Across the Spider-Verse - Miles & Kaine

Az elmúlt napok teljesen összefolytak a számomra. Sokszor csak merengtem, sokszor pedig sebzett vadnak éreztem magam, aki sehol sem talál megnyugvást. Utam sok-sok óra után általában egyenesen haza vezetett, az otthon melegébe, ami azonban abban a pillanatban annyira tűnt sivárnak és kihűltnek, mint a lelkem. Mindenből csak a  taszító érzés hatott vissza rám, a képekről, a személyes holmikról, a táskámról, még a szobámban sem találtam megnyugvásra. Orkánként hagytam felfordulást a szobámban is, ami eddig nem volt jellemző rám. Ott hagytam mindenemet, a táskámat, a telefonomat, ami már így is az utolsókat pittyegte. Semminek szükségét nem éreztem és ilyen felkavarodott állapotban a többiekkel sem akartam összefutni. Fájt volna, hogy látja rajtam mennyire megzuhantam, fájt volna az, ha bevallom, hogy nehezebben birkózom meg a problémákkal, mint azt sejtettem, csak... nyugalomra vágyta. Azt akartam, a fejem kitisztuljon, reálisan és higgadtan tudjak gondolkozni, Parkerrel még elviekben lesz feltételezem nem egy köröm.

Utam nem a talajon folytatódott, a száguldás és a friss levegő mindig jó hatással volt rám, igaz olykor sikerült beszabadulnom néhány ablakon, ahonnét aztán minél hamarabb szabadulni is akartam. Hol egy buliba toppantam be, hol kártyázás kellős közepébe, döbbent emberek arca, én pedig iszkolni kezdtem. Nem tudom hogy került hozzám némi pénz, de zsebre vágtam. Végül egy víztoronynál lyukadtam ki. A víztorony is egy olyan helyszín volt, ahol gyakorta meghúztam magam, mikor csak nyugalomra vágytam és egymás társaságára. A toronytól nem messze már téglaépítésű házak sorakoztak icipici üzletekkel, az nyüzsgés odalent pedig egyáltalán nem volt kisebb, mint New York bármelyik másik részén, mi több, inkább még csak itt voltak csak sokan. Egy darabig csak kémleltem az embereket, néhány hangosabb szóváltáson kívül itt aztán nem volt több. A figyelmem azonban felkeltette, hogy az egyik bolt előtt többen összegyűltek az ablakon át bámészkodni, a nyitott ajtón pedig szóváltást hallottam. Az a boltos egyébként sem volt szívbajos, de a kiszűrődő hangokból arra a következtetésre jutottam, hogy egy suhanccal pöröl, olykor spanyol káromkodásokat is vegyítve a szavaiba. Majd a közelben cirkáló rendőrautó hirtelen kanyarodott le arra a kis utcára, ahol a bolt is volt, végül még szirénát is kapcsoltak. Csak vártam, mi lesz, a srácnak még van ideje meglépni, ha van elég lélekjelenléte. A tarkóm pedig úgy bizsergett be hirtelen, hogy azt sem tudtam, most mit nézzek, a horizontot vagy a történteket.

A terveim között egyáltalán nem szerepelt semmiféle beavatkozás, nem véletlenül nem hoztam magammal semmit. Az inkognitó márpedig akkor volt igazán fontos, ha olyanba csöppentem bele, ami nem kis negatív hozadékkal járt. Sosem szerettem felvonni magamra a figyelmet, ahol lehetett, iktattam a kamerarendszert meg amit még láttam, hogy szükséges lesz, a fényre sem volt igazán szükségem sok esetben. De most még javában világos volt és elég nyílt terep húzódott el ezzel a térrel és a hosszú utcával alattam. A város egyébként sem arról volt híres, hogy kevés lakos lófrál az utakon, mi több, minden második ember kezében telefon, akadtak olyanok, akik üzenetet váltottak vagy épp élőztek. Ez a hóbort még mindig különösen szokatlan volt számomra, aki inkább arra törekedett, hogy nyoma se legyen az interneten. Sosem lehettem elég óvatos és a meglepetés ereje annál nagyobbat üthetett. Így is túl sokszor lőttek képet rólam a lakótársaim vagy pakoltak fel a saját platformjukra.
Új fordulatot vettek az események, amikor a szóváltás egyik szereplője felbukkant az ajtóban, majd hátat fordít a rendőröknek és megpróbál felkapaszkodnia  falon (???). Azt mondanám, hogy abszurd, a gyerek pedig megbolondult, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni a gyötrő érzékeimet, mintha csak azt akarták volna, gogy segítsek a srácnak.
Hogy én mennyire utáltam mások életébe beavatkozni...
Mivel meg kellett tisztítanom a terepet a zsaruktól és nyilván a ténytől, hogy felismerjenek - nem beszélve a közeégő rendőrautóról az utca túlfelén -, így arra a taktikára jutottam, hogy ahány zsaru kiszállt, mindnek hálót céloztam az arcára, majd elrugaszkodtam odafönt és a kocsi szélvédőjén landoltam, totálkárosra törve az autó elejét a becsapódással járó lendülettel. Nem is baj, ha nem tud utánunk indulni, a zsaruk meg még csak a hálót tépnék az arcukról, ha az olyan könnyen menne.
- Oké kölyök, csak gyere utánam. - fogalmam sem volt, hogy kicsoda ő, még azt is kinézném belőle, hogy Parkert akarta utánozni az előbb, lövésem sincs neki miféle ismerősei lehetnek. De jóval fiatalabbnak tűnt, mint bármelyikünk, olyannak, aki nem igazán méri fel a helyzetből adódó lehetőségeket. Ergó egyszerűbb lett volna, ha futásnak ered, mint megpróbál felmászni a falra.
De ki voltam én, hogy bíráljam őt, amikor mindjárt ideér a másik kocsi is, immár szirénázva? Kaptam az alkalmon, megtorpantam és megragadtam valami nehezet, mondjuk egy parkolóautomata épp letört jókora darabját a kocsi felé hajítsam és teljesen pókhálóssá törjem a szélvédőt. Ebben a hirtelen jött kéoszban pedig egy valamit nem szabadott, megvárni, hogy a másik levegőhöz jusson. Így a srác után eredtem, majd rántottam is be őt egy szűkebb, sikátorszerű utcába, majd onnét tovább fel az egyik lakás erkélyére.
- Mi volt ez a műsor ott lent? Falra akartál mászni? - még lenne pár kérdésem is hozzá, de a legfontosabb, amire választ kell kapnom az az, hogy én miért kellett ebbe belevonódjak?

Kicsit látványosabbra sikeredett a belépőm, de az ilyen esetekben alaposan végiggondolni a lépéseket igazán lusuxnak számított. A srác valamiért eléggé felcsigázta az érdeklődésem, engem pedig rettenetesen bosszantott, hogy miért vonta ennyire magára a figyelmem. A válaszoknak pedig úgy tudtam volna utána járni, ha megszabadítom az üldözőitől, elvégre négyszemközt könnyebb lett volna feltenni a kérdéseimet, mint villogók és szirénák kereszttüzében. Még hallottam, ahogy a megdobott rendőrautóban hangosan kidurrantak a légzsákok, a másik autóban pedig erősítést kértek.
Nem maradhatunk itt sokáig.
Amit a lehető leggyorsabban igyekeztem véghez vinni, hogy aztán a srác után eredjek - már ha volt egy csepp esze és nem áll meg bámészkodni, mit is csinálok - és végre szóra bírjam. Nem olyannak tűnt kifelé jövet, mint aki totálisan kétségbe esett volna az elbénázott incidens után. Lecsekkolni sem volt nehéz őt, mert nem jutott annyira messzire, hogy ne tudjak a nyomába eredni, mi több, valami biztonságosabb helyre vinni, ahol nem szúrnak ki minket egyből. Csak egy lélegzetvételnyi szünet, nekem ennyi is elég volt. Lévén, hogy teljesen utcai cuccban voltam, annyira nem okozhattam neki nagy riadalmat, mint ilyenkor általában szoktam az emberek között.
- Nem tudom mit akartál előidézni, de legközelebb használd a lábaidat, még az is jobb megoldás lett volna. - egy csepp megértés nem volt bennem, mert így kénytelen voltam közbelépni a bénázása miatt. Határozottan bosszantott ez a szituációó, főleg mert a Harry Potterrel még csak választ sem kaptam igazán a kérdésemre. Csak horkantottam egyet a terelő kérdésre, holott igazán megszokhattam volna, hogy a kérdéseimre sosem kapok egyenes válaszokat. Talán vette a lapot, mert a kérdést követően rászánta magát arra, hogy bővebb választ is adjon, én pedig egy kicsit lefagytam. Oké, az én világomban volt egy Pókember, meg voltunk mi ketten Reillyvel, mi a jó élet van itt, hogy Gwen után belebotlok még egy hasonló képességű gyerekbe? De nem festett úgy, mintha Parker lenne, bár fogalmam sem volt, hogy más világokban mennyi eltérés lehetett közöttük.
- Nekem nincs közöm radioaktív pókokhoz. - vontam fel a szemöldököm jelentőségteljesen. A legapróbb szikráját is elutasítottam jelenleg, hogy bármi közöm lenne ahhoz a Pókemberhez, akiből voltaképp leklónoztak. Mielőtt azonban lett volna időm még kifagyni a megjegyzésén, ismét meghallottam a felvillanó szirénát és a rendőrök kiabálását, én pedig úgy ragadtam meg a gyerek karját, mintha amúgy képes lenne utánam repülni.
- Ez annál bonyolultabb, de ha tudsz ilyeneket, akkor csináld utánam. Rázzuk le őket. - böktem el még a két zsaru felé, mielőtt egy újabb ház tetejét nem céloztam volna be, közben pedig fél szemmel a gyerekre figyeltem, hogy ha esetleg lemaradna, akkor rásegítsek egy kis hálóval. Ha esetleg leesni óhajtana, ne a zsaruk kaparintsák meg. Idefent pedig egy idő után lehetetlenség volt követni, lévén egy helikopter sem járt erre se közel, se távol.
- Hogy értetted, hogy nálunk vannak-e mágusok? Tudsz egy másik helyről? - nehéz lett volna a történtek után másképp értelmezni, lévén, hogy én is tök máshonnan származtam, de ez most jelen esetben mellékes volt. Az már inkább foglalkoztatott, hogy ennyi jött-ment mégis milyen hatásra lehet egy adott univerzumra hosszútávon.

Nem az én tisztemnek éreztem kimenteni a srácot a pácból, de annyira nem hagyott nyugodni az a bizonyos érzés, hogy tudtam, ha hagyom, hogy elkapják vagy valami csoda folytán felszívódik, utána rajta agyaltam volna. Kellett ez nekem? Naná, hogy nem. Ha pedig cselekedni kellett, akkor a kreativitásomban nem voltak igazán határok. Ezt most elég látványosan reprezentálhattam is neki, mert láttam az arcán a meglepettséget. Na meg sok mást is.
Mindenesetre roppant bosszantónak tűnt a srác és még csak nem is haragudhattam volna rá, mert látszott rajta, mennyire kölyök.
- Puszta véletlen. - csak hogy tudja, nem volt igazán szokásom hősködni, sem másokat megmenteni, se jótékonykodni, köszönöm a cukorkagyár meg se nyitott, nem hogy bezárt. Mindenesetre szerettem volna többet megtudni róla, meg erről az egész furcsa szituációról. Csakhát könnyedén beüt a krach és annyira Murphy, hogy pont ilyenkor zavarnak meg minket, éreztem, ebből a szituációból jobb lépni, lehetőleg ennél jóval messzebb, hogy követhetetlen legyen a nyomunk is. Jobban nem akartam most belemászni a rendőrségi ügyekbe, mint két összetört autó meg összezavarodott rendőrök.
- Van, de ezt nem most vitatjuk meg. - biccentettem a sziréna hangjának irányába és már adtam is ki, hogy jöjjön utánam.
Én tényleg próbáltam a jó úton járni, de legalábbis nap közben nem belekeveredni semmiféle konfliktusba főleg maszk nélkül. De hát nem voltam Superman, aki a ruha alól már a bőre helyett is a szerkóját mutogatta abban a gusztustalan trapézbugyiban. Ellenben amikor láttam, hogy a srác nem céloz be pontosan egy peremet, akkor lőttem neki kapaszkodót én. Nem volt ő olyan nehéz, hogy ne tudjak figyelni rá meg az irányra is, amerre terveztem haladni. Az azonban meglepett, hogy mennyire elengedte magát. Élvezettel suhant és ennek hangot is adott. Eltűnődtem, hogy ez nekem is ennyire felszabadító érzés volt és tart azóta is, de annyira belefásultam sok mindenbe, hogy hamar elengedtem a furcsa érzést. Nagyon sokáig ez volt a legpozitívabb élményem, ami nem lehúzott a mélybe, azóta pedig nagyon sok minden történt velem.
- Nem a játszótéren vagy, fogod, hogy le akartak tartóztatni? - dehogy megyek vissza se egy körre, igaz innét fogalmam sincs hová mehetnénk, mert csak megálltunk egy random helyen.
- Neked nem saját van? - akkor kamilláztam csak nagyot, amikor megláttam a kütyüket a kezén. Akkor ő csak próbált valakit majmolni és rossz volt a megérzésem? Mindjárt felé fordítottam az alkarom belső oldalát és hagytam, hogy felfedezze azokat az alig látható réseket, amik a szabad utat biztosították a hálónak. - Ez teljesen saját. - böktem is rá az enyémre, de mindjárt nyúltam is a kütyü felé, hogy szemügyre vehessem, hacsak nem húzza el a karját.
- Mi? - csak ennyit kérdeztem vissza a szóáradatára. Eszem ágában sem volt leülni, ellenben eléggé elhűltem a sztorijától. Nem hiszem el, mi vagyok én, valami kibaszott pókmágnes, aki a különféle világokból szedegeti össze a hozzá hasonlóakat? Semmi ilyen életélt nem pécéztem ki magamnak, kösz.
- Én is máshonnan jöttem. - válaszoltam végül némi hallgatás után szűkszavúan. Valahogy annyira fura volt, hogy az emberek szőrösségével próbál hasonlóságot vonni, mert gondoltam én, hogy akkora eltérés csak nincs, hogy egy adott világban csupa csupasz ember mászkáljon.
- Oké kölyök, mióta vagy itt? És ha ezt tudod, miért használsz nem ebbe a világba való zöldhasút?

Nagy előny volt, ha tisztában voltam azzal az aprócska ténnyel, hogy az én megérzéseim általában nem hagytak cserben és ez be is igazolódott abban a pillanatban, hogy rájöttem, a srác is hasonló képességekkel rendelkezik. Miért hagytam volna ott, hogy sittre tegyék? Aztán még leleplezi magát és mindjárt nagyon sok minden kiderülne róla. Nagyon úgy festett, mint aki még csak most van az elején a képességei megismerésének és ez önagában hordozta a rizikófaktort. Fánkzabálók ide vagy oda, sosem lehetett tudni, hogy az ilyen képességek nyilvánosságra kerülése kiket vonz be és ez veszélyes volt. Petert még nem ismertem annyira, de úgy vontam le, hogy ő igen csak magabiztosan élt az adottságokkal, ami pedig még fontosabb, az inkognitóval.
Csak vettem egy nagy levegőt a visszapuffogására. Nem láttam értelmét leállni veszekedni egy ilyen semmin, főleg hogy más dolgok jobban érdekeltek vele kapcsolatban mint azon cívódni, hogy miért is mentettem meg. Szokjon hozzá, ha valamit megválaszolok, akkor tőlem annyi válasz is lesz, semmi több. Amikor végre tényleg úgy láttam, hogy leráztunk mindenkit, csak akkor akartam jobban belefolyni a beszélgetésbe, nem szerettem sosem, ha megszakítják. Lehet csak a türelmetlenség teszi, bár inkább a kíváncsiság munkálkodott végig.
- Én élvezem. - már amennyire lehet egy olyan örökül kapott képességet, mi több életet, amit nem is akartam. Legalábbis nem ebben a formában, de most nem erre voltam kíváncsi, így méregettem csak a fiút. Tényleg elképesztően fiatal volt és ha laza felfogású is, de azt gondnak tartottam, hogy elég éretlenül viszonyult a képességeihez. Mi van akkor, ha tényleg elkapják, ő pedig leblokkol, mint ahogy azt tette a boltnál is.
Arra azonban nem számítottam, hogy ez a cucc, amit használt egy halottól vette kölcsön. Igyekeztem nagyon komolyan venni a szavait a kölcsönvételről, de mielőtt még kettőt szóltam volna, korrigálta magát. Legalább van önkritikája, ez hasznos. Nem szerettem az olyan alakokat, akik a végletekig magasztalták magukat, azok biztosan kompenzáltak valami nagyon elnyomott vagy inkább elbaszott szarságukat.
- Legalább őszinte vagy. Kihantoltad? - kíváncsi voltam, hogy erre mit szól, de igazából a cucc jobban érdekelt, mint a körülmények. Mindegy, mit hagyott ott, az nem ebben a világban volt.
- Rád férne egy kis tanítás, ennek pedig egy átnézés. - biccentettem a kütyü felé. Nem bíztam teljesen abban, hogy a működése teljesen kompatibilis-e a srácéval, vagy esetleg csak tényleg ennyire kezdő és még gyakorolnia kellene az erejével való bánásmódot. De tényleg nem ártott, ha esetleg Romy ránéz.
- Igen, ezeken. Semmi technológia. - hülyét is kaptam volna, ha még nyomkodnom meg állítgatnom kellene valamit, bár talán tudnék vele mit kezdeni. A kérdése a világomról azonban nem kicsit égetett ki, erre talán a legárulkodóbb jel az volt, hogy megpróbáltam válaszolni, de csak elnyílt a szám és be is csuktam. Megpróbáltam elképzelni egy elbaszott világot elefántemberrel meg egy retardált két lábon járó óriási méretű gekkó szemeket nyalogató ipsét, de valahogy nagyon nem tudott összeállni a kép a fejemben.
- Nem, én úgy nézek ki, mint egy félig állat valami? - kérdeztem vissza végül egy kissé megütközve. Visszaadtam végül a kütyüket, végtére is ő a jogos tulajdonosa.
- Sokat kell még tanulnod erről a világról, de be lehet hozni, én is pár hónapja vagyok itt. - vele ellentétben azért teljesen más körülmények között csöppentem ide és elég hamar feltaláltam magam, de ezt róla elég nehezen tudtam volna elképzelni.
- Már itt van az otthonom. - nem akartam belemenni sem honvágyakba, sem abba, hogy az én világom mennyire nem mesésen állatszerű, inkább groteszk. Elég volt neki most egy világgal megbirkóznia. Egyelőre.
Megint nem tudtam, hogy hirtelen mit mondjak, az igazsághoz hozzátartozott, hogy nem voltam jó kamasz fiúk szomorkodásának kezelésében, semmiféle vigasztalásban. A szavak embere pedig főleg nem. Egyetlen dolgot kínálhattam csak fel neki, mielőtt még végleg elkallódik itt. Márpedig nem hagyhattam itt a Madonnás bankóival.
- Még én sem tudom pontosan hogy lehetne utazni, de nem egyedi eset és nekem is vissza kellene küldenem pár rosszfiút a saját világomba. - kezdtem neki, majd eszembe jutott Gwen is, még eggyel többen voltak, akik hasonló cipőben jártak.
- Átmenetileg talán kaphatsz egy függőágyat nálunk. Rád fér, hogy gatyába rázódj.