How to Train Your Spider

Úgy surrantam ki a Mi casából, mint aki rosszban sántikál. Pedig csak sétálni indultam Arrowal. Legalábbis ez volt a kamu szövegem Lilinek, aki persze átlátott kisírt szemeimen. Így hát odamondtam, hogy kávéért is elmegyek. Aztán azt is, hogy persze neki is hozok, de Lazenek nem vagyok hajlandó. Végül pedig beismertem, hogy szeretnék körülnézni a környéken, hátha megtalálom Kainet, aki az Egyetemen történtek – és Laze kemény szavai – óta nem akart hazajönni. Telefon sem volt nála, szóval utolérni sem lehetett. Emiatt senki sem tudta mi van vele. Eszik-e rendesen? Hogy érzi magát? Rendesen alszik? Van tető a feje felett? Fájdalmai vannak? Nagyon durván megráztam… Lehet, hogy emiatt kerül?
Megingattam a fejemet. Nem! Laze beszólása volt az oka!! Legalábbis rendkívül egyszerű volt őt hibáztatnom mindezért. Miként azért is őt okoltam, hogy miatta furcsák a mindennapok. Kaine amilyen hirtelen részese lett az életünknek, olyannyira feltűnő volt most a hiánya. Nem hiába akartam körülnézni a környéken, titokban még az Egyetemre is elnézve, ahol Kainet utoljára láttuk.
Őszintén reménykedtem abban, hogy Arrow szagból megleli Csodapókot, ennél a pontnál már a balpár cipőjének is örültem volna. (Aztán kétségbeestem volna, hogy nincs meg a tulajdonosa.) De sajnos kiskutyám sem járt különösebb sikerekkel. Végül tényleg betértem kávéért az egyik kedvenc helyemre, szükségem volt jó nagy adag cukorra, itt pedig a kiskutyámat is szívesen fogadták. Régi ismerősként üdvözöltem a pultban állókat.
Igyekeztem zsebkendővel megtörölgetni szemeimet, mielőtt túl látványos lenne, hogy végig pityeregtem az ideutat. A kezemre húzott gumikesztyű kissé megnehezítette a zsebkendővel való bíbelődésemet, ezért kénytelen voltam megválni legalább az egyiktől. Mialatt azzal vacakoltam, hogy visszavarázsoljam a mancsomra, leszegett fejjel lépdeltem előre. Az anyag azt a célt szolgálta, hogy még véletlenül se ismételjem el az egyetemi incidenst, senkit sem akartam megrázni.
A percepcióm alul működéséről tanúbizonyságot téve buldózerként taroltam le a szembejövőt, a művelet közben még a kávéját is kilöktem a kezéből. Megpróbáltam a billenő pohár után kapni, de addigra már szomorúan csattant a padlón, tartalma bánatosan árasztotta el a csempét.
– Jaj, annyira sajnálom! – kértem bocsánatot. Arrowt menten hátrább húztam a koffeintől, mielőtt véletlenül belenyalintana. – Nem akartam! Azt se tudom hol jártam fejben, bocsánat – szabadkozva emeltem fel fejemet, hogy szembenézhessek áldozatommal, aki nem más volt, mint Michelle az ESU nyíltnapjáról. Enyhén eltátott szájjal, döbbent arckifejezéssel pislogtam felé.
– A-ATYAÉG! Eskü, hogy nem direkt csinálom!!! – bukott ki belőlem. – Kifizetem! Sőt, itt helyben veszek neked egy újat! Milyen kávé volt? Ragaszkodom hozzá! Sosem mosom le a Karmámról, ha most nem teszek valamit – hadartam el azonnal, ellenvetéseket nem tűrően. Őszintén nem szerettem volna, ha holmi kávégyilkosnak könyvelne el magában.
– Mondd csak, lenne esetleg kedved együtt kávézni? – bátorkodtam előhozakodni a kérdéssel, súlyomat egyik lábamról a másikra helyezve.
Meglepett ittléte és ha már ilyen kicsi a világ módon egymásba futottunk… Helyesbítve: kegyetlenül letaroltam, mint az Egyetemnél. Akkor ezt vehetnénk valamiféle jelnek is az Univerzumtól, nem? Uh, de buta vagy Morozov, mégis mit akarna egy kávégyilkostól? De egy pár kérdés talán belefér még így is...?
– Beszélgethetnénk egy kicsit Pók… – behúztam a nyakamat, ahogy érzékeltem a kávézóban ránk szegeződő tekinteteket. A nagy érdeklődés miatt jobbnak láttam nem emlegetni Pókembert. – Aaa… Póktanról? – javítottam gyéren megkezdett mondandómon. Reményteljes pillantásokat küldtem Michelle felé és őszintén reméltem, hogy nem vágtam el magamat nála örökre a legújabb kávémerényletemmel.