Shadows lurk around every corner - Elsa & Kaine

Legegyszerűbb lenne csak visszatérni az alapokhoz, oda ahonnét elindultam. Amikor nem kellett senkire támaszkodni, amikor nem volt fontos mások véleménye, amikor csak magamra számíthattam. Perpillanat az sem érdekelt, hogy megint vér tapadt a kezemhez és több rossz arccal számoltam le, mint az elmúlt hetekben. Annyira nem még, mint augusztusban, amikor rohadtul nem számított semmi, csak a túlélés. Célok nélkül. Mégis olyan nehéz volt elvonatkoztatnom attól, ami az elmúlt időszakban történt velem. Először számítottak rám, először számíthattam másokra, akik nem a szörnyet látták bennem. Egy klónt, egy talán emberi jellegű valamit, aki tör, zúz, romba dönt és mindent szétbarmol egy pillanat alatt.
Folyamatosan bevillan a kép Romy tekintetéről, ahogy félelmet áraszt magából.
Sosem számított, mások mennyire rettegtek tőlem, bárkit kész voltam akár hidegvérrel is megölni. De nem tudtam most már csak úgy könnyedén továbblendülni azon, amit ott kiváltottam belőlük. Mindhármukból. Csalódtak bennem, én magamban, haragudtam az egész szituációra, Warrenre, de leginkább magamra. Ha tudtam volna uralkodni magamon, ha nem pattan el valami, ha nem borítottam volna ennyire a bilit. A képességeimről könnyebb volt beszélnem még előttük is, mint a tulajdon valómról. Hisz nem voltak normálisak a körülmények sem, amiben megteremtettek, én miért számítanék annak?
Hosszas várakozással gubbasztottam az egyik ház tetején. Valami  birizgálta az érzékeimet, de nem tudtam pontosan behatárolni, hogy micsoda. Nem zavart, hogy fújt a szél, a szerkó igazából egészen jól karban tartotta a hőháztartásom. Egyébként sem okozott gondot a szélsőséges időjárás, ezt kaptam örökül. Egy pontot kezdtem fókuszálni, ahogy a kuka felborult a sikátorban, aztán végül más nem történt. Mégsem hagyott a kíváncsiság nyugton, hogy ott kell lennie valaminek.
Könnyedén a sikátor közepére szökelltem. Meg akartam vizsgálni a környéket, mielőtt téves következtetésekre jutnék. Eszem ágában sem volt a kukában kotorászni, ahogy odébb rúgni sem. Inkább feszülten figyeltem és hallgatóztam. Ha volt itt valami, akkor az még nálam is gyorsabban mozgott. Nem szerettem az olyan létformákat, amelyek felveszik a versenyt bármelyik képességemmel, főleg ha veszélyesek. Nem egészen tíz perce erről a környékről egy sikoltásra lettem figyelmes, de azóta mintha szándékosan semmi nem akart volna megmozdulni.
Derült égből jött a támadás jobb oldalról és noha épp csak ki tudtam térni, felbukkanó csontpengémmel csak a levegőt értem. Mi az ördög vagy te?

Mindig precizen vettem le a rám bízott feladatokat, így a legtöbb esetben relatíve gyorsan és hatékonyan is birkóztam meg velük. Az utóbbi időben azonban nem sok komolyabb kiiktatnivalóm akadt néhány túlbuzgó díleren és rosszarcon kívül. Közel sem az én szintemnek megfelelőek voltak, mégis alkalomadtán oldották bennem a tobzódó frusztrációt. Szükségem volt a pörgésre, az adrenalinra és bármire, amitől hasznosabbnak éreztem magam. Amikor azt a különös jelenséget érzékeltem a sikoly után, akkor nem számítottam arra, hogy majd valami torz izé támad rám. A sikátorban kivárva a pillanatok hosszú perceknek tűntek, hiába füleltem, jó ideig neszezés sem érkezett. Mintha az idő megfagyott volna, pedig a leheletem minden kifújásnál keletkező pára emlékeztetett arra, hogy még mindig az idő lassú csörgedezésében voltunk.  Szerencsére az én idegszálaim előbb kapcsoltak, mint az a megátalkodott bestia előkeveredett volna a kukák mögül és rám ugrott volna, már fordultam is ki előle és úgy kaptam a kettő - mennyi van ennek, tíz???? - járója után, mintha ez egy betanult rutinmozdulat lett volna. A kis dög sem volt lassú, mert villámgyorsan realizálta a helyzetet és amint a kukák közé hajítottam, már megint támadni készült. Mindjárt felaktiválódott az összes érzékem rá, mert aztán dobtam négy hátraszaltót az újabb érkezésre, miután sikeresen pofon vágtam, már a harapása előtt. A következő pillanatban már készen vártam, hogy torkon ragadjam, reménykedve abban, hogy nem voltak rejtett szúrófegyverei. Ilyen rusnya dögöt sem láttam még, ráadásul kicsi is volt, fürgesége mellett kevésbé megragadható.
A lány hangjára aztán legkevésbé sem számítottam, így a torkon ragadás nagjából kimerült abban, hogy megint jó messzire sikerült tartani magamtól. Nem tűnt úgy, mint aki annyira megijedne a látványtól, pedig normális esetben ez lett volna a legmegfelelőbb reakció. Beavatott lenne talán? Vagy maga is utáns, esetleg valami más?
- Nem kell kösz, megoldom. - újfent jó messzire hajítottam magamtól a dögöt, bár sok előnyt nem szerezhettem magamnak, mint pár másodpercet.
- Azt elárulhatnád, hogy mi a kénköves pokol ez, úgy látom ismerős. - mivel nekem még mindig két kezem volt és semmi extra ajándékban nem részesültem két kézen meg lábon kívül, így kénytelen voltam ismét segítségül hívni a saját szúróeszközeimet, hogy a csáprágók útját álljam. Na jó, ezt itt fogom megunni, ha nem tudom le a dolgot. Nem tudtam, hogy ő milyen hatást vált majd ki belőle vagy hogy fog reagálni, de egy ponton amint hátrált a bestia, én a falnak rugaszkodtam, majd amint felfigyelt a lányra, kaptam az alkalmon, hogy hátulról, pontosabban felülről szúrjam le, remélhetőleg hatékonyan is.
- Nem vagy az a szívbajos.

A csaj halál lazán nézte a műsort, amit én biztosítottam neki ezzel a szerencsétlen valamivel. Meglehet elég fürge volt és kitartó, de az egyértelműen az én számlámra lett írandó, hogy eddig elhúztam vele az időt. Nem egyszer vetettem felé egy pillantást némelyik meglóbálás után, hogy aztán bosszúsan nyugtázzam, mennyire kényelmesen elmozizott a nyomoromon.
Persze amíg meg nem untam a dolgot és gyorsan véget nem akartam vetni neki. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik része nem tetszik igazán, az, hogy alsórendűbb, az, hogy démon vagy az, hogy így átszökdösnek hozzánk. A vörös elég sokat tudott szemlátomást, ez pedig felkeltette annyira a kíváncsiságomat, hogy tovább kérdezősködjek, természetesen miután ez a soklábú izé végérvényesen kiiktatásra nem került. Szívfájdalom nélkül küldtem vissza a túlvilágra vagy bárhová, ahonnan nem jött többé vissza, mint hogy hagyjam megszökni. A gondolatot, hogy egészen pókszerű forma volt most igyekeztem elhessegetni. Nem egy lapra tartozott az ügyünk és nem akartam ezt az idegent belerántani valami olyanba, ami nem érintette. Egyébként sem voltam magamról valami közlékeny, inkább érdeklődő.
- Szóval valami másvilágból érkeznek, ha jól sejtem. - azért leguggoltam megvizsgálni a dögöt, így könnyedén felfedezhettem, hogy valami undorító szagú nedv is csöpögött belőle. Mint a méreg, olyan erős és kellemetlen szaga volt. Az viszont érdekelt, hogy mi vonzotta ide.
- Csak úgy elkóricál? Nem tűnsz ügyeletes kártevőirtónak. - azok voltak egyébként is a legjobbak a saját szakmájukban, akik gond nélkül olvadhattak be a társadalomba. Róla nem mondtam volna meg, hogy jártas bármiben, ami más, de ettől tűnt érdekes személyiségnek.
- A tetemmel mi legyen? - vetettem egy pillantást még a dögre, majd el a kukák felé. Fogalmam sem volt, hogy mennyire lenne feltűnő csak úgy kidobni, hogy a kukások majd nem veszik észre és gond nélkül landol valamelyik szeméttelepen. De ő volt a specialista, mondja meg ő. Ahogy még a továbbiak sem hagytak nyugodni, mint hogy alsórendűbb. Eszerint lehettek nagyobbak, veszélyesebbek is, akikkel találkozott már.
- Szóval te... mint szaki... - céloztam arra, hogy esetleg megoszthatná a becses nevét, ha már itt jártunk, de nem erőszakoskodtam ezzel kapcsolatban és ha úgy tetszett neki, vehette ezt úgy is, hogy nem céloztam semmire. Ha eképp tesz, én is lehúzom a maszkot, végtére is így volnánk kvittek.
- Ismersz másokat is, veszélyesebb dögöket, akiket nem ártana néha eltakarítani, jól értem? Mesélhetnél erről, ha már ilyen kedvesen megkínált ez az izé a mérgével. Én is láttam már egypár... hasonlót, de pont ilyeneket még nem.

Sokakkal ellentétben nekem nem derogált az, hogy ő ilyen kényelmesen nézte a kis erőpróbát, de voltaképp az sem okozott bosszúságot, hogy ilyen helyzetben látott. Mindig volt fent és lent, ha épp nem előnyben voltunk, az számomra sosem jelentette azt, hogy akkor mások előtt sérülne az egóm. Ez csak engem minősítene, sőt elvenné a figyelmem a fókuszról, ami jelenleg ez a dög volt, aminek a mérgére épp az imént hívták fel a figyelmem. Na ilyen volt egy igazi pókszabású, nem ám olyan, mint én. Egyébként is az utóbbi időben az az érzés is messzire elkerült, amitől érzékelttem a bennem lakozó bestiát. Ez most más volt, a kiiktatása pedig keserédes élményt nyújtott.
- Neki én vagyok az ellenszere. - engedtem meg magamnak egy mosolyt a maszk alatt, miközben a mozdulatlan testébe töröltem az összes nedvet a csontpengéről, mielőtt visszahúztam volna. Annyira nem akartam reklámozni magam, hogy nem esett nehezemre az ölés, de hát szemtanúja lett neki. Amíg azonban infót szolgáltatott a kérdésemre, semmi bajom nem volt vele. Azért viccesen festett az a zacskó krumpli ott mellette.
- Szóval egy újabb unverzum, ami rosszalkodik. - állapítottam mintegy tényként, ezzel elárulva neki azt is, hogy nem csak ez csinálta ezt, elvégre az enyém is átköpött néhány mágust rajtam kívül. Talán ha már elárulta az ő kis titkos univerzumát, nem okoztam nagy meglepetést neki a sajátommal. Amúgy sem tűnt szívbajosnak, mondhatnék neki mást is, nem tudom mit láthatott még eddig extrém dolognak, de érdekelt. Őszintén érdekelt.
- Fiatal vagy te még a nyugdíjhoz vagy csak meguntad a folytonos öldöklést? Ilyenek esetében még igazán lelkiismeret-furdalásod sem lehet. - böktem a dög felé, elvégre valóban sem emberi, sem szánandót nem árasztott magából. Inkább káoszt és minden nem evilágit.
De ha már ilyen szívesen elárulta, hogy nem kell aggódni miatta, megragadtam a lehetőséget, pontosabban a végtagjait is a jókora kék nyitott fedelű kuka felé hajítottam. Minek cipeljem el odáig, ha úgyis beletalálok?
- Miért jó az nekem, ha előbb én válaszolnék? - kérdeztem vissza, de a mondandója azért jól esett. Végre nem kevertek össze Peterrel, nekem már ennyi felért azzal, hogy elégedettnek érezzem magam még ha egy röpke pillanatig is csak. Eszembe jutott az incidens és mindaz, ami az utóbbi három napra távolra rántott a Mi Casától.
- Ez nem cosplay, Pókember szerkója. Csak egy másik egy másik világból. - különös szövetanyaggal, ami nem gyullad meg, de ezt már nem tettem hozzá. Inkább levettem a maszkot és úgy pillantottam rá újból. Nevetségesnek hatott a megjegyzése a mechanikus cuccról, ami végett újfent magam elé emeltem a karom és a csontpenge hamarjában ismét elöl volt teljes formájában.
- Erre gondolsz? Ez az én csontom. Meg ez is. - újebb tüske nőtt amellé, ami az előbb előkerült, mint egy kialakulóban lévő buzogány. Többet azonban nem akartam egyelőre elárulni.
- Szóval te jössz, nincs több fordított sorrend. Valamiféle démonvadász lehetsz.

Túlzás lett volna azt állítani, hogy érdekelt egy idegen, történetesen az ő sztorija, de több érdekesség lapult a tarsolyában ahhoz, hogy csak úgy faképnél hagyjam. Egyrészt mert egy ilyen torz lénytől nem hogy nem ijedt meg, de konkrétan a szeme sem rebbent. Talán elég hamar felmárte a terepet, amikor azt mondta, nem segít. Elvégre könnyűszerrel iktattam ki és küldtem a halálba ezt a szörnyikét. De ha voltak nagyobbak, veszélyesebbek, problémásabbak, arról jobb volt tudomást szerezni, mint legközelebb is így meglepjen. Sok furcsaságot láttam már különösen az én világomban, lévén én magam is egy furcsaság voltam, de még ez számomra is újdonság volt. A napok melankólikus tompító tudata után kicsit úgy éreztem, valami megint érdekel. Persze könnyű volt elodázni mindenféle kifogással a hazatérést, most kivételesen volt foganatja. Hallani akartam még abból a sok infóból, amit feltételezem ő tökéletesen tudott. A becézésen csak a szemöldököm rezdült. Pókica...
- Kaine. - az elég lekicsinylő jelzést már nem tettem hozzá, még mindig jobban jártam, mintha Pókembernek hívott volna mint amennyiszer hallottam életem során ezt elsütni vagy szándékosan vagy nem. De valahol átéreztem ezt az életérzést, amíg Warren volt, addig én is egy kitörhetetlen rendszerben léteztem a saját akaratom nélkül.
- Talán egy hasonlót, sosem tudhatod. - nem akartam olyan sokat elmondani, de abban tévedett, hogy ilyen életet ne ismernék. Tisztában voltam azzal, hogy miféle megoldásokkal élhettek, bár lehet őt nem szedálták le, nem próbálták elmekontroll alá vetni és szabad akaratából döntött valami behódolás mellett.
- A szabad akarat kincs, kérdés mit kezdesz a hatalmaddal és a hirtelen felszabadult idővel. Hasznos vajon? Be tudsz illeszkedni? - ezek mind olyan kérdések voltak, amelyek kezdetektől fogva érdekeltek engem. És akkor most sokat is beszéltem, ahogy magamról is megosztottam pár újdonságot. Bingó, éreztem, hogy lecsapja a labdát.
- Nem tudom miféle világ ez a démonok világa, de az enyém ennél sokkal durvább. Itt nyugodtabb az élet, hogy csak ilyen kis szörnyek háborgatják. - azt persze nem mondanám, hogy teljesen, folyamatosan olyan érzésem volt ettől, mintha egy végtelenre állított vihar előtti csend honolna mindenütt és készülődne valami káosz kitörni. Megmosolyogtatott a reakciója, láttam rajta, hogy tetszik neki a mutatvány és az is, hogy őszintén gondolja, amit mond. Ritkán botlottam bele olyanokba, akik nem elszörnyedtek vagy menekülőre fogták.
- Éles is. Meg lehet szokni, szükséges rossz. Cserébe hasznos és akkor is van fegyvered, ha semmi sincs nálad. - tettem is hozzá a pozitívumait, mielőtt még teljesen mazochistának gondol. Bár nem lepett volna az sem meg.
- Szóval nem csak démonok. - vontam le elsőnek a következtetést, ahogy magamban ízekre szedtem a mondandóját. Minden részletre figyelni szoktam, nekem mesélhetett arról, hogy a filmek miképp torzíthattak, sosem volt mérvadó a kitaláció.
- Én is olyan vagyok, amit látok, azt elhiszem. Úgy tűnik te inkább a tapasztalatokra építesz mint a mesékre. Gyanítom még közel sem láttam semmit. - szerettem volna, ha még mesél, bár feltartani sem akartam. Vetettem egy tétova pillantást a vásárolt cuccai felé.
- Ahogy látom épp feltartalak.

Meglepően gyorsan bemutatkozott, pedig azt gondoltam, hogy ő ennél sokkal titokzatosabb. Lehet ő sem így kalkulált, mert az arcán mintha bizonytalanságot véltem átsuhanni ugyan csak pár másodpercre. Ennél határozottabbnak tűnt főleg úgy, hogy becses szaktudása kötötte ezekhez a bestiákhoz. Aki saját magával nem volt megbékélve, az ugyan egy ilyen területen könnyedén belebukhatott a saját kvalitásaiba. Ismertem a közvetlen közeli kontaktot, egy rossz elhúzott döntés is végzetesnek hatott, ő azonban egész végig, amíg szemmel tartott ki nem zökkent abból a világi nyugalomból. Ha nem is tűnt úgy, figyeltem rá is, nem csak a bestiára.
- Bloodstone. Igazi vadász név. - elismerően hümmögtem a válaszára, mintegy megelőlegezett valamiféle feltételes bizalomra. Elvégre b árkinek nem fedtük csak úgy fel magunkat, ha egy kicsit is úgy gondolkozott mint én, akkor ez neki is evidens dolog volt. Mást azonban nem feltétlenül árult el elsőre, azt feltételeztem ebből, hogy mégis csak kellően óvatos volt. Azért biztosan visszavetette a közlékenységét a hirtelen bemutatkozás, mert mindjárt inkább az én világomról érdeklődött. Semmi gond, arról voltaképpen bármit elárulhattam, mert biztosra vettem, elég kicsi az esélye a visszajutásnak. Épp nem olyan régen jártam utána azoknak a mágusoknak, akik ide sikeresen megnyitották az átjárót. Túl veszélyesnek ítéltem meg a jelenlétüket, egyébként sem szabadna annyira baszakodni az egyensúllyal. Talán én még nem kezdtem meg annyira. Azt is tudtam, hogy ez miért volt lehetséges, ebben a világban még nem élt egy másik Kaine.
- Ott te sem unatkoznál, nem lenne opció, hogy nyugdíjazd magad. - engedtem meg magamnak egy mosolyt. Immár maszk nélkül én is felfedtem magam, szemtől szemben láthatott, most már nem kellett zavarban lennie amiatt, hogy kiadta a személyazonosságát. Nem állt szándékomban visszaélni ilyen információkkal, különben is mire használhattam volna fel? Láttam, érdekelte a másik világ, bár inkább a visszatérésről érdeklődött tovább. Itt is elindulhattunk, az egyetlen téma volt, amiről fix véleményem volt, én nem szándékoztam hazatérni.
- Nem sietek sehová, egyébként sem hiányzok ott senkinek. - ebben is teljesen biztos voltam, elvégre szövetségeseim is inkább átmenetileg akadtak, mint állandóra. Másfelől pedig mostanra magam előtt sem tagadhattam le, hogy már volt egy hely, amit az otthonomnak tekinthettem. Noha tegnap még az abban a tudatban éltem, hogy a lakói is teljesen elfogadtak, ma már ebben nem voltam annyira biztos. Egyébként sem tűnt úgy, hogy ő is bárhová bárkihez sietne. Inkább olybá' tűnt, mintha a maga ura lenne a saját szabályaival, a saját maga által beosztott idejével.
Sokkal jobban lekötötte a figyelmét a csoontpenge, amit újfent megmutattam, kár volt már eltitkolni, amikor látta, hogy a soklábú dög ellen bevetettem. Óvatos voltam a teljes készletemmel, elvégre minden villantás egy újabb infó volt az ellenfélnek, pont annyira mint a taktikám, amit ellőttem a lénnyel szemben.
- Többre is telik, ha letörne. Ugyan véges a szilárdsága, de tudom pótolni. - arra még nem jöttem rá, hogy mennyit tudnék egyszerre mozgósítani, elvégre nem a saját csontjaimat rendeztem át, hanem újakat képeztem le. Nem hiába a pókok regenerációs képessége is bámulatos volt, még ha egy elvesztett láb után nem tudtak újat pótolni. Én sem tudnék új végtagot növeszteni, de ki keresi egy kísérleti alanyban a logikát?
Felé emeltem a karom, mivel én elsősorban fegyvernek tartottam a növesztett csontpengét, nem éreztem úgy, hogy ez egy határ átlépése lenne. Nincs abban semmi, ha megszemléli, láthhatóan nem találkozott túl sűrűn ilyenekkel és ennek inkább örültem. Egy jó technikát nem is kell lemásolni, különben könnyedén szembefordítható lenne az eredeti tulajdonosával.
Érdekesnek tartottam a szemszögét a démonokról, nem bízta el magát, ez egy jó vadász ismertetőjegye is lehetett jelen esetben. Megfontolt, óvatos, láttam rajta, hogy alaposan megválogatja azért, mit mond.
- Most láttam egyet életemben először, de kit ne érdekelné, mi veszi valójában körül? - kérdeztem vissza mintegy megválaszolva is a kérdését. Hülye lettem volna nem nyitott szemmel járni, ha már megadatott a lehetőség, sokan az orrukig sem láttak el.
- Olyasféle, eszerint sokat tudsz a mutánsokról is. - nem mintha amúgy ne ismerték volna a mutánsokat, amikor egyes csoportok szándékosan hívták fel rájuk a figyelmet hacsak nem tették meg ezt maguk a különleges képességeikkel. Az emberek talán néha okkal is félhettek, főleg ha egy Magneto kaliberú személyről volt szó. Ő soha nem titkolta, hogy kicsoda és miféle szándékai vannak. Ebben a világban érdekes megközelítés volt az, hogy akadtak, akik nem eleve rossznak titulálták őt. Nem mintha bárkminek tudna ártani...
Kész voltam az útjára engedni a vacsora hallatán, de nem tudtam a felhívását nem invitálásnak venni. Úgy festett a dolog, mintha társaság hiányában is lenne. Nem tartottam magamat jó társaságnak, de úgy gondoltam, abból még baj nem volt, ha az ismereteimet bővítettem ki.
- Pedig nem tűnsz ismerkedős típusnak. Nem tévedek, hogy téged meg más világok érdekelnek? Vagy kényelmesebben élveznéd a pihenőidőd, ha tudnád, hogy valaki még tud róluk? - ingyen senki nem adott semmit, furcsán festett volna, ha most ez így van. Nem tudom mit láthatott bennem, de némiféleképpen bizakodásra adott okot.
- El tudom rakni, ha arról van szó. - röpke félmosollyal javítottam ki a feltételezését. A ruhán akadtak rejtett zsebek, amelyek nem voltak annyira szembetűnőek, se nem akadályoztak abban, hogy beleakadjak. A szerkó áramvonalas volta is megmaradt így, de kit lepne ez meg azok után, hogy az anyaga tűzálló volt? Ez is olyan dolog volt, amit szerettem megtartani magamnak. Nem akartam vacsira gondolni, mert tisztában voltam vele, hogy még én sem ettem és még korai volt az idő ahhoz, hogy a Casában landoljak. Majd ha mindenki biztosan elaludt.

- Bölcs dolog megtartani a titkaid egy olyan személy előtt, akit pár perce ismersz. - nem firtattam különösen, miért nem árult el többet, igazából még csak nem is nehezményeztem. Teljesen logikus volt számomra, hogy nem adunk ki olyan informatív dolgokat magunkról ha elég profik vagyunk, amivel esetleg utánunk tudnának nézni. Ő feltételezem a saját világában élt, ami magával vonta a lenyomozhatóságot, velem ellentétben. Én korábban gond nélkül tűntem el mások szeme elől úgy, hogy soha többé nem akadtak nyomomra és ez sokáig így is volt rendben. Most nem kezdeném el firtatni, miért olyan nehéz ezt meglépnem, elvégre furcsán venné ki magát, ha beszélgetés közben inkább elmélkednék. Jót tett, hogy a gondolataimat elterelték, emiatt kivételesen örültem a plusz társaságnak annak ellenére is, hogy nem így terveztem el az estét.
- Nem egészen. Én sem vagyok mutáns pók. Inkább csak nincsenek ilyen szervezetek, mint a Bosszúállók vagy más hasonló szövetségek. Szívesen mesélnék a két világ közötti párhuzamról, de attól tartok ezt nem most és itt kellene megvitatnunk.- ezzel nem mondtam el semmi személyeset, de talán ő is tudta kicsodák azok a Bosszúállók. Néha komoly dilemmát okozott, hogy minképp beszéljek az én világomról úgy, hogy vizualizálni tudják és idegenek se legyenek a nevek az evilágiaknak. Mintha meg is könnyebbülne azután, hogy leveszem a maszkot, bár ez lehet csak az élénk képzeletem szüleménye. Sokkal nehezebb néha arról beszélni, milyen volt odaát, de ami ennél is nehezebb, emberi kapcsolatokról szót váltani úgy, hogy igencsak gyerekcipőben járok. Képzeletbeli gyomrost éreztem a szavai nyomán, barátot és társakat találni talán a világon a legnagyobb kihívás volt, én mégis mostanra elkezdtem bízni három számomra egyre fontosabb személyben, akiknek most a biztonsága érdekében mégis azon őrlődtem, hogy hátrahagyjam őket.
- Talán. - Ez nem Elsa hibája volt, hogy ilyen érzéseket kavart fel bennem. Kapóra is jött voltaképpen, amikor elterelődött a téma a csontpengére. Láttam az arcán, hogy mennyire érdekli, valóban érdekli, pont ilyen fejet vághattam én is olyankor, amikor valami ismeretlen fegyvert volt lehetőségem a kezemben fogni. Még mindig nem jöttem rá, hogy annak a robotnak a rakétavetője miképp is működhet, de ami késik, az nem marad úgy.
- Nyugodtan érintsd meg, de tényleg éles. - biztonság esetén inkább felhívtam rá még egyszer a figyelmet, tisztában voltam a képességem határaival és nem hiányzott senkinek most egy fölösleges seb. Épp az imént kímélt meg néhánytól, amikor azt a bestiát elintéztem. Közelebb is emeltem a karom, hogy ne érezze annyira, azzal belemászik az aurámba.
- Akkor hogyhogy nem lepleződtek még le? - értettem, ami a mondandója volt a szörnyszülöttekkel kapcsolatban. De mégis annyira különös volt, hogy így elkerülte a nyilvánosságot a tény, hogy szörnyek mászkálnak át egy másik világból egyenesen ebbe. Hacsak nem ők voltak azok, akik tettek arról, hogy mindez rejtve maradjon az avatatlan tekintetek elől. Különös dilemma volt ez, mintha úgy adnának fegyvert valaki kezébe, hogy közben vaktában tapogatózik.
Elmosolyodtam a megjegyzésén. Ez a különleges vagy és számomra érdekes már elhangzott egy bizonyos Miles Warren szájából is, mégis most jó értelemben csapódott le, kevésbé éreztem magam egy rossz döntésnek, de abban is biztos voltam, hogy ezt nem fogom gyakran hallani másoktól.
- Volt idő, amikor az ellenségeskedés létszükséges volt. Ha nem muszáj, most nem ontanék vért. Az utóbbi időben volt alkalmam megtanulni, hogy megkímélni másokat sokkal kifizetődőbb. - nem magamtól jött ez a szemlélet, megannyi rábeszélés és fejmosás is kellett, hogy egyáltalán mérlegeljem, nem játszhatok istent akárki élete fölött.
- Majd minden egyes alkalommal amikor egy ilyet leszúrok, gondolok rád is. Minden egyes csuklásnál gondolj arra, hogy valaki könnyebbé tette a munkád. - eszem ágában sem volt rossz hangulatba hozni őt, voltaképpen idegenként osztott meg információkat velem és most arra is rákérdezett, hogy éhes vagyok-e. Gyanakodnom kellene a kérdésre vagy ez csak egy egyszerű és ártatlan kérdés volt a részéről?
- Attól függ, miért kérdezed. - én pedig óvatos voltam, bár a szemöldökráncolás nem ennek szólt, inkább a helyzet viccességének, az imént még egy szörnyet vágtam haza, vagyis pontosabban a kukába, most meg vacsoráról beszélgetnénk? Megint csak szambázott egyet a gyomrom, én pedig aligha tudtam volna tagadni, hogy valóban az lennék. Bizonyára a többiek már jól laktak, mi több, Laze ilyenkor már biztosan durmol, Lili tanul valamit, Romy pedig... remélem jobban van a sokkolódás óta.