Until the stars turn cold

- Az biztos. - válaszolom szemforgatva, jó látni, hogy ilyen vidám, azok után amin keresztül ment. Mostanra a haragom elpárolgott, feleslegesnek tartom tartani az álcát, mi szerint haragszom rá. Mert nem, látom hogy megbánta, hogy nem keresett fel minket, és szívből beszélt mikor arra célzott, és konkrétan kimondta, hogy szüksége van rám. Else hiszem, hogy ilyet mondott nekem Peter Parker, Pókember... egy és ugyan az az ember. Azon, hogy magát emészti, hogy az ő hibájából majdnem meghaltunk, próbáltam őszintén kimagyarázni. Nem tud, és nem is fog tudni mindentől megvédeni, amit el se várok tőle. Tévedett, vétett egy hibát, tanult belőle. Élünk, és itt most ez a lényeg.  
- Igen, de jó szándék vezérel. - mondom ki a választ, egyszerűen, és őszintén. Minek is kerteljek, ez az igazság. És a mosoly az arcán amúgy se azt sugallja, hogy megbántottam volna vele, és ez az én ajkaimra is mosolyt varázsol.  
- Igaz, Happy csak megállna, és addig üvöltene az autóval amíg magától megnem áll. Határozott fellépésében van a szuper ereje.   - hunyorgok, majd elvigyorodom. Vizuális típus vagyok, így rögtön le is játszódik előttem ez az ominózus Happy jelenet. Aki határozottan, lebassza az autóst, ami még a levegőben is képes lenne megállni. Elég furcsa repülője volt, így tisztában voltam vele valami fajta Stark gyártmány lehet, csak azért látszik ennyire modernek. Bólintok a magyarázatra.
- Értem, kösz az infót.   - úgy érzem Peter mellett, nem maradnak megválaszolatlan kérdéseim, és ez tetszik, amit én nem tudok azt ő kiegészíti, már ha hagyom hogy valamit jobban tudjon nálam. Bár őszintén megvallva, nem is izgat. Igaz feminista létemre, nem szeretem az elnyomot női mintát, de annyira nem vagyok beteges, hogy ne hagyjam hogy egy férfi okosabb legyen, vagy tudálékosabb. Ez is az egyenlőség mintapéldánya.  
Kissé nehezen beszélek magamról. Egyrészt, mert nem szoktam senkivel megosztani a dolgaimat, másrészt, ez egy olyan dolog, ami még számomra sincs kőbe vésve. Mindenképp szeretnék egyetemre bekerülni, és nem akarom semmiképpen a véletlenre bízni. Örülnék, persze ha felvennének ösztöndíjjal, de az is lehet hogy nem fog sikerülni, és kell a B terv. Persze Peter ezt pozitívan látja, és jól esik hogy mellettem áll, hogy valaki bíztat.  
- Köszönöm, majd meglátjuk hogy lesz. - zárom le a témát, mert semmi értelme, hisz a gimiből még van pár évünk. Sóhajtok... mintha soha nem lenne vége. De most, hogy úgy érzem végre tartozom valahova, lehet nem is lesz vészes ez a maradék 2 év?  Ajkamba harapva kicsit elbambulok magam elé, majd mikor Pete a hajamhoz ér, nézek rá nagy szemekkel. Megcsókolnám, de tényleg ma beszélgetni szeretnék. Végre ő a téma, és el is vigyorom, mikor szóba jön végre ő, és megtudhatok pár dolgot. Legfontosabbakat ki is húztunk, de a petét nem említette, így kénytelen vagyok hozzá szögezni a kérdést, amíg még nem késő. A válaszára, mellkasomhoz szorítom a kezem, mintha megnyugodnék. Ő pedig nagyon édes, ahogy elbújik a kezei mögé. Csak mosolyogva nézem, és jesszusom, lehet jobban kedvelem, mint eddig hittem? Nagyott nyelek a gondolatra.
- Igen azt láttam, én is, meg a tv-ben is, hogy elég erős vagy. Szóval a határaidat még nem volt alkalmad feszengetni - pedig tényleg kíváncsi lennék, lehet még a végén olyanokra képes amire ő nem is gondol, vagy bárki? Az, hogy nála volt Amerika kapitány pajzsa, lelkes izgalom gyúlik fel a tekintetemben. - Tényleg? Erről mesélned kell... szóval ezek szerint az összes bosszúállót is ismerted? Pedig állítólag Amerika kapitány pajzsát elég nehéz lehet felemelni, bár elég sok cikk van róla, és nem hiszem , hogy bármelyik reális lenne. Mindig úgy hittem egyedül Thor kalapácsa lehet csak az, amit ő maga tud felemelni, mármint a mitológia szerint is... - az egészet mind hadarva, kissé túl lelkesen magyarázom. Bocsánat kérően nézek rá. Hisz most róla beszélünk nem a többiekről. Főleg, hogy ami történt Mr. Starkkal, Vasemberrel, nem tudom mennyire szeretné ezekre visszaemlékezni. De tapintatosnak kell lenne, hiába vagyok nagyon kíváncsi.  
- Öhm... ne haragudj, kicsit túl lelkesültem. - közben az a fránya tincsem elől megint kiszabadult, a fülem mögül, így zavaromba hátra birizgálom. Mikor megemlíti Lízt, csak fapofával nézek rá. Igyekszem nem kinyilvánítani a véleményemet róla,  mert nem akarok féltékenynek tűnni. Egyszerűen nem bírtam a csajt, borzasztó beképzelt volt, és nagyon határozottan tudta előadni az okostojást, pedig a versenyen is kiderült nem. De ha pénze van az embernek, csini, akkor mindent elnéznek neki. És igen valamiért, mélyen belül már akkor zavart, hogy randiztak Peterrel. De nem, nem fogom ezt tudtára adni. Vigyázok a vonásaimra, és a számra.  
- Tessék? - nézek fel rá komolyan, hogy mire is gondol. Majd mikor leesik, csak hevesen rázom a fejem. - Nem, azt nem...nem tudok táncolni...    - bár tudom, sejtem hogy az emelés jelenetre gondol. Dacára, hogy pedofilnak tartom a filmet, és szerencsétlen lány kihasználására, még láttam, és klasszikusnak számít.
Még dobolok a lábammal egy darabig, de Peter nagyon határozottan áll előttem, és nyújtja a kezét. Ajkamba harapok, majd bólintok egyet. És forgatva a szemem felállok vele szembe.  
- Remélem nem akarsz átdobni a plafonon. A hálóhintázásos, repüléses dolog se sült el jól...   - ahogy vissza emlékszem rám jön a félelem. Előjött a tériszonyom, amiről nem is tudtam, a szívemet pedig a torkomból kellett vissza nyelnem... soha többet.

Csak egy szélesedő mosollyal reagálok MJ szavaira, mert őszintén jól esik, hogy tartja bennem a lelket és kicsit visszahúz a bűntudat feneketlen gödréből, de az igazat megvallva, tudnék vitatkozni a "jó szándék" résszel, pontosabban, annak eredményességével. Az én jó szándékom félbevágott egy kompot, ugyanez a jó szándék nem mentette meg a bolygó egyik legnagyobb hősét, akinek nem mellesleg rengeteget köszönhettem, a jó szándékom pedig ezután kis híján feltúrta az angol fővárost. Van egy csomó ember odakint, akik (jogosan) nem érnék be az én jó szándékommal. Viszont nem kívánom sötétebbé tenni ezt a beszélgetést, különben sem azért bukantam fel ma este, hogy egyszerre, mindennemű bejelentkezés nélkül rázúdítsam az összes problémámat, minden kétségemet. Azért vagyok itt, mert vele akarok lenni. Kiszakadni mindabból, ami a saját hálóimnál fogva fojtogatott napokon keresztül. Már eddig is több szót áldoztunk Mysteriora és a baklövéseimre, mint amivel terhelni akarnám őt. Mégis, tudom, hogy fontos a megnyílás, a bizalom kiépítéséhez. És tudom azt is, hogy ha valaki, hát ő elbírja ezt a súlyt.
- Igen, de nem szabad sokáig hagyni, hogy üvöltsön, mert nem túl jó a vérnyomása. Igaz, őt ismerve gyorsan leteremtené a sofőrt. - mondom én, hogy kímélni kell Happyt, miután elrángattam őt Hollandiába, hogy aztán beküldjem a londoni tűzvonal kellős közepébe. Nem vagyok épp a legkedvesebb.... mi is? Most, hogy belegondolok, fogalmam sincs, Happy minek tarthat engem. Ismerős? Munkatárs? Munkával járó fejfájás? Ami azt illeti, én is kicsit meg vagyok lőve, főleg azóta, hogy ő és May... na, nem, erre most gondolni sem akarok!
Viszont MJ jövőjéhez még szívesen hozzáfűznék némi biztatást, de látom rajta, hogy nem beszél ilyesmiről könnyedén és nem szeretnék olyan témát forszírozni, amitől nem érzi magát komfortosan, így inkább csak elmerengek azon, amit a határaimról állapít meg. Oké, igen, bónusz, hogy agyalás közben azt, hogy rajta felejtem pillantásomat, simán a merengésre foghatom. Kár, ohgy rémes a pókerarcom, így csúnyán belebuknék.
- Bizonyos szempontból, többször úgy éreztem, hogy azt feszegetem. A romok alatt például... - kell vennem egy mély levegőt, mielőtt folytatnám, közben amolyan pótcselekvésként túrva bele hajamba, hogy minimálisan rendezhessem önálló életet élő tincseimet.
- ... szóval, nem voltam benne biztos, hogy kijutok onnan. Mindenhol csak por volt és sötétség, alig kaptam levegőt. De nem hagyhattam a Keselyűt meglógni, úgyhogy emeltem, amíg csak bírtam. Ahogy később Velencében is rögtönöztem a harangtoronnyal. Csak az lebegett előttem, hogy nem hagyhatom az embereket megsérülni. - mondhatjuk, hogy a szorult helyzetek nagyobb teljesítményre motiválnak.
- De a torony megsínylette, szóval egy épület megtartását mondhatjuk felső korlátnak. - a pókcsípéstől azért nem lettem egy Hulk. A jáde óriás vagy Thor simán kiütnének. Jelenleg még az sem tudná ripityára törni a boldogságomat, mert teljesen elbűvöl az izgalom, amit MJ szemeiben látok.
- Néhányukkal Németországban találkoztam először, miután a kormány elfogadta a Sokovia Egyezményt. Mr. Stark keresett meg azzal, hogy segítségre van szüksége Amerika Kapitány leállításához, így Berlinbe repültünk, ahol szembeszállhattam szuperkatonákkal és egy óriásira megnövő fazonnal.
Utóbbi ebben a megfogalmazásban meglehetősen rosszul hangzik.
- Aztán Thanosszal szemben találkoztam egy jóval nagyobb létszámú csapattal. - lepillantok a kezeimre, mintha azt várnám, mikor kezdek újra elporladni, de végül csak egy pillanatra szorítom őket ökölbe, mielőtt kinyújtott ujjaimat magam mellett MJ lepedőjén pihentetném. Megnyugtat a hűvös, selymes tapintása. Valódi. És emlékeztet rá, hogy már nem a rideg űrben vagyok.
- A Kapitány pajzsa egyébként meglepően könnyű. - cáfolom meg a nehézséget, majd egy kis grimasszal hozzáfűzöm:
- De azért arccal levenni nem a legkellemesebb.
Még mindig csalásnak tartom a lehetetlen, fizika ellenes mozgását.
- Ne kérj bocsánatot, mondtam, hogy bármilyen kérdést megválaszolok és komolyan is gondoltam. - deee ez nem zárja ki azért a pici kitérőket, mint ahogy bizonyítja ezt a makacsságom, nem engedek a szemléltetésből. Mikor felkel az ágyról, kezeim leheletnyi simítással siklanak a derekára. Ahogy a hőjét a tenyerem alatt érzem, levegőt venni is elfelejtek.
- Vigyázok rád, Michelle! - nézek mélyen a szemébe és direkt a keresztnevén szólítom, hogy még több súlyt adjak a szavaimnak.
Vigyázok rád! Most és mindig!
- Egy, kettő... - soha nem is terveztem elérni a háromig, mert azzal csak tovább építeném a feszültségét, helyette csak felemelem őt fejem fölé. Karjaim meg sem remegnek, mintha csak egy párnát tartva nyújtanám ki őket, közelebb juttatva őt a szobát meghitté tevő csillagaihoz.
- Foglak! - mosollyal az arcomon fürkészem őt, figyelem a reakcióit, keresem a pillantását.
De nem kínzom őt sokáig, lassan lejjebb engedem, végig biztosan tartva őt, de ujjaim egy pillanatig sem szorítják meg.
- Mondtam, vigyázok rád...
Suttogom a minimális térbe kettőnk között. A szívem újra zakatol, de már egészen más okból.

Happys megjegyzésén is csak mosolygok, majd bólintok. Igaza van, félek hoogy a vérnyomása igencsak ingadozik ilyenkor. Bár nem ismerem annyira, ez is tény. Csupán végülis megmentette az életemet, de jó megfigyelő vagyok.  
- Amennyire megismertem, valószínű ő nyerne. - Peter természetesen jobban ismeri. Én pedig azt hiszem életem végéig neki is hálás lehetek, ahogy Peternek.  
Szegény Happy gondolom jelenleg, majdhogy megnem fulladhat a csuklástól amennyit most emlegetjük. Nem hinném ha örülnénk ha elveszítenénk, úgyhogy többet igyekszem szegény embert nem emlegetni.
Most sokkal inkább jobban érdekel Peter. Minden ami ő, kezdve a pókemberré válásától, arra hogy mire képes. Bár a sorrendet kicsit megbolygatjuk, és a képességeivel kezdjük. Figyelmesen hallgatom végig, néhol megrémülve, néha a lelkes magyarázásán elmosolyodom. Eddig belese gondoltam teljesen, hogy miken mehetett keresztül. Persze már magamban, álmatlan éjszakáimon összeszedtem magamban pár esetett, főleg az egyértelműeket. De sok olyan van, amibe belese gondoltam, vagy épp nem hallottam róla, bár elég lelkesen követem az eseményeket. Főleg a pittyelés után...  
Mikor Thanos részhez ér, érzek rajta némi feszültséget. Látom, hogy megfeszül, és nehéz beszélnie róla. A kezeit nézi, majd a lepedőmre teszi a kezét. Kissé habozok, de mégis egyszerű, és automatikus mozdulattá válik, hogy kezemet rátegyem az övére, majd ha engedi összekulcsoljuk ujjainkat. Ezzel is szeretném jelezni neki, hogy itt vagyok vele. Illetve, hogy már túl van azon a szörnyű eseten, nincs mitől tartania, és félnie.  
- Sokat köszönhetünk neked, én az egész világ. Nem is értem, mióta lebuktál miért akarja bárki a bukásodat, vagy elkapni, letartoztatni. Nem tudom felfogni az emberek viselkedését. Mindegyik beszari, gyáva...   - húzom fel magam a gondolatra is. Tudják jól miket tett, és már tudnak arcot is tenni hozzá, hogy látják ki tette mindezt értük, és azt is hogy mindezt egy tinédzser fiúnak köszönhetik. De nem, hajtóvadászat, letartóztatás, a rokonai, és ismerősei zaklatása. Vajon miért vagyok ilyen zárkózott, és nem érzem magam a mai világban kényelmesen?  
- Nagyon menő, hogy leszedted Amerika Kapitányt, és eltudtad venni a pajzsát.   - vigyorgok lelkesen, legalább némi pozitívat is tudjak mondani, és valóban így tartom. - Köszönöm, hogy őszintén elmondtad....  
Lenne még pár kérdésem, de a demonstrációval eltereli a témát, és a figyelmemet, de tuti még felfogom tenni a kérdéseim. Csak pislogok, mikor a Dirty Dancinget, és az emelést felhozza. Na erre aztán nem számítottam. Kissé vonakodom, főleg a nyers véleményem miatt a filmről... de nem szeretném elvenni a hangulatot, és a lelkesedését, így felállok, kissé még ijedten Nem tudom mire számítsak. Szúrós tekintettel nézek rá, mikor Michelle-nek szólít, lehet elmulasztottam megemlíteni, hogy miért is szeretem az MJ becézést. De most...
- El ne merj ejteni...   - kezdek neki, miközben ő vissza számol. Hirtelen felsikkantok, de hála égnek időben moderálom magam, és nem hangosan tör elő a torkomból. Mintha egy plüssállat lennék emel fel a feje fölé, meg se remeg, nem is erőlködik. Dúrva tapasztalni, pedig láttam már mekkora az ereje. De mégis félek az imbolygástól, ha nem is akaratlanul, de lefog ejteni.  
- Elhiszem, elhiszem hogy marha erős vagy... eddig is elhittem, szóval csak szépen, nyugodtan...   - és szépen, nyugodtan, két lábbal a földön vagyok. Mély levegőt veszek. Kifújom a hajtincsemet az arcom elől, és csak viszonzom átható tekintetét. Vigyázz rám, és ez a mondat mosolyt csal az arcomra.  
- Csodálatos vagy...   - tör ki belőlem hirtelen. - - Csodálatos Pókember. - gondolkodom eme fantázia dús neven hangosan. De a tekintete teljesen lebilincsel, egyszerűen muszáj pótolnom, amit elmulasztottam nemrégen. Oda hajolok, és megcsókolom. Végre megtörténik az első, igazi csókunk, nekem pedig a lábam is beleremeg.

Távolság. A távolság köztünk és a csillagok között épp oly áthidalhatatlannak érződött, mint amilyennek a szakadékot láttam köztem, s az emberek között a hátam mögött lévő órákban, napokban. Az utcák felett elsuhanva vagy egy háztető pereméről lepillantva szem elől tévesztettem az elsődleges indokot, ami miatt maszkot húztam: a környezetemet. Az otthonomat. Ugyanazt a helyet, amivel az általam kilőtt hálók kötöttek össze, viszont Happy felemlegetése, és még inkább a váratlanul érő, ám annál megnyugtatóbb érintés, amit a kezemen tapasztalok, biztosítanak afelől, hogy sokkal több köt az otthonhoz egy vékonyka fonálnál. Én pedig lassan fordítom meg kezemet, hogy ujjaim összefonódjanak az övével, mintha kezem egy hálóba (a lehető legerősebb hálóba) kapaszkodna, de a szorítás ezúttal elmarad, a helyét hüvelykujjam lágy simítása veszi át puha bőrén, az enyémnél hosszabb ujjain. Valahol a mozdulat közben forró hullám halad végig karomon, hogy egy aktív vulkán hőjét adja hozzá piruló arcomhoz. Mj-nek fogalma sincs arról, hogy az ő szájából mennyit jelentenek nekem ezek a szavak, mégis, mikor az emberek jellemzésére tér rá, szabad kezemet emelem fel, hogy mutatóujjammal végigkövethessem gyönyörű arcának vonalát, végigsimítva az állán egy folyamatos, gyengéd mozdulattal, hogy megnyugtassam.
- Csak dühösek. Az elmúlt öt év mindenki világát megtörte, és most, hogy végre úgy tűnik, minden visszaállhat a régi kerékvágásba, úgy érzik, hogy elvettem tőlük egy új reménysugarat. - nem mondom, hogy ami történt, nem fáj, mert az szerintem az eddigi legbénább hazugságom lenne, pedig volt már belőlük pár. De, ahogy MJ is mondta korábban, Beck a bűnös. Nem ítélhetem el egész New Yorkot azért, amit ő tett. Ha Pókember csak ennyiről szólna, most azonnal a Hudson mélyére dobhatnám a ruhámat. Mind emberek vagyunk és én mindezzel együtt ott leszek, mikor szükségük lesz rám. És nem szeretném, ha a történtek miatt MJ kevésbé hinne másokban. A világnak nagyon is szüksége van Michelle Jonesra.
- Nem annyira menő, mint a Kapitány fémkarú barátja. - jegyzem meg egy szégyellős mosollyal. Mert azért legyünk őszinték... szuperkatonákkal nem versenyezhetek. Rosszul esett, mikor Mr. Stark azt mondta, hogy ha a Kapitány akart volna, simán szét tudott volna szedni, de igaza volt. Ők mind legendás harcosok.
- Nincs több titok. - üres ígéretnek tűnik, pedig ezt a három szót halálosan komolyan gondolom. Nem kell megköszönnie az őszinteségemet, mert többé nem rejtőzök előle, ha bármiről tudni szeretne, csak annyit kell tennie, hogy megkérdezi. Egyedül az álarcom, mi eltakarhat, de az is cuspán fizikai szempontból, mert ő akkor is képes lehet alá látni.
Ezért használom a keresztnevét. Nem kerüli el a figyelmemet az a szúrós pillantás, amit cserébe kapok, de éppen az a lényeg, hogy érezze, számomra csodaszép a neve. Pont olyan gyönyörű, mint amilyen ő maga.
- Elejteni? - tettetett értetlenséggel ráncolom a homlokom, miközben a fejem felett tartom őt. Persze, tudom, hogy a hálóhintázós incidensre gondol, amikor fel akartam vágni a gyorsaságommal, hogy elkapom, de a gondolat, hogy engedném, hogy baja essen, olyan, mintha azt feltételezné, hogy a Szaturnusz holnap elhagyja a gyűrűjét.
Soha, MJ, az űr előbb fog teljes sötétségbe borulni!
- Mit szólsz? Készen állsz holnap egy újabb közös repülésre? - pimasz vigyorral figyelem, ahogy félrefújja az arcába lógó haját. Egek, lehet egy lány ennél is aranyosabb? Annyira sze...
várjunk, mi?
- Cs... csodálatos? - kikerekedett szemekkel ismétlem el az álatala használt szót.
- N... nem vagyok...
A következő pillanatban viszont már ő tölti ki minden gondolatomat. Az az érzés, ami pontosan azelőtt fogalmazódott meg bennem, hogy csodálatosnak nevezett. Ugyanez az érzés visszavonzza derekára kezeimet, de most teljesen magamhoz húzom, felsimítok az oldalán, majd át a hátára. Nem tudom, milyen zsigeri ösztön lesz rajtam úrrá, hiszen korábban csak néhány pillanatig érintettem ajkait, de most hagyom, hogy az ingerek vezessenek. Hosszan súrolom, simítom őket az enyémekkel. A remegését érezve megint megemelem testét, de épp csak egy picit, hogy lábai elemelkedjenek a padlóról és én arrébb léphessek vele az ágy felé, hogy vele együtt üljek le újra. Csak akkor tudatosul bennem, milyen mohónak hathatott a mozdulat, mikor egyik kezemmel támaszkodva, de MJ ajkait még mindig nem eresztve, a lepedőt érzem ujjaim alatt.
- Ne.... ne haragudj... - suttogom ajkaira mély levegők közepette, miután képes vagyok elszakadni szájától. Nem akarom, hogy azt gondolja rólam, az a tipikus barát vagyok, akit csupán egyetlen dolog érdekel egy lányban.
De újra kérődzve kapok ajkai után, hogy egy újabb csókba vonjam, és ebbe sürítsem bele mindazt, amit gondolok, mindazt, amit érzek:
Odáig vagyok érted.

Mérges vagyok az emberek hogy reagálják le a dolgokat. Megértem, hogy mindenki már fél, és ideges Thanos után. De mégis úgy érzem az emberek nem igazán látják tisztán a dolgokat, és ítélkeznek, mégpedig úgy hogy nem látják kereken az egészet. Soha nem értettem, hogy ismeretlenül, úgy hogy a negyedét se tudják szinte semminek, mégis úgy beszél mindenki, mintha a helyzet szakértője lenne. És olyat ítélnek el, aki csak segíteni próbál, és konkrétan megment városokat, a világot. Végülis ez semmiség, bárki utca gyermeke képes lenne rá, szóval kergessük, és ítéljük el...Hányingerem van tőlük.  
- Mégis mit vettél el tőlük?   - jelenleg még az érintése se tud megnyugtatni, nagyon felhúztam magam. - Épp ez az, hogy reményt adsz. Évek óta megmented őket, Bosszúállóknak is segítettél Thanos ellen. Erre pár napra megjelenik egy idegen fickó, akiről semmit nem tudni, de  egyszer azt mondja, hogy ellenük fordultál, és mindenki el is hiszi? Könyörgöm milyen évet írunk? Komolyan senki nem veszi számításba hogy a videó manipuláció? Hisz még a fejed se látszódott a felvételen miközben beszéltél? Ennél nevetségesebb dolgot... - fújtatok akár egy bika, és szerintem eléggé érthető a dühöm. Tudom Peter igyekszik az emberek jó oldalára fókuszálni, de ezért vagyok én, hogy rávilágítsak a rossz oldalára is. Pont ezt szerettem meg Peterbe, pozitív és jó lelkű. Én is igyekszem, de ehhez túl realista vagyok, és nekem az első, Peter. Így az ő javát kell néznem.
Ahogy kimondja nincs több titok valósággal felcsillan a szemem, és automatikus mosolyra kanyarodnak ajkaim.  
- Nincs több titok - ismétlem meg szavait, és ezzel én is ígéretet teszek. Automatikusan felemelem a másik kezemet, amit nem fog még amúgy is. És kinyújtom a kisújjam. Tudom gyerekes, és gyerekkorban tesznek így ígéretet a gyerekek, de jobb nem jut eszembe, és az eskütétel itt a lényeg, hogy összefonódjanak kisujjaink, ezzel is nyomatékot adva szavainknak.  
Majd belemegyek az ötletébe, hogy a levegőbe emeljen. Mit megnem teszek érte. Már azért megérte, mert nagyon feldobta, ahogy feltudott kapni, mintha pihe könnyű lennék. Amúgy lenyűgöz, és csak még több kérdés fogalmazódik meg bennem.  
- Arra biztosan nem veszel többet rá... - válaszolok teljesen komolyan. Eszméletlen mi mindenre képes, és még lehet képes. Így egyszerűen csodálatomat ki is nyilvánítom, mikor csodálatosnak nevezem. Nem igazán gondoltam át, csak kijöttek gondolkodás nélkül a szavak a számon, ahogy ez nálam lenni szokott. Majd mielőtt bármit mondana, megcsókolom. Ezúttal nem lófuttában, nem szájra puszit kap. Akkor az első csókom volt, és zavarban voltam. Nem tudtam elhinni, hogy Peternek/Pókembernek pont én jövök be neki, és kellhetek, így óvatos voltam, és minden olyan gyorsan, egyszerre történt. Most viszont itt vagyunk, nyugalomban. Minden feszültségemet, és megkönnyebbülésemet, hogy jól van... kiadom, és megmutatom ebben a csókban. Az első ténylegesen igazi csókom. Mint a filmekben, még a térdem is beleremeg. Akkor biztos jelent valamit nem? Remélhetem, hogy neki  is. Észre se veszem hirtelen, hogy már az ágyon vagyunk. Annyira intenzívre sikerül a csók, és kicsit mohóra is... "Rád van szükségem" Vizhangzik a fejemben, miközben csókunkat megszakítja, és kábán nézek rá. Mint akit álmából riasztanak fel.  
- Oh dehogy haragszom. - suttogom vissza, eléggé kábán. De már ismét ajkai az enyémeken vannak. Már kevésbé mohón, inkább...  majd szirénák áradata hallatszik a vihar zajában. Rendőrségek áradata, talán tűzoltóé is.... Érzem, ahogy minden izma megfeszül, és fejét az ablak felé kapja. Én csak nyelek egyet. Nem akarom elengedni, de ha mennie kell... nem lehetek önző.  
- Ha menned kell.... - mondom hallkan. Bár nem tudom mennyire tette takarékra a hősködést, azokután ami történt. Mennyire lenne veszélyes rá nézve. Várom hogy döntsön.

Szeretném csillapítani MJ haragját, miközbe próbálom a saját örömömet rövid pórázon tartani, mert nem tudom tagadni, mennyire pihekönnyűvé tesz az, hogy ennyire mellettem áll az egész vádat illetően, mégis, ott van az a rész bennem, ami arra sarkall, hogy a megértőbb ösvény felé tereljem őt. Önzőség volna a részemről, ha hagynám, hogy még nagyobb ellenérzés épüljön fel benne az emberek iránt, csak azért, mert rólam van szó. Ha úgy vesszük, Steve Rogers kapcsán sem volt ez másképp, és ő azért teljesen más volt, mint én. Hol vagyok én egy világháborúban harcolt katonához képest? Mégis elég volt egyetlen új törvényhozás ahhoz, hogy egy nemzeti hőst elítéljenek, és őrá nem kelntek rá egy gyilkosságot. Ezzel szemben csak egy ismeretlen srác vagyok, nem képviselek semmit, nem testesítem meg a csillagokat és sávokat, még az arcomat sem látták soha.
- Nem is kell látszódnia a fejemnek. Beck jól használta ki azt, hogy senki nem tud rólam semmit. Mármint, Peterről. Pókembert látják egyedül, ezért könnyebb volt elhinteni a kétely magját. Te is mondtad, Fury is bedőlt neki, pedig ő egy szuperkém. Nem éri meg olyasmiért utálnunk a várost, mert nem láttak át egy kémeket megvezető, dilis ember tervein. - vezetem le a gondolatmenetemet egy szomorkás mosoly kíséretében. Igaz, valamilyen tekintetben vitába szállok MJ szavaival, mégis, szemeim csillognak, valósággal sugározzák felé azt a hálát, és boldogságot, amitől dagad a mellkasom.
- És te is tudod, hogy az ellenérzés nem fog megoldani semmit. - sosem fogom tudni rendesen megköszönni neki azt, amit tesz, mert tudom, hogy nekem akar jót, de ugyanakkor szeretnék rávilágítani arra, amit tudom, hogy racionalitásán keresztül ő is be fog látni: valahányszor megoszlik a társadalom, a szélsőséges érzelmek csupán nagyobb szakadékot fognak szülni a két oldal között. Legyen szó rasszról, heroizmusról vagy önbíráskodásról, teljesen mindegy.
- Fejlesztem a tradíciót. - kisujjamat összeakasztom az övével, hogy aztán gyengéd erővel magamhoz húzhassam kezét, és így a fogva tartott ujjára lehelhessek egy apró puszit, mintegy megpecsételvén eskünket. Elvégre, más eskü végén is van csók, nem? Jó ég, miért asszociáltam erre?
- Biztoooos? - direkt elnyújtom a kérdést, és mellé még előhúzom tarsolyomból azt a kiskutya tekintetet, amit May annyira utál, mert tudja, hogy valahányszor ezzel élek, tudja, hogy veszíteni fog, mindegy, miről szólt a vitánk. Utoljára akkor játszottam ki ezt a kártyát, mikor a tizenharmadik szülinapomra kaptam Bentől egy gördeszkát. May utálta az egész ötletet, mert rettegett attól, hogy össze fogom törni magam. Igazából nem sokat tévedett, borzasztó voltam a deszkával, csak kikönyörgtem a nagybátyámtól, mert abban reménykedtem, hogy ha eleget gyakorlok, és jó leszek benne, majd középsuliban könnyebb lesz a beilleszkedés. Igen, tudom, nevetséges gondolat, de akkor hatékonyabbnak tűnt, mint a Harry Potter szemüveg, amit viseltem és ami minden második percben lecsúszott az orromról. A lényeg, hogy a deszkás "karrierem" sosem vezetett sehová, viszont annnyit akaratomon kívül sikerült elérnem, hogy May és Ben között legyen egy kis mosolyszünet. Végül ezzel a nézéssel enyhítettem meg Mayt és ígértem meg neki, hogy vigyázni fogok magamra.
- Soha ne mondd, hogy soha! - toldom meg egy kacsintással és egy önelégült mosollyal, ami a "Fogunk mi még hálóhintázni" üzenetet hordozza magában.
Valószínűleg megpróbálnék kiprovokálni egy beleegyezést, ha nem az ő ajkai lennének azok, amik belém fojtják a szót. És őszintén? Egy pillanatig sem bánom! Azokat a hangokat viszont már annál inkább, amik megütik a fülemet és amik miatt kénytelen vagyok az ő arcáról az ablak felé nézni.
Neee, könyörgök, ne most!
- Nyitva hagyod nekem az ablakot? - kérdem, visszafordulva hozzá, amitől, a közelségből fakadóan, ajkaim újra az övéit csiklandozzák. De tudom, mindegy, milyen a kapcsolatom jelenleg a rendőrséggel, nem hagyhatom őket cserben.
- Csak pár perc az egész és jövök is vissza!
Már pattanok is fel az ágyról, dobom le a a maradásomhoz kapott ruhákat, hogy néhány pillanattal később újra a pókruhában nyissam fel az ablakot, majd ugrás közben kapjam fel a maszkot.

Lángok.
Füst.
Romok.
A pár percnél tovább tart, mire a ruhát újra elkezdi áztatni az azóta valamennyit csendesedett eső, de a távolban még mindig hallatszik a dörgés és nekem beletelik néhány percbe, mire a vihar hangjait el tudom különíteni a leomló törmelékek keltette zajtól, ami túlontúl élénken csendül fel füleimben.
"Itt várlak, ha végeztél!"
"Hiába vársz, főnök!"
Nem hagyhattam ott a csecsemőt. De a berobbanást kihagytam volna.
- Mondtam, hogy visszajövök! - kissé rekedt a hangom, miközben bemászok az ablakon és szinte biztos, hogy árasztok magamból némi füstszagot. Várjunk csak, ki fordította meg a szobát, és mióta nézem én a plafont? Óh, hogy hanyatt fekszek a szőnyegen, igen, ez sok mindent megmagyaráz.
- Ugye tudsz róla, hogy milyen gyönyörű vagy?
Tuti, hogy bekábultam kicsit a belélegzett füsttől, mert nem érzem, hogy elpirulnék. De, azt sem érzem, hogy lehúzom magamról a maszkot, így nem tudom, mennyire érdemes jelenleg bíznom magamban.
Én húztam le egyáltalán?
Nem tudom, csak a szemeit tudom figyelni.

Kicsit lehet túlzás volt, ahogy kifakadtam. De napok óta ez megy a tévében, a rádióban, újságokban, és minden egyes hírportálon a neten. Sőt nem csak azokon, hanem blogon, és közösségi oldalak is erről szólnak. Minden egyes nap felbőszítettek a vélemények, amiket írtak neten. Többször is tettem megjegyzést pár jómadárra, ezt bevallom, nem hagytam szó nélkül. Egy tüntetésre is elmentem, amúgy is ritkán hagyok ki ilyeneket, főleg, ha olyan ügyért van, ami az én szívem ügye is. És Pókember/Peter ügye már a legnagyobb szívügyem, igyekszem minden téren kiállni érte. Ezt nem is kötöm az orra alá, nem azért, mert titkolnám, hogy mit csinálok, egyszerűen nem akarom, hogy tudja milyen vélemények vannak róla a neten, és minden máshol. Van elég baja, és nem akarok rontani a helyzeten, a sok fafejű miatt.
- Látod, ezért van jobb ember, mint én. - mutatok rá az egyszerű tényre. Ellenérzés ugyan nem old meg semmit, de egy-két tasli kiosztása ráférne egy-két emberre. Próbáltunk Ned-el bejutni JJJ-hez, hogy felvilágosítsuk a puszta tényekről, de ő csak olyan emberekkel hajlandó szóba állni, akinek bizonyítéka van pókember ellen, vagy csak ócsárolni tudja. Majdnem berúgtam az ajtaját... Nehéz ügy, ellehetetlenítik, hogy elmond az ellenérvedet, és ez felháborító. Mély levegőt veszek, szép lassan Peter érintése hatással lesz az idegrendszeremre. Behunyom a szemeim, mély levegőt veszek.  
Viszont kellemes ígéretet teszünk egymásnak, nincs több hazugság. A kisujjamat nyújtom az ígéret megpecsételésének reményében. Örömmel látom, hogy Peter nem utasítja vissza, sőt még egy csókkal is megpecsételi, amit kiakadt szemekkel fogadtam, annyira meglepett. De csak vigyorgok mint az idióta utána.  
- Remélem Ned-el nem így csinálod. - mondom komolyan, majd azért a képén elnevetem magam. - Vicceltem. -Jelentem be, hogy azért biztosítsam felőle.  
Az hogy kételkedik az elhatározásomban, csak felemelem szemöldökömet, hogy komolyan gondolja e. Nem, halálra voltam rémülve, biztos nem fogunk többet hintázni. Nem is tudom melyik ijesztett meg jobban, ez a hintázás, vagy a droidok...  
- Egészen biztos, Parker... - válaszolok ellentmondást nem tűrő hangon.  
De ez a csók, ez az igazi csók... elfelejtett velem mindent. Esküszöm most még hintázni is elmennék vele, ha közben így maradunk. Na jó ezt biztos nem mondanám ki hangosan. Viszont, ahogy lehuppanunk az ágyra vészjósló hangok ütik meg a fülünket, Peter belső "radarja" vagy milye, amire majd még kiakarok nála térni, jelez és rögtön az ablak felé néz. Nem tarthatom itt, pedig szívem szerint így tennék. Egyrészt, nem akarok elengedni, mert félek, hogy megint eltűnik, másrészt pedig keresik, üldözik... veszélyes. De tudom, úgysem fogja cserben hagyni az embereket. Csak ajkamba harapva bólintok, és annyira elmélyedek gondolataimba, hogy ezúttal nem fordulok el mikor átöltözik. Csak egy gondolat suhan át közben az agyamon: az a ruha tuti nem száradt meg, remélem nem fog tényleg megfázni...  
- Persze, nyitva... - csak dadogom vissza a választ. Szóval ezzel jár majd egy szuperhős barátnőjének lenni? 0-24 órás munkának tűnik...  
- Rendben, kapd el őket tigrisem...   - mosolyodom el, miközben kiugrik az ablakon. Hogy ez a szöveg honnan jött ? Mély levegőt veszek, és elkezdem legyezni magam. Majd mély levegőt véve eldőlök az ágyon...
Valószínűleg bealudhattam, mert egy zörely, majd egy hang az ami felriaszt. "Ugye tudsz róla, hogy milyen gyönyörű vagy?". Úgy felriadok, és vigyázba vágom magam az ágyba, mintha puskából lőttek volna ki egy golyót. Miiii...  ki aa... a látásom lassan kezd vissza térni, és térek vissza álomvilágból a valóságba. Csak remélni merem, hogy a nyálam nem folyt közbe. Peter viszont vissza tért, és semmi baja. Megdörzsölöm a szemeim.  
- Bocs, asszem bealudtam...   - még későre járhat, mert korom sötét van. Valószínűleg tényleg gyorsan végzet. Csak én voltam pudding, és nem bírtam tovább fen maradni.  
- Hogy ment, mi történt, jól vagy?   - teszem fel kérdéseim, miközben próbálok kiutat találni hajzuhatagom mögül.

- Tudod, ezzel vitába szállnék, de a díjaid között láttam egy vitacsoport kupát, éééés van egy olyan érzésem, hogy nem könnyítenéd meg a dolgom. - de így legalább éreztetni tudom vele, hogy nem tetszik nekem a "jobb ember" megfogalmazás, mert óhatatlanul is magában hordozza az összehasonlítás miatt azt, hogy önmagát lejjebb sorolja, pedig erre semmi oka. Ilyenkor azt kívánom, bárcsak az én szemeimen keresztül látná magát, csak egyetlen pillanatra is, úgy már meg tudnám vele értetni mindazt, amit képtelen vagyok szavakkal kifejezni. Így csak megcsillogtatom, hogy nem ő az egyedüli, aki jó megfigyelő. Illetve, egy kicsit azt is, hogy, szavaimmal ellentétben, nem riadok vissza az érvelési képességeitől. Egyetlen, nagyon egyszerű okból: senkinek sem hagyom, hogy leminősítse MJ-t, még magának MJ-nek sem.
- Dehogy! - nevetek fel felszabadultan a Neddel kapcsolatos felvetésre, ami, tekintve, hogy vizuális típus vagyok, azonnal az agyamba ég.
- Arra ott van a közös, spéci kézfogásunk, be kell érnie azzal. - viszont nem tudom elrejteni azt az elégedett boldogságot, amit az okoz, hogy meg tudom lepni MJ-t ilyen húzásokkal. Fogalma sincs róla, mennyire aranyos, mikor egy pillanatra lefagy.
- Azt majd meglátjuk, Jones! - látod, mit művelsz velem? Régen éreztem magamat ennyire szabadnak, és előjön belőlem egy olyan szintű magabiztosság is, amiről azt sem tudtam, hogy megvan bennem.
Az az egy szerencsém van, hogy a "tigrisem" becenév elhangzásakor már álarcban vagyok, így el tudom rejteni előle, hogy a fejem színe azonosult a maszkoméval. Emellett, fel is tölt energiával, hiába tudom, hogy fáradtnak kéne lennem, mikor az első hálóval a szirénák irányába rántom magam, úgy érzem, mintha átaludtam volna egy fél napot.

Ha valaki megkérdezné, miért csinálom, miért húzom fel újra és újra a pókszimbólumos ruhát, a mai napból két példát is fel tudnék hozni indokként. Az egyik az anyuka megkönnyebbült arca volt, mikor megpillantotta a sértetlen gyerekét. A másik az alvó MJ. Oké, két egymástól távoli példának hangzik, de valójában elég közeliek. Az érzés, hogy a családok tagjai átölelhetik egymást, hogy egy kicsit talán hozzájárulhatok ahhoz, hogy aznap biztonságban legyenek, és álomra hajthatják a fejüket, mindig melegséget fog szétárasztani a mellkasomban. És ha az ellenérzésük az ára annak, hogy egy gyerek se sérüljön meg, annak, hogy láthatom, hogy MJ jól van, akkor soha nem fogok megválni a pókruhától, mert minden egyes perce megéri.
- Ne haragudj, hogy felkeltettelek! - bűntudatom van miatta, ilyenre még a kótyagosságom sem kifogás.
Megszabadulok a maszktól, és felkelek a szőnyegéről.
- Megjegyzés: a háló és a lángok nem igazán örök bari alapanyagok.
Odalépek hozzá, hogy néhány simítással láthatóbbá tegyem az arcát és nem tudom levakarni az arcomról az "annyira cuki vagy" mosolyt.
- Csak egy fura lakástűz. Mire odaértem, a blokk felső része lángokban állt. De ki tudtam hozni mindenkit. - nyomok egy puszit az arcára.
- Nem kell aggódnod. Pihenj le, oké? Én is mindjárt rendbe szedem magam.
Csask azért, mert Pókember vagyok, még nem akarom, hogy a napjai a stresszről szóljanak.
A legjobbat akarom neki, mert azt érdemli.

Követem tekintetét, és megállapodik az elnyert díjjaimon. A fejem lángba borúl. Nem szeretek velük dicsekedni, ami azt illeti örülök magamban, majd kirakom őket, és ennyi. - Direkt nem figyelmeztettelek rá, mert ilyenkor mindenki megijed, én pedig imádok vitákat nyerni. - forgatom a szemeimet, de azért elmosolyodom, hogy csak cukkolom. Imádom mikor látom Peter arcán, mint a többiekén, hogy nem tudja eldönteni mikor beszélek komolyan, és mikor hülyéskedek. Sok gyakorlatom van benne, áh nem, ez teljesen természetemből adódóan jön.  
Igen már volt szerencsém látni Peter és Ned kézfogását, nem egyszer mentem el mellettük és tettem rá megjegyzést: Lúzerek. De mindig is tetszett a barátságuk, és mindig ilyenről ábrándoztam legbelül, ezt be kell hogy valljam, hiába mutatom a lelkes magányos farkas imázst. Szeretek egyedül lenni, nem kell senkinek beszámolnom arról, hogy mit csinálok, mikor, és miért. De ez kezd megváltozni, főleg mióta Peterrel kezdtem jóba lenni. Csak azt vettem észre magamon, hogy mellette állok és fecsegek. Nem szoktam ilyet. De lehet ez a valódi énem, és mellette bontakozik ki teljesen? Ez sok mindent megmagyarázna. De ez olyan dolog, amit még jómagamnak is szoknom kell, és fel kell dolgoznom.  
Viszont Peternek mennie kell. Lehet jobb is, mert a sok igencsak intenzívre sikerült, és hát...  
A lényeg, hogy még sok, sok kérdésem van hozzá. Megakarom őt ismerni, magát Petert is, és Pókembert is.  
Nehezen elengedem, mikor a szirénák félbe szakítanak minket, csak kifújom a felgyülemlet levegőt, miközben hátra vetem magam az ágyon. Mi történik velem?

Álmomból riadok fel, megakartam várni Petert, de nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Az órára pillantok, miközben a hajam mögül próbálok kilátni hajnali 2 óra van, persze hogy a sok álmatlan éjszaka most bosszúért kiáltott.  
Miközben magamhoz térek, érdeklődök Petertől mi is történt. Csak aggódva pillantok, rá. A ruhájáról nemtudta már a lenyugvó vihar esője teljesen lemosni a kormot, és a szaga se valami kellemes. Mozgatni kezdem az orromat, mert a füst szaga igencsak csavarja.  
- Nem hangzik valami bíztatóan. Akkor jól van mindenki? Te is? - kérdezem őszinte aggódalommal. Az érintésétől megborzongok, jólesően.  
- Mitől volt pontosan furcsa? - megakadt a fülem, a fura szón. Lehet szándékosan gyújtotta valami? Jeges borzongás fut végig rajtam, lehet csapdát állítanak már neki? Nem, ennyire nem lehetne az emberek elvetemültek. Vagy igen?
- Szerintem nyugodtan zuhanyozz is le. Eléggé kormos vagy, és hát büdös is. - mondom őszintén. Majd ásítok egyet. Azt hiszem a kérdéseim áradatai holnapra fognak maradni. Legalább tisztábban fogok gondolkodni, összetudom szedni a gondolataimat. Ráadásul Peternek is nehéz napjai voltak, szerintem ő is hálás lenne egy kiadós alvásért, mint hogy egész éjszaka megpróbáljak fent lenni, és kómásan osszam a kérdéseimmel.

Megtehetném, hogy leveszem róla a szememet, mikor zavarát látom felgyülemleni, de valahol elhagytam az illemtudást, akkor, amikor először állapítottam meg magamban, milyen édesek a reakciói. És egy pillanatáról sem akarok lemaradni! Viszont nem vagyok annyira kegyetlen, hogy tovább súlyosbítsam, mondjuk azzal, hogy a többi érmét megemlítem, helyette ajkaim pimasz mosolyra húzódnak.
- Nem gáz, szeretem a kihívásokat. Reméljük, jól bírod a vereséget! - valójában nincs kétségem afelől, hogy előbb nyerne meg egy vitát, minthogy észrevenném, de a túlzott magabiztossággal szeretném kicsit húzni a türelmét, provokálni, hogy így elvonhassam a figyelmét a zavaráról. S egy kicsit a sajátomét is arról, hogyan mozdulnak ajkai, hogyan csillognak szemei a lámpa fényében.
Ez a kép az, ami előre hajt a lángoló romok között, követve a gyereksírás hangját, hogy aztán még sebesebben induljak meg a kitört ablak felé. Érzem, ahogy a talaj megereszkedik, majd be is szakad, épp azután, hogy elemeltem róla a lábamat. Érzem a mindent magába ölelő, pusztító hőt, a robbanást, emly mintha a lángok dühödt üvöltése volna, amiért egyetlen életet sem sikerült halálos táncukkal elragadni. Köhögés, távoli hangok, vizes beton a lábam alatt. Az eső szaga keveredik az orromban az égő fáéval, a füst kaparja a légcsövemet. Csak foszlányokat tudok elkapni a környezetemből a felfokozott érzékeim terhelése miatt.
... Londonban... azt mondják...
Megölte...
Megmentett.
Kopj le, én feltartom őket.
Az utolsó, szenvtelen, erős hangra kapom fel a fejem. A férfi a kezét nyújtja felém. Eddig fel sem tűnt, hogy valamikor féltérdre borultam.
- Kösz, Mr... - ekkor látom meg az övén a szolgálati fegyvert és a lefagyástól csak fáziskéséssel jut el a tudatomig a neve. Lamont. Ahogy felkelek a földről, el is engedi a kezem, és egy szó nélkül fordul meg, pár távolabbi rendőr felé lépkedve.


- Mindenki jól van. - küldök felé egy mosolyt, hogy kissé megnyugtassam. Tényleg nem akartam kiborítani ezzel az estével.
- Karen szerint a segélyhívók robbanásszerű hangról számoltak be, mielőtt az első lángok felcsaptak volna. Viszont átnéztem az emeletet, ahol a hangot hallották és a legfurább, hogy az üres volt. A szinten egyik lakó sem tartózkodott otthon az incidens idején és az érzékelőim nem találtak semmit, ami egy elszabadult mikróra vagy akár robbanóanyagra utalna. - megrázom a fejem.
- Talán csak túl sokat látok bele. - tudom, hogy megígértem neki, nincs több titok és be is szándékozom ezt tartani, de terhelni sem akarom minden részlettel.
- Ejnye, illik így beszélni egy komoly szuperhőssel?
A "komoly" egy vitatható rész, főleg, hogy sértetten, teátrálisan kapom mellkasomra a kezem, mintha szavai kést döfnének a szívembe.
De aztán megszagolom magam és igazat adok neki.
Így egy kis időre újra befoglalom a fürdőt, hogy utána a tőle kapott ruhákban lépjek ki, szárazra törölt, frissen mosott hajjal, amibe reflexszerűen túrok bele, mert... mert be kell vágódnom a párnának, na!
- Akkor ööhm... - az ágy mellette lévő részére pillantok és kissé bizonytalanul foglalom a térfelet, minden mozdulatomra figyelve, hogy a közelségemmel ne feszélyezzem.

Miközben frissen kelve realizálom a helyzetet, felületem, és amint megláttam Peter kormos, és még enyhén füstölő ábrázatát, azonnal felébredtem. Első kérdésem az volt, hogy mindenki jól van e, sikerült e mindenkit kimenekítenie. Bár hülye kérdés, nyilván nem lenne ilyen jó kedvű, ha valakit nem sikerült volna.  
- Örülök, ügyes voltál. - mondom mosolyogva, és büszkeséggel a hangomban. Mert valóban az vagyok rá: büszke. Mindenki őt üldözi, keresik, kihallgatják az embereket róla, őt még sem érdekli, csak az a lényeg, hogy még így is továbbra is emberi életeket mentsen. Mégis mi jellemzi egy hőst, ha nem ez?  
Majd végig hallgatom mi is lehetett olyan furcsa ebben a tűzbe. Gondolkodóba esem, még a szememmel is hunyorgok. Nem akarok vészmadár lenni, de muszáj reálisan látnom a dolgokat.  
- Nem biztos. Lehetett csapda, nem? Lehetséges lenne? - Őszintén megmondom neki, hogy fürödnie kéne, így biztos nem bújik be az ágyamba, ráadásul erősen érződik az a durva füst szag, amitől kezd őszintén szólva hányingerem lenni. Szóval nem bunkóság, ezzel neki is segítek, persze széles vigyor kíséretében teszem mindezt.  
Amint ismét elfoglalja a fürdőmet, amibe belese merek gondolni mi lehet. Kitakarítottam rendesen? Bent van még a törülköző, amit adtam neki, vagy nincs is nála? Ajkamba harapva várom, kicsit rendbe teszem a hajam a tükörben, oldalra nézek teli van a fal még a rajzaimmal, arra még nem akadt a tekintete, de le se akarom szedni őket. Ez is én vagyok, az én önkifejezésem. Mély levegőt veszek, majd vissza ülök az ágy szélére. Még elég kómás vagyok, de tudom mindjárt kijön, ez tart ébren. Mikor kijön kissé zavarban van, a fekete karikáktól a szeme alatt ismét csak összerándul a gyomrom.
- Érettek vagyunk, nem ?   - kérdezem tőle komolyan, fapofával, majd elmosolyodom. Mind a ketten értelmesek vagyunk, és nem hiszem hogy annyira tombolnának a hormonok, hogy gond legyen. Arról nem is beszélve, hogy attól mert két ember egy ágyban alszik nem kell történnie semminek. Bebújok a jobb oldali takaró alá, közel az ablakhoz, ez szoktam meg. Csak lesek a bal oldali részre, majd Peterre nyugodtan feküdjön le.  
- Hát akkor, felkészültél?   rájöttem nem az éjjeli lámpám ég, mert azt kitéptem a falból, és már leesett az ágyról is, és földön talált magának örök nyugalmat. A villanykapcsoló pedig az ajtó mellett van, gondolom pókembernek ez nem fog okozni gondot.

Az arcomnál érzett forróság csak nem akar alábbhagyni, uralma hosszabbra nyúlik attól, amit MJ szemeiben látok, de nem igazán tudok hová tenni. Vagyis... nem, ez nem teljesen igaz, láttam már hasonlót, inkább kezelni nem tudom. És ha ezt kombináljuk azzal, hogy az ő társaságában mindig kicsit nehezebbé válik számomra a beszéd, megkapjuk a jelenlegi állapotomat, amiben egyszerre akarok megszólalni, és megemészteni a tényt, hogy semmi épkézláb válasz nem jut eszembe. Más esetben, ha mondjuk egy fegyver csövével néznék farkasszemet, elsütnék valami béna poént, de...  
- Köszi! - ez igen, komolyan ennyit sikerült összehoznom azok után, hogy haltátogást imitálva előbb kinyitottam, majd becsuktam a számat? Igaz, a többi opció sem lett volna nyerőbb. Mit mondhatna erre az ember? Csak egy lakástűz volt? Ez még önmagában igaz is lenne, de egyben lehetőséget kínálnék fel MJ-nek arra, hogy mondjon valamit, amivel csak még inkább zavarba hozna. És, a szakértőség távol áll tőlem, de fogadni mernék arra, hogy létezik olyan íratlan szabály, ami kimondja, hogy semmi idilli nincs abban, ha egy kapcsolatban az egyik résztvevő öt percnél (mely optimális időhatárt elértük.... körülbelül, most) tovább pirul. Mármint... ez az, nem? Kapcsolat? Tudom, hogy egyikünk sem mondta ki és igazából nem is értem, miért agyalok ezen, hisz nem az a fontos, hogy minek címkézünk fel valamit. Ugye?
- Nem lehetetlen, de nem hiszem, hogy valaki így akarna tőrbe csalni. Eleve nem lehetett benne biztos, hogy ott leszek, és ha én is voltam a célpont, tucatnyi alkalma lett volna rá, hogy befejezze, amit tenni akar. - nyílt terepen voltam tiszta célpont valahányszor fordultam egyet, hogy visszamenjek egy lakóért. De ezt már nem teszem hozzá, tényleg eleget stresszelt miattam, és nem csupán a tűzre értem. Simán elküldhetne a fenébe azért, aminek kitettem az elmúlt hetekben, gyakorlatilag közvetlenül azután, hogy közöltem vele, mennyire kedvelem, mégse gyűlölt meg.
- És számolnunk kell azzal is, hogy ma nem voltam éppenséggel csúcsformában. Simán figyelmen kívül hagyhattam valamit a sietség közben, ami bizonyítja, hogy csak egy egyszerű tűz volt. - amellett, hogy őt is szeretném nyugtatni ezzel az "ártalmatlanabb" alternatívával, igazság is van benne. Az egy dolog, hogy nem esek össze a fáradtságtól, de immunis sem vagyok az alváshiányra. Márpedig nem csupán órák teltek el azóta, hogy utoljára, igazán pihenni tudtam. Kattogó gondolatok, s rémálmok nélkül. Fizikailag rendben vagyok, de nem lepne meg, ha a jelenlegi kognitív állapotomban egy kilencedikes matekpéldát se tudnék megoldani.
- Mindegyik alkotás itt köt ki? - bökök fejemmel a fürdőből kifelé jövet a falon lévő rajzaira. Igen, így próbálom burkoltan rávezetni arra, hogy a jövőben nem-e kaphatnék belőlük.
- Furcsa belegondolni, mennyi idő eltelt azóta. - érintem meg azt a rajzot rólam, amit még akkor mutatott, mikor a büntetésemet töltve órák után Amerika Kapitány oktatóvideóit hallgathattam.
- Nos, én totál illetlen módon az éjszaka közepén toppantam be egy lányhoz, mindezt úgy, hogy köröznek. Nem hiszem, hogy erre bárki azt mondaná, az "érett barát" energiát sugárzom magamból. - persze, tudom, hogy mire értette, de könnyebb elkomolytalankodnom a zavaromat.
Aprót szökkenek, de eleget ahhoz, hogy a levegőben fordulva halkan érkezzek le a padlóra, a mozdulat közben lekapcsolva a lámpát. Túlzás? Jó, az, de... nem tudtam megállni egy nagyon pici felvágás nélkül. Az érzékeim úgyis segítenek abban, hogy a minimális fényviszonyok mellett is gond nélkül találjak utat magamnak a takaró alá, s jóleső sóhajt hallatok, ahogy a párnát a fejem alatt érzem.
- Tudtad, hogy nem csak egy történet létezik azt illetően, honnan ered a bárányok számolása elalvás előtt? És tudtad, hogy a képregényekben a "Zzz" a karakterek alvásakor csak azért létezik, mert egy rajzolónak nem jutott semmi jobb az eszébe? És az álommanó? Ki találta ki? A manók ijesztőek, miért akarna olyat bárki a szobájában tudni? - hiába, a fáradtság nem állít le abban, hogy többet dumáljak, ha zavarban vagyok.

Aggódom, szörnyen aggódom. Nagyon nagy káosz van, mióta kiderült Pókember kiléte. Gyorsan elmenekültünk a város közepéről mikor ez kiderült, mivel Pókembert lerohanták az emberek. Az újságírók megjelentek, mi pedig fejvesztve "elrepültünk " a csőcselék elől. Ijesztő, akár egy boszorkány üldözés. Peter pedig nem az érett szuperhősök közé tartozik, még csak most nő bele, és én is az egészbe, hogy mindent felfogjunk mi miért történik a világba. Nem tudja úgy kezelni, mint például Tony Stark... illetve őt nem is gyanúsították meg pluszba egy gyilkossággal 16 évesen. Peter okos, intelligens, és jószívű. De félek, hogy ez sok neki, hogy sok lesz neki. Én próbálok segíteni neki, amiben lehet, és éretten is viselkedni hozzá. Úgy hiszem ez többek között arra lesz jó, hogy ez történt, hogy végre felnőhessünk.... próbálom a pozitív oldalát nézni, miközben legszívesebben ordítanék, és mindenkit szó szerint helyre ráznék. Utálom, hogy ezt csinálják Peterrel.  
És ez a baleset is, látom rajta, hogy tényleg valamit furcsált rajta. Csak azt is észrevettem, amit nem nehéz, hogy borzasztóan fáradt. Ha látott, vagy érzékelt volna is valamit, lehet nem igazán tudja most hova tenni. Legszívesebben ott is ott lettem volna vele, hogy legalább megfigyeljek, hátha én észrevettem volna valamit. És ha megsérült volna? Nem, ebbe belese merek gondolni. Mély levegőt veszek.  
- Nem tudom Peter... inkább legyél óvatosabb. Próbáld most már kipihenni magad, hogy jobban tudj figyelni. Sajnos célpont vagy, és kitudja ki mit tervez, akar téged... elkapni. Féltelek. És jó lenne te is kicsit komolyabban vennéd a dolgot. - imádom, hogy még ilyenkor is a bajba jutottakhoz rohant, nem mondtam volna hogy ne tegye. De vigyáznia kell, nem mehet  most már minden csilcsapp ügybe segíteni. Bármilyen nehéz is ez. Így el is küldöm fürödni, hogy aztán aludni tudjunk. Mind a kettőnkre ráfog férni, Peternek pláne. Kicsit azért rendbe teszem magam, majd Peter szeme csak megakad az alkotásaimon. Csak elmosolyodom mikor rájuk nézek.  
- Csak a legjobbak. - bökök fejemmel oldalra, mert ugyan sok képem nincs barátokkal, mivel nincsenek barátaim, csak a klubokról, de van egy képem ami tavaly a bálon készült Ned-el. Szerintem elég menő lett, bírom a srácot. Akkor is Peter eltűnt a bálról, akkor kezdtem igazán gyanakodni az osztálykirándulás után.  
- Hát ez tudod, több helyről is megközelíthető. Vagyis az hogy köröznek, már eleve talán éretségre vall, hogy csináltál olyat, ami miatt keres a rendőrség. Gyereket nem igazán lehet ezzel vádolni. Nézőpont kérdése az egész, az érettség viszont nem köthető egy bizonyos viselkedési normához. Csak mondom...   - egy biztos, energiát sugározz magából, olyan energiát, amitől én is feltöltődöm, és egyszerűen jobb kedvem lesz. A lényeg, hogy legyen mellettem, és akkor nincs gond.  
Közbe bebújunk az ágyba, egyben tök fura ez az egész, másrészt még olyan természetes. Többször beszéltünk videóchat-en miközben feküdtem az ágyamban, és oldalra dőlve őt láttam... Szóval nem lep meg a látvány, inkább megnyugtat. Mikor használja az erejét a lámpa leoltására, elnevetem maga.  
- Én egyszerűen azt hittem kilősz egy hálót, és ennyi...   - nevetek mindig. Majd mikor lenyugszom, és lesz egy kis kínos csend... - Hát akkor jó éj... - és random elkezd magyarázni. A sötétbe kiakadt szemekkel nézem a világító csillagaimat, miközben hallgatom, és próbálom össze rakni, hogy épp mi történik.  
- Peter... - oldalra nézek lassan rá. - Ne légy zavarban, nem történik semmi. Csak... aludj. Ha kell számold a bárányokat, vagy... mondogasd, hogy ZZZZZZ - duruzsulom a fülébe fülig érő vigyorral.  
- De komolyan, nyugi... Pihend ki magad... - egyszerűen fogom az egyik karját, és magamhoz ölelem. Hátha ezzel segítek, hogy megnyugodjon, és végre tudjon pihenni. És én is.

Furcsa kettősség ez, mi vívja bennem ádáz csatáját, egy néma háborút, melynek minden lehetséges jelét elnyomom, nehogy terhelő bizonyítékként költözhessen a felszínre. A hadszíntér egyik oldalán ott van az a felem, amelyik örül és megkönnyebbült, mert végre nyíltan beszélhetek vele, végre megoszthatom vele a tapasztalataimat, a megfigyeléseimet, a kétségeimet. Ez az énem érzi, hogy Dr. Strange helyeslően bólintana, ha most látna. Ám a másik térfélen lényem azon része sorakozik fel, amelyik fejét csóválva figyeli, ami történik, s amelyik azt a gondolatot suttogja fülembe: "Gyűlölnöd kéne magad, amiért ennek teszed ki őt!" És... gyűlölöm is. Hiába látom be racionálisan azt, hogy ez egy sötét, pesszimista nézet, de nem tudom elhessegetni az érzést, hogy bizonyos szempontból én magam jelentem rá a legnagyobb fenyegetést. Nem beszélve a mai napról. Még több félelem. Még több aggodalom. Még több stressz. Ennyit tettem hozzá az estéjéhez. Megérem én ezt? Az öngyűlölő felem csupán gúnyosan elmosolyodik. "Erre a kérdésre mindketten tudjuk a választ."
Erre legszívesebben megráznám a fejem, de nem engedek az ingernek, szimpőlán csak enyhén oldalra döntöm a fejem, ahogy MJ szavainak adok inkább teret elmém előcsarnokában. És nem tehetek róla, de ahogy halgatom, egyre inkább mosolyra húzódnak ajkaim. Nem azért, mert a téma maga röhejes volna, ez sokkal inkább egy boldog és hálás mosoly, az a fajta, ami ha egy pillanatra is, de elhalványítja a karikákat a szemem alatt, ahogy egész arcom felragyog tőle. Viszont nem akarom, hogy tudjon az örömtáncot lejtő szívverésemről, ami épp melódiát ír az ő nevével a címében. Nem akarom, hogy azt higgye, már ennyitől elolvadok, akkor sem, ha valójában így van. Úgyhogy azt teszem, aminek űzését mostanra mesteri szintre emeltem: terelek.
- Kikérem magamnak ezt a megjegyzést, én nagyon is komolyan veszem a dolgot! - az ál-durcáskodáshoz még a karjaimat is keresztbe fonom mellkasom előtt, és, teljesen felnőttesen, nyelvet öltök rá. Mert elkomolytalankodni jóval egyszerűbb, mint kimondani, hogy igaza van. Egyszerűbb engedni a fürdésre való felszólításnak, mert így az ajtó elválasztja világainkat és nem lehet szemtanúja annak a vörösödésnek, amit a fejemben ismétlődő egyetlen mondata okoz: "Féltelek". Ez az egy szó elég erőt ad ahhoz, hogy az ólomsúlyú tagjaim ellenére könnyedén lépjek a zuhany alá. És minden jól is megy... míg egy óvatlanabb mozdulatommal le nem verem a tusfürdős flakont a helyéről, s én úgy érzem, az idő lelassul körülöttem. A tubus megpattan a csempén, nem koppan nagyot, de én mégsem a műanyag tompa zaját hallottam.
Egy lövés.
Egyik kezemnek ujjai a berögzült mozdulatot teszik, pedig nincs rajtam a hálóvető. És ahogy másik kezemmel utána kapok, már egy gránátot látok magam előtt. Két ujjammal még épp elérem, de összeszorított szemekkel a robbanásra várok, mi sosem jön el. Helyette egy reszelős, mély hang szeli ketté az esőcseppeket:
"Ez így jól van?"
Bizonytalanul nyitom ki a szememet, mert nem akarok találkozni az ólomszagú vörösséggel. Vér helyett viszont csak a tiszta víz tart a lefolyó felé, s az ujjaim között szorított tusfürdő látványa fogad. Reszketeg sóhaj kíséretében emelem arcom a zuhanyrózsa felé, hadd mossa el gyengéd ostroma az arcomon legördülő könnyeket. Ne láthassa romjaimat az ajtón túli világ.
Ezért úgy veszem fel a kapott, kicsit nagyobb pólót, mint ahogy egy újabb jelmezzel tenném.
- Határozottan menővé tette a kalapot. - nézem a képüket mosolyogva. Hangomba bekúszik a bűntudat, mert többek között Ned sem ezt érdemelte. Lemondott programok, a porladás, enyhén halálos, de az egészségre határozottan káros vakáció. Mégsem rendült meg soha. Honnan szedi a srác az erejét?
- Ejha, Michelle Jones az érettségem mellett érvel? Ezt írásba is kaphatom? - vigyorgok, immáron gátlástalanul, még ha távol is áll tőlem, hogy a későbbiekben valamikor az orra alá dörgöljem. De most, hogy magunk vagyunk, kissé elnyújthatom a pillanatot.
És ha már elnyújtás... épp ez a célom. Elodázni, hogy sötétség és csend telepedjen a szobára, mert az elmúlt napokban a sötétet rövid úton váltották fel a rémálmaim. De hogy lehetne azt elmondani, hogy éppen az alvás az, amitől tartok?
- Tudom, hogy nem tör-- - kezdenék bele, de a zzzzz hangra halkan felnevetek. Először fel sem fogom, hogy mi történik, mikor a karomat húzza magához. Csak akkor üllepedik le bennem, mennyire valós minden, mikor kezemnél érzem rezdüléseit. Átkarolom, s picit közelebb is húzom. Valamit mondani, közölni szeretnék ezzel. Köszönöm? Nem, ez nem fejezné ki azt a szabadságot, azt a könnyedséget, amivel mély levegőt tudok venni.
- Aludj jól, MJ! - suttogom, s ahogy felpillantok világító csillagaira, azok vetnek véget a néma háborúnak. Lehunyom a szemem, s miközben azt érzem, hogy a megelevenedett Pókember jelmez elengedi a torkomat, átadva engem a mélynek, én csak Michelle boldog nevetését hallom, a mosolyát látom magam előtt.
Mosolyogva hagyom, hogy a sötét beljebb húzzon, és már nem érzem, mikor ajkaim megmozdulnak, ahogy halkan motyogok:
- Sze... - zuhanás közben eltűnik az orromból az eső és füst szaga, más veszi át a helyét. Tusfürdő?
- ... ret... - eltűnik a vér a betonról, a kihunyó arc reaktor fénye, hogy véglegessen költözzön oda egy barna szempár képe.
Eltűnik Pókember, hogy csak Peter Parker maradjon.
- ... lek..
... és ez így is lesz, míg ki nem hűlnek a csillagok.

Az ál durcára felhúzom az orrom, és rádurcázom az ő durcájára. Róla van most szó, nem bárki másról. Nekem ő fontos, és szeretném, ha komolyan venné az egészet. Nem tudom mit tennék ha bármi baja esne. Már így is összeszorul a gyomrom, ha ránézek. Meggyötört, én pedig bármit megadnék azért, hogy segítsek senki.  
- Pete... - így rászólok figyelmeztetően. Oké elhülyéskedjük most a dolgot, fáradt, és én is. De attól függetlenül még komolyan gondolom, és azt akarom, hogy ő komolyan gondolja.  
Mikor elmegy zuhanyozni próbálom összeszedni magam. Zavarban vagyok, mert hát mégis itt van egy fiú a szobámba, ilyen nem történt még. Kicsit elmosolyodom, mikor lejátszódik előttem a jelenet, mi lenne ha anyám bejönne, és meglátna vele. Lehet azt hiszi álmodik, aztán menne vissza a szobájába. De nyugodt vagyok, ilyen nem szokott történni, két altatót vesz be, hogy aztán bírja a két műszakot. Sóhatok. Azt se tudja szerintem, hogy van barátom, ami elég szomorú. Mert Peter a barátom, nem ?  
Mikor kijön csak szélesen rámosolygom, aggódva követem a tekintetét, mindig mikor új célpontot talál a falamon. Rajzaim, poszterek, meg... közös képem Ned-el az egyetlen őszinte baráti képem, amit imádok valamiért. Csak bólintok, és elnevetem magam a megjegyzésére.  
- Igen, határozottan. A kalap így sokkal menőbb. - bírom Ned-et, de ezt persze soha nem kötném az orrára. Akkor már nem lenne illendő rá a "nyomi" jelző, és azt márpedig szeretem használni.  
Az hogy az érettsége mellett érveltem, csak forgatom a szemeimet, nem hogy a kis nyomi örülne neki. Még gerjeszti a tüzet.  
- Érvelnék mellette ha lenne. - én is nagyon éretten kinyújtom felé a nyelvem.  
Mikor lefekszünk viszont mind a ketten vigyázban fekszünk az ágyban. Érzem ahogy Peter is merev teljesen, majd elkezdi a szófosását. Ami annyira édes volt, hogy pillanatok alatt felengedtem, és elkezdem ugratni én is. Automatikus mozdulat, mikor a karját magamhoz húzom, és átkarolom. Ekkor érzem, hogy Peter izmai is elengednek. Mély levegőt veszek, itt van. Jó rég óta nem éreztem ilyen... biztonságot.  
- Jó éjt Peter. - motyogom neki már kómásan. Majd annyit érzek, mintha már el is aludt volna, de közben még sem mert beszélt. Feszülten figyelem, mit fog mondani, közben újaim átkulcsolják az övéket. Mikor a mondandója végéhez ér nagyot dobban a szívem. Biztosra veszem, hogy már elaludt. Így ajkamba harapok.  
- Én is téged, tigrisem... - majd a fáradság, és a biztonság érzet, engem is hamar álomba kísér.