Make a wish, then blow out the stars

Szülinapok... mindig is vegyes érzéseim voltak ezzel a nappal kapcsolatban. Gyerekkoromban nagyon vártam, még akkor főleg élvezte az ember, ha volt egy nap, ami csakis róla szólt. Őszintén kissé kialudt bennem a láng, mikor alsós koromban rendeztek nekem otthon egy partit, Harryn kívül senki nem jött el. Az a csalódás, amit egy 12 éves akkor érzett, hát nem volt kellemes. Így azóta nem is verem nagy dobra. Elkezdtem szűrni a barátokat, olyannyira, hogy már szinte nem is lettek. Főleg, mikor kiderült, azért nem jöttek el mert bunkó vagyok. Igen? Akkor meglátták mennyire tudok az lenni. Nem is bántam meg, nem szerettem a látszat barátokat, vagy a kényszeres haverkodást, jópofizást. Mikor Harry elment egy szó nélkül, akkor volt kissé mélyponton, hogy szar volt egyedül lenni. Aztán megtanultam kezelni a helyzetet. Beszélgettem én emberekkel, jóban lettem pár értelmesebb egyeddel, de szoros barátságokat nem nagyon kötöttem. Egyedül Ned volt, akivel az idők folyamán rátudtam akasztani a barát jelzőt. Meg Peter, bár rá nem emlékszem. De ahogy mostanában igyekszem újra megismerni, kezdem megérteni, mit láttam benne. Ez a lelkiismeret furdaláshoz is vezet. Ugyanis egyre inkább nem csak a barátot látom benne. Harry egyre inkább bizalmatlanságot ébreszt bennem. Egyre inkább nem beszél velem, mikor végre találkozunk, jön azzal, hogy kiengesztel, de azért ha rákérdezek a dolgokra felkapja a vizet. Majd ismét kedves lesz. Volt az Oscorp estélyes incidens, majd mikor átmentem hozzá, és megnéztem a tabletjét - egy két jelszó próbálkozás után, rájöttem, hogy az édes anyja neve az, akinek a hiánya örök heget hagyott -
Őszintén nem vagyok büszke arra, hogy a fiúról, aki régen a legjobb barátom, most a párom, kémkedek. De már rákérdeztem, szemtől szembe, és egyszerűen le lettem legyintve, hogy honnan veszek ilyeneket, meg ő semmi ilyenről nem tud. Kész. De a jelek, minden paranoiám ellenére is néhol túl egyértelműek. Inkább nyugtatni szeretném ezzel magam, és kizárni annak esethőségét, hogy bármily köze is van az egész kísérletekhez. Még az is a jobbik eset, ha az apja veri át, vagy befolyásolja, vagy ilyesmi, mert ez ellen is talán tudnék segíteni neki. Esetleg Pókember is. De a laptopján található fájlok nem igazán az ártatlanságát bizonyítja. Őszintén már amúgy is szerettem volna tőle kérni némi szünetet, hogy átgondoljam a dolgokat. De sok minden szól közbe, hogy húzzam - szégyen szemre - a dolgot. Egyrészt, hogy Peternek tudjak segíteni, szükségem van Harry belépő kártyájára, amit csak akkor tudok megszerezni, ha nála vagyok. Másrészt, itt a szülinapom, és izgatottan hívott fel, hogy meglepetésre készült. Hát akkor... most mit tegyek? Tényleg nincs egyszerűen alkalom rá. A kis akciónk is tolódik, nem rég ráírtam Peterre elküldtem az adatokat, bár felhőtlenül beszélgettünk, mint két barát, előtte, és utána is csend. Kissé egy nevetséges csapdában érzem magam, amiből úgy érzem nagyon nehéz kiszabadulnom.

De úgy voltam vele felszívom magam, egész késő estig tanultam. Anyum már kora reggel várt lufikkal, és tortákkal. Kaptam pár puszilgatást, ezt nagyon megszokta gyerekkoromba, de a 18. születésnapon, hát... nagy lány vagyok. Mostoha apámtól, kaptam egy hamis éneklést, amit egyébként minden évben imádok, ez a fénypontja az egésznek. Az ajándékra viszont nem számítottam, leesett az állam.
- Ezt... anyu ezt, nem kellett volna. - a fényképezőgép, amit kinéztem. Nagyon profi, és nagyon pici, hogy eltudjam tenni. Csak nevetségesen drága volt. Igyekeztem rá gyűjteni, de mivel művészetire járok nem éppen olcsók az eszközök se. Konkrétan a fizetésem arra megy rá. Ilyen-olyan papír, a legjobb festékek, ceruza készletek stb.
- Ne aggódj, okosban vettük. Tudom úgy sem nyugodnál addig, amíg nem deríted ki. Használtan vettünk, összedobtuk rá. A csóka megvette magának, majd rájött nem használja, és féláron eladta. Nem olyannak tűnt, mint akinek kell a pénz. Egyedül a szemfülességem és gyorsaságom, hogy letudtam időben csapni rá mindenki előtt, amire büszkék lehetünk. Boldog szülinapot Michelle. - mindig büszke vagyok anyura, hogy volt ilyen szerencséje második férjet kifogni. Mostoha apáknak mindig csak horror sztorikat lehet hallani, de én szerencsés vagyok, ha már az első ilyen elcseszett volt. Kap még egy ölelést jutalomból.
Majd felmentem összeszedni magam a szobámba. Még nézegetem egy ideig a fényképezőt, lesz időm kiélvezni. El se hiszem komolyan, legszívesebben ugrálnék. De tudod mit? Ugrálok egyet örömömbe... majd hirtelen leállok, elkomolyodok, mintha semmi nem történt volna. Körülnézek, hogy nem látott e biztos senki. Majd összeszedem magam. Fekete farmer, egy sima póló, hozzá, göndör fürtjeimet felét feltűzöm, ne melegítsen. Kis kardigán, majd hátizsákomba beteszem a fényképezőt, eldicsekedjek Harrynek.

Mire elérem a helyet rossz érzés fog el. Az a tipikus női megérzés, mikor azt suttogja fussak. Harry a lakásába hívott, hogy ott ünnepeljük meg ezt a nemes napot. A liftben állok már, és nem tudom miért, idegesség fut végig rajtam. Mikor kinyílik a lift ajtaja, pedig a gyomorgörcs olyan gyorsan jön a sok után...
- BOLDOG SZÜLINAPOT! - üvölti egy csomó ember egyszerre a képembe. Ezek meg ki a fenék?
- Öhm... izé... köszönöm.. - állok egy helyben, mint aki sokkot kapott, mert kb azt is kaptam. Harry oda jön hozzám, röviden megcsókol, és boldog születésnapot kíván. Megkérdezem kik ezek az emberek, de annyit felel, hogy a barátaim. Majd csörög a telefonja. Tudtomra adja, hogy érezzem jól magam, majd elsiet. Jah és az ajándékom a torta mellett...
- Kösz... - és már ott sincs. Jól van MJ menni fog. Biztos a jó szándék vezérelte, és nem gyilkosságra készül. Ahogy haladok beljebb jön rám a légszomj. Nézek körbe, egy két ismerős arcot látok, konkrétan az osztályomból. Betty oda olyan boldog szülinapot kíván, párszor elvoltunk, beszéltünk, egy nevetségesen rövid ideig járt Ned-el. Kérdezem tőle hogy, hol van, de nem tudja. Ugyanis Ned az egyetlen barátom, nem lett megívva. Flash csak fotózgatja magát, és épp élőben veszi fel, hogy ő Harry Osborn legjobb haverja, és egy elit bulin vesz épp részt. És körülbelül a plusz 30 fő között, csak ennyi ember volt, akit ismerek, és beszélek is.
Meglátom a több emeletes tortát is, ami jesszusom.. ez nem inkább esküvői? Látok pár ajándékot is, de egyszerűen hányinger fog el, hogy én oda menjek és felszínesen elkezdjek bármit is csinálni. Mindenki marha jól érzi magát. És mikor hallom, hogy valaki megkérdezi, hogy hogyis hívják azt a csajt, akit elvileg ünnepelnek. Megvonja a másik a vállát. "Harry barátnője, asszem az a kócos csaj gondolom a liftnél, aki állt, azt hittem valami modell lesz... "
Na itt fogom magam, és egészen a liftig tartogatom a dühömet és a sírógörcsömet.
Mi a fene volt ez? De komolyan? Hogy nem ismerhet ennyire? Még is mi a frász baja van??? Ha szakítani akar megtehette volna előtte, nem kellett volna erre se időt, se pénzt szakítani. Ha ismerne tudná mit akarnék csinálni, de nem, nem ismer. Nem akar ismerni. Egyszerűen vagyok ott mellette, és kész. Néha eltudja mondani van barátnője. Néha talán meg is kérdezik tőle melyik címlapon szerepelt. Ő erre mit reagálhat? Hazudik? Vagy elmondja, hogy egy csöves bánattal van együtt? Egy kócossal? Fuhhhh istenem. Szét vet az ideg. Valamiért a lábam egészen a volt sulimig vitt. Nem is emlékszem rá, hogy mióta dühöngők, mióta mentem, egyáltalán felszálltam e bármilyen tömegközlekedési eszközre. Nyári szünet van, senki nincs a gimibe, de ismerem minden zugát. Így felmegyek a tetőre. Őszintén a telefonomat fejjel lefelé teszem le nem akarom, hogy bárki keressen. De hallom hogy rezeg... a fényképezőt kibányászom a táskámból. Lövök pár fotót, a tetőről. Majd sóhajtok, és vissza ülök. Szét vet az ideg, de sírni nem fogok, akár tetszik akár nem szülinapom van, és már elvi kérdés is: nem sírok. A telefon ismét rezeg. Felhúzom magam. Kiakarom kapcsolni, de mikor meglátom kik írtak. Ned- szegény aki az egyetlen aki nem jelent meg, és ő lett volna fontos... Sóhajtok. Majd megakad a szemem PP nevén. Ajkamba harapok. És csak őt nyitom meg. Boldog szülinapot kíván a maga stílusában, én pedig elmosolyodom, és valamirét legördül pár megkönnyebbült könnycsepp. Nem is gondolkodom, csak egyszerűen felhívom. Szükségem van rá... a hangjára, arra hogy megnevettesen, azzal hogy rosszul fogalmaz, hogy kifigurázza a helyzetet... ahogy zavarba jön. Rá van szükségem.
Csupán kétszer csöng ki, én pedig azonnal zavarba jövök.
- Szia, bocsi, hogy felhívtalak csak... megakartam köszönni, hogy felköszöntöttél. Itt ülök a tetőnkön, mármint az iskola tetőn. Ráérsz csatlakozni? Figyelmeztetlek, nem igazán vagyok ma a legjobb társaság, csak gondoltam... volna kedved... nem is tudom... - mély levegőt veszek, közbe fogom a fejem. De béna vagyok...

Béna vagyok! Egy totál vesztes!
Ilyen és ehhez hasonló, a döntéseimet értékelő gondolatok rótták köreiket újra és újra, mintegy végtelenített Forma-1 versenyt rendezve elmémben, ami egészen azóta tart, hogy sikeresen kialakítottam egy rendkívül kényelmetlen helyzetet köztem és MJ között az Osborn jótékonysági est után. Többször megfordult a fejemben, hogy visszacsinálnám-e vagy legalábbis bizonyos mértékben változtatnék-e annak az estének a menetén, de ilyenkor mindig eszembe jutott egyből az, hogy sajnálatos módon volt szerencsém látni azt is, mi történik, mikor ilyesmikkel próbálkozok. A szerencse aurámnak köszönhetően több, mint valószínűnek ítélem meg, hogy csupán tovább rontanék az egészen, szándék ide vagy oda, így inkább, hogy megkíméljem őt a további kínos pillanatoktól, úgy döntöttem, jobb, ha visszatérek ahhoz, hogy megpróbálom tartani a tisztességes távolságot. Nyilván erre most fel lehetne hozni azt, hogy az egész nem kellett volna, hogy idáig fajuljon, ha már eleve ehhez a hozzáálláshoz tartom magam... ééés, azt hiszem jogos is lenne... de ez megint tökéletes példája a "könnyebb mondani, mint megtenni" halmazba kategorizálható eseteknek. Miért tudom ezt ennyire? Azért, mert már abban a relatív rövid időszakaszban, hogy az elhatározás egyáltalán megszületett bennem, megtettem mindent, ami csak épp eszembe jutott, hogy a gondolataimat eltereljem az utolsó beszélgetésünkről. Több időt töltöttem el a városban Pókemberként, nem számított, hogy rablási kísérletről vagy elkóborolt házikedvencről van-e szó. Több képet adtam le Jamesonnak néhány nap leforgása alatt, mint az elmúlt pár hét összességében mért fotótermése. Kitakarítottam és átrendeztem a lakást, ami első blikkre fáradtságos melónak hangozhat, pedig az eddig felsoroltak közül talán ez igényelte a legkevesebb időt, tekintve, hogy sem a tér méreteiből, sem a berendezési tárgyak számából fakadóan nem okozott különösebb fejfájást. De már fejlődök ám!! Beruháztam egy kenyérpirítóra ÉS egy mikróra, amiknek köszönhetően a felső szomszédom, Mrs. Pascal szóvá is tette már, hogy ezeknek az eszközöknek csak akkor bizonyulnak hasznosnak, ha az adott ételt időben kiveszem belőlük. Pedig csak egyszer fordult elő, hogy a rendőrök segítségére sietve bekapcsolva felejtettem az egyiket, aminek az aznapi reggelim látta kárát, de közel sem volt olyan vészes az égett szag, mint amilyennek a néni beállítja!
És igen, ezek mellett igyekeztem szintén nem elhanyagolni a kis nyomozásunkat. Őszintén... egyszerre vagyok izgatott és érzem magamat bűnösnek azért, amiért belerángattam ebbe MJ-t. Melyik az erősebb érzelem a kettő közül? Úgy hiszem, elég beszédes az, hogy mikor két-három nappal ezelőtt váratlanul megrezzent a mobilom és megláttam a kijelzőn, kitől érkeztek a bepötyögött sorok, először a szívem dobott néhány szaltót, majd én szökkentem fel a plafonra, hogy onnan fejjel lefelé lógva válaszoljak neki. Erről az este folyamán le kellett szoknom, mert mikor már harmadjára sétáltam körbe az albérlet falait és mennyezetét, Mrs. Pascal újfent lecsapott és átkopogott hozzám, mondván, jó lenne, ha abbahagynám ezt az idegesítő, tompa dörömbölést, akármilyen IKEA bútort is próbálok éppen összeszerelni. Már majdnem kijavítottam, viszont félő, hogy az "óh, nem tákolok semmit, csak egy barátommal beszélgettem" téves következtetések felé vitte volna el a diskurzust, úgyhogy maradt a zavart mosoly és a bólogatva egyetértés egy bocsánatkérés mellé tálalva.
Azonban hiába dobott fel, hogy ő írt rám (amire egyébként majdnem elküldtem egy "örülök, hogy írtál" szöveget, mire realizáltam, mennyire szánalmasnak hangzik és inkább kitöröltem), az alkalmazás bezárásával még nagyobb adag bűntudat vette át a jókedv helyét. Tudom, mennyire nem fair, amit csinálok. Még MJ-vel se vagyok teljesen őszinte, hiszen végül nem avattam be abba, miért vannak fenntartásaim az Osbornokkal kapcsolatban, miért szorul össze a gyomrom, valahányszor a barátja szóba kerül (a nyilvánvalón túl, amit álszentség tagadnom, de MJ megérdemli, hogy boldog legyen, ezért mégis tagadom). De hogy kezdhetnék bele egy ilyen történetbe? "Szia, találkoztam a barátod apjával, de nem ezzel a verziójával, hanem olyannal, aki egy másik univerzumból jött. Jah, és egy skizofrén szuperelfet csinált magából." Aha, tuti jó téma lenne.

Mindent egybevéve, érthető talán, hogy miért töltöm az időmet a pókszerkó és a hálóvetők karbantartásával. A ruhára ráférne néhány fejlesztés, amit jelenleg, eszközök és alkatrészek hiányában eléggé problémás megoldani, ahogy ugyanez igaz a közlekedési módszerem fejlesztésére, tehát marad az, hogy további ötleteket skiccelek a vázlatfüzetembe a többi, már meglévő terv mellé, melyek sanszos, hogy nem a közeljövőben fognak a gyakorlatban napvilágot látni. Néhányuk esetében, mint például a VR tréning berendezés vagy a terepfeltérképező szenzorok, abban sem vagyok biztos, hogy valaha meg fognak-e valósulni. Mégis, jobb érzés elmerülni a tervezgetésben, mint olyan vizekre kalandozni, hogy Michelle vélhetően az egész napot a családjával és a barátjával fogja tölteni, én meg arra sem vagyok képes, hogy néhány sort küldjek neki. Nem is arról van szó, hogy ne próbáltam volna már meg többször. Legalább három alkalommal játszódott le az a jelenet, hogy felkaptam a telefonomat, megnyitottam a kontaktokat, sőt, néhányszor még írni is elkezdtem az üzenetet, de mindig az lett a vége, hogy a delete gomb felé siklott az ujjam, mielőtt az ágyamra dobtam volna vagy a lakás valamelyik teljesen random pontján hagytam volna a meggyötört állapotú mobilt. Végül bőven délutánra járt már, mire annyira dühös lettem magamra és elegem lett a bénázásomból, hogy a fejemet megrázva dobtam el mindent, amit épp csináltam és kezdtem el gyors tempóban kopogtatni a kis okoskészülék kijelzőjét.
"Hahó, partner!
Azt csicsergik a madarak, hogy ez egy különleges alkalom, szóval szerettem volna megragadni és boldog tizennyolcadik születésnapot kívánni!
Nem mintha beszélgetnék madarakkal...
Mondjuk pókokkal se szoktam...
Nem is értem, ezeket minek hoztam fel. >.<
Mindegy, a lényeg, hogy remélem, felejthetenül telik a napod!"
Ítélet: lehetne rosszabb is. Ami az én standardommal mérve már jónak mondható, így gondolom, nem csoda, hogy meglepődök (finoman fogalmazva) a beérkező hívás hatására.
- Adj öt percet és ott vagyok! - reagálok szinte gondolkodás nélkül, szó nélkül hagyva (egyelőre) a bensőmben épülő aggodalmat, mert hiába nem látom az arcát, eléggé ismerem ahhoz, hogy a hangjából le tudjam szűrni, mikor zaklatott, ehhez még az sem szükséges, hogy szóvá tegye, szerinte mennyire nem lenne jó társaság. Emlékeztető: ezért később majd még ki kell oktatnom!
Addig is viszont inkább gyorsan összeszedem magam (értsd: indokolatlanul sok időt töltök a tükör előtt, a hajamat igazgatva, amit aztán a városi szél úgyis el fog intézni annak rendje és módja szerint), de mielőtt a Midtown felé venném az utat, teszek egy villámgyors kitérőt.
Az öt percből tizet meghaladó lesz, de végül, egy dobozzal a kezemben, hétköznapi ruhában (ing és világoskék farmer kombóban) felkukucskálok a tetőre, mielőtt felpattannék annak peremére, ujjaimon a tapadós képességemnek hála stabilon tartva az apróságot, amit magammal hoztam.
- Azt rebesgetik, itt rejtőzködik egy szülinapos és ez igazán nem járja! A protokollom szerint nem hagyhatom magára a hölgyet. - küldök felé egy széles mosolyt, majd a betonpárkányról lelépve közelebb araszolok hozzá.
- Tudom, hogy nem preferálod a meglepetéseket, de ismerek egy nagyon jó cukrászdát és az eladó esküszik arra, hogy tőlük kapható New York legfinomabb fagylalttortája. -iiigen, minden jel erre, a véletlenek egybeesésére utal, főleg a tizennyolcast formázó máz és a gyertya, amit egy olyan fekete, marcipánvirág tart, mely tükrözi a nyakában lógó láncot. Csak mert totál nem kértem meg őket, hogy nem-e tudnának valami ehhez hasonlót összehozni.
- Elmeséled, mi történt? - ez értelmesebb kérdésnek tűnik, mint egy felszínes "Hogy vagy?", ami így is elég egyértelmű, plusz, lehet, hogy kicsit aljas a részemről, de ezzel megvonom tőle a lehetőséget, hogy a "jól vagyok" valamelyik variánsával lerázhasson.
Addig is, helyet foglalok a közelében, a dobozt elé helyezve, de egy pillanatig se véve le szememet az arcáról.
Nem hagylak egyedül.
Ezt az üzenetet hordozza tekintetem.

Annyira automatikus eme mozdulat, hogy rányomjak a hívás gombra, mintha mi sem lenne természetesebb. Viszont egy gond van vele: totál béna vagyok. Nem igazán gondoltam át a dolgot, és, oké ezt akarom, de mégis nem ilyen bénán kellett volna beszélnem, megkérdeznem. Hol marad a szokásos magabiztos MJ?  " Adj öt percet és ott vagyok! " Csak pislogok. Akkor ezek szerint ráér. Öhm vagy lehet mégsem uralkodtam annyira a hangomon, és azt hiszi gáz van? Visszahívjam, hogy amúgy semmi gond, csak gondoltam együtt lóghatnánk? Nem, nem az még cikibb lenne, és csak még jobban hülyének nézne. Mély levegőket veszek, mint aki sokban van. Közben szokásomhoz híven a nyakláncommal játszom.  Komolyan mióta reagálok ennyire túl mindent? Nem, nem volt szomorú a hangom, inkább fáradt, szóval nem hangzott úgy mintha bajban lennék. Aj MJ borzasztó vagyok. A fejemet térdemre támasztom, és azon gondolkodom, hogy mennyire vagyok gáz egy 10-es skálán, mikor meghallom Peter hangját. Olyan nagy hévvel kapom fel a fejemet, hogy bizonyára a nyakam is megrándult, de uralkodom vonásaimon.
- Szia. Nos ez, valóban gyors volt. - ránézek az órára. - Hogy csináltad? Az ne mond, pont itt lóóóóógtál a közelben. - mosolyodom el. Pillanatok alatt minden kételyem elszáll. Itt van, eljött.
- Oh igen valóban, a meglepetésekből mára, tényleg elegem van. - sóhajtok közbe, de persze nem bunkóságból mondom, főleg mikor megmutatja mit hozott. - Bár a kellemeseket, és a finomakat szeretem. - jegyzem még hozzá gyorsan. - Hon... , jah igen, persze. Bocs csak nehéz, nehéz ehhez hozzászokni. Picit creepy még, hogy olyan dolgokat tudsz rólam, amit emlékeim szerint nem is beszéltem. - majd most nézem meg alaposabban a kis tortámat, ami, egyszerűen... gyönyörű. A virág... a kezem automatikusan megfogja a nyakláncomat. - Tőled kaptam. - csak emlékeztetőül. - Sajnálom, olyan rossz, hogy nem emlékszem rá. Biztos fontos pillanat lehetett... - sóhajtok, és összefacsarodik a szívem. Azért ennyi érzelemre nem gondoltam volna a szülinapomon. - Na jó.. öhm vááárj mielőtt elpusztul. - gyorsan előveszem a "friss" fényképezőmet, és muszáj a kis tortámról képet csinálnom. Peter is nézi, nagyon büszkén, ajkamba harapok, és kénytelen vagyok róla is képet csinálni. Boldognak látszik, nagyon boldognak, és nem figyel a gépre, így nagyon természetes re sikerül. Elmosolyodom, mikor visszanézem a képet: tökéletes.
- Nagyon szépen köszönöm Peter, erre tényleg nem számítottam. - mondom végül, és adok egy gyors baráti puszit az arcára. Nem szoktam ilyet, szóval... tényleg értékelem.
- Miért? Honnan veszed, hogy van valami? - kérdezem, de nem lehettem valami meggyőző, mert úgy néz rám. Mély levegőt veszek.
- Reggelem jól indult. Amúgy. Anyámék megvették nekem ezt a fantasztikus gépet... - oda nyújtom neki, ő legalább ért is hozzá. - Imádom őket érte. - mosolyodom el. - Majd Harry azt mondta meglepetése van a számomra, bár tudja jól nem szeretem. De még sem voltam ideges miatt az elején, mert tudod, van ez a hülyeség, hogy azt hittem ismer, mivel "Járunk". De konkrétan egy házibulit rendezett, ahol az emberek 90%át nem ismertem. És mint kiderült ők se engem. Azt hitték valami gyönyörű modell vagyok. Bettyvel találkoztam, aranyos volt. Ned-et meg se hívta... eltudod képzelni? Egy barátom volt... mármint bocsi, csak... öhm szóval, emlékeink szerint egy barátom volt, és őt kihagyta. Még Flash is ott volt... - rázom a fejem, igyekszem kihessegetni az egész emlékét. - Aki ismer engem, az tudja ez egy rémálom volt. Jah és meséltem, hogy rögtön, ahogy beléptem, elis tűnt? Mármint Harry... jah és egy kibaszott esküvői torta volt, rózsaszín cukormázzal... ki csinál ilyet. - emelem fel a kezemet felháborodottan, mintha az ég minden istenét kérdezném, hogy megtudjam a választ. - Nem ismer, nem érdeklem. Csak takaródzik velem... nekem meg minden egyes mondatért lelkiismeret furdalásom van, amit veled váltok. - és én itt drámázok, mikor itt a legnagyobb áldozat az, aki mellettem ül. Ha Harry nem ismer engem, akkor valószínű én se ismerem már. Nem azaz ember mint régen. Ezt el kell fogadnom.

Azért egy parányi büszkeség végigsöpör rajtam, amikor dicséretet kapok tőle azért, hogy milyen hamar ideértem. Be kell ismernem, eddig nem sokan adtak ennek hangot, az ellenkezője viszont már annál gyakrabban fordult elő. Mr. Robertson a Hírharsonánál meg is jegyezte, a maga humorosan szurkálódó stílusában, hogy biztosan krónikus késlekedés szindrómában szenvedek. Pedig erről szó nincs, csak az a mondás, miszerint ez a város sosem alszik, különösen igaz a bűnelkövetőire és őket nem szokták érdekelni olyan pitiáner részletek, mint egy megbeszélt találkozó vagy a határidők.
- Csak ismerem a legrövidebb útvonalakat. Elvégre, én is ide jártam, muszáj volt kitapasztalnom, hogyan érhetek be a leghamarabb. Meg aztán... amolyan szakmai ártalom is, azt hiszem. - vonom meg a vállam mosolyogva, mintha csak azt mondanám ezzel: gyerekjáték volt. De van egy ennél sokkal fontosabb szempont:
- És nem akartam, hogy sokat kelljen várnod. - az arcomon játszó mosoly kissé szégyellősebbre vált mini "vallomásom" nyomán. A történtek és az elkövetett hibáim sem változtatnak azon, hogy ott leszek, bármikor hívjon.
- Egyébként, gondolnád, hogy még így is el lehet bukni egy futárkodási állást? - osztom meg vele a kínos igazságot. Jó, tény, hogy az én hibám volt, így azt nem mondhatnám, hogy még mindig friss a seb, de attól még nem olyasmi, amit a környék jóakaró maszkosaként feltétlenül reklámoznék. A végén még egy bizonytalanul lépegető kölyökmacskát sem bíznának rám. Ha viszont ott tarthatom vele az arcán azt a mosolyt, nekem megéri.
- Huh, mekkora balek vagyok! Ne haragudj, ebbe bele sem gondoltam! - tenyerembe temetem az arcom szégyenemben. Nem csak azért, mert ez az "apróság" valóban kiment a fejemből, hanem azért is, mert annyira a félté... az önostorozással voltam elfoglalva egész délelőtt, hogy az már nem jutott eszembe, vajon mennyire furán veszi ki magát az egész a másik fél számára. Szép kis társ vagyok, mondhatom! Mármint, partner. Átmeneti munkatárs? Ismerős. Valami.
- Még Londonban. - bólintok igenlően, hol a nyakában csüngő fekete kövekre, hol íriszeibe pillantva.
- MJ! Ha valaki bocsánatkéréssel tartozik miatta, az én vagyok! Szóval, ha még egyszer ilyesmit hallok tőled, akkoooor.... - gondolkodóba esek, hogy mi lehetne a tökéletes büntetés, elfordítva fejem és ahogy a távolba tekintek, fel is kapcsolódik fejem felett az izzó.
- ... elviszlek hálóhintázni és velem kell majd tartanod EGÉSZ Manhattanen át. - nézek rá naaagyon komoly és szigorú arccal, hadd érezze csak, hogy nem blöffölök és hogy ha eddig nem utálta meg szívből azt a közlekedési módot, akkor majd megfogja. Ráadásul, képes vagyok magamhoz hálózni, ha rákényszerít még egy "Sajnálom.." kezdetű mondattal.
Kamu zordságom azonban hamar kámforrá válik, mikor rólam is kép készül. De még mekkora szerencse, hogy a puszi előtt, mert nagyon bénán nézne ki rajta egy kvázi lángoló fejű srác.
- Bármikor, Michelle! - nehezen, de azért úrrá leszek zavaromon, hogy tudassam vele, számíthat rám. Mindegyik napon, nem csupán a születésnapján.
Az ő boldogsága hatással van rám, így vidáman veszem át a fényképezőt és tanulmányzom, miközben a szavaira figyelek. Mikor a "gyönyörű modell" részhez ér, szemöldökömet felvonva olyan hirtelenséggel kapom fel a kezemben tartot eszközről a fejemet, hogy a nyakam beleroppan. Egyrészt, mert... mi bajuk azoknak az embereknek?? Másrészt... Michelle tényleg nem gondolja, hogy ő... na jó, nem, ezt nem hagyhatom annyiban!
- Várj egy pillanatot... - gondolkodás nélkül emelem fel a fényképezőt, majd lövök róla egy képet.
- Tessék! - nyújtom át neki a gépet - Én egy modellt látok ezen a képen. Lehet, hogy nem állok szerződéses kapcsolatban egy nagy magazinnal, de fotós vagyok, tehát akkor is számít! - ergo, nincs apelláta.
- Ki tudja... ha lánykérésre készül az illető, akkor lehet, hogy az esküvői torta már nem annyira extrém. - vetem fel az ötletet, de a bujkáló mosolyom igazolja, hogy nem  gondolom komolyan, csak a feszültségén szeretnék enyhíteni.
- Flash meghívása alól nem akarom felmenteni... - súlyos bűn, ilyen vétekért a bíróság már nem szab ki óvadékot. - ... de azzal nem értek egyet, hogy nem érdekled. Megszervezte azt a partit, nem igaz? - elismerem, furán, egyenesen elfuseráltnak hangzik a végeredmény, de nem hinném, hogy rossz szándék vezérelte benne.

Nem vettem szó szerinti pontossággal az 5 percet, hisz ez gondolom csak képletesen mondják az emberek, hogy minél hamarább oda érnek. De Peter-nél úgy tűnik teljes pontosságot jelent, legalábbis jelen helyzetben. Megjegyzésére elnevetem magam. Majd a futár résznél meglepődők. Őszintén szólva, kissé nevetséges, de az ember belese gondol egy szuperhősnél, hogy nekik is kell enniük, lakást fenntartani, szóval... dolgozniuk kell. Kissé abszurd képzelet ez, hogy Pókember pizza futár.
- Ezek szerint futárkodtál? Tudod nehéz elhinni, mármint nem tudom a szuperhősök, annyira azt hiszi az ember kapásból, hogy nekik nem kell megélni. Mondjuk tudom nem várod el, de azért menő lenne, ha az lenne a szakmád. Azért nehéz lehet ennyi felé lenned. - és kitudja, hány ember életet menthetne meg, míg itt van velem a tetőn, és cseverészik. A gondolatra is lelkiismeret furdalásom van, nem mondom ki hangosan. Úgy is azt mondaná, hogy nem menthet meg mindenkit, és ez így is van. Kell neki is magán élet, pihenés, kikapcsolódás. Bár nem biztos erre most jelenleg, én vagyok a legmegfelelőbb partner.
A medálos dolog mindaddig lesem esett igazából, amíg megnem látom a tortán is. Mivel se én, se anyám nem értette honnan van, így mivel nagymamám is ott lakott régen, elkönyveltük, hogy az ő régi retro kis törött dolga. Csak elmosolyodom. Hisz a törött darabból nem igazán lehet észrevenni teljesen hogyis nézhetett ki.
- Fekete dália... - gondolkodom hangosan. Majd mikor eszembe jut ez honnan jöhetett, csak elnevetem magam enyhén,majd bólintok. - ...a gyilkosság. - tudom kicsit morbid vagyok. A fekete virágokat mindig is érdekesebbnek találtam, mert nagyon ritkát. A dália pedig egy gyönyörű virág, és gondolom megjegyezhettem egyszer a hasonlóságot, egy morbid poénomat a gyilkosságokkal kapcsolatban. Igen hobbim a kriminálpszichológia, sok ilyen dokumentumfilmet nézek többek között. Kínomba kissé fel nyögők a felismerésre. Szóval Ő/Peter, ennyire ismert... ellentétben Harryvel.
- Hogy tört el? - hátha visszatér bármilyen fajta emlék foszlány, vagy csak egy ismerős érzés, de most semmi. Egy biztos, hogy most már még többet jelent nekem ez a nyaklánc, mint eddig. És ezt gondolom eddig éreztem, érezhettem, hogy nem közönséges medál, mert soha nem vettem még le. Hiába nem tudtam, hogy honnan származik.
- Jól van, jól van. Ez elég fenyegető volt, ne aggódj vissza fogom magam. De azt nem fogod velem még egyszer eljátszani. - forgatom a szemem. Bár ha őszinte akarok lenni, legbelül nem bánnám, csak kár hogy rosszul vagyok, tőle és nem merem kinyitni a szemem. Azon kívül nagyon buli. Viszont különlegesnek érezhetem magam miatta, mert nem egyszer fordult elő, hogy sétáltam az utcán, pókember elsuhant felettünk, és nők kiabáltak utána: vigyél magaddal!!!
- Te... te...te... nenenene - hadonászok a lencse előtt, de valószínűleg túl későn. - Meguntad az életed? - kérdezem elképedve, miközben mutatja a képet. Kedves tőle a bók, de muszáj vagyok elnevetnem magam. - Igen hogyne, holnap a kifutón kezdek. Ne kelljen megbánnom még egyszer, hogy a kezedbe adtam. - gyorsan el is veszem tőle. A tortás megjegyzésére csupán kap tőlem, egy durva nézést, hogy tényleg ma még megütöm.
- Nem, nem érted a lényeget. Nem az a bajom, hogy bárki minek tart. Ahhoz nem is kell csúnyának lennem, hogy ne cicababának nézzenek. Nem is érdekel, én döntöm el, mennyire kenem ki magam, felveszek e tűsarkút. Erre nem is volt soha igényem, nem vettem ezt sértésnek. Nekem az a bajom, hogy a barátom Harry nem ismer. Vagy nem is akar megismerni. Vagy annyira el van foglalva, hogy ennyire nem érdekli ez az egész, hogy törődjön azzal, hogy az ismeretei szerint tegyen értem bármit. Hálás vagyok neki, és bizonyára valami célt szolgált ez a buli. De tudnia kellett volna, hogy ezzel csak elrontja az egészet. De nem tudta, vagy nem érdekelte. Ez a két lehetőség áll fent. Arról nem is beszélve, hogy kemény 2 percig tartott, míg részt vett rajta. - rázom a fejem. - Nekem, mióta elkezdtük ezt az egész kémkedést, lehet, hogy a paranoia beszél belőlem, de mind a Oscorp parti, és mintha ez is, inkább alibi lenne. - mély levegőt veszek, amíg nézem az eget. Már nem tűz úgy a nap. Kezd lemenni. Mikor tel el így?
- A legegyszerűbb véget vetnem neki, de előtt a kártyát kell megszerezni. Utána beszélek vele. Megpróbálok előtte mindent amit tudok esetleg kideríteni. - mondom komolyan előre nézve. Őszintén az a nevetséges, hogy már alig várom, hogy vége legyen. Alig várom, hogy ezt a súlyt ledobhassam magamról, mert egyre inkább érzem, hogy rám nehezedik. Minden réten. Csak nehéz úgy szakítani valakivel, hogy szinte csak ünnepnapokon, fontos napokon találkozik a két ember...

- Nem volt hosszú életű a pályafutás. Nagyon hamar kifogytam a használható magyarázatokból arra, hogy miért nem ért oda az étel időben és volt olyan rendelő, aki már a legcsekélyebb késés esetén sem volt hajlandó fizetni. - már egy hét után bizonyossá vált, hogy nem éppen ezt szánták nekem a csillagok. Ha egy dologért hálás az egykori főnököm, az az, hogy azóta egyszer sem mentem a hely közelébe.
Lágy mosollyal a képemen bólogatok a láncával kapcsolatos meglátására.
- Igen, tudtam, hogy a kedvenc virágod és szerettem volna valami különlegeset, hogy... - hogy elmondhassam, hogyan érzek? Iiiigen, maradjunk annyiban, hogy az alkalom enyhén szólva nem megfelelő ahhoz, hogy egy ilyen bombát csak úgy derült égből ledobjak, szóval ezt a részt inkább átugrom. - ... úgyhogy, nem hagyhattam Velencében. - így kell ezt, a "jelentéktelen" részlet kihagyása szinte észrevétlenül sikerült. Szinte. De akkor meg miért érzem úgy, hogy naivitás a részemről egy "szinte" sikeresbe kapaszkodnom?
Következő kérdésére viszont mosolyomtól eljutok oda, hogy elhúzom a számat a kellemetlen emlék hatására.  Erre mi lehet a megfelelő válasz. Úgy értem, annyi minden történt... mit mondjak el? Mit hagyjak ki? Akarom őt terhelni a teljes történettel? Vagy a jobb kérdés inkább úgy szólna: kevesebbet érdemel a teljes őszinteségnél?
- Egy fickó, aki hősnek akarta beállítani magát, egy drónhadsereggel megtámadta Londont. Megkértem... egy barátomat, hogy vigyen el titeket a tűzvonaltól olyan messzire, amennyire csak lehet, de mivel nem voltam benne biztos, mi lesz a harc kimenetele, rábíztam a láncot, hogy adja át neked, ha én nem tudnám. Néhány drón a nyomotokba eredt és hát... - szomorkás mosollyal pillantok le a dáliára.
- Ironikus, egy harangtorony összeomlását túlélte, húsz percre adom csak át egy biztonsági főnöknek, erre ő eltöri. - nem mintha valóban haragudnék miatta Happyre. Meg aztán... jelszó volt a jelszava!!! Valahol számíthattam volna rá, hogy valami félre fog siklani.
- Na ugye, tudok én megfélemlítő lenni! - húzom ki magam büszkén.
- Úúúú, vegyem ezt fenyegetésnek? - heccelem még egy kicsit, de az elképedését látva nem tudom magamban tartani kitörő nevetésemet. Már ezért megérte megkockáztatni azt a képet.
- Ez csakis Öntől függ, Miss Jones! Ha jól viselkedik, nem kell még egy ilyen magánakcióhoz folyamodnom. - deee hazudnék, ha azt mondanám, nem ültetett bogarat a fülembe. Szerintem nagyon jó kép lett, és bár még fogalmam sincs, hogyan, de rá fogom venni, hogy készüljön még, nem csak meglepetésből.
Nem teszem ugyan szóvá, de azt én is furcsállom, hogy Harry ilyen hamar lelép egy eseményről, amit eleve ő hozott tető alá. Miután megtámadták a gáláját, az ember azt gondolná, hogy örülni fog valami visszafogottabb időtöltésnek, távol sajtósoktól és egy céges igazgatótanácstól. Akkor mégis mi lehetett ennél fontosabb?
- Nem mondanám magamat párkapcsolati szakértőnek... - fel kéne csapnom egy szótárat, van a szakértőnek szöges ellentéte? Na, annak a példamondatába szerintem jól belepasszolnék.
- ... de azt a részt, hogy nem is akar megismerni, én kizárnám a képletből. - miért ne akarná? Ki ne akarná? Túl sok ponton tudnék belekötni. Elfogultság nélkül!! Amúgy meg... a négy fal közötti, szánalmas őrlődésemtől tényleg eljutottam oda, hogy én próbálom védeni előtte a barátját?
- Viszont én úgy tudom, íratlan szabállyal ütközik az, hogy valaki mérgesen töltse a szülinapját, szóóóval... - lassanként tér vissza a játékos vigyor arcomra:
- Melyiket választod, kívánsz valamit vagy újabb merényletet kell elkövessek ellened? - tekintek le a gépére, csak hogy értse, mi is jár a fejemben.

- Mondjuk tőlem még nem késtél el szóval, nehéz elhinni. Amúgy remélem tényleg ráértél, és nem volt túl elkeseredett a hangom, hogy félre értsd. - húzom el a számat, hisz azért érzek némi kis lelkiismeret furdalást, hogy ide rángattam. De természetesen legbelül imádom hogy itt van, és velem van. Hogy nem kell egyedül lennem, sem haza mennem. Így tökéletes. A virág dolog elgondolkodtatott, ahogy összerakom a képet, és össze szorul a mellkasom, ahogy elmeséli pont ezért direkt csináltatta...
- Velence. Ott voltál... tudtam. Mármint, csak sejtettem szóval... Ezt Velencébe csináltattad nekem? - mély levegőt veszek, igyekszem nagy számmal nem tönkre vágni a pillanatot. Különlegeset mi? És biztos nem volt köztünk semmi? Nem hinném. Egy fiú aki így ismer, és ilyet megtesz értem, ráadásul romantikus módon... biztos csak barát volt. De miért nem mondja el? Miért nem meri? Ha olyan erős lenne a kapcsolatom Harryvel, akkor úgysem számítana. Ha meg nem, akkor meg nem mindegy? Picit mérges leszek, de amúgy meg érthető. Peter jószívű, nagyon. Mi sem bizonyítja jobban, hogy folyton azon van, titkolja a dolgokat előttem, csak azért, hogy a jelenlegi kapcsolatom ne menjen tönkre. Csak az a helyzet, hogy ez se kell hozzá, hogy tönkre menjen. De azért értékelem Peter ilyen figyelmes, de őszintén, most, hogy tisztázódtak bennem az érzéseim, most zavar.
- Harangtorony? Az hol? Ott is ott voltam? Annyira rossz, hogy nem emlékszem ezekre. - sóhajtok. És ismét égre emelem a tekintetem. Bármit megtennék már komolyan, hogy visszanyerjem az emlékeimet.  
- Igen, nagyon félelmetes vagy. Remeg tőled a nyuszis mamuszom. De komolyan, nem tudlak téged félelmetesnek elképzelni. - rázom a fejem. Csak sugárzik belőle a jókedv és a kedvesség. Láttam rossz passzban, de az más volt, nem ördögi. Inkább fáradt, kétségbe esett. - Igen vegyed, máskor jobban átgondolod mit akarsz csinálni. - nézek rá gyilkos tekintettel, mert vele ellentétben az én tekintetemmel tényleg ölni lehetne.
De egyszerűen feldobja a labdát, nekem meg kényszeresen le kell ütnöm.
- Hát nem tudhatom, mivel nem is beszélsz róla. - mármint a párkapcsolatairól. Persze közbe forgatom a szemem, de nem hiszem, hogy ezzel csapdát állítanék neki.
- Hmmm nagyon jó hárítás, nagyon jó vagy. - nézek rá összehúzott szemekkel. Majd elnevetem magam.
- Tényleg ide a tortámat. - merthogy csóri egészen háttérbe szorult. Lángba borul a gyertya, én pedig behunyom a szemem... azt kívánom, hogy....*titok* .... és elfújom a gyertyát.
- Segítesz kideríteni, hogy az egyik elméletemmel sikerül e a kívánságom teljesüljön? - néz rá, miközben bátortalanul picit közelebb ülök hozzá. Nem hiszem el, hogy ezt teszem. Az egyik kezemmel megfogom az övét.

- Én mondtam neked, hogy hívhatsz bármikor, nem? - világítok rá, kicsit meg is nyomva a legfontosabb részt, azzal a céllal, hogy ha eddig nem, akkor hát tudatosuljon benne most, hogy komolyan gondoltam, mikor azt mondtam, ott leszek. Nem szeretném, hogy azt érezze, hogy csak azért, mert épp nem történik valami világvége szituációhoz mérhető, eget rengető probléma vagy nem az aktuális nyomozásunkról van szó, attól már az ő igényei kevésbé számítanak, esetleg elvonná a figyelmem másokéról. Nekem igenis fontos, ami vele történik, még ha ezt így hangosen nem is mondom ki neki, ettől még az ígéretem szintén vonatkozik arra, ha beszélgetni szeretne valakivel.
- Nos... mondtam, hogy valami egyedit szerettem volna... - látjuk, hogy a nyakában lógó meglepetésem milyen jól sült el a végén, így zavaromban tördelni kezdem az ujjaimat. Rossz szokás, tudom, Mayt mindig ki tudtam vele akasztani, de ez még mindig jobb, mintha a felgyülemlett energiát azzal vezetném le, hogy elkezdek itt, a tetőn köröket róni MJ körül. Épp elég az, hogy a tekintetét kerülöm közben.
- Az is Velencében volt. A pasas, akit az előbb említettem, ott is lecsapott és majdnem átrendezte a városképet. - minél inkább érintjük az európai utat, annál kellemetlenebbül érint, hogyan végződött a kirándulás. Hiába tudom, hogy nem vagyok felelős Beck döntéseiért, felelősnek érzem magam amiatt, ameddig elfajult az egész.
- Már megint ez a stílus, és egy szuperhőssel szemben, az eszem megáll, a végén még... - kezdenék bele nagy elánnal a komolytalan felháborodásomba és sütnék el egy újabb "fenyegetést", amikor megkapom az ő rideg tekintetét, amihez nem volt szerencsém már... huh... első osztály óta? Olyan távolinak tűnik, és ez a pillantás most nem segít, hogy áthadoljak a ködön, ami nehezíti a gondolatok elérését és érzem a szívverésem gyorsulását és... fura ez, mert akkoriban csak zavarban voltam ettől a tekintettől, ami vegyült azzal, hogy elkönyveltem, ki nem állhat. Most egyszerre jön vissza ez a nosztalgikus érzés, egyszerre vagyok zavarban, érzem úgy, hogy nem kéne tovább feszíteni a húrt éééés köt le az, milyen mélybarnák az íriszei, a lemenőben lévő nap lélegzetelállító megvilágításba helyezi az arcát és baromira nem szabad lepillantanom az ajkaira, nem is szabad gondolnom az ajkaira és a tekintetemet is lassan el kéne vennem onnan. Mármint, a szemeiről? Mégis mi bajom van??
- .... a végén még... - csapó kettő, kár, hogy a próbálkozás halkra sikerül és abba torkollik, hogy egy hatalmasat nyelek.
- ... nem érdekes. - be kell ismerni, ha egy csatát elveszítünk, s ebben az esetben, esélyem sincs megfordítani, így zavartan nevetek egyet, amitől úgy érzem magam, mint az a szemüveges fiú, aki először látta meg.
A továbbiakban inkább vigyorogva, megbabonázva, boldogan figyelem, ahogy elfújja a gyertyát, majd szemeimben kíváncsi fény gyúl, s kérdését hallgatva lelkesen bólintok, aztán... megérzem a kezét. Oké, Peter, nehogy túlpörögjön az agyad! Barátok vagytok, ebbe nem kell semmit se belelátni. Teljesen normális. De közel van... és tetszik, hogy közelebb, de még mindig nem eléggé... és nem szabad erre gondolnom.
- Persze... - a pulzusom nem akaródzik lassítani, de azért remélem, nem feledi el a lüktető biogépezet, hogy még mindig a mellkasomban a helye, ahogy magamat is emlékeztetnem kell arra, hol a helyem. Nem fizikailag, hanem...
- Ho... hogyan tudok segíteni? - nem, Peter, nem kell, hogy ujjaddal a kezét simítsd és végképp szükségtelen, hogy lejjebb pillants a szemeinél és... mit művelsz??
Oké, nincs nagy baj, csak az egyiket tettem meg.
Fenébe, csak az előbbit tettem meg, ugye???

Tudom, hogy nem árulja el szándékosan a már számomra teljesen egyértelműt. Túl sok erre a jel, és pláne a saját érzéseim, amik egyre erősebbek, és már nem igazán tudok tenni ellenük. Ráadásul Harry is tudott róla. Őszintén szólva, ez a nap még sem sült el olyan rosszul. Hisz végre rendezhettem magamban a dolgokat, és erre most döbbentem rá százszázalékosan: a virág, a medál segített. Harryt szeretem, mint embert. De nem vagyok belé szerelmes. Egy szerelem érzése volt bennem mindvégig, de nem iránta. Csupán emlékek, érzések emlékei, mik néha, néha előjöttek, de nem a megfelelő emberhez kötöttem. Hisz, hogy köthettem volna bárkihez is, akit tulajdonképpen nem ismerek? Ismertem. Olyan régóta nem lógunk együtt, de úgy érzem így is kiismertem, megismertem. Másokat helyez előtérbe, képes volt feláldozni az életét, a barátai, szerettei emlékét. Felelősségteljes, embereket ment. Nehéz döntéseket hoz meg, nap, mint nap, és mégis folyamatosan viccel, és vidám. Ki ne szeretne bele egy ilyen emberbe? Én csupán szerencsésnek mondhatom magam, hogy ismerhetem, őt, a titkát, hogy beavatott. Másodszorra is. Vagyis én jöttem rá... na mindegy, nem is ez a lényeg. Harry pedig egyértelmű ő sem igazán azt érzi, amit ilyenkor kéne. Barátok voltunk, érdekelte mivan velem, és ebbe többet képzelhetett. Igazán nem foglalkozott ezzel a kapcsolattal, rám se figyelt. Így a mai nap után, ami ékes példája volt ennek, kiölte belőlem a lelkiismeret furdalást. Régóta nem volt köztünk semmi, régóta nem beszéltünk egyáltalán, bármi komolyról, érzelmekről. Én úgy érzem ez már rég nem kapcsolat, és ahogy ő is megengedi, beszélni fogok vele, véget vetek ennek az áll kapcsolatnak. Viszont nem gondolok már Harryre, egyáltán nem, ahogy ő se tette. Szülinapom van, és kívántam. Egyet szeretnék csupán: vissza kapni minden emlékemet Peteről. És közben egy dolog motoszkált végig az agyam hátsó zugába, megszólalt a belső hercegnőm: a szerelmes csók? Tudom, tudom ez a valódi élet és nem a disney (eztmuszájvolt).
Szegény sikerült zavarba hoznom, de magamat is. Tudom mit akarok, meg is fogom tenni, de az egy dolog, hogy rá is vegyem magam, és ráadásul magabiztosan.
Vicces módon megfogom a kezét, azért hogy erőt merítsek tőle. De ő rajta is látom, ugyan azt a zavart. Sejti mit szeretnék, és szerintem lassan rá is jön, de istenem, mint két tini.
- Könnyebb ezt... megmutatnom. Ha elmondom még elfutsz. - mosolyodom el játékosan, ajkamba harapva. Csak egy csók. Csak egy csók, és választ kapok az érzéseimre, hogy végleg 100%-ban is biztos legyek benne. Ne csak 80%. Ha visszajönnének tőle az emlékeim az még tökéletesebbé tenné a dolgot. Mély levegőt veszek, és oda hajolok. Gyorsabban történik, mint gondolom, ajkam már az övén. De még bizonytalanul, és puhán, és óvatosan. Az biztos, hogy minden porcikámmal először beleremegek, majd ellazul. Megkönnyebbül...
Nem akarok rámenős lenni, a továbbiak rajta múlik, az ajkaim addig nem nyílnak szét, csak puhán csókolják. Egy biztos: belehalnék a visszautasításba.

Cikáznak a gondolataim, hektikusan tovasuhanó villámmokként járnak be minden rendelkezésükre álló irányt egy nyughatatlan tenger feletti égbolton. A hullámok elsodortak engem a konzisztens foszlányoktól, melyeket szálakká fűzhetnék össze, hogy mentőövként használhassam. Helyette az maradt, hogy most darabkák után kapkodok, hang nélküli, belső háborút vívok.
Tudod, hogy ezt nem lenne szabad, Peter.
Amire a válaszreakcióm nyilvánvalóan igenlően hangzana... hiszen helytelen, hogy egyáltalán megfordul a fejemben ilyesmi, igaz? Elvégre, mégis van valaki, akivel tiszta lappal tudott indulni, erre jövök én, és belepofátlankodok újra az életébe, nem sokkal azután, hogy annak egy szeletét éppen az én hibámból veszítette el. Ugyanakkor viszont nem hagy nyugodni egy kérdés: jóvátehetem? Az a része nem kérdőjeles, hogy szeretném. Az már viszont sokkal inkább, hogy miként tudnám megtenni. Mégis hogyan mondhatnám el neki azt, hogy ő az otthonom, anélkül, hogy belerondítanék abba, ami ebben az új életében számára az otthon? Hogyan tudnám átengedni magam az érintésnek, mikor ujjait érzem a kezemen, anélkül, hogy az ösztön átvenné felettem az uralmat és összekulcsolnám ujjainkat? Még ezekben a másodpercekben is valósággal küzdenem kell az inger ellen, visszafognom magam attól, hogy ujjbegyeim végigtáncolhassanak az ő ujjain és megpróbáljanak enyhíteni a feszültségén egy egyszerű, ám annál mélyebb jelentésű üzenettel: "Semmi baj, már itt vagyok veled!"
Ezzel a küzdelemmel egyidőben egy új kérdés üti fel a fejét: miért? Miért ne próbálnám meg levenni róla a terhet? Borzasztó barát volnék, ha nem ez volna a célom. De talán így is annak minősülök, amiért tekintetemmel másik keze után kutatok. Amiért ki akarok nyúlni érte, hogy egyszerre érezhessem mindkettőt.
- Elfutni? Lehet, hogy nincs rajtam maszk, de ez a feltételezés így is fáj! - bevett mechanizmusként jönnek a szavak, a könnyed mosoly, melyekkel mind-mind azon vagyok, hogy leplezzem, mennyire nem vagyok ura a helyzetnek. Főleg nem azokban a szemekben elveszve, és végképp nem úgy, hogy mégis lepillantok.
- MJ... - de mit is szeretnék igazából mondani? Még ha lenne időm folytatni, akkor sem biztos, hogy bármi épkézláb dolgot tudnék kinyögni, de emiatt nem kell aggódnom, mert már nem csupán látom ajkait, de megérzem őket és.... Peter.exe működése leáll.
A vihar véget ér, úgy oszolnak szét a felhők, mintha soha ott sem lettek volna, én pedig többé nem törődök azzal mit akartam mondani. Bocsánatkérés? Vagy sután hangot adtam volna annak, ami az utóbbi óráknak tűnő alig egy-két percben tudatom előterét foglalta el magának?
Nincs jelentősége, mert a rövid pillanatig tartó lefagyást követően az összes, korábban megbéklyózott ösztön most a racionális énemet veti tömlöcbe, hogy szemeimet lehunyva viszonozzam a csókját. Ujjaim elhagyják az eddig tartott kezét, de csak azért, hogy karján felsimítva végigkússzak vállán, míg fel nem érek vele egészen arcához, puhán simítva. Egyszerre akarok lassú lenni és elmondani neki mozdulataimmal mindent. Mindent, amit már akkor kellett volna, mikor először újra megtaláltam.
Lágyan súrolom az ajkait, de van ebben a mozzanatban egy kis türelmetlenség, a bebocsátás kérése egy őszinte vallomással: a szívem többet szeretne tőle.
Haza szeretne már találni.

Csak mosolygok az elfutós megjegyzésén, úgy érzem, ha most bármit mondanék, az teljesen tönkre tenné a pillanatot. Így háromig számolok magamban, és cselekszem. Nem utasítja vissza a csókomat, sőt mi több. Az érintése minden egyes darabja elektrosztatikus csapásként éri a bőrömet. Szóval ilyennek kell lennie... és akarom is. A csók elméjűül, közelebb és fészkelődőm hozzá, már szinte a nyakában kapaszkodom. Ismerős érzés kerít hatalmába, egy halvány, elmosódott távoli kép, az arcom nedves,... sírok? Nem, nem a valóságban... az emlékben. Valamit nagyon nem akarok, valami összetört... a fejem zúgni kezd, belül valami most sípol. Észre se vettem mikor szakadtam el Petertől...
- Asszem.... fél siker... - nyöszörgöm, de végig ajkaimon a mosoly, amit szerintem semmilyen fejfájás nem tudna megszakítani. - Szomorú voltam, nagyon... nem akartam valamit. És a csók emléke hozta elő. Sírtam egy csókunknál, te hazudós? - kérdezem érdeklődve, és borzasztó kíváncsian. A fejem fáj, de uralkodom rajta. Nem hagyom, hogy tönkre tegye a pillanatot, Peter itt aggódna, és semmire nem kapnék választ. Félek, hogy az lenne rá a reakciója, hogy soha nem csókol meg többet, ezt viszont ezek utána biztos nem fogom engedni. És nem, haza se akarok még menni. Szóval tartom magam, és úgy csinálom minden erőmmel, mintha semmi bajom nem lenne. Mint a menzesznél, muszáj volt, ezt a hasonlatot... Egyébként tényleg. A táskámba kotorászva, gyorsan elő is veszek egy fájdalomcsillapítót, miután a varászból, kábulatból szépen lassan kizökkenek a valóságból. Ezért az érzésért megéri némi migrén, főleg, ha van rá gyógyszer. Gyorsan beveszem, volt nálam víz is, mint mindig egy üveggel.
- Ennyi, megoldva, mielőtt itt aggódnál. Semmi bajom. - előzöm meg gyorsan, belé fojtva a szót, ma én diktálok. Ma az én napom van, és ezt semmi nem fogja elrontani, mint már említettem.

Felszabadulok, s elzsibbadok egyszerre. Rajta kívül nem tölti ki más a pillanat kozmoszát, és bármely más esetben elátkoznám magamat amiatt, amit épp tenni készülök, most mégis kétségek nélkül emelkedik másik kezem, hogy derekán húzzam végig tenyerem. Parányit emelve rajta húzom még közelebb testét, saját mozdulatommal segítve rá az ő fészkelődésére, hogy ezzel még inkább bezárhassam a közöttünk lévő távolságot. Az, hogy mennyire nem illendő, amit csinálok, halk visszhangként él csupán az elmémben.
- Csak fél? - megragadva az alkalmat, egy futó puszit nyomok a szájára, produkálásként használva ellene, hogy megtudjam, mikor fogy el a türelme.
- Vajon mennyi kell a teljeshez? - pimasz mosolyommal tekintek rá, lassan cirógatva felsőjén keresztül, olyan önfeledten, s boldogan, amilyen már régen voltam.
- A miheztartás kedvéért, sosem akartam neked hazudni. - ez az igazság, elvégre hogyan mondod el valakinek, akinek a fiúja rendez épp születésnapi partit, hogy többet jelent neked puszta barátnál?
- Az... az utolsónál. A felejtés előtt. - nehezen bököm ki az igazságot, bűntudattal a hangomban. Jobb elfoglaltság közben az ujjaival játszanom, mint az esetleges csalódást vagy még rosszabb esetben, megvetést látnom a tekintetében.
- Komolyan azt hiszed, ez elég ahhoz, hogy ne aggódjak? - vonom fel szemöldökömet, s ha az nem volna elég a válaszhoz, ahogy végignézek arcán, ujjaim feltévednek arcélén, belesimítok barna fürtjeibe.
Mindig aggódni fogok.
Ha tetszik, ha nem.
- És most, szülinapos? - el kellene engednem. Tudom. De képtelen vagyok.

Gondolkodó fejet vágok.
- Igen, komolyan. Mert ez van Peter. Inkább egy kis fejfájás, minthogy tovább játszuk meg magunkat. Mert valljuk be, ez nem működik. - nem tudunk egymást távol maradni. Ha két ember érzi, hogy nekik együtt kell lennie, úgy is úgy alakul minden, és ők is tudat alatt úgy alakínaka mindent, hogy ez bevégeztett.
- Hát nem tudom. Nem akarok haza menni, és nem is tudom... tudsz valami olyan szép helyet, ahova csak pókember tud elvinni, és nem kéne kihagynom ma végszó gyanánt? - kérdezem mosolyogva. Természetesen nem egy egész éjszakát szeretnék kimaradni, jó lenne lépésenként haladni, hisz elvileg mindig kapcsolatban vagyok mással, és még mindig nincs teljes emlékképem. Nekem ez az egész teljesen új, egy előről kezdődő kapcsolat. Szeretnék több időt vele tölteni, újból meismerni, újból szép lassan az életévé vállni, és minden erőmmel segíteni az életét, a munkáját, ahogy ezt megérdemli. Megérdemeljük.