Until the stars turn cold

A szoba egyhangú sötétjét egyedül a telefon képernyőjének fénye töri meg, de nyugalom nem költözik vele a falak közé, s szinte olyan érzésem támad, hogy a mögöttem lévő falra vetülő árnyékom gúnyos mosollyal hallgatja az egyre jobban zakatoló szívverésemet. Elvégre, megérdemlem, nem? Én voltam az, aki meghozta a döntést, én tekintettem jó ötletnek, hogy eltávolodjak, így semmi jogom nincs idegesnek lenni olvasatlan üzenetek miatt. De akkor miért erősödik a szorításom a készüléken? Miért érzem úgy, hogy ha az árnyalak tehetné, még nevetne is, hogy a kárörvendő hangja átvehesse az uralmat, lelökve a fülsüketítőnek ható csendet a biztosnak vélt trónjáról?
Szánalmas vagyok.
Lezárom a képernyőt, érzem a levegőben beálló változást, így szememet éppen akkor hunyom le, mikor a villám átszeli New York egét, félelmetes és gyönyörű ecsetvonássá válva egy szénfekete palettán. Feszültségtől szaggatottan fújom ki a pillanat erejéig benntartott levegőt, miközben megérkezik a dörrenés. Robbanás? Lezúduló törmelékek robaja? Nem, emlékeztetnem kell rá magamat, hogy csak a vihar, és a felerősödött érzékek rá adott reakciója ez. Csupán az elmém próbálja velem elhitetni, hogy nehéz megmozdítani a tagjaimat, hiszen nincs leomlott épület, ami miatt nehezen érném el az alig fél perccel ezelőtt lerakott mobilt, pedig tudom, hogy nem lesz változás. Pótcselekvés a mozdulat. De miért? Okkal lehet dühös rám.
Mi van, ha többről van szó?
Mi van, ha baja esett?
Mintha az árny hajolna közelebb: mi van, ha megint nem leszel ott időben?
Újabb villanás, de mire esélye nyílik bevilágítania a magas ablakokon át a helységet, az ujjaim egy maszkot szorítanak. Haraggal és bizonytalansággal meredek a fehér lencsékre, ahonnét saját pánikom köszön vissza, de a fekete körvonal szenvtelen mozdulatlansággal fogadja mindezt. Puszta némasága már önmagában válasz: tudod, hogy nélkülem semmi vagy.
Mire a következő mennydörgés megérkezik, igazat adok a ki nem mondott szavaknak azzal, hogy az álarc mögé rejtve vonásaimat, az egyre jobban ömlő esőbe vetem magam.
- Karen, a lehető legrövidebb útvonalra van szükségem! - a szokásosnál türelmetlenebbül adom ki az utasítást, miután megadtam az AI-nak a célállomásunkat, minden egyes kilőtt hálón idegesen rántva magamat előre. Csak akkor lazulnak némileg izmaim, amikor a Jones ház a látóterembe kerül, és a vékony fonalat elengedve hagyom, hogy a gravitáció tegye a dolgát, stabilan érkezve a vele szemben lévő ház tetejére.
- Minden oké? Nem írtál vissza és aggódtam.
Ezt nem mondhatom, túl kétségbeesett.
- Épp a környéken jártam és vágytam egy ismerős arcra.
Jó ég, ez meg úgy hangzik, mintha egy korai 2000-es évekbeli filmből szedtem volna.
Az elpróbálást hanyagolva átugrok a kiszemelt házra, egy hálón fejjel lefelé ereszkedek le az ablakhoz, amin narancsszínű fény szűrődik ki. A függönyökön keresztül könyvektől roskadó polcot szúrok ki, és némi súly eltűnik a mellkasomról. Tuti, hogy jó helyen járok.
Kezem mégis megremeg, ahogy az üveg felé nyújtom, majd halkan kettőt koppintok rá.
Igyekszek csendes maradni, amennyire csak tudok, mert kétlem, hogy a szülők szívesen fogadnák a bejelentés nélküli látogatásomat.
Viszont, ahogy várakozok, a függönyök mögötti mozgolódásra várok, jobb híján, az ablak tükröződésében figyelem magamat. És elszorul a torkom.
Nincs itt keresnivalód.
Jobb lenne neki nélküled.

Ma sikerült munkát találnom, eléggé kimerítő napom volt. Lassan készülni kell a főiskolára, és hiába vagyok jó tanuló, így is kihagyok órákat, amivel egyszerűen nem fogok tudni ösztöndíjjal elmenni. Természtesen pályázni fogok rá, de fel kell készülnöm arra, hogy nem fognak felvenni, és ki kell fizetnem az iskolát. Nem lehet opció, hogy nem jutok be valamelyik egyetemre. Legrosszabb esetben is államira vesznek fel. Végülis a képzőművészet nem lehet ott se rossz. Sóhajtok. Nehéz lesz, a plusz órák mellett még késő délutántól estig dolgozni. Anyám nem rég ért haza, mikor elmondtam neki valósággal tombolt. Leüvöltötte a fejemet, hogy mit képzelek magamról. Ő egész napját végig gürizi, hogy megtudjunk élni, nekem csak annyi a dolgom, hogy rendesen iskolába járjak, és jó jegyeket szerezzek semmi más. Ha dolgozni fogok, mégis hogy lesz időm a leckére, és a felkészülésre. Ebben részben igaza van, részben tudom a korlátaimat, és tudom, hogy ha figyelek órán talán nem is kell készülnöm. Leckét pedig lehet szünetben is csinálni, igaz? Peterről se lehet hallani semmit, Ned folyamatosan azon van, hogy megtalálja, elvileg szuperhősökkel próbálja Happy segítségével felvenni a kapcsolatot, de maradjunk annyiban, hogy szerintem szánalmas próbálkozás. Ha Peter nem akarja, hogy megtalálják nem fogják tudni. Én egy héten keresztül folyamatosan írtam neki, ha nem is hosszú üzeneteket, de egy kérdő jelet. Smile-kat amik, nem minden esetben voltak kedvesek. Aztán elengedtem a dolgot. Aggódok érte, állandóan aggódok az eset óta. De az sem megy, hogy én végig görcsölök napokat, és akkor keres fel csak mikor neki épp megfelel. Munkát találtam, azzal kell, és az iskolával foglalkoznom. Nem ugorhatok akkor, mikor ő ír, mert épp van kedve beszélgetni. Igen ez gyerekesen hangzik, teljesen. De úgy érzem jogos a sértődésem. Későre jár, és a vihartól nem tudok aludni. Anyámmal a veszekedés, még mindig ott motoszkál a fejemben, és borzasztó lelkiismeret furdalásom van miatta. Így lehet beszélek holnap a kávézóval, hogy kevesebb órát, és hétvégét fogok csak tudni bevállalni. Valamiben megkell egyeznem, anyámmal, és magammal is mi lehet az aranyközép út. Szorongatom ugyan a könyvet, de egy oldalt nem olvastam. Csak levágom magam mellé, és megdörzsölöm az arcom, szinte letépem a bőrömet. Biztos nyomot, hagy, de ha a szenvedésem felülkerekedik, muszáj valami ilyesmit csinálnom. Gondolataimtól majd szétrobbanok. Épp állnék fel, hogy bemegyek a fürdőszobába, mikor mocorgást látok az ablakfelöl. Megdermedek, és mozdulatlanul, hunyorogva próbálok kivenni mi lehet az ablakomba. Az tény, hogy egy alak. A szívem hevesen elkezd dobogni, eszembe jutnak a nem rég lezajlott események. Lehet megint támadás lesz? Gyorsan körülnézek, tudtam, hogy azt a buzogányt elkell hoznom, biztos ami biztos... de anyám biztos sikítva kidobta volna az ablakon. Így olyan hevesen kapom fel az ágyam melletti olvasólámpát, hogy azzal a lendülettel ki is tépem a konnektorból. Engem nem kapnak el élve...  
Az ablakhoz araszolok, lassan, nagyon lassan elhúzom a függönyt, még levegőt sem veszek... mikor a függönyt teljesen elhúzom, nagyot csap le egy villám a közelben, és bevilágítja az illetőt. Olyan hirtelen, hangosan történik mindez, hogy szívbajt kapok a maszktól, és sikítok egyet.  
- MI A FRANC???  - tör ki belőlem, kissé hangosabban, mint kellene. - Peter... mi a fenét... - persze az ablakot nem nyitottam még ki, így lehet nem is hallja, amit mondok.  
Közben anyám, szinte betöri az ajtót, én nagy hévvel húzom vissza a függönyt, és állok meg az ablakba.  
- Mi történt? Minden rendben, kicsim? - kérdezi zihálva, egyszáll köntösben. Én csak hebegek habogok, majd próbálom összeszedni magamat.  
- Csak pont, bezártam az ablakot, és villámlott egyet. Megijedtem, semmi gond. - válaszolok, miközben, még a hevesen verő szívem mellé erőltetek egy mosolyt.  
- Értem, rendben.... feküdj le lassan, késő van. - ezzel kimegy a szobából. A mellkasomra helyezem a kezemet, és mély levegőket veszek. Lassan megfordulok, és újra elhúzom a függönyt, a pók még mindig ott van. Legszívesebben ugyan lecsapnám, de heves ablaknyitásom nem ezt sugallja. Szúrós tekintettel nézek rá.  
- Mi a fenét csinálsz itt Peter? Láttad mennyi az idő? - szegezem hozzá a kérdést, bár el sem tudja képzelni mennyire örülök, hogy itt van. De még haragszom, és muszáj vagyok hangot adnom neki.

Számítok a haragjára, a szívem így is kihagy ütemet, mikor a függöny végre megmozdul.
Talán az ordítását várom, talán a szúrós pillantást, hisz mindkettőről tudom, hogy megérdemlem, de az időjárás tökéletesen időzített kontribúcióját nem kalkuláltam bele ebbe a pillanatba, aminek köszönhetően hiába tompít a köztünk lévő üveg az akkusztikán, megugrásától én is összerezzenek és egy pillanatra elengednek a háló körüli ujjaim, amitől néhány centit lejjebb csusszanok. Nem sok, de ahhoz elegendő, hogy az újra összerántott függönyön túl a mozdulattól kicsit kilengjek, és ahogy inga módjára előre mozdulok, homlokommal köszöntsem az ablakpárkány külős részét.
- Bakker... - dörzsölöm a homlokom és elrebegek egy halk köszönetet, amiért az ablak még mindig csukva van, mert ennél még a "csak a környéken jártam" indítás is jobb lenne.
Szép kis "hős".
Éppen feljebb mászok a fonálon, hogy újra egy szintbe kerüljek MJ szobájával, mikor az arca újra felbukkan és én akkorát nyelek, hogy ha nem lenne a vihar, még lent az utcán is hallani lehetne. Ezzel egyidőben pedig, a pánikom megszűnik. A szemeit fürkészem és ennyi elég, hogy még az eső kopogását se halljam. Hangja hallatán legszívesebben szaltóznék egyet, de kérdése, és a dühös tónus elég, hogy visszafogjam magam. Egyelőre. Helyette inkább egyik kezemmel elengedem kapaszkodómat, hogy azt imitálhassam, hogy ránézek az ott sem lévő karórára, majd enyhén megfordulva az utca felé pillantok.
- Ööö... azt hiszem, idefelé jövet leeshetett az órám. De úgy saccolom, olyan háromnegyed nagyonkéső lehet. - ugyan az arcomat nem láthatja, egy bocsánatkérő mosoly terül el rajta, több indokból. Bocsánatkérés azért, mert idióta voltam, bocsánatkérés azért, mert rá hoztam a frászt, és azért, mert mindezek után a stresszes helyzetet egy béna poénnal próbálom oldani.
- Látni akartalak.
Bököm ki sután az egyértelműt, de nyilván ő is tudja, hogy mit akarok ezután mondani. Legalábbis, nekem határozottan olyan érzésem támad a barna szempártól, mintha nem is lenne rajtam maszk.
És... jelenleg zavar is, hogy ott van.
- Ne haragudj, MJ!
A hangom rekedt, szavaim elveszítik azt a szokásos lendületet, ami olyankor jellemző rám, mikor rajtam van a pókruha.
Mert a maszk most mélyen hallgat.
Elnémult azzal az elemi erővel szemben, aki Michelle Jones.

Tudom miért van itt, miért lehet itt. Nem vagyok hülye. Eltűnt, hetekre, semmi hírt nem adott magáról. Aggódtam, gondoltam azt is, hogy elkapták... Mély levegőt veszek, és próbálok úrrá lenni az aggodalmamon, mielőtt teljesen felhúzom magam ismét. Szar napjaim voltak, nagy részben miatta, de a suliban is volt egy incidens, ami biztos bekerül a bizonyítványomba. Ott van anyám is, a munka is, valósággal szétrobbanok ezektől a nevetséges tinikorral járó gondoktól. Így lehet minden feszültségemet Peterön vezetem le, pláne mint egy dedós bevágtam rá a durcát, de úgy vélem minden joggal. Haragszom rá, hogy még csak semelyik üzenetemre nem válaszolt, pedig egy megnyugtatót küldhetett volna, hogy "meghúztam magam valahol MJ, semmi bajom". De semmi, és ilyenkor az ember akaratlanul is a legrosszabbra gondol. Egyszer csak napok elteltével, pedig ő kezd üzenetet küldeni, és egyszerűen felkaptam a vizet, hogy ezt egyszerűen korábban miért nem tudta. Kicsinyes bosszú hadjáratom eredménye volt, hogy most én nem írtam neki vissza. Tudja meg milyen aggódni. Bár tudom, hogy van elég gondja, ezért tisztában vagyok vele ez elég gyerekes volt tőlem.  
- Marha vicces... - nyögöm ki fapofával, az órás poénjára reagálva, belül egy mosolyt elejtek, mert tényleg szörnyen hiányzott. De ezt egyenlőre semmi pénzért nem mutatnám ki. Csak dacosan állok, már karba tett kézzel, dacára, hogy az eső igencsak beesik, és én is kezdek vizes lenni. Peter meg szarrá van ázva, azt se tudom, hogy ez a pókruha, amúgy vízálló? Látni akart, ne haragudjak... hosszasan becsukom a szememet, az arcomról ezután nem lehet leolvasni semmit. Az ablakhoz nyúlok, mintha akár beakarnám csapni előtte. Végül csak jobban kitárom, és mutatom, hogy ugorjon be. Mikor ezt megteszi, gyorsan becsukom az ablakot, igyekszem minél halkabban, hogy anyámnak ne tűnjön fel. Oda megyek a szobám ajtajához, azt szintén hallkan kulcsra zárom. És próbálom felkészíteni magam a következőkre. Megállok Pet-el szemben.  
- Van fogalmad róla, hogy én és Ned... de most most ÉN, min mentem keresztül? Azt hittem elkaptak, hogy megtaláltak, és bezártak valahova! Hogy kísérleteket végeznek rajta, felboncolnak.... jesszusom tudod mennyire élénk a fantáziám, mennyi ilyen filmet néztem??   - akadok ki, de ezt mind vissza folytot hanggal, viszont egy levegővel, így kapkodnom kell azt, hogy esetleg el ne ájuljak, az oxigén hiánytól. - Nem voltál fair velünk, nagyon nem! - a kifakadásom úgy érzem egyenlőre a végéhez ért, de csak azért mert, nem kapok levegőt. Nem csak a hadarástól, hanem a szívem folyamatosan úgy ver, hogy majd kiesik a helyéről. Automatikusan a lenyugváshoz karba fonom kezeim, hogy ezzel is ott tartsam a helyén, és segítsen megnyugodni, amíg hagyom Petert is szóhoz jutni, bár bekell vallanom nem egykönnyen.

Ha valami bónusz képességként visszapörgethetném az idő kerekét, hogy megváltoztassam a legutolsó hülye döntésemet, megtenném. De akkor, abban a helyzetben, tényleg azt hittem, hogy csak így védhetem meg őket, és ezt az egy dolgot, a biztonságukat szem előtt tartva bele sem gondoltam abba, hogy milyen hatásai lesznek még. Nem gondoltam volna, hogy annál, amit Beck tett, rosszabbat fogok magammal, s ami még fájóbb, velük tenni. Egyszerűen viszont képtelen voltam elviselni azokat a képeket, amelyeken valami szörnyűség történik bármelyikükkel az én hibámból.
- Tudtam én, hogy egy mosolyt látok bújkálni a szád sarkában. - tudom, hogy elszúrtam, de ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok hajlandó miatta átmászni azt a falat, amit részben én építettem fel. Ha kell, reggelig ázok itt hozzá és nem hagyok fel a béna szövegeléssel, ahogy azt jelzi a lassan oldalra döntött fejem, mikor újra megszólalok:
- Igaz, fejjel lefelé kicsit nehezebb eldönteni. - a nézet még a kevésbé zavaró tényező, az frusztrálóbb, hogy az egyre jobban elázó maszk nem könnyíti meg a légzést. Egy villanás erejéig eszembe juttatja azt, amikor Keselyű a vízbe dobott. De még ennek gondolatától is jobban megfeszülök attól, hogy MJ egyszerrűen csak becsukja majd az ablakot. A vér is megfagy bennem, hogy aztán sebesebb iramban induljon meg arcom felé, mikor beenged. Azonnal leengedem magam, hogy lábammal a párkányt érintsem, majd egy könnyed, halk mozdulattal beszökkenjek a szobájába. Kíváncsian pillanto kkörbe, majd tekintetem őt követi, nem akarok megszólalni, míg ő be nem fejezi és szavai után leszegem a fejem. Igaza van.
- Tudom, én.... - kezdek bele, de utána egy dühödt mozdulattal nyúlok a maszkom felé, hogy lerántsam magamról, jobb híján, ezen töltve ki indulataimat, melyek saját magam ellen irányulnak. Hajam teljesen vizes tincseim valószínűleg nyolc irányba állnak, de ennél jobban tudatában vagyok annak, hogy láthatóvá teszem a szemeim alatt húzódó karikákat, s egy olyan tompa fényt a pillantásomban, amitől az elmúlt hetek inkább mintha évek lettek volna.
- Hülye voltam, beszélnem kellett volna veletek, mielőtt lelépek, de azt gondoltam, csak veszélybe sodornálak titeket. Nem bírtam volna ki....
Nem bírtam volna ki, hogy megint elbukok. Ben, Tony...
- Nem akartam, hogy nektek is bajotok essen!
Teszek felé egy tétova lépést. Eddig még nem próbált megfojtani, így ezt használom ki, mert nem kerülte el a figyelmemet a szaporán emelkedő és süllyedő mellkasa. Az elmúlt hetek miatt, ezt az érzést jól ismerem. Ezért hagyom, hogy lassan felemelkedő karom szelje át a köztünk lévő távolságot, hogy ujjaim lassan, óvatosan landoljanak karján, puhán simítva végig rajta, remélve, hogy ezzel kicsit megnyugtathatom.
- Igaz, akkor még nem tudtam, hogy lámpával is veszélyes vagy. - eresztek meg egy mosolyt, ezúttal úgy, hogy nincs semmi, ami elfedje.

Nem is válaszolok, a mosolyra pláne. Igyekszem minden arcizmomon uralkodni, hogy még csak egy kicsit se mozduljon meg a szám széle. Mérges vagyok, és sértődött, mint egy dedós. Akkor tartom ezt a szintet.  
Kissé kifakadtam tudom. De őszintén szólva, ez már egy ideje feltörni készült belőlem. Most, hogy megláttam Petert, ráadásul épen, és egészségesen, egyszerűen kitört belőlem. Nem tudok kertelni, sem félre beszélni. Teljesen őszintén elmondom neki, hogy mentem én, és Ned is keresztül az elmúlt egy hétben. Kevésnek tűnik ez az egy hét, de valójában nekem borzasztó hosszú, és végtelen volt. Tudom, hogy neki sem könnyű, tudom, hogy ez senkinek nem könnyű. Nénikéjét is bombázzák az újságírók azt hallottam. Happy segít neki elrejtőzni, ezt is sikerült Ned-nek kiderítenie, ezt is úgy, hogy Happyt ha sokáig faggatja az ember, úgy vettem észre nyomás alatt megtörik, és kicsúszik a száján valami. De tudtuk, hogy Peter nem ott van, mert May is aggódik érte. Így abban egészen biztos voltam, leszűrtem, hogy Peter hollétéről konkrétan senki nem tudott. Csak mérgesen engedem szóhoz jutni, miközben próbálok beállítani a szívverésem normális ütembe. Nem szólok közbe, engedem hogy magyarázatot adjon mindenre, hogy kicsit sajnálja... De mikor levette a maszkot, és belenéztem a szemeibe, összeszorul a mellkasom. A karikás szemek csak aggódalomra adnak okot, bizonyára szemhunyásnyit sem aludhatott ő sem az elmúlt időszakban. Felengedek, enyhén kinyitom a számat, hogy a visszafolytot, felgyülemlett levegőnek utat engedjek. A szemeimbe is könnyek gyűlnek, de az ellen nagyon harcolok, hogy észre ne vegye... de már lassan vaknak kell hozzá lennie. Nem, nem fogok sírni. " Nem akartam, hogy bajotok essen" Na itt hosszan bekell csuknom a szemeibe, végig folyik az arcomon egy adag könny, főleg mikor oda lép hozzám és meg is érint. Na ott aztán, mély levegőt veszek, és nem adok több utat a könnyeknek.  
- Egy marha vagy, ugye tudod? - mondom végül. Közben csak most nézem az a lámpa végig a kezembe volt, még így is, hogy karbafontam a kezem, még jó hogy egy kislámpáról beszélünk, rég megfeledkeztem róla. Ahogy Peter megfogja az egyik kezem, a másikkal is elengedek. Felmutatom a lámpát. - Hát, a buzogányt ugyan nem pótolja... - mondom, de aztán ledobom az ágyra, és átölelem végre Pete-et. A felvétel óta vágyom már erre. Nem igazán voltam eddig ölelkező, soha senkit nem szoktam ölelgetni, Petert viszont másodszorra ebben a hónapban...  
- Veled vagyunk, remélem tudod. - mondom neki, kicsit kétségbe esetten. Tényleg azt hittem valami baj van, hogy baja esett, és most hogy ölelem jövök rá, hogy tényleg itt van, és próbálok megkönnyebbülni.  
- Hol voltál eddig? Mit csináltál? - egyszerűen mindig ölelem. Félek, hogy egy álom csak, vagy ha elengedem, akkor megint elfog tűnni. Kikell faggatnom, mielőtt kiengedem a szorításomból.

Maszkok.
A sajátoméhoz hozzá vagyok szokva, de furcsa érzés látni Mj rezzenéstelen arcát, miközben a szemeiben olyan, mintha valósággal világok suhannának tova, mélységükkel, szépségükkel tekintve le csillagok óceánjaira, és én szívem szerint kérlelném, hogy bontsa le a falait, vesse le az álarcát. Hadd lássam őt, akkor is, ha ennek az az ára, hogy forró lávaként zúdítsa rám minden haragját, minden frusztrációját, minden szót, amit csak ki akar adni magából. Ha így könnyít a lelkén, lelassul szapora légzése és megnyugtathatom szívverését, örömmel veszem át tőle ezt a súlyt. Arra viszont nme vagyok felkészülve, hogy könnyeket lássak a szemében, így mikor megpillantom őket, olyan érzés kerít hatalmába, mintha Hulk fojtogatna hatalmas ujjaival, s érzem, az én szemeim is égni kezdenek.
Látod? Azokat te okoztad!
Szerinted jót tesz, hogy itt vagy?
Fel akarom emelni a kezem, hogy az útnak indult könnyét letöröljem, de nem érzem rá magam méltónak, úgy nem, hogy én voltam az, aki bántotta. Vajon mekkora vihar dúlhat még benne? Súlyosabb, mint ami odakint tombol éppen? Bárcsak tudná, hogy előlem nem kell elrejtenie semmit, mert bármit is fed fel magából, nem lesz kevesebb a szememben, csak megerősít abban, hogy fontos a számomra.
- Azt hittem, a "lúzer" a titulusom. - de a marhával se vitatkozok, igazából, bármilyen nevet elfogadok, a legfontosabb, hogy hajlandó velem beszélni, mert már ennyitől úgy érzem, hogy fel tudnék szökkenni örömömben a plafonra, csak a puffanással valószínűleg igencsak magunkra vonnám a figyelmet.
- Nem a fegyver a lényeg, hanem, hogy ki hasz... - nem tudom befejezni, mert benn reked a szó az öleléstől, amit egy szempillantás alatt viszonzok. Még azzal sem foglalkozok, hogy maszkom időközben a földre hullik, csak az érdekel, hogy karjaim MJ dereka köré kerülhetnek, és közelebb húzhatom magamhoz, mintha attól félnék, hogy a következő pillanatban zöld füstté válik és Mysterio sétál majd felém gúnyosan kacagva.
- Hiányoztál! - szinte suttogom, feljebb simítva a hátán, csak, hogy meggyőződhessek róla, tényleg ő van itt és nem egy újabb illúzióba csöppentem bele. Nem egy újabb lidércnyomás, amiben a karjaim között vérzik el és hiába szólítgatom, nem válaszol. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, időközben útnak indul arcomon egy könnycsepp. Dr. Strange szavai jutnak eszembe arról, hogy változna-e valami, ha megmutatnám a félelmemet.
- Szükségem is van rátok. - ahogy ezt kimondom, érzem, mennyire ránehezedik minden tagomra a fáradtság. Annyit mondogattam magamnak és a környezetemnek Tony után, hogy jól vagyok, hogy sosem hagytam abba a hazugságot. Nem igazán. Happy hallotta a kételyeimet Vasember örökségével kapcsolatban, de Beckmegállítása miatt sosem tértem ki a kételyeimre Pókemberrel kapcsolatban.
- Dióhéjban? Összetűzésbe kerültem egy fegyveres igazságosztóval, majdnem lelőtt egy rendőr, találkoztam egy párossal, akik az Idő Végéről jöttek, és megszálltam a bolygó Legfőbb Varázslójának a házában.
Kihagytam néhány részletet, azt, hogy hány módon halhattam volna még meg, a rémálmokat, azt, hogy minden nap látni akartam őt, mert ezutóbbi evidens abból, hogy én sem engedtem még el.
- Kicsit hosszú hét volt. - nevetek fel halkan, bár erőtlenre sikerül, és különben is elegem van magamból. Ezért inkább kicsit elhúzódok, hogy MJ arcát láthassam, és, ha nem húzódik el, most már letöröljem azt a csíkot, amit a könnye húzott arcára.
Talán nem vagyok rá méltó.
De nem akarom maszk mögé rejteni, mennyit jelentesz.

Tényleg nehéz kontrollálnom magam, érzelmek áradata harcol bennem jelenleg. Egyszerre ütném meg, csókolnám meg, és ordítanám le a fejét, miközben ölelem. Tudom eléggé összetett személyiség vagyok, ne ítélj el. De látszik rajta, hogy megbánta, látszik rajta a sok álmatlan éjszaka, és hogy neki sem könnyű. Tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű neki, pont ezért haragszom, hogy nem segítettem neki.  
- A lúzerből kezdek kinőni, már nem olyan menő szó - forgatom a szemem, majd mély levegőt veszek. Meg sem várom, hogy befejezze a mondatot, fogom magam és egyszerűen szorosan átölelem. Felengedek, itt van, épen és egészségesen, de csak mert nem püföltem bucira. Hiányoztam neki, na most bukik ki az a mosoly az ajkaimon, de azt bele is temetem a vállába, hogy egyáltalán még a pókmicsodájával se érezze meg.  
- Te is Peter, örülök, hogy jól vagy. - morgom bele a vállába, a már kedves szavakat. Bizonyára így is hallotta őket. Muszáj vagyok megkérdeznem hol volt az elmúlt időszakban, hogy sikerült ennyire elbújnia mindenki elől, és mit csinált ezalatt. Ahogy hallgatom, a szemeim csak kerekednek ki.  
- És ez mind egy hét alatt? Nem csodálom, hogy nem tudtál válaszolni semmilyen üzenetre. - jegyzem meg szárazon. Az biztos, hogy nem unatkozott. De még mindig öleljük egymást, de egy idő után észre veszem, hogy csurom víz lett a pizsamám Peter ruhájától, akit el is felejtettem, hogy szétázott kint az esőben. Velem egyidőben Peter is elhúzódik, de megremegek, és megdermedek, mikor a szememhez nyúl, és letörli a könnyeim nyomait. Csak zavarba jövök, és érzem, hogy ég az egész arcom.  
- Öhm.... megkéne szárítkoznod, még a végén megfázol. A pókok megtudnak fázni? Vagy immunis vagy a betegségekre is?   - gondolkodok hangosan, de tényleg érdekel a képessége, mire képes, és mire nem. Itt sajnos én is hátrébb lépek, és a szekrényembe nyúlok, ahol kiveszek neki egy friss törülközőt, nekem se ártana átvennem a pizsamámat. Adnék neki váltó ruhát, de nem tudom mennyire lenne jó rá. Majd eszembe jut a padlás...  
- Egy pillanat, átöltözöm... és hozok neked is valamit..   - gyorsan bemegyek a fürdőmbe, átveszem a pólómat, majd kirongyolok, és futólépésben lemegyek a pincében hagyott kartondobozokról. Két doboz van lent, nem volt sok holmija, mikor anyám összepakolt jöttünk csak rá. James név szerepel rajtuk. Mély levegőt veszek, és felnyitom az egyiket, amikben ruhák vannak. Peter nem olyan magas, de egyenlőre megteszi, amíg a ruhája szárad. Így kiveszek egy egyszerű melegítőnadrágot, és egy fehér pólót. Felrohanok vele, persze a lépcsőn egyszer megbotlok, de hamar kiegyenesedem: jól vagyok, semmi gond.  
- Tessék..   - nyújtom felé a száraz ruhákat. Bizakodva, hogy legalább estére itt marad, hogy megszáradjon, és többet tudjon mesélni, főleg arról, hogy mik a további tervei. Holnap szombat, szóval iskolába nem kell mennem, fent tudok maradni.

A közelségétől a légzésem lassulni kezd, s a gondolataim sem pattognak már flipper golyóként, így az érzékeimnek van idejük a jelen apróbb részleteire fókuszálni. A hőre, amit a teste ont és akadálytalanul talál utat magának a pókruha alá, mellkasom felé kúszva, hogy az ott dobogó szívnél összpontosuljon. érzem az ő szapora lüktetését, mellyel táncra kél az enyém, mintha így akarná biztosítani őt afelől, hogy nincs egyedül. Kihallom a különbséget abban, ahogy kifújja a levegőt, nekem pedig már ennyi is elég ahhoz, hogy magam elé képzeljem a mosolyt, melyet az öleléssel épp elrejt előlem. De így is többet ad, mint azt el tudná képzelni. MJ ennyivel eléri azt, amit se nekem, se Mr. Wong meditációs oktatásának nem sikerült napok óta elérnie: teljesen megnyugszok. Az izmaimból eltűnik a fáradtság és én legszívesebben felemelném őt a levegőbe, hogy felszabadultan pördüljek vele egyet, mégis, beletelik néhány pillanatba, míg rájövök, pontosan miért is érzem magam ennyivel könnyebbnek, miért tértek vissza a színek a világomba.
Itthon vagyok.
Oké, technikailag jelenleg hívatlan vendég vagyok, de nem is maga az épület számít, hanem az, hogy végre ott vagyok, ahol eleve lennem kellett volna.
- Most már több, mint jól. - és ez neki köszönhető. A menedékért mindig hálás leszek Doktor Strangenek, de most, hogy itt vagyok, jövök csak rá, milyen érzés lehetett Voldemortnak elkészítenie a horcruxokat, mert azzal, hogy távol maradtam tőlük, mintha a lelkem egy részét szakítottam volna le. Fizikailag jól voltam, de szigorúan nézve semmivel sem voltam több egy elveszetten kóborló, nerd szellemnél.
- Nem, MJ, ez akkor sem kifogás. - rázom meg a fejem a válasz nélkül hagyott üzenetek említésére.
- Igazad van, marha vagyok, amiért azt gondoltam, hogy így majd könnyebb lesz. Nem volt fair, különösen azért nem... - nos, egyrészt azért, mert egy lépésre vagyok attól, hogy a csokoládé íriszekben elveszve azzá a dadogós sráccá váljak, aki alig merte elhívni valahová, másrészt...
- ... mert tényleg szükségem van.. rád. - korábban együttesen értettem ezt őrá, Nedre, Mayre, Happyre, de fontosnak érzem kihangsúlyozni azt, hogy ő mennyire fontos ebben a képben. És ezt a szemébe akarom mondani, ellenére annak, hogy nagy valószínűséggel egyre vörösebb az arcom.
- Nélküled csak egy lúzer vagyok, aki maszkot hord.
Lehet, hogy ő kezd kinőni a név alkalmazásából, de az az igazság, hogy az elmúlt napokban különösen igaz volt rám. Beckben megbíznom egy hülye döntés volt. Együtt kell élnem azzal a gondolattal, hogy mennyire naiv voltam, arra viszont nincs mentség, hogy a történteket még megfejeltem egy önző és még ostobább döntéssel. Amivel csak annyit értem el, hogy úgy éreztem, meg fog fojtani az álarc.
De most már kapok levegőt.
- Bocsi! - elpirulok, ahogy végigpásztázom a pizsamáját, amit nagyon ügyesen eláztattam. De ez nem tart vissza attól, hogy remeegését érezve egy pillanatig még ott tartsam arcánál a kezemet és csak lassan csúsztassam le, hogy ujjbegyeim végigsimíthassanak rajta.
Kihasználom a törülköző adta előnyt, hogy kérdései hallatán széles, boldog vigyoromat elrejtsem, miközben vizes hajamat dözsölöm.
- Nem mondanám, hogy immunis lennék bármire. Ugyanúgy megsérülök, mint mások, ez a betegségekkel sincs másképp. Csak gyorsabban gyógyulok, emiatt könnyebben kiheverek dolgokat. - válaszolok, majd szemléltetés gyanánt hozzáteszem:
- Repedt bordák néhány óra alatt rendbe jönnek. Szerintem egy megfázás sem tartana sokkal tovább. Már, ha nem ugrálok, persze. - jó érzés, hogy beszélhetek vele erről.

Míg távol van, felveszem a földről a korábban leejtett maszkot és a lencsékbe nézek, melyek ugyanolyan mozdulatlanul bámulnak vissza, de ezúttal nem csendül gúnyos hang, nem merülnek fel kételyek. Az álarcot a közeli fotel karfájára teszem és berögzült mozdulatként nyomom is meg a pókemblémát, hogy a ruha anyaga elengedjen és a földre hulljon. Nem realizálom a hibát a képletben, és a pókérzékek sem figyelmeztetnek, aminek köszönhetően MJ hangjára összerezzenve fordulok meg, hogy egy szál alsóban szökkenjek közelebb a ruhákért, amiket aztán égővörös fülekkel szorítok magamhoz.
- Ööö... akkor én... - mutogatok a fürdőszábájának ajtaja felé, ennél koherensebb mondatot viszont képtelen vagyok összerakni, így csak bólintok egyet hozzá.
- Igen... - most, hogy megbeszéltem magammal, a törülközővel és a ruhákkal a kezemben foglalom be a helységet, hogy néhány perccel később még mindig némileg kócos hajjal és enyhén pirult képpel, de jóval szárazabban bukkanjak fel.
- Nem kerülsz bajba emiatt? - pillantok le a rajtam lévő pólóra, de nem csak a ruhákra értem, hanem arra is, aki bennük van. Nem akarok a terhére lenni és családi vitát kreálni a jelenlétemmel.

Gondolataim csak úgy cikáznak, nem tudom mit kéne tennem. Haragszom, de mégsem akarom a haragomat sokáig húzni, vagy túlzásba vinni. Sok mindenen megy keresztül, főleg mikor megtudtam Ő Pókember, nagyon sok mindenre magyarázatot adott, ez a tény. Mióta hazaértük a kirándulásból sok időm volt így gondolkodni, hogy eltűnt, és volt elég álmatlan éjszakám, mikor számba vettem a történéseket. Mr. Stark halála, stb. Sok minden nyomja Peter vállát, én pedig nem akarok plusz kilókat rátenni. Nehéz lehet neki, én pedig támasza akarok lenni, nem plusz probléma. Így nehezen tudom vissza fogni magam, ami azt illeti semennyire sem, mikor kénytelen vagyok szorosan megölelni. Úgy érzem, hogy mind a ketten ebben a pillanatban totálisan megkönnyebbülünk, rajta és érzem, hogy egyenletesebben kezdi venni a levegőt. Ezen én is még jobban megkönnyebbülök. Szavaira, csak még szélesebben elmosolyodom. Csak pirulva hallgatom végig, amiket mond, és a szívem megint gyorsabban kezd verni. "Szükségem van rád"  , "Nélküled csak egy lúzer vagyok" erre csak reflexerűen rázom a fejem, Ő aztán minden, csak nem lúzer. Azért mert zavaromba, és azért mert nem tudok mit kezdeni a pozitív érzéseimmel, és poénból így hívom Őt, és esetleg oldalbordáját, Ned-et is, nem tartom őt annak. Ha ő az, aki én mi lehetek?
Egyszerűen mindere nem tudok mit mondani. Mikor elengedtem egyszerűen válaszképpen, egy rövid csókot adok a szájára, ahogy azt tettem, mikor szintén megkönnyebbültem nem rég, hogy teljesen jól van. Többet nem merek, többet nem tudom... Nekem most... Csak megrázom a fejem.  És úgy teszek, mintha az iménti megsem történt volna.
- Segítünk neked, én és Ned, mindenben. Elrejtünk, kitaláljuk, hogy is tisztázhatnánk a neved. Menni fog. És minden vagy Peter, csak lúzer nem. Egyszerűen csak... - rázom a fejem, és magatehetetlenül széttárom karjaimat, ezzel a lendülettel dobtam el a lámpát is az ágyamra. Fene, hogy mindent kikell mondanom őszintén, ez nem mindig jó ám.. de legalább Peternek jól fog esni, ha ezzel is segítek. Ő is őszinte, én is kimondom. - Ez olyan tőlem, mint oviban, ha valaki tetszik, bunkózom...   - vonom meg a vállam, mi sem természetesebb. Viszont tényleg felötlött bennem hirtelen a kérdés, a sok millió közül. Az, hogy megtud a fázni, mert épp még indultam volna átöltözni, mert eléggé összevizezett. Bocsánatára, csak mosolygok rá, hogy semmi baj.  
Csak bambán bólintok a válaszára.  
- Értem, szóval, nem sebezhetetlen vagy, csak szupergyógyulásod van... majd a többiről is mesélned kell. Tudnom kell mivel állok szemben.   - egy kis mosolyt még elejtek.
És itt tűnök el átöltözni, és hozni Peternek valami száraz ruhát.
Mire visszaérek Pete már egyszál alsónadrágban van, kissé dejavú érzésem kerekedik, mintha nem rég ugyan ez történt volna. Egyszerűen hirtelen, automatikusan elnézek... a plafonra a világítós kis csillagaimat nézve, miközben átadom neki a ruhadarabokat. Érzem hogy ez az egész nap csak a zavaromról fog szólni. Ajkamba harapva, azért végig követem, ahogy eltűnik a fürdőszobába. Hát ez a pók jól megcsípte... fene gondoltam volna, hogy Peter Parker így néz ki felső nélkül... hát én nem.
Mikor pár perc elteltével kijön, miközben én próbáltam gyorsan rendet varázsolni, a kis "gyerekesnek" vélt mütyürjeimet elrejtettem az ágy alá, gyorsan bedobtam egy széthagyott melltartómat is a helyére... plusz a rakoncátlan hajamat is próbáltam lelapítani, mikor kinyílt újra az ajtó. El kell mosolyodnom a kócos ábrázatán.  
- Anyám már valószínűleg kiütötte magát, hajnalban pedig dolgozni megy. Én csak jövőhéten kezdek, szóval...   - itt elszóltam magam, mert nem akartam reklámozni, hogy dolgozni fogok menni. De mondjuk Peter nagyobb titkot bízott rám, mint bárki a világon. Meg nem is akartam titkolni, csak még egy napom sem volt ott, így még nem is érzem valósnak. - A lényeg, hogy nem fogja észre venni, hogy itt vagy, voltál. Ha te is akarsz maradni... én... én örülnék.. - .. itt biztonságban vagy, remélem...  
Lehuppanok az ágyra, kissé zavarban vagyok, ha aludni fogunk, most hogy... egy ágyban ? Attól mert egy ágyban vagyunk nem kell semminek történnie... De van egy kihajthatós vendégágyam, még általánosba mikor még voltak barátaim... Kissé nem tudom mit tegyek...- Szóóóóóval... Parker, mivel akarod kezdeni?

A kérdő tekintet, amit küldök felé, mikor a fejét rázza, nem tart sokáig, mert a csók, amit kapok, egy szempillantás alatt töröl ki mindent az agyamból és egy pillanatra megint ott állunk a hídon Londonban. Egyszerre ugranék egyet örömömben és húznám vissza magamhoz, miközben az érzékeim azt próbálják eldönteni, hogy ez most valóban megtörtént-e vagy mindjárt telibe fog trafálni az egyik drón lövedéke. De a kép tisztul, a romok és lángoló autók helyét átveszik a szoba kellemes fénye, MJ ágya és a helység tulajdonosa, aki előtt földbe gyökerezett lábakkal állok, az ajkai érintését még mindig az enyémeken érzem, és én csak arra vagyok képes, hogy széles mosolyra húzom a szám. Viszont ahogy elkezdi megmagyarázni a név hátterét, hirtelen értelmet kap az iménti fejrázása is, amitől nem tudom megállni, hogy nem lépjek oda hozzá. Ujjaim az övéit keresik, hogy rabul ejthessem a kezét, miközben pillantásomat az övébe mélyesztem.
- MJ, nyugi! Igazából már egészen megkedveltem, hogy így hívsz. Inkább olyankor aggódok, mikor nem teszed, mert akkor úgy érzem, hogy zabos vagy rám. - például a sok elmulasztott gyakorlás miatt a tudományos csoporttal, vagy a mostani kis apróság, hogy eltűntem és napokig nem jelentkeztem. De bármi történik is, nem szeretném, hogy azt gondolja rólam, nehezményezem a stílusát. Nem akarom őt megváltoztatni. Az viszont nagyon sokat jelent nekem, hogy nem lát vesztesnek, ezért egy boldog mosollyal simítok végig ujjain, mielőtt visszaadnám keze szabadságát.
- Tudom, hogy veletek menni fog. Csak nem bírnám ki, ha bajotok esne. A londoni eset... az közel volt. Túl közel. Ha csupán öt perccel később érek a drónokhoz... - inkább elharapom a mondat végét, hiszen ők is ott voltak, látták, hogy így is keletkeztek károk, ők is a tűzvonalba kerültek. Mindezt az én hülye döntéseim miatt. De inkább elfordítom egy kicsit a fejem, amíg rendszerezem a gondolataimat. Feleslegesen pörgetném ezt végig magamban, számtalanszor megtettem az elmúlt napokban, és még kevésbé akarom MJ-t terhelni azzal, hogy arcomon lássa a lehetséges kimenetelek okozta félelmet. A fájdalmat, amit annak gondolata szül bennem, hogy ővele történik valami. Tudom, hogy butaság. Tudom, hogy ő kikérné magának a túlzott féltést és tudom azt is, hogy igaza lenne. Hiszen erős, erősebb, mint azt ő gondolja magáról és nekem bíznom kell benne. Nem akarok olyan barátja lenni, aki csak akkor bukkan fel, mikor a legkényelmesebb neki, hanem azt szeretném, ha tudná, ha érezné, hogy ugyanúgy támaszkodhat rám, ahogyan ő tesz erősebbé engem. Mert, ha kétsége lenne efelől, Mysterio kinyírt volna engem, de ott lebegett előttem, hogy nem árthat a barátaimnak. Sem Beck, sem senki más. Ez hajtott előre. Ő hajtott előre.
- Ha sebezhetetlen lennék, az megspórolta volna nekem, hogy meg kelljen tapasztalnom Happy csodálatos sebvarró képességeit. Már értem, hogy Mr. Stark miért nem engedte neki soha, hogy összefoltozza. - jó, lehet, hogy egy kicsit túl kemény vagyok Happyvel, elvégre, tisztában vagyok vele, hogy csak segíteni akart, és segített is, de megéreztem minden kis mozdulatát. Valamiért Happy is azt gondolta, hogy a szupererő egy kizáró tényezője a fájdalomnak, de sajnos nem az. Akkor a vonattal való találkozásom nem lenne olyan élénk az emlékeimben. Meg is borzongok.
Távollétében igyekszek nem sokat nézelődni, vendég vagyok nála, aki ráadásul hívatlanul is érkezett, ami már önmagában elég illetlenség egy estére, nem akarom még azzal megfejelni, hogy túl sokat bámészkodok. De miután elhagytam fürdőszobáját, az ő jelenlétében végigfuttatom jobban a tekintetemet a helyen.
- Nagyon otthonos. - jegyzem meg egy mosollyal, pár pillanatot elidőzve szemeimmel azokon a helyeken, ahol esküdni mernék, hogy korábban még voltak dolgok, és zavarba jövök attól, hogy úgy érzi, miattam pakolnia kell.
- Kezdesz? Mármint... hogy érted? Hol kezdesz?
Oké, azt igazából sejtem, hogy érti, csak meglepett. Nyilván ez nem lenne, ha legalább néhány üzenetre válaszoltam volna, így most csak meglepetten pislogok, de mielőtt még valamit kérdezhetnék, ügyesen kiutat nyer az invitálással. Nagyot nyelek. Nem azért, mert nem szeretnék. Épp ellenkezőleg. Hallani tőle, hogy ő örülne neki... oké, ki tekerte fel a fűtést, amíg a fürdőben voltam?
- Igen! Úgy értem, hogy... szuper lenne. - tekintetem az ágy és az előtte lévő rész között kezd cikázni.
- A tiéd az ágy, nekem tökéletesen megfelel a padló is. Mármint... - nem szeretném, ha kényelmetlenül érezné magát és kétlem, hogy ma reggel az járt a fejében, hogy mennyire feldobná az ágyát egy póksrác.
- ... érted. - fejezem be meglehetősen sután, mert mikor leül a processzorom újra maximumra pörög. Mellé üljek? Szeretné, ha mellé ülnék? Én szívesen ülnék mellette. De mi van, ha a személyes terére vágyik? Logikus lenne, hiszen ez az ő szobája. Jól áll rajta ez a felső. Ne már, Pete, koncentrálj!
- Mit szólnál ahhoz, ha elmondanál mindent erről a kezdésről, amit említettél? Aztááán, ha szeretnéd, megválaszolom minden kérdésed a képességeimmel kapcsolatban. - oké, most vagy soha!
Leülök mellé az ágyra, majd mielőtt túl sokat agyalhatnék rajta, odahajolok hozzá, hogy én adjak a szájára egy olyan csókot, amit tőle kaptam az előbb.
- Így kvittek vagyunk, Jones. - suttogom az ajkaira, és közben próbálom kizárni a tusfürdőjének kellemes illatát, az érzést is, hogy újra megcsókoljam.
Izmaim még feszültek, mert az arcát fürkészve arra készülök, hogy amint úgy látom, feszélyezem, már száműzöm is magam a szőnyegre.

Tisztában vagyok vele, hogy a szociális képességeimet még javában fejlesztenem kéne. Nem igazán tudok kommunikálni, álltalában csak leoltom az embereket, megjegyzéseket teszek, őszintén elmondom a véleményemet, majd rájövök akkor is beszéltem szinte velük utoljára. De vannak kitartó emberek, akik veszik a lapot, és értik a beszédemet, a morbid humoromat. Peter és Ned olyanok, főleg Peter, mert ezek szerint megkedvelt annak ellenére, amilyen vagyok. Ennél többet mit várhatnék el egy fiútól?  Csak mosolygok a válaszán, el is nevetem magam.
- Ha jól értem, ha nem bunkózok veled, és nevezlek lúzernek, olyan mintha haragudnék rád? - jót mulatok ezen, őszintén. Rég mosolyogtatott meg valami ennyire.  - És még rám mondják, hogy fura vagyok.   - vigyorgok tovább. Hogy is mondják? Két bolond egy pár? Azt hiszem ez ránk igencsak jellemző lenne. Egypár vagyunk nem? Az ilyet megkell beszélni, vagy egyértelműnek kell lennie ?
- Peter bármikor bajom eshet, akár Nednek. Lehet holnap kilépek, és elcsap egy autó. Nem hibáztathatod magad mindenért. Nem a te hibád volt, Beck egyszerűen egy örült volt.   - oké tudom ez durva hasonlat volt, de mégis szeretném megértetni vele a lényeget. Ha valaminek megkell történnie megfog. Ha az van nekem megírva, hogy egy örült fog megölni,  akkor az fog. Akár Peternek köze van hozzá akár nem. Nem akarom, hogy ez miatt zárkózzon el a barátaitól. Semmi értelme, és még jobban nem fog jó döntéseket hozni, ha magányos, és nincs mellette senki akivel megtudná beszélni a dolgokat, a nehéz döntéseket. Nem mintha én olyan tanácsokat tudnék neki adni, ami teljes mértékben megfogadásra valóak lennének. De akkor is, én és Ned vagyunk a szárnysegédei, akkor hagy szárnysegédeskedjünk.  
Viszont tényleg borzasztóan érdekel az ereje, hogy mit tud és mit nem, vannak e határai. Az hogy van e sebezhető, gyengepontja, lehet jobb ha nem tudom. Nem szeretném ha felhasználnának ellene. Ez is rendesen moláris kérdés, amire nem tudnám megmondani a jó választ. Happys beszólásán csak mosolygok ismét.
- Happy jó arc.   - mondom faarccal, miközben automatikusan a kezem a medállomon pihen meg, miközben mély levegőt veszek. - Végülis neki köszönhetem, hogy ezt is megkaptam.   - mosolygok Peterre, ezzel is jelezve, hogy még mindig köszönöm, és odáig vagyok érte.
Majd eltűnik hogy ő is átöltözzön, én pedig egy szuperhős sebességével próbálok gyorsan rendet tenni. Nem értem miért csinálom, inkább az eldobott ruhadarabokon volt a hangsúly, de valamiért automatikusan a plüsseimet is az ágy alá dugtam. Lehet neki túl gyerekes lenne? Áh .. Majd legközelebb szép rendet teszek, és úgy várom. A gondolatra is lángba borul az arcom.  
Mikor kijön kissé elidőzik a tekintetem rajta, az övé pedig a szobámon. Ajkamba harapok, és várom a reakcióját. Bár gyerekkori dolgom is kint van, amit továbbá nem szégyellek, meg időm se lett volna eltenni. Sok családi fotó, régen apukámmal, és újabbak anyukámmal. Pár közös sulis kép különböző klubokból, versenyekből érmek. De igazán olyan baráti fotók egyik polcon, vagy falamon sincsenek. Egyedül még egy térkép, amin majd jelölni szeretném hova jutottam el. Egyenlőre Velence, Prága, és .. hát Londonban is voltam, úgyhogy ott is elhelyeztem egy tűt. Sok tankönyv, és még több egyéb, novellák, verses kötetek, brosúrák, történelmi könyvek. Van minden, eléggé ínyenc vagyok. De mégis olyan amikor körülnéz, mintha a testembe nézne bele, és a lelkemet látja. A szobám az én menedékem, az én barlangom. Ha itt körülnéz, engem lát. És ez kicsit megijeszt, így ismét zavarba kell hogy jöjjek.  
- Köszönöm. - válaszolok miközben lehuppanok az ágy szélére. Gondoltam róla fogunk beszélni. Ő tűnt el, ő lepleződött le, ő vele történt egy csomó dolog, és a képességéről még mindig ezernyi kérdésem lenne. Erre az érdekli, hol kezdek jövőhéten. Csak zavartan, kukán pislogok rá. Megköszörülöm a torkomat.  
- Semmiség, csak egy kis kávézóban vállaltam alkalmi, diák munkát. - vonom meg a vállamat, Tömören és röviden ennyi.. Erről nem igazán beszéltem soha senkinek. Nem olyan dolog, amit az ember megoszt mással, és dicsekszik vele. Bár a munka nem szégyen, nem tartom annak, csak egyszerűen senkinek semmi köze hozzá.  
Én úgy gondoltam, nincs hova mennie amúgy se, és eléggé késő van. Nem akarom hogy kockáztasson, hogy meglássa valaki. Meg amúgy is, beszélni akarok vele, azt akarom itt legyen. Így igen felajánlom, hogy maradjon itt éjszakára.
- Biztos nem fogsz a földön aludni, Lúzer...   - megengedek magamnak egy félmosolyt. Ha ott tartunk hogy alszunk, maximum kihúzom a kis pótágyat az ágy alól, és ennyi. Bár még én sem tudom hogy fog alakulni az este.  
Látom ugyan úgy zavarban van, mint én, mit is kezdjünk a helyzettel.  
- Leülhetsz Peter.   - mosolyom szélesre tárul, mikor látom nem tudja eldönteni mit tegyen. Azért ez még szerintem bőven belefér. De nem hagyja nyugton a témát, erről tényleg nem kell annyit beszélni. De ha válaszolok, akkor ő is válaszol, és nekem arra van szükségem.  
- Elvileg mindennapra suli után, és hétvégén is. De anyámnak nem igazán tetszett az ötlet, szóval át kell terveznem. Kell a pénz. - ennyi a történet, semmi más. Ha kell megis mondom neki melyik kávézó, körül írom, szerintem biztos ismeri, kis netes kávéház, olvasni is lehet, teli van könyvekkel. Nem szokott teltház lenni, nekem teljesen megfelel így a hely.  
- Szóval most te jö... - de hirtelen az ajkai az enyémeken vannak, hirtelen pislogni is elfelejtek. És MJ megint talpig vörös... - Szép volt Parker, de nem úszod meg a kérdéseket. - vigyorgok, mint a vadalma.

Úgy teszek, mintha valóban szükségem lenne egy kis extra időre, hogy átrágjam a kérdését, de valójában csak azért nem válaszolok azonnal, hogy az így elnyújtott pillanatot kihasználhassam a nevetésétől táncra perdült szívverésem megzabolázására. Na jó, kit akarok áltatni, az úgysem menne, igazából csak nem akarom totál nyilvánvalóvá tenni, mennyire elvarázsol a kacaj, amit sikerül belőle kicsalnom. Számomra ez hatalmas győzelem, még ha semmiségnek is tűnik külső szemlélő számára.  
- Jól érted, pontosan így van. - bólintok lelkesen, mert tényleg semmi túlzás nincs benne. Tény, mikor először hívott így, megmukkanni se tudtam, csak vörös képpel néztem rá, miközben azt latolgattam, kérdezzek-e rá a miértjére. Akkor elengedtem, egyrészt azért, mert nem éreztem, hogy egy épkézláb mondatot össze tudnék hozni, másrészt pedig úgy éreztem, hogy elég nyilvánvalóvá tette, hogy sosem akarna beszélgetni olyasvalakivel, mint én. De aztán, ahogy egyre többször szólított így, mindig kicsit úgy éreztem, mintha a környezet ellenére az ő szemei át tudtak volna hatolni azon a láthatatlansági aurán, ami körbevett. Ned mindig ott volt az oldalamon, de rajta kívül leginkább csak Flash szívatásaikor figyeltek fel rám egy nevetés erejéig a többiek. Tőle viszont sosem hallottam nevetést. Azt már sokkal inkább megéreztem, ha engem nézett és ha tekintetünk találkozott, mindig olyan érzést keltett bennem, mintha úgy olvasna engem, akár a kedvenc könyvét. Mintha lelátna a lényem mélyéig, aztán lapozna egyet, hogy minden titkot megtaláljon.
És most, maszk nélkül, esélyem sem lenne elrejteni a tényt, hogy szavai, bár jól tudom, hogy igaza van, összeszorítsák a szívemet és egy grimaszba vonják arcomat.
- Nem értek egyet, hogy nem az én hibám lenne, mert ezt az őrültet én fegyvereztem fel. És a biztonság kedvéért holnap ott leszek, amikor kilépsz. - utóbbi mondatommal és a hozzá társuló halvány mosollyal próbálom kicsit könnyedebbé tenni, elviccelni a dolgot, de mögötte ott van a komoly pillantás, melyet az arcára vetek, s mely mögött meglapulnak azok a szavak, amiket igazán ki akarok mondani: amíg bírom levegővel, vigyázni fogok rájuk, az sem érdekel, ha cserébe a maszkban töltöm el utolsó perceimet. Sejtem, hogy ha ezt hangosan kimondanám ,megpróbálna velem vitába szállni, épp ezért tekintetemre bízom, hogy sugallja felé, nem fogok változtatni az álláspontomon. Egy pillanatig sem lesz bennem kérdés soha, hogy a véletlenből származó képességeimet felhasználom-e a biztonságuk, az épségük érdekében, akkor is, ha a folyamat közben megsérülök, vagy rosszabb. Talán a sorssal hiába küzdünk. Talán Bent és Tonyt sosem kapom vissza. De a sors még nem találkozott velem. Márpedig tőlem nem fog több embert elragadni.
- Igen, jó arc, de azért még néha felemlegetem neki, hogy eltörte. - bökök fejemmel a dália felé, majd mikor realizálom, hogy ez mennyire kegyetlenül hangzik, még gyorsan hozzáteszem:
- Alattam összeomlott egy harangtorony, majd később elütött egy vonat és a láncnak nem lett baja. Neki csak fél órára adtam oda. Fél órára! - mosolyom azért elárulja, hogy neheztelésem nem valódi, elvégre a biztonsági főnök tényleg vigyázott rájuk, miközben gyilkos drónok cikáztak a fejük felett. És a kézbesítést is teljesítette. Kifogásolhatóan, de teljesítette.
Figyelmemet lekötik a képek, egy még fiatalabb MJ széles mosolya. Felfigyelek némi változásra a képek között, az időbeliség könnyen lekövethető a magasságából, és a mosolyából. Vagy én látnék bele túl sokat? Nem akarok rákérdezni.
Itt leszek, és meghallgatlak, amikor csak akarod!
Szavak helyett inkább puhán végigfuttatom az ujjaimat a könyvei gerincén, kiélvezve, hogy talán most épp úgy látok őbelé, ahogy ő tette azt velem mindig. Végül szemeim a csillagain állapodnak meg. Ha akarod...
- Na és jobb oldal vagy bal?
A padlót elég gyorsan elvetette, így azt szeretném kitapogatózni, melyik félt preferálná jobban. Becenevem hallatán felcsillan a szemem, és elképzelem, milyen érzés lenne átkarolni, magamhoz húzni, érezni magamon a nyugodt légzését, és.... nem, nem, nem... nem kalandozhatok el!
- Biztosan csak aggódik érted, nehogy túlterheld magad. - ami teljesen érthető, de kétlem, hogy MJ-nek gondot okozna, ő a legokosabb az osztályban. Az összes végzőst simán lepipálná.
- Ezt nem tudhatod, Jones! Még simán tartogathatok meglepetéseket. - jegyzem meg egy pimasz vigyor kíséretében, olyan, kissé talán arrogáns magabiztossággal, ami maximum maszkban jellemző rám és az álarc egy plusz rétegét képezi. Most azonban ennek az ellenkezőjéről van szó. Önmagam vagyok. Épp azért felszabadultan, mert tudom, hogy vele magam lehetek.
De azért hátradőlök, eltávolodva a hívogató ajkaitól, hogy a szemébe nézhessek. Bár, biztos átgondoltam ezt? A francba, már most kezdek elveszni bennük.
- Szóval, a kérdések. A sebezhetetlenséget kizártuk. Erő? Reflexek? Tapadás? Hatodik érzék? Melyikre vagy kíváncsi? - komolyan gondoltam, hogy bármilyen kérdése legyen, igyekszek majd megválaszolni. Plusz, a legbizarrabbakra Ned már felkészített az őrá jellemző "a legkiakasztóbbakra kell először rákérdezni" gondolkodásmódjával. Ezért inkább egy-kettőt meg is előzök gyorsan.
- Ne aggódj, nem köpök pókmérget, és nem is kommunikálok a pókokkal, úgyhogy nem kell inváziótól tartanod. - döntöm félre fejemet, kíváncsisággal vegyes várakozással.

Egy biztos: senki nem tud úgy megnevettetni, mint Peter Parker. Eddig erre senki nem volt képes. Mosolyogtam, nevettem, de az általában más hülyeségén történt, mikor már valaki annyira sötét mint az éjszaka muszáj vagyok kinevetnem. Ez van. De ez most őszinte, vidám nevetés, ami már egy jó ideje rám fért. Mindig is érdekesnek találtam Petert, nem hiába kezdtem el... bármilyen betegesen is hangzik, de figyelni. Biztos ez is a szuperképességei közé tartozik, hogy becserkészi áldozatát, megnevetteti, oda vonzza. Csak elmosolyodom még szélesebben a gondolatra. Kissé abszurd lenne. Bár a vámpíroknál így van, nem? De Petert egy pók csípte meg, nem denevér. És ha már itt tartunk akkor lehet léteznek vámpírok is, ha már ennyi szuperhős, és szupergonosz megjelent? Lehet már hinni kéne a mesékben? Hisz Thor, Loki, ők mind északi motológia alakok voltak, és mégis kiderült, hogy az istenek is léteznek. Akkor van még határ? Igen kissé érdekel a téma, és nem is értem az olyan embereket akiket nem.  
- Minden esetre tényleg fura vagy, és egy lúzer. - közben leállítom a nevetésemet, mert tényleg a végén, anyám nyugtatója, altatója sem lesz elég neki, és felfog kelni.  
Tudom bármit mondhatok, úgy is az ő hibájának fogja tekinteni Beck-et. Peter ugye mindent elmesélt, annyi volt csupán tényleg az ő meggondolatlan döntése, hogy nem kellett volna azonnal megbíznia, egy tulajdonképpen idegenben. Bár amit láttam, és hallottam Beck jól játszotta a szerepét, főleg hogy megmentette Pete-et is, bár nem volt valóság, neki igen. Én biztos nem bíztam volna benne, de nem is bízok senkiben, egyedül ilyen téren Peter felé kezdek nyílni, és elég szépen haladok. De Pete más, teljesen más, mint én, vagy bárki. Jó szíve van, és csak a pozitívat látja az emberben, és bízni akar bennünk, és a jóságban. Bennem is meglátta a jót, és akkor Beckben is. Tanult a hibájából, hogy nem szabad bízni másban szinte azonnal. Ennyi. Tanulságos volt az biztos.  
- Megbíztál valakiben, aki nagyon jól játszotta a szerepét, és más is hitt neki Peter, nem csak TE. Még Fury-t is megfűzte, akkor miért emészted magad ? Tanultál belőle, és ennyi. Lekell szűrni a tanulságot. - utolsó mondatán, automatikusan elmosolyodom, majd egy ijedt arcot vágok. - Na azért, nem fogadtam fel testőrt. Arra ott van Happy. - ismét egy halványabb nevetés hagyja el a számat, komolyan, hogy mi van velem...  
És tényleg szóba kerül Happy, akit kicsit elkezdünk ugyan oltani, de tisztában vagyunk vele, hogy mennyit segített, minket megmentett legalábbis. És amennyire tudta megvédte a nyakláncomat. Majd Pete elkezdi mesélni miket tett meg közben, miután nekem, kizárólag nekem csináltatta az újdonsül kincsemet, amit jelenleg is szorítok, persze óvatosan.  
- Elég aktív egy fél órája volt, felrobban a repülője, vagy űrhajó volt az, már alig bírok követni. - vigyorodom el magam, miközben szerencsétlen ember védelmére kelek. Nem volt egyszerűegy menekülés, főleg szupererő nélkül. Ő mindent megtett, és sikerrel. A nyaklánc járulékos veszteség, és nekem így még különlegesebb. Csak Petert sajnálom miatta, engem nem zavar a szépséghibája. Itt szenved a leüléssel, mintha azzal, hogy leülne az ágyamra, máris elkéne vennie, vagy gyereket csinálnánk pusztán azzal, hogy egymás mellett ülünk egy ágyon. A gondolatra ugyan elpirulok, de csak forgatom a szemem, és bal oldalamon megpaskolom az ágyat, ahova leülhetne már végre, mert a nyakam kezd kiakadni, hogy felnézzek rá.  
- Igen, attól tart. Fél, hogy a tanulástól elveszi az időt, és az energiámat. Mindig azt gondolja, hogy pusztán ösztöndíjjal bárhova felfognak venni, de nem bízhatok ebben. - vonom meg a vállam, mintha semmiség lenne. Bár nekem nem az, de jelenhelyzetben igenis az. Peternek nagyobb gondja van, és fontosabb kérdéseim is vannak hozzá. Majd röviden, de elég nyomot hagyva megcsókol. Csak lefagyva nézek rá, majd muszáj vagyok zavaromba némi megjegyzést tennem, dacára, hogy vissza csókolnám. De sok mindent tudni akarok, sok mindent megkell beszélnünk, így most nem szeretném ezzel elterelni a figyelmünket.  - Nyugalom póksrác, majd megmutathatod. - ezt komolyan kimondtam hangosan? Csak pórkerarccal nézek rá, és hálás leszek, mikor végre elkezd válaszolni a kérdésemre. Amire konkrétan kérdéssel válaszol. Ugyan azzal a pókerface-el, rezzenéstelen tekintettel nézek rá. Kissé sok volt az információ, fel kell dolgoznom. Az utolsó hozzászólása, hogy nem köpköd mérget, meg nem készül invázióra, felengedek, és elmosolyodom. Egy valamit nem tisztázott lett...  
- De petéket raksz ?   - kérdezem ugyan teljesen komoly arccal, bár tisztában vagyok vele, hogy ilyeneket nem csinál. Ugye nem csinál?  
-Hát nem is tudom, a pete rakás után melyik lenne felpesdítőbb infó. Mindegyiket tudni akarom, úgyhogy ebben a sorrendbe neki is kezdhetsz a magyarázkodásnak.    - mondom komolyan, mert tényleg így gondolom. Lehet van olyan, amiről nem is tudok, így nem is tudok rákérdezni. Az a legegyszerűbb ha végig megy minden képességén.

- Mit mondhatnék? A pókok is fura lények. - vonom meg a vállam egy széles mosoly kíséretében, bár ha szigorú szemmel nézzük, némileg terelek, hiszen én már azelőtt is az voltam, hogy jelmezt kezdtem volna húzni. nem véletlen, hogy a Midtown falain belül egyedül Ned volt az, akivel meg tudtam találni a közös hangot. Általában csak olyankor elegyedtem szóba másokkal, amikor az illetőnek segítség kellett a házijában vagy a jegyzeteimet akarta elkérni, de ennél tovább sosem volt kíváncsi a társaságomra. És az igazat megvallva, én is nehezen kerestem másét. Felhozhatnánk, hogy sok midnen megváltozott, miután Mr. Stark felkeresett, de ha jobban megnézzük, ez nincs így. Igaz, Lizt elhívtam ugyan az őszi bálra, de amit lehetett, azt el is szúrtam akkor, és bármennyire érzem, hogy Michelle millió aspektusban különbözik tőle, és hagyja le Lizt, óhatatlanul is rettegek attól, hogy a kettős életemmel őt is bántani fogom majd.
- A tanulság az, hogy naiv vagyok? - mosolyom a megmondója annak, hogy értem, mire célzott, mégis egy kicsit kisarkítom a dolgot, hogy aztán nagy zsemekkel nézhessek rá, így pendítve érzelmeinek húrjait. Beck azt mondta, hogy az embereknek hinniük kell valamiben és manapság bármit elhisznek. A történtek ráébresztettek arra, hogy ez egy fájdalmas igazság, mégsem tudom elfogadni azt, amit tett. Nem fogok visszaélni az emberek bizalmával, csak azért, mert megtehetem, hanem óvni fogom őket, még ha nem is kérnek belőlem. Ha ez naivvá tesz, akkor ezt a jelzőt (is) örömmel fogom viselni.
- De én jobb testőr lennék Happynél, ő nem tud megállítani egy autót pusztakézzel, én viszont igen. - jó, egy kicsit lehet, hogy felvághok, és előre bocsátom a szupererővel kapcsolatosan, hogy mit is tudok tenni, de az ijedt arcát látva kénytzelen voltam ezt tenni. Ez amolyan... pókbüszkeség.
- Stark repülő volt, eredetileg még a Bosszúállók bevetéseihez készült. - kicsit lehervad a mosolyom a gondolattól. Sok minden egyszerűbb volna, ha Tony még itt lenne. Ő egyből tudná, mitévő legyen egy olyan helyzetben, amiben én találtam magam Beck miatt. De mégsem tehetem azt, amit ő. Nem állhatok ki a nyilvánosság elé azzal a szöveggel, hogy "Én vagyok Pókember."
De szerencsére, nem Pókember az, akinek MJ balján helyet kell foglalnia, hanem én. Nem kell hozzá maszk, hogy erőt adjon, mert bőven elég az ő pillantása.
- Bolondok volnának nem felvenni téged.
Előre dőlök, hogy karomat kinyújtva a füle mögé simíthassam haját arca elől. Egyszerű, vigasztaló mozdulatnak tűnhet, de többet jelent ennél: te érdekelsz, Michelle. Nem akarom, hogy az álarcom miatt hátrébb sorolja magát. Számomra Pókembernél is fontosabb, hogy mi történik vele.
Megmutathatom? Érzem, hogy ég az arcom. Mármint, nyilván a képességek szemléltetésére gondolt. Hiszen azokról beszélünk, nem? Basszus, miért kellett egyáltalán megszólalnom? A pizsamája eddig is ilyen tökéletesen ölelte át az alakját? Jó ég, miért gondolkodok én ezen? Egyáltalán miért nézem a ruháját?
- Egek, dehogy rakok petéket! - kezeimbe temetem az arcom. Szép mentés! De csak remélni tudom, hogy így elrejthetem, hogy az ezelőtti pillanatokban rajta néztem végig, plusz, nem látja a pókruhával azonos színű ábrázatomat.
- Az erőm megnövekedett, aminek köszönhetően mostanra már néhány tonnával elboldogulok, bár pontos számot nem igazán tudok hozzá társítani, mert ez nem olyasmi, amit otthoni körülmények között ki tudok vizsgálni. - csúsztatom lejjebb ujjaimat, ahogy belelendülök a lelkes magyarázatba.
- Ahhoz viszont elég volt, hogy szuperkatonákkal szálljak szembe. Elcsórtam Amerika Kapitány pajzsát. - húzom ki magam büszkén. Kérkedni nem szeretek, de ezt a mai napig fényes emlékképként őrzöm.
- És Liz apja rám döntött egy épületet, de fel tudtam emelni a törmeléket. - itt egy kicsit lehalkulok, az emlék sötét tónusa miatt. Viszont szemeimben töretlen csillogással pillantok fel a lányra, hogy lássam, van-e kérdése. Viszont helyette más ötletem támad.
- Egy szemléltetőt? - szökkenek fel az ágyról, hogy felé nyújtsam a kezemet.
- Láttad azt a régi filmet, a Dirty Dancinget?
Sugallom, mi is jár épp a fejemben.