Tárgy: a whole new world Szer. Júl. 19 2023, 19:00
Peter&Miles
A szívem hevesen dobog, miközben egy hatalmas fényes kaput bámulok. Biztosan vezet valahov, de nem látom magam előtt az utat, ami a kapu mögött lenne. De hogy is kerültem én ide?
Emlékszik mindenki a történetemre ugye? Megharapott egy fura pók a nagybátyám lakásán, amit valami rablás során szedett össze. Mint utólag kiderült ez annak a póknak a módosított utódja, amitől Pókember Pókember lett. Azóta nekem is vannak képességeim, de nem tudom irányítani őket, ezért a fejembe vettem, hogy követem városunk hősét. Ez nem tartott sokáig, mert Peter meghalt. Ráadásul végignéztem az egészet. A halálos ágyá... padlóján megígértette velem, hogy én is jó dolgokra fogom használni az erőm és megpróbálom betölteni az általa hátrahagyott űrt. Ezt a mai napig hatalmas megtiszteltesének érzem, de arra jöttem rá, hogy kevés vagyok ehhez. Attól még hogy megcsípett egy pók nem leszek Peter Parker. A halála után hetekig csak kudarcban volt részem. Nem tudtam irányítani a képességeim, nem tudtam a város hőse lenne. Egyetelen egy dologban lettem sikeres. Peter halála előtt adott nekem egy pendriveot, ami tele volt titkosított fájlokkal. Amikor végre sikerült feltörnöm megtaláltam az első igazi szuperhősküldetésem. Ennek örömére vettem is egy Pókember jelmezt egy közeli ajándékboltban. Már semmi sem állíthatott meg, hogy betörjek Dr. Olivia Octavius laborjába.
Így már tudjátok, hogy miért állok a fura kapu előtt. Lehet hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet. Még a falmászás sem megy, hogy akarok így megküzdeni a csápos asszonnyal. De ez a kapu, olyan érdekes, még nem láttam ehhez foghatót. A kapu felé nyújtotom kezem és a kapuból kiáramló lüktető energiát még a bőröm alatt is érezni kezdem. Valami történt vele. A kezem hatására megváltozott, pedig nem értem hozzá csak majdnem. A széle elkezdett rendezetlenül mozogni és mintha már a belsejébe is látnék. Az ott egy rózsaszín unikornis, ami éppen dabel? Egy éppeszű ember most kezdene menekülni, de mintha engem szólítana. Na nem az unikornis, hanem valami ismeretlen, különleges erő. Mit tenne a helyemben az én hősöm? Biztosan nem futna el. Belesétálni bátorság vagy meggondolatlanság? Oké, már túl sokat agyalok ezen. Én nem szoktam ennyire átgondolni mit csinálok, szóval nyomjuk. Gyerünk Miles, ne légy gyáva! Félve emelem fel a jobb lábamat, de határozottan lépek át a kapun.
Körbenézek. A kapu becsukódott mögöttem, de más nem történt, talán egy kicsit hidegebb lett. Lehet hogy egy túlcsicsázott párakapu volt, ami ennyire megrémített? Most már tényleg ideje hazamennem. Majd egy másik nap folytatom a nyomozást Liv után, de ennyi stressz elég volt mára.
- Megjöttem Anya! - kiabálom, amikor belépek a lakásunk ajtaján. Az ajtó túloldalán nem a családom várt, hanem számomra teljesen idegen emberek. Nem tudom, hogy kinézett furcsábban kire, én rájuk vagy ők rám. Tudjátok van az az érzés, amikor tudod hogy tudod, de elbizonytalanodsz abban, hogy te tudod jól, mert többen vannak, akik máshogy tudják és ezért az ő tudásuknak hiszel. Na jó ennek semmi értelme, talán tényleg kezdek megkergülni a ledes párakaputól. - Bocsánat! - nevetek kínosan és kihátrálok a lakásból. A nagybátyám lakása felé veszem az irányt, hátha ott nincsenek idegenek. Csak most tűnik fel, ahogy az utcán sétálok, hogy minden más. Az üzletek, az autók, az emberek, minden más, mint ahogy én emlékeztem. Betérek minden olyan helyre ami ismerősnek tűnik, de sehol nem ismernek fel. Az emberek furán néznek rám. Egyre jobban kezdek összezavarodni. Nem tudom, hogy mi történik velem és ez megrémít. Egy csendes sikátorba menekülök az ingerek elől. A falnak dőlve csúszok le a földre. Az ölembe veszem a táskám és kiveszem belőle a maszkomat. - Nem vagy bolond Miles - mondogatom magamnak miközben magamra húzom a maszkom, ettől várom a megoldást ebben a kilátástalan helyzetben.
▪▪ : : ▪▪ Play by : Thomas Stanley Holland ▪▪ Karakterdal : Homecoming ▪▪ Kapcsolat : my dear Watson ▪▪ Karakterlap : ▪▪ Foglalkozás : Szabadúszó önbíráskodó ▪▪ : : ▪▪ Hozzászólások : 313 ▪▪ Csatlakozott : 2021. Jul. 04. ▪▪ Tartózkodási hely : 410 Chelsea Street, Apt. 4, Manhattan, NY ▪▪ : :
Tárgy: Re: a whole new world Csüt. Júl. 20 2023, 20:16
Olyan simán ér talajt a lábam, hogy a nyakamba kapaszkodó kissrác semmit sem érzékel a landolásból, csak akkor, mikor lehajolok, hogy az ő cipőjének a talpa is puhán találkozhasson a járdával. - Szóval... mi a mai tanulság? - nézek rá enyhén eldöntött fejjel, hagyva, hogy hangom tükrözze azt a lágy mosolyt, ami az arcomra költözik szavaim közben. A fiú erre büszkén kihúzza magát, ami már önmagában egy fura reakció, de a válasza nagyban megmagyarázza a testbeszédét: - Az, hogy ha valaki cikiz a suliban, álljak ki magamért és verjem be az orrát? Akkorákat pislogok a maszk lencséinek takarásában, hogy szabályosan hallani lehet. A lényem egy része szívesen rákérdezne, ezt miért sorolja a mai tanulságai közé, de azt hiszem, van, amit jobb nem firtatni. - Ööö... n.. nem... vagyis, de, persze, állj ki magadért, viszont az erőszak sosem megoldás, mert... - vélhetően lelkesen kezdenék egy hosszú okfejtésbe arról, hogy a fizikai bántalmazás legalább annyira káros az emberi kapcsolatokra nézve, mint a verbális inzultálás, de már a bevezetővel elértem annyit, hogy a kisember durcásan húzza fel az orrát és fonja keresztbe karjait a mellkasa előtt. - De te is ellátod a bűnözők baját! - Nem "ellátom a bajukat", hanem megállítom őket. A kettő nem ugyanaz. - nos, nem minden esetben. De felelőtlenség volna részemről eféle töltött fegyvert adnom egy gyerek kezébe. - Szóval a tanulság az, hogy állítsuk meg a rosszakat! - csillan fel a tekintete, én pedig minden egyes lepergő másodperccel kezdem azt érezni, hogy rossz hatással vagyok a fiatalabb korosztályra. - Neeeeem, azt hagyd inkább a profikra, a rendőrökre! - ugyanakkor tagadhatatlan tény, hogy amit mond, az tanulság szempontjából még nem is volna rossz üzenet. - Te sem vagy rendőr. - hallani vélem, ahogy lelki világom üvegvárosa milliónyi darabkára törik. A mai kölykök hol részesülnek érvelési kiképzésben? Nem, nem is ez a legfontosabb kérdés... hol lehet feliratkozni? - Mi lenne, ha inkább kiegyeznénk abban, hogy legközelebb körbenézel, mielőtt átrohansz az úton? - ideje volt elővennem a nem létező szülői szigort, sugározva a Mr. Starktól látott "ez most nem a vita ideje" energiát. - Oké! - vonja meg vállait, majd egy széles vigyor kíséretében felém nyújtja az öklét. - Köszi, Pókember! Hozzákoccintom öklömet az övéhez, kiadva szájjal egy kis robbanás effektet, amivel kiharcolok tőle egy nevetést. Ez a beszéd! - Nincs mit, pajti! De most már sipirc haza! Szeretem az ilyen pillanatokat. Az olyanokat, amik a földön tartanak. Amik emlékeztetnek arra, mi az, amit sosem szabad szem elől tévesztenem. És ne feledkezzünk meg az "eseménytelenebb" napokról sem, mint a mai. Semmi eget rengető támadás, se egy szupergonosz a láthatáron, aki egy fárasztó és klisés monológgal kínozna, mielőtt megpróbálna megölni, úgyhogy nyugodt szívvel vethetek véget a rutinszerű járőrözésemnek, hogy felhívjam MJ-t, van-e kedve egy közös vacsihoz, közben pedig elkezdhetnénk azt a krimisorozatot, amit mesélt. Vagy azt az új, idegen megszállósat, bár nem hiszem, hogy annak túl nagy nézőtábora lesz, főleg new yorki viszonylatban. De vannak ám azért árnyoldalak. Mármint, nem a sorozatozásnak, annak legfeljebb annyi, hogy idegesíthetem MJ-t a kéretlen kommentjeimmel. Nem, inkább arra gondolok, hogy egy sikátor kukája mögött öltözkodni nem olyasmi, amire az ember asszociálna, ha egy szuperhőst említenek neki. Amerika Kapitány például tuti nem ilyen helyeken szabadul meg a sávos szerkótól és a szárnyaktól. Annyi legalábbis fix, hogy őt nem zavarnák meg! Oké, nem a jövevény hibája, senki sem azért jön ilyen helyre, mert társasági életre számít. Már ha nem számítjuk a város indokolatlanul vérszomjas kóbormacskáit társaságnak. Mégis, szívem szerint elsütnék valami szöveget arról, hogy ez az én sikátorom, de kettővel arrébb a Miss Marvel imitátor tuti nem bánná a társaságot. Akkor viszont csapnivaló barátságos pók lennék, úgyhogy elvetem az ötletet és visszahúzom a maszkot (még szerencse, hogy nem jutottam el az alsógatyáig) és felmászok a falra, hogy azon közelítsem meg az illetőt, aki itt reménykedett megtalálni a maga Magány Erődjét. - Nem, én sem gondolnám, hogy az lennél. - direkt nem mászok hozzá túl közel, mert nem szeretném ráhozni a frászt azzal, hogy kb. a füle mellett szólalok meg. És még arra is ügyelek, hogy a szokásosnál halkabb tónusban adjam tudtára személyes meglátásomat. - Hallottad már azt a poént, hogy két maszkos betér egy sikátorba? - várok, hátha már ismeri. - Én sem, de mindjárt kiderül a csattanója. - dobpergést kérek. - Hey, Pókember! Pókember vagyok. - enyhén skizofrén beköszönéssel és kötőjel nélkül. De az utóbbit meglepően sokan elrontják. - Húzós nap? Mondanám, hogy az enyém jól telt, de hát nem lehetünk mind egyformák, nemdebár? - mint a jelenlegi ábra mutatja, de. De mielőtt tovább fárasztanám, elrúgom magam a falról, hogy előtte landoljak. - Klassz maszk! - emelem pacsira a kezemet. Hátha csak felvidításra van szüksége, én pedig sosem riadok vissza egy kihívástól!
Tárgy: Re: a whole new world Szomb. Júl. 22 2023, 02:48
Peter&Miles
Bevallom... félek. Nem vagyok ijedős, de ez a helyzet megrémiszt. Nem tudom mi történik velem és a környezetemmel. Minden más lett, nincs egy biztos pont, amibe kapaszkodjak. Az elmém ezt nem bírja feldolgozni és legszívesebben csak összekuporodnék és sírnék. Várjunk csak, pont ezt teszem. Amikor már tényleg azt érzem, hogy nincs tovább, teljesen elvesztem, egy kellemes hang szól hozzám. - Isten! Hát eljöttél? - felpattanok örömömben és várom, hogy kimentsen ebből a helyzetből és elvigyen magával valami jobb helyre. Évekig hallgattam a templomban és otthon anyáméktól, hogy egy nap ez meg fog történni és után minden jó lesz. Előtte a szenvedés megvolt, szóval jöhet most már a megváltás. Amikor ismét hozzám szól, a hang irányába fordulok. De ekkor jobban meglepődök, mintha valóban Ő szólt volna hozzám. Meg sem tudok szólalni, amikor meglátom az ismerős jelmezben a falon mászó embert. - Ööö... én nem sírtam, csak csípi a szemem abból a kukából áradó bűz - próbálom kimagyarázni, de nem is látszik, hiszen maszk van rajtam. Erről hajlamos vagyok elfelejtkezni. - Ez lehetetlen - nyögöm ki nagy nehezen és figyelembe se veszem a hülye kérdését. Nem tudom ki ismer ilyen viccet, de biztos gagyi. Minden így kezdődő vicc gagyi. - Te nem lehetsz Pókember! - vágom rá rögtön aztán mikor elém ugrik. Felvágós... Oké, ez a mozdulat és a falmászás eléggé Pókemberes, de nem, az lehetetlen! - Ezt hogy csináltad? Hogy szerezted meg a képességét? Te nem lehetsz Ő, hiszen láttam meghalni - ez elég erős érv ahhoz, hogy ne ő legyen az. - Meg amúgy is túl alacsony vagy. Sokkal magasabb volt, amíg nem zúzták össze - így már biztos megérti, hogy miért kételkedem. Egy pillanatra azt hittem ő majd segít megnyugodni és ő lesz a biztos pontom. Ő az első ember, aki nem úgy néz rám, mint valami idegenre, akit nem akar itt látni. Most mégis csak még érthetetlenebbé tette a helyzetet. - Köszönöm, de a tiéd élethűbb. Remélem nem loptad meg Petert - tényleg nagyon hasonló a ruhájára, de inkább olyan, mint amiket régebben viselt. Pacsira emeli a kezét és nem vagyok olyan hangulatomban, hogy belecsapjak, de nem akarom megbántani sem. Lehet hogy csak még jobban összezavart, de azt érzem rajta, hogy csak rendes próbál lenni. Az ilyen kedves alakokkal pedig nem tehetem meg, hogy megbántom. Belecsapok a tenyerébe, de amikor elhúznám a kezem, jön vele az övé is. Odaragadtam hozzá. - Elfelejtettem mondani, hogy nekem is vannak képességeim, csak még nem tudom irányítani őket - közben végig próbálom elszakítani a tenyerem az övétől.
▪▪ : : ▪▪ Play by : Thomas Stanley Holland ▪▪ Karakterdal : Homecoming ▪▪ Kapcsolat : my dear Watson ▪▪ Karakterlap : ▪▪ Foglalkozás : Szabadúszó önbíráskodó ▪▪ : : ▪▪ Hozzászólások : 313 ▪▪ Csatlakozott : 2021. Jul. 04. ▪▪ Tartózkodási hely : 410 Chelsea Street, Apt. 4, Manhattan, NY ▪▪ : :
Tárgy: Re: a whole new world Hétf. Júl. 24 2023, 20:57
Isten? Hehe... nem mondhatnám, hogy hiszek benne, de azért meghatna a gondolat... ha épp nem azért aggódnék, hogy jól van-e a srác. Így viszont csak egy gyors torokköszörülés mellett teszem le a voksomat, hogy aztán: - Nem, én Batman vagyok! - mutatóujjaimat a fejem két oldalához érintve még imitálom is a hegyes füleket hozzá. Mindezzel az a célom, hogy kissé kirángassam a gondolatai (és hát később reményeim szerint a kukák) közül, mert most már hozzáadhatjuk a listához, hogy nem a helyszínválasztása az egyedüli nyomasztó részlet itt. Mégis mennyire lehetett kemény napja? - Nyugi, megértem! Az én teóriám, hogy azt a Jóbarátok büdös macskája lakja. - már húsz éve. És ebből az utóbbi tízben halott volt. Ami egyszerre szomorú és árul el még nyomasztóbban sokat a new yorki hulladékgazdálkodásról. - Pókember?? Úristen, hol? - nézek szét gyorsan, hogy aztán megjátszott csalódottsággal, durcásan üssek egyet a levegőbe. - Szent nyolclábú létformák, Batman, már megint lemaradtál róla! - megrázom a fejem... hogy egyből utána elröhögjem magam. Néha totál szellemi fogyatékosként tudok viselkedni. - Ugratlak! Már hogyne lennék én? Szerinted más felvenné ezt a szerkót? - mondjuk egy eldurvuló éjsz... - Beugratós kérdés volt, légyszi, ne válaszolj! - már így sem alszok sokat. - A képességeit? Uhh... hát... igen... tudod, erről nem szívesen beszélek mert... - elkezdem dörzsölgetni a tarkómat, megspékelve a drámai pillanatot egy szükségtelenül mély sóhajjal. - ... néha még ma is kísért. Tudod, volt ez a fura szertartás, meg a pók és a jóslat szerint nem élhetett az egyik, míg él a másik. - erről írni kéne egy könyvet. Egy fokkal izgalmasabb, mint az, hogy egy müzlisdoboz alján találtam furán pulzáló nasit és a kuponokkal nyertem hozzá a szerkót. - Sokkal alacsonyabb? Oké, ez szükségtelen és övön aluli volt! Vagyis, asszem talán övön felüli. - ha már a másik Pókember sooookkal magasabb volt. Lehet, hogy én olyan alacsony vagyok, hogy még az övet sem érem el. - Hogy értetted azt a részt, hogy meghalt? Vesztett a pók ellen? - mert én csak poénból mondtam a jóslatot, de akkor ezek szerint valaki tényleg a rövidebbet húzta. - Petert? - most vagy én kezdek becsavarodni vagy tényleg kezdünk ezzel a beszélgetéssel vészes sebességgel evezni olyan vizekre, amitől Dr. Strange extrém őszülésbe fogna. - Ööö.. szóval legjobb barik lettünk. Örökre. - az utolsó szót direkt creepy hangon, elnyújtva mondom ki, miközben a kezeinket figyelem. Tudom, hogy ez az egész neki kiakasztó, de öröm az ürömben, hogy számomra kezd tisztázódni, miről is van itt szó. Nagyjából. Oké, mondjuk ötven százaléknak! - Viccelek! - legyintek, mielőtt még nemtörődömségemnek venné a szavaimat. - Meg kell nyugodnod, oké? A képességünk hatással van a molekulák mozgására és rezgéseire. A Van der Waal erők intenzívebb hatásfokon kezdenek el működni a részecskék között a túlzott érzelmi behatás miatt. - ami nem vigasztalja meg, gondolom. - Veszünk pár mély levegőt, rendben? Minél lassabb, annál jobb, semmi sietség! Ne gondolj közben semmire, egyedül a légzésedre fókuszálj! - példaként elkezdem előbb én, hogy követhessen. Adddig fogjuk csinálni, amíg mellkasának emelkedése és süllyedése egyenletesebbé nem válik, és ha követi az utasításaimat, tapasztalhatja, hogy az emberfeletti tapadás úgy a harmadik, negyedik kifújás után megszűnik. De nem kapom el egyből a kezemet. Hagyom, hogy a saját tempójában szedhesse össze magát.
