Wizard, Jay Hardway, Martin Garrix; 2013

-A Bayard-Condict Building a helyszín, ami nem hátrány, tekintve, hogy gyalog vagyunk. Kb. hét perc átszámolva normál tempóra. Ez egy irodaház, de nekem úgy rémlik, hogy elég üres volt. Azt hiszem, talán mindenki Dormammu befolyása alá került. A legtöbb ember iszonyatosan befolyásolható és gyenge. -kezdte el a kesztyűjét igazgatni, ahogy belekezdett a kis mondókájába.
-Annyira emlékszem, hogy valaki odavezetett, aki aztán elég meggyőzően elmondta, hogy Dormammunak hála visszakaphatom azt, amit elveszítettem, vagyis már vissza is kaptam. Nem emlékszem, pontosan miket mondott, de arra igen, hogy milyen volt, amikor a befolyása alatt voltam. Nem volt benne semmi furcsa, a mindennapokban teljesen átlagosnak éreztem magam, leszámítva az érzést, hogy a családom életben van, Sokovia pedig újjáépült. A fejemben élt egy kép arról, hogy a szüleim, a húgom, de még a kamu családja is... ott lehetnek majd. Olyan... boldognak éreztem magam, de közben nagyon üresnek is. Valahol túl szép volt, hogy elhiggyem. Amiatt sikerült igazából Emma-nak kirángatnia abból az állapotból, mert miatta rájöttem, hogy vannak dolgok, amik amúgy sosem lehetnének igaziak. Fontos, hogy tudatosítsa magában mindenki, a halott szerettei nem térnek vissza. Senki sem tud holtakat feltámasztani. -rázta meg a fejét határozottan.
-Ugyan nem gondolom, hogy itt lenne, de ha mégis képes valakit a befolyása alá vonni, talán fontos lehet. Észre kell venni a kiskapukat, amik a realitásba húzzák vissza az embert. Nekem mindenkim meghalt, az összeset láttam is. A szüleim felrobbantak, éreztem az égett hús szagát. A húgom a karjaimban elvérzet, ez a verzió pedig már a Skarlát Boszorkány és nincs rám szüksége, a Víziót szétszedték Thanos után, Wanda gyerekei sosem léteztek, Sokovia-t pedig feldarabolták és ennek a variánsomnak a sírja, illetve egy emlékmű maradt csak a helyén. Ezeket számba vettem és kimondtam. Amint képes voltam "megtagadni" ennek a féregnek a befolyását, felvette az igazi alakját, aztán eltűnt. Nem mondom, hogy egyszerű lesz, de fontos, hogy tudjátok, amit láttok, nem igazi. Mindenkinek vannak vágyai, nincs ember, akinek ne lenne. Halott, vagy elveszített barát, családtag, szerelem, béke, boldogság, erő, egészség, megmásíthatatlan, rossz döntések. Épp csak... az akaratunk más. Dormammu nem mond igazat, csak kihasználja a fájdalmat. Élősködik. -pillantott rám, mintegy megerősítést várva, én pedig bólintottam.
-Dormammu a negatív érzésekre megy rá. A bizonytalanság, szomorúság, megbánás, bűntudat, gyász, mindennemű sötét érzelem őt táplálja és utat mutat az elmebefolyásoláshoz. Legyetek óvatosak. -nekem csupán ennyi volt a hozzáfűzni valóm. Akinek kérdése lenne, felteheti.

[Köszönet a közreműködésért Pietro Maximoff ex-userének. <3]

Strange doktor válaszát hallva jobbnak érzem az ezutáni percekben inkább csendbe burkolózva, a nyelvemet harapdálva figyelni... nos, egy darabig. Ami, tekintve, hogy rólam van szó, tekinthető egy Póki féle örökkévalóságnak is, de Pietro "tekintve, hogy gyalog vagyunk" elszólalására rendesen vakargatni kezdem kobakomat a maszkon.
- Ööööhm... izé... - még dolgoznom kell azon, hogy megtaláljam a hagom.
- Nem akarnék én lenni a csapat hangulatrombolója, de ha úgyis tudjuk a pontos címet, nem lenne egyszerűbb csak odateleportálni vagy ilyesmi? Tényleg csak úgy oda akarunk rongyolni a jelenlegi felállásunkban? - megrázom a fejemet, mert rájövök, hogy ez így félreérthetően hangzik, és szeretnék pontosítani, mielőtt még esetlegesen azt gondolnák, hogy a bandát képező tagok bármelyikével van problémám.
- Vagyis, jól esik, hogy nem néztek ki a csapatból, komolyan, de azért nem elhanyagolható tényező az, hogy egyesek nem éppen az utcai flangálásnak megfelelően öltöztek. - igen, magamra célzok. Tiszta sor, hogy Dormammu védeni fogja az ereklyét mindenével, amit csak a nyakunkba tud zúdítani, ráadásul nyilván tud Pietro felszabadulásáról, de attól még nem hinném, hogy előre meg kellene üzennünk a jöttünket azzal, hogy feleslegesen keltünk feltűnést.
- Szóval, ha nincs senkinek sem ellenvetése, én inkább a háztetőkhöz ragaszkodnék és lehetőleg észrevétlenül követnélek titeket. - hacsak nem az a cél, hogy a new yorki lakosok több utcán keresztül megbámuljanak minket, mert ahhoz jelenleg minden adott.
- És távol álljon tőlem, hogy vezetői szerepet próbáljak magamra erőltetni, de javasolnám, hogy ha ismer valami álcázó varázslatot vagy rejteget magánál esetleg egy láthatatlanná tévő köpenyt, azt is vessük be. - intézem ezen meglátásomat Clea felé.
- Tekintve, hogy nem tudjuk, mekkora területre kiterjedő őrséggel lehet dolgunk és pontosan mit tudnak bevetni ellenünk, szerencsés volna a meglepetés erejével támadni. - talán naiv gondolat, de ezzel megelőzhetnénk azt is, hogy a csúnya gonoszunk az elmét támadva hiúsítsa meg a jogar visszaszerzését.
- De ha valaki esetleg az illemre szavazna, én nem fogom megállítani abban, hogy becsengessünk. - lám, éppen ezért hagyom én az ironizálást és a szarkazmust MJ-re. Mégis, kicsit még Doki szavainak hatása alatt vagyok így kéretik elnézni nekem a szőrszálhasogatást.

Amint talajt ért a lábunk a portál túloldalán, rá kellett jönnöm, hogy nem Pietro volt az egyetlen, vagy a fő báb, aki Dormammu befolyása alá került. A Szentélyben hallottam erről a férfiról, így pontosan tudtam, ki ő, ráadásul éreztem benne ugyanazt az undorító, sötét, fullasztó energiát, mint ami annyira jellemző volt a Lélekfalóra és valamennyire a szentélyben lévő nőre, illetve a velünk lévő férfira. A belépője hatásosra sikeredett a Maximoff fiú megölésével, akinek a testével és a halálával egyáltalán nem tudtam, vagy akartam foglalkozni, tekintve, hogy volt ennél fontosabb dolgunk is. Hiába volt az álcázó bűbáj, amit Stephen tanított, Dormammu elől senki sem képes elrejtőzni, ha csak ő nem akarja.
A tekintetem aztán a velem lévőkre vándorolt, majd megakadt az egyetlen olyanon, aki még használható állapotban volt, bár valahogy sejtettem, hogy magától is tudnia kell majd, mi az elvárás jelen helyzetben. De tudva, amit tudok, a korlátok fontosak.
-Vigyáznod kell a többiekre. A Sötét Dimenzió a negatív érzésekre alapoz, ezt a csatát pedig magukban kell megvívniuk, de addig semmiféle támogatást nem nyújtanak a számodra. Az elmétlenekért egyáltalán nem kár. Had égjen mindegyik, de!! Az épületben és a társaidban nem eshet semmiféle kár! Akkor sem, ha elveszítik a mentális harcot. -a figyelmemet ismét az ellenségemre összpontosítottam, felvonva magam elé egy mágikus pajzsot, hogy aztán végül bevethessek mindent, amit itt tanultam. Nem hagyatkozhattam a saját trükkjeimre, azokra, amiket a Sötét Dimenzióban tanultam, és amik onnan nyerték az erőt. Fontos volt, hogy precíz legyek és ne hagyjak rést a védelmemen. A támadásokat igyekeztem az elsajátított technikákkal visszaverni, vagy transzmutációval valami egészen mássá alakítani, illetve visszatámadni a különféle mágikus lövedékekkel, a hatékonyságot és elterelést növelve azzal, hogy a repülés mellett döntöttem. Némi koncentráció árán sikerült végrehajtanom az egyik legnehezebben elsajátítható technikát, ami önmagunk megsokszorozása, mágiára képes másolatokat létrehozva, hogy így próbáljam meg lekötözni az ellenfelemet. Kihasználva a káoszt és zűrzavart próbáltam meg portálok segítségével egyszerre több oldalról támadni, átjuttatva a másolatokat rajta, hogy végül minden oldalról támadás és lekötözés kettősét alkalmazva igyekezzek felvenni vele a versenyt. Nem volt egyszerű, tekintve, hogy maga a porhüvely, a megszállás tárgya is példás mágus volt, Dormammu erejéből pedig még hatékonyabban képes volt védekezni és visszatámadni. Nem olyan ez, mint amikor Pietro Maximoff került a bűvkörébe. Ez nem igézés, ez megszállás, hasonlatosan a távjáráshoz, a Lélekfaló képes valaki testébe férkőzni és úgy varázsolni. Ez a szertartáson alapszik, amit a mi nemzetünk ismer házasság címszó alatt. Az egyetlen biztos esély, ha a férfi, akinek a testét használja, meghal, így készen álltam, hogy bármikor lefejezhessem egy portállal.

Pietro tudja a leghamarabb kideríteni ezeket. Dormammu elmekontrollon és mágián alapuló stratégiája viszont teljesen más is lehet. Higanyszál borzalmas dolgokat mesél és ez sokat elárul arról, hogy a Sötét Nagyúr mennyire eltalálja a lélek mélységeiben a legfájóbb pontokat. Az én életem sem volt egyszerű, figyelni fogok, hogy aki erre tapint rá, az gyanús.
Pókember tanácsára a varázslónő nagyon gyorsan áthidalja a távolságot. A srác tervét nem ellenzem, hadd menjen a tetőkre. Az az ő közege. Én magam igyekszem a többiek mellett maradni, hogy fedezzem őket és leszedjem az ellenséget. Egytől egyig. Kezdeném felmérni a terepet, de nincs rá idő.
Ezt nem hiszem el! Mielőtt fegyveremmel a raszta mágusra lőhetnék, Higanyszál holtan esik össze. Túl nagy ennek a jelentősége. Valódi egyáltalán? Szemeim előtt átalakul a tér, eltűnik a zöld ruhás varázsló, eltűnik Clea. Lassan egy női alak kezd materializálódni. Rászegezem a fegyvert és közben szétnézek, de senki mást nem látok. Pyro és Pókember meglepően hamar eltűntek. A bordó és vörös színekbe öltözött asszony lassan kirajzolódik és a homályos jelenés egyre tisztábbá válik. Ettől tartottam! Tüzelek, de az energiasugár még csak el sem hagyja a fegyveremet. A nő lehunyt szemei alól fájdalmas könnycseppek csordogálnak le az arcán. Szóra nyitja a száját és ajkai közül halkan rebeg néhány szót, ami számomra hátborzongatóan ismerős:
- SOHA TÖBBÉ...
- NE! Boszorkány, ki ne mondd! Nem mi tehetünk erről. Egy faj sem tehet erről.
A Skarlát Boszorkány szemhéjai felhúzódnak, alóluk tűzként lángoló vörös szemek vájnak a lelkembe, húsomba, szó szerint fizikai fájdalmat okozva. Száját becsukja ugyan, de tudom, hogy ez nem hallgatást fog jelenteni.
~Bishop...~szól Wanda Maximoff hangja a fejemben.~Még mindig nem érted, hogy ez egy teljesen más időelágazás. Tedd félre az előítéleteidet! Inkább gondold végig, mi vezetett ehhez az eseményhez.~
Igaz. Az én történelmemben ez a Pietro nem halt meg. Csak itt féltem attól, hogy ez bekövetkezik és akkor a Skarlát Boszorkány újra megőrül. Aki most hozzám beszél, nem tűnik tébolyultnak, sem szétesettnek.
~Egy varázsló ölte meg ezt a Pietro-t. Fáj még úgy is, hogy ő nem az én fivérem volt. Te jól tudod, milyen elveszíteni egy testvért.~
- Most a varázslókat akarod kiirtani? Pont ők mentik meg a világot! Hagyj, hadd tegyem a dolgomat!
~Az akaratod, mint a vas. Végleges megoldásokat keresel. A húgod is ezért halt meg. Azóta megváltoztattad a jövőt, de most fogod újra megölni.~
- Ne próbálkozz, boszorkány!
~Jó kérdést tettél fel annak a nőnek, de hamis választ kaptál. Még maguk a varázslók is elhiszik, hogy megmentik a világot. Pedig kinyitnak egy kaput és azon bizony egy szempillantás alatt számtalan olyan lény fog bejönni, aki más világokat képvisel és csak hódítani, kínokat okozni, pusztítani szándékszik. Semmi nem marad ebből a korból, ebből a Földből, amit kezdesz megszeretni. Nem lesz jövő és nem lesz benne Shard. Ezt nem akarod, ugye?~
Összehúzott szemekkel nézem a jelenést. Ha ezt valaki vetítené, már rég megölhetett volna, mint Pietro-t. Amit a boszorkány mond...annak pedig van értelme.
~A Setét Könyv megrontotta az elmémet. Megrontotta Strange elméjét is. Wong nem vallja be, de a könyvtárban tiltott és veszedelmes olvasmányokkal táplálta a lelkét és most mutatja ki a foga fehérjét. Clea a Sötét Dimenzióból származik és lehetetlen ellenőrizni az állításait. Selene pedig maga sem tudja, hogy amit a világotokra szabadít, azt még ő sem élné túl. Megértettem, hogy hol rontotta el az a Wanda, akire te vadászol. Visszaélt az erejével és rossz helyen kereste az ellenséget. Én már látom az igazságot. Akiket most soroltam fel és akik őket segítik, azokat kell megállítani. Dormammu eljövetele egy nagy hazugság. Ő örök rabságra van ítélve. Nem ő okozta az elmúlt idők katasztrófáit és Karl Mordo-t sem ő küldte. Akit te raszta mágusnak nevezel, rég rájött, hogy Strange rossz úton jár és most megpróbál fellépni ellene. Sajnos be kellett látnom, hogy én is rossz úton járok. Meg tudom állítani az említett varázslók tevékenységét, de ehhez őket, a tanítványaikat és saját magamat is örökre ki kell törölnöm a valóságból.~
Ezt nem tudom elhinni. Mindenki hibás? Wanda már egyszer belátta, hogy csak kárt okoz, akkor rejtőzött el. Most viszont megölné azokat, akiknek én is sokat köszönhetek és akik...akiket ki is tud igazolni? Ők maguk? Akik ilyen hatalommal bírnak, azok bármit mondhatnak! De...
- Miért vártál ezzel eddig? Miért nem előzted meg a bajt?
~Nem tehettem. Nehéz elmagyarázni, de a mágia világában léteznek íratlan szabályok és szinte felfoghatatlan kötelezettségek. Ma jött el a cselekvés napja. Én megteszem, amit kell, de neked is feladatod van. Shardért, a jövőért meg kell akadályoznod Pókembert és Pyro-t, hogy ostobaságot kövessenek el.~
- Őket miért nem világosítod fel?
~Csak a te elméd kellően nyitott. Tudod, miért érdemes küzdeni. Te láttad a jövőt, a húgod ott él. Pyro-nak lételeme a rombolás, még élvezni is fogja a teljes világ összeomlását. Peter Parker nem több egy egyszerű kölyöknél. Ha bármelyikük ráteszi a kezét a jogarra, a kataklizma bekövetkezik.~
Úgy érzem magam, mint akire egy kádnyi jéghideg vizet zúdítottak. Ez az egész annyira logikusnak hangzik. Annyira életszerűnek. De képes lehettem ennyire félreismerni mindenkit? Ha ők maguk sincsenek tudatában, mire készülnek, akkor én sem érthettem ennek a jelentőségét. A világ megmentéséért fáradozom és végül abban a csapatban játszom, ami az univerumunk pusztulását idéző elő? Shard...
~Képes voltál megölni a húgodat, hogy megszabadítsd a kínoktól, ugye? Mi értelme volt, ha most veszni hagyod mindenkivel együtt, aki él és még valaha élhetne? Ne add fel az elveidet, Bishop!~
Sose éreztem még ilyen szintű félelmet. A morlock alagutakban olyan próbatételt éltem át, amiben végig kellett néznem, hogy meghal mindenki, aki fontos nekem érzelmileg vagy akinek szerepe lehet a jövő jó irányba terelésében. Még az is kisebb megrázkódtatás volt ennél. Ott azt láttam, hogy elbukok. De arra is emlékszem, hogyan reagáltam. Egy szál pisztollyal is nekimentem az összes Őrszem Robotnak, hogy ha mást nem is érek el, legalább annyit állítsak meg, amennyit csak tudok. Most is a legrosszabb forgatókönyvet vetítették le nekem... Egyáltalán miért fordítana rám ennyi időt a Skarlát Boszorkány, aki könnyedén eltüntethetne bárkit? Mikor szorulna ő rá az én segítségemre. Nem látok tisztán, de meghozok egy döntést. Rettegve, libabőrösen, az ereimben szinte megfagyott vérrel.
- TŰNJ A FEJEMBŐL! - üvöltök reszkető hangon, zaklatottabban és dühösebben, mint valaha.
A harctér közepén vagyok, de ehhez muszáj becsuknom a szememet, mert azt érzem, hogy csak így fog eltűnni a jelenés. Megpróbálok a környező energiákból annyit elszívni, amennyit csak tudok. Legyen az mágikus, mozgási, hőenergia, bármi, fel akarok vele töltődni, hogy aztán majd kellő időben rendesen odacsapjak. Egy csipetnyi kétely még mindig maradt bennem. Ha mégis tévesen ítéltem meg az ellenség kilétét, akkor vége mindennek. Nem szoktam imádkozni, de ha van valamiféle istenség, akit érdemes szólítani, most reménykedem, hogy mellém áll a globális katasztrófa elkerüléséért folytatott harcban.
Kinyitom a szememet és rögtön utána gondolkodás nélkül igyekszem védeni, akit a társaim közül kell vagy lőni az agymosottakra, ha még vannak itt.

   

Blimey! A meglepetés ereje eléggé fordítva sült el. Maximoffnak hamar annyi lett. A halála hidegen hagyott, sokkal inkább az idegesített, hogy mennyi időt és energiát beleöltem abba, hogy kikupáljam és betanítsam a helyemre. Úgy volt, hogy majd átveszi tőlem a beszervezős részt a Testvériségben. Hát ennyit erről. Fuck.
A raszta mágus nem sok időt hagyott, hogy feldolgozzuk a "veszteséget". Dormammu máris megkörnyékezett minket. Mármint engem csak szeretett volna. Biztos voltam benne, hogy megpróbált a fejembe jutni, mindenféle hamis ígérettel megtéveszteni, de nem ért el semmit. Engem nem lehet megvesztegetni, megzsarolni, és hasonló baromságok. Amíg Selene velem van, nem kell nekem semmi és senki rajta kívül.
A kísértésen túl valami más sokkal erősebb volt...
Éreztem Őt.
Éreztem, ahogy az erő elhagyta a testemet, szinte semmi mást nem hallottam, csak a fülemben zakatoló vér hangját, miközben szörnyen melegem lett, holott a hideg rázott. Fájt mindenem, szörnyen görcsbe álltak az izmaim és próbáltam tartani magam, miközben figyeltem Magneto minden rezdülését. Szorosabban kapaszkodtam belé, hogy ahogy egyre inkább koncentrált, úgy tehessem magamévá az életerejét, a sokk okozta fájdalom mögé rejtve az igazi kínt. Olyan volt, mint hosszú idő után ismét levegőhöz jutni. A fájdalom és a szédülés valamelyest alábbhagyott, ahogy éreztem az életerőt belőle a sajátomba olvadni. Az emlékei, a cselekedetei, a szörnyűségek, amiket átélt, szinte élvezettel töltöttek el. Amint megtudtam azt, amitől egy fél pillanatra még én is képes voltam elborzadni.........
Clea hangja térített magamhoz. Vigyázzak a többiekre. Maguknak kell megvívni a csatájukat. Az épületben, Pókemberben és Bishopban nem tehetek kárt, de az elmétleneket kivétel nélkül felgyújthatom.
"Had égjen mindegyik!"
A tekintetem a nőre siklott, aki Maximoff gyilkosa ellen vette fel a kesztyűt. A többi hullajelölt rám maradt.
Különféle láng lényeket idéztem, amik üldözőbe vették Dormammu agymosott talpnyalóit. Változatos alakokat és méreteket öltöttek, hogy a legkülönfélébb módokon égessék szénné az áldozataikat, leginkább a saját szórakoztatásomra. Minél többet el akartam intézni, és minél jobban húzni az időt, hogy a másik kettő összeszedhesse magát. Amikor aztán újabb csapat rohant felénk az épület takarásából, hagytam a művészi kreativitást és toltam egy szimpla, de annál hatékonyabb wipe-ot.
Bishop úgy tűnt, magára talált. Éreztem, ahogy az ereje kezdte elnyelni az élő láng lényeim hőenergiáját.
-Üdv újra a valóságban! A feladat adott. Amíg spidey mate össze nem szedi magát, ránk marad az elmétlenek eltakarítása. Vannak bőven. Az épület és Póksrác nem sérülhetnek. Have fun! -meglátjuk mire jut, aztán foglalkozhatunk a jogarral.

Túl sok minden történik egyszerre. Az érzékeim a portálon átlépve olyan könnyed engedelmességgel billennek a szimpla fókuszáltság tartományából a hatványozott működésbe a bezsongó pókösztön hatására, ahogyan csillagok porát magába záró, kecses üvegbörtön adná meg magát egy kozmikus entitás kezének, hogy átfordulva az univerzum végtelen, s felfoghatatlan dala inverzben peregjen le a szemcsék ajkairól. Az egyik pillanatban még ösztönszerűen mozdulnak karjaim, hogy a lassított összeomló test hátrésze és feje alá nyúlva kapjam el sebesült társunkat. Ám ahogy a súlyomat lejjebb viszem, hogy féltérdre ereszkedve puhán fektessem a földre, egyszerre csak a kifehéredett hajszálak, ahogy a borostás fizimiska, változni kezdenek, mígnem egy régen látott alak vérző testét nem tartom a karjaimban. De tudom, hogy nem lehet....
- Skacok, valami nem... - megfordulok, hogy gyanúm megerősítést nyerjen, de nincs kitől, mert hirtelen egyedül vagyok. Lassanként siklik vissza tekintetem a kezeimre, ám miközben így teszek, az utca betonjának durva szürkesége fényes padlóvá avanzsál lábaim alatt, én pedig már a fedetlen kezeimre pillantok le. Körbenézve, a hely ismerősnek tűnik, csakúgy, mint az "A" betű közelépben, közvetlenül mellettem megtorpanó árnyék.
- Nézzenek oda, a szemeim csalnak vagy tényleg a nap hőse érkezett meg? - egy kéz landol a vállamon, mely egyszerre hat éterinek, s engednek mégis izmaim a súlya alatt.
- Sétálunk egyet?
Égnek a szemeim.
- Mr. Stark, nekem... - erőtlenül, elfúló hangon kezdenék bele a magyarázkodásba, de mielőtt tovább jutnék benne, felemeli a kezét és a rá jellemző elhatározottsággal bólint.
- Dolgod van, persze, én is tudom. Nyugi, kölyök, gyors leszek!
Olyan könnyű megtenni az első lépéseket, egyazon iramban haladnom ővele. Talán éppen a természetessége az, mi a hiány erejével vág gyomron.
- A kezdet mindig tiszta, nem igaz? - nem tudom, hogyan csinálja, hogy a gondolataim közül rántja elő az igazát, de erre nem is akarok jelenleg választ találni, csak az első csepp legördülésekor közelebb mozdulni hozzá, hagyva, hogy karját másik vállamra átvetve vezessen egy ajtó felé, amit elhomályosodó látásom miatt még éppen csak képes vagyok kivenni.
- Nézze, én nem akartam, hogy...
A fejét rázza, és én látni vélem szemüvegének tükröződésében megszeppent arcomat.
- A-a, én beszélek! Jól csináltad! Tényleg, le a kalappal! De mostanra megtapasztalhattad, hogy Bosszúállónak lenni közel sem az az álomélet, mint aminek a videókból tűnhet, jól mondom?
Elnyílnak az ajkaim, de ő megadja magának a megerősítést azzal, hogy bólintva veszi tudomásul a pillanatnyi csöndet, mielőtt még azt bármely szóval megtörhetném.
- A hibák az út részét képezik, de ez nem jelenti egyből azt, hogy kijavíthatatlanok is lennének. Ha fogunk egy lapátot és betömjük a kátyúkat, akkor... na jó, elismerem, ez nem a legjobb analógiám, de azért érted, mire gondolok, ugye?
Nem tudom megállítani azt a szaggatott nevetést, ami megrázza mellkasomat.
- Arra, hogy a bukásaink után újra talpra kell állnunk és tovább próbálkoznunk?
Mély sóhajt hallat, ujjai lassanként ölelik körbe a megtett, rövid táv során elért ajtó kilincsére.
- Inkább arra, hogy tudjuk, mikor kell változtatnunk. - konklúziója hallatása nyomán kinyitja az ajtót, ami mögött az őszi bálra feldíszített midtowni tornacsarnokot pillantom meg. May éppen Ned kalapját dicséri meg, derekát puhán karolja át Happy, széles mosollyal az arcán hallgatva, amit MJ ecsetel neki.
- Nem mész oda köszönni nekik? Csak rád várnak!
- Én... - "nem lehet"... ezt akarom válaszolni, de egyszerre még levegőt is nehezemre esik venni és elcsuklik a hangom.
- Félsz, hogy bajuk esik, ha megteszed. - én csak hálásan, serényen bólogatok a kisegítő szavakra.
- Pedig nem kell így lennie, igaz? Annyit küzdöttél már, megérdemelnéd, hogy normális életet élhess.
- Nem lehet, mert én... - kezdenék az ellnkezésbe, de megint félbeszakít, csalódotan csóüválva a fejét.
- Mert te felelősséggel tartozol? És mondd csak, mit köszönhettél te ennek a felelősségnek? A legnagyobb reményed jelenleg az, hogy ha te el is buksz és a megszegett ígéreted nyomán Michelle ex-barátja meghal, akkor a lány meggyűlöl majd téged annyira, hogy kellőképp távol legyen tőled és ne jusson May sorsára. Igazam van?
Nagyot nyelek. De a gombóc a tokromban ettől még nem tűnik el.
- Igen. - szégyenkezve leszegett fejjel lehelem ki azt az egy szót, amit hallani akar.
- Nem kell többé ezt a súlyt hordoznod, kölyök. Csak még egy harc és megszabadulhatsz tőle!
Értetlenül pillantok fel az annyira hiányolt arcra.
- A varázslók csúnyán átejtettek téged. Akármilyen "te vagy a kiválasztott, ezért szükségünk van rád" féle szöveggel rukkoltak elő, egy szavuk sem volt igaz. Túl kell járnod az eszükön, és amint ez véget ér, nem kell többé felvenned azt a förtelmes ruhát.
- De hát én...
- Nem kell többé hősködnöd! Minden, amit a pókcsípés művelt, visszacsinálható. Tudom, hogy erre vágysz, ez az, amit még MJ-nek se mondtál el!
Úgy érzem, mintha Thanos kesztyűs keze próbálná meg összeszorítani a nyelőcsövemet, ahogy az ajtón túli jelenetet nézek.
- Ez jól hangzik...
- Ugye? Csak bíznod kell bennem, úgy ahogy egykor bíztál, és megoldhatóvá válik, végre visszakaphatod az életed!
- Ez jól hangzik... - suttogom újra magam elé, mielőtt megköszörülném a torkomat.
- ... de egy hibát elkövetett, Mr. Stark. - lassú mozdulattal csukom be magam előtt az ajtót.
- És mi volna az? - érzem a hanglejtésén, hogy kezd már veszíteni a türelméből, s a szokványos tónus ennek nyomán reszelős mélységet kap.
- Kissé szerencsejáték volt, de gyanítottam, ha eléggé fókuszálok arra, amit igazán szeretnék, de nem nyúlhatok érte, akkor kellőképpen el lesz majd foglalva ennek a vágynak a felvázolásával ahhoz, hogy közben figyelmen kívül hagyja azt, amit már tudok. - könnyáztatta arccal, mégis, lassan rendeződő légzéssel fordulok szembe vele.
- Ezt a taktikát még akkor találtam ki, amikor Cleát kérdeztem a védekezési módszer lehetőségeiről. - ne felejtsem majd el megköszönni neki, amiért nem adott a kezembe egy konkrét megoldást, így élhettem a meglepetés erejével.
- Tudom, hogy a csípés hatása semlegesíthető. Igazából, már azóta sejtettem, hogy a másik két Peterrel meggyógyítottuk az ellenségeinket. De igazán akkor bizonyosodtam meg róla, amikor a Sakál transzmutációját hatástalanítottam pár hónappal ezelőtt. Először saját véremen futtattam le a szükséges teszteket, nehogy Dr. Warren szenvedje el egy újabb ballépésem következményét. - egy keserű mosoly jelenik meg az arcomon, mielőtt folytatnám:
- A formula, ami itt van... - kocogtatom meg mutatóujjammal halántékomat. - ... működik.
Látom az arckifejezését torzító megvetést, de ezúttal rajtam a sor, hogy megelőzzem őt, hiába emelkedik a férfialak mellkasa.
- Azért nem használtam, mert azzal hátat fordítanék mindannal, ami igazán számít. Az embereknek. - bökök fejmmel az immáron zárva maradó ajtó felé.
- Mindannak, amit az igazi Mr. Starktól tanultam. - pillantok végig azon, ami előttem áll.
- A lehetőségnek, hogy másoknak segítsek. Az erőnek. A felelősségnek. A boldogságomnak. A bánatomnak. Annak, hogy... - lenézek a kezemire, boldogan véve tudomásul azt, hogy újfent hálómintás kesztyűk borítják ökölbe szoruló ujjaimat. És nem elhanyagolható az a szomorkás mosoly sem, ami az irónia hatására jelenik meg arcomon, tekintve, mely alak felé intézem a következő szavakat:
- ... én vagyok Pókember. - és a határozott kijelentésem sugallhatja a betolakodó felé: örökké Pókember leszek. Meglendített jobbomnak még az utolsó mentsvárként használt védelme sem parancsol megálljt, így végignézhetem, amint ütésem nyomán szerteágazó repedések jelennek meg a lecsukódott Vasember sisakon, mielőtt a környezeti képpel együtt széttörne.
A szilánkok lehullásával kitisztuló látásom fókuszpontjába Pietro mozdulatlan teste kerül, akit első sugallatomnak eleget téve felnyalábolok a földről. Lehet, hogy nem ismertem a srácot, de nem fogom csak úgy itthagyni a tűzvonal kellős közepén, ahol ki tudja, mi történne még vele, így a legközelebbi sikátorba szökkenek vele, hogy hátát a falnak támaszthassam.
- Ha végeztünk, visszajövök érted! - csukom le a szemeit, mintha csak aludna, hogy a következő hálóm segítségével újra az akció közepébe lendülhessek.
Elsősorban a gonosz mágust célzom meg, akivel éppen Clea vív párviadalt, annak reményében, hogy besegíthetek neki. Tény, nem vayok éppenséggel szakértő (még csak lelkes amatőr sem), ha mágiáról van szó, de abban olyan 67 százalékig biztos vagyok, hogy mindegyik varázslathoz embertelen mértékű összpontosítás szükségeltetik (igen, ezt Dr. Strange megszakított bűbája során sikerült megtanulnom), és a koncentrációt nyilvánvalóan nem fogja segíteni egy érzék elvesztése. Tehát a levegőbe szökkenve következő hálómat, amint a párosuk közelébe érek (feltételezve ezzel persze azt is, hogy nem áll az utamba a felugrásom után egy Dormammu-követő), a sötétbőrű varázsló szemeire célozva lövöm ki. Érezze csak annak igazságát, hogy a harc heve elvakít!

Miután Bishop és Peter is sikerrel vették az akadályt, a szemem sarkából figyeltem, ahogy a hálószövőnek még arra is volt gondja, hogy biztonságos helyre juttassa a halott társa testét. Egy halovány mosoly futott végig az arcomon, mivel már kezdtem megérteni, hogy Stephen miért gondolja úgy, ha valaha gyermeke lenne, akkor jó lenne, ha olyan lenne, mint ez a fiú. Félelmetes a határozottság, bátorság, ugyanakkor ártatlanság és naivitás kettőssége benne. Elképesztőnek tartom ezt.
Amint visszatért, egy hálóval igyekezett elvakítani Mordo-t, azonban szinte gondoltam, hogy ez semennyit sem fog majd érni. A lefejzésemet ugyan elkerülte, de a fizikai értelemben vett elvakítás és a portálon való menekülése okozta pár másodpercnyi szünetet igyekeztem kihasználni. A mágikus védelmet kiterjesztettem a többiekre is, ahogy az arcukat figyeltem, mindössze egy rövid pillanatra.
-A terv a következő: Most, hogy sikerrel hárította mindenki a rá nehezedő kísértést... -vagy áldozatául sem esett...
-Pókembernek kell bejutnia az épületbe, hogy kihozza onnan a jogart. Elég fürge és gyors ahhoz, hogy sikerrel járhasson. Bishop, neked kell fedezned őt! Mint katonai kiképzést kapott, taktikusan gondolkodó egyén, hozzád áll a legközelebb ez a pozíció. Na és persze... -vezettem a tekintetemet Pyro-ra.
-A te feladatod a tisztogatás. A feltételek adottak, azokat már úgy is tudod. Illetve... szükség esetén nekem kell majd segítened szembeszállni Dormammu-val. Ez a test, amit használ, csupán eszköz. Ezért az olyanok, mint a háló általi elvakítás, semmit sem érnek. A feladatok világosak! Az épületben kár nem eshet, ezen túl az Elmétlenek likvidálása szinte elvárás. Mindenki tegye, amit mondtam! -pillantottam rájuk, ahogy a kezeim körül megjelentek a körülöttünk lévő pajzsok kisebb másai, amik támadásra és védekezésre is alkalmasak. Vannak még trükkök a tarsolyomban, de nem örülnék, ha be kellene vetnem a legrosszabbat...

A két mate-nek épp csak sikerült újra magára találnia, Cleának pedig felvázolnia a tervet, és máris újabb átjárók nyíltak, hogy még több elmétlen lephesse el a Bayard–Condict Building környékét. Egy percig sem mérlegeltek, azonnal támadásba lendültek.
-Hey, fuglies! Eltévesztettétek a házszámot. -néztem végig a rögtönzött, nem kis létszámú csoportosuláson.
Élő, velük együtt mozgó lángfalat vontam a Pókember-Bishop páros köré, ahogy ezek az egyszemű ocsmányságok lézert kezdtek el lőni felénk. Ha Bishop energiát akart elnyelni ezekből az optikai robbanásokból, akkor hagytam rést a pajzson, hogy megtehesse. És hát persze ott volt még a tűz által leadott hő is.
-Intézek nektek szabad belépőt, mates. -a fal pusztított minden "élőt", ami az útjába került, miközben hevesen izzani kezdett. Több tűzmadár is a magasba reppent belőle, hogy a levitáló elmétleneket vegyék célba, és hamuvá égessék őket. Igyekeztem minél hatékonyabban megtisztítani a terepet, hogy akadálymentesen bejuthassanak az épületbe. Odabent már úgyis csak magukra és egymásra lesznek utalva.
-Chookas! Avagy... kéz és lábtörést? Mármint, hogy a legjobbakat! -na, értitek.
Miután azok ketten kikerültek a "wipe mezőből", hatalmas, kamehameha feeling sárkánytüzet zúdítottam a többi elmétlenre. Nem érünk rá finomkodni.
-Nah! Fuck me dead!??? -a semmiből azonban egy portál tűnt fel az elmétlenek előtt, mind egy szikráig elnyelve a támadásomat, ami így egyenesen Clea irányába terelte a csóvát.
Még éppen időben elfojtottam a lángokat, hogy a nő sértetlen maradjon. Legalább is az én támadásom által. Van elég gondja azzal a raszta varázslóval nélkülem is.
-Bocs, sheila. Nem direkt volt! -emeltem fel a kezeimet megadóan. Már épp arra készültem hogy lánghurkot "varázsolok" a mágusrohadék nyaka köré egy kellemes fojtogatás reményében, amikor valami hátulról úgy letarolt, mint egy túlképzett úthenger.
-Auw. -pont nem fájt, de attól még éreztem. Ilyen lehet egy randi a Hulk-kal. Ehh...

Mindenki pontosan tudta a dolgát és azt, hogy mik az elvárások velük szemben, így minden figyelmemet Mordo-nak szentelhettem. Biztos voltam benne, hogy az út megtisztítása gördülékenyen fog haladni, annak ellenére is, hogy egyre több elmétlen lépett át a portálokon. Bíztam benne, hogy bejutnak majd és időben megtalálják a jogart, mielőtt még az épületben, vagy valami erre járó civilben kár esne. Nem akartam volna még ezekre is külön figyelni.
Így is bőven lefoglaltak a támadások, a portálokon át eltérített mágikus csapásaim, de végül minden figyelmem a hatalmas mennyiségű tűzre összpontosult, ami hirtelen felém közeledett, majd végül eltűnt. Fél szemmel lepillantottam Pyro-ra, aki megemelt kezekkel közölte, hogy nem direkt volt. Óvatosan megráztam a fejemet, jelezve, hogy egyáltalán szóra sem érdemes, mivel sejtettem, hogy Mordo portálokat nyitó képességét használta ki ehhez, így igyekeztem egy elég termetes méretű, mágikus kisülésből álló csapást mérni a férfira, de egy portál ismét elnyelte azt, hogy aztán a rögtönzött csapattársam ellen fordíthassa. Némiképp talán aggódva figyeltem a jelenetet, ahogy elsöpörte a támadásom, így végül ismét a földre érkeztem, hogy így figyelhessem egy pillanatra, sérülések után kutatva vezetve végig rajta a zöldjeimet.
-Nem sérültél… meg? –húztam össze a szemeimet, egy pillanatra sem vonva le magunk elől a mágikus pajzsot, hogy végül kiropogtatva a nyakamat figyelhessem a megszállt férfit. A körülötte lévő talajra vezettem a tekintetemet, hogy az anyagot segítségül hívva a lekötöző bűbáj mellé bevethessem a hatalmas, kőből álló kezek szorítását is, lefogva ezzel a mágus sajátjait, meggátolva a portál nyitásában, hogy egy újabb, az előzőhöz hasonlatos mágikus lökéshullámot indíthassak meg felé. Épp csak azzal nem számoltam, hogy a telekinézishez, mint olyanhoz, nem szükséges a kezeit használnia, így már csak azt éreztem, ahogy a hátam teljes erőből a falnak csapódott, vékony vonalakban megrepesztve ezzel az anyagot. Kezd nagyon elegem lenni ebből az egészből…

Örömmel konstatálom, hogy Clea, Pyro és Pókember élnek. Utóbbi még arra is gondolt, hogy Higanyszál megkapja a végtisztességet. Ezt elismerem. Én az élőkre koncentrálok, de ez a tett nagy szívre vall.
Két lövés között hálásan nézek a védővarázslattal és tűzfallal segítségünkre siető párosra. A hő megint feltölt energiával, ami fürgébbé, erősebbé tesz és a reflexeimet is felpörgeti. Az optikai sugarakkal óvatos vagyok, de a közelükbe érve azokból is magamba szívok valamennyit. Menni fog.
A gyomrom még mindig nem engedett fel. Szorongatja a gondolat, hogy itt még valami félresiklik, mert a terv rossz alapokra épült. El kell engednem a félelmet. Nem nyithatom meg magam Dormammu-nak.
- Vettem. Indulás! - mutatok előre és igyekszem előre megtisztítani a hálószövő útját.
Hőcsapásokkal lövöm a rusnyaságokat. Szélesebb a bokájuk, mint a fejük, de marha gyorsan haladnak. Nem örülök, hogy az épületet egyben kell hagyni. Ha rájuk omlaszthatnám a plafont, könnyebb lenne.
- A gyorsaság és a hirtelen irányváltoztatás előnyünkre válik. Mozgó célpontra nehezebb tüzelni. Szerintem nem a legfelső emeleteken lesz az ereklye. Viszonylag kevesen védik az ablakokat, márpedig ha magasan lenne a tárgy, kívülről is meg lenne erősítve az őrség. Te hogy látod?
Ötletet adok, nem parancsolok. Itt senki nem tud biztosat. Arra is figyelek, hogy ne támadjanak hátba. Teljes körben igyekszem figyelni a terepet. Amelyik Elmétlen becélozza Pókembert, annak a feje kap egy energiacsapást. Akik még nem alakultak át, de az elméjüket a Sötét Nagyúr uralja, azokkal finomabbnak kell lennem. Próbálok szekrényeket kilőni, hogy rájuk dőljenek. Ha valamelyik mégis közel kerülne Pókemberhez, akkor hővel csapok oda, nem halálos adagban. Közelharc esetén pedig próbálok olyat ütni, hogy az illető eszméletét veszítse. Mindezek mellett nyitott szemmel járok, hogy meglássam a legjobban őrzött helyet. Ott lesz, amit keresünk.