Blinded by the lights, drowning in the night

Tudnánk szerintem még egy ideig beszélni az emberi jóságról. Nem mondom, hogy nincsenek jó emberek a földön, sőt, sok jó, és önzetlen ember van, az is az, aki itt áll előttem. De sajnos csoportosan nem mondható ez el mindenkiről, mert a jó emberek a ritkák. Nem hiába vagyok antiszociális, és nem vagyok valami emberszerető típus. Megvan az oka mindennek. De nem is az a jó nézet, amit én vallok, hanem amit ő, Peter Parker, Pókember. Jó lenne mindent ilyen pozitívan látni, mint ő, ennyi veszteség után is. Büszkeség tölt el valamiért tőle. Főleg, hogy én nem kimondottan tartozom a jó ember kategóriába. Így csak mosolygok válaszára, és bólintok. Értem, hogy mit mond, és mit akar mondani, és örülök, hogy ő így látja a dolgokat.
- Mindig legyél ilyen. - mondom ki egyszerűen az első dolgot, ami eszembe jut erről.
Nagyon tetszik, hogy ilyen szerencsétlenül fogalmazz, csak mosolygok, vagy éppen jót nevetek rajta.
- Értelek, ne aggódj. - bólintok nevetve.
A partnerségre ejtett kézfogás meghat, és büszkeséggel tölt el. Izgalomba jövök, hisz végre én is tehetek valamit, ami érdemleges, vagy épp segít az embereken. Itt a jó alkalom arra, hogy végre én is jó embernek gondoljam magam.
- Rendben, de nem olcsó... - majd felnézek, ahogy ő is körülnéz. Szólt a pókösztöne, és én is pásztázni kezdem a helyet. Gyorsan történik minden, így igyekszem felfogni, ami történik. Első utasítására, elkezdek befele araszolni, de B tervre megtorpanok. Csak bólintok, de tisztában vagyok vele, hogy ahogy megláttak egy gyanús embert is Harryt a biztonságiak, testőrei, már elindították kifelé. Amíg Peter előre megy, azaz Pókember, és a fickókhoz oda áll, és mögötte feltűnés mentesen beosonok. A szemem megakad a szervízbejáraton. Nekik külön liftjük van, úgy hozzák fel az ételt a lenti konyhából, vagy esetleg a szállítmányt. Ezt honnan tudom? Mert kaptunk egy rövid ízelítőt, a menekülési útvonalakról, ha bármi történne. Meg is kérdeztem, hogy ez a többi "átlag" emberrel, vendéggel, miért nem osztják meg. Nem mondták ki, de tisztában voltam vele: akkor az értékesebb embereket lassabban tudná kimenteni.  Egy kisebb csoport áll tőlem nem messze, így oda megyek.
- Jöjjenek a szervíz kijárat felé. - suttogom, nagyon közel állnak hozzá, de nem akadékoskodnak. A fegyveres fickók ijesztőbbek, minthogy a cseléd bejáraton kelljen kimenekülniük. Bólintanak, majd az oszlopok mögött oda osonnak. Pókember jól tudja a figyelmet magára vonni, így nem törődnek velünk.
Én megállok az egyik oszlop takarásában, és pásztázom a helyet, egyben keresem Harryt, hogy valóban elment-e, és tudok e még embereknek segíteni kimenekülni, akik nincsenek feltűnő helyen. Az izgalomtól, épp, hogy nem ugrik ki a szívem a helyéről.

Zene

"Mindig legyél ilyen."
A szavak még ott visszhangoznak valahol agyam egy hátsó zugában, a múlt szele kapja fel, hogy éteri szárnyakon repítse el őket hozzám, a beálló változást szinte azon nyomban megérzem, amint testemet teljesen ellepi a fekete öltözék. Olyan, mint a hirtelen jött őszi szellő, mi felkavarja, majd száműzi a meleg, nyári levegőt. Az MJ szavaira adott zavart mosolyomból a sötét álarc alatt semmi nem marad, a csillogás, ami nevetése hallatán a szemeimbe költözött, hiába teltek el csak pillanatok, most távoli vándornak tűnik egy olyan országúton, melyet elérni esélyem sincs. A próbálkozás helyett inkább most feszülten figyelek, az izmaim még egy röpke szempillantásra sem lazulnak el, ellenére annak, hogy a megérkező pozícióból felegyenesedve testem mellé leengedett karokkal lépek közelebb az idegenekhez, nem törődve a felém néző csövekkel.
- A recepciónál becsekkoltatok, ugye? Nagyon fontos betartani a szabályokat. - nem kell pókösztön ahhoz, hogy érzékeljem az apró rezdüléseket. Még jobban megkeményedő izmok a karokban, az ujjak leheletfinoman simogatják a ravasz kanyarulatát. És épp most nem Elektro az ellenfelem. Akkor legalább elsüthetném, hogy a feszültség tapintható a levegőben.
- Nem szeretnék bizalmatlannak tűnni, de az az érzésem, hogy ti nem vagytok rajta a vendéglistán. - igen, mert a minden bizonnyal illegálisan szerzett fegyverek viselése mellett nem létezhet nagyobb bűncselekmény egy puccos gálára való belógásnál. Részletkérdés.
Különben is jobban leköt, hogy szemem sarkából a lassú mozgolódást figyeljem, a létszám csökkenését és magamban elrebegjek egy köszönetet Michellenek.
- Minek a csúzlik? Nem kaptatok pezsgőt a sarki éjjel-nappaliban? - igyekszek nem jelét adni, és nem is nagy dobra verni, de azért érzem, hogy hanglejtésem egyre kevésbé könnyed, tudatom egyre lázasabban kattog.
Sok a fegyver. Új technológiának tűnik. Nem ismerem fel. Jobb lesz rövidre zárni.
- Mit szólnátok, ha--
Egy dörrenés szúrja el az esélyemet egy újabb Zs-kategóriás beszólásra. A pókösztönöm bizsereg, valami mégis azt súgja, hogy ne mozduljak. Még.
Ostobák.
A golyó, mi átszelte a távolságot, de az én reflexeim és felfogásom számára inkább hatott olyannak a várakozás, mintha egy világon át hasította volna a levegőt, nem pedig csupán egy báltermen. Forró ökölként csapódik a vállamba, sebességétől egész testem belemozdul a találkozásba, de ahhoz nem elég, hogy hátrébb kelljen tőle lépnem. Egyhelyben állva tartom meg magam, lepillantva a golyóütötte nyomra, arra számítva, hogy ott vérző sebet fogok találni, de addigra a fekete ruha kilöki magából az ólmot és némi formálódás után visszanyeri eredeti kinézetét.
- Au. - ennyit mondok, miután halk, fémes koppanásokkal landol a golyó a padlón.
- A teszt sikeres volt. Ez a Br-34-es. Váltsatok szonikusra!
- Szonik-- - megint nem tudom befejezni, viszont za érzés is egészen leírhatatlan. Amint az első, célzott hanghullámok elhagyják a fegyvereket, olyan fájdalom nyilal végig testemen a kislábujjamtól a fejem búbjáig, amelyhez foghatót még nem éreztem korábban, és egyben... szürreális, mert hirtelen válok az egészben külső szemlélővé, ami az érzékek szintjét illeti. A fájdalom jelen van, amit egyszerre érzek én, mégsem tűnik a sajátomnak. Valószínűleg felkiáltok, ha így van, se tudnám biztosra megmondani, mert a hallásomat teljesen kitölti a zúgás. Vicces... mikor elkezdődött, élesebbnek hatott és... várjunk... mikor rogytam a földre?
- M... M... Mi.... - ezen a ponton nem vagyok benne biztos, mit is próbálok kinyögni. Valahányszor szólásra nyílnának ajkaim, a szűnni nem akaró rezgések még a hangszálaimra is kihatással vannak, másodpercenként szorul össze a torkom, majd enged el a fojtó érzés.
Kólönben is, mi az elképzelés? Komolyan kérdőre akarom vonni őket arról, hogy mit művelnek velem? Semmi okuk nem lenne válaszolni.
Az is lehet, hogy... a nevén szeretnék szólítani valakit?
Lehetőleg az ő neve hagyja el a számat még utoljára.
Úgy érzem, megfulladok, és a szoba is forogni kezd körülöttem. A látásom elhomályosul, így azt sem fogom fel, hogy kezemről, mellyel akaratom utolsó szalmaszálaival még súlyomat próbálom megtámasztani, visszahúzódik a fekete anyag, hogy alatta vékony vonalakkal átszőtt, piros szín váljon láthatóvá.
Csak remélni tudom, hogy elég időt kaptak a többiek....

Igyekszem figyelni az emberekre, és Peterre, öhm azaz Pókemberre. Jesszusom, ez de nehéz. Ő hogy tudja ennyire titkolni kicsoda ő? Régen is ennyire nehéz lehetett megtartanom, hogy ne mindig a másik nevét mondja? Régen ez vajon könnyebb volt tiniként? Vagy még csak az újdonság, az izgalom és a félelem kever össze bennem mindent? OH, MJ ez nagyon, de nagyon nem a megfelelő alkalom. Szóval egyszerre igyekszem figyelni Pókembert, próbálok minél jobban láthatatlanabbá válni, mint azt oly tökéletesen betanultam az iskolába. Tudok eggyé olvadni a környezettel, és tökéletesre fejlesztettem eme képességemet, hogy teljesen, marhára ne vegyen észre senki. Ezt most itt kamatoztathatom, úgy hogy közben emberek is mentsek. A végén még büszke is leszek magamra. Egyenlőre azt a kisebb csoportot sikerült, és egy hölgyet, aki épp kijött a mosdóból, és sikerült gyorsan elkapnom, mielőtt sikoltana. Pókember nagyon ügyesen tudja magára vonni a figyelmet. Viszont az én oldalamon, ott ahol már egyetlen fegyver sincsen, már elfogytak a megmenteni kívánó civilek. Így találok egy helyet nem messze a szervízbejárattól, ha úgy adódna a helyzet, én is menekülni tudjak, és figyelemmel kísérem továbbá az eseményeket. Izgulok, és félek. Féltem Pókembert. Ez az érzés meglepetés szerűen hasít a mellkasomba. Tényleg, tényleg érzek valamit iránta? Akaratlanul is észreveszem, hogy a dobogó szívemre szorítottam a kezemet. A mellkasom, fel-le süllyed, elég gyorsan. De ezt mondhatom az adrenalin löketnek. Hisz hiába történtek velem furcsa dolgok mostanában, ilyen még nem.  De bárhogy figyelem őket... azt veszem észre, hogy egyáltalán nem figyelnek senkire. Sőt... egy pár most osont el mögöttem, és csak mutatok nekik az ajtó felé. Ezeket nem is az emberek érdeklik, Ahogy nézem az összes fegyverest, ugyan fenyegetően állnak az emberek között, van, aki oda is állt egy csoport mellé, de a tekintete Pókembert figyeli. Az összesé. Az egyik még jelentést is add, de sajnos, - nem sajnos - nem vagyok annyira közel, hogy értsem is teljesen mit mond. Ez nem jó, lehet csupán pókembert miatt jöttek ide? De honnan tudják, hogy itt lesz??? Vagy nem is...
- Ne... - szakad ki, egy halk, nagyon halk, mini sikoly szerűség a számon, mikor látom, hogy leterítik, valami érdekes fegyver segítségével Pókembert, ami olyan redva hanghullámokat bocsájt ki, hogy a számról, hogy tompítsam a sikolyomat, rögtön a fülemre tapasszam. Minden vendég is így tesz. Kik a francok ezek? Viszont Pókemberre is nagy hatással van, látom, hogy szenved... pánikba esek. A fülemhez tapasztva a kezemet, igyekszem valamit kitalálni. Fülemben dobog a szívem, az adrenalin hajt. Így azt teszem, ami a legkézenfekvőbb... Oda rohanok a tűzjelzőhöz, egy őr pár méterre áll tőle, de nem érdekel, vagy észrevesz, vagy nem, remélhetőleg pókemberrel van mindegyik elfoglalva. Gyorsan betőröm a könyökömmel a védőjét, majd meghúzom azt a kis kart. Édes istenem, hát én ezt hányszor kiakartam próbálni a suliba... Nem tesz jót, hullámokra pluszra, hogy hirtelen megszólal a sziréna, viszont az ömlő víz remélhetőleg, nem vízálló a fegyver...

Zene

Ilyen érzés lehet a részegség és a másnaposság határmezsgyéjén egyensúlyozva várni, hogy az érzékelés horizontján derengő délibábként felbukkanó fájdalom felerősödjön, majd acélkarmait az áldozatába mélyesztve átrántsa őt a választóvonalon. Az izmaim kocsonyásnak érződnek, a szívem dörömbölését egyszerre érzem a torkomban és a dobhártyámban, kapkodom a levegőt, mégsem tűnik úgy, hogy a tüdőm több oxigénhez jutna. A fejem zúgása arra viszont kapóra jön, hogy ne aggódjak a végtagjaim reszketése miatt. Ha épp nem küzdenék az ájulással, megkérdezném, mióta nyomulnak a srácok efféle eszközökkel, így ehelyett marad az, hogy megpróbáljam kitisztítani a fejemet és megpróbáljam visszanyerni az uralmat testem felett, hogy pontosan felfogjam, mi is történik körülöttem és... várjunk, miért vagyok vizes? És mi ez a zaj? Eddig azt hittem, hogy a fülem cseng ennyire rettenetes módon a VIP kényeztetésnek köszönhetően, de erősen kétlem, hogy az ilyen vészjelző dallamot produkálna.    
- Valaki leválthatná a csengőhangját... - motyogom, némileg erőtlenül, kétlem, hogy eljutna a fegyveresekhez, de a gyors regenerációnak köszönhetően azt már érzem, hogy kezd tisztulni körülöttem a világ. És ez a minimális tisztulás elegendő ahhoz, hogy minden megfagyjon abban a világban, mikor felfogom, hogy az alakok épp MJ felé fordulnak.
- Ne... - a fájdalom elillan az adrenalin szint megemelkedésének jótékony hatására, s hiába tudom, hogy a hirtelen mozdulatokat később hatványozottan fogom még megbánni, nem törődök az egésszel. Egy pislogás ideje alatt lököm el magam félig térdelő-félig támaszkodó pozíciómból és lendülök a fegyveresek irányába. A kialakult szituáció nem kedvez számomra, nincs hálóvetőm, így a régimódi utat kell választanom, amivel általánosságban semmi gondom nem lenne, csakhogy nehéz gyorsan mozogni dezorientált állapotban. Márpedig jól kell koordinálnom a mozdulataimat és fürgének kell lennem ahhoz, hogy a támadóknak semmi ideje ne lehessen valami újabb trükk előhúzására. Mára eleget tapasztaltam.. tapasztaltunk a repertoárjukból.
- Én próbáltam ezt veletek megbeszélni, de nincs igazán ínyemre a modortalanság, s ha nem tudnátok, egy hölgyet illik felkérni, ha táncolni akartok! - az egyiküket lábbal lököm arrébb, a mellkasára célzok, de nem túl erősen, ahhoz viszont elég, hogy a testével töröljön le pár asztalt, míg én két társának a fejét koccantom egymásnak.
- Látjátok? Az erőszak sosem megoldás és nekem elhihetitek, ez nekem jobban fáj, mint nektek! - szó szerint így van, az eddigi zsibbadtság ugyanis kezd alábbhagyni, hogy milliónyi tűszúrást érezzek a bőröm alatt.
- És még a jó ügyért sem adakoztatok, ez így igazán nem járja! - rosszallóan ciccegek és csóválom a fejem, miközben az egyik fickó nyakában landolok, hogy testsúlyomat hátravetve lábaimmal dobjam őt arrébb, egyenesen neki két másiknak. Ez már kicsit erősebbre sikerül, pár szépen megterített asztal és néhány, szinte egészen biztosan drága, kristálypohár bánja.
- Már csak te maradtál, pajtás... - fordulok az utolsó felé, aki épp valamiféle üvegtároló fedelét fordítja el, hogy bezárja a fekete anyagot.
- Az mire kell? Tuti, hogy nem egy tudományos kiállításra viszed. - lenne is nagy nézés a zsűri részéről.
- Inkább átveszem! - lövök ki... pontosabban, lőnék ki egy hálót a tartályra.
- Még kínosabbá teszem a szitut, ha elsütöm, hogy sosem volt ilyen problémám, igaz? - ha már lúd, legyen kövér. De a biztonság kedvéért odaugrok az alakhoz, hogy ujjaimat az üvegre tapasszam, őt pedig két lábbal lökjem neki a háta mögött lévő, vastag betonoszlopnak. Az így nyert löket elég ahhoz, hogy a levegőben hátrafordulva Michelle mellé érkezzek.
- Szép munka volt, partner! - emelem pacsira a kezem, de neki kell megcéloznia az én, immáron piros kesztyűs tenyeremet, mert a magam részéről a szédülés miatt némileg többet látok most belőle, mint indokolt volna.

Az adrenalin tombol bennem, és egyben izgatott is vagyok. Rájövök, hogy inkább az izgalom az, amit érzek, és nem a félelem. Amint hallom pókembert megszólalni, mégis könnyebbülök. Ezek szerint sikerült a kis rögtönzött tervem. Egy mosollyal díjazom magamat, de úgy tűnik sikerült is magamra vonnom nemes figyelmüket. Ahogy a közelebbik megindul felém, egyszerűen védekezően felkapom az egyik szalag korláthoz tartozó rudat, ami egy kiállítási tárgyat próbált távoltartani az érdeklődőktől. Védekezően emelem magam elé, majd rá pillantok. Emlékeztet valamire...
- Hékás öreg, hátrébb... nem szólok még egyszer...- mondom fenyegetően, de gondolom mennyire pisilt be tőle. De én fenyegetem himbálom, de ez a disznó még ki is nevet. Hát én, mindjá... de akkor megjön Pókember, és repül pár métert.
- Szerencséd van, velem rosszabbul jártál volna... - mondom oda az ájult testnek, majd rájövök hogy a potyogó, és töredező darabok, amik szállnak felém, nem segít az ideiglenes buzogányom. Miért jutott eszembe a buzogány? Így egy tálcát fogok meg, és használom pajzsként. Hm egy női amerika kapitány... azta demenő lenne. De elkalandozott gondolataimat meg-meg töri egy épp előttem elrepülő ember, vagy egy szilánk. Így találok egy kis zugot két oszlop között. Ugyanis eszembe sincs pókembert itt hagyni.
Majd egyszer csak előttem terem a hősöm. Pont azon gondolkodtam, hogy tud ennyit beszélni, miközben harcol, és koncentrál, mikor már csak azt veszem észre, hogy hozzám beszél. Csak pislogok párat.
- Hát, igen.. szép volt partner. - mosolyodom el magam büszkén, majd első pacsi félre megy, mert hiába akartam csapni határozottan, a keze elbillent. Így fogom a csuklóját, tartom, és úgy pacsizunk.
- De minden rendben? Jól vagy? - szirénák is szólnak, lehet hallani a rendőrségi hangost. - El kell tűnnöd innen... - de azt akarom, hogy vigyen magával.... majd, majd hagyok Harrynek egy sms-t hogy jól vagyok. Nem akarok megint a rendőrséggel beszélni, se tanúvallomást tenni. Harry pedig biztos, hogy biztonságban van. Viszont lenne pár kérdésem Peterhöz.

Zene

Kérdése hallatán kérdőn vonom fel szemöldökömet, mint aki a feltételezést sem érti. Miért ismerem fel az aggodalmat a hangjában? Hiszen most győztünk, még szép, hogy minden rendben! Beletelik azért úgy két másodpercbe, mire realizálom, hogy ebből a rácsodálkozásomból ő az álarcom miatt semmit nem érzékel.
- Persze, miért ne lenne? - mondjuk azért, mert egy egyszerű pacsihoz is meg kellett tartania a csuklómat?
- Ó, igen, kutyabajom, csak meglepett a kütyüjük. - bökök fejmmel a fegyverüket vesztett, alélt bagázs felé. Apránként tisztul előttem minden, de ennek hangommal igyekszek nem jelét adni, és olyan magabiztosnak tűnni, amennyire csak tőlem telik.
- Te jól vagy? - aggódva siklik végig rajta tekintetem, de a rózsákból permetezett vizet leszámítva nem látok rajta felszíni sérülést.
- Bocsánat a ruhád miatt! - zavaromban tarkómat kezdem masszírozni, mert egyszerre érzek bűntudatot amiatt, hogy az estéjét ez az egész mizéria hazavágta, illetve csak most tudatosul bennem, hogy alig egy pillanattal ezelőtt a féltésemnek köszönhetően mindennemű burkoltságot mellőzve vizsgáltam végig. Jó tudni, hogy még kótyagos állapotomban sem szűnök meg gáznak lenni!
- Igazad lehet.. - nézek egy sóhaj kíséretében az erkély irányába.
- Van egy olyan érzésem, hogy nem fogadnák el a "Csak munkaügyben vagyok jelen" magyarázatot. - pedig, akármilyen ironikus, ez tényleg nem volna hazugság. Erről jut eszembe...
- De valamiért jobban aggaszt az a gondolat, hogy Mr. Jameson exklúzív interjút akarna velem készíteni, miközben a kékruhás fiúk megbilincselnek. - az lenne csak igazán Pókemberkedésem csúcspontja.
- Hazavihetlek? - úgy csusszan ki számon a felajánlás, hogy bele se gondolok abba, milyen bizarrul hangzik ez így a derült égből ledobva.
- Vagyis... érted... hozzád haza... nem egy nagyon béna felszedős szöveg akart lenni! - persze, mert így, hogy megmagyaráztam, máris sokkal kevésbé keltem azt a hatást, mint aki életében először beszél nővel. Ideje visszanyelnem a torkomba ugrott szívemet, s tudatosítani végre magamban, hogy semmit sem akar tőlem.
- Vagy... vagy ha megvárnád... - ó, remek, most már ki sem akarom mondani? Mi lesz a következő szint? Úgy fogok rá hivatkozni, mint "Tudjukki"?
Jobb ötletnek látom megragadni az alkalmat arra, hogy zavaró tényezők nélkül kezdjek babrálni a hálóvetőkkel. Most, hogy nincs rajtam az az akármi, visszatérhetek a jól bevált patronos megoldáshoz.

Aggódom, hisz nem néz ki jól, egyáltalán nem. Lehet csak lekell dőlnie, és kipihenni magát, de mindenképp elkell húznunk innen. Igen, nekem is.
- Hát nem is tudom, hány MJ-t látsz? - kérdezem komolyan, miközben integetek a maszk előtt. Nehéz a maszk miatt eldönteni, hogy épp mennyire meggyötört e, vagy tényleg kutya baja lenne, de az utóbbit kétlem.
- Hát jó ha te mondod...- igyekszem hinni neki, de már nyakunkon az ellen.
- Oh, én persze. Valaki megmentett, szóval hála neki. - mosolyodom el hálásan. Viszont nemsokára tényleg felérnek, én billenek egyik lábamról a másikra, kissé türelmetlenül. Persze azt se szeretném, ha annyira ramaty állapotban lenne, hogy még engem is kéne furikáznia. Ezesetben ismét kamatoztatnám a tehetségemet, miszerint láthatatlanná tudok válni, ha nagyon kell.
- Úramisten JJJ elis felejtettem, hogy ő is itt volt. Nem emlékszem, hogy a menekülők között lett volna, legalábbis azok között, akiknek én segítettem- nézek körül aggódva, az biztos, hogy minket nem néz. De a távolba, lehet is hallani csilingelő hangját.
- Ott van! Ott van! Tartóztassák le nyomban azt a fékevesztett jelmezes bugrist, és a cimboráit!
- Mi? Igen persze, szerintem siessünk, mert elindult keresni téged.- egyik oszlop mögül kikukkantok, és JJJ nagyon keresi Pókembert rendőrök kíséretében. - Értelek. - mosolyodom el. - Nekünk is van ám jó tetőnk, pont a legfelső emeleten lakom. Vagyis ezt tudod, gondolom... - őszintém megse hallottam azt, hogy ha megvárnád... gondolom Harryre gondolt, de csak utólag jut eszembe, ahogy araszolunk gyorsan a terasz felé. Igyekszünk gyorsak lenni, én se szeretném, ha Jameson felismerne, hogy Pókember elrabolt, vagy vele szökök... Ahogy kiérünk döbbenek rá, hogy hálóhintázni fogunk. Jesszusom, mély levegőket veszek.
- Egy pillanat, egy pillanat...- mondogatom inkább magamnak, viszont vészesen fogy az időnk. - Menni fog MJ... - úgy tűnik kislány ehhez hozzá kell szoknod ha Pókember partnere, segédje leszel. Számolok magamba háromig, majd hülyén hangzik, de nyakába ugrom. Behunyom szorosan a szemem, és akaratlanul is egy enyhe sikkantás elhagyja a számat, amint megérzem a húzást.

Zene

Tény, van egy kis elmosódás, mikor a lencsék mögül integetését próbálom tekintetemmel lekövetni, de mi történne a szuperhősi büszkeségemmel, ha ezt csak úgy be is ismerném? Neeem, inkább kihúzom magam, elhitetve az agyammal, hogy nem kellemetlen érzés izmaimnak megfeszülése, s enyhén félredöntött fejjel nézek rá.
- MJ csak egy létezik. Ha valakitől mást hallottál, csúnyán átvert. - de azért, hogy ne tűnjön úgy, mintha csak elviccelni próbálnám a kérdését, megemelem saját kezemet, hogy ujjaim útját állják az integetésnek. Nem, nem fogtam meg a kezét, ez... ez csak valami érzéki csalódás.
- Jól leszek. - válaszolok immáron komolyabb hangvételben. Való igaz, a jelenlegi formámban nem mondanám, hogy kész lennék kiállni az Amerika Kapitány erőpróbát vagy lefutni egy laza maratont, de jobban leszek, amint innen kijutunk végre.
- Örömmel tette, ha engem kérdezel. - kérdés volt ez egyáltalán egy pillanatig is? Mindenesetre ezzel a kijelentéssel sugallhatom felé, hogy felesleges hálálkodnia, mert ott leszek, ha szüksége van rám.
- Az est házigazdája viszont már kevésbé fogja örömmel kezelni a felbukkanásomat. - pillantok gyorsan körbe kárfelmérés gyanánt. Oké, az összkép nem annyira vészes, mint amennyire katasztrofálisan végződhetett volna, de azért némi felfordulást sikerült okoznom.
- Úgy hallom, vele minden rendben, és a csodálatos háttérhangját vehetjük is a végszavunknak.
Amint kiérünk az erkélyre, kilövök egy hálót, de nem lendülök el azonnal a párkányról, mert nem szeretném, hogy úgy érezze, siettetni próbálom. Ahogy ugrik átkarolom, s füléhez hajolok.
- Vigyázok Rád! - utálom magam érte, de egy gyengéd simítással igyekszek tudtára adni, hogy nem csak tartom őt, de egyben magamhoz is ölelem, mielőtt hagynám, hogy a gravitáció tegye a dolgát és lendülnénk át az utca felett. A kellemesen hűvös levegő segít abban, hogy ne az ő közelségére, hőjére és szívverésére figyeljek... igen, ezekre végképp ne figyeljek!
A legrövidebb útvonal mellett döntök, de egyben odafigyelek arra, hogy ne száguldjunk túl gyorsan, ne legyen neki túl kínzó az út és ne járjon annyi hálókilövéssel, amitől úgy érezné, mintha zuhannánk egy pillantra.
- Hát... jobb, mint metrózni. - szólalok meg újra akkor, amikor lábaim az ő tetőjüknek peremét érinti. Lehet, hogy ő ezt jelen esetben vitatná, és különben is csak annak szólt a kijelentés, hogy nyugodtan kinyithatja a szemét, mert megérkeztünk.
Lelépek a peremről, beljebb, karommal még mindig a dereka körül.
- Itthon vagy, MJ... - suttogom, s oldani kívánom feszültségét azzal, hogy gerince mentén érintem, alig, éppen ujjbegyeimmel.

Mikor azt mondja, hogy vigyázz rám, egyszerűen beleborzongok. Nevetséges milyen hatással van rám, egyszerűen nem is értem. A közelségétől is enyhe borzongás fut végig rajtam. Leginkább csak összezavar.
Hát én, én ezt soha nem fogom megszokni. Nem én. Biztos buli, biztos nagy élmény...de könyörgőm. Az, hogy jobb, mint metrózni, itt megijedek egy grimaszt.
- Nem jobb, hanem gyorsabb, és ez nagy különbség. - jegyzem meg kissé remegő hanggal. Hiába érzek talajt a lábam alatt, még sem bízom benne eléggé. Csak félszememet nyitom ki, és bizonyosodom meg róla, hogy tényleg itthon vagyok, azaz a tetőnkön. - És olcsóbb. - teszem még hozzá. - Vagyis mennyi a bérlet árad ? Bár nem tudom hogy ez nekem megéri e a spórolást... - beszélek össze, vissza zavartan, hogy oldjam a feszültséget, mert érzem, hogy valami.. valami van közöttünk, de nem tudom, hova tenni.
- Le... levennéd a maszkod? Csak tényleg látni szeretném jól vagy e. Na meg könnyebb úgy beszélgetni, nem tudom mikor grimaszolsz. - igyekszem tréfálni, bár nem tudom eme helyzetben mennyire nagy sikere van.
- Jól vagy? Hozzak valamit? Letudok rohanni a lakásba, kötszer, víz, kaja, bármi? - kérdezem őszinte aggódalommal, és tényleg szeretnék neki segíteni. Ha legalább ennyivel tudok. Ha kér valamit, elmegyek érte, ha nem akkor maradok. Viszont minden bizonyos: vannak kérdéseim.
- Azok a fickók mit akartak? Nem vittek el semmit, legalábbis én nem úgy vettem észre, mintha az értéktárgyakra fájt volna a foguk. Senkit nem ejtettek túszul, még csak követeléseik se voltak. Nekem, nekem olyan volt, mintha miattad lettek volna itt, de az lehetséges? Honnan tudták, hogy ott leszel? AZ a fegyver is... és... - és Harry is feltűnően gyorsan eltűnt, még mielőtt bejöttek volna, színét se láttam. Lehet nem véletlen? Mióta lettem rosszmájú azzal, akivel járok? - Ne haragudj, csak.. annyira zavaros minden. És ... veled történnek, te sérülsz meg, és mégis én nyavalygok. - tör ki belőlem hirtelen, kissé kezd eluralkodni rajtam a feszültség...

Zene

Halk nevetéssel nyugtázom a kijavítását, ami megerősít abban, hogy helytálló volt a megérzésem.
- Oké, ez is lehet egy szempont. Vigasztal, ha azt mondom, hogy meg lehet szokni? - amikor elvittem a hálóvetőket az első tesztkörükre, nekem is voltak fenntartásaim. Nyilván zárt térben kipróbáltam már előtte, így azt tudtam, hogy működik, de más magadhoz rántani hálóval egy doboz kólát (megjegyzés: nagyon rossz ötlet szénsavas üdítővel tesztzelést végezni!) és más leugrani egy magas pontról, abban bízva, hogy a vékonyka fonál TALÁN nem hagy cserben.
- Ééés törzsutasoknak kedvezményes a fuvar. - jó, ez kezd vészesen afelé közelíteni, hogy meg akarom győzni, tartson velem gyakrabban, ami... helytelen. Több szempontból is. Neki megvan a maga élete, én pedig nem teszek mást, minthogy belerondítok azzal, amit most művelek.
- Grimaszolni? A feltételezés is sértő! - ujjaimmal megkeresem a maszk alsó peremétt és lassan lehúzom magamról, úgy időzítve egy grimaszt, hogy csak akkor láthassa, mikor az álarc teljesen lekerült rólam. Azért ez túl magas labda volt ahhoz, hogy kihagyjam.
- Na? Nagyon vészes? Olyan, mint egy vízihulla? Ne kímélj! - vidám mosollyal az arcomon várakozok "ítéletére", már ez, s a csillogás a szemeimben (azt, hogy neki szól, sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom!) árulkodhatnak arról, hogy fényévekkel jobban érzem magam, mint abban a bálteremben. A kis sápadtságot ellensúlyozhatja az idefenti gyérebb megvilágítás, ami pedig a maszktól helyenként lelapult, rakoncátlan tincseimet illeti, azok már úgyis a védjegyemnek mondhatók.
- Nem, köszönöm, nem szeretnék a terhedre lenni! - rázom meg picit a fejem, ami rossz húzás volt, mert a zsibogó érzet egy pillanatra visszatér.
- Főleg a mai este után nem. Pihenned kell! - bagoly mondja, akarom mondani, pók.
- Nem tudom, MJ. - ez azért így nem teljesen igaz.
- Vagyis, nem tudom biztosra. Valahogy sehogy sem áll össze nekem a kép. - ebben persze közrejátszhat, hogy úgy érzem magam, mint aki egy centrifugából mászott elő nem olyan rég.
- Ezek ugyanazok az alakok voltak, akiket annál a labornál állítottam meg, ahol a fekete trutymót tárolták. - trutymó... nem valami tudományos, de remélem elnézi nekem, eléggé fáj a fejem.
- De eleve mit kerestek a laboratóriumnál? Ha egy helyen ilyen projekteket tárolnak, annak a címét nem fogják az utcán reklámozni. Akkor meg honnan tudhattak róla? - kezdek el brainstormingolni, hogy kicsit kiadjam magamból.
- Ma este pedig felbukkannak, képzetten használnak high-tech eszközöket, olyanokat, ami egészen véletlenül hatásos az ellen az anyag ellen, amit az első konfrontációnk helyszínén őriztek. Ráadásul kódnevük volt rá, tehát tisztában voltak vele, hogy mivel van dolguk. Mégis kitől kaphattak ilyen információkat? - mert az első alkalomból és a mostani harcból kiindulva kétlem, hogy az ő kútfőjükből pattant ki. Viszont újabb réteget kap az utálat, amit magam ellen táplálhatok, mert rendkívül szemét vagyok azért, amit a kérdés implikál. Inkább egy sóhaj kíséretében próbálom elhessegetni a gondolatmenetet.
- Tessék, még jó, hogy az előbb adtam elő a "Nem akarlak terhelni" szövegemet, erre az ellenkezőjét teszem. - bocsánatkérő mosolyt küldök felé, majd tekintetem inkább aggódóra, kérlelőre vált:
- Pihenj le... a kedvemért. - elég dolgon ment ma már keresztül anélkül is, hogy egy lehetséges összeesküvés elméletemmel ültetnék bogarat a fülébe. A végére, az utolsó szóra még hangom is mélyül picit, leengedve a maszkkal járó szokványos lazaságot, beengedve a rekedtséget, a fáradtság éteri fátylát.

- Nem, nem hiszem, hogy meglehet szokni. Valaki bírja, valaki nem. - mondom egyszerűen, de annyira tudtam, de vajon honnan, hogy ezt fogja mondani ? Majd elkezdünk viccelni a tarifáin, és a kedvezményeken, csak mosolygok. Olyan természetesen tudunk egymással hülyéskedni, ilyenkor tudom elhinni, hogy tényleg régóta ismerjük egymást.
- Már kezdek törzsutas lenni, szóval remélem a legjobb kedvezményt kapom. - vigyorgok rá, de észre veszem magam. Öhm, ez most amúgy flörtnek számít? Nyelek egyet, és kicsit elkomolyodok. De a grimaszos dolog rögtön félre tolja komolyságomat.
- Hány éves is vagy? - nevetem el magam, ami önmagában szar poén, de kínossága teszi viccessé a helyzetet. Kérdésére ajkamba harapok, én mindig őszinte vagyok, és hát valóban nem néz ki a legjobban, de egyben cuki is... ismét le kell állítanom magam.
- Hát, láttalak már jobb állapotban is, ha komoly, és őszinte válaszra vársz. - mondom bocsánat kérően, tényleg sápadt, a veríték hozzátapasztotta tincseit a homlokára, és a szemei is vörösek. Aggódni kezdek, és őszintén, minden akarat erőmmel szükségem van ahhoz, hogy ne érjek hozzá. Hogy ne simítsam hátra a haját, és hogy ne öleljem meg. Azt hiszem elkéne fogadnom a valóságot, azt, hogy érzek valamit iránta. De barátom van, és minden egyes ilyen érzésért, és gondolatért szörnyen érzem magam, mint aki bűnt követ el. Egy ilyen röpke gondolat, egy kedves gesztus, számít már megcsalásnak? Gondolom, ha már vanna érzelmek... mély levegőt veszek. Ráérek még magammal viaskodni.
- Biztos? Nem nagy dolog, tényleg. - csak úgy süt az aggódalom minden szavamból. De a távolságot görcsösen tartom.
- Értékelem az aggodalmadat, de szeretnélek rávilágítani arra, hogy én végig csak álltam. Magán az izgalmon kívül, kutya bajom nincs, te pedig... te pedig úgy nézel ki mint a vízi hulla, kettőnk közül neked kéne pihenni. Soha nem voltam még ennél élénkebb. - ezt az utolsót lehet nem kellett volna kimondanom, csak reménykedhetek benne, hogy nem érti félre. Így kissé nevetségesen hat, hogy így aggódom a testi épségéért, de még szóval tartom, és nem máskor beszéljük meg a dolgot. De a kíváncsiságom mindig is nagyobb volt. Miközben beszél, leülünk, és nekitámaszkodunk a falnak. Nyár van, így jól esik a hűvös kő, a felhevült testemnek, amit az izgalom is okozott. Közben végig hallgatom, és próbálok feldolgozni a hallottakat.
- Tehát te már találkoztál velük, és akkor is közük volt a fekete trutymóhoz. Akkor azt követik... lehet van rajta valami nyomkövető? Sanszos akkor, ezek annak az emberei aki tud róla valamiféle képpen. Az is lehet, hogy a készítőjének egy beteges dolga, hogy hagyja nálad legyen, de tesztel? Vagy ez egy béna kísérlet volt arra, hogy visszaszerezzék? Azok a hanghullámok... a gyenge pontja... - ismét a hadarás és a sok okoskodás, de elfogadtam a kihívást, hogy megfejtsem eme rejtélyt.
- Pihenek, hisz ülök.- kacsintok rá. Nem, ez nem flört volt MJ, hanem nyomatékosítottam az érzésem. - Nem, nem a ma estéről van szó. - felhúzom térdeimet, szerencsére hosszú a szoknya, így kellően takar. Picit foltos lett, amiért bocsánatot kért, de nem válaszoltam, mert egyáltalán nem tehet róla, és amúgy se hiszem, hogy felveszem többet. - Egyszerűen, egyszerűen most sok minden van, sok mindent érzek, mert... amit beszéltünk. Valamiért vonzasz, valószínűleg a múltunk miatt, amire nem is emlékszem, de valószínűleg maradtak érzelmi morzsák bennem. - ezt igyekszem nem kitárgyalni most neki, nem hiszem erre van szüksége. - Nem tudom ki iránt mit érzek, bűntudatom val Harryvel kapcsolatban... kételkedek. Szerintem, szerintem borzasztóan fog hangozni, de ... de ha a kis akciónkkal megvagyunk, vagy lehet azzal fogom egybekötni, de... szünetet fogok kérni tőle. Nem helyes vele szembe, és veled szembe se, hogy nem tudom mi történik velem. Senkit nem fogok hülyére venni, de nem a fajta vagyok. Mielőtt elkezdnéd, nem nem a te hibád, nem, nem te kavartál be, és nem, nem tudom miért mondom el neked. Talán ... nem tudom. - mély levegőt veszek, és hátra döntöm a fejem. - És mekkora önző állat vagyok, mikor nagyobb problémád is van, de én az idióta érzéseimről beszélek neked, mikor egy enyhe kínzáson vagy túl. Ne haragudj. - nem, nem tudok a szemébe nézni, csak bámulom a cipőm orrát, és várom mikor hagy faképnél. Mint egy idióta gimis lány, aki nincs tisztában az érzéseivel, és a mivoltával, szánalmas.

Zene

- Vegyem ezt úgy, hogy a kedvenc utasom hajlandó máskor is velem tartani? - van egy icuripicuri bűntudatom amiatt, amiért ilyen galád módon, szemrebbenés nélkül fordítom ellene a kedvezményes felvetését, de védelmemben legyen mondva, lényegében tálcán kínálta a lehetőséget. Akkor mégis mitévő lehetne az ember pókja? Ööö... pók embere? Nem lényeges, az számít, hogy én itt csak áldozat vagyok! És csupán azért látható az ábrázatomon az a provokatívnak is minősíthető, kaján mosoly, mert ilyen jól viselem. Egyáltalán nem használhatnak fel ilyesmit ellenem! Ellenben az ő életkoromra tett megjegyzésével, amire egyből reagálok is azzal, hogy "vérig sértettségemben" eltátott szájjal pillantok rá.
- Úgy érzem, nem értékeled egy igazán komoly és érett szuperhős társaságát. - nyelvet öltök rá, mert nem maradhat el a vigyorom mellett, hogy valamivel jól alátámasszam megrengethetetlen kijelentésemet.
- Másmilyet el sem fogadnék. - már az ismeretségünk legelején sem az jellemezte, hogy visszafogta vagy finomította volna meglátásait és sosem kérném tőle, hogy változtasson ezen. Ugyanúgy a része, mint az éles esze, a megfigyelőképessége, a néha kissé sötétebb, szarkasztikusabb humora, a tartózkodása és fenntartásai ellenére is őszintén törődő szíve... ezek azok, amik mind azzá az erős és gyönyörű... khm.. azt hiszem, elkalandoztam.. hol is tartottunk?
- Egészen biztos, nyugi, nem fogok itt elájulni, ígérem! - hogy később? Majd meglátjuk. Egyébként, azt nem mondom, hogy maga az aggódása nem hoz zavarba, viszont egyben kellemetlenül is érzem magam miatta, mert ha nemmegyek ma el arra a jótékonysági rendezvényre, akkor ő valószínűleg most még az estét élvezhetné ahelyett, hogy egy jelmezes alak állapota miatt tart, akivel nem mellesleg majdnem feltörölték a padlót.
- Most még így érzed, de hidd el nekem, ez csak azért van, mert most még dolgozik benned az adrenalin. Amint a szervezetedben csökken a szintje, úgy fogod magad érezni, mint aki két napja megszakítás nélkül talpon van. - igen, tapasztalatból beszélek, bár ennek ellenére kötve hiszem, hogy bárminemű ellenérv felhozatala nélkül szót fogadna.
- Kétlem, hogy nyomkövetőről volna szó, ahhoz az anyag túl instabil és kiszámíthatatlan. Én inkább arra szavazok, hogy az eredeti tulaja, miután elvesztette a bizarr kísérletét, szemmel tartott engem. Valószínűleg összerakta, hogy miért váltottam hirtelen feketére és talán abban bízott, hogy előcsalogathat azzal, ha civileket veszélyeztet. Ami bejött. - viszont ez tovább is vezet minket ahhoz a ponthoz, ami számomra eddig az egyik legnagyobb kérdőjel....
- De miért pont Harry Osborn gáláján? - piszkálja kicsit a csőrömet.. izé, csáprágómat.
- Egy ilyen húzást bármikor máskor is ki tudott volna játszani, méghozzá jobb eredményekkel. - mégis heteket vártak. Miért?
- Én inkább fekvő pozícióra gondoltam.
Egy.
Kettő.
Há... igen... ennyi se kellett, hogy leessen a tantusz és paprikavörössé váljak. Viszlát sápadtság!
- Ezt nem mondhattam ki hangosan. - csapok a homlokomra, amit pillanatokon belül bánok meg. Emlékeztető Dr. Parkernek: ez nem valami jó kúrálása a fejfájásnak!
Nem mintha figyelnék a lüktetésére, mert helyette szívemé foglal le, annak sajgása, ahogy szavait hallgatva egyre jobban elszorul. Hiába állítja, hogy nem az én hibám, tudom, hogy az. nehéz megszólalnom, nehéz megtalálnom a megfelelő szavakat.
- Nem vagy önző. - kettőnk közül én vagyok az. Csupán annyit kellett volna tennem, hogy távol tartom magam tőle. Nem telne semmiből kiszőnöm egy hálót és magára hagynom, hogy ne nehezítsem tovább a helyzetet, de mikor nem néz rám, a lábaim a tető széle helyett őfelé visznek, leguggolok alá, és lassú, puha mozdulattal csúsztatom ujjamat az álla alá, hogy ne fordíthassa el a fejét.
- És ne érezd úgy, hogy bármiért bocsánatot kellene tőlem kérned! - közelebb hajolok hozzá, hogy puszit adhassak a homlokára.
Az én bocsánatkérésem tőle... egy megszegett ígéretért.

- Hát ha úgy alakulnak a dolgok- csak egyszerűen vállat vonok, mintha tényleg csak arról lenne szó, hogy reggelente egy busszal, vagy metróval megyünk. Igyekszem minden erőmmel legalábbis nem félreérthető lenni. De ez nehéz. Nagyon nehéz, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetben fogok kerülni. Emlékeim szerint Harry az első pasim, és vele minden olyan egyszerűen ment. Jó barátok voltunk gyerekkoromban, ismertem valamennyire, mikor újra találkoztam vele, újra megismertem, és közelebb kerültem hozzá. Sodródtam az árral, mint egy... mint aki egy álom buborékban él. Nem kérdőjeleztem meg semmit, megcsókolt? Vissza csókoltam. Randizunk? Randizzunk. Megpróbáljuk együtt? Meg. Egyszerűen mentem, ahogy alakultak az események, és ezzel igazából csak akkor lettem teljesen tisztában, ahogy most Peternek fogalmaztam a dolgot. Ahogy alakulnak a dolgok. Na igen, eddig valóban így éltem. Most kezd olyan valóságossá válni minden.
- De hidd el, értékelem, értékkelek. - válaszolok immár kedves, barátságos mosollyal, amit tényleg nem lehet félre érteni másképp. Vigyázok minden mimikámra, és megmozdulásomra. Az ígéretére, helyeslőn bólintok. És arra, hogy később fog kijönni rajtam a fáradság, abban egyetértek, de még jó hogy péntek van, és lesz időm hatalmasat aludni holnap.
- Nyugi értettem főnökúr! - mondom miközben mutatom a kezeimmel, hogy higgadjon le. Értékelem az aggódalmát, tényleg, továbbra is. Így miközben elmeséli mi történik le is ülünk. Így legalább mind a ketten pihenünk. Legszívesebben behívnám a házba, de hát...
- Értelek. A lényeg, hogy ez az egész egyre veszélyesebb. Ki kell deríteni kiáll emögött. - mikor felhozza Harryt borzongás fut végig rajtam. Hisz, tényleg kezd egyértelművé válni, hogy hazudott nekem, és valóban lehet valami köze hozzá. Vagy legalábbis tud róla. De érdekes mód, lehet szörnyű ember vagyok, ez a tudat, hogy csalódást okoz... nem visel meg annyira, mint gondolná az ember. Inkább dühös vagyok rá.
- Megértelek miért gyanúsítod. Ezért is kell utána járnom. Tudnom kell kivel... vagyok együtt. Amúgy is. Barátom Harry. Régóta ismerem. Ha bele is keverte valamibe az apja, lehet, lehet tudnék neki segíteni, vagy... én nem tudom. Nem akarok bizonyíték híján spekulálni semmit. - Elég bűnügyi műsort néztem, ahhoz hogy tudjam, nem szabad bizonyíték nélkül, és józanész nélkül elítélni, vagy megítélni valakit. Hisz Harry azon kívül nem került gyanúba, hogy az ő gáláján történt, és nem volt ott az incidenskor.  A rendőri csőlátás most a legrosszabb, amit tehetünk.
Annyira belemélyültem a gondolataimba, amíg nem szól, hogy ezt nem kellett volna kimondania belese gondoltam, hogy mit mondott. Enyhén, kissé fáradtan el is nevetem magam. Kezdek ehhez a fura fogalmazásaihoz hozzá szokni.
De egyszerűen, ahogy itt ülünk, és a jóleső friss, füstös levegőt körül leng minket egyszerűen kitör belőlem minden.
- De kell, sajnálom. Mindent. - mély levegőt veszek, és az érintése, ahogy megérzem ajkait, behunyom a szeme, és könnyek gördülnek le. Megint az a bizsergető ismerős érzés, megremegek, és a fejfájás, amint átadnám magam az emléknek, hogy képben is ne csak érzésben adja elő magát előtör. Felpattanok, megtörlöm a szemem, nem épp nőiesen.
- Haza kéne menned, mármint regenerálódni. Pihenj le, és, és kitalálunk egy tervet, rendben? Mielőbb kikéne derítenünk mi történik. Köszönöm az estét, hogy feldobtad, és hogy... - közben végig zavartan araszolok az ajtó elé. Nem nem tudom kezelni a dolgot, nem tudom kezelni, ha valaki tetszik. Így pláne, hogy valahol egy kedves, aranyszívű embert azt hiszi egyedül vagyok.. vagyis... ott hagyott a gálán, miközben azt eltervezte? Nem, nem tehette... a fejfájás.
- Szólj.. mikor... - és el is tűnők az ajtó mögé. Mély levegőket véve. Szégyenlem magam, de egy percet sem... nem, le kell fürödnöm, és aludnom. Gondolkodnom kell.

Zene

Győztesen húzom ki magam, mikor nem utasítja el élből egy újabb közös utazásnak a gondolatát. Mondjon mindenki, amit akar, ezek a kis diadalok igenis be tudják ám aranyozni egy srác estéjét. Azon most angolos eleganciával lépjünk át, hogy álarc hiányában a maga teljes valójában látszik a lúzer vigyorom, ami örömöm jeleként költözött arcomra. Levakarnám, de nincs benne a segítségemre azzal, hogy közli, értékel. Komolyan mondom, mindjárt visszahúzom a maszkot, ha ezt így folytatja!
- Na azért! Már kezdtem aggódni, hogy szólnom kell Hangyának, vegye át a helyem. - függetlenül attól, hogy fogalmam sincs, New Yorkban tartózkodik-e egyáltalán, nem igazán lehet hallani róla semmit.
- Egyetértünk, és le is fog bukni az illető. - amit nem csak azért mondok, hogy megnyugtassam. Elég veszélyes eszközökkel játszadozik, előbb-utóbb hibáznia kell, főleg úgy, hogy közben arra is kell figyelnie, hogy a háttérben maradjon. Bárkiről legyen szó, jelenleg előnyt adott nekünk azzal, hogy egy második kudarcba fulladt próbálkozást tett, így már mindkét eseményben felfedezhetőek a közös vonások.
- Ez egyelőre csak teória, nem gyanúsítom őt. - deee... biztos vagyok ebben? Ha totálisan őszinte akarok lenni MJ-vel (márpedig megérdemli, hogy az legyek), komolyan a szemébe tudok nézni és azt mondani neki, hogy az ujjaim nem szorítanak rá a tető párkányára már pusztán attól, hogy az Osborn névre gondolok?
- Vagyis... - nyelnem kell. VIsszanyelni a keserűséget, ami a felszínre akar törni.
- Nem akarom gyanúsítani. - így a pontosabb, mert ezzel nyitva hagyom a kaput a szívemben lévő tüskének. Annak, hogy ha tetszik, ha nem, a lista élén egyelőre ő szerepel.
- Csak furcsállom, hogy az egyetlen közös nevező rajtam kívül az ő cégük. - mély levegőt veszek. Ő nem Norman, Peter. Nem kell annak lennie.
- Valami bűzlik az Oscorp környékén és ezalatt nem arra gondolok, hogy mennyire ugrott meg a gyáraik miatt a város légszennyezettsége, pedig az sem elhanyagolandó probléma. - muszáj egy kicsit elviccelnem. Valamivel. Akármivel.
- Nem, én...
Kifogy a hangomból a lendület, és végül inkább csak elharapom a tervezett mondatot.
Én sajnálom.
Figyelem még az ajtót. Átforgatom tudatomban a szavakat, miket nem mondtam ki.
Aztán visszahúzom a maszkot és nem törődve se fáradtsággal, se fojtó érzéssel, amit mintha maga az éjszaka ébresztene bennem, a levegőbe szökkenek, hogy a városi fényekbe merülve zuhanjak néhány emeletnyit, mielőtt egy hálóval rántanám magam vissza a magasba.
Hazafelé... akármit is jelentsen ez a szó...