Dangerous Night - MJ & Spiderman

Nem tudok otthon maradni, már két hete, hogy össze költöztünk Peterrel, de nagyon ritka, mikor együtt vagyunk ott. Mostanában mindig elkerüljük egymást, és most egyszerűen kivételesen fuldokoltam otthon egyedül. Nem szokott nálam ilyen lenni, szeretek egyedül lenni, nyugodtan olvasni. Vagy bármi más, kis dolgommal törődni. De most csak... hiányzik, és hiába küld sms-t hogy járőrözik, a szokásos köröket fogta, nem mondhatom önző módon, hogy jöjjön haza, mert nem akarok egyedül lenni. Jah meg úgy, amúgy jó lenne dumálni egyet. Ez az egyetlen kellemetlen része annak, ha valaki egy szuperhős barátnője. Hogy önzetlenül osztozkodjon vele a világgal, az emberekkel. Nehéz, még csak a levelet se beszéltük meg.
     A szüleimmel beszéltem arról, hogy halasztok egy évet. Nem örültek neki, de azért megértették. Valószínűleg az segített, hogy legalább munkám van, amiben remélhetőleg előre török. De persze, a halasztás nálam azt jelenti, hogy nem valószínű, hogy vissza térek, de legalább időt nyerek.
     Végül úgy döntöttem sétálok egyet a Time Squere-n már régóta terveztem képeket készíteni. Anyuékhoz azért gondoltam beugrom útközben, beszélgettünk, ettünk. Mondták már látnák legközelebb Petert is. Ez visszafojtott megjegyzés: én is. De nem akarok rossz indulatú lenni, sem a szemére hányni ezt. És mindig ha erre gondolok, önzőn, azonnal lelkiismeret furdalásom támad. Dolgozunk mind a ketten, nekem a suli idő felszabadult, neki az is benne van, este pedig szuperhősködik. Teszi a dolgát. Én pedig otthon várom, és mikor érzem lefekszik mellém az ágyba, végre fellélegzek, a gyomrom megnyugszik, és sikerül végre elaludnom. Reggel kávé, kapkodás, elköszönés.
     Végül estére kiértem, a fények gyönyörűek. Egyszerűen imádnám, ha nem lenne ennyi ember. Sajnos velük mindig is problémám lesz. Ha kulturált emberek módjára tudnának közlekedni talán, nem bosszantanának fel. Utálom mikor vadidegenek jönnek nekem. Mint az előbb is, egy férfi kabátban, sapkában úgy siet el mellettem, és jön nekem, mintha ideges lenne, esetleg követné.... azonnal megnéztem a zsebem, és a táskám, hogy nem rabolt e ki. Szerencsére mindenem meg van, így folytatom az utamat. Végül veszek egy kávét, leülök egy padra megiszogatom, miközben a fényképezőt állítgatom. Ha látok egy remek koncepciót lövök is egy képet. Egy kis srác pókember szerkóban előttem pont azt játssza, amit a jelmeze sugall, elmosolyodom, és lövök egy képet róla. Nem szeretem a gyerekeket, de ő cuki.
     Végül valami fura történik, több ember is körülnéz, nem csak én. Nem egészen hallunk semmit, sem látunk. Viszont nem tudom, olyan mint a vihar előtti csend. Mikor olyan érzésed van, hogy pillanatok alatt leszakad az ég. És pillanatokon belül meg is történik...
     

- Teháááát... igazam volt vagy igazam volt? - szemforgatás érkezik szavakba öntött válasz helyett a tizenhárom éves sráctól, de arcának kisumuló vonásai, miközben nagyot harap hot-dogjából, többet elárulnak, mint amit verbálisan kihúzhatnék belőle. Nekem viszont, tudván, hogy úgy negyed órával ezelőtt még mennyire ágállt a karamelizált hagymakarikák és a sriracha hot-dogra kerülése ellen, ez több, mint elegendő ahhoz, hogy elkönyveljek magamnak egy győzelmet.  
- De aztán be ne márts anyukádnál, ha megkérdezi, miért nem kérsz a vacsorából! - jegyzem meg egy cinkos félmosollyal az arcomon, amit, feltűrt maszkomnak köszönhetően ő is jól láthat, de amint elcsípem az ábrázatán beálló változásokat, meg is bánom a mondatot.
- Nem érdekelné. Én sem érdeklem. - elfordítja a fejét és az utcát kezdi fürkészni. Nyertünk pár érdekes pillantást a párosunkkal a padon ücsörögve, de tudom, hogy nem az elhaladók érdeklik a fiút, ahogy eddig is hidegen hagyta tekintetek kereszttüze. Felismerem az érzelmek benntartását, mikor látom. A rutin, meg az évek.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz, Clay. Sokat dolgozik, de nem tenne így, ha nem érdekelné a családja. Olykor viszont könnyű elvesznünk a napokban, a felelősségeinkben.
Homlokát ráncolja, ahogyan az utolsó falatok mellett szavaimon rágódik. Ilyenkor, töprengő, komoly arckifejezésétől idősebbnek tűnik a koránál, amitől szorongató érzés költözik mellkasomba.
- Te nem veszel el, pedig neked tuti rengeteg dolgod van. - nem tudom, mi vág jobban képen, az a meggyőződés, mellyel ezt kimondja, s mellyel elképesztő mennyiségű hitet sugall, vagy a felismerés, melyet kijelentésének szele felém sodor. Hálás mosollyal nézek rá, s egyben aprót kuncogok is.
- Ugyan már, pajti, nézz csak rám! - körözök mutatóujjammal az álarc fehér lencséi előtt.
- Ha valaki nálam jobban el tud veszni, akkor már nem térképre van szüksége, hanem egy olyan űr-GPS-re, amit Marvel Kapitány használhat.
Feltör belőle a nevetés, s még csak nem is sejti a viccet az egészben: nem túloztam. Mostanában megint sokat hordtam a piros-kéket, a különbség annyi, hogy míg korábban egy elkerülő manőver volt, mert addig se kellett az üres lakásomban egyedül maradnom a gondolataimmal, addig az, amit az utóbbi hetekben csinálok, ennyire nem volt tudatos. Inkább egy beidegződés, mint a tűztől való félelem. De hát Pókember nem fél, nem igaz? A válasz erre az, hogy nem félhetne. Így hát marad a maszk. Még MJ előtt is.
- Figyelj, ha már szóba került a bemártás, még nem tudtam megk...
A föld finom, de jól érzékelhető megremegése fojtja belé a szót.
- Te is érezted?
- Picit abban bíztam, hogy csak én éreztem, mert az azt jelentené, hogy hallucinálok, nem pedig... - végig sem tudom mondani, mert a távolban máris pánik hangjai törik meg a város idilli, esti atmoszféráját, hogy keveredjen az épületek között felszálló füst- és porfelhővel. - ... ezt.
Beletörődő sóhajt hallatok. De nézzük a jó oldalát! Egyelőre nem kell fiatalkori képzelődéstől tartanom.
- Clay, nyomás haza! Zárd be az ajtókat és fejezd be az olvasónaplódat! - ezutóbbinak semmi köze a vészhelyzethez, viszont nem felejtettem ám el, amit a beadási határidőről mesélt. A tiltakozásra, amire minden bizonnyal sor kerülne, ha tovább maradok mellette, nem adok esélyt.
- Holnap dumálunk!
Azzal már szövöm is ki hálómat, a maszkot már lengés közben húzom le, hogy immáron teljesen fedjen. A sebesség miatt egyébként sem kell kíváncsiskodó pillantásoktól tartanom.
Az esemény epicentrumát nehéz volna eltéveszteni, már csak azért is, mert öt perccel ezelőtt még egy lebontásra váró épület állt ott. Létezik a világon olyasmi, mint esti műszak és motivált munkaerő, így ez önmagában nem egy bizarr dolog. Az, hogy a romok előtt egy nőalak áll, vészesen közel a maradványokhoz, már sokkal inkább. Első ránézésre könnyű lenne azt hinni, hogy a felszálló por beterítette ruháját, de ahogy tesz néhány lépést az utca felé, maga mögött hagyva a pusztítás gomolygó bizonyítékát, hamar bebizonyosodik, hogy nem a ruhája az, ami fehér, hanem ő maga. Természetellenesen sápadt, kvázi kréta árnyalatúnak látszó bőre éles kontrasztban áll derekáig leomló, hollófekete hajával és az enyhén kirívó, éjszínű öltözékkel. Ha a megjelenése még nem volna elég baljóslatú, megkoronázza azt, hogy bal szeme szó szerint szikrázik. Vagyis, ragyog. Dereng... nem tudom, de kissé kiráz tőle a hideg. Azonban mint tudjuk, Pókember nem félhet, ugyebár, így hát előtte landolok, néhány lépésnyi távolságra.
- Hölgyem, én igazán megértem magát! Mind szeretnénk néha kirúgni a ház oldalát, de tartok tőle, hogy ez már a csendháborítás kategóriába esik. - a nő arca rezzenéstelen marad, szoborszerűségéhez hozzátesz hűvös tekintete. Mély levegőt vesz, s azokban a másodpercekben mintha minden hang elhalna körülöttünk. A füleim később még visszasírják ezen pillanatokat.
Igazából nem tudnám feleleveníteni, mikor kerülünk a Times Squarre. A küzdelmünk valamivel odébb kezdődött, akkor, amikor még nem voltam vele tisztában, hogy a rendkívül magas oktávok mellett még az adottságai közé sorolhatja a repülést, a telekinézist és valami fura, koncentrált energiát, amivel pár másodperce sikerült meglepnie. És míg hátrafelé szállok, egyre veszítve a magasságból, megfigyelhetem, milyen hangulatos ilyenkor ez a tér a reklámokat hirdető neoncsodák fényében. Kár, hogy élvezni már nem sokáig tudom, mert a hátam keményen találkozik az egyikkel. Hé, nézzenek oda, a ruhám tökéletesen passzol a Pepsi hirdetéshez! Nem akarnának szponzorálni? Nem, pókösztön, nem téged kérdeztelek, de köszi szépen, sejtettem, hogy jön a nő!
- Legalább a nevét megsúghatná! - köhögöm fel sérelmemet, mert mégis alapvető illem, melyben hiányosságok fedezhetőek fel. De az, ahogy a jócskán föld felett lebegő alak mellkasa megemelkedik, arra enged következtetni, hogy mindjárt bepótolja, amit elmúlasztott. A hangok meghalnak, mintha a levegőből szipolyozná ki őket, hogy aztán útjukra bocsássa elnyíló ajkain keresztül.
Sikoly! Igen, azt hiszem, ez lesz a neve.

A teljesen Time Squere-hez mérten nyugodt estéből, azt sem tudom mi történik. A hirtelen jött csend, majd a fülsüketítő sikoly. Egy olyan, amire mindenki egyszerre a füléhez kap, és összegörnyed. Ezernyi szilánkok száguldanak a járókelők felé. És sötétség, bár nem teljesen távoli fények így is világítanak, illetve, egy-két tábla fent maradt... valamennyire, és a hold is add némi fényt, viszont körülöttünk eltűnnek a lámpák fényei, és a reklámtáblák. Pánik hangulat kezdődik azonnal. Megjelenik pár rendőr, akik terelgetik ki az utcából az embereket, de még elég friss a dolog így csak azok a járőrök vannak jelen, akik itt járkálták. A gyomrom összeugrik, eléggé ideges hangulat lett pikk pakk. Azt hallom még egy épület is kicsit távolabb összeomlott bármi is volt ez a hang.
Majd valaki felkiált mellettem, ez-az a kisfiú akit nem rég még fotóztam, az anyja igyekszik kétségbe esetten óvni testével.
- Ott van Pókember! - mutogat lelkesen. Követek merre néz, és valóban Peter van ott, és épp mintha dulakodna valakivel. A többség azonnal megáll, és mind kíváncsian nézik mi történik. A félelemnél csak a kíváncsiság tud úrrá lenni. Viszont én érdekelt vagyok a dologba, hisz ismerem azt aki épp értünk kockáztatja az életét. Éles fájdalom nyilall a karomba, és nedvességet érzek. Oldalra nézzek a bal karomból kiáll egy üvegdarab. Mély levegőt veszek. Nem tudom mennyire biztonságos itt, bár már semmi nincs ami széttörhet, a következő rohamra, ami épp most jön.. ismét mindenki összekuporodik. Mikor abba marad, sokan ismét menekülni kezdenek. Én azért is aggódom, ha arra megyek még egy sikoly, és ott is lehet megrepednek a dolgok. Meg ... nézni akarom Pókember csatáját, meg kíváncsi vagyok mi történik itt. A szilánkot nem érzem olyan mélyre fúródni, így kiszakítom a karomból. Valóban nem volt mély, de azért fáj. Még nem gyógyult be teljesen a Kaine-el való találkozónk után a tenyerem égése se, szóval kezdem hadisérültnek tekinteni magamat.
Közben kiérnek a rendőrök, és kordont helyeznek el , hogy senki ne menjen a csata felé. Persze jó páran akik nem menekülnek, oda sietnek, én is így teszek, de a tömegben jó páran nekem is jönnek. Enyhe káromkodások közepette oda verekedem, magam, és gyorsan az elejére tolakodom. Ha már itt vagyok... a fényképezőmet előkapom. Valami előnyt is kell kovácsolnom belőle, miközben úgy liftezik a gyomrom, igyekszem nem elhányni magam. Tudom, hogy Peter fog győzni, ez egyértelmű, de ennek ellenére az aggodalmam ilyenkor sosem fog enyhülni. Így feszülten nézem mi történik, és igyekszem belenagyítani készülékem segítségével, így jobban is látva az eseményeket.
     

Azt már biztosan felírhatom a tudományos megfigyeléseim közé, hogy a pókcsípés következtében élesebbé vált hallásom nemhogy nem tett immunissá a magas hangok negatív hatásai ellen, de még kiszolgáltatottabbnak is érzem magam velük szemben. A dobhártyám a nő jóvoltából immáron hírből sem ismeri a magányt, ugyanis konokul kitartó társként költözött be hallójárataimba az a zúgás, aminek az enyhe dezorientáltságot köszönhetem. A színek és fények egybemosódnak szemeim előtt, összekapcsolt határvonalaikkal kaotikus tájképet festve, ami bármely pillanatban elnyelhet örvénylő forgatagával. De erre csak megrázom a fejem. Elájulni túl könnyű lenne, és nekem még teendőm van.
- Hagyja őt békén! - jól beszélsz, kölyök! Várjunk, micsoda? Már az csodával határos, hogy a távolabbról érkező szavak egyáltalán egyáltalán átjutottak azon a csengésen, amit egyáltalán nem síratnék meg, ha elmúlna végre, de ami végképp kipofoz a kissé kábult, zavarodott állapotomból, az az, hogy a hang túl vékony ahhoz, hogy egy felnőtthöz tartozzon. És ahogy a hűvös kóla üdítő hatását propagáló táblá(ba)n heverve oldalra fordítom a fejemet, meglátok egy gyereket, ismerős maszkban, és valami megmagyarázhatatlan módon, az elválasztó kordonok előtt. Sajnos, a jelmezválasztása a nő figyelmét is felkelti és tekintetemet követve elkezd lejjebb ereszkedni hozzá.
- Ne... - nem tudom, hogy a kis bajnok hősies felszólalása tette-e meg a hatást vagy innen nézve még apróbbnak ható termete az, mi kíváncsiságot ébresztett az egyébként meglehetősen szófukar táncpartneremben, esetleg anyai ösztönök felszínre töréséről van-e szó, de nem áll szándékomban megvárni, míg kiderül. Még az izmaim remegéséről sem veszek tudomást, helyette figyelmemet a megfelelő szög belövésére összpontosítom, hogy lábaimmal még a buktatók és egyéb kételkedő gondolatok felszínre bukkanása előtt lökhessem el magamat a nem picit behorpadt felszínről. Szerencsére, a nő hiába képes levitáltatni magát, a reakcióideje és a manőverezése közel sem olyan jó, mint az enyém, így karjaim még azelőtt fonják körül hátulról, hogy lábai talajt érhetnének. Izmai megfeszülnek, ahogy testem nekiütközik az övének, a lendület erejével változtatva az ő irányán. Meglepő módon azonban olyan érzésem támad, mintha visszafogná magát, mert nem kiáltott át reflexszerűen a város másik felébe.
- Szeretném megjegyezni, hogy bár belátom, mennyire bizarr ez az új pozíció, semmi hátsó szándékom nem volt vele! - még mielőtt az egymásnak simulós átölelést valamilyen fura utalásnak venné. Vagy még mielőtt a cancel kultúra célkeresztjébe kerülnék egy tévesen feltételezett szexuális zaklatás miatt. Azt már nem nagyon van időm megkérdezni tőle, mi a véleménye erről a modern társadalmi tendenciáról, mert idegesen hördülve ő módosít atesthelyzetünkön azzal, hogy teljes tömegét átfordítja, hogy hanyatt fekve ússzunk a levegőben, én pedig azonnal összerakom mire készül.... sajnos hiába, a medveölelés hátránya (főleg ebben a felállásban), hogy nem sokat tehetek már ellene. Talán még hálóval lassíthatnék az elkerülhetetlenen, de a föld közelsége miatt a gravitáció és az ő telekinetikus (vagy jobban belegondolva talán inkább pszionikus) erejének kombinációja effektívebbnek bizonyul.
- Ohh... a hátam... - némileg gyengén és sípolósan préselődnek ki a szavak a levegővel együtt a tüdőmből a becsapódást követően. A beton megrepedezett alattunk, felvéve egy igen esztétikus, hálómintára emlékeztető alakzatot, mintha humoros névjeggyel, szándékosan próbáltam volna ékíteni gyönyörű városunkat.
- Nem beszélhetnénk meg? Tudok egy remek helyet, ahol isteni zöld teát szolgálnak fel, mézzel kiváló a hangszálaknak. - az már igazából fel sem tűnt, hogy valamikor betonba fúródásunk után elengedtem, csak akkor, mikor újra a levegőbe emelkedik és felém se szagolva ellevitál. Áucs! Onnan tudod, hogy születésedkor be lettél oltva a csajozás ellen, hogy még a mentálisan instabil metahumán nők is ignorálják az ajánlatodat.
- Hé, én kiegyezek ám a barát-zónával, nincs harag! - miért van olyan érzésem, hogy egyébként sem gyötri túlzottan a bűntudat, amiért megpróbál lekoptatni?
Ennek ellenére, miután feltápászkodok, a távolodó alakot csupán egy pillantásra méltatom, mielőtt kis megmentőm előtt teremnék egy ugrással.
- Köszi a segítséget, Pókember! - tartom felé jobbomat egy ökölpacsira, miközben leguggolok hozzá.
- Figyelj, szükségem lenne egy partnerre! Figyelned kéne arra, hogy anyukád és mindenki más a kordonok mögött maradjon, megtennéd? - ezt hatásosabbnak ítélem, mint megdorgálni, amiért segíteni akart, főleg úgy, hogy az én saram, elvégre, én voltam rossz hatással rá. De talán azzal, hogy bevonva érzi magát az eseményekbe, a biztonságos zónában tarthatom.
- Persze, számíthatsz rám! - büszkén húzza ki magát, amin elvigyorodok saját maszkom alatt.
- Mi Pókik tartsunk össze, nem igaz? - felkapom a helyéről, hogy átemelhessem a barikád fölött és egy barna hajú nő mellett tegyem le, aki egyébként félelmetesen hasonlít Michellere és még a fényképezőgépe is... mi a f---
- Mi... öö... miss... jobb, ha mindenki távol marad. A barátom fog gondoskodni erről, de elkélhet minden segítség. Ő azt a részleget fogja figyelni... - mutatok el balra az utca egyik felére. - ... maga pedig ezt. A gépével... nem lehet gond... nagyobb területet belátni. - szívem szerint megkérdeném, hogyan is kerül ide, de az túl feltűnő volna, így vissza kell nyelnem, bármilyen erős az inger.
- Én addig utolérem Zajongót, hogy elbeszélgethessünk. - mutatok hátra a vállam felett. Szinte biztos, hogy nem ezt a nevet adtam neki, de bűnrossz a névmemóriám, mindenki nézze el nekem!

Fel vagyok spanolva, dübörög bennem az adrenalin. Volt már részem csatákban, Prága, London, Szabadság szobor... semelyik nem volt jó emlék, viszont tény, hogy felpörget, és izgalmas. De mióta tudom ki vívja ezeket a csatákat, ezek mellé oda préselődött a végtelen aggodalom. Tudom Peter szívós, és már sok kemény csatát megvívott, de még sem hallhatatlan, és akkor sem jó látni ha fájdalmai vannak, és sérült.
Így igencsak aggódva nézem az eseményeket, és csak annyit látok, hogy többször is épülethez vagy a földbe csapódik. Ilyenkor a gyomrom összerándul, és küzdök a francos hányingerrel. A kis srác nem tudom mikor került mellém, a pókjelmezes. Vissza kell fognom magam, hogy ne kérdezzem meg az anyját, miből gondolja, hogy ez eléggé biztonságos számára... Nyitnám is a számat, mikor a kis srác annyira pókember védelmébe kell, és hogy ő segíteni akar, és átbújik a korláton. Az anyja kiabál utána, de egy rendőr nem engedi tovább, nem hogy a srácért indulna. Hiába van itt ez a szalag, akkor sem biztonságos, a rendőrök hiába kérik az embereket hogy távozzanak, gyorsan... de az emberi kíváncsiság mindig erősebb lesz, és a sajtó is kezd megérkezni. Épp azon gondolkodom gyorsan átbújok, vissza rántom a srácot... de végül Pókember megelőzött. Csak vigyorgok, a megkönnyebbüléstől sírni tudnék.  Nem tűnik nagyon vészesnek...vagy csak a kisfickó előtt úgy tesz. A ruhája már néhol elszakadt, és látok egy két sebet vérezni alattuk. Mély levegőt veszek, és igyekszem minden érzelmemet vissza nyelni. Nem buktathatom le. Így csak nagy boci szemekkel nézem az eseményeket. Nagyon kedves a sráchoz, vissza is hozz az anyjához, én pedig szorongatom azt a szalagot, hogy ne fussak hozzá, hogy ne szóljak hozzá... hisz az feltűnő lenne.
Mikor viszont észre vesz, megkövülten nézek vissza rá, nem tudom megmerje e szólalni, szólítani, vagy bármi olyat mondani. De azért vicces, kissé meglepődik, hogy itt vagyok, hát na én is, hogy mi a  franc történik éppen.
- Rendben Pókember... maga meg... vigyázzon magára! - nézek rá jelentőségteljesen, hogy ne csináljon semmi hülyeséget, de Peter úgyis mindent megfog tenni, hogy az embereket védje... én meg őt féltem. Hála az égnek mindenki elvan foglalva a fotózására, és a hajrá pókcsávózással, hogy ezt a furi beszélgetést, senki nem vette észre, csak a gyereket érzékelem, hol rám, hol rá néz.
Sajnos távol tartani az embereket nem nagyon tudjuk, és én magam se szívesen megyek el innen, mindaddig amíg nem teljesen életveszélyes.
A fiú, akit Miguel-nek hívnak teljesen büszke lett, és nagyon értékelte, hogy Pókember rá bízta eme nemes feladatot. Csak mosolygok, Peter mennyi emberre lehet jó hatással. Büszke vagyok rá...
Mikor ismét Pókember elmegy a gonosz vagyis Zajongó után menjen, megkönnyebbülést ismét a rémület veszi úrrá. Ráadásul a sajtó is kiért.
- Na megint mit művelt az a nyavalyás gazfickó! - egy ismerős szivarfüst üti meg az orromat. JJJ
- Fene essen bele, hol vannak a fotósaim, sosincsenek itt mikor szükség van rájuk, az ég áldja már meg őket.... - majd rám néz... néz... néz, betárcsázos internet hang. - Fizetek a gépért...- jelenti ki végül.
- Elég ha kifizeti a képeket, és kapok prémiumot... magának dolgozom.
- Tessék ? Mióta?
- Robbie asszisztense....
- Jah Minnie...
- Michelle...
- Egy kutya, gyerünk Michelle, a munkáért fizetem, nem a beszélgetésért. - ezzel ismét beleharap a szivarjába, és jól mélyet szív bele.
Itt nekem kell fel szívnom magam, viszont mindent visszanyelek. Már nem gimis vagyok, ő a főnököm, akinél épp próbálok teljes állást szerezni. Így nincs más dolgom, csak jó képeket készíteni a szerelmemről, akit épp széttépnek, hát nem mesés ?
   

"Maga meg... vigyázzon magára!" Észre sem veszem, de apróbb fáziskéséssel bólintok, pedig utálok olyan ígéretet tenni, amiről tudom, hogy képtelen leszek betartani. Azután pláne elég gyengének érezném, hogy a testemet borító szövet minden, csak épp nem érintetlen, ami azt jelenti, hogy laza kis esti programnak bepréselhetem a foltozást, amennyiben nem akarok enyhén leharcolt szerelésben járőrözni holnap. Viszont nem fogok hazudni, az utómunkálatok ellustálkodása már most eszméletlenül csábítóan hangzik, és még nem is végeztünk itt. Lényem egy részével abban reménykedek, hogy a nő csendesen felszívódott, amíg nem figyeltem, így hazamehetek, vehetek egy forró zuhanyt és... áh, kit akarok áltatni? Ha eltűnne, még rosszabbul járnék, mert megállás nélkül azon kattognék, hogy vajon mikor tesz kárt magában vagy másokban. Addig úgysem tudnék pihenni, amíg meg nem találom. Szerencsére (vagy nem, erről majd később fog megszületni az ítélet) ezt nem kell megtudjuk, mert nem jutott messzire, ami azért felvet bennem kérdéseket. Harc közben tisztának tűnik a tudata, a mozdulatai magabiztosak és bár biztosan van nálam nagyobb szakértő szuperhumán témákban, arra is fogadni mernék, hogy nem ma este használja először a képességeit. Mégis, ezekben a pillanatokban, ahogyan az egyik magas kijelző előtt lebeg és a hirdetést figyeli, olyan, mintha zavart lenne. Hezitál, miközben a képen statikusan mosolygó alakok (valami család egy film reklámhoz) felé emeli sápadt kezét.
- Nézze, hölgyem, nem mintha nem élvezném a kettőnk között húzódó feszültséget, hiszen new yorkiak vagyunk, mindenki szereti kiadni magából a felgyülemlett stressz, és ez már manapság olyan társas tevékenység is lehet, mint a moziba járás. Viszont jó lenne, ha ezt rövidre tudnánk zárni, mert ha Ön így folytatja, olyan helyeken is szakadni fog a ruhám, amit inkább nem részleteznék és végképp nem lenne jó a neten viszontlátni! - néhány fokkal idegesebben fordul felém, mint amire számítottam, amitől aprót nyelek. A tekintete sötét, feneketlen, de még így is képes elérni, hogy tudassa velem, gondolatban éppen megnyúz. Nem hibáztatom érte, szerintem nem ő az első nő, aki így viszonyul hozzám.
- Túl sok volt az információ? Hadd találjam ki! Maga is vizuális típus, igaz? Megértem, én napi rendszerességgel vesződök ezzel. Nos, ezzel... és azzal, hogy mikor kellene befognom. Úgy tűnik, maga már elég profi a témában, esetleg megvitathatnánk praktikákat. Tudja, én a csöndben, maga pedig a beszédben. - kissé csökkent a magasságából és elindul felém. Bármennyire szeretném azt hinni, hogy a bedobott ötletem fogta meg, a pókösztönöm nem sugall sok jót.
- Ön olyan meditálós típusnak tűnik. Mit gondol, nekem is beválna? - egy autó repül felém, mielőtt rákérdezhetnék, hogy pontosan milyen légzésgyakorlatokat végez. Lenyűgözőek a pszionikus adottságai, a célzása cserébe borzalmas, ugyanis egy laza mozdulattal el tudtam hajolni a felém hajított jármű útjából, még az elfoglalt póznát sem kell hozzá magam mögött hagynom. Hacsak...
- Ne menjen sehova! - tartom fel mutatóujjamat, hogy a sárga kocsi után vessem magam. Amatőr hiba volt a részemről azt feltételezni, hogy egyedül rám fog koncentrálni, miközben jól láthatóan egy csomó szempár szegeződik ránk. Stabil rögzítési pont ahhoz túl messze van, hogy hálóval kockáztassam meg a megállítást, félő ugyanis, hogy a távolság miatt, amit a két hálónak meg kellene tennie ehhez a művelethez, nagyobb, mint az az idő, amely alatt az autó elérné a kordon mögött álló tömeget. Azonnali megállításra van szükség, szóval marad a kétkezi, frontális megközelítés. Azért lövöm ki a hálót, hogy egy erősebb rántással a saját sebességemen növeljek, golyóként ütve át a hátsó ablakot, hogy keresztülszáguldhassak pont a két első ülés között, végül egy ütéssel szabadítva meg a taxit a szélvédőtől. Akkor fordulok át a levegőben, amikor egy fél testhosszal már lehagytam a motorháztetőt, így előbb simulhat két kezem az orrához, mintsem leérne a lábam. A saját mozgási energiámhoz hozzáadódik majd a zuhanófélben lévő tárgy plusz terhe, ezért leérkezés után vállaim megfeszülnek, s a szokottnál nagyobb erőt fejtek ki karjaimmal, miközben megvetem lábaimat. Érzem talpam alatt a súrlódást, de igyekszek elvonatkoztatni a kellemetlenül forró élménytől, ahogy attól is, hogy mikor megállok, fejem felett megtartva az autót, derekamnál érzem az elválasztó szalagot. Közel volt. Túl közel.
- Valaki taxit hívott? - súly ide vagy oda, nem hagyom, hogy az izmaimba költözött merevség a hangomon is érződjön, hiába kalapál úgy a szívem, mintha Muhammad Ali módjára próbálná kibokszolni bordáimat a helyükről.
- Ne felejtsenek majd el borravalót adni a sofőrnek! - vállam felett vetek egy pillantást a mögöttem álló civilekre, tekintetemmel kikeresve közülük MJ-t, hogy megbizonyosodjak róla, jól van. Hé, a barátnőm a riadalom közepette is dolgozik. De fura, azt hittem, Jonah leszokott. Várjunk, mi? Jonah, itt?? Hohó, alig várom, hogy ellenem fordítsa a taxitársaságokat!
- Tudják, statisztikailag az ilyesmi az autóbalesetek igen kis százalékát teszi csak ki. - lerakom a kocsit, lábbal belökve a repülés közben kinyílt ajtaját.
- Hol is tartottunk? - nézek fel a közeledő nőre. Ha lenne egy leple, azt mondanám, olyan, mint egy levegőben úszó kísértet. Így... hát... oké, így is hasonlít kissé, bár dekoltázs tekintetében elég hivalkodó lenne szellemnek.
- Leintettem magának egy fuvart, de vannak, akik totál elszállnak maguktól. - fejcsóválással koronázom meg rögtönzött társadalomkritikámat.
- Különben is, ki hallott már repülő taxikról, ez nem Franciaország... - hirtelen kap el egy fura érzés. Mintha apró nyúlványokként nyúlna értem az ereje, köteleket formázva törzsem köré, odaszorítva karjaimat két oldalamhoz.
- Már itt tartunk, mademoiselle? Se merlot, se utcai zenész romantikus dalokkal? - a lábaim könnyes búcsút vesznek a betontól, ahogy a levegőbe emel. Elnyílnak az ajkai... o-ó.

Igyekszem minél több fotót készíteni,és amennyire a zoom engedi ráközelíteni a harcra. Remegő kezeim amennyire engedi, hát, nagyon remélem ha a gépen otthon megnézem legalább pár használható lesz. Ha most nem tudok bizonyítani soha, de közben szét aggódom magam Peter miatt, mert a jelek szerint nem egy egyszerű ellenséggel nézünk, néz szembe.
Én is itt voltam az elején, azóta félek tőle, hogy mikor fog újra sikítani ez a szörnyeteg, vagy ember... nem tudom ki ő, és miért csinálja ezt. Bár ugyan melyik gonosznál lehet tudni, hogy miért csinálja a támadásokat, és az ember gyilkosságokat.
Amennyire tudom követni az eseményeket, Peter beszélni akar vele, erre elmosolyodom. Jól csinálja, hátha tud  neki segíteni. Az is lehet, hogy hirtelen kapta erejét, és nem tudja kordában tartani, megannyi dolog lehet a háttérbe.
- Fogadjunk most beszélnek össze, hogy melyik város részt rombolja le legközelebb. - Rá nézek JJJ-re. Sok megjegyzést kell visszanyelnem.
- Tulajdonképpen miért utálja ennyire Pókembert? - úgy néz rám, mint egy idiótára, aki nemtudja a világ legegyértelműbb dolgát.
- Azt ne mondja, Hősnek tartja ezt a sztrecsruhás bohócot...
- Hisz megment minket... megannyi alkalom volt, mikor ő mentette meg a várost.
- Miután ő okozta a bajt... - jót kacag, mintha tényleg egy naiv idióta lennék. - Minden kár akkor kezdődött, mikor megjelent. Eddig igen, voltak bűnözők, de mióta ő megjelent. - felé biccent. - Sorozatosak a károk, és egyre több kerge mutáns, bűnöző lepi el a várost. Ha még nem is konkrétan ő okozza a károkat, bár erre is van egy elméletem, akkor is ő idézi őket elő...  
Szigorúan nézek rá, de úgy vélem teljesen eredménytelen, meddő próbálkozás lenne a továbbiakban győzködnöm. Úgy is a magáét fogja fújni. Arról nem is beszélve, hogy nehéz úgy érvelnem, hogy ne szóljam el magam, hogy ismerem.
- Na látja... - biccent önelégülten, majd ismét a szivarjába fúj, mikor látja, hogy nem fogok válaszolni. Eléggé aggódok most Peter miatt... de akkor is égetnek a szavak... fojtogatnak.
- Ide figyeljen Pókember... - ekkor sikolyok rázzák meg a helyet, előre nézek, hogy mi történik, akkor látom meg, hogy egy autó közeledik felénk, többen már elmenekültek. Mi JJJ-vel észre se vettük... másodpercek tört része alatt történik minden... már igyekeztem volna lehasalni, mikor meglátom Pókembert, aki még előttünk, időben elkapja az autót. Francba... egy dísztársa az autóról lepördül, én pedig félre lököm Jamiesont, mielőtt lefejezi. A földön végezzük, egyikünknek se esett baja, de most jobban lüktet a karom, amiből kiszedtem a szilánkot...
Lassan felállunk, és nézünk Pókemberre, aki löki a dumát, ez az én Peteröm, még ilyen szorult helyzetbe is... elmosolyodom.. megkönnyebbülten.
- Köszönjük Pókember! - vigyorodom el.
- Köszönjük? Hát most se látta? Leakart fejezni a dísztárcsával...
- Maga komolyan...
Ekkor látjuk meg a nőt, aki közeledik felénk... sokan sikítva a maradék ember is még távolabb fut, én földbe gyökerezett lábbal nézem, főleg mikor valami fura dolog történik Peterrel... Mintha nem tudna mozdulni.
- Jöjjön már... - JJJ karon ragad, pont rossz helyen, felszisszenek. De akkor meglátom mire készül a nő... sikítani akar... lefogta Petert..... ösztönösen cselekszem. Felkapom a dísztárcsát a földről. Hogy is volt a frizbi? Az adrenalin dúl bennem, eldobom a dísztárcsát, és eltalálom a nő fejét, bár éppen hogy... de elég volt hogy kizökkentsem. Láthatólag eléggé felzaklattam ezzel, mert elindul felém. Megfordulok JJJ előttem már rohan, én pedig nem tudom Peternek sikerült e kiszabadulnia, de annyit érzek, hogy megragad valaki, és hátra húz, erősen..

A szorító érzés, melyet mélységekbe menő információk hiányában magamban Sikoly telekinetikus képességeivel hozok összefüggésbe, olyan gyorsan szűnik meg, mint amilyen hamar foglyul ejtett vele. Jó, ez nem száz százalékig igaz, a teljes kép úgy nézett ki, hogy az egyik pillanatban még ficánkolni próbálok, vergődni a mozgásomat erősen korlátozó, szabad szemmel nem érzékelhető gúzs ellen, majd a következőben valami elzúg a fülem mellett. A hatodik érzékem nem figyelmeztetett a semmiből (vagyis, az én perspektívám szerint semmiből) érkező, azonosítatlan objektumra, így csak ebből feltételezem, hogy nem én voltam a célpontja. Ellenben célját nagyon is elérte, mert az erőhatás megszűnik, én pedig azon felismeréstől, mi következik ennek következtőben, beletörődően sóhajtok egyet, mint a prérifarkas, miután gyalogkakukk kicsalta őt egy szakadék fölé. Az érkezést rendkívül kecsesen sikerül kiviteleznem, mert szuperhős vagyok és a szuperhősök munkaköri leírásához tartozik a szuperhős landolás és... oké, későn fordultam át és arccal tompítottam, a legjobbakkal is megesik!
- Ez egy komoly érzelmi trauma is lehetne, de nem ez az első alkalom, hogy pofára esek valaki előtt. - motyogok a bánatomat változatlan közönnyel (vagy mondhatjuk szilárd érdektelenségnek is) fogadó aszfaltnak. De hát mire való egy álarc, ha nem arra, hogy megőrizze a sértett egónk titákat, nemde? Persze, mondhatnánk, hogy a valós személyazonosság elrejtése az elsődleges szempont, de ugyan már! Viszont, ha már fájdalomnál tartunk, a fizikai eltörpül amellett a felismerés mellett, hogy a pajtim minden jel szerint inkább egy csajos este mellett tenné le a voksát. Pedig én már azt hittem, hogy közelítünk ahhoz a bizonyos áttöréshez!  
- Hékás, én kiöntöm a lelkem, emocionálisan sebezhetővé válok, minden intő jel ellenére, és ez érte a hála? - szükségem van a dumálásra, mert ezzel el tudom rejteni annak tényét, hogy abban a pillanatban idegessé váltam, amikor megláttam, hogy MJ-t szemelte ki magának. Igen, azt hiszem, így már értem a rögtönzött kidobós játékot, ami kiszabadított Sikoly markából.
- Legalább egy "maradjunk barátok" beszélgetést megérdemelnék! - jah, mert eddig olyan jó irányba haladt a friss ismeretségünk. Viszont amíg a legjobb barinőjével van elfoglalva, hogy elvigye barátságkarkötőket csinálni, én én ráugorhatok, hogy a nyakát átkarolva behálózzam előbb a száját, majd a szemeit. Kissé kegyetlen húzás, egyből két fronton hatástalanítanom, ezt aláírom, de ő kezdett el mocskos módszerekkel játszani az ártatlanok megtámadásával, és én ettől kezdem elveszíteni a türelmemet. Az nem érdekel, hogy velem meddig szeretne focizni és hány épületen akar átrepíteni földöntúli hangjával, de azt nem fogom tétlenül végignézni, hogy másokat bánt. És még azt sem lehet nekem felróni, hogy ne tanulnék gyorsan a hibáimból, a kis közbelépésem nyomán ugyanis elereszti Michellet, de ezúttal számításba veszem a lábaink alatt lévő magasságot, és már akkor érte nyúlok, mikor a teste zuhanásnak indul. Ujjaim ouhán találnak utat maguknak a hátára, hogy magamhoz ölelhessem, és úgy fordulhassak vele a levegőben. A szintcsökkenés túl gyors, a távolság pedig nem volt elég ahhoz, hogy hálóhintázva helyezzem őt biztonságba, így hát marad az, hogy őhelyette az én hátam találkozzon az imént megállított taxi tetejével. A szerepét hirdető, kivilágított kis táblácska maradványai kellemetlenül masszírozzák a hátamat.
- Van rá egy icikepicike esély, hogy fakír vagyok. - szűröm ki fogaim között a kijelentést, aminek amúgy semmi köze semmihez, csak szeretek hangosan gondolkodni.
- Várjunk, keverem a mazochistával? Vagy a kettő ugyanaz? - égető kérdések ezek. Akárhogy is, egy masszázst nem utasítanék most vissza.
- Kvittek vagyunk? - pillantok le a személyre, akit még mindig a karjaimban tartok, visszautalva arra, hogy a ma esti állás 1-1. Azért persze nem feledkezek el arról sem, hol vagyunk és hogy nem is olyan sokkal ezelőtt még volt szerencsém megpillantani Jameson eltéveszthetetlen arcszőrzetét a tömegben, szóval szó nélkül leemelem róla a kezeimet. Vagyis, az egyiket, a másikkal visszanyújtom a levegőben elkapott gépét.
- Erre még szüksége lehet... hölgyem. - a hét, nem is, a hónap beégése lenne, ha miattam ment volna tönkre az egyik legfőbb munkaeszköze.
- Szép dobás volt az előbbi, Miss Amerika, de most jobb ha biztonságba megy! - mutatok körülbelül arra, ahol nemrég még Jonah állhatott. Mit ne mondjak, dohányzó főszerkesztő létére az öreg jó tempót tud futni.
- Innen átveszem. - lekászálódok a szebb napokat is megélt járműről. Azt kell mondjam, az állapotát elnézve most már nem is tudnám hibáztatni a tulajdonosát, ha Jameson szavaival egyetértve meggyűlölne. Sajna, kétlem, hogy a biztosítása fedezné a szuperlények találkozójábóül keletkezett károkat, ami kár (hehe), hiszen New Yorkban élünk, ezen a helyen már simán az alapvető adminisztrációjuk részévé kellett volna tegyenek ilyesmit.
Szükséges lenne, mert ha indikátornak vehetjük, miként mozdulnak meg a tárgyak maguktól Sikoly körül, nem nehéz kikövetkeztetni, hogy egyre frantikusabban próbál megszabadulni a hálótól. Azzal sem törődik, hogy lebegése közben nekiütközik egy-egy villanypóznának vagy falnak. Ha így folytatja, komoly kárt tehet magában, és feltételezzen rólam bármit JJJ, ezt nem akarom.
- Hé, hé, hé... ne, inkább majd én! - sikerül a közelébe érnem, de amint hozzáérnék, érzem is a testemre ható képességét. A szorítás viszont más. Nem gyilkos szándékú, hanem olyan, mintha figyelmeztetne.
- Segítek, ahhoz viszont most egy kicsit nyugton kell maradnod! - a hangom szelídül, szinte csak suttogok neki, így másnak fel sem tűnhet, hogy a poénkodással együtt elenegdtem a magázását is. Egy patront veszek elő, hasonlót ahhoz, amiben a hálót tárolom, de ennek az oldatnak más a szerepe. A patron félbetörése után a folyadék rácsöpög a hálóra, és felgyorsítja az anyagban a kötések felszakadását. Ez a bomlási folyamat természetes úton elkezdődik, amint levegővel érintkezik, de nem akarom egy óráig váratni vele.
- Nem fogok hazudni, ez az élmény hasonló lesz egy ragtapaszhoz. - hirtelen erővel szabadítom meg tőle, nem létezik jobb módszer. Nem tudom, mi lep meg jobban, az, hogy mukkanás nélkül bírja, vagy az, hogy mikor újra meglát, nem repülök át egy házon. A tekintete most... tisztább. Eddig fel sem tűnt, hogy valójában nem is olyan sötétek az íriszei, bal oldali, borostyán szeme haloványan dereng a szikrázás helyett, míg a másik tengerzöld árnyalata a mesterséges megvilágításban könnyen kivehető.
- Így már jobb, ugye? - várok. Lehet, hogy megbolondultam, de várok.
Ellenben a hatóságokkal, akik mozgolódni kezdenek a kordonoknál...

Hamar rájövök, hogy nem Peter volt az, aki elkapott. Valakit nagyon rosszul érintett a dolog, hogy fej beverték, és kissé megorolt rám. A szívem kihagy először egy ütemet, mikor emelkedni kezdek, majd behozza a kihagyott ritmust, mert olyan hevesen kezd verni, hogy majd kiszakad a helyéről. Hallom Peter hangját, szóval jól van, kiszabadult... majd olyan gyorsan történik minden, mire felfogom, hogy felfelé emelnek, már zuhanok is. Pókember elkap, magához húz, majd lecsapódunk a kocsira. Úgy fordúl, hogy engem védjen, és inkább ő csapódik rá.
- Jól vagy? - kérdezem aggódva. Mindenki elmenekült a környékről, szóval nem hallanak minket, csak a szirénákat lehet hallani, de úgy se hallanak, pláne mire ide ér a hatóság.
- Igen azt hiszem, kvittek... - bólintok remegő hanggal. Nevetséges, hogy most ami előbb eszembe jut, az az, hogy a napokban ez a legtöbb amit beszélgettünk...
Nagy nehezen felállok, bánatosan nézek Peterre... nagyon szar ez így, hogy úgy beszélünk, mintha nem ismernénk egymást. Tudom miért van erre szükség, de a mai napot is elnézve, azért kellemetlen.
- Köszönöm. - nézek a fényképezőre. Fuha, nekem lőttek volna, ha ennek baja esik, de hála az égnek, kutya baja, meg amúgy is szívrohamot kaptam volna, nagyon drága. Mire ide ér a rendőrség, az egyik megfog, és hátrább visz, hiába igyekszem kitörni, de rájövök, miért is akarnék a balhé közepén lenni.
Mire oda érek a biztonságos zónába , rengetegen vannak ott, fotóznak, híradóba vetítik, ezt akkor tapasztalom meg, mikor az arcomba tolják a kamerát, hogy meséljek róla mi történt. Csak morcosan nézek... ez a legutolsó dolog, amire szükségem van.
- No comment. - szólal meg egy ismerős hang, aki karomnál fogva elhúz.
- Ne merjen másnak interjút adni. - dünnyögi JJJ, de még sem azzal az arroganciával, miképp szokta. Inkább... olyan, védelmezőnek tűnik most. Csodálkozva is nézek, egy hálás mosolyt megejtek.
Hátra nézek, de a hatóságoktól nem igazán látok semmit. De hangzavar nincs, és dulakodást se hallani... lehet a nő megadta magát?

- A "jól" egy relatív és túlértékelt fogalom. - legyintek egyet, abban bízva, hogy elhessegethetem eme hanyag mozdulattal az aggodalmat a hangjából. Kitérhetnék a kellemetlen lüktetésre, amit a lapockám környékén érzékelek és aminek jól fog esni egy zacskó mirelit zöldséggel való borogatás, vagy a füleimben még mindig jelen lévő tompa búgásra, de mindkettőt figyelmen kívül hagyom. Ugyanis, mindent egybevéve, volt már ennél rosszabb is, szóval az adott körülmények között igen, jól vagyok, akármilyen nevetségesen hangzik ez. Még jobban lennék ugyanakkor, ha a a gyomrom nem zsugorodna össze attól a baljós érzéstől, amely abban a pillanatban úrrá lesz rajtam, hogy az első jelvényesek elkezdenek közelebb merészkedni. Vagyis, első blikkre annak gondolom őket, de a kékruhásoknál valamivel sötétebb öltözékeik és az a különös rezzenéstelenség, amellyel szemügyre veszik a nőt... nos, mondjuk úgy, hogy ha ez egy film lenne, nem igazán merülne fel bennem kérdés, hogy ki melyik oldalon áll. Gyakorlatilag csak a sötét szemüveg hiányzik róluk.
- Köszi az erősítést, skacok, de már megol... - a pókösztönöm fojtja belém a szót. Modortalan, de neki köszönhetően figyelek fel arra a gyakorlott mozdulatra, mellyel az élen haladó férfi az övére erősített fegyvertartó felé kap. Más esetben megdícsérném a gyors mozdulatot, mellyel célra tart, így viszont...
- Vigyázz! - elrúgom magam a falról, hogy az így nyert lendülettel lökhessem félre a lövedék útjából Sikolyt. Ahogyan a miniatűr, dárdaszerű tárgy elsuhan mögöttünk, a hátamat csupán milliméterekkel tévesztve el, eltéveszthetetlen, elektromos zúgás üti meg a fülemet. Sokklövedék? Ez egyfelől megnyugvás, nem akarják véglegesen semlegesíteni a kiszemeltjüket. Másfelől, miért ilyen gyanúsan felkészültek? Jobb, ha a biztonság kedvéért a nő vállán tartom egyik kezemet, így jelezve, hogy maradjon mögöttem.
- Oké, ti nem az NYPD emberei vagytok. Mi lenne, ha visszatérnétek a biztonságos zónába és hagynátok, hogy érett emberek módjára megbeszélhessük a dolgot? - soha senki nem szokott élni ezzel az ajánlattal, de azért egy próbát megér.
- Pókember, távolodjon el a célponttól! - hajjaj, valaki nagyon hivatalosra veszi a figurát.
- Imádom, amikor szépen kérnek valamire, de ez egy olyan helyzet, ami ennél többet igényel. Mit szólnátok az azonosításhoz? Kezdetnek felmutathatnátok valamilyen igazolványt, lehetőleg fényképeset, mert sok a csaló! - érzem a fészkelődést a hátam mögött. Sikoly lesöpörte magáról a kezemet és ha ez nem lenne elég, a fickó, akihez dumáltam, elveszíthette a türelmét, mert szabad kezét felemelve jelez a többinek.
- Miért van az, hogy mindenki be van oltva a beszélgetés ellen? - arra készülök, hogy újra gyors kiétérsre lesz szükségünk, de ekkor Sikoly elém levitál, ami megható, mert... áh, minek kerülgetni, ez az este egyre furább és furább.
- Szeretnék javasolni egy... - már késő. Mire megkocogtatnám a nő vállát, észreveszem, hogy a derengése helyett aranylóan felizzik a a szeme, ahogy eléri belső energiáit.
Az, hogy a hangja betölti a teret, enyhe kifejezés. Jó néhány üveg megsínyli ezt a decibel értéket. Ráadásul ebben a közelségben kénytelen vagyok a füleimhez kapni, nem mintha ez bármit is enyhítene a csontjaimig ható rezonancián, vagy azon, hogy aktiválja az "üss vagy fuss" reakciót, amitől egy hálót lövök ki gyakorlatilag vaktában. Az érzékeimet olyan szinten megtáncoltatja az egyébként rövid ideig tartó rikoltás, hogy csak akkor esik le, hogy a fonállal semmit nem találtam el, mikor zuhanni kezdek. Keserű beletörődéssel várom a becsapódást, ami... sosem érkezik. Pislognom kell párat, míg újra elkezd kiélesedni a látásom. Azóta nem éreztem így magam, hogy szakítottam a pápaszemes életmóddal.
- MI A... - lebegek. Ránézésre nem sok választott el attól, hogy Pókember fenéklenyomat kerüljön a betonba. De legalább árulhattam volna valamit online.
- MOST HANGOSABBAN BESZÉLEK? - a mellettem lebegő Sikoly aprót bólint. Óh. Nos, még hallom a saját hangomat, tehát nem süketülhettem meg... yay?
- TUDOD, ERRE NEM VOLT ÁM SZÜKSÉG! - ahogy szétnézek, látom, hogy a hatását sem érte el. A hatóságiak, ügynökök vagy akárkik is legyenek, még közelebb értek, mintha őket teljesen hidegen hagyta volna az iménti támadás. Időt sem hagynak az izmaimnak, hogy kiheverjék a zselés érzetet, kék lövedéket látok suhanni a levegőben. Aztán egy újabbat. Majd még egyet. Leérkezek a földre, majd egyből odébb gurulok, hogy tompíthassak az eszméletlen Sikoly esésén.
- A célpont ártalmatlanítva! - hangzik el a jelentés a vezetőtől, miután közelebb lépett. Spéci bilincsek kattannak a rólam leszedett (más esetben tuti elsütnék erről egy viccet) nő csuklóin, majd a férfi felém nyújtja a kezét.
- Kik maguk? - azért elfogadom a segítséget, mégse vagyok én barátságtalan Pókember.
- Roderick Kingsley, biztonsági parancsnok, Ravencroft. Megtiszteltetés! - a már-már tényszerű hangnem miatt kissé nehéz eldönteni, hogy ironizál vagy komolyan gondolja-e.
- Ööö.... hát ilyet nem sűrűn hallok. És ez mindkettejükre igaz. - bökök fejemmel a megbilincseltre, amitől a masszív alkatú Roderick mély hangú nevetést hallat.
De valami azt súgja, nem sokáig lesz ilyen derűs a kedve, mert a veszélyforrás megszűnése miatt a riporterek már szeretnének közelebb jutni. Miért nem vagyok meglepve azon, hogy ki az első, aki átjut a tömegen és elindul felénk?

Egyszerű gyomorütésként ér, mikor el kell hagynom a helyszínt, és Peter megy tovább, mintha nem is ismerne. Mély levegőket kell vennem, mert egyszerűen úgy érzem pánik rohamot kapok, bármennyire is nem így néz ki kívülről.
Feltűnik egy furcsaság, mikor már Jamiesonnal megállunk kicsit távolabb, méghozzá az, hogy ezek nem egyszerű rendőrök, vagyis nem is azok tulajdonképpen. Ekkor látom meg az egyik autót kicsit távolabb...
- Ravencroft? Az nem egy intézet, ahova...
- Ahova elzárják a veszélyes eszementeket, mint az a nő, és a pókjelmezes bohóc? Dehogy nem.
Ezek szerint akkor a nő egy szökött fegyenc. Nem hiába veszélyes.
Viszont ha jelmezes embereket gyűjtenek, aggódni kezdek...
- Nem kéne elsőkén feltennünk pár kérdést? - biccentek az egyre csak sűrűsödő sajtó felé.
- Maga csak gyakornok.
- Oh ugyan , nem venném el a nagy Jonah Jamesontól ezt a megtiszteltetést. Hisz milyen sűrűn fordul elő, mikor pókember, egy gaztevő, de még a Ravencroft emberei is egy helyen vannak? - húzom el a számat, megvonom a vállam.
JJJ aggódva néz körül, majd tényleg rájön, hogy ez egy soha vissza nem térő alkalom. Nem akarja, és nem is fogja kihagyni. Én pedig közelebb férhetek, hogy tudjam mi történik Peterrel.
Előcsapja sajtó igazolványát, ami valahol menet közben szinte felcsavarodott a nyakára.
- Michelle, jöjjön utánam, és meg ne szólaljon. Értette? - csak bólintok, de nem ígérek semmit. Én, és hogy ne fejtsem ki véleményemet ?
Olyan határozottan lép át a kordonon, és áll kérdőre vonni a legelső embert, akit úgy vél tud is válaszolni neki, hogy az meg is rémül.
- Kérem, forduljon meg, és menjen vissza!
- Nem, mivel volna pár kérdésem...
Ekkor meglátok egy férfit, aki Pókemberrel beszél, úgy vettem ki, hogy ő lehet itt a főnök. Amíg Jameson elveszekszik az őrrel, én gyorsan oda sasszézok.
- Ha jól értem, ez a veszélyes nő az Önök Intézetéből szabadult ki? - teszem fel hirtelen a kérdést. A férfi megfordul, és kérdő tekintettem néz rám, én pedig remegő kézzel kutatok a belső zsebembe, mikor megtalálom a belépő kártyámat.
- Michelle Jones, Hírhasona - mutatom fel gyorsan a kezemmel alul eltakarva a gyakornok szócskát, és gyorsan el is teszem.
- Szóval kérem, önök hagyták megszökni? Nem a magas biztonságról híresek, és arról, hogy magasan modern a berendezés, és minden cella egyénre szabott? - mááár megy is a felvétel a telefonomon. Egyik őrt már érzem is a hátam mögött, és eléggé erősen megragadja a karomat, annyira, hogy kiesik a kezemből a telefon.Felszísszenek, ugyanis pont ott a sebem, amiből nem rég kihúztam a szilánkot.
- Eresszen el, mit képzel? Minden jogom megvan hozzá, hogy kérdéseket tegyek fel! - szólalok fel harciasan.