Blinded by the lights, drowning in the night

- Figyel rám egyáltalán??
Némileg összerezzenek és egy megszeppent kisgyerek ábrázatát vehetem fel a reflektorfényként rám vetülő kérdés nyomán. Való igaz, több mindenre figyeltem, így például arra a káoszra, ami az asztalán uralkodik és ami kenterbe veri még az én legjobb napjaimon produkált rendetlenségemet is, illetve az idegesítően egymásnak koccanó, ezüst golyókat, amiknek monoton hangjától éppen azon merengtem, vajon mennyi idő telhetett el pontosan azóta, hogy legutoljára ebben a székben ültem és azt vártam, mikor szabadulhatok.
- Én... - ... én balga, amiért komolyan azt gondoltam, hogy lesz lehetőségem befejezni.
- Azt kérdeztem, hogy van-e programja ma estére? - remélem, nem ivócimbora kell neki, mert az meglehetősen furán venné ki magát.
- Ami azt illeti... - gondolj, gondolj, gondolj!
- Nagyszerű! Ma kerül megrendezésre az Osborn-gála és mivel Robertson beteget jelentett, maga lesz a fotós a rendezvényen.
Körülbelül a pupilláim olyan tágulást mutathatnak, mint az őzé, aki észreveszi a közeledő fényszórókat és épp lepereg előtte az élete.
- De nekem...
- A belépő miatt ne aggódjon, már elintéztem, maga lesz a plusz egy főm.
Végül csak furán hangzik.
- Ez kedves, Mr. Jameson, csak... - a főszerkesztő legyint egyet.
- A kérdések miatt se fájjon a feje, nyilván nem bíznám magára az egész estét! Én intézem a javát, magának csupán annyi lesz a dolga, hogy ha érdekeset lát, lekapja. Világos? - bólintanék, de még erre sincs időm.
- Azért egy zakót majd kapjon magára. Ugye, van zakója?
Persze, hogy van... ballagási... óh, nem érdekes.
- Megoldom valahogy.
Meglepetésemre fürkész egy darabig, majd hümmög egyet, mintha csak azt mondaná: "Jah, persze", azzal átnézi újra a képeket. Majd megint rám pillant. Próbálok nem látványosan nyelni egyet.
Szerencsére, nem szól semmit, csak kitölti a csekket és átnyújtja, egy belépővel együtt. De nem az utóbbitól kerekedik ki a szemem, hanem a meglepően bőkezűbb fizetés láttán.
- Szedje össze az állát, nem emelést kapott, csak jelenjen meg valami normális göncben! A helyszínt meg ne tévessze el! Nem vagyok taxis, nem fogok magáért menni!
Ahogy kifelé lépdelek az ajtón, egy dolgon kattog az agyam: apám, ha itt valami balul sül el, nekem végem!

---

Feszengek.
Minden erőfeszítésemmel azon vagyok, hogy ez ne legyen feltűnő, de mikor már a második ember lép oda hozzám és rázza meg a kezem, pedig esélytelen, hogy találkoztam volna az illetővel korábban, jobbnak látom a kamerám mögé bújni. Egy éppen fényképező embert nem zavarnának meg, ugye? Nem a társasággal van persze a gondom, inkább... mondjuk úgy, hogy ez a közeg enyhén szólva sem áll közel ahhoz, amiben korábban jártasan forogtam volna. Ez inkább olyan parti, ahol Mr. Stark felbukkanását várná az ember, nem olyan, ahová csak úgy beengednének valakit a munkásosztályból. A hangulatom oldásán nem segít túlzottan sokat az sem, hogy Jameson egyszerűen mindenkivel fotózkodni akar, feltehetőleg azért, mert abban bízik, egyikükben-másikukban esetleges szponzorra lelhet a véleménye szerint meredeken felfelé ívelőben levő Hírharsona számára. Gondolom, elnézhető nekem, hogy amikor csak kihasználhatok egy-egy beszélgetésnyi időt arra, hogy megpattanjak, így teszek. A hosszú asztaloknál még az alkoholmentes részleget is sikerül meglelnem. Jóóó, ez nem teljesen igaz, egy másik hölgyvendég kereste szintén azt, én pedig szemmel tartottam, melyik szekciónál köt ki.
Már épp visszatérnék a munkámhoz, hogy reményeim szerint minél hamarabb véget érjen ez az este, mikor egy túlontúl ismerős alakot pillantok meg a lencsén keresztül. Mielőtt felém fordulhatna, gyorsan visszafordulok az asztal felé, ha háttal maradok, az biztonságos zóna lehet és persze közben ismételgetem, hogy "Nem kerülöm, nem kerülöm, nem kerülöm."
- PARKER!
Semmi gond, csak lazán fordulj meg, kortyolj bele a pezsgőbe...
... hogy aztán rájöhess, nem a jó asztalnál álltál meg.
Miből gondolod, hogy ő is meghallotta? Hiszen, egy csomóan vannak itt.
Te meg csak egy szürke pont vagy ebben a tömegben. A legszürkébb. A legfeszengőbb.
Ne less oda, ne less oda!
Apám, nekem végem!

Mostanában igencsak rideg voltam Harryvel. Szörnyen érzem magam. De elmondtam neki, mi történt. Mármint természetesen nem Petert lepleztem le. Egyszerűen elmondtam, hogy Pókember megmentett, és hát, elcsattant egy csók. Persze nem francia, amolyan hálaaa szájrapusziiiiii. Szépítettem a dolgokat. Egyrészt megkönnyebbültem, másrészt pedig nem tetszik, hogy hazudok neki. Persze nem tetszett neki ez sem, de tulajdonképpen az életemet köszönheti neki, így ennyi egyszer belefért. Viszont eddig se volt jó véleménnyel az önbíráskodásról, és most Pókemberről pláne nincs. Gyorsan eltereltem a témát, a fekete ruhával kapcsolatban. Persze ő nem tudott ilyen részlegről... hagyjuk is. Fogalmam sincs mit tegyek, hogy higgyek neki. Őszintén szólva akarok Pókembernek segíteni, azaz Peternek. Aj istenem azt se tudom minek nevezzem. Egy, és ugyan azaz ember MJ, szóval tulajdonképpen bármelyiknek. Mikor Harry ott hagyott, mert hívása lett, megláttam a belépőkártyáját... és majdnem, majdnem megtettem azt amire végképp nem lett volna büszke. De ha hazudozik nekem, ha ... ha pókembernek kell a segítségem... megfogom tenni.

A csók dolog miatt amúgy is úgy érzem folyton, hogy kikell engesztelnem őt. Így én barom, igent mondtam egy olyan puccparádéra, amit én elvből elutasítok. Utálom az ilyen estéket. Afrikában éheznek, itt is megannyi hajléktalan lett a csettintés miatt, a FEAST valósággal teli van. Ezek meg itt ünnepelnek, esznek, isznak. Viszont egy Harry egy dologgal tudott végképp elcsábítani. Elérte, hogy a FEAST számára adománygyűjtés legyen, így még ki is bővíttette a vendéglistát. Viszont akkor is elkel mennem. Nőnek kell öltöznöm, és bájcsevegnem. És vissza fogni a nagy számat. Ez lesz a legnehezebb.
Legalábbis a ruha vásárlásig én teljesen abban a hitben voltam, hogy az lesz a legnehezebb. Anyámat elhívtam, hogy segítsen benne, hisz rég csináltunk ilyesmit, és apám - mostoha - , úgy néztek rám, mintha minimum a testrablók egy részébe estünk volna. Anyám megkapta élete legszebb napját, hisz kivételesen nőként akartam nézni, de úgy hogy ápoljon, és takarjon. Egy egész nap kellett hozzá, hogy a megfelelő ruhát kiválasszuk.
Kisminkeltem magam, az amúgy is hullámos tincseimet, még göndörebbé tettem, hajhabot használtam. Tükörben állva nézve magamat, egy teljesen más MJ nézett vissza rám. Bármennyire is a fene nagy feminizmusom, jól esik magamat szépnek látni. Lehet a feminizmus nem is arról szól, amit eddig hittem, úgy hiszem kezdek felnőni.

Harrytől kaptam egy csokor virágot, majd zavaromba letettem valahova. Jesszusom hova? Feltűnik majd neki? Nem tudom, nem hiszem. Miután beléptünk a terembe ugyanis elkezdett forogni velem a világ. Negyed óra se telt el, ő elnézést kért, és elment bájcsevegni. Már egy jó ideje nem is láttam. Zavartan járkálok. Még nem vagyok nagykorú, de ebben a cuccban ki mondaná meg. Ideges vagyok. Elveszek egy koktélt, és elkezdem szürcsölgetni, hála az égnek személyimet nem kérték el. Talán félnek, mert kitudja milyen nagyágyúnak lehetek a gyereke. Meglepetésemre nem olyan erős a koktél, mint amire számítottam. Lázadó tiniként már ittam alkoholt, házibuliban is egy sört, de többet soha. Nem értettem soha azokat, akik segg részegre isszák magukat, és önmagukat alacsonyítják, és égetik le. Undorító. Amint elfogyasztom a pohár tartalmát úgy döntök, elég lesz, hogy ne feszengjek annyira. Majd meglátok egy ismerőst, aki az egyik asztalnál ül, miután elmegyek mögötte.
- Peter?- kérdezem őszinte meglepetéssel az arcomon, de el is mosolyodom rögtön. Hisz azóta nem találkoztunk... - Hát te mit keresel itt ? - ahogy felteszem a kérdést, meg is látom nála a fényképezőt, majd meghallom ismét üvöltözni azt az örültet, akire rákell jönnöm, hogy jó párszor hallottam... JJJ, szóval dolgozni. - Oh bocsi, nem akarlak zavarni. - csak olyan jó volt végre ismerős arcot látni...

Zene

Just know you're not alone...

Amikor meghallom a nevemet, egyszerre több dolog történik.
Egyfelől J.J. karakteres baritonjától a gyomrom olyan mértékű zsugorodást mutat be, mintha az iménti korty szénsavas feszültségoldóval leöblítettem volna a torkomon egy kapszulányi Pym-részecskét és hangyányit megfeszül arcom, ahogy fogaimat összeszorítva kell magamat visszafogni egy látványos szemforgatástól. Szerencsére, érzékeim az azt megelőző sokkal lágyabb hangra éleződnek ki, mely eléri, hogy az idegesség, mint futó zápor egy nyári éjszakán, szempillantás alatt száradjon fel lényemről, hogy zavartalanul, ellazuló izmokkal üdvözölhessem a felhők birodalmát megtépázó napfényt. Nem csupán lelkes örömömet tükröző mosollyal fordulok felé, de mixelek belé egy kis hálát is, amiért nem csak a főnököm hangját kell ezen az estén hallanom, hanem olyanhoz is van szerencsém, amitől végre elfelejtek két percenként a kijáratok felé pislogni.
- MJ! - felegyenesedek az asztaltól, hogy közelebb léphessek hozzá, majd a válla felett elpillantok gyorsan Jameson irányába, hogy lássam, mi lehet az, ami miatt épp a nevemet gyakorolja. Bár, bónusz, hogy kivételesen nem kell a Palmerre hallgatnom.
- Mondanám, hogy egy munkatársamat helyettesítem, de... - mikor a főszerkesztő elkapja a tekintetemet, felvont szemöldökömre fejének nemleges megrázásával reagál, majd nekem hátat fordítva, a háta mögött a maga visszafogottságával (ami egyet jelent a totál feltűnővel) legyezni kezdi a levegőt, mint aki legyet hesseget éppen.
- ... jelenleg felesleges keréknek érzem magam.
Igaz, ennek miértjére gyorsan választ ad az univerzum, mert alig néhány pillanattal később Jonah már egy újabb Mr. Befektető kezét szorongatja.
- Dehogy zavarsz! Épp ellenkezőleg. Örülök, hogy látlak! - meglepő, milyen könnyedén gördül le nyelvemről a kijelentés, arra számítottam, hogy a múltkori találkozásunk után nem leszek képes a szemébe nézni.
- Gyönyörű vagy! - oké, azért valahol lehet, hogy gátat kellene szabni a könnyen kiszökő, igaz kijelentéseknek és emlékeztetnem magam egy egyszerű kérdésre: "Mégis miért volna kíváncsi az én véleményemre?"
- És... eddig hogy értékeled az estét? - igen, szép mentés.
A témaváltásra tett kísérletem legalább annyira lehet szembeötlő, mint amennyire én tűnhetek ki erről az elsősorban a felső tízezer tagjainak szóló rendezvényről. Mégis, az eddig érzett kényelmetlenség, az idegen érzet elillan, helyét átveszi valami ismerős.
Valami, amitől nehezen tudom levakarni a mosolyt az arcomról, miközben őt fürkészem.

Semmire nem számítottam a mai napról. Díszvendégekként bejöttünk egymásba átkarolva, és tudtam, hogy Harryt akkor látom ma utoljára. Maximum a végén keresne meg, hogy haza kísérjen. De mondjuk a mai világba ez is valami. Amúgy is arra gondoltam, hogy megmutatom magam, maradok egy két órát, a főbb beszédeket, hogy lásson még itt vagyok, mikor elszabadulna a buli, akkor angolosan távozok. Persze ezek olyan dolgok, amik cseppet sem úgy fognak történni, ahogy az ember elképzeli. Mindig vannak a zavaró tényezők, vagy hirtelen fordulatok. Egy biztos, örülök, hogy nem az anyám választotta szűk ruhát vettem meg, hanem a bőbbet, aminek annyira hosszú a szoknyája, hogy az se feltűnő, ha lépkedek, hogy nem magassarkú vagy egy méregdrága topán van rajtam. Így a ruha miatt nem is kell feszengenem, csak akkor érzem magam kényelmetlenül, mikor egy-két hölgy, lány, nő oda jön hozzám. "Biztos te vagy Harry barátnője, hát nem egy úriember" De... de te azt honnan a fenéből tudod? De ez a kérdés nem csúszik ki a számon, ma úrihölgy vagyok. Megkell tennem Harryért. Így csak összeszorítom a számat, és kortyolok pont egyet, mielőtt önkénytelenül is válaszolnék.
Valami megkönnyebbülés fog el, mikor meglátom Petert. Hülyén hangzik, tudom. Hisz ismerem, vagyis nem emlékszem rá, hogy ismerem, áhh de bonyolult. Szóval, mint egy mentőöv áll előttem, én pedig önkénytelenül is elmosolyodom.
- Hogy bírod elviselni? - biccentek a nagy főnök felé, aki mint egy mérgezett egér rohangál az egyik fejestől a másikra - Őszintén szólva cseppet sem tűnik olyan ijesztőnek, mint a hangja. - tekintetem ismét Peterre vándorol, és elnevetem magam.
- Lehet ilyenkor oda kéne rohannod, és lekapni őket? Azért Parkerezik? - állunk egymás mellett, és próbáljuk megfejteni JJJ mit is akar tőle. De úgy teszünk, mintha meg se hallanánk, és elnézünk mellette, mikor Peterre néz.
- Akkor jó, én is örülök neked. - mondom kissé zavartan. Hűha, erre nem készültem fel. Főleg nem a bókra, amit kapok tőle. Ajkamba harapok.
- Öhm, köszönöm. Te is jól festesz. Jól áll... - szóóval, azt hiszem hiányolom azt a poharat. Hogy, hogy értékelem az estét ?
- Mintha egy űrlényekkel teli, űrhajóban lennék. Esküszöm néha nem is értem miről beszélnek. Nem hiszem, hogy idevaló lennék. De te se úgy nézel ki, mint aki élete eseményén van. - fészkelődőm kényelmetlenül, de mosolygok. - Nem megyünk ki a levegőre? - biccentek a terasz felé. Könnyebb lesz ott a fürkésző tekintetek nélkül beszélgetni. Meg amúgy is úgy érzem megfulladok.

Zene

Just know you're not alone...

Sokkal gyorsabban kezdek feloldódni, mint a pohár tartalmától, és ez határozottan az előttem állónak köszönhető. Igaz, hazudnék, ha azt mondanám, hogy a legkisebb bűntudatot sem érzem emiatt. Merthogy ez bűnös gondolat, nem? Az én döntésem volt, hogy a multiverzumos hókuszpókusz (hehe..) után hagyom, hadd élje zavartalanul a saját életét, anélkül, hogy miattam havi rendszerességgel valami világrengető fenyegetés miatt kellene aggódnia. Erre mi az első, amit teszek? Fogom magam és átgyaloglok ezekre a fájdalmaka és hazugságokra felépített kártyaváron.
- Ó, nem olyan szörnyű ő! Mármint, nem mondom, nem hazudtolja meg magát, de tud rendes is lenni. Csak ne kerüljön szóba bűnözési ráta, az online média vagy a könyve amit épp ír. - hogy ezeket honnan tudom? Onnan, hogy a bejárattól számítva addig, amíg sikerült végre elszakadnom Jonahtól, leírhatatlanul hosszúnak éreztem az eltelt időt. Egy midtowni évet biztosan öregedtem alatta.
- A hangerő szerintem nála már csak megszokás. Vagy a vérében van. A Harsonán belül terjeng egy teória, mely szerint katonai tudósító volt, és akkor ragadt rá ez a szokás. - amennyire tudom, eddig senkinek nem volt bátorsága rákérdezni, lehet, hogy nem fizet túl bőkezűen, de az még mindig jobb annál, mintha egyáltalán nem fizetne.
- A pontos munkaköri leírásom erre az estére úgy hangzik: "Kapjam le, ha valami érdekeset látok!" - fejemmel épp a bájcsevegő sajtós (ó, igen, és író) felé bökök, így utalva ezzel arra, hogy ezt nem sorolnám bele ebbe az "érdekfeszítő" kategóriába.
- Ilyenkor csak ellenőrzi, hogy nem-e vesztem még el. - csupán szerettem volna, bár, most, hogy MJ itt van...
- Köszi... - ki tekerte fel a fűtést? Oké, azért kicsit kihúzom magam büszkén, mert mégis most vásároltam magamra először ilyen alkalmi öltözetet és nem leheet azt mondani, hogy nem voltam tanácstalan.
- Ennyire látszik? - idegesen mosolyodok el.
- Az igazat megvallva, az ilyesmi nem igazán az én terepem. - semmilyen szempontból sem, és akkor még enyhén fogalmaztunk. Az egyedüli (és minimális) tapasztalataim befolyásosabb körökkel kapcsolatban Mr. Starktól erednek és... maradjunk annyiban, az mostanra egy teljesen másik életnek érződik már.
- Az egyetlen beszédfoszlányok, amiket értettem, a F.E.A.S.T.-ről szóltak. - a városigazgatás, a politika, kampánymenedzsmentek... távol állnak ezek tőlem.
- Szuper ötlet! - szabályosan fellélegzek a javaslat hallatán, de nem akarom, hogy mindenkinek úgy jöjjön le, milyen lelkesen indulok kifelé, és Jameson felé is megejtek egy gyors activityzést, de csak akkor fújom ki igazán a bent tartott levegőt, mikor már kint vagyunk.
- Ez volt ám az igazi életmentés. - hálás mosolyt küldök felé és próbálok nem elveszni a látványban. Csak fókuszálj, Peter!

Olyan könnyedén beszélünk egymással, mintha mindig is ezt csináltuk volna. Lehet ez egy berögződött dolog? Lehet ez is egy régi emlék, egy olyan dolog, amire emlékszem mélyen, és azért hat ilyen természetesen? Nem tehetek róla, de mióta elmondott mindent, végig ezen kattogok.
Jameson-os dolgokat végig nevetünk, hülyéskedünk. Ez is természetes, sokszor csináltuk ezt...
Elég kislány, magadba beszéled már az egészet.
Kissé túl hangosan is nevetek fel, mikor a munkaköri leírását elmondja, egy nő eléggé szemrehányóan néz rám. Mintha azt akarná mondani: ejnye lányom, egy rendes lány nem horkant így. Amúgy még lenne is benne igazság.
- Hát remélem legalább megfizeti. - mosolyodom el.
Hát igen, ez egyértelmű, hogy egyikünk se ide való. Kilógunk a sorból, már az is azt bizonyítja, ahogy állunk ott, és nevetgélünk. Sokan megnéznek minket. A tekintetettem keresem Harryt, mert igen, vele jöttem ide... de sehol nincs. Mély levegőt veszek.
- Igen F.E.A.S.T.-nek rendeznek adománygyűjtés. Nem akarok dicsekedni, de az részben az én ötletem. Mondtam ugyanis Harrynek, hogy csak akkor jövök el, ha van értelme, és meséltem neki róluk. - nem mondom hogy én magam mentem oda önkénteskedni, kiállok minden nemű elnyomásért, de időm viszont nem engedi, hogy önkénteskedjek. Egyszer benéztem, ennyit tudtam tenni, és remélem hasznos is lesz az adományozás is.
De már mikor az úgy tizedik ember végig mér minket, felhúzom magamat. És felhozom nem e megyünk ki szellőzni. mert én ugyanis igénylem a friss levegőt.
Ahogy megcsap a kis húzat, és a hűvösebb szellő, fellélegzem. Észre se vettem, hogy mennyire melegem volt bent.
- Ugye? Én is így vélem. Valamiért vonzanak minket a tetők, nem vetted észre? - nézek rá barátságosan mosolyogva.
- De beszélni is akartam veled. Tudod megadhatnád a számodat, lehet úgy könnyebb lenne. Nem akarok tolakodni, csak... tudod, komolyan gondoltam szeretnék segíteni. Beszéltem Harryvel a fekete.. cuccról. Azt mondta nem tudott róla. Lehet inkább az apja a hunyó.   - tőle jobban kinézem az ilyesmit. Harry csak egy báb lehet, akivel minden ügyét elintézteti, ő pedig hókusz pókot játszik a háttérbe. - Te megtudtál azóta valamit? Volt rajtad... ? - kérdezem kissé félve. Érdekes módon azóta nem halottam Pókemberről, hogy beszéltünk, bár úgy egy hét telt el.

Zene

Maybe we could be a symphony
And maybe I could learn to play
You could write that story...

Energizáló rezgések, büszkeségnek ismétlődő hullámai, mik minden nevetésével végigsöpörnek rajtam, elmosva a kényelmetlenség alig percekkel ezelőtt még nagyon is valóságosnak érzett, durva szemcséjű homokrétegét. Nem marad belőle más, mint finom dara, kósza lenyomat, mintha csak az álmok birodalmának ura hagyta volna hátra védjegyéül szolgáló porát.
- Ahogy vesszük. - pillantok le egy jelentőségteljes, cinkos mosollyal sötét zakómra. Nem mintha egyébként nagyon gyakran ilyesmikben flangálnék, de egy egyszerű queensi srác ne válogasson, ha juttatásokról van szó, igaz?
- Óh, ez... ez igazán nagylelkű gesztus. - lehetséges, hogy a mosolyom látszólag indokolatlanul hervad le és a pillantásomat is el kell szakítanom kicsit az övétől. Úgy teszek, mint aki valami nagyon érdekeset lát éppen a tiszta, csillagos égbolton.
- May biztosan értékelte volna. - szalad ki ajkaimon, valamivel halkabban korábbi szavaimnál. De gyorsan visszatérek hozzá tekintetemmel, hogy egy gyors magyarázattal szolgáljak:
- May Reilly. Ismertem őt.. még régebbről. A F.E.A.S.T. mondhatni az ő egyik legfőbb szívügye és gyermeke volt. - sokkal hálásabb és méltóbb gyermeke, mint én voltam.
- A Pittyenés után futólag segítettem neki a kezdeményezés népszerűsítésében, azt hiszem, fel is került Youtube-ra. - nem azért szorítom össze ajkaimat, mert pont a minap belefutottam a szóban forgó videóba és nem is azért, mert képtelen voltam lejátszani. Az ujjam csak ott remegett a bélyegkép felett, míg le nem zártam telefonom képernyőjét.
- Tekintve, hogy mit válaszoltam a múltkori alkalommal a tetőkkel kapcsolatban, azt hiszem, mindkettőnknek jobb, ha most inkább nem szólalok meg. Valószínűleg az egyetlen olyan srác vagyok New Yorkban, aki a téma hatására képes volt egy mondatban, egy tető alá hozni a "fétis" és a "randevú" szavakat. - ööhm... ezt most komolyan elsütöttem? Egyáltalán miért tűnt jó ötletnek ezt hangosan kimondanom? Lehet, hogy már elfelejtette volna! Összeszorítom szemeimet. Egy este! Csak egy estét bírnék ki anélkül, hogy kínos lennék!
- Visszapörgethetnénk az időt fél perccel ezelőttre, hogy úgy tehessünk, mintha ezt nem mondtam volna ki? - még szerencse, hogy más nem hallhatta. És még nagyobb szerencse, hogy másfelé terelhetem gondolataimat.
- Valaki, aki részvényi többséggel bír, nem tud minden részlegről? - főleg úgy, hogy az ő családnevéből született a vállalat? Nyilván, fekete üzletek és csalások mindenhol mehetnek, ez nem elképzelhetetlen, inkább csak... fura.
- De beleillik a képbe, hogy nem akarták nagy dobra verni. Ez az anyag... túl intuitív ahhoz, hogy az ő találmányuk legyen. Adaptálódik, hogy erősíthessen egy gazdatestet. Olyan, mintha... élne, és szüksége lenne egy ilyen szimbiózisra ahhoz, hogy ez így is maradjon. De felszerelés híján a pontos mechanizmusát nem tudtam megfejteni, csak elzárni. - de ez máris több, mint amivel eredetileg terhelni szerettem volna. Kapóra jön, hogy elhallgathatok, mert amikor ráemelem tekintetemet, még ebben a csökkentett megvilágításban is észreveszem a karján végigfutó libabőrt. A felturbózott érzékek áldása, aminek köszönhetően egyből veszem is le zakómat, hogy picit közelebb léphessek hozzá.
- MJ! - itt, a szabad égbolt alatt, ebben a közelségben más úgysem hallhatja, így hangom komolyabbra vált, miközben vállaira kanyarítom a darabot, hogy bőre fedve legyen a további fuvallatok elől.
- Hálás vagyok, hogy rákérdeztél, de nem szeretném, hogy bajba keveredj miattam. - futó simítás, annál többet nem merek megengedni magamnak vállaidnál.

Csak mosolygok rá, mikor megjegyzi, hogy nagylelkű gesztus volt. Őszintén én is büszke vagyok magamra, hogy sikerült ilyen kompromisszumot kötnöm, és hogy ez eszembe jutott egyáltalán. Bár Harry szemszögéből nem értem, hogy miért érte meg a dolog. Itt vagyok, beléptünk együtt az ajtón, de azóta az árnyékát se láttam. Pedig eltelt idő mióta itt vagyunk, és már azt se tudom őszintén szólva, hogy mennyi idő, hány óra lehet. Végtelennek tűnik, nagyon hosszúnak.
- May ? Oh igen, láttam egy emléktáblát róla. Nagyon szép nő volt, és fiatal. Ráadásul jó lelkű volt, ha egy ilyen összehozott. Fura mert, mert dejavú érzésem volt, mikor megláttam a képét. Szerintem láttam egyszer. Mondjuk lehet csak azt a videót láttam, mert arról is rémlik valami. Jó fej vagy, hogy belementél. - mosolygok rá.
A tetős poén egyszerűen megint csak utat tőr magának. Ígérem, hogy többet nem fog kibukni belőlem. Viszont a válasza hangos nevetésre késztett. Szinte hallom víz hangját. A galambok is megijednek, és elreppennek, akik a közelünkben vannak. Jó rég nem vettem fel ilyen jóízűen, és szabadon.
- Jesszus, oké. Bocs csak... - próbálok lenyugodni.
Majd felkell hoznom a Pókember témát. Mindig előttem van az a találkozásunk, a fekete ruhában. Nem volt önmaga, és tudom, hogy nem vallaná be, de némi félelmet is hallottam akkor a hangjában. Összezavarodik tőle, nem önmaga. Én pedig igyekszem segíteni neki. Harryvel folytatott beszélgetésünk ugyan holt ügy volt, de tudnék többet is tenni.
- Ebből semmit nem értek, de ... eddig Harry igazán őszinte volt velem. De sajnos, mindennél fontosabb számára az apja elismerése, a cég. Így... tudom, hogy szeret, de... eltudom képzelni, hogy hazudott, és nem akar ilyenekbe beavatni.
Hirtelen felkapom a fejem a nevem hallatára, mint egy kis kutya. Nem értem mit szeretne, és meglepően pislogok, mikor leveszi a zakóját, és rám teríti.
- Köszönöm. - válaszolom kissé zavarban, és érzem hogy ég az arcom.
- Barátok voltunk, vagyunk.. nem igaz? - mosolyodom el kedvesen. - És ebben tudok segíteni. Szóval... lehet tudok segíteni bejutnod a laborba. Hogy kideríts róla valamit. - Szeretem Harryt tényleg, de ha ilyeneket csinál, tudnom kell nekem is... és úgy érzem az a helyes ha segítek Peternek.

Zene

When they say your name
I freeze up,
Ease up

Míg ő Mayről beszél, én az összes létező akaraterőmmel azon vagyok, hogy ne adjam semmi jelét sem annak az anyagtalan démonnak, mely lassan, de annál biztosabban karcolgatja lelkemet borotvaéles karmával. Bűntudat. Oly régi ismerős már, hogy egyazon néven is osztozhatnánk akár. S mint annyiszor tettem már ezt a múltban, most is ahhoz a metódushoz folyamodok, amit a legjobban ismerek... ami a legjobban bevált: megpróbálom egy maszk mögé kényszeríteni, hogy a felszíni réteg alatt csak én hallhassam karmolászását. Álcának jelen esetben halvány félmosolyt választok, reménykedve abban, hogy nem szűrődik át rajta a keserű vonulat.
- Ő volt a legjobb. - helyeselek bólogatva, de a következő pillanatban megdermedek egy pillanatra. "Jó fej vagy, hogy belementél." Ha valóban az lennék, mindent elkövettem volna, hogy biztonságban legyen és egy tébolyult figura ne vegye el őt ettől a világtól ideje korán.
- Ez volt a legkevesebb, amit tehettem. - akaratlanul is halkulok. A legkevesebb... igen, az életnek volt egy fura szokása, hogy mindig ezt ossza ki neki. A testvére eltemetése után másnak a gyerekét kellett nevelnie, és mit kapott cserébe? Részt vehetett élete szerelmének temetésén is, majd az utolsó megmaradt családtagja, akinek pont az lett volna a kötelessége, hogy megvédje, cserbenhagyta őt.
Viszont, enyhít a bennem dúló viharon a következő kacaj. Felcsillanó szemekkel hallgatom, az iméntieknél sokkal őszintébb, felhőtlenebb vigyorral, majd mikor szabadkozni kezd, én egyből a fejemet rázom.
- Kérlek, miattam aztán vissza ne fogd magad! - elképzelhető, hogy teeeljesen véletlenül némi pimaszság is bekerül a hanghordozásomba. De persze, fogalmam sincs, miért vagy hogyan kerülhetett oda, és végképp elutasítom a felvetést, hogy a mellettem álló nő váltaná ki belőlem ezt a könnyedebb, játékosabb magabiztosságot. Milyen feltételezés is lenne? Cöh!
- Azért még ne zárjuk ki annak lehetőségét sem, hogy csupán azért nem mondta el, mert így szeretne megóvni téged. - nem célom az ifjabbik Osbornt rossz színben feltűntetni, végképp nem lenne értelme feltételezésekbe kapaszkodni bizonyítékok, és részletek ismerete híján. A mások biztonságáért való füllentésről történetesen én is tudok egyet s mást.
"Barátok voltunk, vagyunk..."
- Látod? Még egyel több indok, miért nem akarom, hogy bármi bajod essen. - viszonozom a mosolyát, de az a fránya belső démon fájdalmasan kapar tovább. Inkább nem veszek róla tudomást. Jobb lesz így.
- Éééés ezt pontosan hogyan is tervezed? - homlokomat gyanakvóan ráncolva fürkészem őt, a korábbi tervemet, miszerint nem szerencsés minél tovább rajta tartanom pillantásomat, most dobom ki a kukába, mert nem akarom elmulasztani arcának egyetlen rezdülését sem.
- Nem kérhetek tőled ilyet, képzelem, hogy már így is pont elegendő problémát okoztam közted és... szóval... köztetek. - jó, hát kimondanom a másik fél nevét még nem teljesen sikerült, de legalább már érintettem a témát, és ez fejlődés, igaz? Az teljesen mindegy, hogyan érzem magam tőle.
- Plusz, gondolj csak bele, ha abból indulunk ki, hogy a barátod igazat mond, vajon mennyi mindenben lehet még benne az a részleg, amiről Norman nem akarja, hogy mindenki tudjon? - lehet, hogy ebben a világban nem csörgedezik valami elfuserált szérum az ereiben, de ebben a világban is Norman Osbornról beszélünk. Ez nekem épp elég ahhoz, hogy lehetséges veszélyforrásként könyveljem el magamban.
- Ígérd meg nekem, hogy távol maradsz ettől az egésztől, de leginkább az idősebb Osborntól! - nem tudom, mikor fogtam meg a kezét, de szemeimből kiolvashatja, hogy kérésem őszinte. Féltem őt, ezen ezer felejtő rituálé sem változtathat.
- Kérlek! - hüvelykemet puhán húzom végig aző karcsú ujjain.
Tudom, hogy nem szabad.
Tudom, hogy illetlen.
Tudom, hogy szörnyű vagyok.

Borzasztó szomorúságot, és egyben gyászt látok tükröződni a szeméből, és a szavaiból. Mély levegőt veszek, és igyekszem eldönteni, mennyire jó ötlet rákérdezni. Dehát, én Michelle Jones vagyok, így már azelőtt nyitódik a szám, mielőtt sor kerülne magammal a végső vitára.
- Több volt Ő neked, nem igaz? Sajnálom, nem akarok beletaposni semmibe csak... egyszerűen ismerni akarlak. Újra megismerni. - a rettenthetetlen őszinteségem... Persze készülök arra is, hogy semmivel nem fogjuk tudni visszahozni az emlékeimet, így igyekszem Petert a lehető legjobban, és nem elsietve megismerni. Neki nehéz lehet velem, mindent élőről elkezdeni. Biztos természetesnek találhat, hogy tudok dolgokat, de már nem. Nehéz ez mind a kettőnknek, nem csak nekem, ezzel tisztában vagyok. És igyekszem így is viselkedni, megértőbb lenni, és nem rámenős lenni, illetve erőltetni a dolgokat. Így is szerintem hatalmas haladást értünk el, nem szeretném elérni, hogy visszafelé lépkedjünk. - De, de ha nem akarsz, nem kell beszélned róla. Csak... szomorú vagy. És... - na jó ezt hagyjuk. Kezdek megint sokat fecsegni.
Az őszinte, és dallamos nevetésem, egyszerre jött hirtelen, és lett marha hangos. Még én is meglepődtem magamon. De még jó, hogy nem horkantottam.
Az a baj, hogy sok szálon futhatnak a dolgok. Nem minden fekete, és fehér. Harry ugyan nem mondhat el nekem mindent, viszont a hazugságot nem tűröm. Én őszinte ember vagyok, ha rákérdez valamire, akkor elmondom. Ha ő valamit nem akar elmondani, mert nem tartozik rám, ugyanis a cége ügye, vagy apjáé, akkor ne tagadjon le semmit, ha valóban tud valamit, csupán mondjon annyit: Bocs MJ, de erről nem beszélhetek.
- Ha hazudik, és tud valamit, akkor nem tudom a: "mert féltelek, védeni akartalak", és egyéb közhelyek számlájára írni. Ez fontos dolog. Ha nem mondhat el valamit azt mondja, és ne hazudjon a szembe nézve. Azt, azt nem bírom elviselni, és nem hiszem, hogy egy kapcsolat pillére lenne. - nézünk Peterrel egymás szemébe, már-már túl hosszú, és kínos ideig. Erőszakkal kell rávennem magam, hogy elnézzek. Rossz MJ. De nem bírok magammal, viszont ezzel szerintem nem lépek át egy határt se, hogy bejelentem ... barátok vagyunk. Szeretném annak hinni magunkat. Vissza akarom adni neki a régi barátját, és én is. Csak kissé bonyolultabb lett.
- Értem nem kell aggódnod, tudok vigyázni magamra. Nyilván okosan intézném. - mondom magabiztosan. - Őszintén? Már kinéztem Harry belépő kártyáját az Oscorphoz. - harapok ajkaimba, kissé zavartan. Ez egy olyan dolog, amit magamba kellett tartanom, viszont ha tényleg segíteni akarok neki, ez fontos infó.
- Oh hidd el, ha probléma van, lesz közöttünk, az nem az miatt lesz. És ha jól csinálunk mindent, azt se veszi észre, hogy eltűnt a kártyája. Egy jó terv mindennek az alapja. - mondom nagy bölcsen, de már most gyomorgörcsöm van az egésztől. Kicsit félek, hogy ennek az egésznek a vége az lesz, hogy két szék közé esem.
- Pont ezért kell Pókembernek körülnéznie. Az a.. szimbióta.. ezek szerint, parazita. Szóval, veszélyes. Az emberen él, megbolondítja. Honnan tudhatjuk, hogy ami nálad van azaz egyetlen. Lehet az is, hogy az csak egy, egy prototípus, és egy kész laborjuk van. Ez többről is szólhat, mint az én kapcsolatom Peter. - mondom neki komolyan, és elég harciasan, ahhoz, hogy ellentmondást nem tűrő legyek. Az érintése, és a beszéde, de legjobban a tekintete az, ami apró áramütésenként hatnak. A szívem megdobban, és habozok. Mély levegőt veszek.
- Ha segíthetek, mindent megteszek, hogy ne kerüljek gyanúba, hogy bármi közöm lehet, ahhoz, ami történik. Ezt megígérem. - nem szeretek olyat ígérni, amit nem tudok betartani. De erre tudok figyelni, és azt megtudom ígérni, hogy mindent úgy teszek, hogy ne kerüljek célkeresztbe. Viszont azt nem tudom megígérni, hogy valami ne süljön el rosszul.

Zene

These battle scars
Don't look like they're fading...

Akármilyen bizarrnak tűnhet a téma borúsága miatt, hogy egy széles, felhőtlen vigyor jelenik meg az arcomon, képtelen vagyok tenni ellene, mert kérdése nyomán eluralkodik rajtam egy erős, nosztalgikus érzelem. Nem tudom eldönteni, vajon a sejtelme a jó megfigyelői képességének eredménye vagy annak, hogy ennyire zsigeri szinten ismerősként regisztrálja a hanglejtésemet, a kifejezéseimet, anélkül, hogy ez tudatos lenne számára. Így, visszakozni próbál, kiutat ajánlva nekem a kíváncsisága elől, mint aki valami rosszat tenne egy kérdés feltételével, én, továbbra is egy megértő, szelíd mosoly kíséretében, ám annál határozottabban rázom nemlegesen fejemet. Egyértelmű üzenetet kívánok ezzel sugallni: "Eszedbe ne jusson rosszul érezni magad azért, amilyen vagy!"
- Semmi baj! Jó a megérzésed. - erősítem meg gyanúját, majd veszek egy mély levegőt, és róla elpillantva a tetőtéren túli városra tekintek. Bárki másnak innen letekintve békés csendességűnek hathat, megnyugtatóan idilli képnek, az én receptoraim mégis egyszerre fogadnak be minden távoli fényforrást, minden mélységből felszűrődő dudaszót, a szélirány változását. Ezt a másoknak káosznak ható figyelemelterelést használom fel ahhoz, hogy ne süllyedhessek el az érzések futóhomokszerű ágyában.
- Pólyás voltam még, alig egy hónapos, amikor a szüleim elmentek... nem maradt róluk semmi emlékem. - jobb szó híján használom az "elmentek" megközelítést, elvégre, végső soron, ez az igazság. Miután becsukták maguk mögött azt a bizonyos ajtót, mára már lényegtelen, milyen okból, sosem nyomódott le újra az a kilincs.
- Lényegében May és a nagybátyám, Ben neveltek fel. Nekik köszönhetem azt, aki ma vagyok. - a sors minden kétséget kizáróan keserű fintora, hogy pont annak a két embernek nem születhetett saját gyermeke, akik tiszta szívű odaadásuk miatt a leginkább megérdemelték volna a teljes boldogságot. Erre milyen formában köszöntött be az életükben a teljesség? Az enyémben. További nehézségekében. Még több gyászban.
- Az én hibám, ami velük történt. - mikor először hallottam, ironikus, de egyben túldramatizáltnak találtam ama mondást, miszerint a történelem ismétli önmagát. Úgy gondoltam, ez csak egy mumus, amivel a tanárok a szárnyaikat bontogatni próbáló diákokat riogatják. Elvégre, melyik ember ne akarna tanulni a hibáiból? Különösen azokból, melyek sebhelyeket hagynak a bőr felszínén? Hogy kicsoda? Itt áll, méghozzá álarc nélkül.
- Nézd, nem szeretném, hogy azt érezd, védőügyvédeset játszok minden ok nélkül, elvégre, semmi közöm ahhoz, ami köztetek történik. De történetesen ismerem azt a szorongató érzést, mikor óvni szeretnél valakit, mert megbénít a gondolat, hogy tétlenül kell végignézned azt, hogy történik vele valami. Mi van akkor, ha többről van szó vállalati titkoknál? - vicces, valamilyen szinten mégis a védőügyvéd szerepét öltöm ezzel magamra, viszont komolyan is gondolom azokat a dolgokat, amiket jelenlegi szavaimmal érintek. Fontos ezt is fontolóra venni, elvégre, ha csupán egy kicsit hasonlít Norman arra a variánsra, akivel én találkoztam... már attól úgy érzem, mintha a Manó éppen átdobott volna egy betonfalon. Ha valamit semmi szín alatt nem volna jogom Harry Osborn szemére hányni, akkor az az, hogy vigyázni szeretne Michellere. Ilyen szempontból aligha tekinthetnének minket különbözőnek.
- ÉNem arról van szó, hogy ne tudnál magadra vigyázni. - ezutóbbit egy pillanatig sem vontam kétségbe. Pedig most még egy buzogány sincs nála.
Nem, nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy egy erős személy tekintetében mélyedek el ezekben a másodpercekben. Viszont a világ sajnos rejtegethet olyasmit a tarsolyában, amely a legerősebb egyénekkel is képes elbánni és nem állok készen arra, hogy mindennemű hátvédi szerep nélkül kitegyem őt ennek a világnak. Az én világomnak.
- Add ide a telefonod, kérlek! - tartom felé kezemet nyitott tenyérrel az okfejtése után, ami egy dolgot letisztáz bennem: nem fogom tudni lebeszélni őt arról, hogy ebben részt vegyen. Azonban azzal ő nincs még tisztában, hogy ha makacsságról van szó, én sem engedek könnyebben nála. Akkor pláne nem, ha róla van szó.
Így ha átadja mobilját, pötyögök rajta, már-már embertelenül gyors tempóban párat, mielőtt visszanyújtaám neki.
- Elmentettem a számomat, és beállítottam a hármas gyorstárcsázóra. Ha bármi baj van, azonnal hívj! - tekintetem is árulkodhat afelől, hogy ebből bizony nem engedek, még Miss Watson pillantásának hatására sem.
- Ha valami miatt nem tudsz beszélni, elég ha jelzel egy hívással, csak hagyd bekapcsolva a telefont, ez nagyon fontos! Meg foglak találni! - kiérzem szavaidból, hogy te nem teszel ígéretet, én viszont igen:
- Ott leszek! - ahogy most itt vagyok.
Ahogy még a multiverzum sem tudott távol tartani.

A nagy számmal tisztában vagyok vele, hogy olyanba ütöm az orrom, amibe nem kéne. Gondolkodás nélkül van, mikor kimondom a dolgokat, de ez nem szokott mindenkinek tetszeni. Sőt, nagyon ritka, ha valakinek tetszik. De ez most olyan téma, aminél kénytelen voltam megállni egy pillanatra, és picit hezitálni. Aztán így se tudtam fékezni magam, és megkérdeztem.
Igen, telibe trafáltam. Azonnal lelkiismeret furdalásom támad, és most épp az idő gyakorolnom azt, ami soha nem ment: önuralmat. Így befogom azt a nagy számat, és csendben végig hallgatom.
Ahogy beszél, egyszerűen össze szorul a szívem, ahogy hallgatom. Könnyek szöknek a szemembe, amint látom az érzelmeket váltakozni a tekintetében. Érzem én is, fáj nekem. Bár annyira közel sem, mint neki. De együtt érzek vele. Egyszerűen nem tudom vissza fogni magam, de azúttal nem a nagy számmal. Most kivételesen: cselekszem. Előre lépek kettőt, és egyszerűen megölelem. Igyekszem ezt visszafogottan tenni. Nem simulok hozzá, próbálok annyi távolságot tartani, de azért baráti legyen, és érezze a törődést. Az együttérzésemet.
- Sajnálom. - a hangomon sokkal jobban hangzik minden érzelem, mint szerettem volna. Rekedtes, és a végén meg csuklik. Meg is kell kaparnom a torkom. Elengedem, még mielőtt átlépjük az illendőség határait, és megtörlöm a szemem sarkát, eltávolodás közben, hogy ne lássa meg.
- Rengeteg mindenen mentél keresztül. És te ezekután is... ezekután is van erőd, felveszed a ruhát, és embereket mentesz. Még is ki az igazi hős, ha nem te. - ezt se tudtam magamban tartani, de ezúttal nem bánom. Az elszántság tükre ég most a tekintetemben ezúttal, és nem a könnycseppek. Hisz minden szavamat teljesen komolyan gondolod, és szeretném, ha ezzel ő is tisztában lenne. Ha ő is tisztában lenne azzal, hogy ő tényleg egy Hős!
- Miért lenne a te hibád? NEM hiszem, hogy bánják, hogy magukhoz vettek. A sors sajnos ilyen. Lehet akkor is megtörtént volna mindez, ha nem vesznek téged magukhoz. - nem tudom, hogy ez mennyire fogja megnyugtatni, de nem szeretném, hogy ha bárki halála miatt saját magát hibáztatná. Tudom, ez sajnos ilyen. Én is magamat hibáztattam, mikor a vérszerinti apám Mr. Watson fogta magát, és lelépett. Tipikus annak az esete, mikor az apuka lemegy cigiért, azóta nem jött vissza. Ez már öt éve. Azóta nem használom és utálom a Watson nevet. Anyámat, tönkre tette, és az enyémet is. Mostoha apámmal, azóta is fizethetik az adósságokat, amiket ránk hagyott. De nemsokára vége, és ezt a részt elengedhettük. Örökre. De én is magamat okoltam. Magamat, mert úgy gondoltam nem szeretett. Ha kedvesebb lettem volna, egy szerethetőbb, lányosabb lány, ha nem lett volna akkora szám.. lehet, lehet maradt volna, és szeretett volna. Bár már azóta tisztában vagyok vele, hogy nem erről szólt a dolog, mégis ez sajnos egy gyerekben mindig is benne lesz. Így megértem őt.
- Kedves vagy, hogy nem akarsz védőügyvédet játszani, de ezt majd mi megoldjuk. És azon a tényen pedig nem változtat, hogy se így, se úgy, bármi is az oka, nem fogja elárulni. Szóval nekünk, azaz neked kell kideríteni mi folyik itt.
Persze, hogy nem arról van szó. Értem én, csak azt se szeretném, ha egy hímestojásnak hinne, és ne engedne semmit, hogy segítsek. Nekem is van annyi eszem, hogy ne akarjak bajba kerülni. Ha pedig olyan számítógépes dologról van szó, akkor felkereshetem Ned-et. Annyi ingyen fánkot kapott már tőlem, hogy minden kérdés nélkül segítene, ha megkérném.
De azért igyekszem őt ebből kihagyni, de a lényeg, mindenképp vigyáznék magamra.
Oda adom a telefonomat, és automatikusan elmosolyodom, mint egy idióta, hogy megadja a számát.
- Rendben, köszönöm. - teszem el mosolyogva a telót. - Amint összetudok hozni egy randit Harryvel, szólok. Lefoglalom, amíg te használod a kártyát. Oscorp laknak elég nagy a terasza, szóval megtudom oldani, hogy kint hagyjam, vagy időzítve ledobom, és elkapod. Mert most, ha belegondolok, biztos vannak kamerák ott is... hm. Elsőnek azt kéne kiderítenem, körbe kéne néznem. De azt is csinálhatom, hogy úgy teszek, mintha ott hagytam volna valamit... és... - úristen rekord gyorsasággal kezdem el hadarni szerencsétlennek az összes tervemet, ami hirtelen eszembe jut. Nem is tudom, hogy mikor beszéltem ennyi egyszerre. És mind ez miért? Hogy tőrbecsaljam azt a srácot, akivel járok...

Zene

Ambivalens érzések kerítenek hatalmukba, olyasféle, amit leginkábbn ahhoz tudnék hasonlítani, mint amikor olyan sokáig bámulsz egy adott pontot, hogy utána időbe telik az elmédnek feldolgozni egy merőben másik látványt. Egyszerre örülsz neki, de meg is ütközöl rajta. Vagy amikor útközben annyira elmélyedsz a saját világodban, hogy mindaz, amire addig a horizontodként tekintettél, valamiként, amely még jóval odébb van, hirtelen tűnik közelinek és elérhetőnek. Ez az éles váltás pedig megijeszt, ugyanakkor mégis elképesztő löketet ad. Ezen érzet lép érvénybe akkor, mikor MJ karjai körém kerülnek, hiszen, alig néhány pillanattal ezelőtt szemeim még felfoghatatlan távolságokban elhelyezkedő, izzó gömbök csodáját igyekezték befogadni, a következőben meg már mintha csak a csillagok egyike elevenedett volna meg a közelemben, hogy társaságával elűzze a végtelen, s kilátástalannak tetsző űr zord fagyosságát.
Kezem némileg tétován emelkedik, mint aki attól tart, hogy egy rossz mozdulattal megégetheti tenyerét, mégsem erről van szó. De ilyenkor mi az illem? Ha a derekát karolom át, külső szemlélőnek félreérthetőnek hathat. Az viszont elég sután nézne ki, ha a háta közepét érinteném, nem? Aurea mediocritas, Peter! Ne gondold túl, csak természetesen!
Oké, de a "természetes" megcélzása miért lett egyenlő azzal, hogy a derekához kerüólt mégis közelebb a kezem?
- Nem tekintem magam annak. - rázom meg zavaromban a fejem. Persze, volt idő, mikor élveztem kiszabadulni a suliból és "szuperhősködni", ahogy akkoriban felfogtam, de ez nem volt több gyermeteg hozzáállásnál, s épp ideje volt, hogy az az éretlen srác felcseperedjen. Már tudom, milyen árakkal jár nem csupán egy maszk, de egy akármilyen jelkép vagy jelvény alatt meghozott döntés.
- Csak annyira vagyok az, mint bármelyik new yorki, aki a mindennapok háborúi mellett igyekszik helyesen cselekedni. - elvégre, ebben az aspektusban nincs közöttünk különbség. Nem mind vagyunk katonák, rendőrök, sem a közjó szolgálatában álló doktorok vagy tűzoltók. De pont Michelle világított rá nekem nem olyan rég a kávézóban, hogy nem szükséges efféle, vélt, vagy valós standardokkal összehasonlítgatni magunkat, mert mind lehetünk jók, mind hozzájárulhatunk a társadalomhoz, így pedig egy reménytelibb világhoz a magunk módján.
- A különbség csupán annyi, hogy én ajándékot kaptam a sorstól, és ezért önzőség volna a részemről, ha ennél kevesebbet tennék. Az erő önmagában egy dolog, az viszont rajtunk áll, hogy mihez kezdünk a lehetőséggel... hogy elfogadjuk-e a vele járó felelősséget. - ezt a hibáimon keresztül kellett megtanulnom. A legfájóbb az, hogy az én tanulópénzemnek mások látták kárát. Azok az emberek, akikre mindennél jobban kellett volna vigyáznom.
"Lehet akkor is megtörtént volna mindez, ha nem vesznek téged magukhoz."
- Igazad lehet. - a multiverzumunk tágas, így, bár a kérdés felmerült bennem: Mi lett volna, ha én is azon a gépen ültem volna? Azt hiszem a helyes kérdés valójában így szólna: Számít?
A válasz, akármilyen furcsán hathat mindazok után, amiket elbaltáztam, nemleges lenne. Nem bántam meg Pókember létezését, sem azt, hogy Peter Parker vagyok. Büszkén viselem mindkét nevet, mert azokhoz nem egyedül azon már említett személyek járultak hozzá, kik már nem lehetnek velünk, de a velem szemben álló, göndörhajú fiatal nő is.
- Nekünk... - visszhangozom a szóhasználatát korrekció céljából, hiszen ez a helyes megközelítés, nélküle aligha mennék bármire. Plusz, ez lehetőséget ad arra, hogy megengedjek magamnak egy újfenti játékos mosolyt.
- Akkor most mi vagyunk Batman és Robin? Eminem és Dr. Dre? Hangya és Darázs? Obi-Wan és Anakin? Óh, nem, az utolsó elég rossz példa... - a Lois és Clark némileg beképzelt párhuzam volna, távol állok én a sebezhetetlenségtől.
- Sherlock és Watson? - jó, ez lehet, hogy a nevek miatt kicsit túl kézenfekvő, de ez az oka annak, hogy nem hagyhattam ki. Maszkban vagy anélkül, ha a légkör oldásáról (vagy adott esetben bűnözők türelmének teszteléséről) van szó, senki sem állíthat meg abban, hogy hozzam a szokásos lúzer stílusomat. Ennek köszönhető, hogy most már Aragog adoptált fia szerepel Michelle névjegyei között. Nyilván semmi közöm hozzá, hiszen, ártatlan vagyok, míg az ellenkezőjét nem bizonyítják.
- Nekem kellene köszönetet mondanom, hiszen Te segítesz, nem fordítva. - küldök felé egy hálás vigyort.
- A kamerák miatt ne aggódj, azt el tudom intézni. Elég, ha nyílt helyen hagyod a kártyát, a többit pedig... - pókösztön? Most? Ne, nenenene, csak most ne!
- Valami készül... - előbb a vendégsereg irányába tekintek, majd le a párkány felett a tetőtérről.
- Jobb, ha eltűnsz! Tartok tőle, hogy a barátod több értelemben is híres! - nézek szinte kérlelőn MJ-re.
Előbb az Oscorp, most egy, a vezetőséghez tartozó gála?
Ez nem lehet véletlen.

Az ölelés végül, kissé bizarra sikeredik. Érzem, hogy ő is inkább zavarban van, mint hogy jól esne neki. Lehet rossz ötlet volt részemről, de automatikusan cselekedtem. Meghatott a sztorija, az élete, és hogy annyi mindent, mindenkit elvesztett. Nem elég a szülei, bácsikája, nénikéje. Még a barátait is kénytelen volt feláldozni. Sok áldozatot hoz, mindemellett, védi az otthonunkat, védi az embereket. Nagyot nőt a szememben, nagyobbat, mint eddig bárki valaha. Az ölelés sokkal hosszabbnak tűnik, mint amennyi valójába volt. Elengedem, és igyekszem minél őszintébben felvilágosítani arról, hogy mit gondolok róla, és szerintem mindenki ezt gondolná, ha tudná a hátterét.
- Kedves vagy, de sajnos New York nem itt tartani, és nem lenne ennyire magas a bűnözői ráta, ha mindenki olyan jó lenne. Szeretem ezt a várost, de kész életveszély. - forgatom a szemeim. Teljesen más a meglátásban ebben, mint nekem. Egy olyan dolog, amiben nem értünk egyet. De ki számolja? Én... ugyan... Miért is? Szóval. Én sokkal többre tartom őt, mint ahogy ő saját magát. Többet látok, és többen érzem. Viszont ez az önzetlen viselkedése is csak rátesz egy lapáttal, arra, amit gondolok a hősiességéről. Nem dicsekszik vele, nincs elszállva. Csak túlságosan is... úgy érzem, mintha kicsit elment volna az önbizalma is. Biztos a sok veszteségtől, ez viszont érthető. Össze szorul a mellkasom, de úgy érzem bármit mondok, ő akkor így véli majd. Ez remélem idővel megfog változni, legalábbis én igyekszem segíteni ezen is.
- Nagyon szép, és szintén hősies, hogy így gondolod. Komolyan mondom. - mosolyodom rá bátorítóan. Sokkal több annál, mint ő gondolja. A kisujjá sokkal több, mint több átlag emberé. Mély levegőt veszek, és igyekszem összeszedni magam.
Csak mosolygok az ötletein, hogy segédként gondol rám, el is nevetem magam. Ahogy csak ő akarja.
- A lényeg akkor már. Partnerek? - nyújtom is kezemet, hogy megpecsételjük eme szent köteléket. Nyilván nem leszek vele egyenrangú, de igyekszem átlagosságamból, és az ismeretségemből kihozni a legtöbbet.
Kissé túlzottan is belerendülök az ötletelésbe. Nagyon vakba kezdek neki, hisz közben jut csak eszembe több akadály is, ami hirtelen elkerülte a figyelmemet. Kamerák... van kint a teraszon? Szerintem ott nincs. Hisz harmincadikon laknak, ki a fene törne be a teraszról. Ezen kattogok, miközben be is jelenti, hogy a kamerák nem problémák. Miért is lenne az? Hisz pókember. Már most túl aggódom az egészet.
- Rendben. - mondanék még valamit, de hirtelen megdermed, és körülnéz.
- Most, most... érzel valamit? A pók... - de meg is szólal. - Mi? Mi készül? Most valami? - kérdezem, kezdek ideges lenni. Kíváncsiságom hatalmas, viszont Peter figyelmeztetését se szeretném figyelmen kívül hagyni, és eljátszani a bizalmát. Így lassan araszolok az ajtó felé, de lemaradni se akarok semmiről.

Zene

Az érvelését lassú bólintás kíséretében hallgatom végig, átforgatva szavait még egyszer agyam fogaskerekei között, mielőtt válaszolnék.
- Ez igaz. A veszély mindig állandó lesz, de ez még nem kizáró tényezője annak, hogy az emberekben ott lakozik a jóságra való potenciál. Csak ezt hajlamosak vagyunk szem elől téveszteni, különösképp nehéz időkben. - hogyan is lehetne felróni ilyet a lakosságnak? Nem kevesek számára kevesebb, mint tíz esztendő alatt két radikális változás is beállt a népességsűrűségben és akkor ehhez az egyenlethez még nem adtuk hozzá azt, hogy a városunk midnkét alkalommal át kellett éljen egy inváziót. A bizonytalanság eme szintjének már a töredéke képes volna még a legstabilabbnak látszó közösségeket is megingatni, ami még ráadásul a jobbik eset, a rosszabbikban a status quo totális megsemmisüléséről és átrendeződéséről beszélhetünk.
- Az emberek félnek... és Yoda mester megmondta, hová vezet a félelem. - jó, próbálom ellensúlyozni a társadalmi bűnösség megítélésének komolyságát, de megjegyzésem ugyanakkor tisztán tükrözi álláspontomat, amivel lényegében azt próbálom szemléltetni, hogy nem igazán érdemes mindent pusztán feketében és fehérben néznünk. Ha mégis így teszünk, a spektrum két véglete extrém képeket fog lefesteni nekünk, amitől nem csoda, hogy bárki pesszimistán tekintene a kilátásra. De egyenlő volna ez azzal, hogy az utcán bármikor egy Thanos vagy egy Norman Osborn sétál el mellettünk? Nem, nem gondolnám.
- Köszönöm! Ezt most nem is gyakoroltam tükör előtt... - légyszi, mondd, hogy ezt nem mondtam ki hangosan!
- Nyilván egyébként sem szoktam ilyesmit csinálni, az elég fura lenne! - bár nem furább, mint az, ahogy megmagyarázni próbálom a dolgot vagy az, ahogy közben kerülöm a tekintetét.
- Partnerek. - fogom meg a felém nyújtott kezet, természetesen csak gyengéden, és mentálisan tréningelem magam arra, hogy ne figyeljek fel az érintésének puhaságára ésvégképp ne próbáljak egyetlen kósza simítással se reagálni rá!
- A fizetést később áttárgyaljuk. - igaz, tartok tőle, hogy az aztán nem segítene Michelle fősulis életén. Viszont az évek során kialakult az a szokásom, hogy ha zavarban vagyok, akkor azt a helyzetet csuklóból tegyem még kényelmetlenebbé valamilyen odaillőnek vélt, pimasz megjegyzéssel.
- A próbaidő végén, persze. - ó, igen, mert ettől aztán sokkal jobb lett. Még "szerencsém", hogy mielőtt tovább ásnék abban a bizonyos gödörben, minden idegszálamon végigsöpör a baljós bizsergés.
- Igen, a pókösztönöm. - felelek fojtott hangon MJ-nek, továbbra is cikázó pillantással kutatva a fenyegetés forrását, de gyorsan felhagyok vele, hogy zakóm és ingem ujjait felhúzva ellenőrizzem a csuklómon lévő hálóvetőket.
- Reméltem, hogy nem lesz rá szükség, de egy gyors módosítást elvégeztem. - nem tudom, a mellettem állónak mennyire fog tetszeni az, amit sugallok, főleg, hogy nem részletezem. Nem akarom fárasztani a részletekkel, meg aztán időnk se gondolnám, hogy nagyon lenne kiselőadást tartani.
Viszont Tony Stark nanotechnológiája jó ötletet adott ahhoz, miként tudnám a lehető leghelytakarékosabban tárolni a fekete anyagot, felhasználva azon tulajdonságát, hogy reagál bizonyos környezeti hatásokra. Így most, ha aktiválom a hálóvetőket, a szokásos kémiai elegyet tartalmazó patronok helyett a házi zárszerkezet a szimbiótát ereszti szabadon, hogy pillanatok alatt akcióba lendülhessek.
- Próbáld megkeresni a pasidat, én addig megpróbálok körbe...
Felcsendül a megérkező lift hangja, s a nyíló ajtón cseppet sem rosszat sejtető, kaján "Jó estét, hölgyeim és uraim!" felkiáltással talpig beöltözött fegyveresek lépnek ki.
- Oké, B-terv! Ha látod a pasidat, kirángatod, én foglalkozok az újonnan érkezőkkel! - megnyomom a hálóvető gombját a tenyeremnél, így ahogy előrelépek és elrugaszkodok, az est vendégei, Michelle kivételével, annyit láthatnak, hogy Pókember a balkonra nyíló kétszárnyú ajtón át lendül be a gála helyszínére.
- Ha most az a benyögés jön, srácok, hogy "Mi adjuk az esti műsort." az baromi gáz lenne és szinte biztos, hogy elhangzott már egy filmben! - aminek a pillanat hevében most nem jut eszembe a címe.
Egyébként direkt nem lendülök ellenük azonnal támadásba, MJ-nek és az egész vendégseregnek elkél az időhúzás, amit megkapnak, mindaddig, amíg a jövevények rám fókuszálnak.
- Álljunk csak meg! Nem a ti hátsótokat rúgtam szét az Oscorpnál? Kicsi a világ, hogy mindenhol összefutunk, nem gondoljátok??
De. De tényleg ennyire az lenne?