Polychromatic attack: Fear the six!

Kellemetlen módon lüktető vállam nem az egyetlen zavaró tényező ebben az elegyben. Olyan érzés ez, mintha az elemek már reakcióba léptek volna egymással, mi pedig azt várjuk, mikor éri el az időzítő a nullát a bombán. Pedig egy detonációhoz most megközelítőleg sem megfelelőek a körülmények, az osztály létszáma kezd zavaróan nőni, s bármely más esetben örülnék az emberek társaságának, ez az örvendés most elmarad, beburkolózik annak viharfelhője mögé, hogy a résztvevőket komoly sérülés érheti a támadó közelében. Ne feledkezzünk meg továbbá a tisztázatlanul maradt részletekről, amik ugyancsak nem tesznek derűlátóbbá, pláne úgy nem, hogy az információk fele mintha el sem jutna a srác tudatáig, ami pedig mégis átér a vörös ködön, arra meglehetősen szűkszavúan, homályosan reagál. Legalább a másik világ kérdését biztosra vehetjük, aminek viszont van egy visszavonhatatlan vonzata... de a hangulatára való tekintettel jobb, ha arra nem most, ebben a percben térek ki.
- A barátodnak koffeinmenteset javasolnék. Vagy kamillateát. - címzem szavaimat a vörös hajú lánynak. Az kéne még, hogy a spanja jobban bepörögjön egy webpresszótól. Szívesen visszhangoznám MJ szavait arról, hogy összekever egy, a helyzetről sokkal többet tudó Peterrel, azonban tartok tőle, hogy pontosan ugyanannyira lenne eredményes próbálkozás, mint az ő esetében.
- No sé cómo explicarlo. - van mit csiszolni a nyelvérzékemen, de azért ennyit még ki tudok préselni magamból. Éééés megtoldom egy szégyellős mosollyal, biztos, ami tuti, mert bár válaszoltam, technikailag, kérdőjeleket nem sikerül vele eliminálnom. Ahhoz tudnom kéne, mennyire ismeretesek a multiverzum témával, akkor talán megállapodhatunk egy kiindulási pontban. Addig is, csak olyasmikkel tudnék előrukkolni, ami bárkinek nehezen emészthető lenne.
- Mármint, úgy érted, hogy a te DNS-eddel, nem? - ha eddig nem lett volna elég zavaros ez az egész, a minimális infó, amit Raffaello megoszt, alaposan felkavarja az iszapot a tó aljáról. Ha ő egy másik világ Pókembere, akkor miért van rám bepöccenve? És miből feltételezi azt, hogy Dr. Warren bármilyen mértékben is machinált az én DNS-emmel, ha egyszer ő az, akinek pókképességei vannak?
- Figyelj, fogalmam sincs, hogy a te univerzumodban pontosan mi történt, de nem kerül sor minden egyes eseményre minden egyes világban. Gondolj erre úgy, mint Schrödinger macskájára. Az egyik univerzumban halott, a másikban pedig él. - belemélyedhetnénk a kvantumlehetőségek boncolgatásába (jah, mert pont úgy néz ki, mint akinek ehhez van kedve), de a lecsupaszított lényeg benne volt a mondandómban.
- Azok, amiket az általad ismert Miles Warren tett, nem történtek meg nálunk. - nincs okom kétségbe vonni azt, hogy a professzor, akivel neki dolga volt odahaza, nem volt ártatlan, mindazonáltal jobb, ha minél előbb elkezdi ízlelgetni, hogy minden, amit itt tapasztal, teljesen más, mint az, amit a sajátjának érzett korábban. Plusz, pontosan tudom, milyen projekteken munkálkodik Dr. Warren, tekintve, hogy együtt dolgozunk. De ez nem fontos, egyelőre.
- Hogyne mondana, örvendek Kaine! Viszont én nem vagyok Abel, szóval rossz ajtón kopogtatsz! - nem várhatja el tőlem, hogy egy ilyen magasra dobott labdát ne csapjak le.
- Egy kissé talán túl közeli is, ha engem kérdezel! - pillantok le arra a kezére, amelyikkel megragadott. Érdekes ismerkedési módszerek, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek?
- Mit szólnál, ha játszanánk valamit előtte? 21 kérdés, például? - abba a mennyiségbe még elképzelhetően bele tudom szuszakolni azokat a bizonytalan, tisztázatlan pontokat, amik most a fejemben kavarognak.
- De ha valami semlegesebbet szeretnél, kezdhetünk kopogós viccekkel. Nyitom én! Kipp-ko... oh, várj, előbb nyitottam, mintsem kopogtak volna. - ha már úgyis lerázta magáról az őt visszatartani próbáló barátait, rajtam a sor, hogy megkíséreljek valamit, így, ha már úgyis annyira ragaszkodik (hehe) ahhoz, hogy közel legyek hozzá (nem félreérteni!), mindkét hálóvetőmből egy-egy fonalat lövök fejünk fölé a plafonra.
- Vagy a kipp-kopp viccek már elavultak? Mert modernizálhatunk, ezen ne múljon! Ding-dong! - ha nem ereszt el, ezt a közelséget használom fel ahhoz, hogy míg ő egy újabb támadára készül, egy határozott mozdulattal rántsam mindkettőnket a magasba. Kis szerencsével talán sikerül úgy pozícionálnom a mozgásunkat, hogy Kaine háta a plafonnak csapódjon. Annak pillanatában el is enedem a hálókat, hogy a mozdulatsor befejezését a gravitációra hagyjam. Mindketten megérezhetjük a leérkezést, de ezt a kockázatot vállalom, ha addig sem veszélyeztet másokat. Amíg nem a sérült vállamra érkezek, addig a becsapódás fájdalombeli hozadéka elhanyagolható.
- Tudod, erre jön az, hogy: "Ki van ott?" - ha esetleg nála ez a poén nem volna divat. Lehet, hogy az ő világában a döf-döf viccek hódítanak.
- Mondta már neked valaki, hogy a dührohamaid kiemelik a szemed színét? - nem hiszem, hogy a dícséret lenne a kriptonitja, de a kérdéssel egyben magyarázattal szolgálok arra, miért próbálom meg a következő mozdulatommal lerúgni magamról. Hiszen, ha elveszek a szemeiben, akkor itt lehetünk napestig anélkül, hogy bármire is jutnánk, és kinek tenne az jót? Megmondom én: senkinek!
- Mi lenne, ha kiegyeznénk egy döntetlenben és elárulnád, miért próbálsz az életemre törni? - mi sem hozza közelebb egymáshoz az embereket, ugyebár. Még egy-két halálos fenyegetés esetleg, és máris csoportosan borulhatunk egymás keblére. Tubbie-ölelés! Nem? Túl korai? Jó, majd később visszatérünk rá!

Kezdek igencsak frusztrált, mérges, és türelmetlen lenni. Nem így terveztem a napot, és beleköpött a levesembe, amit nem igazán szeretek. Nem szeretem a spontán dolgokat, és ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy én azt elterveztem. Mostanában alig találkoztunk Peterrel, és a mai a randi napunk, amit elcseszett...  Ez a beszélgetésnek nevezett valami, maradjunk annyiban... sehova nem vezet. Hiába mondjuk neki, nyugodjon le, beszéljük meg, mintha saját magát hergelné. Pedig már tény, hogy teljesen más emberről beszél, akivel problémája van.
- De most komolyan, ennyire nem tudod felfogni, hogy nem ezzel a Peterel van bajod? - dühödök fel a reakciójára, bár ezt is hiába mondom nem igazán érdekli. Mikor közelebb megy Peterhez megfeszülök, és már a kezemben van a sokkoló. Hallom, hogy az ajtónál beszélgetnek mások, gondolom a kis haverjai, ahogy elnéztem, már amennyire tudtam arra figyelni, ők is megállítani akarják a haverjukat, szóval úgy vélem ennyiből, hogy alapvetően nem lehet ilyen. Vagy kitudja, manapság nem lehet tudni, és többször félre lehet ismerni az embereket.
Peter is hiába magyaráz neki, se kép, se hang. Nem foglalkozik az épp ésszel. Mikor megragadja Petert egy óvatos lépést teszek, mintha egy vadat igyekeznék befogni, dacára, hogy egyértelmű az esélytelenségem. Amint felemeli, előre lépek egyett, közben azon izgulok ne hallja meg, hogy mennyire vadul dobog a szívem, és remeg a kezem. Bekapcsolom a sokkolót, majd hozzányomom erőteljesen, és addig tartom, amíg el nem ereszti Petert.
A többiben csak reménykedhetem, hogy eszméletét veszítse, és végre vége legyen ennek az értelmetlen, és kellemetlen közjátékon. Szívesen megbeszéljük vele a dolgokat, ahogy Petert ismerem még segíteni is akar majd neki, de így nem fog menni, ha vadállatként viselkedik.  Szinte görcsösen tartom rá a sokkolót, és várom az eredményt.

Felnyögtem arra az ötletre, hogy Kainet el kéne vonszolnom majd a társaság elől. Akaratlanul is lepillantottam spagetti karjaimra, majd vissza Lazere.
– Altató… tüskék! Ez jó, ez jó – bólogattam határozottan. Nagyobb a sikeresség rátája, mint az én fizikai erőmnek, annyi szent! – A tüskék… egytől-tízig… terjedő… skááálán mennyire… fájnának? – nagy kínokat nem akarnék okozni Csodapóknak. Bár lehet, hogy tényleg ok nélkül aggódom? Ha Poison Ian szerint sem lenne komolyabb utóhatása, mint egy erőteljes szédülés, akkor talán nem is akkora vész.
Csendesen hallgattam Laze legújabb ötletét. (Nem csak azért, mert a szaladástól az oxigént többre értékeltem a helyeslő igeneknél!) Mimikáim szavak nélkül is kellően beszédesek voltak. Homlokom sűrű ráncokba szaladt, ahogy elmerengtem a terven, miszerint emlékeztetni kéne arra, hogy ember. Átgaloppozva arra részletre, hogy miket kaptam Kainetől. Huh, hát… sokkot, szívinfarktushoz közeli állapotot és magas vérnyomást azt már mind kaptam tőle! De leginkább csak azért ezekre tudtam gondolni, mert jelenleg mindhárom tűnetegyüttes elég élénken él bennem. Ami a közös pillanatokat illeti…
– Most hívjam el villás reggelizni?! – bukott ki belőlem a kérdés, igen értékes oxigénmennyiséget pazarolva rá. Szó mi szó, képes lennék enni, akár két nagy hawaii pizzát is betolnék! – Mondjuk Kaine tud enni… imád enni! – a felvilágosodás villámcsapásként ért. Nem is volt ez rossz ötlet Lazetől! Először emlékeztetem Kainet arra, hogy ember, aztán megpróbálok a gyomrára hatni!! Hálás pillantásokat küldtem Poison Ian felé a zseniális ötletért. Egy thumbs up-pal is elismerve a zsenialitását.
– Inkább… ne… idegesítsük… fel… még… jobban! – ráztam a fejemet. Ezt még Laze sem gondolhatta komolyan, hogy ő legyen személyesen a diverzió!
Mindössze bízni tudtam abban, hogy nem dobja be magát csalinak, amikor sikeresen odaértünk a teremhez, ahol a meeting volt. Éppen a légvételért küzdöttem és a legkevésbé sem számítottam arra, hogy bárki megfontolná a „beszéljük meg egy ital mellett” – plotot.
– Ott a pont! – mutattam rá a srácra, ki a kamillateát javasolta. Lehet, hogy egy jó erős Xanax sem ártana mellé. Jaj, de nagyon szúr az oldalam! – Mindenkinek… tiszta csészét? – hajítottam be az Aliz Csodaországban utalást, miután rácsimpaszkodtam Kaine karjára, hogy megkezdjem a Laze által felvetett plan(t). Először emlékeztetem arra, hogy ember, aztán a hasára. Mi nehéz lehet ebben, nem igaz?
– És azon már gondolkodott valaha valaki, hogy mi történne egy macskával, ha vajas kenyeret kötnénk a hátára? Tudjátok, a cicák jellemzően talpra esnek, a kenyér pedig a vajas oldalára… – biggyesztettem oda a roppant komoly elméleti kérdést Herr Schrödinger és macskája után szabadon. Naná, hogy a macskából indultam ki. És szigorúan nem azért lestem Lili felé, hogy lebuktassam macskaságát! Vagy, hogy arra célozgassak, egy békésebb pillanatban rajta fogjuk tesztelni ezt az elméletet, például az imént említett tea mellett. Igazán nem tehetek róla, ha stresszelek mindig butaságokat beszélek! Óriási nagy butaságot, ahelyett, hogy a tervhez tartottam volna magamat. Úgy érzem, hogy Kainet nem sikerült emlékeztetnem az emberségre és így a pocakjára sem.
– Szerintem, ha lehetséges, akkor inkább ne idegesítsd fel – kértem a srácot. Kommentáromat a kilőtt hálóval egy időben időzítve, mely egyenest Kaine arcában landolt. Ok, semmi vész, csak egy ártatlan megjegyzés volt, amit nem is kell komolyan venni, nem is azért mondtam. Egyébként ciki lenne megkérdezni most, hogy na és ő honnan lőtte ki ezt a pókhálót?
Alig, hogy megfordult a kérdés a fejemben, Lili és én egyaránt felnyalhattuk a padlót. Csodapók mérgében úgy lerázott minket magáról, miként online játékosok a co-op invitálást! Ráadásul sikerült pont rosszul landolnom – aú –, szinte biztos voltam abban, hogy ez holnapra lila folt fog hagyni maga után.
– Jól vagy Lili? – érdeklődtem felőle. A padlóról való feltápászkodás helyett egyelőre csak mellé gurultam a földön. Előzékenyen megvártam a válaszát, mielőtt fojtott hangon, erős kétségbeeséssel fűszerezve, orosz nyelven hadarva belemerülnék a „fogalmam sincs, hogy mitévő legyek” – életérzés szavakba öntésének, mialatt mancsomat nyújtottam felé, hogy felsegítse öreg csontjaimat. Kettőnk közül mégis ő a fitt és fiatal. Teljes három évet ráverek! A pittyenést most hagyjuk.
– Laze szerint Kaine emberségére kellett volna hatnom, meg az éhségére, de még az első sem sikerült! Ennél a pontnál már igazán nem tudom, hogy mégis mit csináljak. Kaine határozottan kiNOPEolt. Meg aztán igazán nem akarom ezt a bensőséges párcsevejt félbeszakítani két „nyolclábú” között, de attól tartok, hogy túl bensőségessé válhat a dolog, mint korábban – Kaine bökői nem éppen támogatják a szocializációt. Egyébként szerintem az ő bőrére sincsen túl jó hatással, de ez csak az én nézőpontom. – Légy résen, amikor alkalmas a pillanat én rávetődőm és elrángatom. Te pedig – pillantottam Lilire –, próbáld meg hátrább terelni őket! – vezettem át tekintetemet Michelle és a srác irányába, akivel éppen Kaine közelebbi ismeretséget tett. – Laze elvileg kész para sövényt varázsolni közéjük, mely kicsit feltartóztatja Kainet. El fog a szédülni tőle, na nem a látványától – sokat mondón kacsintottam, ekképpen utalva Poison Ian növényidomítására.
Nekem istenigazából nem volt szemem legjobb alkalmak kiszúrására. Kivéve akkor, ha egy számítógépes játékról volt szó. Viszont, ha ezen az elven lestem az adok-kapok szituációt, akkor erősen úgy festett, hogy most Kaine vitte a high ground-ot. Hiába szóltam a srácnak, hogy jobb lenne, ha nem idegesítené a csevegéssel. Pedig akadtak olyan kérdései, melyek válaszára én is roppant kíváncsi lennék. Viszont nem volt ideális a pillanat!!!
Emiatt Csodapóknak kapott egy remek pillanatot a támadásra, mire én is gondolkodás nélkül bedobtam magamat. Utólag döbbentem rá, hogy nem ártott volna Lilivel előzetesen valamilyen szóval bebiztosítani magunkat az akció előtt. De talán a látványos vetődésem elég beszédes lesz szavak nélkül is.
– Ne csináld, Csodapók!!! – mielőtt Kaine lecsaphatott volna a bökőjével, rávetődtem a karjára, hogy egész súlyommal visszahúzzam. Ilyen szitukban mindig rádöbbenek, hogy megéri egész héten csalós napot tartani! Bár rettenetesen féltem attól, hogy újra megvágom magamat ezzel a csontbökővel, mégis bátorkodtam cselekedni.
Alig, hogy rajta lógtam Csodapók karján, különös érzés kerített hatalmába. Mintha egy valóságos Pikachu közelgő haragját érezném! Szemem sarkából Michellet láttam Kaine túloldalán, melyből hamar lekövetkeztettem, hogy miből is fakadhatott ez az érzés…
Szinte képtelen voltam elszakadni a sokkoló jelenlététől, teljesen összekuszálta a gondolataimat. Sercegő hangot hallottam a fülleimben, ahogy a híres, elektromos aurám úgy döntött, hogy a legváratlanabb pillanatban csatlakozik köreinkbe. A sokkolót teljesen felboostoltam. Mikor kizuhantam belőle, hirtelen a mennyezeti lámpákban találtam magamat, melyek olyan fénnyel borították be a termet, mintha reflektorok lennének. A számítógépek a szomszéd szobában egymás után kapcsoltak be. Valamennyi mobiltelefon maximális töltöttséget kapott. Én pedig csak vissza akartam kerülni a testembe, annak ellenére is, hogy igazán fogalmam sem volt arról, mégis mit csináljak ezzel az aurával.
Féltem, hogy újra ellenem fordul…
Féltem, hogy megint bántani fog…
A rettegéstől összeszorított szemekkel, görcsösen kapaszkodtam Kaine karjába. Éreztem tenyerem körül összpontosulni az aurám energiáját. Szívem kihagyott pár ütemet a gondolattól, hogy most fog végig táncolni alkaromon, azzal az ismerős, kellemetlen érzéssel, melyet elviselhetetlen fájdalom kísért. Nem szerettem, ha fáj.
Fel sem merült bennem, hogy az elektromos aurám ezúttal nem engem vesz célba, hanem Csodapókot.

Őszintén nem tudta, hogyan kellene megoldaniuk ezt a szituációt. Egyelőre eléggé patthelyzetnek tűnt az egész. És annyira örült volna annak, ha elérik Kaine-t! A spanyol válasz őszintén ledöbbentette, kicsit el is felejtette tartani Kaine karját.  
- Nem lehetne más állatos hasonlatot keresni? - érdeklődött Schrödingert és a macskáját hallva. Nem feltétlenül volt rajongója a macskás hasonlatoknak. Főleg a jelenlegi társaságban. És amikor a kis kérése után meghallotta Romy kommentárját. Hát még a füle is kettéállt ettől. Gyorsan vetett egy gyilkos pillantást kedvenc bestiejére. Csak azt remélte, nem rajta tervezett kipróbálni az ostoba elméletet egy óvatlan pillanatban, mondjuk amikor éppen macskaformában töltötte a délutáni szundiját Arrow hátán.  
Abban egyetértett Romyval, hogy jobb lett volna Kaine-t nem idegesíteni. Azonban mielőtt ennek hangot adhatott volna, már azzal volt elfoglalva, hogy inkább hídba menjen le, mint hogy a táskájában lévő palackok a gerincébe álljanak.  
- Megvagyok - válaszolt, még mindig fejjel lefelé, mielőtt jó tornászhoz méltón felállt. Mivel jelenleg túl nagy volt a balhé, inkább lenyújtott és hallgatta Romy orosz monológját, hogy aztán ő maga is oroszul válaszoljon. - Na de mi baja Kaine-nek Pókemberrel? - ha a háló lövéséből nem lett volna egyértelmű, barátnője célzása eléggé tűpontosan lehatárolta, ki is a srác, akit kedves lakótársuk kiszúrt magának. - Amúgy jobb ötletem nincs, mint Laze-nek, még te jutottál vele legtovább - tette hozzá egy sóhajjal, ahogy kezet nyújtott Romynak, hogy felsegítse a földről. Jó, nyilván nem volt a legrendesebb dolog, hogy oroszul beszélgettek így mindenki körül, de a haditerv ismertetésénél jól jött, hogy ezt csak ketten értik. - Szerintem ezt azért gondold át újra. Elég lesz az a fél másodperc, hogy ezt kivitelezzük, miközben a srácok garantáltan ellentartanak? - tette fel a nagy kérdést, csak a biztonság kedvéért. Inkább tűnt öngyilkos vállalkozásnak, mint jól kidolgozott stratégiának. De ettől függetlenül kész volt megadni Romynak a lehetőséget a kibontakozásra.  
Na persze, kedves unokanővére haditervét is jóval egyszerűbb lett volna kivitelezni, ha előzetesen megállapodnak valamilyen jelzésben a rajtról. Így csak döbbenten pislogni volt lehetősége, ahogyan Romy vetődött. Mire kettőt pislogott, már a tarkóján és a karján is égnek állt az összes szőrpihe, épp mint mikor különösen durva zivatar készülődik. A másodperc tört része alatt mérte be az elektromos sistergés hangját, ami aztán még fel is erősödött. Elég volt fél pillantást vetnie Romyra, mielőtt az épület teljes elektronikája megbolondult.  
- Laze, fedezékbe! - figyelmeztette a kissé távolabb maradó lakótársat, hátha ő később kapcsolt. Ő is inkább hátrébb ugrott, miközben a sokkoló elsült, néhány villanykörte elpattant. Gyorsan számot vetett a helyzettel, és előre lépett, hogy elkapja az ismeretlen lány karját és határozottan elrángassa a rögtönzött kicsi a rakástól. - Gyere, mielőtt rád is visszacsap az áram! - kérte, és remélte, hogy együttműködik majd vele. Az ő haja már teljesen felborzolódott az áramtól, és azt holtbiztosan nem tervezte megvárni, hogy Romy túltöltése rá is hasson. Ha Michelle hagyta, hátrébb rángatta, és igyekezett fedezéket keresni vele az elpattanó villanykörték elől. De ha a lány megmakacsolta magát, Lili nem tervezett ott maradni negyedik vagy ötödik sültnek, és ezúttal inkább kihátrált a szituációból, akár egyedül is.
 

Amikor megkapom tőle a "marha" kinevezést, szívem szerint felhívnám a figyelmét arra, hogy a pókok nem haszonállatok, de a vöröshajú lány arra kért, hogy ne hergeljem tovább a felszarvazott... khm, pardon... feltüskézett bikát... pókot... bakker, rám is átragasztotta! Egyébként az amit mond, mérsékelten aggasztó, de nem azon okok miatt, amikből ő gondolná. Persze, elborult, hogy van egy realitás, ahol a variánsom génjkeit ilyen etikátlan módon használták fel, mégsem ez a része ejtet a legjobban gondolkodóba, hanem az, amit ez az egész az ő pontos szerepéről sejtet. A korábbi szavai, no meg a bizonyos pontokban különböző, de mégis eltéveszthetetlenül hasonló természetű képességek alapján nem nehéz kitalálni.
- Ez hivatalosan is bonyolítja a dolgokat. - ez megint olyasmi, amit nem igazán arra értek, amire ő most nagy valószínűséggel gondolhat. A kísérletek egy történet, az pedig, hogy mit keres ő itt és miért került ide, egy másik. Márpedig amennyiben igazat mond, és a túlfűtött állapotában kétlem, hogy hazugságok fabrikálásával lenne elfoglalva, olyasmivel állhatunk szemben, ami még a Legfőbb Varázslókat is gondolkodóba ejtheti. És ennél a pontnál érünk el oda, ami bizony aggaszt. Mert itt nem maradhat. De hogyan mondjam ezt el valakinek, akinek most az egyetlen uralkodó gondolata "Egy kis muzsika, egy kis kánkán, Pókember feje a lándzsán!" beállításként írható le? És ami még rosszabb: mi a fenét kezdjek, ha a háziorvos nem tud segíteni a bajomon?
- Ha ez számít, én már odakint meguntam! - szavaimat a szőke srácnak szánom, mielőtt még az a téves kép alakulna ki rólam, hogy egy vérre szomjazó pókmásom provokációja a kedvenc hobbim. Azt most tegyük félre, hogy ez igazából egy első alkalom a számomra, mert ha belemélyednénk, nem tudnám visszatartani, hogy az elsőt az ember sosem felejti el.
A pókösztönöm zsongani kezd, és nem az égő gondolatmenet miatt. Zizegő hang, furcsa módon egyre erősödik, valaki pedig fedezéket említ. Michelle még túl közel áll Spikey-Spideyhoz, így nem nehéz döntenem, merre forduljak a levegőben az elrugaszkodást követően. Még érzékelem, hogy a fények is megőrülnek, de nem azokra figyelek, hanem arra, hogy MJ derekát átkarolva kapjam fel a földről, saját lendületemet használva a mutatványhoz, hogy a következő tizedmásodpercben már forduljak is tovább és hátammal tompítsam az érkezést, mellyel végigsöprök pár asztalt. Tiszták voltak, de hát mindig jobb biztosra menni.
- Jól vagy? - kérdem tőle suttogva, mikor már a padlón heverünk. Sajnos, nem éppen maradt időm arra, hogy előre egyeztessem vele, mire készülök.
- Ha az iskolai termeket vesszük viszonyítási alapnak, ez elég meghitt. - nem mintha körbenéztem volna, de ezt legalább használhatom ürügynek arra, hogy miért nem engedtem még el. Hiába, azért bennem is dolgozik némi adrenalin és ilyenkor óhatatlanul is protektívebbé válok.
- Élünk, minden a legnagyobb tutkeráj! - mutatok fel egy béke jelet MJ alatt fekve. Amúgy nézőpont kérdése, mert semmi sem a legnagyobb tutkeráj, de élünk és hát erre vonatkozott a kérdés, szóval mi ez, ha nem definíció szerinti féligazság?
- Ebben viszont te tévedsz. - válaszolok Kainenek, miközben elengedem MJ-t, hogy feltápászkodhassunk.
- Mint már korábban is mondtam, nem minden esemény applikálható minden univerzumra. - vagy nem teljesen úgy, ahogy az ő otthonában megtörténtek, de ez most az érv szempontjából nem fontos. Ahogy az sem, hogy bár értem, mire próbál utalni, mégis, kijelentésével ellentétben de, ő is technikailag egy pókember. Még ha nem is így nevezi magát.
- De ha senki sem veszi magára, ezt jobb lenne, ha nem itt és nem most beszélnénk meg. - mert azért ez még mindig egy eléggé nyilvános hely és nem tervezem ma világgá kürtölni, hogy én vagyok Pókember. Ráadásul, valaki mostanra már biztosan értesítette a rendőrséget és nem hinném, hogy sok kéne nekik, míg az első képviselőik ideérnek.
És egy kicsit vérzek is, de a másik két indok mellett ez már igazán eltörpül.

Nem tudom ez a sokkolós dolog mennyire volt jó ötlet. Nem igazán gondolkodtam, csak cselekedtem. Egyetlen egy dolog vezérelt: ennek végre véget vetni. Eléggé kínos a helyzet, és egyáltalán nem vezet sehova. A sokkolót görcsösen fogom, közben valaki megjelenik, és csak a vörös haj engedd arra következtetni, hogy az a lány az megint. Viszont furcsa sistergésre leszek figyelmes. Mintha jobban töltődne a sokkoló. Égető, bizsergető érzést érzek, reflexszerűen engedem el. Ezzel egy időben Peter megragad, bár olyan gyorsan történik minden, hogy a kölnije illatáról azonosítom be, hogy bizonyára ő repül velem át a terem másik oldalára. Pete úgy fordul, hogy én rá essek, ezzel megvéd bármilyen ütéstől. Emlékeztetnem kell magam rá, hogy neki ez meg se kottyan, de én is ugyan olyan aggódó tekintettel nézek rá, ahogy ő rám.
- Mi? Jah igen.. jól vagyok persze, hála neked. Köszi. - egy enyhe már-már fáradt mosolyt engedek meg magamnak. Az adrenalin ugyan fizikailag aktívan tart, de már zúg a fejem az egésztől.
- Igen, nagyon romantikus. - forgatom a szemeim. - Te jól vagy? Olyan gyorsan történt minden...   - mikor megkapom erre a választ, óvatosan leszállok róla. A kezem fáj, ég, asszem megrázott az áram. De magam mögé rejtem. Nem vonom el a figyelmét, és amúgy sem vészes, csak kellemetlen. Mikor Peter feláll válaszol neki, és ekkor veszem én is szemügyre a srácot. Teljesen .. más. Nincs a tekintetében az a vadállatias nézés, és mintha nem zihálna annyira. Ha nagyon vicces akarnék lenni: nem habzik a szája. Viszont a lány, eddig rajta csüngött, és kissé úgy tűnik mint akit megtéptek. Bár fogadnék mernék, hogy én is pont így nézek ki. A lány felé teszek pár lépést, amíg a fiúk beszélnek, és halkan hozzá szólok
- Minden rendben, nem sérültél meg?
Végig megakarta az egészet akadályozni, így úgy vélem nem az ellenségünk.
- Egyetértek. Bármi is történt veled, sajnáljuk, és szívesen segítünk, átbeszélitek ezt, ketten...   - úgy vélem ez a kettőjük ügye,máskor, mikor tuti nyugodt...
- Valószínű már úton van a rendőrség is, és a többi.  
- nézek Peterre, fejezzük ezt be... cseréljenek számot, messengert, mit bánom én, majd megbeszélik. De most csak menni akarok. Az biztos, hogy a kávé helyett a vöröske adrenalinnal töltött fel minket cserébe.

– Szívesen elmondanám csak ez túl bonyolult – feleltem meg Lili ominózus miért kérdését? Nem azért ködösítettem, mert ez Kaine ügye volt és szerintem egy ilyen súlyos témába neki kellene beavatnia a többieket. Hanem mert igazából én sem tudtam ennél többet. Sőt, konkrétan Csodapók szavait idéztem! Szóval még csak nem is hazudtam. – De mindketten a Parkerek családjába tartoznak? – fűztem hozzá, legalább ezzel oldva azt a mély bizonytalanságot, ami a tudatlanságomból származott.
A fél másodperces kvótát végül kénytelen voltam gyakorlatban tesztelni. Viszont nem éreztem úgy magamat, mint aki ura a helyzetnek. Helyesbítve: úgy kicsúszott kezeim közül az irányítás, hogy még a talentem is megbolondult. Én pedig a totális kétségbeesés lankás völgyén dekkoltam, amikor láttam, hogy az elektromos nyalábok nem is engem, hanem Kainet támadják. Próbáltam erősen arra gondolni, hogy vége legyen, hátha. Aztán arra, hogy az áram másszon vissza a tenyerembe és lehetőleg maradjon is ott. Végül megpróbáltam lenyugodni, pár mély levegőt venni, de zéró siker. Egyszerűen képtelen voltam elektromos aurámnak parancsolni.
Aztán hirtelen vége lett.
A csörömpölés úgy hasított füleimbe, mintha villám csapott volna be közvetlenül mellettem. Tenyereimbe éles fájdalom nyílalt, ahogy szép lassan letekintettem rájuk, égési sérülések nyomait láttam rajtuk. Szívem egészen torkomig szaladt. Émelyegtem és próbáltam visszanyelni a szívemet vagy a reggelimet? Nem tudtam eldönteni. Félve pillantottam fel mancsaimról, szemeimmel Kainet keresve.
Elakadt a lélegzetem, amikor megpillantottam mozdulatlanul heverni a felborított padok között Csodapókot.
– O, боже мой, mit tettem?! – motyogtam orrom alatt. A sokktól félig anyanyelvemen beszélve. Megöltem Csodapókot!
A szemeim sarkába gyűlt könnyek rontottak a víziómon. Ezért szerettem volna közelebb menni Kainehez, de két lépésnél előrébb nem sikerült jutnom. Lábaim ugyanis kocsonyaként kezdtek remegni. Aztán utolért a sötét fellegként érkező gondolatom, hogy: mi lesz, ha megint megrázom?!
A torkomon akadt lélegzetet végül legyűrtem, egyre nagyobb és sűrűbb légvételeket vettem. Még sosem volt ilyen nehéz a légzés, mint most. Pedig Laze állítása szerint Csodapók határozottan jól van, legalábbis az élők sorát erősítette. Meg kellett volna könnyebbülnöm emiatt, de nem sikerült. Hiszem, ha látom. Szuper lenne, ha a testem engedelmeskedne.
Haza akarok menni.
Michelle kérdése váratlanul ért. Rémülten vezettem felé tekintetemet. Nagyon furcsa lett hirtelen a vízióm, mintha egy távcsövön keresztül nézném a világot. Minden olyan óriási és elnyúlt lett. Valahol érdekes, de leginkább ijesztő volt…
– J-jól vagyok – dadogtam el a nehézkesen, két légvétel között. Mindeközben kitartóan próbáltam pulcsiujjam takarásába rejteni mancsaimat, amiért attól rettegtem, hogy újra elszabadulhat az elektromos aurám. Ennek az egész káosznak a margójára semmiképpen sem akartam bántani, még véletlenül sem! Kész szerencse, hogy eddig nem sérült meg.
Csak annyira nagyon nehéz volt a mozgás, hogy fokozatosan frusztrálni kezdett. A végén pedig már azért esett nehezemre a művelet, mert a könnyeim is megeredtek emiatt és rosszabbul láttam. Azt is majdnem túl későn érzékeltem, hogy Laze mellettem sertepertélt.
– Jaj, ne. Ne érj hozzám! – szóltam rá Lazere fojtott hangon. Tétován tettem hátrább egy lépést, egészen összehúzva közben magamat, ijedt szemekkel meredve rá. – Félek, hogy megrázlak – tátogtam el felé a szavakat. Pedig esküszöm, hogy hangosan akartam mondani!
Kaine hangját hallva azonnal felé fordítottam az arcomat, igyekeztem felvenni a fonalat azzal kapcsolatban, amiről beszélt. A kísérletekről, a klónozásról és hogy ez az egész miként kötődik hozzá. Mikor találkozott a tekintetünk, szerettem volna hozzászólni, de képtelen voltam akár egy szót is kipréselni magamból. Pedig minimum egy sajnálom dukált volna neki, amiért az elektromos aurám így elintézte őt…

Már épp készült volna ágálni és erősködni, miszerint nem lehet ez annyira bonyolult, hogy ne lehessen most elmondani a rövidített változatot. A kiegészítést hallva viszont inkább bólintott.
- Igazad van, ez most bonyolult - zárta nagy hirtelen a topicot. Valóban nem volt ennek most itt az ideje. De azért eltette a mentális jegyzetet, Kaine-t erről odahaza ki kell majd faggatnia. Mert azért az nem működött, hogy ennyire fontos információk estek ki a közlésből. Legalább a kikapcs gomb hollétét közölhette volna!
A felpörgő események itt és most maguk mögött hagyták. Vagyis, nem pontosan, elvégre bele tudott volna ugrani a sűrűjébe, de a sokkoló puszta bekapcsolása óvatosságra intette az összes ösztönét - Romy képességeit ismerve pedig hülye lett volna nem kivárni. És milyen jól tette! Határozottan életmentő döntésnek tűnt.  
Szerencsére volt annyi esze, hogy a többieket - leginkább Laze-t és az ismeretlen lányt - is figyelmeztesse. Bár utóbbit nem kellett mentenie, Pókember volt oly kedves és megoldotta magának. Neki csak arra kellett figyelnie, az egyik asztal rejtekében maradjon, ameddig a biztosíték megadta magát a túltöltésnek. Aztán kikukucskált a romokra és az ide-oda borult emberekre. Mélyet sóhajtva lépett elő és osont közelebb a földön ülő, kissé kataton Romy-hoz. Laze kérdésére már csak két kézzel mutogatva indikálta az extra elektromos tér forrását.  
- Laze! Nem egy laborbékáról beszélsz! - ingatta a fejét az “elpusztult” kifejezést hallva, még a kezeit is csípőre vágta hozzá. Élő emberről volt szó, nem valami kísérleti állatkáról. Aztán csak sóhajtott, és fülelt egy kicsit. Romy heves szívdobogása magáért beszélt. - Itt élünk - válaszolt ő is, közvetlenül Pókemberék helyzetjelentése után. Sokat megadott volna, ha legalább a két új személy keresztnevét tudja, és nem így kellett volna még gondolatban is hivatkoznia rájuk. A lány nevét is csak az elejtett “Michelle”-ekből tudta, bár ezt sem merte biztosra venni.  
Ráadásul Romy pulzusa már-már kezdte bántani a fülét. Egyáltalán nem hangzott egészségesnek. De mivel a harmadik lány is errefelé araszolt, ő Laze felé küldött egy segélykérő pillantást, majd eltátogta a kérését is: “Figyelnél rá?” Igyekezett metakommunikációval lejelelni, hogy jó lenne, ha mindkét lakótársukra ránézne valaki, és a korábbiak után ezt inkább magára vállalta volna.  
Miután megkapta a válaszjelzést, ő odasomfordált Kaine-hez és letérdelt mellé, egyik kezét az éppen csak magához térő vállára téve.  
- Huh, hát nem támogatnám a kis pusztítást sem, de a fő, hogy mindenki egyben maradt, téged is beleértve. Többé-kevésbé - sandított fel a másik Parker elég egyedi elsősegélyen átesett vállára. A beszélgetés további részét nem értette. Lilája nem volt, ki az a Miles Warren és miért jó vagy nem. De a genetikai machináció kifejezetten érdekelte. Arról a részről szívesebben hallgatott volna bővebb fejtegetést. De a multiverzumok puszta emlegetését már nehezen állta meg szusszanás nélkül. A fizika nem az ő asztala volt. Nagyon nem.  
- Még nem hallani szirénákat, de tényleg nem kellene megvárni - bólintott Michelle mondandójára. Elgondolkodott azon, vajon most keressenek egy másik helyszínt, vagy inkább mindenki otthon nyalogassa a sebeit. Romyt elnézve azért ez annyira nem tűnt eldöntendő kérdésnek. Gyorsan levette a táskáját és előkapta a telefonját. Kissé ráncolta a homlokát a maxos aksi láttán, de unokanővére korábbi mutatványa után jobbnak látta lapozni.
- Tudunk számot cserélni? Romynak jobb lenne pihenni, és szerintem neked sem kellene ezzel az elsősegéllyel futkároznod még órákig - tette hozzá egy barátságos mosollyal. Megértette, ha nem akarták csak így megadni neki a számukat, neki viszont nem volt baja azzal, hogy megossza a sajátját. Kis társaságuk nem volt olyan állapotban, hogy most azonnal beüljenek egy sarki kávéházba.  
 

A bűntudat diploma nélküli doktoraként ama csodálatos, és pókoktól teljes mértékben független képességel lettem megáldva, hogy egy szempillantás alatt rájövök, ha valaki ennek jeleit produkálja... Mr. Tarantula pedig úgy sugározza ezt magából, hogy az gamma formátumban képen röhögné Csernobilt. Én is vesztettem már el a fejem, akartam pusztítani, de az ő esetében az a tompaság, s feneketlenség, amit most érezhet magában, még hatványozottabb, tekintve, hogy tettei alatt racionálisabb fele teljesen kikapcsolni látszott. Éppen ezért, bár, tudom, ez tőlem eléggé karakteridegennek tűnhet, kivételesen csak hallgatok. A variánsokkal kapcsolatos meglátását egy apró bólintással fogadom, később, mikor ő úgy érzi, készen áll rá, megvitathatjuk, s belemerülhetünk abba, hogy szerintem a tézise mely ponton válik támadhatóvá, most azonban nem látom ennek szükségét. Nem fogom tudni varázsütéssel, vagy bármilyen ütéssel, ha a hátunk mögött álló perceket vesszük alapul, meggyőzni. És nem is ez a legfontosabb jelen pillanatban. Idő kell neki, türelem, nem az én okoskodásom és béna poénjaim. Ezt csupán megerősíti az az egyetlen szó, amit elsuttog, még inkább a hang, amin teszi. Ó, hogy én hányszor tettem ugyanezt szobám magányában, valahányszor May, Tony vagy Ben eszembe jutottak...
Valami viszont azt súgja, ezt a bocsánatkérést még el kell majd ismételnie az itt lévőknek egy másik időpontban. Nem igazán látom át a kapcsolatrendszert ebben a csoportban, de nincs is rá szükség ahhoz, hogy tudjam, nekik jobban kijár, mint nekem.
- Mindent egybevéve... - pillantok körbe a szebb napokat is látott teremben olyan könnyedséggel, mint aki rutin leltározást végez. Bizonyos szempontból pontosan ezt teszem.
- ... furcsább dolgokat is átéltünk már. - tekintetem MJ-re siklik, mintegy megerősítést kérve tőle némán, továbbá kíváncsi vagyok, miként reagál a kis belsős utalásomra. Mert annyi szent, hogy Strange Doki tudna mesélni.
A Pók (aki nem Pókember) távozását egy mélyebb sóhajjal társítva kísérem figyelemmel. Izoláció, mint elsődleges reakció. Még egy vonás, amiben osztozunk.
- Hogyne... - küldök egy mosolyt a számcserét felvető lánynak és előhúzom zsebemből telefonomat. A maga egyedi pompájában. Néhány horpadás, hogy esztétikailag feldobja, és vékonyka repedések a képernyőn, amik még éppen nem teszik használhatatlanná magát a készüléket, de extra kihívást biztosítanak, ha el akarsz valamit olvasni rajta. Én így szeretem, mert... oké, az a repedés a bal felső sarkában új vagy mindig is ott volt?
- Ez egy limitált szériás modell, igazából így árulják. - nem kérdezte senki, de azért mégiscsak villognék vele egy sort. Átvitt értelemben, szigorúan, mert a vakuja már nem működik. Egy pár hónapja. Ki gondolta volna, hogy csütörtököt mond attól, ha az ember bezuhan vele a tóba a Central Parkban?
- Kérlek, mindenképp írj, amint újra hallotok felőle! Csak, hogy tudjam, épségben van. - ezután mindenképp rajta tartom majd a szememet a híreken, hátha magára vonja a figyelmet, de nekünk, póknépségnek, azért minden képességünk megvan ahhoz, hogy ne fedezzenek fel minket, hacsak mi nem akarjuk, hogy megtaláljanak.
- És természetesen, bármikor hívhattok. Azt nem ígérem, hogy mindenre tudni fogom a választ, de ha segítség kell, ott leszek! - úgy fair, ha ezt tudják. Senkitől sem várható el, hogy két pillanat megemésszen minden infót egy multiverzumi látogatóról, és nem szeretném, ha azt hinnék, hogy magukra hagyom őket ebben.
- Ugyan nem a legideálisabb körülmények között került rá sor, azért örülök, hogy találkoztunk! - nézek szét rajtuk egy mosollyal az arcomon. Rendeseknek tűnnek, megtehették volna, hogy lelépnek, mikor kitört a balhé, de itt maradtak, hogy segítsenek a barátjukon. Kaine szerencsés. Még ha ezt momentán nem is látja.
Egy gyors elsimításként sebtében felitatom a földről vércseppjeimet egy zsebkendővel (ezért volt szükség a korábbi leltározásra) és a bizonyítékot a zsebembe mélyesztem. Nem gondolnám, hogy az, amiről Kaine beszélt, bekövetkezik ebben az univerzumban, de nem kísérteném a sorsot, elvégre az ördögnek olyan karikásak a szemei, hogy hulahoppozhatna velük.
- Felkérhetem, hölgyem? A kedvenc számunkat játsszák! - utalok a közeledő szirénákra, miközben kezemet MJ felé nyújtom, hogy a másikkal a banda felé integessek. Civilben vagyok kínosabb vajon vagy maszkban?
Ez a kérdés egy másik napon kerül majd megválaszolásra.