Hogyan veszítsd el a barátaid a tömegben 3 perc alatt?
- És ha bemakacsolja magát és csak azért sem? - kérdezett rá, csak hogy a logika másik oldala is látsszon. Visszafele is elsülhetett a “rágjuk Kaine fülét” stratégia. - Nem baj, megoldjuk - válaszolt a többiek elhagyására. Kellemetlen volt, de végülis mi baj lehetett volna? Csak emberekkel voltak körülvéve, nem nagy ügy. - Ettől még küldd el nekik azt az üzenetet, hátha - szólt azért Laze-nek, hogy ne vesse el teljesen a telefonos ötletet. A végén még tényleg sikerülhetett az is. Ha már az ő pipiskedése nem vezetett eredményre. És ennél a felismerésnél csak Laze ajánlata volt kínosabb. - Ha megpróbálod, megharaplak - villantott rá egy gyilkos kis nézést. Azt már nem vállalta volna. Így is volt elég baja azzal, hogy macska létére vérebet játszott. Nem akarta fokozni azzal, hogy még fel is emelik a művelethez. Amint megvolt Romy illata, már mehettek is utána. Észre sem vette, amikor a nagy füleléshez macskafülekre váltott. És mivel nem volt vesztegetnivaló idejük, csak leadta a fordítást és próbálta követni Romyt. És mindeközben határozottan ragaszkodott Laze karjához. Nem akarta elhagyni. És egyet kellett értenie: tényleg csak pár percre maradt egyedül. Ennyire nem lehetett tömegundora, hogy Romy már riadót fújjon! - Valahova nagyon siet... - állapította meg hangosan. Aztán megütötte a fülét az ismerős zizegés. - Várj, szerintem írt valamit - húzta be a kéziféket, érzései szerint már kifejezetten közel a társaság többi részéhez és főként a bajhoz. - Milyen eltérés?! - nézett az értelmezhetetlen üzenetre. - Ennek semmi értelme, inkább menjünk - vágta zsebre a telefont és fogta meg Laze karját újra, hogy vigye magával tovább. A kisebb összeverődő tömeget látva már nagyon rosszat sejtett. Aztán a beszélgetésfoszlányok is eljutottak hozzá. - Oh, szóval elterelés akart lenni... - nyögte és már nézelődött is lehetséges opciók után. Egy-két kaspóba rejtett dísznövényen kívül nem látott mást. Egy táblát mégsem boríthatott le és ez borzasztó hely lett volna rögtönzött tornabemutatót tartani. Meg két liter folyadékkal a táskájában nem is szeretett volna. De szerencsére itt volt mellette Poison Ian. - Laze... Azok a növények igaziak? Tudnál egy kis káoszt csinálni? Nagyobbat, mint amivel Kaine lopja a mai nap showműsorát? - kérdezett rá nyílegyenesen. Neki nem volt baja azzal, hogy egy kicsit kirobbantsák a pánikot. Akkor legalább senki nem a kipattanni készülő bunyóval lett volna elfoglalva. Romyt nem akarta kitenni annak, hogy telefonokat kelljen törölgetnie. Meg igazából ennyit esélyük sem lett volna. Úgyhogy maradt a B opció: úgy tenni, mintha valami szupergonosz támadta volna meg az egyetemet. Végülis még működhetett is, ha Laze gyorsan kapcsolt, ugye?
▪▪ Play by : Rudy Pankow ▪▪ Karakterdal : Sweet surrender ▪▪ Kapcsolat : It's just too complicated to understand: sapiosexual ¯_(ツ)_/¯ ▪▪ Karakterlap : Save yourself ▪▪ Foglalkozás : Student ▪▪ : :
- Ha megmakacsolja magát akkor kiírtjuk belőle valamivel. Még nem tudom mivel lehet hatni rá. – válaszoltam Lilinek őszintén. Kaine nem volt az a fecsegős típus, nem ő inkább a tettek mezejére lépet és ment szépen a saját feje után. Lili kedvéért azért megírtam nekik, hogy hová tartunk, mert velük ellentétben én megtaláltam Lilit csak nem voltam én ennyire bunkó üzemmódban, hanem simán annyit írtam, hogy megtaláltuk egymást Lilivel és hová tartunk. Ezt pedig olyan gyorsan pötyögtem amilyen gyorsan csak tudtam. Hát hol vannak s, mi hol vagyunk kérem szépen? Pislogtam erre is arra is s, mivel én hittem abban, hogy Lilinek jobb szeme van az enyémnél ezért merészeltem felajánlani neki azt, hogy felemelem, ha az kell. A gyilkos kis nézésére csak felkuncogtam és megpróbáltam azt színészkedni, hogy nagyon félek én ettől a harapástól, de valójában nem. Már ismertem őt annyira, hogy tudjam mikor nem üres fenyegetés az, amit mond. Ez valahogy mindennek tűnt, de olyan ígéretnem nem, amit beváltana. Visszacsúsztattam a zsebembe a mobilom, ha szükség lesz rá úgyis érezni fogom, ha üzenet érkezett. Direkt bekapcsolva hagytam a WiFit hátha van ingyen internet és a mobilnetet is. - Nem azért, hogy provokáljalak, de nem mered. – persze merte volna ő, ha hagyom neki és okot adok rá, de nem emeltem fel. Lilivel nem engedtük el egymást, én mentem is utána még azután is, hogy üzenetet kaptunk Romytól és Lili felolvasta. Először nem értettem milyen eltérésről van szó és egyetértettem Lilivel abban, hogy semmi értelme nincs a szónak, ide se vág. Felemeltem én a fejem, hogy jobban lássak s, kiszúrjam végre valahol előttünk a keresett személyeinket. Egyáltalán nem volt szép, amit megpillantottam én mondom és már értettem is, hogy Lili mire akar célozgatni itten nekem. Össze súroltam a tenyerem és kuncogni kezdtem, pedig ebben a szerencsétlen helyzetben esküszöm sírnom kellett volna, főleg, hogy ott elől történtek azért dolgok. Nem szép dolgok és ez tényleg elterelést követel. Bombasztikusan nagy elterelést. - Fuhh.. Jól van, ha szólok kezdj el sikítani jó hangosan, hogy mások is észre vegyék és kövessék a példádat. – bólogattam s, a kardigánom zsebébe nyúltam, ahol mindig lapult egy kis galambetetős magcsomag. Na nekem nem a galambok etetése miatt kellett, hanem azért, hogy showt csináljak, ahogy a jelenlegi helyzet is megköveteli. Belemarkoltam a magokba és elszórtam egy párat magunk elé. Ez azért kellett csak, hogy tényleg legyen valami a talajba, bár ott voltak a dísznövények is igaz, de azok másra kellett. Behunytam a szemeimet Lili mellett – felesleges volt megjegyzem, de a hatás kedvéért megtettem ezt is, különben koncentrálnom kellett, tényleg, ehhez muszáj volt – és szépen szabadja engedtem az erőmet és a fantáziámat is. Valami iszonyatos kellett ide, a növények összes nem létező haragja vagy tudja isten, csak ijesztő legyen és kegyetlen. Még szerencse, hogy láttam valami bolondos videójátékot arról, hogy egy növény miként válik gonosztevővé. Jól van, igazából ott többről volt szó. Az enyémek nem nőttek toronymagaságúra, de nem is kellett túlságosan. Szépen felkúsztak előttünk az égig érő paszulyt meghazudtoló indák, a félelem kedvéért az egyik vékonyabb indácska megragadta az előttünk pár lépésnyire lévő bokályát rátekeredett és felhúzta a magasba magával ahogy nőtt, de nem csak ezt az egy személyt, hanem többet itt. S, mivel több magot szórtam szét nem csak egy ilyen remekművem lett, hanem több is. - Most mehet. – biztattam Lilit, nem tudom mennyi sikerrel. Tényleg nem akartam rá hozni a szívbajt, de kellett a figyelemfelkeltéshez, ha már az nem volt elegendő, hogy ezek az indák megjelentek és látszólag élni akartak. Tisztára büszke voltam magamra, de ez nem volt elég. Bimbót növesztett magának ez a növény – ez volt a feje úgymond – cuki kis feje lett, csak, amikor kitátotta az úgynevezett száját na az nem volt kellemes látvány. Szerencsére én irányítottam, így, ha meg is evett volna valakit örökre bent nem maradott volna. Különben is inkább fogságra teremtetett az a növénycsoda, nem gyilkosságra, de ezt senki se tudta szerencsénkre. - Gyere! Innen elfutni fognak, nekünk előre kell tartanunk, hogy azokat a disznövényeket is életre kelthessem. Ha közelebb kerülök hozzájuk a gyökereikkel csodákra leszek képes. – nem mondom, hogy közben hagyni fogom a növényeimnek, hogy saját öntudatra ébredjenek és azt a káoszt teremtsék amire itt most szükség van, de azért egy kicsit rájátszottam én is. Úgy tettem, mint aki menekül ezektől a szörnyű növényektől, pedig nem menekültem én el innen, hanem éppen ellenkezőleg, előre a bejárathoz igyekeztünk. Ha ez mégsem keltett volna elég félelmet a jelenlévőkön, hát még nagyobbra növesztettem az indás növények gyökereit, amivel már kúszhattak is kedvükre az áldozataik után. - Az a dísznövény ott lehet alkalmas lesz a feladatra. – alkalmas is volt ehhez kétségem nem vért. Sikítás, ordítás, segélykérés s hasonló muzsika közepette engedtem útjára a növény gyökerét is, hogyha kell hát felcsavarodjon Kaine köré. Tudom, hogy hasztalan lesz, de legalább egy másodperc erejéig az öt fogva tartó vastag gyökérre gondol nem pedig arra, hogy romboljon itten mindenfélét. Mért nincs olyan különleges képességem, amivel ezt a szobrot meg tudnám ragasztani? Na mindegy, most kisebb gondom is nagyobb annál, hogy ezzel foglalkozzak. - Szerinted próbálkozzak meg a nyugtató pollenekkel is? – ha azt belélegzik lehet, hogy segíthet. De egyelőre a káoszt okozó növényeket kellett életben tartanom az erőmmel.
▪▪ : : ▪▪ Play by : Jacob Elordi ▪▪ Karakterdal : Victorious ▪▪ Kapcsolat : Nincs ▪▪ Karakterlap : Skarlát Pók ▪▪ Foglalkozás : Mikor mi ▪▪ : : ▪▪ Hozzászólások : 154 ▪▪ Csatlakozott : 2023. Feb. 13. ▪▪ Tartózkodási hely : Mi casa ▪▪ : : ▪▪ Keresem : Az utam
Tárgy: Re: Polychromatic attack: Fear the six! Csüt. Júl. 20 2023, 11:26
Csipet
csapat
Egypárszor már megfogadtam, hogy tömegben nem keltek nagy feltűnést, mert most már nem tudnék csak olyan könnyen felszívódni, mint eddig. Korábban mindegy volt, hogy az összecsapásaimmal vele pusztult az éppen aktuális tartózkodási helyem, a mostanit nehezen is lehetett volna annak nevezni. Ezzel a kis csapattal egészen más kezdett kialakulni, amitől én is komfortosabban éreztem magam, aminek a gondolatára nem az lett volna a reakcióm, hogy hátra hagyom, hanem az, hogy megvédem az összes lakójával együtt. Mindezt egy pillanat alatt vágta haza a düh és a harag, ami olyan szinten tetőfokára hágott, hogy az sem érdekelt, ha magát az egész csarnokot zúzom rommá. Nem érdekelt se foatal, se idős, se az, hogy valakiről épp levertem a szemüveget vagy egyenesen fellöktem. Csak Parkert láttam magam előtt, ahogy épp megindul valamerre addig, amíg fel nem tűnt neki, hogy vele készülök durván konfrontálódni. Fura érzés volt egy olyan tagot kipécézni, akit ismertem ugyan, de mégis annyira idegen volt. A vonásai csak nagyjából hajaztak rá, még talán abból az időből, amikor nem szerzett magának komoly sérüléseket. Odaát sem kíméltem és csak azután tettem le arról, hogy megöljem, hogy belesodródtam egy teljesen más ügybe. De most nem volt más ügy, most nem kellett másokkal számolnom, csak vele és ez bőven elég volt ahhoz, hogy felszítsa az összes létező rossz ellenérzésemet. Nem zökkentett ki az sem, hogy érzékeltem, a szanaszét töredezett szobor egy darabja kissé felsértette az öklöm, de a srác dumája csak még jobban felbosszantott. Te jó isten, többet tud dumálni, mint a másik. De ki akartam azt használni, hogy sok energiát feccöl a beszélgetésbe, velem ellentétben, aki mindezt igyekezett minimalizálni, mert nem a körülmények érdekeltek, hanem az, hogy megragadjam úgy rendesen. - Te vagy Peter Parker, ne terelj. - az meg sem fordult a fejemben, hogy tényleg gőze sincs arról, én ki lehetek, hisz minden univerzumnak, akár az enyémnek, akár bármelyik másiknak kellett legyen egy másik klónja. Lehet nem Kaine volt a neve, lehet teljesen máshogy hívatta magát, bennem pedig csak az egész procedúra által érlelt keserűség gyulladt egyre nagyobbra és nagyobbra. Az sem érdekelt, hogy éppen ellöktem valaki mást az útból, aki megpróbált ide jönni, de az még inkább kiesett a beszűkült látókörömből, hogy teljesen felbolydult az egész tér. - Ne játszd a hülyét, te is tudod, hogy Warren mivel kísérletezik. - ha valamivel, akkor a totális hülyén nézéssel nálam lehetett borítani mindent. Még fojtóbbá vált a felé érzett vérszomj, meg akartam mutatni, hogy nem olyan ügyes ő, mint azt gondolja és simán meg tudom ragadni, akkor valamire fel is kenem. A lányt, aki gyorsan befutott a képbe, épp csak nem szaladt az öklömbe, de ezen kívül ügyet sem vetettem rá, mintha ott sem lett volna. Nekem továbbra is Peter volt fókuszban, de egyre jobban bezavartak azok a képek, amik pillanatnyi jelleggel villantak be. Mikor még nem voltam jól, amikor egy kivilágított cellahelyiségben azzal büntettek, hogy millió elektromos impulzussal túráztatták a testem, amiért elszalasztottam Pókembert. - Menj innen. - sziszegtem Romynak, de rá se néztem. Egyetlen dolog, ami megállított, az ugyan csak az a vaskos inda volt, ami erősen körém fonódott, még jobban pumpálva bennem az adrenalint. Habozás nélkül szakítottam át mindkét oldalt az előcsusszanó csontpengékkel, hogy minél hamarabb szabaduljak, de ha már így alakult, akkor azzal lendítettem a srác felé. Még azok az indák sem keltették fel annyira az érdeklődésem, hogy másra koncentráljak. Újabb alattomosan bekúszó képek zavartak meg, hideg vizes locsolással vegyítve, az érzés pedig szabályosan kirázott, észre se véve, hogy Romy közben feltornázta magát lassan rám. Már nem is szúrtam annyira pontosan Peter felé, pedig végig rajta volt a tekintetem, el nem eresztettem. A harag által felváltotta a mozdulataimat a kapkodás és a gyors reakció. Azokkal a pengékkel pedig nem voltam veszélytelenebb, sőt. "Már megint elvesztetted, használhatatlan vagy!" úgy hallottam Warren szavait a fejemben, mintha csak mellettem szólt volna hozzám, én pedig közben megint szúrtam egyet Peter felé. - Most nem hagylak elfutni. - fújtam dühösen, talán sikerült is jól szúrnom. - Nem tehetem... A hangom most már kevésbé volt határozott, inkább erőtlen. Újabb képek villantak be, még jobban rombolva a koncentrációm. A legutóbb, amikor összecsaptam vele, szintén a düh gátolt meg. Olyan szinten elszállt az agyam, pedig már éppen megvolt, hogy nagyobb káoszt hagytam magam után, csak a célpontom lépett meg. Mert az a Peter egy gyáva volt. Amit utána kaptam, az a mondhatni halálos ítéletem volt. Ez a Peter nem futott el, noha nem kíméltem, mégsem az ő arcát pillantottam meg, hanem Romyét, méghozzá iszonyatosan közelről. - Nem akarom, hogy így láss... - csúszott ki a fogaim közül, mintha egy kicsit tágabbra nyílt volna ettől a látóköröm is. De próbáltam kihajolni, elkerülni a látóteréből, a mozdulataim azonban egyre lomhábbnak érződtek. - Menj innen! Be kell fejeznem, meg kell halnia, nem mehetek vissza.
I'm a clone of an imbecile,
what are you complaining about?!!
Peter Parker
▪▪ : : ▪▪ Play by : Thomas Stanley Holland ▪▪ Karakterdal : Homecoming ▪▪ Kapcsolat : my dear Watson ▪▪ Karakterlap : ▪▪ Foglalkozás : Szabadúszó önbíráskodó ▪▪ : : ▪▪ Hozzászólások : 313 ▪▪ Csatlakozott : 2021. Jul. 04. ▪▪ Tartózkodási hely : 410 Chelsea Street, Apt. 4, Manhattan, NY ▪▪ : :
Tárgy: Re: Polychromatic attack: Fear the six! Vas. Júl. 23 2023, 17:04
Kissé túl sok minden történik egyszerre ahhoz, hogy az összesre időrendbe szedve tudjak reagálni, így aztán MJ arra vonatkozó kérdésére, hogy mi folyik itt, olyan tanácstalanul vonom meg a vállaimat, mintha azt kérdezte volna tőlem, mikor találják fel a rák ellenszerét. - Azt már kisakkoztuk, hogy ő ismer engem, de ezt a kapcsolatrendszert egyelőre eléggé egyirányú utcának érzem. - mert még be sem mutatkozott, ami elég nagy illetlenség úgy, hogy elvileg ő tudja, ki vagyok. - Figyelj, a Peter Parker név stimmel, gondolom, a twitter profilomról lehetek neked ismerős. Tudom, hogy nem mostanában posztoltam oda, de úgy érzem, egy kissé túlreagálod a dolgot! - minden apróságra ki kellene írnom valami bölcs meglátást? Mi vagyok én, Stephen King? - Igen, tudom, hogy mivel kísérletezik: új naptejjel, 616-os faktor, amire szükséged lesz, mert a haragoddal csupán magadat égeted le! - oké, csúnya dolog a felbőszült NBA jelöltet tovább provokálnom, de legalább így a jelek szerint szóra lehet bírni és minden részlet fontos lehet, amit megoszthat magáról, akaratán kívül. Szinte biztos, hogy nem idevalósi, mert ismeri a nevemet, a képességei alapján ennél többet is, márpedig ez Doktor Strange varázslata óta lehetetlen. Tehát csak akkor tudhatja, hogy ki vagyok, ha messziről jött. Jó messziről. És ebbe belefájdul a fejem. De az meg lehet, a bezsongott pókösztönöm miatt van. Vagy amiatt, hogy a semmiből felbukkanó, vöröshajú lány egy erőszakos szuperhumán elé veti magát élő pajzsnak és közben valahogy mégis én lettem a rosszfiú. - Óh, tudod, hogy van ez... a szokásos kontroverzív témaindítókat dobtam be. Azt, hogy Mark Wahlberg egy túlértékelt színész, Val Kilmer volt a legjobb Bruce Wayne és Sirius Black karakterének akkor volt a legtöbb haszna, amikor meghalt. Azt már nem tudnám megmondani, hogy a három közül melyik húzta fel a legjobban. - talán csak a személyem, de ezt nehéz volna annyiból megállapítani, hogy megpróbálja átrendezni az arcstruktúrámat. - Az indák veletek vannak? - nem tudom, mi kétségbeejtőbb, az, hogy még mindig van a világunkban olyasmi, amire rá tudok csodálkozni vagy az, hogy egyáltalán ez a mondat elhagyta a számat. Egyelőre viszont örülök, hogy nem én vagyok a célpontjuk. Ellenben a csonttüskével, amivel ha Kaine Love tovább döfköd, még kárt okoz valakiben, leginkább a lányban, aki nyugtatgatni próbálja. Úgyhogy, bár tudom, hogy ezt még este is érezni fogom, egyik lábamat berogyasztva úgy helyezkedek, hogy Raphael támadása a vállamat érje, így csuklója köré fonhatom ujjaimat, amint a hegyes csont átfúrja bőrömet. Ez legalább az egyik kezét kivonja az egyenletből. - Elfuserált generáció ez, se vacsi, se mozi, egyből a nyársalás! - sziszegem fogaim között, direkt nem próbálva kijjebb húzni a srác fegyverét. Nem tudom, a Bulbasaur támadás kinek volt köszönhető, de remélem, veszi majd a lapot, hogy addig kellene élnie a trükkjével, amíg a kiszemelt nem tudja mindkét kezét használni, s így kontrollálhatóbb.
▪▪ Kapcsolat : PP My Hero <3 ▪▪ Karakterlap : BOH!
"Számíts a csalódásra, és akkor sosem fogsz csalódni" ▪▪ Foglalkozás : Tanuló: Institute of Fine Arts, New York University , Munka: Hírharsona - Fotóriporter gyakornok ▪▪ : : ▪▪ Hozzászólások : 289 ▪▪ Csatlakozott : 2021. Aug. 14. ▪▪ Tartózkodási hely : New York, Manhattan ▪▪ : :
Tárgy: Re: Polychromatic attack: Fear the six! Vas. Júl. 23 2023, 21:18
Nem értem igazából, hogy mi a fene folyik itt. Ijesztő a fickó, és olyan tekintete van, mint egy vadállatnak. Figyelmen kívül hagy, nem igazán számítottak az erőfeszítéseim. Peter pedig adja magát, de farkas szemet nézz az illetővel, nem igazán akarja levenni a szemét róla, és ezt meg is értem. Veszély forrás... Én pedig tehetetlen. Kissé megrémülök, mikor az a vörös hajú lány is megjelenik, tátott szájjal nézem őket első körben, próbálja lenyugtatni... A fiú mintha picit vissza fogná magát a lány jelenlétében, de igencsak fenyegető továbbra is. - Ki ez a srác? - kérdezem a lánytól, mert eléggé ijesztő a jelenet, ha tud egyáltalán rám figyelni. Majd ... növények jelennek meg? Mi a franc... pollen, indák. Az emberek megörülnek körülöttünk, és nem kapkodom a fejem. Az egyik inda pont előttem megy el, épp hogy hátra vágom magam, Peter pedig mozdul egyett, és neki eltalálja a vállát.Miért csinálta ezt? - Peter jól vagy? - rémülök meg, és hirtelen magamhoz rántom, már nem érdekel ez az idegbeteg csávó se. Elhúzom onnan erővel Petert, a tövissel együtt. Most lett belőlük elegem. - Vidd innen... - szólok oda a vörös lánynak, aki mindig küzd az idegbeteggel. Majd berontok a közeli tanterembe azt hiszem, Peterrel, és bevágom magunk mögött az ajtót. - Ezek mutánsok... John beszélt róluk, tuti hogy azok. Az a srác pedig nagyon haragszik rád, esküszöm olyan volt,mintha bármelyik pillanatba átváltozna Konggá. - sóhajtok, és sandítok közben az ajtó felé, ha esetleg berontana. Ha így lenne akkor is, már csak mi maradnánk itt, Peternek nem kéne játszania az áldozatot, és nem esne senkinek baja. - Ne mozogj ki kell szedni... - sóhajtok, majd igyekszem a tüskét kihúzni belőle.- Lehet ápolónőnek kéne mennem, legalább a hasznomat vennéd. - mondom félig viccelődve, de félig komolyan.
– Bocsáss meg, de nem megyek – jelentettem ki masszív ellenállással. Legalább szavaim jobban kitartottak, mint én fizikálisan, mivel nem volt egyszerű visszafognom. Főleg nem úgy, hogy közben maró fájdalmat éreztem belülről, amiért Kaine szerint hátraarcot kéne tolnom. Viszont egyáltalán nem terveztem rükvercbe tenni magamat és itt hagyni ebben az állapotban. – És Han Solo lőtt előbb... – fűztem hozzá az amúgy tök izgi témaindító beszélgetésekhez. Egy pillanatra még szigorú ábrázatom is elhagyott. Igazából boldogan száltam volna vitába bármelyik témában, ha a helyzet engedte volna. De valahol meg tudtam érteni, hogy Kaine felhúzta magát ezeken. – Biztosan nem laborokról beszéltetek? – torkomat megköszörülve merítettem a korábban elcsípett beszélgetésből. Kihallottam valamilyen „Warren” nevet, aki biztosan nem az üzletember volt, mivel valamiféle kísérletekkel állt egy mondatban. Utóbbiból pedig nálam egyenes arányosan következett a labor. Homlokomon sűrű barázdák jelentek meg, miközben a gondolatok gyorsvonatként kergették egymást a fejemben. Aggasztott Kaine magas fokon járó vérnyomása és mellé társult sápadt ábrázata, mintha nem is a jelenünkben lenne éppen. Még engem is bosszantott a fenyegetés központjában álló srác lazasága. Ráadásul egyre többen figyeltek minket. Erősen hiányoltam Lili és Laze intervencióját, pedig lassan kerek négy perce, hogy beírtam a közösbe a vészjelzést! Lám, csak kívánnom kellett! Laze indái remekül időzítettek. Már nagyon is ideje volt annak az elterelésnek. Aztán jöttek az átkozott részleteket pedzegető kérdések… – Én csinálom! – lódítottam. Bocsi Laze, nem akarom elorozni tőled a rivaldafényt, de ez most a te érdeked is! Jobb, ha nem tudják, hogy te vagy Poison Ivy Ian. – A barátom és rossz napja van. Nem tudom sokáig feltartóztatni, szóval menjetek, mielőtt tényleg megsérül valaki! – hadartam válaszomat a kérdéseikre. Nem terveztem se a képesség működésének módját (révén nem is az én művem) és Kaine személyazonosságát (minket biztos nem fogtok lekövetni) az orrukra kötni. Nem kicsit kerülgetett az infarktus, amikor Kaine pengéket szedett elő, ööö… téves! Ő növesztette őket! Aztán kezdte nyírni a szerencsétlen zöldeket. Heves mozdulatai miatt egyre nehezebb volt lefognom. Már csak azért is, mert nem volt mindegy, hogy most egyhelyben próbálom tartani vagy inkább a karjai után kapok? Utóbbi nem tűnt egy bőrbarát műveletnek. Így is igyekeztem valamennyire behúzni a nyakamat, hogy ne kapjak rögtönzött hajvágást tőle, mialatt magamra irányítottam a figyelmét. Mondjuk, ha a figyelmének ára az volt, hogy új sérót kapok tőle, akkor vállalom! A hajam majd visszanő, csak se magában, sem pedig másban ne ejtsen kárt! – Nincs semmi baj – próbáltam nyugtatóan csengeni, még ha a békés lelki állapotom úgy öt perce fel is húzta a nyúlcipőt. – Ha nem akarod, hogy így lássalak, akkor ne csináld! – habár semmi szégyellnivaló nem volt viselkedésében. Nem volt mindennapi, kissé nagyon aggasztó volt és újdonság tőle. Viszont egyáltalán nem terveztem levenni róla a szemeimet, elfordulni még kevésbé. A távozás pedig végképp nem szerepelt terveim között! Mindenkinek van olyan oldala, amit elrejtene. Hazudik, aki azt állítja, hogy nincsen! Engem valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nagyon is foglalkoztatott Kaine ezen része, hiába akarta leplezni. Biztosan ahhoz lehetett köze, hogy drágalátos józan eszem újfent kivette a szabadságát. Értetlen ábrázattal vizslattam Kainere, ahogy próbáltam megtalálni az értelmet szavai mögött. Mit kell befejeznie? Kinek és miért kell meghalnia? Hova nem mehet vissza? Bukóra álltam, hogy egyedül csak az ominózus „kinek” részt tudtam megfejteni. Habár biztos voltam benne, hogy okkal mondja mindegyiket. De az sem igazán állt össze bennem, hogy miért akarja a végét ennek a szerencsétlen srácnak? Egy dolog fix: nem Sirius Blackhez volt köze. (Legalábbis reméltem.) Töprengésemet a környezetemben folyó hihetetlenül felgyorsult események szakították félbe. Rémülten pillantottam oldalra, mikor a srác testével felfogta a Kaineből kiálló csontpenge egyikét. A véres seb láttán kettőt fordult körülöttem a világ és még a Gandalf-féle kijelentés is bennem rekedt, miszerint: „Fussatok bolondok!” Valahogy nem tűnt alkalmasnak az időzítés. Lehet a 911-et kellene inkább tárcsázni, sőt, biztos! Kétlem, hogy itt a CPR-tudásom bármit is segítene. A füleimet megütő, távolabbról csengő sikollyal csak egyetérteni tudtam. Közel álltam ahhoz, hogy csatlakozzak hozzá. Feltéve, ha a tüdőm nem mondta volna fel a szolgálatot a sokktól. Megrökönyödve járattam tekintetemet a seb, Michelle és a srác között. Utóbbinál nagyon nem értettem, hogy képes még ebben a szituban is higgadt maradni? Hagyján, de még a poént se hagyta le! Érdekes egy megküzdési mechanizmus volt, annyi szent. Vajon mennyi Xanaxot vett be hozzá? Jobb kérdés: mikor vette be?! Ja és miért nem osztogatja?! Aztán bumm, érkezett a felismerés villámcsapása. Lassan, apránként kezdtem felocsúdni a sokkból. „Peter.” – zakatolt végig bennem Michelle hangján a név, melyen a laza srácot szólította. – Parker? – szaladt le az ajkaimról a döbbent, végig gondolástól mentes kérdés. Kainenel lefolytatott beszélgetésünk úgy elevenedett fel bennem, mintha tegnap történt volna. Elég emlékezetes volt a reggeli közben átbeszélt mélyebbnél-mélyebb témák között elejtett fact, hogy a saját világában meg akart ölni egy Peter Parker nevű egyént. Hogy „beprogramozták”… Lassan kezdett egész képpé összeállni ez a szavakkal eldobált, bonyolultnak tetszelgő kirakós. Oh, shit! A karmazsin-kódot lehet valahogy fokozni?! Michelle figyelmeztetésére kétségbeesett ábrázattal, sután bólintottam. A távozás remek ötletnek tűnt! Értékeltem, hogy ők is szorgosan igyekeztek kikerülni a képből. Sebtében fordultam vissza Kaine felé, újra fel véve vele a szemkontaktust. Igyekeztem higgadtságot erőltetni magamra. De kit akarok átverni? Roppant mód stresszeltem! Fogalmam sem volt arról, hogy mit csináljak. Abban sem voltam biztos, hogy szavaim hatnak bármit is, vagy csak elpattognak mellette? – A magad ura vagy, Kaine, nem kell ezt csinálnod! – próbáltam lebeszélni arról, hogy tovább hadonászon azokkal a belőle kiálló csontokkal. Mielőtt még valaki megsérül. – Hallasz? – próbáltam úrrá lenni el-elcsukló hangomon és a stressztől torkomat maró könnyeken. – Nézz rám! Csak engem figyelj!! – igyekeztem minél határozottabban csengeni. – Nem kell ezt csinálnod, nem kell bántanod senkit sem, nem lesz semmi baj! Senki sem fog bántani, nem hagyjuk, hogy ártsanak neked!! – ha szükséges volt, kezeimmel satuba fogtam arcát és nem hagytam, hogy elfordítsa a fejét. Sőt, mancsaimmal a perifériáját is kitakartam. Mindenhogy próbáltam elérni, hogy csak azért is rám nézzen. Még fel is pipiskedtem, hogy mindenképpen a víziójában legyek, mivel nem akartam, hogy elcsípje Michelle merre viszi Petert. Ez volt az egyetlen módja, amivel elő tudtam rukkolni, hogy fedezzem őket. Reméltem, hogy Laze és Lili a közelben vannak és csinálnak valami extra nehéz terepet, amin nem olyan egyszerű átkelni, mielőtt Kaine valami olyasmit tenne, amit egy életre megbánna. – Csak… – hangom megremegett, szemeimből igyekeztem kipislogni a könnyeket. A túlélés.exe-t éppen betessékeltem a lomtárba, amikor egyik mancsommal végül elengedtem az arcát, hogy megpróbáljam megfogni Kaine egyik kezét, mikor kevéssé hadonászott vele. – Menjünk haza, jó? – kérleltem elfúlt hangon. Kezdett túl látványos lenni ittlétünk, csak idő kérdése volt, hogy felbukkanjanak a rendőrök vagy akár mások. Otthon pedig senki nem akar megölni senkit sem, hanem mindenki lenyugszik. Remélem. – Vigyél haza – vetettem fel. Nem bántam volna, ha mielőbb eltűnünk innen. Annak pedig határozottan örültem volna, ha nem kerül ki még egyszer a figyelmünk alól. Lopva pillantottam oldalra, tekintetemmel Lilit és Lazet keresve, ha szükséges le tudjam nekik jelelni, hogy és a Csodapókos transzferrel élek, ha Kaine is egyetért a távozással. Józan eszem lehet, hogy nem szabadságra ment, hanem felmondott…
Hogyan veszítsd el a barátaid a tömegben 3 perc alatt?
Laze pompásan rátapintott a lényegre. Ezen a helyen provokáció nélkül nem merte. - Csak várd ki, ameddig hazaérünk - figyelmeztette, miután átgondolta az életét. Otthon a négy fal között nem félt beváltani a fenyegetést, ha tesztelték. De nem a nagyközönség előtt komoly provokáció nélkül. Azért örült, hogy végül nem lett felemelve. A talált problémának már kevésbé örült. Nem véletlen állt elő azzal az ötlettel, hogy csináljanak egy kis káoszt. Ha csak egy pillanatig is azt gondolta, hogy itt majd Laze lesz kettejük közül a józan ész hangja, hát nem kicsit tévedett. Mindazonáltal egy elégedett mosollyal nyugtázta a szöszi reakcióját. Kellemes meglepetés volt, hogy megtalálta a tökéletes bűntársat a figyelemeltereléshez. - Ne fogd vissza magad - kacsintott egyet a kérést hallva. Nos, előbb látni akarta a műsort. Kezét mindenesetre Laze karján tartotta, véletlen se sodorja el mellőle a tömeg. Nem szerette volna, ha ismét vadásznia kell rá, pláne nem egy potenciálisan hatalmas káoszban. Elismerően füttyentett ahogy az indák a magasba szöktek és Laze kis attrakciója ténylegesen elkezdett kibontakozni. Be kellett vallania, a fiú felülmúlta az elképzeléseit. Mindjárt sokkal jobb ötletnek tűnt rájuk bízni az elterelést. Aztán a kérést hallva odébb lépett egy kicsit, megköszörülte a torkát. Aztán velőtrázó sikolyt hallatott, hosszan elnyújtva, jó hangosan. A produkció teljessége érdekében a végén a homlokához kapva egy műájulást is bevetett, amolyan roppant különös bizalompróbaként. Azért attól megkönnyebbült, ha Laze-nek sikerült elkapnia. A szemeit kinyitva vigyorgott rá, mielőtt talpra állt volna és egy kisebb meghajlást is produkált. Az előidézett káoszban ezt már nem sokan észlelhették. - Király ötlet, nyomás! - indítványozta és már futott is Laze mellett, hogy a dísznövényeket is az irányítása alá vonhassa. Csak ezen a ponton kezdte el alaposabban felmérni a káoszt. A legtöbben fejvesztve menekültek. Ez eddig tökéletes volt. Minél kevesebb szemtanú kellett, és minél kevesebbeknek kellett volna emlékeznie az eredeti balhéra. Nagyot szisszent, ahogy elnézte a Kaine és Romy körül kialakuló helyzetet. Tudta, itt nagyon hamar oda kéne jutniuk segíteni és rövidre zárni a bámészkodók kiiktatását. Egyelőre igyekezett rejtőzködni, és hagyni Laze-t kibontakozni a képességhasználatában. - Elsőre azokat próbáld kiütni vele, akiket fellógattál. És azokat is, akiket elkaptál. Minél kevesebb olyan szemtanú maradjon, aki leírást tud adni bármelyikünkről is. Ha már itt tartunk, a biztonsági kamerákat nem tudod bezúzni a növényeiddel? - kérdezett rá a biztonság kedvéért. Tudta, hogy sokat kér. De jobban örült volna, ha minél kevesebb tényleges nyomot hagynak hátra, ami alapján a nyomukra lehetett volna akadni. Már a beazonosításuk puszta gondolatától is a hátán futkosott a libabőr. A vérszagra kapta fel a fejét és nézett ismét Romyék irányába. Eltátotta a száját a bökőket látva. Aztán mély levegőt vett. - Kerüljünk közelebb a többiekhez. Én előre szaladok, megpróbálok segíteni Romynak - ismertette gyorsan a következő haditerv elejét. - Ártalmatlanítsd a potenciális szemtanúkat, aztán fókuszáljunk a mieinkre. Siess! - kérte, és gyorsan megszorította Laze vállát bíztatásként. Aztán kihasználva a nagyjából kitisztult terepet, a többiek felé sprintelt, hogy Kaine hátára ugorva próbálja lesúlyozni egy kicsit. Még a tőle tanult fogást is bevetette, hogy a karjait a nyaka köré kulcsolja és úgy próbálja tartani. - Akármi történt, kérlek szépen, állj le! - tette hozzá magyarázatként. Romy könnyes arcát látva már ő is a határainál lehetett. De nem akarta ő a lakótársát bántani.
▪▪ Play by : Rudy Pankow ▪▪ Karakterdal : Sweet surrender ▪▪ Kapcsolat : It's just too complicated to understand: sapiosexual ¯_(ツ)_/¯ ▪▪ Karakterlap : Save yourself ▪▪ Foglalkozás : Student ▪▪ : :
Ha nem a káosz kellős közepén lettünk volna, biztosan bekapcsolom az autóm zenelejátszóját és megkérem Romyt valamilyen elvetemült növényrobot hangszórókkal égessük ki a népet, de ide a BebaszApók is kevés lett volna. Bár! Volt, amit el tudtam volna képzelni, abban az esetben ahogy a növények nőttek és ott elől történtek dolgok. - Csodás voltál. – kacsintottam Lilire miközben elkaptam őt az álájulását követően. Az indák, az életre kelt növények közben szépen dolgoztak. Lili kérésére volt, amit szépen felnövesztettem a kamerákhoz és szándékosan növesztettem eléjük óriáslevelet, ami eltakarta a kamerák lencséit. Tönkre tenni nem akartam őket, tudom, hogy egy vagyonba kerül megjavítani és újra felszerelni az ilyesmit. Szóval gondoltam a gazdasági osztály kiadásaira is. Most mondja valaki azt, hogy nem vagyok mintadiák! Igaz hatásosabb lett volna, ha az indák megragadják a kamerákat és a földhöz vágják azokat, de jobb volt levéllel becsomagolni a lencséket. - Nyugodtan menj csak, sietek én is utánad! – azzal foglalkoztam az áldozataimmal, akiket a növényeim rabul ejtettek. Az indákra szépen virágokat növesztettem, ezek pedig életre kelve elkezdtek altató-nyugtató pollent „tüsszenteni” a mellettük lévőkre. Halvány indigólila ködnek tűnt a végeredmény, ami már magában elég hatásos kellett, hogy legyen. Volt, aki elájult tőle, de indákra esett, szóval senki sem halt bele az esésbe, direkt kipárnáztam indákkal az utat. Senkinek sem hagyhattam, hogy ébren kijusson az épület területéről. Ezért, mint valami isten kénytelen voltam hátat fordítani a többieknek és a kapukat élő sövénnyel körbevenni, ehhez az kellett, hogy szépen kitárjam a két karom és megáldjam a futókat. Vagy legalábbis úgy tűnt. Ezt a sövényt csak akkor vontam vissza, amikor mindenkit, akit kellett ez a halványlila köd elbódított. Amint visszavontam a sövényt, az energiámat is visszakaptam, amit abba fektettem bele, hogy fent tartsak minden növényt az irányításommal. Ez elég gyors procedúra volt, szerintem senki se látta, hogy én irányítottam őket és ez pont jól volt így! Megtöröltem a homlokomat és kezelésbe vettem azokat a növényeket is amiért elindultam először is. Sajnos megmenteni már nem tudtam Kaine kiszemeltjét attól, hogy megkarcolja az isten tudja milyen szamurájsarjlójával. Istenem! Ha tudom, hogy Kohakut cosplayel hát beöltözök Mirokunak! Bár azokkal a körmökkel lehet elment volna Inuyashának is, na mindegy! Szóval az első növényhalmaz a háttérben szépen felborult, kinőte a kaspót a túltengő gyökérhalmaztól, amit megnövesztettem annak érdekében, hogy rátekeredjenek Kaine lábaira és felkúszanak rá, mondjuk a dereka tájáig, hogyha bántani meri a lányokat, hát hasra eshessen, megérdemelné! A következő pedig akkor hangzik el, hogyha a fiú és a lány nem marad abban a teremben ahová húzódtak, másképp Kaine észhez terítésével folytatom, ahol fenyegetőzzéssel próbálkozom. - Pszt, erre gyertek! – szóltam oda a sebesült fiúnak és társának, akik után Kaine nagyon ágaskodott, viaskodott, ha úgy tetszik, hogy Lili és Romy is kellettek ahhoz, hogy lefogják, meg a gyökerek. Csináltam egy kis lugasra emlékeztető indaköteget, ami megóvta őket a lila ködfoszlánytól és talán Kainetől is egy darabig. Talán, ha nem látja őket, ha azt hiszi, hogy elmentek… Ugyan minek áltatom magam? A romantikus lugas szép lett volna, hogyha nem borul el valaki agya! De így inkább tűnik ijesztő növény- indaburának, mint tökéletes rejtekhelynek Kaine elől. - Biztonságos. Még. – tettem hozzá sietve, közben Kaine és a többiek felé pillantva, mert nem tudtam meddig van esélyem elhívni a srácot és a lányt a szemei elől. Nem kérleltem és nem is irányítottam vagy követtem őket, hogy merre menjenek, odasiettem a lakótársaimhoz. El kellett a segítség. A növénykedéstől már izzadni kezdtem, mint az állat, de nem hagytam, hogy ez elvegye a kedvem, a koncentrációmat a növényekről. Csak akkor voltam hajlandó elengedni Kainet ha mindenki biztonságban volt, amíg erről nem bizonyosodtam meg, nos addig kapaszkodtak bele újra az indák amíg észhez nem tért vagy engem nem akart célpontnak nézni. Engem! Basszus! Most már mindegy volt, hogy az én torkomat metszi el azokkal az izéivel vagy másét, de ha valakinek élnie kell az nem én akartam lenni elsősorban. - Térj már észhez vagy… - semmiféle jó fenyegetőzés nem jutott az eszembe, még gonoszul se tudtam nézni rá, nem voltam az a tipikus gonosztevő és ezt ő is nagyon jól tudta, de ha bántja a lányokat és nem tér észhez jár neki is a lilaködből! Bár ezzel tisztában voltam, hogy csak felhergelném. Ha hallgattak rám a srác és a lány hát hosszú alagutat formáltam nekik a kijárat felé, kétlem, hogy egy burában akartak volna maradni és arra várni mikor múlik el a veszély. De ha nem hallgattak rám és inkább itt maradtak, hát kénytelen voltam köréjük indákat vonni és úgy védeni őket Kainetől, de szabad utat hagyva nekik a meneküléshez. - Igen, menjetek haza ketten, otthon vár a sok kaja! – jobb ötlet hiányában ez jutott az eszembe, a kaja, amit úgy szeret elpusztítani emellett a fiú mellett, akire úgy bepöccent, hogy én életembe ilyet nem láttam.
▪▪ : : ▪▪ Play by : Jacob Elordi ▪▪ Karakterdal : Victorious ▪▪ Kapcsolat : Nincs ▪▪ Karakterlap : Skarlát Pók ▪▪ Foglalkozás : Mikor mi ▪▪ : : ▪▪ Hozzászólások : 154 ▪▪ Csatlakozott : 2023. Feb. 13. ▪▪ Tartózkodási hely : Mi casa ▪▪ : : ▪▪ Keresem : Az utam
Tárgy: Re: Polychromatic attack: Fear the six! Szomb. Aug. 05 2023, 05:30
Csipet
csapat
Sokáig csak egyetlen egy parancsszó létezett a fejemben: ölj! Arra teremtettek, hogy kivégzésszerűen kiiktassak bárkit, akinek a megölésével csak megbíznak mindezt úgy, hogy soha de egyetlen alkalommal se kérdőjelezzem meg, hogy amit teszek, az helyes-e. A kivitelezés szinte parádésra sikeredett, eleinte problémák nélkül teljesítettem a teremtőm minden egyes feladatát. Később sem a megkérdőjelezéssel volt a gond, noha egy olyan személy személyiségéből kaptam egy jó nagy adagot, aki eredendően jó ember volt és nem csak jó, de mindig a másokkal szemben önzetlen és lojális személy, akinek nem voltak labilis pillanatai, aki kiegyensúlyozott volt és akitől úgy tűnt mindezt örököltem is. De az első adandó alkalommal, amikor vele csaptam össze, valami széttöredezett az elmémben, mert minden voltam, csak higgadt nem. Mintha nem néztem, csak láttam volna, hogy a cselekedeteim egyre ösztönszerűbbek lesznek, mígnem egy rakás hibát felhamlozva elkövettem életem első kudarcát, amelyet sok másik követett azután. Pókembert sohasem tudtam megfogni, olyan volt ő nekem, mintha az elmémben olvasott volna és egy lépéssel előttem járt. Warren halálával pedig küzdeni kezdtem azzal, hogy mindenáron megöljem őt, mígnem más tette meg helyettem. Akkor végtelen üresség járt át, amit már egészen elfelejtettem, mielőtt megpillantottam volna ezt a srácot itt ebben a jelenemben. A zsigereim is azt kívánták, hogy vegyek revansot mindezen, holott tudtam, hogy neki aztán végképp semmi köze nem volt a történtekhez. A gondolkozás nélküli ösztönszerű üresjáratok mintha felgyorsultak volna bennem és már nem gondolkoztam, nem hallgattam senkire, csak a parancsszóra figyeltem: ölj! - Tényleg? És mit tettél eddig azért, hogy az evilági variánsom megállítsd? - csak dühített a terelés és a pimasz válasz. Még talán sokkal pofátlanabb is volt, mint amilyenre emlékeztem és ez a jelenlegi helyzeten nem hogy segített volna, de rombolt is. Ahelyett, hogy felvettem volna a beszélgetés fonalát vele, inkább még több hangsúlyt kaptak a mozdulataim. Mindezek mellett bosszantott, hogy olyan volt ő is, mintha előre látná a mozdulataimat. Meglepetésszerűen hatott, hogy inkább nem ugrott el, hanem hagyta, hogy a csontpenge megsértse, de amire aztán végképp nem számítottam, hogy majd így szilánkosan bele is törik. A fájdalom engem is hideg zuhanyként ért, de egy percig sem hagytam, hogy visszarántson a bosszúvágyamtól és újabbat növesztettem a helyére. Ha ez kell, hogy megtegyem, akkor ez lesz a megoldás. A fájdalom jelenleg pedig inkább edzett, mint hátráltatott. Teljesen kizoomoltam a normális gondolkozásból, az indák is csak dühítettek, míg nem a srác teljesen kikerült a képből. Nem akartam, hogy Romy ennyire az aurámba lógjon, mert azzal kockáztattam volna azt is, hogy bántani fogom. Ez a felismerés pedig még nagyobb hideg zuhanyként ért és lassan mintha apránként megtettem volna az első lépéseket afelé, hogy ne csak Pókember kiiktatása lebegjen a szemeim előtt. Hirtelen éreztem rettentően elnehezültnek az elmém és kezdett az is realizálódni, hogy mindezt egy olyan helyen teszem, ami mindenki másnak fontos. Csak nekem nem. - Nem hagyhatom kicsúszni a kezeim közül. - ziháltam. Valami derengett, hogy ő is kiejtette a nevét, de nem voltam ebben sem biztos. Volt egy pillanat, amikor végképp elvesztettem a kontaktot és csak a mozdulatokra figyeltem, most pedig itt csimpaszkodott rajtam az, aki eddig feltétel nélküli bizalmat szavazott nekem talán életemben úgy igazán először. Persze ott voltak a többiek is, de az utóbbi napokban mégsem töltöttem el annyi időt velük. Az egész abszurd volt és felkavaró, ahogy realizáltam, hogy miképp láthat most. - Te nem érted, egyetlen feladatom volt, vele végezni. - annyira magába szippantott a tekintete, a gondolataim pedig még közel sem voltak tiszták. Be-bevillant, hogy mégis mi járt azzal, ha Petert hagytam futni. Ők ezt nem érthették, nem élték át, nem voltak ott. Ők ebben a világban léteztek, ahol minden annyival könnyebb és ettől annyira nyomorultul éreztem magam. - Nem, meg... utána kell mennem. - villámgyorsan változott a véleményem, ami még engem is meglepett, Egy pillanatra a karjaimat is leeresztettem. A kitört csontpenge helyén még mindig rettentően fájt, hiába pótoltam. De már megtorpantam, nem hadonásztam. Talán egy suta bólintásra is futotta, noha válaszra nem nyitottam a számat. Annyira el akartam hinni, hogy így lesz. Aztán megéreztem hátulról a satuba fogást. Már igazán büszke is lehettem volna Lilire, mert őt éreztem a perifériámban, amikor megint jöttek az indák. Azok a kibaszott indák. Mintha nem lettek volna elegek az előbb, most pedig magasabbra kúsztak, hirtelen a levegőt is nehézkesebben vettem, majd pánikszerűen beütött, hogy ha még jobban beteker vele, akkor teljesen meg leszek bénítva. Az ösztönök ismét bekapcsoltak, a tarkóm pedig telibe sajgott tőle. - Mit csinál ez a bolond? Ne!- hirtelen úgy éreztem, Laze minden egyes megnyilvánulása ellenem irányul. Vele voltam a legkevésbé közvetlen kontaktban, hisz annyiszor voltak érdekes megnyilvánulásai. Most pedig segíteni akart Peternek. Ismét visszahúztam a pengéket, majd újfent kitoltam, hogy megkezdjem az indák metszegetését. Elszakítottam a tekintetem Romyétól és amint megszabadultam a szükséges mennyiségű béklyótól, csak erősen megráztam magam, hogy aztán Lili karja után kapjak és megpróbáljam nemes egyszerűséggel elhajítani. A fogása tökéletes volt, tényleg hibátlan, de amikor úrrá lett rajtam a düh, éreztem, hogy megint felszabadul a színtiszta erő bennem és nem hagytam, hogy sokáig satuban tartson. - Ne avatkozz bele a dolgomba! - vágtam vissza a szöszinek, amikor megakadt a fenyegetőzésben, engem aztán hidegen hagyott, mi több, most még inkább hidegen hagytak a szavai, mint eddig valaha is. Aztán mielőtt körbepillanthattam volna, hogy micsoda mesterművet hoztak létre itt midezt persze miattam, arra vettem az iramot, amerre Petert láttam távozni. Persze nem volt ez egyszerű, mert hirtelen fogalmam sem volt, hogy melyik helyiségbe vették az irányt és elsőre meg talán másodikra is az üresbe nyitottam be. A kilincs majdnem a kezemben maradt, annyira felbosszantottak az előbbiek. Éreztem, hogy megint veszítem el a kontaktot a külvilággal és a vörös köd lassan visszaereszkedik. "Te szerencsétlen, semmire sem vagy jó, csak vesződünk veled..." újabb emlékképek kúsznak ijesztően valóságszerűen be elém, amitől csak még inkább érzem a bizonyítási vágyat. Végül csak sikerült eltalálnom az osztálytermet is. - Még nem fejeztük be, fogadjunk Warren nem kötötte az orrodra, mennyire a halálod akarja. - sziszegtem Peterre pillantva, aki a lánnyal együtt talán nem volt most először annyira a helyzet magaslatán. Én pedig meg akartam ragadni a lehetőséget, hogy pillanatnyilag nálam volt a meglepetés ereje. - Ne hazudj, hogy nem tudod mi folyik itt. - nem csak megindultam felé, de most először ki is lőttem az első adag fonalat is felé, mielőtt még felocsúdna. Muszáj lesz felvennem a ritmust, ha nem akarok megint alul maradni. A lányt is hirtelen el kellene szeparálnom tőle, még az veszélyes lehet, ha közöttünk marad. Nem akartam fölösleges vérontást, ezt konstatálva pedig megint csak megtorpantam. Egyre jobban kezdett váltakozni bennem a tettvágy és a józan ész, ami pedig azt súgta, hogy le kellene állnom. De már nem topanhattam meg, ahogy nekiiramodtam, hogy ismét megpróbálkozzak közelharci elemekkel.
I'm a clone of an imbecile,
what are you complaining about?!!
Peter Parker
▪▪ : : ▪▪ Play by : Thomas Stanley Holland ▪▪ Karakterdal : Homecoming ▪▪ Kapcsolat : my dear Watson ▪▪ Karakterlap : ▪▪ Foglalkozás : Szabadúszó önbíráskodó ▪▪ : : ▪▪ Hozzászólások : 313 ▪▪ Csatlakozott : 2021. Jul. 04. ▪▪ Tartózkodási hely : 410 Chelsea Street, Apt. 4, Manhattan, NY ▪▪ : :
Tárgy: Re: Polychromatic attack: Fear the six! Szer. Aug. 09 2023, 22:35
Aggódhatnék a bíbor szivárgás miatt a vállam környékén, elvégre az eféle nem éppen szívderítő jelenség egészséges körülmények között felszín alatt marad... de azt olvastam még régebben, hogy a túlzott stressz árthat az arcbőrnek és nem szeretnék harminc éves koromra úgy kinézni, mint Freddy Krueger és Lindsey Lohan szerelemgyereke. Elég rémálom található ebben a világban anélkül, hogy hozzájárulnék a vizuális környezetszennyezéshez. - Miért? Van, aki kétségbe vonja Han tüzelését? Ben Solo rá a bizonyíték. - spoiler, asszem. Már legalábbis annak, aki hajlandó bármilyen mértékben is figyelembe venni azt a förmedvényt, amit a hollywoodi horrorgépezet az új trilógiának keresztelt. Igazából szívesne átrágnám ezt a témát, de túlzottan lefoglal az, amit Morgó a fejemhez vág. Evilági variáns? Oké, ez mondjuk megmagyaráz pár dolgot, de ugyanakkor felvet még több kérdést, méghozzá olyanokat, amiknek a megtárgyalásához sem az idő, sem a helyszín nem felel meg, szóval nem sokkal vagyunk előrébb. - Ami azt illeti, de igen, beszéltünk ilyenről. Miután megkérdezem valaki nevét, a második kérdés minden esetben a laborfétisre vonatkozik. - vagy talán nem ez a standard eljárás? Gondolom, ezt már nem tudom meg, mert MJ után lobogok az épületbe, amivel nagyon finoman emlékeztet is rá, hogy sose idegesítsem fel, mert nem az lesz a legnagyobb problémám, hogy a kanapén alszok. - Oké... oké... - összeszorított fogakkal fújtatok, mert igaza van. A cucc, bár kétségtelenül egyedi kiegészítő, nem maradhat a sebben. Gátolna a későbbi mozgásban, no meg a vérzésről sem ártana gondoskodnom. - Hogy csináljuk? Egy, kettő, három és utána húzod vagy egy, kettő, háááááárrghhhh.... - szóval úgy működik, mint a ragtapasz. Jó tudni. - Szerintem a velem töltött idő felér bármelyik kórház rezidens éveivel. - még hogy akkor haszna lenne? Nélküle már nem egyszer haraptam volna fűbe, pedig az arachnidokról aztán sok minden elmondható, de az nem, hogy növényevők volnának. - Nem, nem mutáns. - rázom meg a fejem, miközben gyors, már-már reflexszerű mozdulatokkal helyezek teli patronokat a hálóvetőbe, hogy azzal zárjam le a sebet. Nem a legsterilebb megoldás, de szerencsére a szervezetemet nem kell fertőzés lehetősége miatt félteni. - Olyan, mint én, csak máshonnan. Éreztem a hatodik érzékemen keresztül. Olyan volt, mint a másik két Peter közelében, de intenzívebb. Ahogy látom, az ő levelesládikájából valaki kilopta a "barátságos és közkedvelt" emlékeztetőt. Vagy a postás eltévesztette a világot. - valahol érthető, az univerzumokon gondolom nincs irányítószám. Az is egy izgalmas kérdés, miként keveredhetett ide. A bűbáj során keletkezett repedéseket Doki kijavította, tehát azt kizárhatjuk. Vagyis be. Részletkérdés. - Miss Botanika nem fogja tudni visszatartani őt. Én majd foglalkozok vele, te tartod a távolságot, oké? - ez most nem egy olyan kérdés a részemről, hogy "persze, várom az ellenjavaslatokat". Egyébként a srác felbukkanása azon ritka esetek közé sorolható, amikor rühellem, hogy igazam van. - Iiiigen... az ilyesmi meglehetősen kínos pillanatokat szülhet egy munkaszüneti kávé mellett folytatott beszélgetésben. - úgyhogy beletrafált, mondhatjuk, hogy nem merült fel a halálom mielőbbi bekövetkezése. Helyette dumáltunk a sejtregeneráció lehetőségeiről, közelgő new yorki programokról és az időjárásról. - Figyelj, kissé most el vagy tájolódva. Szó szerint. Heh. - kétlem, hogy most kezdené el értékelni a humoromat, de a remény hal meg utoljára. Azért kap egy "Bocs, ez van!" mosolyt tőlem. - Itt... mások a dolgok, mint ott, ahonnan te jöttél. - ennyi feltételezem, már feltűnt neki, ez nem atomfizika és az ismerőse alapján nem ma került át ide. - Dr. Warren nem akar ártani senkinek. - talán saját magát leszámítva. De ettől eddig még sikeresen távol tudtam... tudtuk tartani. - Ó, nyugi, nem kell ahhoz hazudnom, tényleg vannak meglehetősen homályos részletek. - sejtésem van arról, mi folyik itt, igen, de az, hogy "tudom" egy elég erős túlzás. Jól esik, hogy ezt feltételezi, de tévesen teszi. A hálója viszont nem téveszt, ami kellemetlen, de szemtanúk híján már nem kell visszafognom magam, így eltéphetem nyers erőből. - Kissé impulzív, de rendes srácnak tűnsz, ezért a pók-kód értelmében hajlandó vagyok elnézni azt, ami odakint történt. De ha még egyszer összekeversz a Facebookkal és megpróbálsz megbökni, a másik tüskéd ott fog kikötni, ahová nem süt a nap! - ha már annyira őszinteséget szeretne és azt, hogy nyílt lapokkal játszunk, így a korrekt. Közel merészkedik, de mivel korábban már felfedte a fegyvereit, tudom, mire számítsak, úgyhogy egy lendületes szökkenéssel a plafon felé veszem az irányt, hogy onnan lökjem el magam és landolhassak mögötte. Egy ilyen helyzet kihasználható lenne ütéshez, de én megvárom, míg felém fordul, hogy azt tehessem, amit ő az imént és a hálómat vessem be ellene. A szemére célzok, mert legyen akármilyen jártas harcban (márpedig a kezdeményezései alapján az), a célpontját még nem árt látnia. - Ha már ilyen jól kijövünk, nem szeretnéd elárulni, mikor váltottál univerzumot? Vagy a neved is elmondhatod, kezdetnek... tudod, babaléptek, ha a kapcsolatunk szerinted túl gyorsan halad!
▪▪ Kapcsolat : PP My Hero <3 ▪▪ Karakterlap : BOH!
"Számíts a csalódásra, és akkor sosem fogsz csalódni" ▪▪ Foglalkozás : Tanuló: Institute of Fine Arts, New York University , Munka: Hírharsona - Fotóriporter gyakornok ▪▪ : : ▪▪ Hozzászólások : 289 ▪▪ Csatlakozott : 2021. Aug. 14. ▪▪ Tartózkodási hely : New York, Manhattan ▪▪ : :
Tárgy: Re: Polychromatic attack: Fear the six! Csüt. Aug. 10 2023, 11:27
Ez az egész épp annyira szürreális, hogy idő kelljen míg felfogom. Hát nem erre számítottam mikor felkeltem, és mikor úgy döntöttem megnézem Peter egyetemét. Eléggé rossz napot választottam a látogatásra, oké, hogy nyílt nap, de számíthattam volna rá, hogy minden boldog-boldogtalan itt lesz. Ráadásul egy szuperkémességekkel rendelkező banda, aki épp Petert szemelte ki. A srác teljesen úgy beszélt, és viselkedett, mintha már ismerné Petert. Nehezen tudtam figyelni szavaira, mert azzal is elvoltam foglalva, hogy figyeljek a körülöttünk lévő pánikra, arra, hogy ha bedurvulna a helyzet, azért a vöröskével se történjen semmi, kedves volt, szóval... na meg Peterrel, akinek simán valami átfúrta. Több se kellett utána csak arra koncentráltam kihúzzam onnan. A srác nagyon agresszív nem épp a józan ész volt ami irányítja, így tök felesleges hozzá, vagy bárkiéhez beszélnem, mert semmit nem hat. Petert betoltam így egy üres tanterembe. Természetesen ennek a valaminek a kihúzásából is viccet csinál, de én csak elmosolyodom. Nem számolok, csak nézek rá, majd hirtelen kihúzom. Ajkamba harapok, igen gyorsan regenerálódik, viszont látom a fájdalmat ugyan úgy érzi. - Bocsi... Igen lehet lassan inkább ápolónőnek kéne mennem. De a morbid dolgokat, csak tv-n keresztül bírom. - sóhajtok, de eléggé elvetemült gyerek voltam, elég sebem, horzsolásom volt, hogy az alapvető sérüléseket legalább elláthassam. Ez is több a semminél. - Tehát Ő is valószínűleg mutliverzumból származik? De a többiek visszatértek, akkor miért maradt itt? - rázom a fejem, kissé érthetetlenül. Oké nem vagyok a multiverzumnak a szakértője, de azért volt részem benne, és igyekeztem némi infót megjegyezni mikor Strange papa, és Peter is próbálta ezeket elmagyarázni nekem. Ez az egész valamiért nem tetszik... - Nem vagyok bolond, hogy közétek álljak, de pókcuccod nincs nálad? Ne hagyd magad csak azért laposra verni... - nézek rá szigorúan. Nem akarom, hogy megalázza, mert akkor én sokkolom le a táskámba lévő sokkolóval, ami úgy egyébként... jah tényleg a táskámban van. Mikor beront, automatikusan inkább hátrálok, és igyekszem kikeresni a sokkolót a táskámból. New Yorkban élek, és újságnál dolgozom, egy szuperhős barátnője vagyok, így természetes, hogy kell valami amivel én is megtudom védeni magamat. De most már ez a csávó kezd kihozni a sodromból. - Bárkivel is van gondod, nem ezzel a Peterrel. Fogd már fel, hogy EZ EGY MÁSIK PETER PARKER, NEM TUDJA KI VAGY!!!! Mi lenen ha lehiggadnál? - morgok, de eddig is le volt szarva, hogy mit mondok. Egy biztos: kezd nálam is betelni a pohár. A sokkoló a kezembe, ha bármi olyan történne, azért közbe tudjak avatkozni. Nem hagyom bántsa Petert, mert az inkognitó miatt képes lenne, és hagyná, hogy agybafőbe verje. Ahhoz pedig lesz egy-két szavam.
Most, hogy fejben valamennyire sikerült helyre tennem, mégis mi történik Kainenel, rettenetes élmény volt azt látni, hogy szinte kiszakadva a valóságból a múltjában rejtőzködő démonjaival viaskodik. Annyira szerettem volna segíteni neki felszabadulni az őrült ösztönszerű érzések súlya alól, de elképzelni se tudtam mit tehetnék. Mintha ő fent lenne kismillió fokból álló lépcső tetején, én pedig annak az aljában tipródnék. Szíven ütött kijelentése, hogy nem érthetem a helyzetét. Szerettem volna megvétózni, de valóban nem tudtam elképzelni milyen lehet. A látottak alapján arra következtettem, hogy nem kellemes. Lenyeltem a torkomban rekedt gombócot és végül a beszéd mellett döntöttem. Nem hittem, hogy ez segít Kainenek, viszont nekem annál inkább! Legalábbis valamennyire sikerül kordában tartanom a stresszt, ami tetőtől-talpig éppen átjárt. – Volt, Kaine. Már senki sem akarja, hogy ezt tedd! Ez nem az a világ. Emlékszel? Ők már nem irányíthatnak, ez a te életed – próbáltam szavakkal visszaterelni a valóságba. A jelenbe. Ide, ahol már nem számított, hogy ki milyen undorító parancsokkal ugráltatta annakidején. – Nem kell utána menned. Nem kell bántanod senkit sem – óvatos mozdulattal söpörtem odébb homlokára tapadt hajtincseket. Kezdett átjárni a megkönnyebbülés, amikor a hazamenés gondolatára egy biccentést kaptam tőle. Ugyan nem volt valami hű, de határozott. Ellenben haladásként éltem meg, hogy ez nem a korábbi ösztönszerű kapkodása volt. Szinte el se hittem, hogy hangom eljutott hozzá! Ráadásul sínen vagyunk azzal, hogy eltűnjünk a Mi casa biztonságot adó falai közé. Még könnyeim is megrekedtek egy pillanatra, amiért a pánikot öröm váltotta fel. Bátorkodtam Kainehez vezető képzeletbéli lépcsőn még egy fokot feljebb lépni. – Ezekre sincs semmi szükséged – utaltam a csontpengékre. Futólag lepillantva vettem szemügyre jobb kezéből kinövesztett éles csontdarabot. Fájdalmasnak tűnt és élesnek. Gondosan ügyeltem arra, hogy a jobb kézfejére simított mancsommal véletlenül se érjek hozzá. Annyira belefeledkeztem abba, hogy Kaine lenyugodni látszott, meg is feledkeztem szólni erről a többieknek. Aminek meg is lett a következménye. Arcomról lefagyott a halovány mosoly, amikor láttam Lilit Csodapók nyakába vetődni. – Juj, Lili, ne! – meghökkenve szóltam rá. Nem igazán tudtam hová tenni a támadása miértjét, hiszen Kaine kezdett végre lenyugodni. Aztán jöttek a még rosszabbkor időzített indák. – Laze. Ne – préseltem ki magamból, mintha tiltakozásom érne bármit is. Olyan életérzés kerülgetett, mintha bent ülnék egy széken a lángokban álló épület kellős, de közepén. – Nem akarnak bántani, ez csak félreértés – próbáltam kétségbeesett szavakkal hatni Kainere. Hogy lássa, én mellette állok, megpróbáltam lefeszegetni róla az egyik indát. – Ez olyan, mintha az Ördöghurok, ha ellazulsz, akkor elenged! – szívesen prezentáltam volna a nyugalmat. Viszont ez perpillanat bennem se volt elérhető. Határozottan visszaesni látszódtam a lépcsőfokokon, amiket eddig sikerült megtennem Csodapók felé. Mindemellett olyan hirtelen értek a csontpengéivel indított legújabb csapásai, hogy döbbenetemben alig tudtam egy fél lépésnyit hátrább hőkölni, hogy ne a szemeimet vigye ki. Így is olyan közel suhant el mellettem az egyik, hogy nem csak a szelét éreztem. Vékonyka kis felületi sebet ejtett az arcom jobb oldalán. Szerencsére tényleg nem komolyan, mert nincs az a púder mennyiség, amivel én el tudnék rejteni a képemen egy durva heget. Egyébként tényleg olyan érzés volt, mintha végig húztam volna az ujjamat egy papír szélén. Az viszont jobban fájt, hogy Kaine végül valóban felcsapott fodrásznak és kanyarintott nekem egy Rapunzel-tincset loboncom közepére. Szomorú búcsút intettem a vörös hajvégnek, ami lehullott a földre (melynek hiányát a nagy hajkoronámban szinte észre sem lehetett venni). Bár valószínűleg Kaine befejezte volna a megkezdett remekművét, ha Poison Ian indái nem tekeredtek volna rám, abból a célból, hogy elvontassanak onnét. Mert nekem eszem ágában nem volt hátraarcot tolni ezután sem! Mit mondhatnék? Józan ész nélkül nehéz gondolkozni… Nem laktam jól ennyivel és vissza akartam menni repetáért. Volt még haj ott, ahonnan az előbbi jött!!! – Engedjetek vissza, engedjetek vissza! – próbáltam akadékoskodni az indákkal spagetti karjaimmal. – Kaine nem direkt csinálja, csak rossz passzban van az emlékei miatt! Nem akar minket bántani, ez nem ellenünk szól – ahogy ezt kijelentettem, Kaine rögtön rácáfolt azzal, hogy úgy elhajította Lilit, mintha nem lenne több egy zsák krumplinál. Lélegzetvisszafojtva néztem végig az eseményt. Meghökkenésemben még a szavak is torkomon akadtak. Csak akkor fújtam ki a visszatartott levegőt, amikor láttam Lilit macska módjára talpra érkezni. Még szerencsére, hogy a cicák profin landolnak! – És ha bántjuk, azzal nem érünk el semmit… – elbizonytalanodva fejeztem be a félbehagyott mondandómat. Igazából ennél a pontnál már nem igazán tudtam, hogy mitévők legyünk. Egyetlen dolgot kivéve: – Meg kell állítanunk, mielőtt utoléri a srácot! – kiáltottam oda Lilinek, amikor Kaine csapot-papot hátrahagyva előre iramodott. – De légy óvatos! – úgy fest még sincsen annyira tekintettel ránk, mint azt hittem. – Laze, lennél oly’ szíves? – néztem rá türelmetlenül gesztikulálva indáira. – OK. Plan(t) B! – mintha lett volna eddig bármiféle tervem. Eddig bevált szokás szerint sodródtam az árral. – Érjük utol őket! – mutattam az előre szaladtak után. – Plan(t) C! – kezdtem bele, reményeim szerint már menet közben, feltéve, ha Laze is jött. – Tudnál hékás, mondjuk kicsit lassabban futni?! – nem ezt akartam eredetileg mondani. De úgy megindult, hogy szinte csak a porfelhőt láttam mögötte. Azonban lett volna neki még néhány mondanivalóm, mint ügyeletes növényidomár. – Na szóval, tudnál valami kevésbé Ördöghurok szerűt csinálni? Mondjuk egy óriási, vastag, kellően szívós sövényt druidcraftolni közéjük, ha sikerül beérnünk őket? – utóbbiban kezdtem kételkedni. A rohanás közbe iktatott beszéd egyre inkább darálta az oxigénellátásomat. Miként azt a mondatok közé iktatott légvételek is sugallották. – Az előbb már figyelt rám… Szeretnék megpróbálni beszélni vele… Csak végső esetben offoljuk… Az ő érdekében – utóbbi forgatókönyv annyira nem vonzott. – Nem akarom bántani… De ő mondta, ha valaha ilyen történik… akkor meg kell állítani bármi áron – gondterhelt ábrázattal avattam be Lazet annak a beszélgetésnek a részleteibe, amit egy békés villásreggeli mellett ejtettünk meg Kainenel. Akkor nem hittem, hogy komolyan gondolja. Azt sem, hogy ilyen hamar be fog következni. Fel se készültem rá! Szerencsére odabent elég könnyű volt betájolni, hogy melyik teremben történik a kálvária. Mivel a tömeg egy része természetesen a party-felé kezdett orientálódni nézőnek. – Nem… kellenének… szemtanúk – egyre szaggatottabbá váló légvétellel jelentettem ki, miközben elpillantottam Lazere. Odakint láttam a sok bekómált embert, amikor bejöttünk. Legalábbis gyanítottam, hogy nem Lili és reméltem, hogy nem Kaine műve volt, hanem Laze hozta a Poison Ivy üzemmódját. egyre szaggatottabbá váló légvétellel – Amúgy sem biztos… hogy Kaine… látni szeretne téged… nagyon bököd a csőrét… izé… a hálóját… érted! – ez a hosszadalmas beszéd a futás közben nem volt valami okos ötlet. Már a derekam is belesajdult mire sikerült végre a terem ajtajában landolnom. – Nem… szeretnénk… inkább… leülni… megbeszélni? Egy… kávé… mellett… mondjuk? – derekamra tapasztott kéz kíséretében, legalább három-öt másodpercig terjedő sorközökkel préseltem ki magamból a szavakat. Amíg levegőért kapkodtam, igyekeztem felmérni a terepet. Michelle felől érzékeltem egy Pikachu-t, ami egyébként még jól jöhetett, ha nagyon elharapózik a helyzet. Különben nem lenne rossz ötlet a sajátomat is kézügybe varázsolnom. Kár, hogy a táskám mélyén van! Bár jobban belegondolva, elég drasztikus megoldás lenne… Végül ejtettem a sokkolót a táskámban és egy rögtönzött TEDtalk mellett döntöttem. Ehhez bemértem Kainet, hogy aztán koala módjára rákulcsolódhassak felém eső karjára, ha már a másikat Lili próbálta meg éppen lefogni. – Kaine, ne csináld, kérlek! Önmagad akarsz lenni, CSAK önmagad, ami szeretnél lenni. Vagy az, amit mások akarnak?! Emlékezz a saját céljaidra! Már nem az van, amit ők akarnak – idéztem magamat jobb híján. Nekem azt mondta, hogy már inkább a saját céljai a mozgatórúgója, nem pedig amit mások akartak tőle. – Te uralod a tetteidet, nem az az idióta program, amit beléd vertek. Felül tudod írni – itt volt a lehetősége bizonyítani Csodapóknak azzal, hogy nem fenyegeti tovább halálosan ezt a pókhálóval applikáló egyetemistát. Aki ráadásul szintén elismeri, hogy Han Solo lőtt előbb! Várjunk csak. Háló? Ő. Is. Egy. PÓK?! Én kérem azt a sokkolót, mert ez már túl sok(k).
Hogyan veszítsd el a barátaid a tömegben 3 perc alatt?
Hálás volt Laze-nek, amiért hagyta előre szaladni. Romy kétségbeesett pillantása csak annyit üzent neki, hogy Kaine-t le kell fogni, hogy egyedül Romynak nem megy. Ezért aztán kikötött a hátán, fojtófogást alkalmazva. Unokanővére reakciójából már sejtette, hogy ez nem volt jó lépés, csak akkor nem értette, mire fel volt a nonverbális üzenet? Még csak ideje sem volt normálisan felfogni és kielemezni a szituációt. Szinte rögtön azután, hogy az elburjánzott vegetáció is nagy mértékben bekúszott a képbe, Romy megnyugtatónak szánt mondatai teljesen összezavarták. Minden pórusa kérdőjeleket sugárzott. Aztán csak kapaszkodni volt ideje, mintha egy különösen bevadult rodeóbikán ült volna éppen. Az egyetlen, amire figyelni tudott, hogy nyeregben maradjon. Bár azon a ponton, hogy Romy vérének illata megcsapta az orrát, akaratlanul is lazult a fogása. Épp csak fél pillanata volt ledöbbenni a karjait érő fogásra, mielőtt elrepült volna az ellenkező irányba. Az ösztönei turbófokozatra kapcsoltak, és a rajta lévő plusz súly ellenére is sikerült úgy fordulnia, hogy talpra érkezzen, bár azért a teljes tompítás érdekében enyhén féltérdre ereszkedés lett belőle. Döbbenten meredt Romyra, főleg mikor azt kezdte ecsetelni, nem érnek el semmit azzal, ha bántják. Nem bántani akarta, csak egy kicsit elaltatni! De nem telt bele öt másodperc, hogy egy teljesen más indítvány hangozzon el. - Döntsd már el! - morrant egyet, kicsit többet kiengedve a macskafújásból, mint eredetileg akarta. Ha már úgyis tökéletes rajtpozícióban volt, ő el is startolt Kaine után. Az alkatukból eredő helyzeti hátrányt persze nem tudta ledolgozni, de legalább megvolt a nyom, amit követhetett a sprintelése során. Még szerencse, hogy sportoló volt, és a sztaminája azért fel tudta venni a versenyt a sráccal. Így is némi késéssel érkezett az ajtóba. Gyorsan ki kellett fújnia magát, és sietősen felmérni a helyzetet. A beszélgetésből finoman szólva egyetlen árva kukkot sem értett. Ez azért eléggé bosszantotta, de nem sok ideje volt felzárkóztatást kérni. Most valahogy kijött az is, hogy az ismeretlen fiút sem kellett annyira félteni. Igazából hagyhatta is volna őket lerendezni a dolgot, de a másik lányt sem szerette volna tűzvonalban hagyni. Úgyhogy mikor ismét kezdett cseppet elharapódzni a helyzet, előre lendült, és sikeresen beállt a lány és Kaine közé, egyik kezét Kaine karjára téve, a másikat megállásra kérve a lány felé emelve. Bár sejtette, hogy lakótársának meg se kottyant, azért tett erőt abba a fogásba. De nem eresztette ki a karmait, csak szerette volna, ha itt és most megáll. - Kaine... - kezdte, bár még fogalma sem volt, mit akart volna mondani. Ha lett volna is elfelejtette volna, amikor a ziháló Romy megjelent az ajtóban. - Egy higgadt beszélgetés nyílt lapokkal remek lenne - sóhajtott epekedve. Valahogy kizártnak érezte, hogy a dolgok abban a mederben csordogáljanak majd tovább. De reménykedni még lehetett. Nem kicsit sokkolta le ahogy Romy megjelent Kaine másik oldalán és belekezdett a nagy beszédbe. Már-már az animációs mesék világmegváltó barát-beszédeit juttatta eszébe. Vagy Sirius Black szövegelését a Lupin-vérfarkasnak. Hirtelen nem tudta eldönteni, melyikre hajazott a szitu jobban. - Oké, ebből se értettem semmit. Valaki elmagyarázná, mi a jó élet folyik itt? ¿O os volvéis todos locos?* - kérdezte egy sóhajjal. Ezen a ponton már csak abban reménykedhetett, hogy az előkerült sokkoló nem épp őrá fog elsülni.
▪▪ Play by : Rudy Pankow ▪▪ Karakterdal : Sweet surrender ▪▪ Kapcsolat : It's just too complicated to understand: sapiosexual ¯_(ツ)_/¯ ▪▪ Karakterlap : Save yourself ▪▪ Foglalkozás : Student ▪▪ : :
A helyzet nem rózsás, de nem is tüskés, inkább csontpengés a jelek szerint. Azon csak ámulok, hogy lehet kitört az egyik, de szinte azonnal visszanő, mintha kutya baja se lett volna. Ez gond, hogy ilyet tud. Azt hittem csak pókhálókat köpköd és kész, meg azon utazik persze, de ez nem volt a nyomokban tartalmazhat listáján. Mondjuk eddig még nem akart senkit se legyilkolni nagy tömeg előtt és én se piszkáltam meg őt azzal, hogy megakadályozom ebben, eddig teljesen sikertelenül, de legalább a kinti közönség kidőlt, mint egy zsák liszt. Ha másra nem, arra titkon büszke vagyok. Persze, hogy az első dolgom az, hogy őt visszafogjam és megállítsam amikor a srác meg a lány után akar menni. Hát ekkora késztetést érez arra, hogy pusztítson? Inkább odaadom neki legközelebb a felmosót, hogy a padlón élje ki a tisztítási kényszerét ne itt mindenki előtt, ott csak víz folyna nem pedig vér és a lányok is örülnek mert szép rend lesz s, a padlóról enni lehetne, de így… így csak a félelem a miénk. - Akkor nyughass már, az isten szerelmére! – még, hogy ne avatkozzak bele az ő dolgába, még Romy kérésére sem vagyok hajlandó elengedni őt, addig nem amíg azt látom, hogy képes volna bántani őket. Abba már nem kontrázok bele, hogy az indák nem olyanok, mint a Romy által emlegetett Ördöghurok. Ezeket én irányítom, akkor engednek a szorításukból, hogyha úgy akarom és amíg fent áll a veszély, nem fognak engedni vagy Kaine kivágja magát, hát ez csodás, az indák persze kúsznak utána, de már mind hiába, nem olyanok, mint a kígyó teste, hogy azután is mozognak még, hogy levágták azt. Hogy ilyesmire is képes legyek a növényekkel még sokat kell fejlődnöm ez biztos. Azon munkálkodom, hogy Romyt odébb húzzam az indákkal, csak túl későn, mert Kaine így is művészkedik. Hát mindjárt lemegyek csirába esküszöm annyira megöli az agysejtjeimet Kaine viselkedése. Mi a franc ütött belé, hogy bántja a lányokat? Tudom nem szép dolog tőlem, hogy rá uszítom az indákat és még Romyt is visszafogom velük, de hát, ha így tudom megmenteni az egyiküket akkor én megteszem. Ja, hogy ez nem tetszik Romynak! Az más. Aggódva pillantok Lili felé, aki szerencsére erős lány és szépen macska módjára ér földet. Le a kalappal előtte. Az ámulatomból térít magamhoz Romy kérlelő, gesztikuláló megjegyzése. - Áh máris. Ugye… - nem akarsz a halálba rohanni lett volna a kérdésem, de már el is indult, szóval egyértelmű volt, hogy de igen, ezért megmásítottam a mondatom. – Nem voltam túl kemény hozzád velük? – ez sem hangzik túl jól mondjuk. De már iramodok is Kaine után, nem törődve azzal, hogy túlságosan neki kezdtem a szaladásnak. Csak akkor lassítok egy kicsit le, amikor Romy lélegzetszegény hangját hallom meg a hátam mögött. - Lehet róla szó, húzd el őt olyan messzire a srácoktól amennyire csak tudod, szabad út legyen az ajtó felé, ha szükség lesz rá. Tudnék valami tüskés sövényt, aminek a tüskéi esetleg elaltatják őt, ha hozzájuk merészkedne, de szerintem neki meg se kottyanna, csak megszédülne. – csak okoskodom, ilyesmit még nem csináltam és ki se ’tenyésztettem’, valószínűleg a sövény működne, de az altatós szúrós tüskék valószínűleg még nem. Kiderül, ha oda kerülünk! - Nem csak az élete árán tudnánk megállítani őt. Kell valami, ami az elméjére hat, valami erősebb. A szeretet nem elég. Emlékeztetni kell őt arra, hogy ember. Van bármi, amit tőle kaptál vagy együtt éltetek át? Valami, akármi? – nem voltam én ennyire a szívek mutánsa, ez holtbiztos, de talán meg lehetne így is hatni rá, ki nem mondtam ugyan, hogy mire próbálom szegény Romyt rávenni, de talán végső esetben csak az ijesztené meg szerencsétlen Kainet, hogy eszébe jut az életben igenis van még miért normálisnak, szinte emberinek lenni és van, aki várna rá. A folyosón sietve konstatálom, hogy Romynak igaza van, nem kellenek szemtanúk. Csak ide nem elég a növénykollekcióm, szellő is kellene, húzat, ami viszi a kábító illatfelhőt a tömegen. De na, a biztonság kedvéért a folyosón árválkodó növényeket átalakítom ilyenné, miután áthaladunk, csak az hiányzik még, hogy az áldozatai legyünk. Szerencsére nem maradnak örökké ilyenek a növények, fél óra és visszaváltoznak de addig szépen mindenkit kicsinálnak. - Nem baj, pont ez a lényeg! Lehet a csali! Futhat utánam és megakarhat ölni engem, hátha békén hagyja szerencsétlen srácot! – nem lelkesedem az ötletre persze, hogy rám akarjon törni a gyilkos hajlamával, de jobban nem tudok. Megállok az ajtó előtt és csak nézem őket először. Egyik sem szép látvány, de ha Romy jelet ad erre a sövényes dologra én készen vagyok. Ha azonban nem kapnék semmiféle jelet, és valami csoda folytán Kaine magához térne – remélem a szavaim elértek Romyhoz és értett minden célzást, ha nem elő kell vennem otthon azt a listát és húzni még egy vonalat a többi mellé – akkor esetleg odébb állnék az útból. De ha nem és cselekedni kellene s, a sövénytémát elvetettük, hát kénytelen vagyok bedobni magam valami olyan szöveggel, hogy „Hé pókfiú, ha valakit ki akarsz nyírni, akkor gyerünk kapj el, ha tudsz!” és Kaine felé dobnék valami pici magot amit nem látni de amiből szép szál rózsa szökkenne ki és landolna előtte - amit ajándékba adhat Romynak megjegyzem szépen halkan - ha sokkolni kellene őt. Sajnos nem volt nálam kesztyű, hogy azt dobjam le elé. Bár őszintén annak örülnék a legjobban, hogyha magához térne annyira, hogy hatni lehessen rá és végre felfogja, hogy ez a fiú nem az akit ő keres, mert ott hagyta őt azon a másik helyen ahonnan jött.
▪▪ : : ▪▪ Play by : Jacob Elordi ▪▪ Karakterdal : Victorious ▪▪ Kapcsolat : Nincs ▪▪ Karakterlap : Skarlát Pók ▪▪ Foglalkozás : Mikor mi ▪▪ : : ▪▪ Hozzászólások : 154 ▪▪ Csatlakozott : 2023. Feb. 13. ▪▪ Tartózkodási hely : Mi casa ▪▪ : : ▪▪ Keresem : Az utam
Tárgy: Re: Polychromatic attack: Fear the six! Vas. Szept. 03 2023, 11:45
Csipet
csapat
Az, hogy lehiggadjak jelenleg több sebből vérzett. Egyrészt ha folyamatos támadásokat kellett levernem magamról, akkor nem hogy csillapodott volna a haragom, de még csak jobban be is pöccentem. A legjobban Laze gazai zavartak és ezen a ponton nem is kegyelmeztem nekik még akkor sem, ha ez esetleg nem tetszhetett neki. Csak elpillantottam a távolodó kettős után Romy arca mellett, de valahogy nem hagyta, hogy egy kicsit is levegyem róla a fókuszt. Már éreztem, hogy ténylegesen értelmet nyernek a szavai és kezdett oldódni a fojtó feszültségem, amikor Lili is megérkezett. A pandolása és Laze kis magánakciója kizökkentett abból, hogy továbbra is csak a lányt figyeljem, ez pedig egy újabb hullám feszültséget hozott magával. A tekintetem egy ponton talán enyhültségről árulkodott, de ahogy felpillantottam róla a többiekre, már ismét a dacos és eltökélt pillantással tettem. Kizökkentem és ettől csak újult erőre kaptam, hogy leszedni akarjam magamról őket, gondolkodás nélkül bármi áron. Nem voltam tiszta, mintha nem is igazán az én akaratom érvényesült volna, hanem valami belső erőé, ami hosszú idő után először újra vérre szomjazott. Nem érdekelt a félreértés, sem holmi ördöghurok, csak szabadulni akartam tőlük és tovább lendülni Pókember felé. Megint bevibrált a kép és olyan emlék derengett fel előtte, ahol a másik Peter Parker kigúnyol és faképnél hagy, miután sikeresen összezúzta a jobb karomat a kocsibontó zúzdájában. Napokat lebegtem a tartályban aztán regenerálódás kínjai között. Még ha tompán is éreztem azt az érzést, most olyan valósághűen nyilalt belém, hogy csak megacélosított az eltökéltségemben. Nem tisztán éreztem, hol mosódott el az emlék és a valóság. Valahol legbelül pedig éreztem a késztetést a srác figyelmeztetésére. Nem egészen értettem a szituációt, ha ők beszéltek Warrennel, az csak azt jelenthette, hogy jóban voltak. Ha pedig joban voltak, akkor... itt valami történt, ami ott nem. De ahhoz nem volg még elég önuralmam, hogy magamtól lehiggadjak, mert lendületbe is jöttem. - Ezt engedd is el, ő nem egy ártatlan doki, a te DNS-eddel kísérletezett. - szűrtem ki a fogaim között bosszúsan. Nem is figyeltem még fel arra, hogy a többiek megérkeztek, annyira lefoglalt Parker jelensége. Láttam, hogy a lány elé lép ki, védelmezi őt. Mintha csak ő lenne Mary Jane, de valami mégsem volt kerek ebben a történetben. - Mi lenne, ha kimaradnál? - vágtam vissza neki instant, most már azért erősen ő is a képletbe helyeződött, bennem pedig túlcsordult az indulat. A lányok ismerős hangja némiképp elvonta a figyelmem és újfent éreztem, ahogy a kezemre kapnak. Már csak Laze kellett és teljes lesz a lefogó osztag is. De Romy immár nem kapaszkodott fel annyira rám, hogy ne tudjam akár könnyűszerrel lerázni őket, más kérdés, hogy nem akartam a pengével egyiküket sem megvágni. Annyira már nem voltam eltájolva, mint odakint abban a pillanatban, de kiváltképp zavart, hogy satuba fogtak. - Ebbe ne avatkozzatok bele! A fenyegetést azonban nem igazán tudtam jelenleg elviselni. Elég nagy lendületet is adott, hogy újfent bemutatkozzak, de kezdett összezavarni, ahogy a tarkóm betriggerelt az idegen lánytól és ezzel könnyű lapot adtam Peternek, hogy visszavágjon. Na nem mintha féltenem kellett volna, odaát is mindig megúszta valahogy az összecsapást, igaz eleinte nem voltam még elég stabil, aztán már Ben akart jobban az életére törni. Az azonban meglepett, ahogy Peter a hálót az arcomba lőtte ezúttal és még csak igazán reagálási lehetőséget sem adott. Ezzel megint felmérgesítettem magam és újfent megpróbáltam kitépni a karjaimat a lányok szorításából, ezúttal a penge visszahúzásával megspékelve, mert a francokat sem láttam. Úgy téptem le a szemellenzőt, amilyen hamar csak tudtam, hogy aztán kifelé forulva nem visszatámadjak, hanem előre hajolva megragadhassam Peter derekát. Közelharcban még mindig én voltam jobb, talán ebben a világban sem volt ez másképp. - Kaine, remélem mond is valamit. A kapcsolatunk pedig közelebbi, mint gondolnád.
