Polychromatic attack: Fear the six!

Mikor az ember belecsöppen olyan szituációkba, mint a normális életvitel, akkor bizony számolnia kell a környezete hatásaival is. Leginkább ezt a nyaggatásban érzékeltem az elmúlt napokban. Semmi affinitást nem éreztem az iránt, ami bezsongatott mindenki mást. Mégis mi olyan nagy dolog egy egyetemi nyílt napban? Egyáltalán miért akar valaki tartozni egy olyan közösséghez, ahol még ő fizet azért, hogy magához vegye a tudást? Ahelyett, hogy mindenki magának frankón összeszedné a saját tudnivalóit, inkább órákat tölt el mások hülyeségének hallgatásával. És ha nem is az érdekli, akkor mi van? Mert Laze nyavajgásából úgy vettem le néha, hogy egyes tantárgyakat a pokolba kíván, így én nem is akartam semmi ilyen rendszerben részt venni. Hogy mégis miért ültem mégis kocsiba? Mert előző este se volt más a téma, mint az, hogy majd milyen klassz lesz emberek közé vegyülni és érdekes dolgokat látni, hallani. Bármelyik építmény kész volt lenyűgözni a beérkezőket, teljesen biztos voltam, hogy a legjobb pompájában fog minket ott minden várni és elképzeltem magam, ahogy a tömegben szinte meg sem mozdulva alig várom majd, hogy hazajöjjünk és kijelenthessem, továbbra sem fogott ott meg semmi. Igen, ez volt a tervem, akkor legalább leszállnak a témáról.
Egy fél napba nem halok én sem bele.
Hárman ültünk a kocsiba és minekután Lilia külön indult, így csak kétfelől kellett hallgatnom azt a klassz, bezsongott csivitelést, ami megelőzte az elindulást. A papírforma tényleg a legkevesebb volt jelen szituációban és csak horkantottam egyet a további unszolásra. Nem baj, holnap már vége lesz, ezt jobb lesz mantrázni magamban.
- Komolyan nem értem, hogy miért nem képezitek magatokat saját magatoktól, ha valamihez van tehetségetek, a többi csak jön magától. - elég radikálisan láttam ezt a szegmensét az egyetemi dolgoknak és az önfejlesztésnek, de leginkább ez utóbbinak. A világ összes adata rendelkezésre állt, hogy nyugodt körülményekhez képest elsajátítsanak bármit. Tényle bármit. Itt a cenzúra kijátszható volt, nem úgy mint ott, ahonnan én jöttem.
- Milyen hiteles a nevem is. - persze, azok a papírok, ami úgy nézett ki nagyjából az első héten a lányoknál, hogy beközöltem, nekem nincs vezetéknevem, sosem tartoztam sehová. Aztán mivel nem jutott más eszembe, benyögtem a "Parker"-t mintha amúgy olyan kevesen futkosnának ezen a néven, számomra csak egyet jelentett azzal, ne felejtsem el a múltam. Így aztán ahányszor kiejtettem a nevem, eszembe jutott minden rossz érzésem is vele kapcsolatban. Romy oldalba bökésére persze rá sandítottam, de csak miután tudomásul vettem, hogy a kocsi lezárult.
- Szerintem is köhög a kocsid, Laze. - tettem hozzá egykedvűen az én megjegyzésemet is, mielőtt elindultam nagy, de annál reumásabb léptekben az épület felé. Dehogy maradok én le, miért akarnék tömeggyilkos lenni, nem? Mert biztosan irritálna ennyi ember egy idő után és magammal sem tudtam mit kezdeni, mert eleve azzal az életérzéssel jöttem ide, hogy mit is akarok?
- Most jöhetne az a köpcös kecskepásztor csávó a meséből, aki kettészelte a tengert, milyen egyszerű lenne átvágni az utat ennyi ember között. Lehet itt levegőt kapni még? - volt némi emberundorom és ez most erősen kiült az arcomra. Inkább szorosabban felzárkóztam, hogy amíg az ámulók lassan azt se tudják, merre mennek, én azért ne essek a hibájukba. Hagytam is inkább beszélgetni őket, mert nekem jobbnak tűnt inkább felmérni a terepet ennyi ember feje fölött.
- Nincs laborfóbiám. - javítottam ki Lazet, akit fél füllel hallottam meg. Néha olyan meredek tévedésekben élt a srác rólam, hogy csak pislogtam, honna akasztott le ilyen baromságokat. De nem hibáztattam, neki volt egy olyan felfogása, amilyen nekem sosem lesz és jobb volt meghagyni többször abban a tudatban, hogy igaza van, mint összeveszni vele a saját igazamért. Hozzászoktam mellette tényként kijelenteni a valóságot aztán vagy megfogadja, vagy nem.
- Lilit itt megtalálni olyan, mint tűt a szénakazalban, de rajta vagyok. - remek, legalább találtam magamnak egy feladatot, amivel leköthetem magam, amíg ők megdiskurálják a labor adta érdekes kísérleteket, engem annyira nem vonzott, hogy mi lesz abból, ha két cuccot összeöntenek. Azzal tisztában voltam, hogy hogyan kell házilag bombát gyártani, de itt biztosan nem a tűzijátékra mentek rá.
Laze elindult előre, egy darabig még követtem a tekintetemmel, de aztán lepillantottam Romyra, ahogy nekem szegezte a kérdését. Igyen cuccok? Az mit takar, nasit, innivalót, vagy valami dedikált porfogót a polcra?
- Leginkább még semmi, Laze elindult. - kicsit talán túlságosan a gondolataimba kezdtem merülni, hogy autimatikusabban válaszoltam, minthogy figyeltem volna, de a figyelmem most lekötötte a zsibongás, a rengeteg inger és a zaj. Észre sem vettem, hogy Romy elmozdult mellőlem, Laze pedig már a periférián sem volt. Egy vállamig érő göndör szemüveges srác belém könyökölve araszolt tovább és egyre jobban kezdtem azt érezni, itt folyamatosan csak egyre és egyre többen lesznek. Már a szófoszlányok kezdtek visszhangzani a fejemben, de én még mindig csak kitartóan figyeltem. Aztán a tarkómon kezdtem érezni egy tompa szúró érzést, ahogy pedig kiszúrtam egy rohadtul ismerős arcot a tömegből, minden normális gondolatom mintha kiveszett volna a fejemből. Összeszűkült szemmel dermedtem meg és figyeltem, miközben éreztem, hogy a tompaság és a vérszomj különös egyvelege kezd el kavarogni bennem, bírja mozgásra a végtagjaimat és vágja le rövidre az utat a srác felé, aki még csak a bejárathoz sem ért teljesen, nem kevés "hé, látsz a szemedtől?" vagy "ne engem löködj, hülye bunkó" szitokszóval a hátam mögött indulok el és úgy nyúlok utána ösztönből, hogy megragadhassam. Teljesen ellengi az agyam a gyilkolási vágy, a rengeteg fájdalom, amit ő okozott és mégsem ő. Annyira ismerősen tódul elém minden mozdulata odaátról, ahányszor csak összecsaptunk, ahányszor sikerült elcsípnem, még ha egy pillanatra is, mielőtt meglógott volna, aztán később meghalt volna. Mintha a kísértet hasonmása nézne vissza rám és cseppet sem érdekel a tömeg, hogy mit szólnak, ha esetleg elérem, mi lesz.

Teljesen őrült voltam, hogy hagytam magam belerángatni az egész tervbe. Persze ez a többieknek fontos volt, én abszolút meg tudtam érteni, hogy mit jelent az egyetem. A következő lépcsőfok az élet rögös útján, ami talán új ajtókat nyit a jövőben. Én nem éreztem úgy, hogy bárminek is a hiányában szenvednék, a lehetőségeimet nem úgy mértem fel, ahogy azt mások tették. Nekem minden újdonság volt, amit az elmúlt időben tapasztaltak és mutattak, én csak próbáltam valahogy kapcsolódni ehhez a jelenlegi szituhoz és az eddig eléggé bevált, ha bekapcsolódtam a beszélgetésekbe. Most sem tettem másképp, hogy tereljem kicsit a rossz ellenérzéseimet, amit ez a hirtelen összezsúfolódott tömeg látványa okozott ezen az egyébként nem is olyan tágas beltérben.
- Ne aggódj, ebben a kontextusban ezt senki nem érti. - én sem értettem, hogy Romy miért fordít ekkora figyelmet egy olyan elszólásra, amit ebben a hangzavarban egyébként sem sokan fognak meghallani. De az emberundorom már a küszöbre lépett, hogy mesékből idéztem. A legnehezebben erre lehetett rávenni, de ha már tartottunk közös filmezéseket, akkor én boldogan elvoltam a nasival is. Néha tényleg voltak elgondolkodtató mozzanatok is. Hümmögtem csupán a kérdésre. Ahogy egyre beljebb araszoltunk, én annál nehezebben tudtam elszakadni attól, hogy mennyi ember is leledzett itt. Csak megpróbáltam elképzelni ezt az én világomban és máris megidéződött a tömegkatasztrófa. Igaz, ott még csak az sem volt lehetséges, hogy ennyien összegyűljenek egy helyen, mert senki nem akart öngyilkos akciót. Laze is mindjárt tol egy öngyilkos merényletet, ha tovább hülyéskedik a laborokkal. Néha annyira de annyira nem tudtam őt komolyan venni, mintha valahol ő sem értett volna engem meg. Ez azért nem azt jelentette, hogy ha gáz lenne, nem segítenék, csak nem értette a miértjeimet. Nem is kellett.
Jelenleg magam sem értettem magamat.
Valahogy annyira elnyugodott minden, mint amikor a film belassul. Aztán hirtelen ismerős érzés hasított belém. Nem is tudtam hirtelen egy ennyire abszurd helyen hová tenni, leginkább úgy tudnám jellemezni ezt az érzést, mint amikor valaki addig kell, hogy keresse a kérdéseire a választ, amíg meg nem kapja rá az összeset. Pedig esküszöm semmi komoly nem járt az imént még a fejemben. Elég volt aztán csak körbepillantanom, hogy meglássam a teljes valóját a hirtelen jött érzések forrásának. Úgy éreztem, mintha rettentően közel lennék a célomhoz, pedig nem terveltem ki semmit. Furcsálló grimasszal pillantottam körbe, miközben próbáltam volna az embereket analizálni, nem szakadhatok ki ebből a valóságból. De ahogy a szemkontaktust felveszi velem csak egy pillanatra is, hirtelen eláll a lélegzetem és totálisan csak magunkat kezdem érzékelni a térben. Kurvára ismerem és mégsem. Kurvára előjön az a kellemetlen érzés, hogy én őt ki akarom nyiffantani. Nem érdekel, hogy egy tucat ember van itt, már teljesen kizökkent az először tompán, majd egyre erősebben lüktető gyilkolási vágy. Az ösztönök úgy kúsztak elő, mintha még mindig a szeren függenék, pedig már rég kitisztult a fejem tőle.
Úgy vágtam át azon a tömegen, mintha én szerettem volna kettészelni, mint ahogy az imént még hivatkozni akartam rá, de már az is olyan távolinak csengett. Csak a srácot figyeltem, a mozdulatait, ahogy neki még fel sem tűntem mert azt az egy pillanatnyi kapcsolódást leszámítva egyszer sem nézett többször rám. Öreg hiba alábecsülni az ellenfeleket.
A távolság úgy csökkent közöttünk, mintha igazából nem is nagy léptekben, hanem gyors tempóban futottam volna le, de lehet csak annyira arra fókuszáltam, hogy kifigyeljem a mozdulatait, ez az csekély apróság fel sem tűnt. Aztán még dumálni is kezdett, amit én még a saját univerzumomban is rettentően gyűlöltem. Amikor Pókember megszólalt a maga idegesítő témaváltásaival, szükségtelen dialógusaival, hogy inkább azzal idegeljen ki, mint bármi mással. Nem terveztem én a meglepetés erejével támadni, egyszerűen csak be akartam vinni neki az első ütést, hogy aztán ne is akarjon tudni gyorsan reagálni. Hisz tudtam előre az ő mozdulatait, hacsak ez a Peter nem volt teljesen más. Ebben azonban kételkedtem. Az időzítésem viszont rosszul sült el az izgágasága miatt és a válla helyett a mellette lévő szobor bánta darabjaiban.
- Nem tudnál egy kicsit veszteg maradni? - csaptam neki visszakézből. Pont nem érdekelt, hogy kinek szövegelt és mit, engem csak az vitt előre, hogy minél hamarabb fogást találjak rajta mondjuk a karján, csak hogy tényleg ne pattogjon nagyon. A tömeg még mindig nem érdekelt, ellenben őt miért ne érdekelhette az inkognitója?
- Te engem nem, de én téged nagyon is. - és ha eddig még nem lendültem nagyon mozgásba, akkor most rákapcsoltam.