Got a shot of kerosene in my veins

– Az jó… mármint, hogy a klubból nem jönnek utánunk. – Nem akartam, vagyis inkább nem mertem se belegondolni, sem pedig rákérdezni, hogy ezt a tűz általi hamuvá válást komolyan gondolja-e? Mármint természetes kémiai reakció, ezt a részét értem. Csak a maffiózókkal kapcsolatban. – Az nem, hogy mindenhol ott vannak – hebegtem. – Gépekkel beszélésemet cserélem láthatatlanságra! Utóbbival jóval több hasznom lenne – fogalmaztam meg orrom alatt kívánságomat. – Te nem sérültél meg, ugye? – habozva érdeklődtem hogyléte felől. A maffia a lőfegyvereikkel annyira ijesztőek és veszélyesek! Futólag végig vezettem John Wicken tekintetemet, szemeimmel bárminemű seb után pásztázva. Nem akartam, hogy úgy érezze megbámulom, ezért hamar felhagytam a szkenneléssel és inkább a válaszára hagyatkoztam.
– Oh… OH! – hatalmas szemekkel meredtem rá, majd a műszerfalra, ahogy leesett a tantusz. Utóbbi képletesen visszhangzó csörömpölése árulta el a földre értét. Sok éves GTA ide vagy oda, ezeket azért nem jegyeztem meg! A motorokat jobban bírtam. Ezért se volt egyértelmű, hogy a Pontiac márkanév alatt futó Firebird modellben ücsörgünk. Hát… így tényleg nem olyan kreatív a névválasztás. De ki vagyok én, hogy ítélkezzek? – Pardon. Így teljesen logikus és világos – gondolatban kiosztottam azért még egy bocsánatkérést Firebirdnek.  
– De ezeket nem is az öröklétnek tervezték – keltem az Apple telefonok védelmére –, mint mondjuk a régi bunkófonokat. A híres Nokiák például – lepillantottam az ölemben pihentetett, berepedt képernyőjű mobilomra. – Mentségemre én sűrűbben váltok fehérneműt, mint iPhone-t! – kezembe fogtam a készüléket, hogy nyomaték céljából meglóbáljam (a mozdulat során majdnem újra elejtettem). Bár talán elég lesz kijelzőt cseréltetni a második (?) Salvadore-on. Nem tudom honnét jött a szám és név. Eddig a telefonom csak simán, egyszerűen „mobilom” volt.
– Azért a grafikának határozottan jót tett az idő – léptem túl a telefonom által keltett zavaron. – Mármint én nagyon szeretem a pixeles retro játékokat is, ha mondjuk a nosztalgia faktor a lényeg – nagyon élem őket. – De azért megvan az újonnan fejlesztett gameknek is a maguk varázsa. Olyan szépen meg tudják oldani az illusztrációt manapság! A VR-ban pedig annyi potenciál van, alig várom, hogy lássam mit hoznak ki belőle – egyre inkább lelkesebb lett a hangom, ahogy a játékokat érintettük. Szerencsére nem egy konkrét game került a terítékre, mert akkor véget nem érő ódába fognék és azt nem igazán szokták bírni a környezetemben.
A tűz megfékezhetetlen, halálos és veszélyes tényezőit kevésbé pártoltam, kivéve, ha játékról volt szó, mert akkor mind a három elkellett, ha győzni akartál. Ellenben az összes pozitív részével szemrebbenés nélkül egyet tudtam érteni. Legnagyobb meglepetésemre John Wick cseppet sem furcsállotta a tűzhöz való szokatlan hozzáállásomat, aminek kirészletezését amúgy sem kérte, mégis a nyakába öntöttem. Már felkészültem lelkileg a leszólásra, döbbenetemre az ellenkezőjével fogadott. Úgy meglepett vele, hogy még azt is elfelejtettem megkérdezni miért hangzott úgy, mintha most társalognánk először?
– Mert még nem beszéltem lyukat a hasadba… Szerintem ez egy külön adottságom a mutáns képességem mellett – ami csak is kizárólag stressz és nagy beleélések alkalmával aktiválódik. – D-de szólj nyugodtan, ha zavar vezetés közben vagy úgy amúgy! Jó? Nem fogok megsértődni – tudok én csendben is lenni. Csak az abból származó „cringe”-t nem biztos, hogy túlélem.
– Honnan tudod, hogy érzékelik a mozgást a tűzlényeid? Esetleg képes vagy látni a szemeikkel? – gesztikuláltam saját szemeim felé. Ha igen, akkor azért vannak átfedések a Find Familiar varázslattal. Remélem, hogy nem kérdeztem butaságot ezzel… – Ha engem kérdezel a zongora is tud para lenni – nem szívlelem annyira azt a hangszert. – Wow, sárkány! A sárkányok menők!! – álmélkodtam, ahogy próbáltam elképzelni egy lángokból álló Smaug-ot. Nem volt nagy kihívás. – Ez alapján ikozaédert is tudsz? A húsz oldalú „kockát”, amit asztali szerepjátékokban használnak. Mint például a Dungeon and Dragonsben! Ú, és olyat tudnál, hogy létrehozol egy tűzkocka falat, ami belül nem ég. Hagysz egy kis közt a falon kívül, ahol szintén nem ég semmi, majd létrehozol egy nagyobb kocka formájú tűzfalat köré és így tovább? Amolyan Matrjoska-effektus csak lángoló kockákkal? Vagy van korlátja annak, hogy mennyit spawnolhatsz le egyszerre? – a kezdeti lelkes, heves gesztikulációkkal ékelt magyarázásom egy bizonytalan kérdésben zárult. Mivel ez már lehet, hogy súrolta azt „a kíváncsiságnak is van egy határa” – dolgot. Csak én útlevél nélkül is hajlamos vagyok keresztülmenni rajta. – Ú!!! Egy AT-AT-ét kéne csinálnod akkor. Annak fémes, nyikorgó hangját szerintem még YouTube-on is megtalálod, hogy realisztikusabb legyen. Vagy raptorokat! És előadhatnád Owen Gradyt a saját bejárású lángdinóiddal… khm… bocsi. Csak… csak tök érdekes elképzelni ezeket és… – még nem találkoztam igazi tűzidomárral. Vagyis de. Más kérdés, hogy nem igazán emlékszem azokra a beszélgetésekre. Egyáltalán már kérdeztem ezeket tőle? Egyébként is, olyan buta vagyok! Biztosan nincsen szüksége tippekre a saját képességével kapcsolatban.
– Én benne vagyok! Szerintem képes lennék bevágni egy teljes Hawaii pizzát – túlzások nélkül –, vagy egy XL-es KFC csirkekosarat. De a pizzát jobban szeretem, sok sajttal – és csak részben szántam ötletnek arra, hogy mit ehetnénk esetleg. Csak múljon el Arrow hogylétéből fakadó görcs a hasamban.
– Wow… Köszönöm! Még senki sem mondott ilyeneket a nevemről – motyogtam. Szabályosan éreztem, ahogy az arcom, sőt, még a füleim is kezdenek felforrósodni. Én lettem most egyszerre vörös és fehér. Legalábbis a hófehér bőrömön tuti, hogy látszódott az arcomra kiült pír. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mi mögé rejtsem kislányos zavaromat. Én balga a szavak mellett tettem le a voksomat: – M-mármint, azt néha megkaptam, hogy szép, de ilyen költői utalásokat még sosem! Egyébként sokan azt hiszik, hogy a fűszernövény után lettem elnevezve, pedig nem. Sőt, a rózsákhoz és Máriához sincs köze. A tengerről kaptam a nevemet, annak is a harmatjáról. Izé… „ros marinus” szókapcsolatból, vagyis ’a tenger harmatja’. Ezt jelenti. A kifejezés. A latin… – Már én is kezdtem összezavarodni, hogy mit magyarázgatok itt össze-vissza. Csak le kellett volna nyelnem a dicséreteket és jól laknom velük. Maximum szépen, egyszerűen megköszönöm, nem bele ugranom egy értelmetlen magyarázkodó spirálba.
– E-ez szörnyű! – ez volt az első, ami megfogalmazódott bennem képességének elfojtásának története nyomán. „Azt akarták, hogy próbáljak normális lenni” – részt valahogy nagyon át tudtam érezni. Meg se kellett kérdeznem, intuícióból sejtettem, hogy valószínűleg a családja akarhatta ezt.
– Sajnálom, hogy ilyeneken kellett keresztülmenned. Biztos nem lehetett könnyű – mancsomban szorongatott telefonomat fixíroztam. – Fájt, amikor így… „kirobbant” belőled a képességed? És… ijesztő volt? – Belső vívódásomat nehezen sikerült szavakká formálnom. Kérdéseimbe részben félelmemet is belefoglaltam, amit a saját talentemmel kapcsolatban éreztem. – Nagyon nehéz volt megtanulnod az erődet használni vagy volt hozzá segítséged? – próbáltam kicsit barátságosabb vizekre evezni ebben a témában.  
– Hát ezt nem tudom megmondani. Vagyis eléggé fura volt, amit éreztem. Leginkább olyan, mintha repülnék. Meg egyszerre sírnék és nevetnék, vagy hol az egyik, hol a másik történt. Nagyon-nagyon fura volt és legkevésbé sem hiszem, hogy üdítő látvány. Sokkal inkább cringe lehettem, azt hiszem. De Lancet kellene megkérdezned, biztos többet tudna mondani erről, mivel ő is ott volt… – bár, ha lehet, akkor inkább ne faggasd erről, jó? Nem is kellett volna ötleteket adnom. Mereven szuggeráltam ölemben tartott kezemet. Egy egész percig próbáltam ellenállni a késztetésnek, hogy ruhám ujját birizgáljam vagy a kezeimet tördeljem. – Ennyire szembetűnő valakin, ha nem laza? – szökött ki belőlem a kérdés. És rajtam is látszik? Utólag tudatosult bennem, hogy megint nem voltam képes lakatot tenni a számra és hangosan kikotyogtam.
– Oh, nem! T-teljesen jogosan olvasta rám, de komolyan! – hangomból hamar kiveszett a kezdeti határozottság. De úgy éreztem fel kell szólalnom Pietro érdekében. – Én egyáltalán nem vagyok jó ember… – jelentettem ki elcsukló hangon, miközben lehajtottam a fejemet. Cseppet sem volt egyszerű ilyesmiket beismerni, de ez volt az igazság. – Mikor a maffia miatt el kellett hagynom a lakásomat, Pietro összeszedett az utcáról és a kutyáimmal együtt elvitt Bayvillebe – és még csak nem is ismertük egymást, vagyis ő igen, azt a multi-alter énemet. De ez egy számomra is bonyolult, másik történet volt, amiről nem gondolom, hogy másnak is kéne beszélnem. – Aztán segített abban, hogy megtaláljam a Papámat. Erre én, amikor összevesztek a testvérével csak rosszabbá tettem a dolgokat. Nem ez volt a szándékom. Én csak… nagyon-nagyon szerettem volna segíteni nekik abban, hogy kibéküljenek, holott semmi jogom nem volt rá. Meg amikor csak barátkozni szerettem volna Pietroval, elkezdtem olyan dolgokat látni, amik nem is voltak ott… – hangom remegett, folyamatosan halkultam el az utóbbi résznél. Legszívesebben elsüllyedtem volna zavaromban. Kitöröltem volna azt a bizonyos napot az életemből és mialatt erre gondoltam, párhuzamosan érezni kezdtem azt a mellkasi nyomást. Mintha egy óriási követ helyeznének rám, még a légzés is nehezen ment. Ajkaim égtek, ahogy a csókra gondoltam. Szívem pedig úgy szúrt, mintha szilánkok állnának ki belőle. Olyan nehéz volt barátként gondolni rá. – M-még a mobiljából is elvettem hat telefonszámot az engedélye nélkül. Véletlen volt! Csak nagyon-nagyon akartam a Papámmal beszélni és azt hittem, hogy az egyik kontaktja, akitől az információk származtak talán tudna segíteni… D-de nem hívtam fel őket! Ebben biztos vagyok – szabadkoztam, mintha ez valóban komoly mentség lehetne. Pedig nem volt az. – Csak akkor sem illik ilyet tenni… – fejeztem be a gondolatot a levont tanulsággal. Gyakorlatilag visszaéltem a vendégszeretetével több szinten is.
– Tudom… – azt, hogy nem illek oda. Letörten meredtem magam elé, olyan érzéssel töltött el ez a kijelentés, mintha a valóság váratlanul megküldött volna egy pofonnal. – Én is érzem, hogy olyan, mintha oda arcátlankodtam volna egy baráti közösségbe, ahova semmiképpen sem fogok klappolni. Ők nagyon jóban vannak, tök régóta ismerik egymást. Én pedig nem éltem át olyan dolgokat, mint ők, így nehéz beleképzelnem magamat a helyzetükbe – legalábbis én így éreztem eddig. – Nagyon köszönöm az ajánlatodat. Lehet, hogy… nem is tudom – éreztem a torkomban növekedni a csomót. Nagyon csábító volt a gondolat. Legszívesebben menekültem volna annak az eshetőségétől, hogy Pietro elé kelljen állnom. Nem is tudtam elképzelni, hogy miként volt ehhez lélekjelenlétem az elmúlt időben. Ott biztonságban vagyunk – hallottam Józan Eszemet felszólalni, romba döntve azt az aprócska elhatározást, amit érzelmi alapra próbáltam felhúzni. – Igazából Bayvilleben még egyszer sem keresett a maffia. És rettentő nehéz kutyabarát helyet találni. Meg kevésbé ijesztő ez az egész úgy, hogy nem vagyok egyedül… – a Mama halála óta folyamatosan egy űrt éreztem magamban. A Papa se volt velem. Noha Arrow mellettem volt, de Bow nélkül rettentő fura az egész. A többi, távoli rokonomat pedig sorra érte a baj. – És én nem tudom használni túl jól a képességemet. Amúgy sem tudnám vele megvédeni magamat, szóval… Tudom, hogy ez úgy hangzik, mintha csak azért akarnék ott lenni velük, mert ők erősek. D-de tényleg maga a gondolat, hogy nem vagyok egyedül egy házban az nekem… most… sokat jelent. Azért tényleg köszönöm, hogy segítenél lakhatást találni. Ha a jövőben meggondolnám magamat, akkor is kereshetlek ezzel? – kérdeztem rá félszegen. lopva lesve John Wickre. Megértem, ha egyszeri ajánlat volt és ha ezt most elengedem, akkor ez egy elúszott hajó lesz.
Bólintva vettem tudomásul mindkét táv megtételéhez járó időt, bár leginkább az orvos érdekelt. Mélységesen aggódtam Arrowért, még ha most leginkább saját nyavalyáimra fókuszáltam. John Wick a benzinpénzes ötletemet olyan vehemenciával utasította vissza, hogy rögvest elszégyelltem magamat, hogy egyáltalán fel mertem hozni.
– Oh, akkor… ezesetben meghívhatlak majd arra a késő esti tízóraira? Éjféli ebédre? Kora hajnali uzsonnára? – hívjuk, ahogy jól esik, csak valamivel tudjam honorálni ezt a kedvességet. – Amúgy az ilyen vacsora utáni étkezésekre miért nincs egy speciális szó? – bár simán lehet, hogy csak az én szókincsem szegényes.
– A Testvériség tagja vagy? – gördült le ajkaimról a döbbent kérdés. Úgy meglepett ezzel, hogy azt sem értettem, hogy Pietro idegesítése miért számít jó unaloműzésnek. A furcsa Deja vu érzést pedig végképp nem tudtam hová tenni. – És… alkalmasak voltak rá? A többiek. Nagyon szerettek volna csatlakozni – próbáltam felszólalni az érdekükben. Még időben ráharapva nyelvem hegyére, mielőtt tovább taglalnám. Így sem kéne mások ügyében eljárnom. Arról az apróságról nem is beszélve, hogy én miért nem emlékszem erre?
– Mint a „Beépített Főnökben”? – a YouTubeon láttam belőle egy-két epizódot. Ott csináltak efféle kamu háttérsztoris, új identitás kombót az alapos megfigyelés nevében. Feszélyezetten kezdtem birizgálni a hajamat.
– Te egy ilyen felsővezető vagy a Testvériségnél? – kérdeztem rá óvatosan. – Kérlek, ne nézz kergének, amiért nem emlékszem erre, ha esetleg korábban beszéltünk erről! – és ne kövezz meg, amiért túl radikálisnak gondollak titeket és ezért igazából nem is akartam összeakasztani veletek a nem létező bajuszomat. Szóval, most nem is értem, hogy miért vagyok itt a kocsidban.  
– És a John Wick az a tényleges neved vagy az is az álcád része volt? – lehet, hogy nem ez a legfontosabb részlet az egészben. Csak szeretném tisztán látni a helyzetet…

-Ez esetben várom, hogy megcsillogtasd ezt az adottságodat is. Engem nem zavar, ha valaki beszél hozzám, vezetés közben sem. Nem szeretem a kínos csendeket. Sokkal jobb így. -persze beszélgetés és beszélgetés között is óriási különbségek lehetnek. Jó hallgatóság vagyok, van véleményem különféle témákról, de az üres fecsegést és a töménytelen ostobaságot ki nem állhatom. Néhányakból pedig csak az dől. Azokat messziről kerülöm.
-Egy elég sajátos összeköttetésben állok velük. Így lényegében igen, olyan, mintha az ő szemükkel is látnék, vagy érzékelném azt a környezetet, amit ők. Leegyszerűsítve. -nehéz szavakba önteni. Mintha több helyen lennék egyszerre. Az élő lángok irányítása hatalmas koncentrációt és mentális stabilitást igényel. Itt a gondolatok csapongása, a magabiztosság hiánya nem fér bele.
-A sárkányok a legmenőbbek. -értettem egyet vele.
-Igen és igen. Bármivé alakíthatom, amit csak kigondolok. A képzeletem az egyedüli korlát. Még létező dolognak sem kell lennie, elég ha elképzelek valamit a fejemben. De akár egy létező személy tökéletes mása is lehet, épp csak lángokból. Például akár a tiéd is. -volt már olyan, hogy valakit saját magával csináltam ki.
-Ezeket simán meg tudnám játszani, mivel tudom, mik ezek. Ahogy beszélsz róluk, látom őket a lelki szemeim előtt. Leszámítva, hogy 'Kék' inkább 'Piros' lenne. -a láng mivolta miatt.
-De ha olyat mondasz, amiről lövésem sincs, akkor megcsinálni sem tudom. Viszont, ha mutatsz róla egy képet vagy egy videót, akkor onnantól már sima ügy. -ja, elég OP, tudom. Az én pirokinézisem semmiképp sem hagyományos, és nincs még egy olyan, mint én, aki az élő láng mestere lenne.
-Én is inkább a pizzára szavazok. Bárhol, bármikor, bármennyit. Abszolút kedvenc. -sok-sok-sok feltéttel.
-Hát akkor épp itt volt az ideje, hogy valaki méltó mód' méltassa. -a Rosemarie nevet.
-"A tenger harmatja." Ez tetszik. A latin egyébként is mindent izgalmasabb, különlegesebb hangzásúvá tesz. Érdekes, hogy mennyi név ered onnan, hogy milyen jelentéseket hordoznak, és hogy vajon mennyire illenek a viselőjükhöz. -én ugyan nem vagyok ezeknek a szakértője, de nincs is rá szükség.
-Nem kell sajnálnod. Ez már a múlt. -vontam meg a vállamat.
-Pokolian fájt. Inkább fájdalmas volt, mint ijesztő. Nekem. A környezetemnek talán fordítva, vagy mindkettő. Olyan, mintha... nem is tudom. Belülről gyulladnál fel. Mintha kiégne az agyad, vakítóan fehér fénnyel, aztán szép lassan minden idegszálad elhalna. -majd végül kívülről is, amíg már nem érzel semmit sem. Nem mintha valaha is eljutottam volna idáig. De a zsigereimbe van kódolva, hogy ez a végpont. Egyszerűen tudom és kész.
-Nem volt olyan nehéz, mint másoknak. Szerettem az erőmet egyébként, érdekesnek tartottam, szerettem használni, csak a környezetem nem díjazta. Volt segítségem benne. A Professzor és még pár tanár az X-eknél, aztán végül Mystique. Főleg Mystique. Igazából neki köszönhetek mindent. A sajátomon túl az ő érdemének tulajdonítom, amit elértem, semmint Xaviernek. Ő korlátozni akart, Mystique pedig azt, hogy szabad legyek, veszélyes, elsöprő és megállíthatatlan. -ahogy az a tűznek el van rendelve. Nekem pedig nem kellett kétszer mondani, hogy én legyek a legveszélyesebb és a legrosszabb is.
-Elég jó emberismerő vagyok. Kiszúrom, amit mások nem. Így azt is, ha valaki túlságosan merev és képtelen feloldódni, mert folyton attól fél, hogy rosszat mond vagy tesz, nem felel meg másoknak, hülyének, furcsának nézik, kinevetik, és nem mer önmaga lenni, pedig egyébként ott van benne. Csak nem meri vállalni saját magát. -leginkább ez jut rólad eszembe.
-Hát szerintem az, hogy ki jó ember és ki nem, az teljesen relatív. Maximoffhoz mérten igen is az vagy. Biztos mást tartok jó embernek én, te, vagy anno Teréz anya. Nekem is vannak jó húzásaim, de azért bőven több a gyilkos szándék. Mégsem tartom magam rossz embernek, csak más az értékrendem. -aztán akinek nem tetszik, el lehet húzni.
-Én sem szeretem, ha beleugatnak a dolgaimba, de segítő szándék és segítségnek álcázott ártó szándék között óriási különbség van. Mindenki hibázhat. Ha azt szeretted volna, hogy kibéküljenek, de rosszul sült el, még nem leszel te a rossz főgonosz, vagy ilyesmi. Te őszintén jót akartál, nem keresztbe tenni nekik. Vagy tévedek? -vetettem rá egy kérdő pillantást.
-Maximoffal nem vesztettél semmit, hidd el. Sosem becsült volna meg téged úgy, ahogy megérdemelnéd. Nyertél vele, hogy azok a dolgok tényleg nem voltak ott. Nem mondom, hogy nem tehetséges, nincsenek értelmes, jó fej dolgai, meglátásai, de valójában egy manipulatív, undorító kis féreg, akinek senki sem számít igazán, senkit sem képes értékelni, még saját magát sem. A szociopaták mérgezőek. -ő pedig tankönyvi mintapéldány, nekem elhiheted.
-Abból a bagázsból Alvers-be és Dukes-ba szorult a legtöbb értékelhető, valódi érzelem. -ami hihetetlenül hangzik, de igaz. Tolansky reménytelenül rosszindulatú, Maximoff elcseszett személyiségzavaros és felszínes, a Szőke pedig majdnem ugyanez, csak még nem jutott el olyan magas szintre, mint a "kamu-nemkamu-pasija".
-Mert ő biztos csak illendő módszerekkel operál, ugye? -ennyit erről. Vádaskodni könnyű.
-Mi!? Neeem. Nem. Nem. Nem. Én nem így értettem. Itt nem a baráti közösségről, meg a közös szar életről és az utcán csövezés feelingjéről van szó. Szerintem te túlságosan finom, művelt és értelmes vagy hozzájuk képest. Nem egy ilyen tipikus utcai hülyegyerek, hanem benned sokkal több van. Tudásilag, emberileg, jellemileg, igényességben, mindenhogy. Tőled nincs az a tudatlan és mocskos érzésem, mint az ottaniaktól. Egyébként a legtöbbjüket bírom, mindnek megvan a maga története, értéke, józan paraszti esze, de összességében egy agyatlan, kaotikus fertő az egész. Te jobb vagy ennél. -néztem rá teljesen komolyan.
-Az jó, ha ott biztonságban érzed magad. -nincs ezzel semmi baj. Nem mondom, hogy minden szempontból rossz hely.
-Természetesen. Az ajánlatom később is érvényes lesz. -bólintottam rá a kérdésére.
-Nem akarok ünneprontó lenni, de az éjszakai vacsorát is én állom. Te vagy a nő, élvezd ki minden előnyével együtt, amikor csak teheted. -én sosem hagyok másokat fizetni.
-Az vagyok. -ezek szerint a sztori jó nagy része kimaradt.
-Alkalmasak. Erősek, elszántak, vannak jó meglátásaik a mutáns-ember kapcsolatban, és egyébként a képességeik nem jönnek szembe minden sarkon. -ahogy a tiédek sem.
-Kapaszkodj meg, de jobb ha tőlem tudod, te is a Testvériség tagja vagy. -Bayville-ben úgyis szembesülnél vele.
-Yaaahpp. Pont olyasmi. -a Beépített Főnök egész jó hasonlat.
-A felsővezető nem tudom, mennyire írja le jól, és szerintem erős túlzás, de valami olyasmi. Van Magneto, Mystique, én, aztán mindenki más. -de néha nem tudom minek kínlódok ezzel a baromsággal. Raven miatt. De azon túl... úgyse jön el az, amit én akarnék.
-A John Wick-et te aggattad rám. -többek közt.
-Én pedig csak rád hagytam a dolgot. -még ez volt a legjobb a felhozatalból, ha jól rémlik.
-Egyébként Allerdyce. Nem Wick. -elmondom én minden énednek, ha kell.
-Amúgy... oké, itt a maffia, a mutáns dolog, ilyenek, de egyébként neked milyen terveid vannak a jövőre nézve? Vagy milyenek lennének, ha nem lenne körülötted ez a zűr? Valami suli? Munka? Külföld? Mutáns megváltó? Vagy semmi terv, csak sodródsz az árral?

Find Familiar varázslat! – lelkesen vontam le a következtetést magamban, amikor a speciális érzékelésről számolt be, mellyel összeköttetésben tud lenni a tűzlényeivel.
– Wow! – álmélkodtam csillogó szemekkel azon, hogy bármit meg tud idézni, amit csak elképzel. Futólag eljátszottam a gondolattal, hogyha nekem lenne ilyen képességem, akkor tutibiztos, hogy a kedvenc játékszereplőimmel nyomulnék. A daydreamingből viszont hamar kiveszett az álom, amikor pofoncsapott azzal a kiábrándító, túl reális szagú tényezővel, hogy akár engem is lángformába tudna önteni.
– Uh, elég unalmas és végtelenül nem ijesztő tűzlény lennék hangszálak nélkül. Még lyukadt sem tudnék beszélni a másik hasába – olyan punnyadt vagyok, hogy maximum magamra jelentek veszélyt, a köz számára már kevésbé. – De tudod ki lenne ijesztő? – vettem nagyon halkra a hangomat. Téves tipp az orosz maffia. – Campbell professzor! – lopva körülnéztem, mintha csak attól tartanék előbukkanhatna valahol Tűzmadárban. – A világ legrémisztőbb filozófia oktatója a NYU-n. A vizsgáin nem csak a tudásodat kéri számon, hanem a lelkedet is kipréseli belőled és közben olyan feje van, mint aki lepaktált volna a Sátánnal. Ami igazából remek karakterisztika lenne, ha nem a katedrán szónokolna. Mellesleg megszállottan gyűlöli a modern technológiát és csak az ódivatú táblának él. A kréta pedig az elsőszámú fegyvere! Egyszer láttam elaludni valakit az óráján… szörnyű volt – nyeltem egyet, ahogy felidéztem az emléket. – Még nekem is fájt, ahogy hozzávágta a krétákat, pedig hat sorral hátrább ültem! Utána csak extra adag kávéval mertem bejárni az órájára – bár a tanár lehet, hogy csak a New York-i Egyetem hallgatóságának lenne igazán rémisztő.
– Az nem baj. Legalább az Universal Pictures nem tudna csinos kis jogdíjas pert a nyakadba szakítani, hogy lopod a karakterüket. Amúgy a „Piros” jobban hangzik, mint a „Kék”, szerintem. Majd egyszer… esetleg… bemutatod? – tettem fel bátortalanul a kérdést. – Mármint a tűzraptort! Esküszöm nem fogom megfenyegetni még egyszer a lánglényeidet – becsület szavamat adtam.
– 3D alapján könnyebben dolgozol, ha ismeretlen dologról van szó? – a kép és videó példa után merészkedtem elmenni ebbe az irányba. Logika alapján azt mondtam volna, hogy igen, de inkább nem kezdtem vad feltételezésekbe. Mégiscsak John Wick skill szettjéről volt szó. – Amúgy elképesztő, hogy mennyi mindent tudsz a képességedről! Én csak fel-le tudom kapcsolgatni távolról a villanykapcsolót. Meg az agyamra tudnak menni a kóros beszédükkel. És… de ezt ne mondd el senkinek – ösztönösen vettem halkabbra a hangomat –, a  gatcha játékokban újra tudom pörgetni vele pool-t, bármennyiszer. – Annyi mindent elmondott a képességéről, hogy szívesen megosztottam volna hasonló menő dolgokat a sajátomról. Csak az enyém hatványozottan eltörpült az övéhez képest…
– Nekem a sajttal töltött szélű az abszolút kedvencem! – megörültem, hogy osztotta a pizza rajongás gondolatát. Most rettentően megkívántam. – Igazából minél több sajt van rajta, annál jobb! Meg ugye a hawaii, ami tulajdonképpen a pizzák gourmet-je. Te szereted a hawaii pizzát? – sokan vetnének tűzre emiatt, szóval előre készítettem magamat lelkileg.
– Hát, van bennem tömérdek víz és só is, amennyit beviszek a szervezetembe – ennyit arról, hogy mennyire illik rám a tengerre utaló megnevezés. – Egyébként a családunkban valamiért hagyomány a latin eredetű név. Senki sem tudja, hogy ki indította el és miért, de valahogy így jött ki, szóval mondhatnánk akár tradíciónak is? Azt hiszem… – nem igazán voltak családi tradícióink. Azt leszámítva, hogy mi tényleg azért ünnepeltük a karácsonyt, mert van étel és ajándék, mintsem a vallási miazma miatt.
Szám széle a mondottak ellenére is lefelé biggyedt. Könnyű volt mondani, hogy ne sajnáljam. Ez nem olyan dolog volt, amit én uraltam. Ösztönösen jött és elnyelt, de én a legtöbb Disney mesén is képes vagyok elbőgni magamat, és amikor IRL hallok ilyen történeteket sokkal mélyebben megérintenek.
– Pedig ez nagyon ijesztően hangzik – fogalmazódott meg bennem az első gondolat, ahogy végig hallgattam mit élt át akkor pontosan. Azt a mobiltelefont juttatta eszembe, amit egyszer véletlenül kisütöttem… – Sosem féltél a képességedtől? – habozva tettem fel a kérdést. Én a telefonnal történt incidens után nem igazán tudok megbízni a sajátomban.
– Huh, szóval tagja voltál az X-mennek – emeltem fel bal kezemet, tenyérrel felfelé –, aztán Mystique segített – most a jobb kezemmel tettem ugyanezt. – Az a Mystique, aki a Testvériség tagja és alakváltó? – nem, mintha másikat ismernék. Mármint őt sem ismertem, csak hallottam róla. Elhallgattam egy pillanatra megerősítésre várva. Jó komplikált time-line-nak tűnt ez nekem, menten elbizonytalanodtam a kibogozásában.
– Na és te? Mármint most azt mondtad, hogy a Professzor korlátozni akart, Mystique pedig mindent is – a veszélyes részt nem igazán tudtam hova tenni. Miért akarná bárki is, hogy a másik fenyegetést jelentsen? – Azt gondolom, hogy a saját képességeinket magunknak kell eldönteni, hogy mire használjuk és mire nem. A mi részünk vagy mi. Igazságtalan lenne, ha valaki más mondaná meg. Mint például Elon Musk. Rengeteg pénze van még sem osztogatja oda minden járókelőnek a vagyonát. Ha érted, hogy értem. – Lehet, hogy csak számomra logikus ez a gondolat, mikor a tehetős létet összefüggésbe hozom a mutáns képességgel? – Vagyis, szóval… Fair önzőnek lenni? Szerintem! Szóval, mi volt a motivációd, amikor megtanultad használni az erődet? És most mik a jelenlegi terveid a képességeddel, ha vannak? Mit szeretnél elérni vele? Mit gondolsz, van még hová fejlődnöd vagy kimaxoltad magadat? Szerinted lehetséges, hogy elérjünk egy max levelt az életben mutáns adottságok terén? – rekesztettem be a kérdéssorozatot, hogy beszéd mellett végre levegőt is vegyek. Pedig akadt még ott kérdés, ahonnan ez jött. Csak jobban láttam egyszer befékezni, mielőtt nagyon előre sietnék. Meg nem is voltam biztos abban, hogy szabad-e ilyeneket kérdeznem, vagy nem kérdeztem-e már őket?
– Mi a helyzet olyankor, ha valaki vállalná saját magát csak az nem elég jó? Soha nem elég jó… – fogalmaztam meg cincogva a kérdésemet. Egész kísérteties volt, ahogy csokorba szedte félelmeimet, amitől legtöbbször tartottam, akárhányszor megszólaltam. Nem hiába akartam Glitch lenni. Az online térben minden annyival könnyebb volt! Amikor Glitch voltam az interneten, akkor sokkal magabiztosabban mozogtam, mert nem tudták, hogy valójában én vagyok. Kevésbé éreztem az árgus szemeket magamon, amik azt lesték, hogy mennyire teljesítek tökéletesen.
Csendes hallgatásba burkolództam. Nem vétóztam meg, hogy relatív lenne ki jó és ki rossz ember. Abban is egyet tudtam érteni, hogy egyéni értékrend alapján dől ez el. Mindössze arról volt szó, hogy a saját morálom alapján csúfosan leszerepeltem. Bizonytalanul pislogtam John Wickre, mikor gyilkos szándékairól beszélt, mert nem gondolom, hogy ez igaz lenne. Tök rendes a kutyámmal és velem is, bizonyára csak túloz… ugye?
– Szent ég! – borzadtam el a puszta feltételezésre, hogy szándékosan rosszat akarhattam volna Wandanak és Pietronak. – Persze, hogy őszintén segíteni akartam! D-de akkor sem volt jogom beleszólni… mintha… mintha egy lelátóról lenyargalnék egy meccs közepére. Semmi keresnivalóm nincs a pályán – ez még talán jól leírja, hogy mit műveltem. Utólag persze könnyű okosnak lenni, csak ezt jó lett volna ott és akkor tudatosítanom magamban. Kicsattanásom után folyamatosan esett vissza a hangerőm, szinte érezni véltem közben, ahogy a bűntudat feni rám a fogait.
Pietroról beszélni hihetetlenül felkavaró volt. Egyszerre fájt, voltam zavarban és menekültem volna az egésztől. Haragudtam John Wickre, amiért ilyeneket állít róla, miközben tudatalattim gúnyosan egyetértett minden szavával. De közben ott volt az is, hogy John Wick tök rendes velünk… ez pedig végtelenül elbizonytalanított. Jaj, ne csináld, mert egyszerűen nem tudok rád haragudni!
Kezdtem egyre inkább összezavarodni ettől a témától és legszívesebben távoztam volna ebből a beszélgetésből. Utóbbitól visszatartott, hogy a hátsóülésen haláltusáját vívja éppen a kutyám, meg valahogy a kocsiból kiugrás sem tűnt túlontúl bőrbarátnak. Mellkasom előtt kereszteztem kezeimet, átölelve magamat próbáltam egyben maradni.
– Haragszol valamiért Pietrora, hogy ilyeneket mondasz róla? – habozva tettem fel a kérdést. Könnyebb volt kérdezni, mint a bennem kavargó, számomra is átláthatatlan érzésekről beszélni. Amúgy is butaság az egész és biztos vagyok benne, hogy nem kíváncsi rá. Csak kezdett úgy hangozni, mintha nem is ugyanazt a Pietro Maximoffot ismernénk. – Mert velem rendes volt. Csomó mindenben segített, de tényleg. Megmentett. És amikor elmondtam neki, hogy azt hiszem miket érzek iránta, akkor nagyon türelmes volt és kedves. Mindezek után is képes lett volna barátkozni velem – ahogy erről beszéltem torkomban egyre nagyobb gombóc nőtt. Legalábbis ezt mondta, de most már semmiben sem vagyok biztos… – Szerinted csak hazudott erről? – félszegen nyeltem le a torkomba keletkezett csomót. Végül is, ez a barátkozás sosem ment nekem. Miért ez lett volna a kivétel?
Nem tetszett, amit a többiekről állított, őszintén szerettem volna megvétózni. Mert milyen butaság az, hogy csak Lanceben és Fredben lenne valódi érzelem? De nem volt bátorságom kimondani.
– Mikor teljesen jogosan számonkért, akkor azt mondta, hogy odaadta volna nekem azokat a telefonszámokat, ha elkérem tőle – füleim égni kezdtek, ahogy ezt beismertem. Muszáj ezt a szégyenfoltot tovább sikálgatnunk? Nem fog eltűnni onnan, próbáltam már elfelejteni, de lemoshatatlanul rajtam ragadt.
– A többiek nem tehetnek arról, hogy az utcán kellett élniük, rendes családi környezet nélkül felnőniük és boldogulniuk – plusz még nem láttál még egy kiadós LAN parti közben és után. Alapvetőleg adtam a környezetemre, szerintem rend a lelke mindennek, de ha elmerültem a játékban én is hajlamos voltam elszórni a holmimat, helyüktől távol hagyni dolgokat, felhalmozni mindenfélét az éjjeliszekrényen, asztalon, földön, „majd később elintézem” – jeligével. Persze nem volt olyan pokoli, mint ahogyan a Bayville-i konyha tudott festeni időnként, de akkor is. Ennyit az igényességről.
– Szerencsésnek mondhatom magamat abból a tekintetből, hogy a szüleim nem eldobtak, hanem a maguk módján „segíteni” próbáltak. Nem az ő hibájuk volt, hogy nem tudták ez nem valami fura kór, hanem mutáns vagyok. Valójában én sem olyan rég tudtam meg – szomorkásan meredtem magam elé. Szóval, elég unfair így összehasonlítást végezni. – És… nagyon rendes tőled, mármint komolyan, hogy ilyeneket állítasz rólam – egyrészt rendkívül zavarba hozott, még leplezni sem tudtam az arcomra kiült pírt. Már-már egy paradicsommal vetekedhettem volna. – De ha valóban bírod őket, akkor ne mondj ilyeneket a többiekről… – kérlelve, sütöttem le a szemeimet, mert nem bírtam tovább fenntartani a szemkontaktust. Komolyan, mint a középiskolában, amikor klikkesedtünk! Legalábbis, ahhoz nagyon hasonló érzés kerített hatalmába. Ment egymás előtt a színjátszás és valójában tökre mást gondolt mindenki, mindenkiről a háta mögött.
– K-köszönöm – előlegeztem meg a hálámat. Nem gondoltam volna, hogy később is segítene lakhatást keresni. Tekintve, nem tudtam mikor lesz aktuális a dolog.
– Oh… de akkor miként viszonozzam a kedvességedet, hogy elviszed Arrowot az orvoshoz? Meg hazaviszel minket? – ha hatalmamba állna Dzsinnként teljesíteném viszonzásul a kívánságát. De ez olyan erő volt, amivel közel sem rendelkeztem, így nem igazán tudtam mit csináljak vagy mit mondjak erre a zavarba ejtő gavallér hozzáállásra. Ingyen kajának ne nézd a fogát… – Előre is köszönöm akkor! – úgy fest ez is egy hálálkodásokban gazdag nap, jobban mondva este lesz.
– Ne haragudj… –  megkésve szóltam közbe. – De nekem az angol a tanult nyelvem és el tudok időnként bizonytalanodni a szavak jelentésében – még most is szédelegtem attól a ténytől, hogy John Wick a Testvériség igencsak oszlopos tagja. Már a ranglétra leírása alapján. Hagyján, de… – Jól értettem, hogy azt mondtad a Testvériség tagja vagyok én is? – ha illik, ha nem illik, most igenis magamra mutattam. Mert ez LE-HE-TET-LEN!
– És… azt el tudod mondani, hogy mióta? – zavart mosoly bontakozott ki az arcomon. Tagadhatatlanul erőltetett volt. Valójában nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, nevessek vagy felváltva csináljam a kettőt, netán egyszerre. – A többiekkel együtt én is felvételt nyertem? – kérdeztem rá bizonytalan hangon. Még ezt tűnt logikus szcenáriónak. – Cs-csak mert fura. Vagyis… hát…  én nem is tudom használni a képességemet. Meg… meg lassú training montázsban gondolkodtam és… és én nem akarok bátani senkit sem! – kockáztattam meg annak eshetőségét, hogy a következő utcasarkon kitesz minket, ha netán megáll ezért. Bár lehet, hogy mi ezt már egyszer megbeszéltük. Argh, annyira őrjítő, hogy nem emlékszem dolgokra!
– Allerdyce? Neked is vannak ír gyökereid? Ott hallottam hasonló vezetéknevet! B-bocsi, hogy átkereszteltelek – szeretek neveket adni. – Szólíthatlak Johnnak? – most, hogy kiderült a John Wick nem is releváns. Az eredeti nevét folyamatosan kimondani pedig hosszú lenne. Meg aztán ő is a keresztnevemen hív, szóval ezzel talán nem is vagyok túl tolakodó.
– Hát… nekem igazából USA a külföld. Eredetileg Oroszországból származom. Persze hiányzik az otthonom, de szeretek itt lenni – meg annyira nem élvezem a repülést, hogy sűrűn gépre üljek. – Suliba jártam az egész mizéria előtt. A harmadik félévemet tapostam a New York-i Egyetemen, Informatika szakon tanultam. Vagy fancy nevén Programtervező Informatikusnak. Ez volt az egyetlen dolog, amivel meg tudtunk egyezni a szüleimmel. Ők azt szerették volna, ha üzleti iskolát végzek, én Youtuber akartam lenni és játékokat steamelni, csak hát… abból nem lehet megélni, így ez csak hobbi maradt. Lett volna lehetőségem játékokat programozni, ami már majdnem olyan, mintha játszanék velük. Egyébként szakirány választási krízisben voltam, nem igazán tudtam eldönteni, hogy miben is legyek "speciális". Csak tudod, amikor a maffia célkeresztjében vagy, akkor a legkevésbé sem előnyös egyetemi órákra bejárni. Meg szükségem volt a pénzre, nem olcsó a tandíj – utaltam arra, hogy kénytelen voltam kiiratkozni. – Az az igazság, hogy nem is vagyok biztos abban, hogy akarom-e ezt a papírt. Mármint voltak részei, amiket élveztem, de összességében nehéz volt a suli. Amúgy továbbra is nagyon szívesen dolgoznék játékokon, de inkább, mint béta-teszter. És szeretnék megtanulni vezetni, hogy mozgó miniházba költözhessek. Szerintem túl szép a világ ahhoz, hogy csak egy helyen legyünk konstans. Nagy álmom egyszer körbejárni mindent a kutyáimmal – csak jelenleg se jogsim, sem pedig mozgó miniházam és a kutyáim közül is csak az egyik volt éppen velem. – Oh, és a fényképezésen gondolkodtam mostanában! Önszórakoztatásból szeretek fotózni, szívesen szerkesztek képeket, bár én a naturálisan elkapott pillanatokban hiszek. Többen is mondták nekem az utóbbi időben, hogy jól megy… Nem tudom, hogy jófejűségből vagy komolyan is gondolták, meg hát mindenkinek egyéni az ízlése. De megfordult bennem, hogy talán adnék ennek egy esélyt? Csak hát ez nem olcsó mulatság, a professzionális fényképezőgépeknek igen borsós ára van. Meg be kell vallanom: én oda és vissza vagyok a polaroidokért, olyan jó vibejuk van! Csak az még egyszer ugyanannyiba kerül. Ééés… megint csapongtam! – esett be a vállam, ahogy ez realizálódott bennem. Menten kezeim tördelésébe fogtam.
– Ami azt illeti, az egzisztenciális krízis élő mintapéldánya vagyok jelenleg. Elég nehéz úgy gondolkodnom a jövőről, mikor a Papa a lelkemre kötötte, hogy húzzam meg magamat. Nem mintha sietnem kell bárhova is. Ha kőbe vésnénk mindent, akkor nagyon hamar csalódnék. Szóval… vannak ezek a vágyaim, amik egyszer talán teljesülnek vagy sem. De én boldogan ellennék egy jó fizetséget adó, stabil távmunkában, valamilyen játékfejlesztő multicégnél például. Ahol egyensúlyban lehetne a munkás életem és a magamra fordított idő aránya – próbáltam kevésbé ide-oda pattogón megfogalmazni dolgaimat. Pályaválasztási mélypontom viszont rendkívül kiütközött még ebben. – Az hátrányt jelent a Testvériségnél, hogy semmiféle mutáns megváltó dologban igazából nem gondolkozom? Mármint szívesen segítek, amiben tudok, ha már tag vagyok – valami hihetetlen okból kifolyólag –, csak nem értek én olyan sok mindenhez. Hacsak nem social media account menedzsert kerestek. Ugyan nem a kedvenc elfoglaltságom, de lehozom. A YouTube és a TikTok felületét elég jól vágom – egyáltalán szükségük van ilyenre?
– És neked van valami nagy álmod? Nehéz volt annakidején karriert választanod? Sokáig tervezel így freelancerkedni? Sosem gondolkoztál stabil állásban? Miért csatlakoztál a Testvériséghez? Oh, és nem tudtam nem észrevenni, hogy korábban többesszámban fogalmaztál! Egy barátoddal laksz jelenleg vagy a barátnőddel? – amint feltettem utolsó kérdésemet azzal a célzattal, hogy ne csak az én hangom töltse be a csendet, azonnal egekbe emeltem mancsaimat és heves gesztikulációba kezdtem. – P-persze nem muszáj válaszolnod arra, amit tolakodónak találsz! Nem akarok indiszkrét lenni – csak kíváncsi vagyok.

-Persze. Bármikor tűzvarázsolok neked egy raptort, vagy akár többet is. Nem gond. -vontam meg a vállamat. Nekem ez olyan, mint másnak a lélegzés.
-A 3D-vel minden sokkal könnyebb, mivel több részletet meg lehet figyelni. De ha nem adott a lehetőség, a képzeletem kipótolja a hiányzó részeket. Akkor már nyilván nem fog tökéletesen megfelelni a valóságnak, de teljesen vállalható. -ez kicsit olyan, mint Mystique alakváltó képessége. Nem véletlenül szoktam mondani, hogy Pyro az ő műve.
-Vagy tizenöt évem volt rá, hogy kitapasztaljam, mire vagyok képes. Ebből már kb. tíz éve használom intenzíven és korlátok nélkül. Eleinte pedig szinte csak ennek szenteltem minden időmet, hogy a legjobb lehessek abban, amit csinálok. Gyakorlás. Gyakorlás. Még több gyakorlás. -a tűzmanipulálást egyszerűen képtelenség megunni.
-Lakat a számon. -azt, hogy ő mire képes vagy mikre nem képes az erejével, inkább nem kommentáltam. Hazudni nem fogok neki, de nem is az én tisztem, hogy felvilágosítást tartsak neki. Azt hiszem, hogy ez "U"-nak jobban menne. És jogosabb is.
-Imádom a hawaii pizzát. -tudtam, hogy te is, ahogy a sajttal töltött szél infó is megvolt.
-Eleinte talán féltem, amikor nem értettem, mi ez. Vagy amikor bemagyarázták, hogy minden az én hibám, és ez mennyire rossz dolog, szóval ne csináljam. De egyébként nem tartottam tőle, tudtam, hogy kevésbé szenvednék, ha utat engedhetnék neki. Inkább lenyűgözött. Irányítani és használni akartam. Látni, mire lehetek képes. Leszámítva azt a kezdeti mélypontot, sosem tartottam átoknak. Inkább egy olyan kiváltságnak, aminek a kibontakozását nem engedték kellően. De végül megszabadultam a láncaimtól. -én szeretek mutáns lenni, szeretem a tüzet, szeretem, hogy bármit megtehetek vele, és szeretek dolgokat felgyújtani. Nekem ez szenvedély. Egy hobbi. Azt hiszik, piromániás vagyok, pedig ez azért így ebben a formában nem teljesen igaz. Ez nem egy kényszerbetegség nálam, hanem teljesen tudatos.
-Yah. -X-Men stimmel. Mystique stimmel.
-Az motivált, hogy én uraljam az erőmet, ne az engem. És végre az lehessek, akinek születtem. Nem azért kaptam ezt a hatalmat, hogy ne használjam. Ezen túl elég maximalista vagyok, szóval minél gyorsabban minél nagyobbat akartam fejlődni. Kiismerni és kitolni a határaimat. A legjobb akartam lenni, és végül az is lettem. Nincs még egy hozzám fogható mutáns. -minden túlzás nélkül.
-Nincs vele semmiféle tervem. Ha használni kell, használom, ha nem, akkor nem. Nálam ez ennyi. Nem tudom, hogy el lehet-e érni egy maximális szintet. Szerintem senki sem. Mindig van egy vég, ahonnét nincs tovább, de hogy ez kinél mit jelent, örök rejtély. Ettől izgalmas az egész. Nem tudhatod, hogy mivel nyithatsz meg új szinteket, vagy hogy egyáltalán létezik-e olyan. Én úgy érzem, hogy mindent tudok magamról, az erőmről, és amit lehetett, elértem vele. De hinni akarok benne, hogy még van tovább, és egyszer rájövök a nyitjára. -de egyelőre fogalmam sincs, hogy érhetném el azt, amit akarnék az erőmmel kapcsolatban. Tüzet teremteni nem lenne hátrány, ahogy immunissá válni a lángokkal szemben sem. Még rengeteg kiaknázatlan lehetőség van a tűz elemben, de semmi sem garantálja, hogy ezek valóban létező utak, amik az én számomra is megnyílhatnak.
-Ki dönti el, hogy mi az elég jó? Te? Mások? Magadnak megfelelni a legnehezebb, de csak az a fontos. Aki nem fogad el, nem érdemel meg. A többiek úgysem fognak soha úgy ismerni, mint te magadat, és soha nem is lehetnek annyira kritikusak sem. De mindig vállald önmagadat, akármi történjen. Én a nyers őszinteségben hiszek. Akkor legalább te tudsz mit kezdeni vele, milyen is vagy, miként gondolkozol, milyen életet akarsz. Aztán magadhoz igazítva válogathatod meg a téged körülvevőket, akiknek úgy leszel elfogadható, ahogy vagy. Mindenki találni fog benned magának egy darabkát, amit kedvelhet. Meg amúgy is kit érdekel, ha nem? Az utálkozók nem számítanak. A te életed, a te döntéseid, a te világod. Mindenki foglalkozzon a magáéval, te a sajátodat építgesd. -néha keresztezi másokét, néha nem, néha együtt építkeztek, máskor rombolsz. Az élet kemény, ezért neked még keményebbnek kell lenned.
-Nem haragszom Maximoffra semmiért. Nem ártottunk egymásnak. Ebben nincs semmi személyes. Elismerem az érdemeit, ha úgy van, de inkább elkerülöm. Egyszerűen vannak olyanok, akiket nem bírok elviselni magam körül, idegesítenek, nem felelnek meg az értékrendemnek, undorító férgeknek tartom őket, és ő, meg a szőke csaj tökéletesen kimerítik ezt a kategóriát. -több szempontból is.
-Nem tudom, hogy hazudott-e vagy sem. Az is lehet, hogy komolyan gondolta, szóval nem fogok ellene kampányolni. De én egy manipulatív érdekembernek tartom, akinek azt sem hinném el, amit kérdez. Mézes-mázas dolgokra képes, hogy behízelegje magát, de a valóság nála csak a kihasználásról szól. De valahol ez egy szimbiózis. Ő megkapja, amit akar, az a másik pedig törődést kap tőle, vagy amire épp szüksége van, még ha nem is valódit. Szóval az egész csak nézőpont kérdése, és hogy ki mivel elégszik meg. Mindenkinek szíve joga, hogy kedveli-e vagy sem, hisz-e neki vagy sem, én ebbe nem szólok bele. Én szeretek nyers és őszinte lenni, nyílt lapokkal, manipulatív kártyák nélkül játszani. Az ilyen nekem nem jön be. Van amikor nincs választás, és kell a taktika, nem erről beszélek. De akinek az egész életét ez a mesterkélt színészkedés és hálószövögetés teszi ki, abból nem kérek. -hányni tudnék.
-Tisztában vagyok a nehéz körülményekkel, ami sok mindent befolyásol. Kurvára kinyírnám a szüleiket, amiért így elbántak velük, ártatlan gyerekekkel. Az egész az ő saruk. Viszont! Az elcseszett gyerekkor, az utcán élés nem lehet mentség mindenre. Ki kényszerít rá, hogy igénytelen és megélhetési, piti bűnöző legyél? Mindig van választás. Én is elszökhettem volna otthonról. Nem tettem. Élhettem volna az utcán, mert nem tetszettek a szabályok. Kibírtam abban az iskolában. Alkalmazkodtam az X-Men-hez, még ha baromságnak is tartottam, de ez kellett ahhoz, hogy rendezett körülmények között éljek. Aztán jött Mystique, én pedig őt és a Testvériséget választottam. De nem kezdtem el bankot rabolni, nem vertem meg másokat, hogy ellopjam a tárcájukat, nem törtem be üzletekbe, hogy ilyen-olyan cipőm meg TV-m legyen. Lett munkám, amibe rengeteg időt, energiát, figyelmet fektettem. És azóta is. Pénzből fizetem a lakást, a kocsikat, a ruháimat, a kajámat. Mindent. Ők is próbálhattak volna a henyélés meg az önsajnáltatás helyett kezdeni valamit az életükkel. -hosszú lenne belemenni, hogy kinek milyen más lehetősége lett volna, ha a helyében lettem volna.
-Semmivel, tényleg. Szükségtelen a hálálkodás. Nem ezért csinálom. Ha nem tartanálak rá érdemesnek, nem lennék ilyen veled. De ha ettől jobban érzed magad, maradjunk abban, hogy egyszer még lehet én leszek rászorulva, hogy kérjek tőled valamit. Azzal viszonozhatod, hogy majd akkor átgondolod, és segítesz, ha tudsz. -kicsi az esély rá, de azért ne zárjuk ki.
-Jól értetted. -számítottam erre a reakcióra.
-Azóta, hogy eljöttél a maximoffos incidens után Bayville-ből, majd becuccoltál a lakásba, amit felajánlottam. És nem a többiekkel tetted. Felhívtad magadra a figyelmet csatlakozási szándékkal. Megkerestelek én, mivel ismertelek korábbról, beszéltünk és ennyi. -a többit magaddal kell elrendezned.
-A Testvériségnél sosem volt feltétel, hogy bántani kell másokat. Ez nem egy bűnszervezet, vagy nem lennék tag én sem. -vannak elveim, amikhez tartom magam. Még ha elég sajátosak is.
-Ezt nem tudom. Sosem végeztem családfa kutatást, de nem kizárt, mert egyébként ausztrál vagyok. Allardyce-ról már hallottam, de más Allerdyce-ról a saját családunkon kívül nem. -vontam meg a vállamat. Kiirtottam mindenkit, így megkérdezni sem tudom őket. Nem mintha érdekelne.
-Persze. John, Johnny, Pyro. Ezekből lehet választani. -ezekre hallgatok, másra nem.
-Mind nagyon jól hangzanak! Az egyetem, a játék fejlesztés, vagy akár a tesztelés is, az utazás, a fotózás. Akár hobbi, akár hivatás. Ha bármiben kell támogatás, tudod, hol találsz. Vannak kapcsolataim, és az értelmes törekvéseket anyagilag is szeretem protezsálni. A polaroid képek pedig szerintem is hangulatosabbak. De én egyébként is a retro vonal éllovasa vagyok, így eléggé elfogult is. -ezek mind jobban hangzanak, mint beállni a bayville-i sorba. Miféle karrier várna rá? Kanapén tespedés? Élő antenna?
-Ahogy mondtam, a Testvériségnek nincsenek elvárásai feléd. Ha azzal tudsz segíteni, hogy elmondasz egy imát minden reggel, akkor ezzel járulsz hozzá. A nagyobb volumenű dolgokat intézik azok, akiknek ehhez van affinitásuk. -van aki kivégzésre született, van akinek pedig csak menedékre és mutáns ismerősökre van szüksége.
-Nem vagyunk fenn semmilyen platformon, az fura lenne. Hivatalosan. Nem hivatalosan viszont a Testvériség bulizós részének van egy profilja az instagramon. Aki régen csinálta, leadta, most Alvers kezében van. Szóval erről már lecsúsztál. -ilyen TikTok ugrabugrálós ötleteket meg inkább ne adj senkinek.
-Nagy álmom? Mármint bármilyen? Mint a világbéke? Mert akkor az. Sose válik valóra, de álomnak jó. -mindenkinek kell valami ilyesmi.
-Korábban is hobbim volt az írás, ez nem helyhez kötött, mindegy, hogy mutáns vagy, mindegy ki vagy, hogy nézel ki, milyenek a kollégák, nem kell bejárni. Szóval adta magát. Lutri volt, hogy befuthatok-e vele, de nem érdekelt. A lényeg, hogy azt csináljam, amit szeretek, és valamennyit fizessenek. -mindig az aktuális helyzetekhez igazítom az életemet is. 
-Addig csinálom, amíg örömet okoz. Ha majd utálom, abbahagyom és váltok. Stabil állásban nem gondolkoztam, nem nekem való. Türelmetlen vagyok, temperamentumos, szóval rémes munkatárs és alkalmazott lennék. -valahol ez is stabil egyébként. Évek óta csinálom, fix bevétel.
-Valójában én nem a Testvériséghez csatlakoztam, hanem Mystique-hez. Engem nem érdekel Magneto meg a hülyeségei. Az a nő meglátott bennem valamit, én pedig benne. Mindent neki köszönhetek, miatta vagyok az, aki, mert hagyta. Azt teszem, amit ő mond. Amíg ez az egész arra tart, ami nekem is belefér, a tagja vagyok. Ha nem, akkor kiléptem, viszlát. Illetve ha Mystique ott hagyja a Testvériséget valami miatt, én is. -úgy vagyok a Testvériség tagja, hogy nem vagyok. Egyelőre érdekem fűzödik támogatni őket. Egyelőre.
-Szóval nem siklasz el részletek felett. Ez tetszik. -néztem rá elismerően a többesszám kiszúrása miatt.
-Egyébként a barátnőmmel. Senki mással nem tudnék lakótársasdit játszani. Bayville bőven elég volt egy életre. Szeretem a csendet otthon, a rendet magam körül, szeretek egyedül lenni. -máskor meg rohadt idegesítő vagyok, amikor pl ihlethiányban szenvedek. Olyankor halálra tudom vergődni magam a lakás különböző pontjain a legkülönbözőbb módokon. Senki se tudná elviselni. Tényleg. Selene egy külön csoda. A türelmével együtt. 
-Öt perc és ott vagyunk. -a visszapillantóban Arrow-t figyeltem.

Szóra nyitottam a szám, majd szinte azonnal visszacsuktam. Az aranyhallal vetekedő tátogást még kétszer megismételtem, de hang egyszer sem jött ki belőlem. Keserűen tapasztaltam, hogy Csendbűbáj áldozatává váltam. Nem igazán volt merszem kimondani, hogy én rettenetesen félek a képességemtől. Pedig John Wick metaforákkal tűzdelt leírása képességének felszabadító elsajátításáról roppant motiválóan hangzott. Majdnem kedvem lett nyitottabban állni saját erőmhöz, de csak majdnem. Ugyanis rögtön eszembe jutott az a pillanat, amikor a gépek „hangjai” egyszerre tolulnak az elmémbe és saját gondolataimat sem hallom tőlük. Ezt követte a kellemetlen, zsibbadó érzés, mely a végtagjaimba költözik, akárhányszor kontrolállatlanul „megölök” egy elektromos eszközt…
– Én… Pietro szerint a képességemmel be tudnék törni például kormányzati rendszerekbe. Használhatnám emberek megtalálására az erőmet. Adatbázisokat buherálhatnék meg. Csak én nem tudom, hogy valóban képes lennék ilyenekre… Nagyon nehéznek hangzik és ráadásul illegális is. Egy játék az más! Csomó időt és pénzt is ölök beléjük még mindig, mármint amikor van rá lehetőségem. Meg ha nem is érek hozzá ahhoz a géphez, amivel kapcsolatot akarok kialakítani, akkor gyakran nem is sikerül dolgokra kérnem. Sir William, a Bayville-i kávéfőző az igazi tanú rá – egy valóságos douchebag tudott lenni az a kávéfőző időnként. – É-és egyszer véletlenül, de komolyan! Kisemmiztem egy ATM-et. Levettem a pénzt a számlámról, miközben futólag arra gondoltam, hogy milyen jól fel tudnám használni, a benne lévő összeget. És… és… és megtörtént! A kezembe köpte az egész tartalmát, még azt se tudtam mondani, hogy vegye vissza – a beismerésemtől égett a fülem. Lehet, hogy örülnöm kéne, milyen király ez, de nem repestem érte különösebben. Elloptam a bank pénzét! Ha Pietro nincs ott mellettem akkor, önként feladtam volna magamat a rendőröknek. Még most sem vagyok biztos abban, hogy nem így kellett-e volna tennem. – Azóta nem merek bankautomaták közelébe menni – vallottam be. Nem tudom miért John Wicket tűntettem ki a gyóntatópap szerepkörével. De egyszerűen jól esett beismerni végre valakinek. – Ne hívd rám a rendőröket, légyszi – kérlelő szemekkel vizslattam felé. Mármint teljesen megértem, ha ezekután nem akarna egy bűnözővel együtt kocsikázni. De a börtön nem tűnik túl vonzó helynek.
– Szóval, csak azt akartam mondani, hogy annyira irányítatlanul történik minden, ha az erőmről van szó és emiatt valójában… ijesztőnek… találom – préseltem ki magamból. Arcomat a szégyen málnapirossá színezte. „Esetleg tudnál tippeket adni arra, hogyan lehetne nem rémisztőként gondolni a képességedre?” – fordult meg fejemben a kérdés, de nem volt bátorságom kimondani. Sőt, lehet, hogy már ezt az egészet nem kellett volna elmondanom. Komolyan… ki ismer be olyasmit, hogy figyi, nekem aztán nem tiszta az erkölcsi bizonyítványom? Hogy akaratlanul lopdosok bankautomatából és zsebre tettem az összeget, nem visszaadtam. Persze, használjuk az erőnket, de erre? Menten pulcsim ujjainak takarásába menekítettem égő arcomat.
– Tök menő – szökött ki a számon, alig pár pillanatig a levegőben hagyva –, hogy ilyen magabiztos vagy! – fejeztem be a gondolatot, félszegen pillantottam rá John Wickre. Pietro is pontosan ilyen határozott volt a mutánságról és képességével kapcsolatban. – Ha lenne rá módod, hogy te válaszd meg mi lenne a legendary szintje a képességednek, akkor mi mellett tennéd le a voksodat? – néha belefér egy kis álmodozás, nem?
Nem igazán tudtam mit felelhetnék. Egyszerre volt melegem és fáztam, még a hideg is rázott John Wick beszédétől. A sajátos Frozen szintű „Show Yourself” – különkiadása után nagyjából olyan bizonytalanság fogott el, mint amikor azt a dalt hallottam először, hacsak nem még jobban. És most is épp olyan közel álltam ahhoz, hogy elbőgjem magamat. Nem akartam, hogy John Wick azt higgye, hogy egy síró, picsogógépet utaztat, még ha ez is volt az igazság. Roppant kellemetlen lenne.
Ez az önmagam felvállalása egyszerre volt csábító és ijesztő gondolat. Mert… a szüleim olyan határozott képet alkottak rólam, hogy egyszerűen nem akartam romba dönteni vágyaikat. Így is kellemetlen volt, hogy szinte sosem tudtam jeleskedni abban, amiben szerették volna. Cserébe megalkuvón lemondtam mindenről, ami igazán érdekelt. Mikor kiderült, hogy „beteg” vagyok, akkor pedig annyira csalódtak... Egyszer sem mondták a szemembe, de hallottam és láttam rajtuk. Aztán a koliban is mindenki flúgosnak hitt emiatt. Holott őszintén, igazán szeretnék megfelelni nekik, még úgy is, hogy a Mama már nincs itt… és a Papa nem tudom hol van. Igazából mindenkinek csak… Ez is Glitchként annyival könnyebb. Én, amikor megpróbáltam az csak rosszul sült el.
– Te… kedvelsz bennem valamit? – félénken fogalmaztam meg a kérdést. Amint kimondtam legszívesebben visszanyeltem volna minden egyes szót, de már késő volt. Miért nem tudok hallgatni, amikor kellene?! Ilyet kérdezni… – Persze nem muszáj elmondanod! – fakadt ki belőlem nagy elánnal. Könyörögve kérlek, ne felelj rá! Valójában… nagyon rettegtem a válaszától.
– Tabitha esetén megértem – halkan szúrtam közbe a véleményemet. Még most is élénken élt bennem kicsattanása, mely miatt szerencsétlen mikrót kisütöttem. Ráadásul a kutyáimat is megjegyzésekkel illette. Az emléktől körmeimet belemélyesztettem felkaromba.
Egyszerűen nem tudtam felfogni John Wick negatív szavait, amit Pietrora intézett. Az sem tetszett, ahogyan leírta. Nem arról volt szó, hogy zavar John Wick önálló véleménye, sőt, nagyon menő volt, hogy így felmerte vállalni mit gondol. Csak rosszul esett ezt hallani, miközben valamiért rendes velem, segít nekem és Arrownak, mert egészen megkedveltem a bölcs hozzáállása miatt. Mindemellett, számomra is érthetetlen okból, mélyen belül mélységes bizalmat éreztem felé. De közben ilyeneket mond más valakiről, akit szintén kedvelek…
– Ne haragudj, de ez szerintem butaság – ágáltam az ellen, hogy Pietro egy ilyen manipulatív alak lenne. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy John Wicket vagy magamat akartam meggyőzni ezzel. – Miért csinálna ilyet bárki is? Semmi érdeke nem származott volna a kihasználásomból – hangom elbizonytalanodott. Fejemet óvatosan az ülés melletti ablaknak támasztottam, mialatt eltűnődtem azon, hogy lehet Pietro csak azért volt kedves velem, mert ilyen… amit John Wick állított róla? Persze jól esett, hogy Pietro foglalkozott velem, amikor kiderült, hogy a Mama… kevésbé éreztem magamat egyedül. Jaj, miért ilyen bonyolult ez az egész?!
– Persze megértem, hogy ezt gondolod… – legalábbis próbálom megérteni, még ha fura és nehéz is. – De inkább hagyjuk is! Amúgy sem szép dolog mást kibeszélni a háta mögött. Fel se kellett volna hoznom – bűntudattal telve vizslattam a műszerfalat. Már csak azért sem kellett volna felemlegetnem, mert akkor most nem érezném úgy magamat, mint aki menten szétszakad.
– Fred és Lance is próbálnak dolgozni! Pedig Fred dühkezelési problémával küszködik, Lancenek pedig iszonyatos migrénnel kell élnie nap, mint nap! – nem tudtam megmondani, hogy miért éreztem kötelességemnek szóban kardot és pajzsot ragadni, hogy a többieket védjem Bayvilleből. Tabitháról és Toddról ugyan nem tudtam ilyen meggyőződéssel nyilatkozni. Pietroról meg érthető miért nem keres állást, mikor papíron „halott”. A bankrablás emlegetésére a szégyentől úgy éreztem, hogy képzeletbéli fegyvereim kihullottak a kezemből. Összébb húztam magamat, azért fohászkodva, hogy az üléshuzat menten foglaljon magába.
– Biztos vagyok benne, ha lenne módjuk rá ők sem tennének ilyeneket. Az alkalmazkodás is egy külön képesség, amivel nem mindenki rendelkezik. Szerintem… – ebben igazából biztos vagyok. De egy ilyen határozottság mellett még azt is megkérdőjelezem, hogy valóban Rosemarie Morozov vagyok-e és nem csak beképzelem. – A többiek nevében annyira nem merek beszélni – egyébként sem tisztem. – Viszont saját helyzetemből tudom, hogy nem könnyű. Én is elmehetnék baristáskodni, mert a Papa megtanított az alapokra – még ha rettentő zavarba is lennék annyi ember között –, de nem tudok ott lenni annyi ember között, mert hát… még egy parkban is ott van a maffia. Így pedig nagyon kézenfekvő olyan megoldás, hogy ritka dolgokat nyerek ki játékokból, majd azt értékesítem igazi pénzért – szégyenemben elvörösödtem, mert lényegében ez jó nagy csalás volt. Mármint az a része, ahogy kinyertem ezeket a dolgokat a játékokból. – Meg bitcoin farmolással próbálkozom. Sőt, tőzsdézésen is gondolkoztam már – nyugodtan nevess ki, tudom, hogy nem a legjövedelmezőbb állás egyik sem. Csak ezek után nincs is képem nagy lóról beszélni a többiekről, nem lenne több képmutatásnál, mivel a legkevésbé sem érzem magamat különbnek náluk ebben.
– Rendben. Feltétlenül, ha tudok! – csaptam le rögtön a lehetőségre. Így kevésbé éreztem úgy, hogy csak kihasználnám John Wicket. – Egyébként icipicit értek a 3D vizualizációhoz. Volt felvett szabadon választható kurzusom tavalyi félévben ezzel kapcsolatban. Szóval, ha esetleg szükséged lenne egy látványelemre valamiről, amit még nem láttál, akár tudok segíteni benne. Nem ígérem, hogy tökéletes lesz, de egy próbát megérhet – javasoltam, mint opciót. Persze teljesen nyitott voltam ebben. Csak nem igazán akartam, hogy John Wick rászoruljon a segítségemre. Nem azért, mert nem akarnám támogatni, hanem mert nem akarom, hogy rossz helyzetbe kerüljön.
– Cs-cs-csak ennyi? – cincogva kérdeztem vissza. Semmi felvételi procedúra, teszt kitöltés, csak felhívom magamra a figyelmet (mégis hogyan)? Próbáltam felidézni erre a bizonyos „hogyan” – kérdésre a választ, de kiadós fejfájáson kívül más nem elevenedett fel bennem. Halántékomat masszírozva pislogtam John Wickre, mikor azt állította, hogy a Testvériség messze áll a bűnszervezettől. – Csak a hírekben olyan dolgokat hallani, hogy bántanak másokat. D-de úgy nem igazán tudsz elfogadtatni semmit senkivel, ha ártasz nekik… – nagyon halkan jegyeztem meg a gondolatomat erről. Remélem, hogy a hírek valóban csak kamuk voltak. Bár, ha ilyesmit csinálnának, miért csatlakoztam volna? Miért nem emlékszem…?
– Akkor csak simán Johnnak szólítalak – választottam ki a legelső opciót, ha már multiple-choice játék módjára három lehetőségem is akadt. Imádtam azokat a játékokat! És a „John” állt legközelebb a John Wickhez, ami már a számra állt, ráadásul ő is a teljes keresztnevemen szólított. A Johnnyról az a bájgúnár jutott eszembe a TV-ből, a Pyro mégiscsak a „művészneve” volt, vagy valami olyasmi, szóval ezeket kizártam.
– A polaroidokhoz olyan szép kereteket gyártanak manapság! – értettem egyet a rajongással. Majd szégyenletes lag kíséretében tudatosul bennem az ajánlata is: – Komolyan mondod? – hatalmas szemekkel meredtem rá, hogy meggyőződjek róla nem-e az English.exe fájlom omlott le újfent. – A… a fényképezéshez egy gépre lenne szükségem elsősorban! N-nem hiszem, hogy megengedhetem most magamnak teljes áron. Viszont nem akarnék úgy pénzt kiadni, hogy nem is tudom valóban jól megy-e. Azt pedig végképp nem, hogy valaki más költsön rám!! – megdolgoztál a pénzedért, ne rám, pályaválasztási krízisben leledző szerencsétlenségre költsd! Igyekeztem elkergetni ezt a kósza ötletét. Még azelőtt, hogy netalántán megfordulhatna benne. – D-de… esetleg van valamilyen fényképész ismerősöd, aki tudna kritikát mondani a már meglévő képeimről? – ahogy ezt kimondtam, menten el is bizonytalanodtam. És ha nem jók? Ha csak beképzelem, hogy jó lehetnék belőle? Ha rosszakat mondd róla? Belepusztulnék. – De… lehet, hogy… ez rossz ötlet… – hebegtem. Még ha nagyon is akarnám, hogy ez működjön, ne bízhatom el ennyire magamat néhány dicsérő szó után.
– Oké – bólintottam habozva –, ha a mondvacsinált ima is megteszi, akkor szívesen elmondok párat a Testvériségnek. Ateista vagyok – ismertem be. Fogalmam sincs miért, nem is kérdezte. De emiatt én csak maximum a magasságos éghez szoktam könyörögni, meg néha az élet irányítójának.
– Bulizós insta? – csalt mosolyt az arcomra. Az egyetem jutott erről eszembe. – Nope. Nem venném el Lance munkáját! – látod? Dolgozik ő! De ennyi erővel a TikTok is simán beleférhet… – Sokszor van ilyen parti? – érdeklődtem utána. Nem kimondottan voltam az a buliba járós fajta. De ha ott sok mutáns fordul meg, akkor talán találnék köztük olyat, aki tudna segíteni a képességemben is. Nem mintha meghívtak volna oda, Romy, verd ki a fejedből!
– Én egy picit személyesebb álomra gondoltam – persze nem volt muszáj ilyesmiről beszélnie, ha nem akart. – A világbéke mellé jó lenne a globális felmelegedés problémájának a megoldása is – halkan tettem hozzá. Megengedtem magamnak egy apró mosolyt, mert amúgy ez egy tök kedves és önzetlen álom volt John részéről.
– Tök király, hogy be merted vállalni! – a publikus írást. Én tuti izgulnék a helyében, hogy vajon jó-e, amit az olvasóknak alkotok, szeretik-e, amit írok… Rövid távon kimúlnék a nyomás alatt. – Egyszer majd megmutatod egy írásodat? – kérdeztem rá óvatosan. Nem szeretek olvasni, de a kíváncsiságom nagyobb annál, hogy kivételt tegyek.
– A home-office a világ egyik legjobb dolga, szerintem – szúrtam közbe, amikor megjegyezte, hogy nem lenne valami tündéri munkatárs. Pedig nekem nem tűnt türelmetlennek, sem pedig temperamentumosnak, ahogyan azt állította magáról. De gondolom munkában mindenki máshogyan viselkedik.
– Nagyon érdekes és irigylésre méltó a kapcsolatotok – elhűlten pislogtam a nem is a Testvériséghez, hanem Mystiquehez „csatlakozott” tény felett. Próbáltam szavakba önteni azt, amit szerintem lehetetlen volt. Nem is igazán voltam biztos abban, hogy értem, ami közte és Mystique között húzódott.
– Bayville nehéz eset, főleg a csend és a rend terén, ezt megértem. Szerintem egész életemben nem mosogattam annyit, mint ott egy hét alatt – erőltetett nevetés hagyta el a szám. Persze tisztelet a csekély kivételnek. – Oh, van barátnőd? – lepődtem meg a fordulaton. Mármint tök úriember volt, miért ne lenne neki?!  – Régóta együtt vagytok? – kíváncsiskodtam.  
A lelkes, kislányos érdeklődésemből visszapofozott a valósággal, vagyis az állatorvos közeledő tényével, melyet kritikus csapásként kutyám állapotának gondolata kísért. Automatikusan elnéztem a két ülés között a hátul pihegő kutyámra. Esküszöm, hogy az út eleje óta, mintha csillapodott volna a légvétele! Ami nem tudom, hogy jót vagy rosszat jelent-e…

*

Mikor begördültünk az állatorvos parkolójába és John segített kivenni Arrowot a hátsó ülésről. Én már tartottam is a karomat, hogy adja át nyugodtan. Kutyám nem egy-két kiló volt (őszinte vélemény spagetti karjaimtól)! Miközben John tartotta Arrowot, pont rálátásom volt kutyám arcára. Laposokat pislogott és nézelődött, bár mozogni nem igazán tudott.
– Все хорошо, все хорошо, моя любовь! – simogattam meg óvatosan kiskutyám fejét, amikor panaszosan felnyüszített. Nem voltam biztos, hogy nem az állatkórház épületének szólt vagy az állapotából fakadt. Számomra megnyugtató volt, hogy kezdett magához térni.
Ha megkaptam Arrow cipelési jogát, akkor megkértem rá Johnt, ha nem, ez esetben készségesen előre mentem ajtónyitónak.
A recepción egy néni fogadott minket, aki a beteg felvételt és a szükséges adminisztrációt végezte. Miután kiderült, hogy egy embernek szánt kábítólövedékkel találták el Arrowot és ismertettük a tüneteket, az ügyeletes doki máris átvette kutyámat, hogy bevigye magával a hátsó szobába sürgős orvosi vizitre. Megütközve tapasztaltam, hogy az esti állatkórház nem úgy működött, mint egy átlagos felülvizsgálat, melynél végig ott lehetsz a kutyád mellett.
Szabályosan úgy éreztem szétzuhanok a ténytől, hogy mi nem mehetünk be oda. Csalódottság és aggodalom vegyes egyvelegével fúrtam tekintetemmel lyukat az orrunk előtt becsukott kezelőszoba ajtajára. A képzeletbéli művelettől alig voltam ott fejben az adminisztrációs néni kérdéssorozatánál.
– Az úr tulajdonában van az állat?
– Neeem – ráztam meg a fejemet –, ő csak a barátom! – vágtam rá meggondolatlanul. Ahogy tudatosult bennem, hogy mit mondtam, azonnal égbe emeltem kezeimet és zavaromtól fülig vörösödve, hevesen legyezni kezdtem velük magam előtt. Azzal a szándékkal, hogy mielőbb elhessegessem a téves gondolatokat.
– Mármint nem a barátom! Vagyis nem úgy a barátom!! Van barátnője!!! Nekem olyan, mintha a testvérem lenne – merthogy a Testvériség után szabadon? Lehajtottam a fejemet. Feladva fújtam ki a benntartott levegőt a tüdőmből. Úgy éreztem, hogy ebből a veremből nem kilábalok, hanem egyre mélyebbre temetem magamat. Csak ne nézz oldalra, ne vegyél fel szemkontaktus Johnnal, csak előre figyelj!
– Öhm… Rosemarie Morozov… az én „tulajdonom” – feleltem meg kisvártatva a korábbi kérdést. Bár ez a tulajdon nagyon rosszul hangzott. Mindenesetre nem álltam le inkább a fogalmazáson vitatkozni. Helyette előhalásztam Arrow kiskönyvét a táskám oldalzsebéből. Ez legalább ismerős helyen volt. Mialatt átnyújtottam a dokumentumot, szerettem volna meghalni a recepciós szigorú tekintete alatt.
– Egy tartózkodási helyre és egy elérhetőségre lenne még szükségem. – Esküszöm, hogy nehezebbek voltak a kérdései, mint egy földrajz órán a röpdolgozatban.
– Ööö – jól megy, pont olyan jól, mint a földrajz teszteknél. A telefonszámomat meg tudtam adni, de tartózkodási helyre nem tudtam mit diktáljak be. Bayvillet? És ha kér lakcímkártyát? Azon a régi lakásom címe volt. Kétségbeesetten vizslattam el Johnra, majd vissza a nénire, aki a válaszomra várt. Ezt párszor megismételtem, mire habozva szóra nyitottam a szám, hogy megadjam Bayville koordinátáit.
Miután az adminisztrátor beírta az adatokat, a várószékek felé gesztikulált, hogy ott várjunk. Szinte önmagam árnyékaként kullogtam el oda. Észre se vettem magamon, hogy oroszul dödögök orrom alatt. Ilyenek hangoztak el belőlem, hogy rettentő gazdája, társa, barátja, testvére, „anyja” vagyok a kutyámnak, amiért vigyázni sem tudok rá. Hogy mi lesz, ha nem lehetek mellette az utolsó perceiben? Profin űztem az önsanyargatást, tanítani sem kellett.
– Ne haragudj, kérdeztél valamit? – torpantam meg hirtelen, Johnra pillantva. Segítek: most van az a pillanat, amikor azt kéne mondanod, hogy igen és megismételni, akkor is, ha nem. Mielőtt kedvem szottyanna az átlagosnál is jobban megőrülni.
Végül mély szusszanással leültem az egyik székre, mielőtt a kóros fel-alá járkálgatással kikoptatok egy utat a csempén. Kezeimmel a szék ülőrészét szorongattam. Szemeimmel mintás dorkóimat figyeltem, melyek orrát össze-összeérintettem, majd vettem egy mély levegőt:
– Ééés… mi tetszett meg benne? – merítettem bátorságot a kérdezésre. Pokoli volt ez a csend és el akartam terelni a figyelmemet a várakozásról. Jó választásnak tűnt a kocsiban zajló társalgást folytatni. – A barátnődben – fűztem hozzá. Sajnálom John, de egy ügyeletes koreai romantikus dorama rajongó ül melletted, aki oda van az ilyen sztorikért. – Nem ér csak a külsőjéről áradozni! Kétségem se fér hozzá, hogy csinos lehet – szívesen megismerném amúgy. – De azt vallom, hogy többet számít, ami odabent van – böktem sután a szíve felé. A Szépség és a Szörnyeteg mondanivalója után szabadon.
– Meg hogy jöttetek össze? – lehet, hogy ezzel kellett volna kezdeni? Annyira nem számított nekem a kronológia, szerettem ilyen témákat hallgatni. Csak mesélj, lécci!!! És szigorúan ne beszéljünk a korábbi leszereplésemről.

-Szerintem is meg tudod tanulni. Az egész hozzáállás, idő, gyakorlás kérdése. El kell fogadnod magadat, az erődet. És az, hogy képes lehetsz valamire, nem jelenti azt, hogy meg is kell tenned, vagy rossz dolgokra kellene használnod az erődet. A te életed, a te képességeid, a te döntésed. Ne hagyd, hogy mások mondják meg, mi a helyes, és hogy mit kellene csinálnod. A saját értékrendednek akarj megfelelni, ne másokénak. -mindegy, hogy épp Rosemarie vagy, Glitch, BitBug vagy "U".
-Előfordulnak balesetek. -nem véletlenül mondják, vigyázz, mit kívánsz.
-Dehogy hívom. -akkor rögtön feladhatnám magamat is többszörös, szándékosan elkövetett gyilkosságok miatt.
-Ha félsz tőle, eleinte teljesen normális. De később az csak gátakat szab. Használni kell, hogy magabiztosan irányíthasd. Az erőd van érted, te kontrollálod, nem fordítva. -ez a kulcs.
-Egyedül egyébként nehezebbnek tűnik megbirkózni vele, mint ha van ott melletted valaki. -ha nem lett volna a Professzor, de legfőképpen később Mystique, fogalmam sincs, mi lett volna belőlem.
-A legendary szint valahogy úgy nézne ki nálam, hogy az erőm nem merülne ki csak tűzmanipulálásban, hanem annak a teremtése is rendelkezésemre állna. A hatótávot jobban kitolnám, mint a mostani sugara. Nem lenne szükségem oxigénre az égéshez. És menő lenne egy "főnixes extra". A hamvaimból újra és újra feltámadni elég OP lenne. Na és te? Hogy tudnád elképzelni a final level-t? -mivel teljesen más a képességünk, így releváns kérdés visszadobás a részemről.
-Hogyne. Nem is egyet. -miféle kérdés ez? Éreztettem valaha, hogy nem így lenne? Néha rohadtul nem értelek.
-A körülményekhez és a zárkózott személyiségedhez képest mindig őszinte vagy. Ami a szíveden, az a szádon, még ha legszívesebben vissza is szívnád. Én ezt értékelem. Okos vagy, művelt és tájékozott, főleg a korodbeliekhez képest.  Ami nagyon ritka. Lehet veled beszélgetni, értelmesen, már amikor nyitott kedvedben vagy. A félig elkezdett infókat, a harapófogóval se köröket gyűlölöm. Megbízható vagy, és szorgalmas. Most nem ilyen tanulásos, házimunkás baromságokra gondolok. Ha valaki kér tőled valamit, azt megpróbálod a tőled telhető lehető legjobban teljesíteni. Jóindulatú vagy, és naivan próbálod mindenkiben meglátni a jót. Ez elég kettős, de tisztelem, amikor van valakiben valami őszinte, tiszta jóság. Kiveszőben van. -az szívás, ha emiatt kihasználhatnak, és nem éri meg jó fejnek lenni, de attól még ezek jó tulajdonságok, ha valaki résen van.
-Ha ilyen "apróságokat" kellene mondanom, akkor a popkultúrális, gamer utalásaidat, metaforáidat bírom. Jó pont, hogy szereted az állatokat, a whiskyt, a pizzát. És hogy vörös a hajad. Illetve a Rosemarie nevet. -ha kihagytam volna valamit, a későbbiekben még megosztom veled.
-Te sem kedveled a szöszit? Akkor ez is mehet a jó pontok listájára. -nem hibáztatlak. Én egyenesen gyűlölöm, megvetem, undorodom és hányni tudnék tőle. Egy élősködője a társadalomnak, amit ki kellene irtani. Maximoffnak is jobb lenne nélküle, állítom.
-Ha te mondod. Nem ismerem annyira. Ez csak az én véleményem. De te honnan veszed, hogy nem származott érdeke? Azt csak ő tudhatja, kit miért akar kihasználni, nem fogja senki orrára sem kötni. Mire észreveszed, már késő. -hagytam rá ezt az egész Pietro témát.
-Nincs ebben semmi kibeszélés. Én a szemükbe is megmondom ugyanezt. Sőt. -vontam meg a vállamat.
-Nem véletlenül Fred és Lance a legértékelhetőbbek közülük. Nem mondtam, hogy teljesen reménytelenek, vagy hogy nincs meg a maguk keresztje, vagy hogy minden vádpontban bűnös az összes, csak hogy ők is hozhattak volna, vagy hozhatnának más döntéseket a jelenben is. Más életet élhetnének, mint amit választottak maguknak. Lehet keményen dolgozni is, nem csak próbálni. Az önfegyelem pedig tanulható. De ez elég bonyolult és összetett. Magyarázhatnám két hétig is, akkor sem biztos, hogy közös nevezőre jutnánk velük kapcsolatban. Maradjunk annyiban, hogy ezt már jóval korábban elszúrták. -védheted őket felőlem, csak nem érdemlik meg.
-Lenne rá módjuk, hogy ne tegyenek ilyeneket. Tolansky kivételével a mutációjuk nem feltűnő és kordában is tudják tartani. Ez az egész csak hozzáállás kérdése. Inkább csak lusták, idióták, és egyszerűbb magukat sajnálni, mint változtatni. -de nekem végül is tök mindegy.
-Bántasz ezzel másokat? Nem. Elveszed vagy megrongálod mások tulajdonát, amiért évekig güriztek? Nem. Ők viszont igen. Van különbség. Erőszakosak. Ezen nem képesek változtatni. -és nem is fognak.
-Ta', gurl! Mármint. Köszönöm. Ezt jó tudni. Megjegyeztem. -sosem lehet tudni, mikor jön jól egy 3D látványelem alkotás.
-Yah! És te mindent elhiszel, amit a hírekben mondanak? A média specialitása a valóság ferdítése és a pánikkeltés. Az uszítás. Az agymosás. Az éremnek több oldala van. Az emberek is bántanak minket. Ocsmány, embertelen, kegyetlen módon. Láncon tartva a mocsokban, kísérleti patkányként. Vadásznak ránk, ki akarnak irtani minket, mint valami gyilkos kór hordozóit. Mások kihasználnák az adottságainkat, és annyit kapnánk cserébe, hogy megtűrt férgek lennénk. Családokat szakít szét a mutáns kérdés, mert a szülők eldobják a korcs gyerekeiket, nehogy a társadalom kivesse őket magából. Vér és áldozatok nélkül sosem lesz béke. Szeretném az ellenkezőjét, hidd el, mindennél jobban, és még vagyunk így ezzel egy páran, de sajnos nem lehet. Az elfogadás nem jellemző. A szép szóból nem értenek, csak a terrorból. -ez van, bármilyen fájó és idegesítő is. Már sokszor átrágtam magam rajta, mert nehéz elfogadni, de bele kell törődni.
-Feleslegesen, nyomós ok nélkül, szórakozásból, erőfitogtatásból a Testvériség nem árt senkinek sem. -ezt vésd az eszedbe.
-Yahp. Halál komolyan. -nem szoktam hitegetni senkit sem, aztán jól pofára ejteni.
-Hát én nem vagyok fényképész szakértő, hogy hangzatos kritikákat mondjak, de ha megmutatod a képeidet, akkor majd én eldöntöm, hogy érdemes-e a pénzemet beleinvesztálnom vagy sem. Ne egy idegen mondja meg nekem, hogy mit csináljak. Azt utálom. -gondolom akadnak a telefonján is.
-Dehogy rossz ötlet! Az lenne hiba, ha nem élnél egy talán soha vissza nem térő lehetőséggel. Nem? -egyszer élünk.
-Ez változó. -a brotherhood partyk gyakorisága.
-Mindig más a helyszín, a zene, a buli jellege, és a résztvevők is, mert nem mindenki tud mindig mindenhol ott lenni. Titkosított üzenetben megy ki a helyszín és az időpont azoknak, akiket érdekel. Ha gondolod, bedobhatom a számodat a közösbe, aztán ugorj be valamikor, ha van kedved. A bayville-i banda gyakran megfordul ezeken, velük is tudnál menni. És mi is megyünk, ha tudunk. Más, kimondottan mutánsokra specializált, viszonylag kultúrált szórakozási lehetőség nincs. -ez hiánypótló a maga nemében. És régen nem volt kulturált. Mintha olyan sok emlékem lenne.
-Oh, a világbéke elég személyes, ha tovább gondolod. Akkor vége az értelmetlen harcoknak, a Testvériségnek, a gyújtogatós Pyro mutáns alteregónak, és csak élhetném szimpla John-ként az "uncsi" életemet egy saját házban a semmi közepén. -Selene-nel.
-Persze. Egyszer Frednek már kikerestem őket, átdobhatom neked is. -bár ő papír alapon kérte, de Rosemarie tudom, hogy inkább e-girl. Legalább nem kell nyomtatgatni.
-Tényleg az. Mystique Pyro teremtője. Lényegében. -ami elég menőn és egyedien hangzik. Mindig számíthatunk egymásra, bármiben.
-Van. De elég új még a dolog. A legutóbbi telihold óta. Szóval lassan egy hónapja. Ami szánalmasan kevésnek hangzik ahhoz képest, hogy ennél sokkal többnek tűnik, és jó értelemben. Mintha mindig is ismertem volna. -ez egy elég különleges és egyedi találkozás volt.

Az állatorvoshoz érve nem adtam át neki a kutyát. Már csak az kellett volna, hogy ő cipelje. Na ne. Nálam ez nem pálya. A recepciós kérdésére, hogy az enyém-e az állat, csak a fejemet ráztam. Fura volt, amikor azt mondta, hogy olyan, mintha a testvére lennék. Sosem volt, és igazából elképzelni se tudom, milyen lehet. Vagy hogy egyáltalán valaha is akartam volna magamnak egy ilyen köteléket. A zavara viszont szórakoztató volt.
-Nem. Csak azt mondtam, hogy ne aggódj a kutyád miatt. Már jó kezekben van. -ledobtam magamat a mellette lévő székre.
Hogy mi tetszett meg Selene-ben? Minden. De ebből aligha értené bárki is, mit jelent ez pontosan.
-Ő... gyönyörű. De a külsőségek érdekelnek benne a legkevésbé. -nekem sem ez az elsődleges, ami számít.
-Egyszerűen tökéletes, pontosan olyan nő, akit mindig is elképzeltem volna magam mellé, így nehéz dolgokat kiragadni vele kapcsolatban. De a teljesség igénye nélkül... okos, művelt, sokoldalú, talpraesett, magabiztos. Intelligens és szarkasztikus a humora, erős, veszélyes, egyszerre laza, mégis kifinomultan elegáns, tökéletes beszélgetőpartner, minden programban benne van, és hihetetlenül nőies. Hasonlóan, vagy talán ugyanúgy látjuk a világot, hatalmas az átfedés a jövőképeink között. Sok mindenben egyezik az ízlésünk, filmek, könyvek, kocsik, zenék terén, a szokásaink nagy része is. Rengeteg élettapasztalata van. Mindenről van véleménye, mindenhez hozzá tud szólni. Hosszú órákig lehet vele beszélgetni, de mégsem elcsépelt, unalmas, erőltetett. De a csendet is jobbá teszi, elég ha csak ott van velem. Hihetetlenül izgalmas nő. -imádom.
-És bónusz pont, hogy az ő képessége is a pirokinézis. -többek közt.
-Egy közös küldetésen találkoztunk. Fel kellett számolnunk egy mutáns fanatikus szektát, akik valamilyen agyament indíttatásból mutáns vért ittak, hogy hozzánk hasonlóvá válhassanak. Annyira magával ragadó volt az egész lénye, hogy ő sokkal jobban érdekelt, mint az a rakás beteg agyú. Megvolt köztünk a kémia. Megbeszéltük, hogy a lakásomon folytatjuk, és órákon át nyíltan beszélgettünk. Semmi sem volt tabu egyikünknél sem. Ehhez még sosem volt szerencsém. Azóta együtt vagyunk, és velem is lakik. -elhamarkodottan hangzik, de nem volt az.

Teljes mértékben osztottam a gondolatot, hogy nekünk kellene eldönteni, hogy mire használjuk a képességeinket. De ezzel párhuzamosan annyira… haszontalannak éreztem magamat, amiért szinte nem is tudtam használni, sőt, egyenest rettegtem tőle. Olyan keserű sóhaj tört fel belőlem, mintha legalább az egész világot a vállamon cipelném, holott vannak sokkal-sokkal rosszabb dolgok ennél. Bátortalanul megejtettem egy hálásnak szánt mosolyt, amikor kijelentette, hogy nem ad fel a rendőröknek.
– Mondd csak, esetleg nem tartasz képesség korrepetálást? – meggondolatlanul szökött ki a számon a kérdés. Követlenül azután, hogy kijelentette: egyedül elsajátítani a mutánserő használatát jóval nehezebb. – Cs-csak azért, mert annyira értesz hozzá! – legalábbis nagyon úgy hangzik nekem. Arcom égni kezdett zavaromban. El se hiszem, hogy ezt most be fogom vallani: – Az az igazság, hogy nem is igazán tudom, hogy hol kezdjek bele. E-eddig minden tudatos egyéni törekvésem kudarcba fulladt és csak rosszabb lett az egész – pillantottam le a kezeimre, amivel hajlamos voltam tönkre tenni elektromos dolgokat, ha nagyon megijedtem. – És nálam, azt hiszem, fordítva van… A képességem kontrollál engem és nem én őt. Öhm...  fura, ha személyként utalok a saját mutáns erőmre, mi? – jelent meg egy kínos mosoly arcom szegletében. Összeszorítottam a szemeimet, hogy ne kelljen áruló mancsaimmal szemeznem, melyekkel nem egy masina végzetét hoztam már el.  
– Mint a főnix, ez nagyon jó! – csillantak fel a szemeim. Persze, nem is én lennék, ha nem az extra-részlet keltené fel igazán az érdeklődésemet. – De ugye nem fájna közben? A főnixek öngyulladással válnak hamuvá egyes sztorik szerint. Az nem hangzik túl kellemesnek – persze ki akarna fájdalmat? Szóóóval ez egy nagyon-nagyon buta kérdés volt… Ami pedig az én legendary szintemet illeti: – Hát… mivel nem igazán ismerem a határaimat, így nehéz bármi határon túli vágyról ábrándozni. Már azért is boldog lennék, ha nem hallanám folyamatosan a gépeket magam körül, különösen nem egyszerre. De hogyha ilyen választásos alapon működne, akkor természeti erő irányításnak sokkal jobban örülnék, mint a gépekkel való suttogásnak. És ha már gépek, abból fakadóan az elektromosságnak például. Vagy spontán villám manipuláció, mert az Avatárban az a tűz elem sub-skillje, szóval már majdnem olyan, mintha tüzet irányítanék – és megint sikeresen elrugaszkodtam a valóságtól. – P-persze lehetetlen, hogy ez megtörténjen! – kezeimmel magam előtt legyezgetve hessegettem el a vágyakozó gondolataimat. Mivel még azt se tudtam mindig kontrollálni, hogy melyik gépbe szeretnék „beleugrani”. Egy ilyen villám manipulációval bizonyára még rosszabbul teljesítenék.  
Amikor kijelentette, hogy „nem is egyet” – bír kedvelhető dolgaimból, a legkevésbé sem hosszú litániára számítottam. Már csak azért sem, mert kételkedtem abban, hogy egy-kettőnél több lehetne bennem. Őszintén azt hittem, hogy tapintatoságból megemlít pár felszínes dolgot, ha már ilyen kínosan rákérdeztem. Józan Eszem legalábbis bizonygatta, hogy ne kezdjek komplikálni, ez mindössze udvariasság. Ezzel szemben Tudatalattim (Az örök kritikusom!) szerint el kéne merülnöm ezekben a hangzatos szavakban. A vegyes érzésektől azt sem tudtam, mit gondoljak, mit mondjak vagy hogy egyáltalán érdemes-e közbeszólnom. Végül pedig okosabbnak láttam hallgatni. (Na jó, nem mertem közbe szólni.) Ezért nevetséges módon csak pironkodtam. Félúton rájöttem, hogy kezeimmel nem tudok már mit tenni, így hajam fonásába kezdtem, mert a TikTok videó után már csukott szemmel is kivitelezem a fonatot. Vörös üstökömet ért dicséretre viszont úgy engedtem el loboncomat, mintha tűzből lenne. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ez fog történni velem, de légy áldott Tabitha, hogy szóba kerültél! Ugh, ezt még gondolatban is fájt kimondani…
– Nem… nem igazán. Mármint ez elég bonyolult. Tudom, hogy butaság és nem a legszebb dolog előítéletesnek lenni. De vannak azok a személyek, akiktől legszívesebben távol tartaná magát az ember és hát ő pont beleesik nálam abba a kategóriába – az a nehéz kezdett pedig csak rápakolt egy lapáttal. Azért a panaszaimat inkább megtartom magamnak, cserébe én sem faggatóztam arról, hogy pontosan miért nem bírja Tabithát. Leginkább azért, mert annyira nem akartam róla beszélni.
– Mert a kihasználáshoz haszonértékkel kéne rendelkezni, de belőlem ez hiányzik? – bizonytalanul fogalmaztam meg a végtelen határozatlansággal megkomponált válaszomat. Mire megfogant bennem, hogy inkább hallgatnom kéne, addigra már késő volt visszanyelnem a szavakat. – D-de… nem is tudom. Csak… nem ilyen embernek ismertem meg – mellékeltem az univerzális választ. És ez az egész koncepció annyira rossz volt Pietroval kapcsolatban, hogy inkább nem akartam elhinni. Semmiképpen sem jobban belemerülni.
– Más cipőben és retrospektívan könnyű beszélni – használtam direkt nagy szót, mint a jogi védelmi bírók, hogy annyira ne tűnjek fegyvertelennek John Wick elképesztő határozottsága mellett (ami egyébként roppant lenyűgöző volt). – Változni csak Pokemonként olyan végtelenül könnyű – fújtam fel az arcomat. Meg tudtam érteni, hogy a középszerű rossz vonzóbb, mint szembenézni a változás nehézségeivel. Utóbbi rettentő ijesztő tudott lenni.
Lassan fújtam ki a visszatartott levegőt. A felvetett kérdésekre halkan biggyesztettem oda határozatlan nemeimet, szinte tátogva. Habár szükségtelen volt, mert John Wick jóval hangosabban és talpraesettebben rávágta őket helyettem.
– Miből veszed, hogy nem képesek rá? – behúzott nyakkal kérdeztem vissza. – Értem, hogy mire szeretnél ezzel utalni, de akkor sem találom fairnek ezeket a feltételezéseket. Kicsit furák, kicsit mások, de szerintem annyira nem „reménytelen esetek”, mint aminek beállítod őket. És itt sincsenek, hogy akár esélyük legyen megvédeni magukat a vádak ellen. Tudom, hogy én merültem bele ebbe, de… – nem ez volt a célom. – Szóval, ne bántsd őket, még csak szóban sem, kérlek – habozva néztem John Wick felé. – Ne érts félre! Tiszteletben tartom a véleményedet. De az sem tetszene, ha ők mondanának a hátad mögött ilyeneket, még úgy sem, ha az arcodba is elismételnék – egyre elhalkulva szorítottam össze a szemeimet. Ez nálam már ilyen elvi kérdéses dolog és kezd szabályosan gyomorgörcsöm lenni ettől a témától, szóval inkább skip, skip, skip.
– Nem! Persze, hogy nem! – határozott nemet jelezve ráztam fejemet a feltételezésre, hogy minden írott szót elhinnék, még ha úgy is hangoztam az előbb. – Legalábbis igyekszem kritikusan olvasni! – De, ha egyszerűen csak negatív hírek konnotációjában hallani főleg a Testvériségről…
Természetesen minden, amit mond vérlázító, keserű, ijesztő, rettenetes és elgondolkodtató. Nem is említve a furcsa Deja vu érzést, ami hatalmába kerített az egész alatt.
– Azt hiszem félreismertem. A Testvériséget – ismertem be lehajtott fejjel. Zavartan meredtem magam elé, számos kérdésem akadt, de egyiket se volt bátorságom feltenni. Szükségtelennek is érződött, mert Tudatalattim tett arról, hogy meggyőzőn mind rossz ötlet és jobb, ha inkább hallgatok. Biztos, hogy az erőszakos… terrorszerű fellépés a megoldás? Cöhh, inkább ők, mint mi. Ezzel nem csak megerősítjük ezeket az álhíreket? Pff, nekik érdekük, hogy rossznak mutassanak be minket. Biztos, hogy nem lehetne a szóban forgó vér és áldozatok nélkül ezt kivitelezni? Oh! Mondj egy csatát, amit vérontás nélkül nyertek meg...
– Oh, én igazából csak azért gondoltam, hogy szükségem lenne a szakmai kritikára, hogy biztosan érdemes-e belefognom a fényképezésbe? És kitartok amellett, hogy ne költs rám, de komolyan! – már a puszta gondolattól égtek a fülem. – Amúgy van pár kép a telefonomon – ujjaim között táncoltattam az említett készüléket. Tekintetemmel lepillantottam a betörött kijelzőjű mobilomra. Elég érdekes effekt lenne az összesen… – A többit memóriakártyán tartom, ami nincs nálam. De öhm… instán is vannak képeim! Ha nem reklámozod a fiókomat senkinek, akkor szívesen megmutatom, ami fent van rajta – okkal használtam privát fiókot. El se hiszem, hogy komolyan ezt csinálom. Ön-marketing. – Csak nem vállalok felelősséget a sok kutya-content miatt – mondanom se kellett, ki a két popsztár az oda feltöltött képeim többségén –, és csak is akkor, ha már nem vezetsz! – szemek az úton, lécci.
– Huh, szívesen feliratkoznék a kiértesítésekre, ha szabad! – úgy csaptam le a lehetőségre, mintha másodperceken belül elévülne az invitáció. Aztán majd, ha lesz elég bátorságom, akkor valóban elnézek egyre.
– Tusé. Ha így közelíted meg, valóban – bólintottam rá a világbékés levezetésére. – Oké, elfogadom így a választ! – nem mintha állítottam volna fel szempontrendszert, aminek meg kellett volna felelnie.
– Tehát olyan, mintha ő lenne a Mester, te pedig a Padawan? – próbáltam megragadni Mystique és John szóban forgó, rendkívül lenyűgöző és érdekes kapcsolatát. Az eredeti lore alapján ott a Mester és Padawan ilyen összetett dolog. Egyszerre szülő-gyerek, idősebb-fiatalabb testvér, vállt-vállnak vetett barát és mindenféle ilyen szoros kapcsolat együtt.
– A szerelemben nem számít az idő! – legendák (főleg romantikus koreai doramák és többnyire a Disney) szerint időtlen. – Kivéve, ha valamelyikőtök Hamupipőke, de ez a szcenárió gondolom nem játszik – de javíts ki, ha tévednék.
– Lehet azért, mert ismerted is! Mármint vannak történetek arról, hogy egyes emberek Sorsát egy vörös fonál köti össze – kezdtem bele lelkesen a mesébe, prezentálásképpen kisujjamat is felemeltem, mintha a saját, szabad szemmel nem is látható fonalkámat mutogatnám. – Állítólag tér és idő álló! Lehet, hogy egy előző életedben ismerted és a fonál révén most bumm, van egy kis emléked – tudom, tudom, kevesebb sorozatot kéne néznem és többet élnem IRL. De ki cáfolja meg, hogy nem igaz?

*

Mosolyt erőltettem az arcomra, amit szerintem csak egy vak hinne igazinak. Amíg John cipelte Arrowot addig el tudtam hinni, hogy jó kezekben van. Az orvosokkal viszont jellemzően fenntartásaim voltak. Persze elismertem őket, mint szakmabélieket, de a tűikkel maradjanak távol a kutyáimtól és tőlem egyaránt. Ez a várakozás pedig idegőrlőnek ígérkezett, különösen, hogy elképzelni sem tudtam mi történik az ajtó mögött.
Hálás voltam, amiért John nem offolt ki a kérdéseim miatt. Lelkes érdeklődéssel hallgattam beszámolóját a rejtélyes barátnőről, akivel ennyire megtalálta a közös hangot. Jut is eszembe!
– Olyan buta vagyok! El is felejtettem megkérdezni, hogy hívják? – fúrtam bele még jobban a témába. – Persze, ha nem titok! – tiszteletben tartottam, ha nem szeretné megosztani velem. Bár nem terveztem se stalkerkedni, sem lenyomozni social média felületeken. Szerintem fura az, aki ilyet csinál.  
– Úúú! – csillantak fel a szemeim, amikor kijelentette, hogy még a talentjük is egybevág. És még azt mondják, hogy kicsi a világ! – Szóval ő is olyan, mint mi? – mutáns. – És ő is ugyanolyan dolgokat tud kreálni a tűzzel, mint te vagy hozzánk hasonlók körében is van különbség pirokinézis és pirokinézis között? – közelebb hajoltam Johnhoz és halkabbra vettem a hangomat. Nagyon óvatosan fogalmaztam meg a mutáns dolgot, nem tűnt jó ötletnek a recepciós néni figyelmét felkelteni ezzel.
– Ilyenek vannak? – arcomon őszinte döbbenet rajzolódott ki a fanatikus szekta hallattán. – Várjunk, ezek szerint ilyeneket csinál a Testvériség? És akkor ezek szerint ő is a Testvériség tagja? – kérdeztem rá óvatosan. Esküszöm, hogy nincs több ilyen „ezek szerint” – kérdésem, legalábbis egyelőre.
– Elég varázslatosan hangzik – és igazán doramába illően. Arcomon apró mosolyt bontakozott ki ettől a „szerelem első látásra” – vibe történetrészlettől.
– Nem tartotok attól, hogy mások, tudod az „okosabbak” – forgattam meg a szemeimet, ahogy kiemeltem a nagy átlagot –, azt gondolják, hogy „juj, ez túl gyors”? – biggyesztettem a levegőbe az idézőjeleket, szándékosan ráaffektálva.
– Nagyon érdekes személynek hangzik! Egyszer szívesen megismerkednék vele – jelentettem be izgatottan. – Bemutatnál neki? – ajkaimról olyan hirtelen gördült le a kérdés, hogy csak utólagosan tudott lecsapni rám a bizonytalanság. – Mármint… izé… bocsi. Ne haragudj… Nem akartam ilyen közvetlen lenni – hajtottam le a fejemet zavaromban. Az egy dolog volt, hogy én mit szerettem volna. Különben is, Johnnak semmi oka nem volt bemutatni minket egymásnak. Ráadásul simán lehetséges, hogy a barátnője nem is lenne kíváncsi egy maffia radarján lévő fura gamerre. Sőt...
– Amúgy, John… – próbáltam túllendülni a korábbi malőrömön. – Gondolkoztál már azon, hogy az újságcikkek mellett könyvet is írj? Tudom, hogy sok meló van bennük, meg nagy elköteleződés és még annyival is több időt öl fel. Csak olyan szépen és választékosan fogalmazol! – legalábbis az egész beszélgetésünk alatt ezt éreztem, most, hogy a barátnőjéről számolt be, még inkább ezt éreztem. – Ha írásban is ezt teszed, akkor lehet, akkor kasszasikered lenne. Valóságos bestseller. Szerintem legalábbis. Szigorúan olvasói szemszögből! – tettem hozzá gyorsan, mielőtt azt hinné valami íródeák lennék. Holott közel sem! Sőt, szerintem a helyesírásommal embert tudnék ölni. Főleg, ha az automatikus korrekció fellázad.

-Nem, nem fura. -semmi sem fura, ha neked az úgy jó.
-Megpróbálhatok segíteni gyakorolni és rájönni a nyitjára, ha szeretnéd, de nem ígérek semmit. Az én képességeimnek elég kevés köze van a tiédhez. Viszont tudnod kell, hogy lelkileg is el kell fogadnod magadat, az erődet. Ezeknek a nagy része fejben dől el, nem a harctéren. -de nem ismerek mást, aki gépekkel suttogó cyber sorcerer lenne. És inkább ne azok a bayville-i vadbarmok korrepetálgassák.
-A kudarcokból fel lehet állni. Minden kezdet nehéz. Ahol füst van, ott előbb-utóbb tűz is. -hogy valami elcsépelt metaforával éljek.
-Pontosan erre gondoltam én is. -öngyulladás, aztán a hamuból feltámadás.
-A fájdalom és a halál sosem rémítettek meg. -ennyit a nem túl kellemes részről. Valamit valamiért.
-Ne mondj le erről az elektromosság dologról. Nekem egyszer valaki azt mondta: "Semmi sem lehetetlen, drágám." -és nem tévedett.
Az egész bayville-i témát egy az egyben lezártnak tekintettem, mielőtt még felhúztam volna magam rajta. Ne avassuk már őket szentté, könyörgöm. Felnőtt emberek, döntési joggal. Az, hogy rólam ki mit gondol a hátam mögött vagy szemtől szembe, sosem érdekelt.
A Testvériséget szintén nem kommentáltam tovább. Mindenki döntse el maga, mit lát benne, mit remél tőle, és hogy ehhez képest mi a valóság. Én Mystique miatt csatlakoztam, és nem okozna törést az életemben, ha többé nem lennék a tagja. Úgysem érhetnek el semmit, ahogy a Professzor és az X-Men sem. Ehhez a kettő összefogása, abszurd egyvelege kellene, aminek a tökéletes fúziójára nagyon kicsi az esély. Kár is ábrándozni róla.
-Én pedig kitartok amellett, hogy majd én eldöntöm, hogy mire költöm a pénzemet. Egyébként sem rád, hanem a fényképész szakma egy jelöltjére. Az majd még eldől, mennyire ígéretes tehetség a lány. -nem kell szakértőnek lenni, hogy eldöntsem, megfog-e a képeiben valami vagy sem.
-Szívesen megnézem őket. Az instagram fiókod biztonságban van, engem teljesen hidegen hagy a közösségi média minden formája. -nem hogy még tovább adjam bárki felhasználónevét.
-Akkor vedd meghívva magad! -a Testvériség partikra.
-Végül is. Mondhatjuk. Csak ez a Padawan már túlnőtt a Mesterén. És néha inkább az erő sötét oldalán érzem magunkat. -csak azért, mert mások a nézeteink, mint az unalmas átlagnak, még nem akarjuk elhozni a világvégét, és nem akarunk világuralomra sem törni. Csak azt akarjuk, hogy hagyjanak békében élni minket az emberek között mutánsként.
-A sors vörös fonala. Én is adom ezt a végzet által elrendelt szerelem dolgot. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen titkos romantikus alkat vagy. -vagy legalább is azt nem, hogy ilyen mértékben. Pusztán a többi személyiséged alapján. Kellemes csalódás.

Amikor Selene neve érdekelte, csak fintorra húztam a számat és a szemeimet forgattam. De utáltam ezt.
-Valójában tényleg titok. A Larissa nevet használja, így ezzel tudok szolgálni. Ennél többet nem mondhatok, érd be ennyivel, kérlek. Sajnálom. -elhiheted, hogy én konkrétan fizikai fájdalmat érzek ettől az egésztől, és képtelen vagyok nem a nevén szólítani. Nem is teszem. Inkább kerülök minden ilyen helyzetet és szimplán csak a szerelmemként vagy valami hasonló megnevezéssel hivatkozok rá. Nem fogom valami olyannak szólítani, ami nem Ő. Nekem az a nő Selene, se több, se kevesebb.
-Igen, ő is mutáns. Nem, nem képes uralni az élő lángot. Az ő pirokinézise egészen más. -ne menjünk bele a mutáns "szakmázásba".
-Eddig én sem tudtam, hogy vannak ilyen őrült fanatikusok. A Testvériség a mutánsokat és az érdekeiket védi. Többek közt ilyen formában is. És igen, Ő is tag. -ha nagy unalmában és magányában nem lépett volna be, talán sosem találkoztunk volna, vagy nem így, hanem ellenségként.
-Biztos vagyok benne, hogy sokan ezt gondolják, de őszintén nem érdekel. Ez a mi kapcsolatunk, a mi érzéseink. Mi voltunk ott akkor éjjel, mi élünk egymással, nem ők. Ennyi nekem elég. -és biztos vagyok benne, hogy Selene-t sem érdekli senki más kettőnkön kívül. Nem nekik akarunk megfelelni, hanem magunknak és egymásnak.
-De csak legyél közvetlen. Én pedig szívesen bemutatlak neki. -az az érzésem, hogy ő is kíváncsi lenne Rosemarie-re.
-Köszönöm a dicséretet, és a bizalmat látatlanban is. -küldtem felé egy mosolyt, diplomatikusan ejtve a témát. Azt, hogy a könyveimet én írtam, nem adom ki soha senkinek. Álnéven írom őket, jó okkal. Két olyan személy, olyan nő van az életemben, aki ebben kivételt jelenthet. Mystique mindig is, szinte a kezdetek óta támogatott benne, tíz éve ismerjük egymást, és nagyon fontos nekem. Selene pediga szerelmem és a legfőbb bizalmasom, neki joga van tudni róla. De ez egy olyan dolog, ami sem Pyro, sem John szempontjából nem fontos. Ez egy teljesen elvont, elszigetelt, kitárulkozó világom, aminek senki más nem lehet a része.
-Na és te sosem gondolkoztál még az íráson? Eltitkolt fanfiction-ök, ilyesmi?

– Rendben – rebegtem halkan, diplomatákat megszégyenítő tárgyilagossággal. Egyébként is teljesen jogos volt. Az ő pénze, jó, hogy van neki. Ha nekem lenne, én is tuti össze-vissza költekeznék. Na jó, nem. Spórolnék játék kiegekre. Az „ígéretes tehetség” résznél inkább elhallgattam illúzióromboló gondolataimat, miszerint én és a „tehetség” két külön szerveren játszunk, nem ismerem, sose találkoztunk, még csak nem is láttam, ííígy hiába fogja keresni. Következtetés: feleslegesen drámáztam ezen. Mint mindig.
– Szerintem jól teszed –, hogy hidegen hagynak a közösségi platformok. – A social media, meg úgy önmagában az internet elég veszélyes hely tud lenni. Ha egyszer feltöltesz rá valamit, sosem törlöd le onnét – bólogatva helyeseltem. Utólagosan döbbenve rá az ellentmondásra, amit az Insta-fiókom léte és a mondandóm között húzódott. – Az én Insta-fiókom egy gyönge pillanatomban készült! Inkább önmagam szórakoztatására, mintsem magamutogatás gyanánt, az érettségi előtt – nem mintha az eredetsztoriját követelte volna tőlem –, na jó… halogatás volt – vagy magyarázatot. Utóbbit mély sóhaj kíséretében, lehajtott fejjel ismertem be. – De ezt lécci, ne mondd el a szü... – elhallgattam, ahogy félúton rádöbbentem mennyire lehetetlen szüleim orrára kötnie a szóban forgó valóságot. Nem mintha releváns lenne. Pillanatnyi szomorúságomat egy erőltetett mosoly mögé próbáltam rejteni. – M-mindegy is. A lényeg, hogy ne reklámozd! Hálásan köszönöm, hogy nem tervezed marketingelni – valóban az voltam, a hálás rész nem csak ócska szófordulat volt. Ezzel jegeltnek tekintettem a témát. Eleve ezzel kellett volna kezdeni és mellőzni a mellébeszélést. Igaz is, ki kíváncsi erre? Ha érdekelte volna, megkérdezi. Sosem tudom tartani a szám, különösen akkor nem, amikor leginkább kellene.
– És te el fogsz menni a legközelebbi partira? – kérdeztem rá félszegen, hangomba enyhe remény költözött. Oké, hogy a többiek elképzelhetően ott lesznek Bayvilleből, de valahogy vigasztalna a tudat, ha esetleg valakihez oda tudok menni, amennyiben adódna valami. Például nagyon becringeülném az ismerkedés részt és kínos lenne a buli első húsz percében távozni. Ehhez Tabitha elvből kizárva. Todd szerintem meg akar ölni. Fred ijesztő tud lenni, amikor felhúzza magát. Lancenek nem fokoznám a migrénjét. Pietrot pedig szimplán fura lenne ilyesmivel zaklatnom, mivel őszintén fogalmam sincs arról, hogy mi fér éppen bele a „barátságba”, azután, hogy a haverkodásos dolog is kudarcba fulladt. Ééés fogalmam sincs, hogy miért Johnt gondolta az agyam tökéletes alternatívának…
– Előbb-utóbb minden Padawan felülmúlja a Mesterét! – legalábbis a Star Warsban bemutatott precedensek alapján. –Hát… ha belegondolsz Jedinek lenni kimerítő. Csupa képmutató az összes, ezzel a nincs emóció hippiséggel. A Sithek legalább meg merik élni az érzéseiket, még ha kicsit túl szenvedélyesen is – vontam meg finoman a vállaimat. – Egyébként is társadalmi konstrukció, hogy mi számít jónak vagy éppen rossznak. Szóval, az Erő "sötét oldalán" nem gáz lenni egyáltalán – és nem csak azért, mert ott árnyék van és nem égsz le –, mint ahogy a média bemutatja. Nagyon kisarkítja egyébként! Én a szürke jediket adom, ők tök szabadak az ilyen Rend-maszlagoktól és tényleg az „Erőben” hisznek. Csak kevés van belőlük és eléggé ritkán foglalkoznak velük – magyaráztam teljes átszellemültséggel, némi kézi gesztikulációval megfűszerezve, mintha csak a világunk meghatározott részét képezni a Jedi és a Sithek Rendje. – Bocsi. Elragadtattam magamat… – nem hadonásztam tovább. Tekintetemmel ölembe száműzött kezeimet fixíroztam. Ezúttal két mutatóujjam hegyét próbáltam precízen összeérinteni zavaromban. – Mindig belelkesedem, ha pop-kulturális dolog kerül szóba – vallottam be. Remélve, hogy elfogadja enyhítő körülménynek a sok dumámat, amivel igazándiból csak arra akartam kilyukadni: szerintem a "sötét" oldalt képviselni nem baj, igazából a tettek számítanak. De nem sikerült megszólítanom a lelkem mélyén élő Platónt.
John megjegyzésére, fülig vörösödve húztam be a nyakamat a pulóverem jótékony takarásába. Zsebembe rejtve kezemet, amin az állítólagos vörös fonalat mutattam be az imént. Mintha csak rejtegetni kívánnám, hogy mennyire magányosan csüng saját kis fonalkám vége.
– És ez baj? – habozva kérdeztem vissza. – Én hiszem, hogy mindenkinek van egy nagy „Ő”-je... Ez egy kivárós játék és akkor jön – játszani pedig nagyon szeretek –, amikor a legkevésbé sem számítasz rá – például az orosz maffiától menekülve, egy elektronikai üzlet kirakatában, szinte alig látva a gyorsaságától. Aztán kiderül, hogy másik szerveren játszik, ahova esélyed sincs átjelentkezni. Meg egyébként is, minek állna le pont veled? – Legalábbis ezt mondják. Nyálas… mi? – tört ki belőlem egy rövidke, kínos nevetés. Pietro szerint az volt. Mellesleg annyira nem szokott sikerülni annak titkolása, hogy milyen vízióim vannak a témában.
– Ne mondd el senkinek – vettem lejjebb a hangerőmet –, de guilty pleasure számomra a romantikus ázsiai drámasorozatok nézése – melyekből a legtöbb tudásom van. Legalábbis többször bebizonyosodott már, hogy micsoda mák a dorama kultúrám. – De a szerelmes történetek olvasása sem áll messze tőlem, az otome játékokról nem is beszélve! – elcsendesedtem, ahogy rádöbbentem mellőzhettem volna ezeket a részleteket. El sem akarom képzelni mi lehetne John véleménye az álomrandis ábrándozásomra. Mert a gyertyafényes vacsi, ha nem a hátsókertben történik egy pléden, akkor én nem adom. Nem is említve fukarságomat az „elsőim” tekintetében… Utóbbi puszta gondolatától arcom pipacs színt vett fel.

*

Elbizonytalanodva figyeltem John teljesen megváltozott mimikáját, amikor a szóban forgó barátnőjének megszólítása terítékre került. Mintha fájna neki ezt közölni. Ez pedig rögtön világossá tette számomra, hogy kérdéseimmel kezdem érinteni azt a bizonyos határt, amit nem kéne átlépni. Egyrészt nem akartam semmi kellemetlenséget okozni, fájdalmat pedig végképp nem. Másrészt, ha ezt tudom, hallgatok! Sajnos az elmeolvasásom a gépekig terjed ki és az is elég wonky, így még csak reális lehetőségem sincs megjósolni, hogy mikor kéne behúznom a kéziféket.
– Oh, nem kell bocsánatot kérned emiatt! – döbbentem le sajnálkozásán. Annyira váratlanul ért, hogy még önostorozó gondolataim is elszaladtak. – D-de köszönöm, hogy elmondtad! – még ha csak az álszemélyazonosságát is. – Egyébként… szép ez a név: Larissa. Nagyon kellemes a csengése. Szerintem remek választás álnévnek – nagyon halkan tettem hozzá a végét. Nem akartam én itt kiteregetni más dolgait. Őszintén remélem, hogy „Larissa” nem valami komoly bajban van, ami miatt titkolnia kell valós személyazonosságát Szívesen megkérdezném Johnt, de miután már az eredeti kilétét is titoknak bélyegezte, így nem hittem volna, hogy erről szívesen csevegne, szóval jobbnak láttam hallgatni.
– Wow! – nyűgözött le annak ténye, hogy két pirokinézis képességgel rendelkező mutáns között is akad eltérés. – Ennek ellenére tudjátok kombinálni a képességeiteket? Vagy képesek lennétek egymás tüzét „kölcsön venni”? Vagy nem is próbálkoztatok ilyesmivel, mert íratlanul sem illik? Lehet, hogyha fúzióba lép a képességetek, sokkal nagyobb DMG-t le tudok adni, mint egy újfajta elementál reakció! – oooké, persze, hol és miért tennének ilyet a való életben? Arról nem is beszélve, hogy miért érdekelné az ilyesmi, ha már irigylésre méltóan kiismeri saját talentjének csínját-bínját? – Bevallom picikét irigy vagyok. Biztos nagyon szuper lehet megbeszélni valakivel, akinek hasonló a talenteje, mint neked, ha éppen válságod van a skilleddel! – mondtam irigylő lenyűgözöttséggel. De ez akkor tényleg valami égiek által elrendeltetett dolog lehet, hogy még a mutáns erejük is megegyezik!
A szektát illetően csak komor bólintással vettem tudomásul, hogy léteznek. Őszintén értékeltem, hogy a Testvériség igyekszik elejét venni az ilyen jellegű problémáknak. Nem számítottam erre.
– Annyira hihetetlen. Az ember azt hinné, hogy csak a filmekben történik ilyesmi, mint a fanatikusok vagy a…. vagy a maffia. Utóbbi, amíg nem akartak testközelből lepuffantani, annyira elképzelhetetlenül távolinak érződött, hogy ilyesmi valóban létezik és megtörténhet – szúrtam közbe csalódottan. Nem is akartam ezzel foglalkozni tovább. Inkább elhessegettem negatív gondolataimat. Figyelmemet visszavezettem Johnra, mert sokkal jobban érdekelt, amit a rejtélyes barátnőjéről, illetve a párkapcsolatukról elárult.
– Az tök jó, hogy így gondolkozol erről! Amúgy is a ti ütemetekben kell, hogy haladjon a kapcsolatotok és nem másokéban – mint azt korábban elkotyogtam, a forrásom a romantikus doramák. Szerintem van benne igazság! – Csak egy csomó konfliktus tud származni barát és család fronton. Különösen utóbbiból. Az „anyóssal” már találkoztál? Vagy fogadott anyóssal, nagynéni, nagybácsi… – ők a legfőbb vitaforrás, minden koreai és nem koreai drámában is. – Oh! – szakítottam félbe hirtelen a gondolatmenetemet „Larissa” családfáját illetően. Belém hasított a neve körüli mizéria, a tény, hogy mutáns és az eddig hallott történetek a többiekről, kiknek a családja nem túl pozitívan reagált arra, hogy… „mások”. – Vagy nincs családja? – tétován fogalmaztam meg a kérdést. Hangomba és tekintetembe egyaránt szomorúság költözött. Még szerencse, hogy nem „Larissának” hozakodtam elő ezzel a kérdéssel, az rendkívül kellemetlen lett volna.
– És nem volt fura kihagyni az ismerkedésről szóló randevúkat és rögtön az összeköltözés ARC-hoz ugranotok? – próbáltam kicsit pozitívabb irányba terelni a beszélgetést. Mondjuk… olyan cringe tud lenni az első néhány randevú, hogy lehet még én is örömmel skippelném az kezdeti felvonást. – Milyen érzés, hogy megtaláltad gyakorlatilag a rokonlelkedet? – azt már ismertem, hogy „Larissához” miként viszonyul. De érdekelt, hogy mi játszódik le ilyenkor az emberben. Nagyon szép és kellemes érzésnek képzelem.
– Tényleg? – kérdeztem vissza. – Komolyan? – szúrtam közbe szinte azonnal, mintha csak szeretném megerősíteni valóban jól értettem-e a tanult angolommal, amit mondott. – De jó! És mikor? – annyira meglepett és lelkesített egyszerre, hogy bemutatna „Larissának”. Nagyon szerettem volna megismerkedni vele, most, hogy így ennyi mindent hallottam felőle! – Mármint… izé… sajnálom! Persze nem sürgetésből! Meg, ha esetleg ő nem szeretne velem találkozni azt is megértem – elbizonytalanodva fűztem hozzá. A szégyentől fülig vörösödve, amiért ennyire előre rohantam (képletesen). Nem akarnám, hogy kényszerűségnek érezze „Larissa” a velem való találkzát. Oké, hogy John azt mondta legyek közvetlen, de azért így túlnyargalni egy bizonyos határon… Mintha a szüleim nem neveltek volna egyáltalán jómodorra.
Egy apró, bizonytalan mosoly jelent meg az arcomon, ahogy megköszönte a dicséretet, amit választékos fogalmazására tettem. Nem a hálálkodásáért csináltam, hanem mert tényleg így gondoltam. Viszont amennyire hallgatott a témában, nem volt merszem rákérdezni, hogy esetleg próbálkozott már-e a könyvírással vagy sem.
– Hogy mi? Nem-nem-nem! – arcomról lefagyott a mosoly, fejemet pedig nyomaték gyanánt rázni kezdtem. Olyan hevesen sikerült rávágnom az írás puszta gondolatára a tagadást, mintha random belebeghetnének régi tinikori szerzeményeim.
– Csak... szárnypróbálgatásaim voltak. Egy igazi műtől nagyon távol álltak. Siheder koromban a Múzsa bemutatkozott nekem és azóta nem is láttam soha. Szerintem még a naplóm is örül, amiért évek óta elhanyagolom! – túl sok infó, túl sok infó! – Nem vagyok túl kreatív ahhoz, hogy egy egész történetet kiötöljek. Szóval inkább élvezem mások munkáját és lelkes, hű olvasó vagyok, mert sosem hagyok félbe sorozatot! Vagy hallgató. Megkövezhetsz érte, de én nagyon szeretem a hangoskönyveket is, főleg azokat, amiket többen olvasnak fel, mintegy hangdráma jelleggel – ismertem be, sokan nem szokták szeretni az antik-könyv rajongók közül. – De szerintem, több írós podcastet hallgattam a Spotifyon, mint ahány sztori jellegű mondatot leírtam volna valaha. Persze oda vagyok a jó narratívákért, imádok írásban kommunikálni, mert egyszerűbbnek ítélem, mint szóban, mármint főleg chaten... de egy történet vagy akár egy e-mail megírása, huh. Túl nagy falat! Nem az én asztalom!! És a helyesírásom!!! Rettenetes. Főleg, ha a progi javításai is éppen fatálisak. Angolul, ha lehet, még rosszabb. Pedig király lenne, ha menne. Csak hát, úgy gondolom ehhez érzék kell, meg rendesen elsajátított nyelvtani alapok. Az az igazság, hogy a számok mindig is nagyobb haverjaim voltak, mint az írás – és nem is említettem az elvárást, ami látatlanban is rám nehezedne. Folyamatosan azon görcsölnék, hogy mennyire jó, amit leírtam. Vagy imposztor szindróma. Netán a jó kis „nincs új a Nap alatt” – effektus. És igazándiból végtelenségig sorolhatnám az indokaimat, hogy én és a történetírás miért is nem vagyunk egy lapon említhetőek. De a kreatív energiák hiányára és a helyesírásomra fogni sokkal egyszerűbb volt. Bizonyára megérti, hiszen John a tehetsége mellett sem ír könyvet, legalábbis ezt vettem le korábbi válaszából.
– Neked volt olyan tantárgyad a suliban, amiben kiemelkedő voltál? – kérdeztem rá hirtelen, hogy eltereljem saját írói anti-affinitásomról a témát. Miután az X-men valami suliszerűt üzemeltet, abból azt bátorkodtam feltételezni, hogy őt nem kerülte el az iskolapad. – És téged mi inspirált anno arra, hogy újságíró legyél? Az íráson túl, persze. Esetleg egy kedvelt alkotó vagy alkotók? – mert miért ne lehetne több? – Vagy más oka volt?
Válasza végén hallottam az ajtó nyitódását, mely mögé korábban az ügyeletes állatorvos elvonult Arrowal. Ahogy a doki kilépett rajta, azonnal felpattantam és lelkembe maró aggodalommal vizslattam felé. Nagyra nőtt kiskutyám pár másodperces késéssel ügetett ki mögüle, megkönnyebbült sóhajjal engedtem ki a tüdőmben tartott levegőt. Szemeimet nem kerülte el, hogy valami fura, kicsi, fekete dobozszerűség volt Arrowa szerelve, melynek a mellső bal lábára rögzített vége leginkább egy vérnyomásmérő karra csatlakoztatható végére emlékeztetett.
– Nos, a krízist elhárítottuk – kezdett bele a doki. A nyugalom most már határozottan utolért. Azonnal féltérdre ereszkedtem Arrow előtt, amikor farokcsóválás kíséretében odaért mellém. Simogatásban és ölelésben részesítve. Kicsit lomhábbnak tűnt a mozgása. A fura kábítólövedéket okoltam. – A jószágot nem tartjuk bent, mert mi csak ügyelet vagyunk és nem kórház. Viszont rátettünk egy megfigyelőt, ami rögzíteni fogja a következő huszonnégy órában az életfunkcióit. Az idő elteltével a leleten lévő címre vigyék el az állatot a készülékkel együtt. Ott megnézik, hogy lett-e bármi maradandó sérülése – az orvos magyarázatát komoly ábrázattal hallgattam, az első két másodpercben viszont drága szentem kitört ölelésemből és elhagyott. Kiskutyám szemrebbenés nélkül csalt meg Johnnal, méghozzá a szemem láttára.
Leesett állal figyeltem, ahogy elé telepedett, mellső mancsát emelgetve simogatást követelt, még hangolt is hozzá. Teljesen eladta magát. Wait. A. Minute. Hogy micsoda?!
A kutyám lelkesedését látva, amivel megközelítette Johnt szinte alig akarta befogadni az agyam. Vontatott mozdulattal egyenesedtem fel. Arrow ritkán ilyen közvetlen, főleg, ha férfiakról van szó! Pietroval szerintem csak azért bratyizhatott le olyan hamar, mert tudott oroszul beszélni hozzá, de John esetéről lemaradtam.
– Az elkövetkező hétben a gyomorkímélő diéta javasolt. Semmi fűszereset és nehezet nem ehet. Emberi maradékot végképp nem. És jutalomfalatka sincs – az állatorvos instrukcióit hümmögve fogadtam be, fél szemmel továbbra is kiskutyám felé vizslatva. Így nem maradtam le a jelenetről, amikor Arrow hirtelen leült, lecsapott fülekkel a doki felé meredve, panaszosan vokalizálva. Mintha értette volna, hogy restrikciók lesznek evés terén és Johnnak árulkodna.
– Az eszközt ne távolítsa el róla és ne hagyja, hogy leszedje vagy rágja. Láttunk már olyat is. Meg tudja akadályozni vagy jobb, ha teszünk rá állatorvosi gallért? – miután megbeszéltem az orvossal, hogy igen, meg tudom akadályozni és nem, semmi szükség arra, hogy még egy műanyagot is kutyám nyaka köré pakoljanak, némi hálálkodás kíséretében. Végül azt mondta, hogy hamarosan elkészülnek a papírok, amit a recepciónál vehetünk át. A várakozást kihasználva fordultam Arrow-John duóhoz.
– Netán valami különleges kutyasuttogó vagy, John? – hüledezve kérdeztem rá. Arcom szegletében egy halvány mosollyal. – Arrow nagyon ritkán szokott közvetlen lenni! Egy valóságos szívtipró, csak hölgyekkel szokott így viselkedni – és Pietroval. Bár Bow nélkül extrémen agresszív lett. Tehát, minden részét szemügyre véve az egyenletnek, a kutyám jelenlegi viselkedése túlontúl felfoghatatlan. De ha Arrow így bánik vele, akkor John biztosan nem lehet rossz ember! – Szóval ez megtiszteltetés a részéről! – mellékeltem a jelenséghez. Jobbommal megvakarva bekábelezett kutyám füle tövét, ha már végre tudomást vett a létezésemről és odaandalgott hozzám.
– Hiába adod el magadat! Főtt rizs és hús lesz egy hétig a menü – közöltem őméltóságával. Nem mintha ez problémát jelentene neki. Szigorú ábrázatomat képtelen voltam öt másodpercnél tovább fenntartani. Túl aranyos volt ahhoz, hogy haragudjak rá. Annyira örültem, hogy jól van! A recepciós szólt, hogy kész a lelet.
– Mehetünk? – érdeklődtem Johntól, immáron papírossal a kézben, Arrowal az oldalamon. Mivel John kölcsönözte alánk az autót, így nem akartam se sürgetően, sem követelőzőn hangozni. Rá bíztam, hogy mikor indulunk. Míg az elhatározásra vártam, a lapról fél szemmel próbáltam kibetűzni a latin maszlag és fura számértékkek mellett lévő címet.
– Annyira nem szeretem ezeket! Akár el is átkozhatnának rajta, azt se érteném – lengettem meg lefelé biggyesztett ajkakkal a kezemben lévő papírt. Panaszosan kifejezve az orvosi szakzsargon felé táplált fájdalmamat.

-Ha nem jön közbe semmi egyéb, akkor elvileg ott leszek. -Selene-nel ritkán szoktuk kihagyni. Volt egy időszak, amikor nem tudtam tiszteletemet tenni, mert Mystique folyton kitalált valamit, vagy Bayville-ben lógtam az akkor még nem Testvériség tagokkal. De amióta együtt vagyunk, ezeket ki tudjuk használni, mint egy fajta szórakozási lehetőség. Ha van kedvünk. Néha csak jobb otthon punnyadni.
-Dehogy baj! Én is hiszek "az igazi" létezésében, és szintén azt vallom, hogy úgyis akkor találkozol vele, amikor pont nem gondolnád. Amikor a legjobban érzed magad egyedül, szeretnéd kihasználni minden pillanatát és előnyét, na akkor biztos, hogy felbukkan. -pontosan így jártam én is.
-Szerintem ebben nincs semmi nyálas, inkább ez a normális. Az emberek társas lények. Igénylik a törődést, hogy valakivel megoszthassák az életüket, hogy szeretve legyenek. Mindenki. Csak van aki titkolja, próbálja elnyomni, és van akinél ez elég defektesen van bekódolva, és maga sem tudja, hogy mit vagy kit akar igazán. Az magával sincs rendben, nem még a kapcsolataival. -de erről megint órákig lehetne filozofálni.
-Nem nézek ilyen sorozatokat. Könyvben egy bizonyos fokig elmegy. -nem olvasok kizárólag szerelmes regényeket. Az túl tömény lenne, nem érdekel és nem köt le. De valahol érdekes és inspiráló.

-Hát ha te mondod. Mivel én nem ezt a nevet szoktam meg hozzá, így nekem teljesen semleges. Vagy inkább... idegesítő. -a név maga szép, tényleg jó a hangzása, jól lehet becézni is, és a jelentése lényegében ugyanaz, mégis... nekem annyira idegen, hogy legszívesebben felgyújtanék valamit ennek az oltárán, hogy mennyire idegesít. Nem tudom így szólítani, nem tudok így gondolni rá, képtelenség.
-A képességeink kombinálhatóak, felhasználhatjuk egymás tüzét, jól működünk együtt a harcban, de egyikünk sem csapatjátékos, és nem is vagyunk egymásra utalva. Szerencsére ezt mindketten el tudjuk fogadni és tiszteletben tartjuk. Mindenki a maga ellenfelével törődik tetszés szerint. Max annyi, hogy felosztjuk őket egymás között. -ennél jobban ne menjünk bele, mivel neki nem is a pirokinézis a fő képessége.
-Yah. Biztos nagyon szuper lehet. De mi nem kerülünk válságba, hogy ilyesmi téma legyen. -mindketten imádjuk és tökéletesen urai vagyunk. Ismerjük a határainkat, nem félünk tőle, sőőt.
-Mindkettőnk rokonai felejtősek, így nincsenek kínos családi ebédek. Csak mi ketten vagyunk. -mondjuk azért beszartam volna a sírva röhögéstől, ha a drága gyűlölt vén szipirtyó nagyikám bírta volna Selene-t. Egy másik világban lehet, hogy így van. A multiverzum kifürkészhetetlen.
-Ez egy érdekes dolog. Én alapból az ismerkedős, randizós részt izgalmasabbnak tartom, mint a végső kapcsolatot. Ott még van kémia, dinamika, vannak megfejtendő rejtélyek, feszültség, valami megfoghatatlan, be nem teljesült vonzalom. Vele viszont minden más. Nem érdekel, hogy ezt az egészet egyetlen éjszaka alatt kivégeztük, és rögtön összeköltözés lett belőle. Sosem éltem együtt korábban senkivel, így teljesen új volt, mégis annyira természetesen jött magától, hogy végül sosem ment "haza". De nem bántam meg, sőt. -ráadásul vele minden nappal egyre mélyebb az egész kapcsolatunk, nem fenyegeti a kihűlés veszélye. Ez nem egy hirtelen fellángolás, de ezt talán senki sem képes megérteni. Főleg ismerve a természetemet.
-A legjobb. -nyilván. Mindig is ő volt, akit magam mellé képzeltem, csak ő felel meg minden elvárásomnak. Persze valahol elég groteszk, hogy pont Selene Gallio az.
-Megemlítem neki, hogy szívesen találkoznál vele, aztán majd eldönti, hogy ő is akarja-e, és mikor lenne jó mindkettőtöknek. Ebbe én nem szólok bele, postás pedig nem vagyok. De bármibe le merném fogadni, hogy nem mond rá nemet. -ebben biztos vagyok, az időpont viszont nem az én reszortom.
Az írással kapcsolatban érdeklődve hallgattam az álláspontját. A hangoskönyv imádatáról tudtam. Én továbbra is a kézzel fogható, papír alapú könyveket preferáltam, de mindenkinek szíve joga.
-Az irodalom mindig is érdekelt, de nem minden része. Nyelvtanból jó voltam, és a matekot nagyon szerettem. De én is a lusták táborát erősítettem. Minden más jobban érdekelt, mint a suli vagy a tanulás. Nem erőltettem meg magam, mert nem érdekelt. Dög unalom és felesleges. Nem az életre készítenek fel. -de az oktatás is órákig fejtegetős téma.
-Te miket szerettél? -azért az X-suli nagyon más volt, mint egy átlagos köz- vagy magánoktatás.
-A média szereti ferdíteni a dolgokat, és nem elég tényszerű. Na én szabadúszóként olyan cikkeket akartam írni, amik teljesen függetlenek másoktól, politikától, lapoktól. A lehetőségekhez mérten a valóságot mutatják be. Megírtam őket, aztán aki elég bevállalós vagy illik a profiljába, megveszi és felhasználja. Nem fogom eladni a lelkemet egyik oldalnak sem. Leginkább ez volt a motivációm. Nincsenek ilyen jellegű inspirációim, pláne nem példaképeim. -a gótikus regények más tészta. Ott nyilván van miből meríteni a nagy elődök által.

Csendben hallgattam az érkező orvos diagnózisát, de Arrow szemmel látható hogyléte jobban lekötött, mint a száraz tények. Amint elém telepedett, rögtön simogatni kezdtem, alaposan szemügyre véve. Örültem, hogy jól volt, és végre itt volt velünk, nem valahová bezárva. Látatlanban, bizonytalanságban mindig rosszabbnak képzeli az ember a másik állapotát, mint amikor már van valami kézzel fogható. Az állatok élete nekem mindig is sokkal fontosabb volt, mint bármelyik emberé. Csak arra kaptam fel a fejemet a lelkes Arrow imádatból, amikor meghallottam Rosemarie hangját, és mellé a nevemet.
-Imádom a kutyákat. Ezt nyilván ő is érzi. Őt különösen. Hihetetlenül okos, jól nevelt, hűséges, bátor és szép kutya. -és köze lehet ahhoz a bizonyos kedvenc jutalomfalathoz, amiket anno kikunyerált tőlem. De ki tudna neki nemet mondani?
-Persze, mehetünk. Akkor pizza? -részemről már itt sem vagyunk. A kajáról pedig korábban beszéltünk, hogy a környéken kereshetünk valamit, mielőtt hazadobom őket Bayville-be.
-Ezekből én sem értek soha egy szót sem. De ismerek valakit, aki igen. -Selene a megtestesült latin szótár.
-Ja és jut eszembe! Még tartozol a titkos instagramos képeiddel. -akkor a vezetés kizárta, de most még épp nem az autóban vagyunk.

Hatalmas szemekkel pislogtam John felé, amikor elárulta nekem miként vélekedik a nagy „Ő”-vel kapcsolatban. Nem számítottam erre, pedig gondolhattam volna, hogy ebben sem lesz átlagos a vélekedése.
Egy pillanatra elkámpicsorodtam az emberek alapvető társas lény beállításán, jobban mondva a kivételek ecsetelésén. Rögtön Pietrora gondoltam, ami már nem is volt annyira meglepő számomra, különleges lakója volt az elmémnek mostanság. Az idióta vallomásom pillanata elevenedett fel bennem, és hogy azóta igazából csak „elnyomni próbálom”. Legalábbis tökéletes példájának éreztem magamat a korábban emlegetett kategóriának.
– Igazából, ha egy sorozatot láttál belőlük, akkor szinte láttad az összeset – próbáltam elterelni gondolataimat Pietroról. A sorozatok ecsetelgetése remek mentsvárnak tűnt. – Apró nüánszok változnak mindig, de egyébként a kliséket újra és újra meglovagolják. Szinte ivóversenyt is lehetne tartani a soron következő sablonok megtippelésével – jogos kérdés lehetne, hogy akkor minek nézem. Voltaképpen olyan, mint a drog, ha egyszer rászoksz, nincs menekvés. – De a karakterek jellemzően mindig érdekesek és a narratívát is megfűszerezik. És te? – tereltem Johnra a témát. – Milyen könyveket favorizálsz? – kérdeztem rá, ha már a sorikat kerüli. Nem akartam az általam olvasott klasszikusokat reklámozni. Így is nagyon fura volt erről beszélgetni.

*

– Idegesítő, miért? Mármint picit olyan, mint egy online felhasználónév – oké, lehet, hogy kicsit far-fetched a hasonlat. – Mármint nem a név hangulata, hanem a használatának jellege! – tettem hozzá gyorsan. – Ugye… az interneten sem teszed ki mindenhova az igazi személyazonosságodat. Az pedig csak még bensőségesebbé teszi a kapcsolatotokat, hogy te ismered az igazi nevét, nem? A valódi neveknek amúgy hatalmas erőt tulajdonítanak bizonyos kultúrákban – legalábbis egyes sorozatok szerint. Csak alapszinten van meg egy-két folklór, azok is inkább játékok és filmek révén. – Szóval extrán vigyázol rá, ami megint különlegessé teszi az egészet – „romantikussá”, mondhatnám. Inkább elhallgattam, mielőtt még mélyebbre süppedek a név körüli mizéria enyhítésével. Így is lehet, hogy nem kellett volna ennyire beharangoznom saját látásmódomat a témában. De én tényleg nem értettem mi frusztrálni való van egy álnévben. Az volt a fontos, hogy egymás között, hogy szólítjátok egymást és nem mások előtt, nem?
– Tök jó, hogy ebben is megtaláljátok az összhangot – jegyeztem meg őszinte csodálattal, ahogy a képességük egybevethetőségéről beszélt. Azzal kapcsolatban, hogy ők nem esnek képesség-krízisbe csak még inkább elmélyítette bennem az irigységet. Főleg azért, mert ennyire magabiztosan tudták alkalmazni az adottságukat. Tudtam, hogy ez csak elhatározás kérdése, de annyira távolinak tűnt a helyzetemből ez a szint. Mintha LVL1-ről kacsingatnék a LVL 99-es kimaxolt statokra.
– S-sajnálom! – hajtottam le a fejemet. Szégyenemben legszívesebben elsüllyedtem volna, amiért ilyen tapintatlanul felhoztam ezt a család témát. Nem is mertem ennél mélyebben tapogatózni az ügyben. – Nem gondoltam… nem tudtam… – dadogva próbáltam menteni becsületemet. Persze ez nem kifogás, egyszerűen hallgatnom kellett volna.
– Gondolom az igazival minden más – mosolyogtam meg, ahogy kifejtette mennyire természetesnek érződött számára kihagyni a randevúkat. Annyira hihetetlen és felfoghatatlan volt. Komolyan, drámába illő. Más hasonlatot nem találtam rá. Csak azt tudtam, hogy én biztosan nem mertem volna megugrani azt, amit ők. Az együttéléshez szerintem komoly elköteleződés kell… De gondolom az álom partnerrel minden másképpen zajlik.
– Nekem nincs sok tapasztalatom – kezdtem bele habozva. No shit Sherlock, ezt szerintem még a vak is levágja. – Az első randevú viszont annyira cringe tud lenni – meglepő módon személyes tapasztalat. – Hiába találom izgalmasnak mások megismerését. Mindig jobban érdekel mi van odabent. A világképe, a gondolatai, mintsem, hogy néz ki. Csak valahol ott van a híres „perfekt-image”, amit ilyenkor mindenki próbál közvetíteni magából, tudattalanul is, mint egy páváskodó madár, hogy lenyűgözze a másikat – ugye érted, mire akarok kilyukadni és nem nagy ostobaságról beszélek? – Ezt a részt mellőzném az egészből – húztam kínos mosolyra a szám. Pietro mellett annyira próbálkoztam csak én lenni, pontosan emiatt nem így felfogni az egészet, de aztán nem igazán sikerült. Gyakorlatilag az elejétől kezdve már hazudtam magamnak is. – Gondolom, ez nálatok nem állt fent? – az eddig hallottokból nem tudtam elképzelni, hogy valami maszkot viselve ismerkedtek össze. Egy színészi szerepet fenntartva együtt élni roppant fárasztónak és kellemetlennek hangzik. Ők pedig valahogy hihetetlenül igazinak tűntek, még elbeszélés alapján is. Olyannak, amire mi, kis emberek csak vágyakozhatunk.
– Oké! – bólintottam rá behúzott nyakkal, hogy majd felterjeszti „Larissának” a találkozásról szóló vágyamat. De majd a barátnője eldönti, hogy mi legyen. – Remélem! – hangomban valóban őszinte remény költözött, amikor John kifejtette, hogy szerinte nem mondana rá nemet. Már pedig ő ismeri igazán „Larissát”. – Nagyon szívesen beszélgetnék vele, nem igazán vannak lányismerőseim, mármint… akiket személyesen is ismerek – ismertem be zavartan. Wanda volt az első BFF-em, ami még mindig hihetetlen tény számomra. Elég nehezen ment nekem az ismerkedés IRL. „Larissára” pedig annyira kíváncsi voltam, hogy még zavaromat is képes lennék leküzdeni, azt hiszem.
– Annyira nehéz tiniként motivációt találni! – szusszantam fel egyetértően. – A nagyok mindig mondogatják, hogyan kéne teljesítened, hogy jobb életed legyen, holott jószerével még azt sem tudod, hogy mi akarsz lenni, ha nagy leszel – értettem egyet az iskola nem-érdekeltséggel. – Meg az egész értékelés minősítő rendszer is annyira frusztráló – de főleg azért, mert ha nem teljesítettél tökéletesen, akkor máris béna, rossz emberré avanzsálódtál.
– Az informatikát! Az abszolút kedvenc volt. És az angolt, meg az olaszt is szerettem, de miután nem használtam évek óta, ezért elég sokat felejtettem belőle. A franciát viszont kifejezetten rühelltem… Meg a számokat kedveltem, ők sosem hagytak cserben, így bármi jöhetett, ami azzal kapcsolatos. Kiváltképpen a matek, csak a könyvelést annyira nem adtam. Véletlenül igaz, de valahogy mindig elmismásoltam az adót. A törit érdekesnek találtam, a jog is addig érdekelt, ameddig a személy-és munkajog volt az előtérben. Öhm… – zavartan pillantottam Johnra. – Üzleti középsuliba jártam, azért voltak ilyen rendhagyó tárgyaim. Kicsit érintettük benne mindenféle gazdasági témát. De jellemzően minden addig érdekeltek a tantárgyak, amíg személyes érdekeltségem is volt. Aztán a többi részét kényszerűségből tanultam meg, mert nem akartam korrepetálásra járni. Ha romlottak a jegyeim, a szüleim mindig vittek különórákra. Meg… néha a talentemet használtam a puskázáshoz – ismertem be. Vallomásom alatt füleim elvörösödtek. Gondolom annyira nem ciki, mármint, mindenki szokott puskázni, nem? Aki nem, az hazudik! – Nem… szándékosan. Tök véletlen volt mindig. Szerintem a stresszhez lehetett köze, olyankor mindig rákapcsolódtam a táskámban lévő mobilomra és rákerestem a szóban forgó hiányosságra és BUMM. Ott volt a fejemben, még az is, amit több napos-órás magolás után sem sikerült megjegyeznem. Például a kémiai periodikus tábla is ilyen! Nevezd meg bármely sor, bármely oszlopát, el tudom mondani mi áll ott! Nem viccelek –, de komolyan. Szinte látom az egész táblázatot a lelki szemeim előtt most is!!!
– Ez nagyon nemes motiváció! – elismerőn néztem Johnra. – Bár minden újságírót ösztönözné az igaz hír megosztása, a clickbait hajsza helyett. Van olyan lap, amelyik rendszeresen megveszi a cikkeidet? Vagy saját hírportálban nem gondolkodtál? Rendszeres olvasód lennék. Bár lehet, hogy az államnak nem tetszene… – tűnődtem el a keserű valóságon. Meg rengeteg meló is egy honlap fenntartása.
Roppant nagy megkönnyebbülést jelentett számomra Arrow jelenléte. Még azzal együtt is, hogy a doktor felhívta a figyelmemet arra, még nem garantált nincs valami egyéb szövődménye az esetnek. Kiskutyámat erősnek ismerem, ezért nem tartottam attól, hogy bárminemű komplikáció is fennmarad és bizakodtam abban, hogy az idő letelte után ezt a nevetséges kábelt is leszerelik róla.
– Arrow majdnem rendőrkutya lett – avattam be a titokba Johnt. Mármint nem volt titok, csak ritkán meséltem el bárkinek is. – Mielőtt Thanos elpittyentette volna a fél társadalmat őt, meg a tesóját, Bowot adoptáltuk. Csak… elpittyentem. A mama és a papa nem értek rá a kutyanevelésre és végül az útjukat egyengették inkább. Bowból terápiás kutya lett kórházban, Arrowot pedig kiképezték, de valamilyen pszichés teszten nem ment át és visszakerült a szüleimhez. Mikor visszapittyentem a Papám elintézte, hogy Bow is vissza kerüljön hozzánk. Abból a célból, hogy ne legyek teljesen egyedül New Yorkban – meséltem el a háttér történetüket. El sem akartam képzelni, hogy milyen szálakat kellett ehhez megmozgatnia az apukámnak. – Szerintem az volt a probléma azon a teszten, hogy Arrow időnként olyan, mint egy macska és elég magának valón tud viselkedni. Nem látszik most rajta, de régebben amúgy annyira nem volt szeretetéhes, mint most – megsimogattam kiskutyám fejét. Arrow megrázta a fejét és hangot adott, mintha csak vétózni akarná a tényeket. Viselkedése mosolyt csalt az arcomra.
– Én benne vagyok továbbra is! – pizzára sosem mondok nemet. – Nagyon éhes vagyok – főleg most, hogy a gyomorgörcs is kikerült a képből. Egyetlen restrikció, hogy szegény Arrow nem kaphat belőle.
– Komolyan? – hitetlenkedve pislogtam el a lap felett, amikor John kijelentette, hogy ismer valakit, aki elboldogulna az orvosi papír értelmezésével. – Hát, akkor biztosan egy isten! – gördült le ajkaimról a csodálkozás. – Tekintve, hogy a latin egy holtnyelv, mert már senki sem beszéli – a Google-t leszámítva. Nekem több órás meló lesz ezt a segítségével értelmeznem. Újra a leletet bújtam. Bár megfordult a fejemben, hogy a szóban forgó személynek jó lenne elpostázni ezt a krikszkrakszot, de nem akartam ennél is jobban John terhére lenni.
– V-valóban! – füleim elvörösödtek a képek emlegetésére. Kicsit abban reménykedtem, hogy elfelejtődik az éterben. Összehajtogattam a papírt és eltettem a táskámba. Ezután ügyetlenül előhalásztam törött képernyőjű telefonomat, hogy megnyissam az applikációt és kiszuperáljam belőle a megosztó linket. Üzenetben küldtem el neki az instám elérhetőségét. Vagyis John Wick-nek, ahogy a névjegyzékemben szerepelt. Lehet, hogy nem ártana updatelnem. A betört kijelzőn elég necces lett volna a fotókat prezentálni. 
– N-nos? – némi csend után, habozva tettem fel a kérdést. Kezemmel Arrowot kerestem, mellettem ácsorgó kiskutyám fejét kezdtem simogatni. – Tuuudom, hogy a legtöbb fotóm elég régi – szabadkoztam a minőség felett. – De némely selfie-t a képességemmel lőttem –, hogy azért valamivel flexelni is tudjak. Csupa hasznos dologra tudom használni az adottságomat. Valami azt súgja, hogy a kelleténél több önarcképem van fent, mint csendéletes tájképem. – Szívesen küldök még helyszínkép jellegű fotókat. Azokat jobban szeretek készíteni, csak nem szoktam nagyon feltöltögetni őket. Feltéve, ha látsz benne fantáziát – persze megértem, ha nem. Oké, ez az egész nagyon rossz ötlet volt. Mégis mire gondolok? Messze nincs meg az a tehetség bennem, ami egy professzionális fényképész hivatáshoz kellene.

-Ez nagyon szép megközelítés, de amolyan sovány vigasz. A kapcsolatunk enélkül is bensőséges. Azt meg, hogy miért is idegesít ennyire, nem tudom jól elmagyarázni. Nem zavar, hogy álnevet kell használnia, értem és elfogadom az okát. Támogatom mindenben. Egyszerűen csak nem szeretem más néven szólítani, mint aki. Csak ezzel van gondom. -nem várom el, hogy megértsd, azt pedig végképp nem, hogy nekem mit jelent. Engem amúgy is sok minden idegesít, ami másokat nem, és rengeteg dolog van, ami teljesen hidegen hagy, míg az átlag nagy feneket kerít neki.
-Ne sajnáld. Egyikünknek sem jelent semmit ez az egész. -ennyit a családjainkról.
-Én mindig nyers és őszinte vagyok, és ezt elvárom másoktól is. De tudom, mire gondolsz. Az egész annyira felszínes tud lenni. A legtöbben szeretik a jobbik arcukat mutatni, rámenni a külsőségekre, a megjelenésre, előadni, hogy mennyire kedves, figyelmes, tökéletes, közös az érdeklődésetek, aztán ebből a fele sem igaz, csak mese habbal. Pedig tényleg mennyivel jobb már az elején megismerni a másikat, beszélni az elképzelésekről, a jövőképekről, és ha ezek nem egyeznek, felesleges egymásra időt pazarolni, nem még hónapokat vagy akár éveket. -mert sokszor nem csak az első randin megy a színészkedés, hanem hosszabb ideig. De maga az ismerkedés folyamata, a különféle programok, helyzetek, és hogy van-e egyáltalán bármiféle kémia, az érdekes tud lenni.
-Eltaláltad. Mi ezeket a teljesen felesleges köröket ugrottuk át egyetlen éjszaka alatt. És minden teljesen őszinte, spontán volt. Mindent kellő nyíltsággal meg tudtunk beszélni. Nem volt az, hogy valaki előre felkészült a másikból, hogy felszínes tudással megpróbáljon bevágódni. Ezt sokan csinálják, és nagyon utálom. Elrontja az egészet, és rohadtul megtévesztő tud lenni. -azért mert a közösségi médián keresztül vagy valamilyen elejtett infóból megnézi, hogy mit hallgatok, mi érdekel, és ezekről valamit bemagol a netről, még nem fogunk hasonlítani. A későbbiekben nagyon kiütközik, ha ez az egész csak kamu volt. Amikor váratlanul elrángatod egy koncertre, de egy sort sem képes énekelni egyik dalból sem, hát elég kiábrándító. Hány ilyen csajra kellett elvesztegetnem az értékes időmet és saját magamat, mire végre megtaláltam a tökéletes nőt. Szükséges rossz, ahogy Ravennel hívtuk őket.
-Én uncsi mutáns suliba jártam. Az nem specializálódott semmire, nem még üzleti szakra. De legalább onnan nem néznek ki, mert egy "korcs" vagy. -hová mentem volna, ha ez nincs? A szüleimnek nem kellettem. Tegyük fel, hogy nem akartak volna kinyiratni. Akkor mi maradt volna? Elmegyógy? Árvaház? Örökbefogadás? Kizárt. Az én személyiségemmel és képességeimmel megnéztem volna. A Proffal még baromi jól jártam. De valakinek van esze, hogy ezt belássa, és vannak a bayville-iek.
-Ez a puskázási technika nekem is jól jött volna. -én nem ítélkezem.
-16. oszlop, 4. sor. -őt kérem a periódusos rendszerből.
-Több lap is van, amelyik viszonylag rendszeresen is hajlandó elfogadni a feltételeimet. A legtöbb nem is amerikai. Vagy konkrét nevekre gondoltál? A saját hírportál viszont teljesen hidegen hagy. Alapból nem vagyok az az online típus. -én nem ebben az értelemben vagyok geek.
-Nem szeretem ontani magamból a cikkeket sem. Akkor írok, amikor valami megfog, nem mert muszáj. És nem is érdekel minden téma, nem is mindig aktuális, amit előhúzok. -de legfőképpen nem ez a fő profilom.
-Az állam meg tehet egy szívességet. -és tövig bekaphatja.
-Crikey!? Mármint... Komolyan? Wow. -a kutyáiról anno nem igazán mesélt semmit, pedig feldobtam a témát. Oké. Annyira azért nem erőltettem a kifejtős részt.
-Eddig is tudtam, hogy nem semmi kutyáid vannak, de ez király sztori. -még ha csak majdnem is lett rendőrkutya.
-Akkor pizza. -csak találunk a környéken vagy út közben valami helyet, ahol lehet kapni.
-Inkább istennő, de részletkérdés. -mivel Selene-re céloztam, de igazából lehetne az Amara is, a latin neki se jelent gondot  Nova Roma miatt. De fogalmam sincs, hogy Rosemarie ezen személyisége ismeri-e.
Amint elküldte a linket, előhalásztam a zsebemből a telefont, hogy megnyithassam. Mivel privát a fiókja, így kérvényeztem tőle egy követés engedélyezést is. Én egy szintén privát, teljesen üres felhasználóval, @tpsykrtts23 néven futottam. Engem nem követett senki, én pedig vagy ötöt, illetve így már hatot. Átpörgettem az instagram képeket.
-Nagyon jók, tényleg. Hangulatos az egész. Én is imádom a naplementét, a városképeket különféle évszakokban. Tetszik, hogy természetes, impresszionista hatást kelt, nem ez a mesterkélt, túlfilterezett borzalom. -néztem rá egy elismerő mosollyal, majd ha már úgyis a telefonomat nyomkodtam, küldtem egy üzenetet Selene-nek. Ez így már bőven hosszabb időt vett igénybe, mint hogy csak átadom Rosemarie-nek a lakásban maradt cuccait, hazadobom, ha kell, és már megyek is. Ha előbb hazaérne, mint én, ne lepődjön meg, nem haltam meg, csak valahogy mindig megtalálnak a be nem tervezett kitérők. De Mystique miatt már azt hiszem, egészen megszokta, viszont így "fair's fair".
-És hogy akarsz belevágni ebbe a fotózásba? Mármint van tehetséged és kedved hozzá. Ez stimmt. Befektetek neked egy olyan gépbe, amilyet szeretnél. Pipa. Csak dobj egy linket és megrendelem, vagy küldd majd róla a számlát. -vedd megtörténtnek.
-És utána? Merre tovább? Valami suli? Kapcsolatok keresése? Tapasztalat szerzés valami stúdiónál? Szabadúszó? Hát ha felfedez valaki az instán? Pénzt akarsz vele keresni, vagy inkább hobbi szinten űznéd? -mondta, hogy szeretne ezzel foglalkozni, de azt nem, hogy milyen magasságokban, és hogy képzeli ennek a menetét. Bírom, ha valaki ambíciózus, vannak tervei, álmai, amiket szeretne valahogy megvalósítani. Szívesen meghallgatom ezeket. Lelkesítőbb és inspirálóbb, mint panaszkodni és beletörődni. Ahogy a mondás is tartja, nincs lehetetlen, csak tehetetlen.

Valahogy megmagyarázhatatlanul szomorúnak találtam, hogy ennyire hidegen hagyta őt és ezek szerint „Larissát” is a családja. Igyekeztem nem túl agonizálni, hiszen kijelentette, hogy nem érdekelt(ek) benne. Csak egyszerűen nem tudtam ezzel azonosulni, mivel én akár lelkemet is képes lennék eladni, hogy még egy szót válthassak a szüleimmel.  
– Szerintem ez ritka. Mármint a nyers őszinteség, különösen a legelején. Gondolom mindenkinek vannak dolgai, amit nem szívesen mond el valakinek, mikor alig ismeri egy-két órája. Főleg nem akkor, amikor imponálni akar a másiknak. Persze tök jó lenne tiszta lapokkal játszani! – ezt nem vitattam. – Kevesebb kellemetlenséggel járna, csak ez partner függő is – igazából meg tudtam érteni mindkét végletet. De ha gyakori lenne ez az őszinte színvallásos hozzáállás, akkor nem léteznének az olyan jellegű videók, hogy a párkapcsolat első három hónapja vs. három év múlva. Furán vagyunk bekötve.
– Ez nagyon hihetetlen és menő egyszerre –, hogy így meg tudták beszélni egymás között a kezdeti kényes részleteket. Szemeimbe költözött lelkes csillogás elárulta, hogy mennyire lenyűgözött ez a részlet. – Sajnos a social média nagyon beette magát a hétköznapi életbe. Még a munkavállalók is gyakran lecsekkolnak, ha pozícióra jelentkezel – zavartan pillantottam oldalra, mély hallgatásba burkolózva inkább. Kíváncsiságból anno én is rákerestem Pietrora, mondjuk nem azért, hogy felkészüljek belőle vagy ilyesmi. Nem is igen ment volna, tekintve, hogy másik mulitverzumból jött. Csak… nem is tudom miért.
– Igazából… engem sosem néztek ki soha azért az iskolában, mert mutáns vagyok. Sokkal inkább azért, mert én voltam a félvér, kettyós lány, akit rendszeresen agytúrkászhoz visznek a szülei – jelent meg arcomon egy kínos mosoly. Holott még azt sem tudták pontosan, miért. Gondolom cifrábbak is elhangoztak volna, ha tudják, hogy az elektronikával haverkodom, méghozzá igen látványosan. – De szerintem mindenkinek kijárna az a suli, aki olyan, mint mi – igyekeztem nem hangosan kijelentgetni a mutáns dolgot, mert nem tudtam, hogy mennyire szélsőségesek az ügyeletben dolgozók. Mondjuk tizenévesen értékeltem volna, ha nem kigyógyítani próbálnak abból, ami voltaképpen vagyok. – Egyébként pontosan mit tanítanak egy mutáns iskolában? – kérdeztem rá halkan. Úgy képzelem, hogy több képesség trenírozással kapcsolatos tárgy is megjelenhet benne. Noha, az iskola vezetőjének a gondolatiságával akadtak fenntartásaim, de maga a képzés nem volt rossz ötlet. Mindenkinek kijár a tanulás lehetősége. És miután John személyes tapasztalatokkal rendelkezik, érdemesnek tűnt őt kérdezni.
Én annyira nem gondoltam volna irigylésre méltónak a puskázást. Sőt, inkább szomorúnak, hogy ilyenekhez folyamodtam. De voltak tárgyak, amiket elég volt az óra keretein belül végighallgatni és nem kívántam belőlük repetát.
– Szelén! – vágtam rá alig három másodperc alatt. Egy pillanat volt míg ránéztem a táblára, egy pillanat míg kikerestem és még egy, amíg csekkoltam az elem nevét. – Egyébként nemfémes elem – harangoztam be büszkén, úgy, mint aki fejből tudja és le sem csalta az egészet a szinte elméjében létező periodikus táblázatból.  
– Külföldiül is írsz vagy angolul publikálsz nem USA-béli lapoknak? – kérdeztem rá őszinte kíváncsisággal. – Ühüm, csak egy-kettő is elég. Mondjuk a kedvencedet, akikhez szívesen küldesz be cikkeket. De nem muszáj, ha nem szeretnéd! – nem akartam úgy hangozni, mintha itt és most kötelezően válaszolnia kellene. Csak… érdekelt. – Talán jobb is. Az online jelenlét sok melóval jár, plusz ott van a komment szekció, huh. Néha annyira döbbeneteseket tudnak oda írni az emberek – próbáltam finoman megfogalmazni, hogy nem mindenkinek adnék igazándiból a kezébe netelérhetőséget. Csakhogy ez sajnos nem így megy. – És mi a kedvenc témád, amiről szeretsz cikkezni? – valami kevéssé hagyományosra számítottam a kedvelt, olvasott műfajainak széles skálája után.  
– Csak óvatosan az ilyen kijelentésekkel! – intettem óvá. – Nem tudom hogyan, de akárhányszor megjegyzést teszek a rendszerre, akkor mindig telefonálnak Washingtonból! Szerintem lehallgatnak minket és arra vadásznak, hogy mikor hangzik el rossz szó a kormányról – halkan suttogva, szám elé emelt kézzel osztottam meg vele ezt az apróságot. Szerintem jogos félelem volt. A zsaruk is mindig akkor jelentek meg, ha rájuk gondoltam. Juj! Nem szabad!! Nem szabad gondolni rá!!! A végén megint manifesztálom.
Arcomra halvány mosoly kúszott, ahogy a kutyáim történetére reagált. Aprókat biccentettem megerősítés gyanánt, hogy teljesen komoly a sztori és nem most találtam ki.
– Meg egyébként nem hagyományos parancsszavakat tudnak. Vagyis Arrow. Bow annyira nem az a trükközős kutyus. Ő inkább a simogatásnak és a szeretetnek él, de néhány dolgot oda hoz neked, ha kéred – örömmel megmutattam volna a kisasszony okosságát, de sajnos… nem volt itt. – Bowot nagyon lehet dögönyözni. Arrow meg nagyon sok mindent meg tud csinálni. Csak nem a hagyományos módon. Például pacsit nem a nyomi „pacsi” utasításra ad, hanem azt kell mondani neki, hogy adj egy ötöst, persze ebben is van csavar. Oroszul kell mondani. Nézd, így: Arrow, дай пять! – kiskutyám jól nevelten leült, majd jobb mellső mancsát felemelte, hogy a felé tartott tenyeremre helyezze. – Látod? – fordultam John felé lelkes mosollyal. Dicséretem jeléül már nagyon szívesen adtam is volna jutalomfalatot Arrownak. A korábbi orvosi intelmek miatt viszont meghiúsult a gesztusom. Így csak szóbeli, dicsérő megerősítést kapott tőlem. Szerencsére most ez is elégnek bizonyult Őméltóságának.
Hatalmas szemekkel pislogtam Johnra, amikor kijavította az istenes megjegyzésemet istennőre. Oké. Persze, teljesen jogos és nézőpont kérdése. Nem akartam én itt genderdizálni vagy ilyesmi. De…
– A barátnőd az, igaz? – tettem fel a kérdést, kíváncsian puhatolózva, hogy róla van-e szó. Érdeklődő tekintettel pásztáztam Johnt, arcom szegletében megbújó apró mosollyal. Mivel az elég nonszensz lett volna, hogy egy tényleges istennő legyen az, így csak a korábban szóban forgó barátnőjére tudtam asszociálni. Roppant aranyosnak találtam, szerencsés „Larissa”. Csak aztán bekúszott elmémbe a norvég istenekről szóló hírek, akik megfordultak párszor a Földön. – Vaaagy tényleg ismersz isteneket? – néztem rá leplezetlen csodálkozással.
Úgy a harmadik tapicskolásomra vette is a törött kijelzőjű telefonom, hogy szeretném visszaigazolni Johntól, vagyis „&tpsykrtts23”-tól kapott kérvényt. Öhm… kreatív? Nem gondoltam volna arra, hogy ez John Wick fiókja. Követőim számát felduzzasztotta háromra. Mamámon… és Wandán kívül más nem követte a fiókomat. Nem szoktam dicsekedni azzal, hogy van.
– K-köszönöm! – szabályosan belepirultam a képeket illető dicséretbe, holott a fotóimnak kellett volna inkább zavarba jönniük. – Nagy vágyam, hogy egyszer elkapjak egy napfelketét! De egyszerűen képtelen vagyok addig fennmaradni vagy időben felkelni – szinte rögtön elszégyelltem magamat, amiért így beismertem a személyes lustaságomat. Csak valahogy palástolni szerettem volna, hogy gőzöm sincs arról, hogy mi az az impresszionista, azontúl, hogy egy művészettel kapcsolatos kifejezés. Nem tűnt a legjobb pillanatnak felcsapni a Google-t, hogy utánajárjak a pontos jelentésének. Úgy éreztem magamat, mint ahogyan a költők éreznék magukat irodalom órán, kiknek a műveit elemezgettük és próbáljuk kisakkozni mi járhatott a fejében. Az én gondolatom a képek készítése alatt addig jutott, hogy szerintem szép lenne megörökíteni.
– Nem értek egyet a túlfilterezett dolgokkal. Más, ha képminőség javításáért szól. Szerintem el lehet kapni nagyon szép pillanatokat is a természetben, csak jól kell időzíteni. Ahhoz pedig nem szükséges extra réteg, csak elveszi a varázsát…  
Diszkréten elfordultam és Arrow szeretgetésével foglalkoztam, amíg John a telefonján tett-vett. Tiszteletben tartottam a mobilos magánszférát. Ezt követő, terveket illető kérdése, viszont teljesen váratlanul ért. Szabályosan levert tőle a víz, mintha csak a szüleim álltak volna elém a hírhedt „Mikor fogsz dolgozni?” – kérdésükkel.
– Hát… izé… nem is tudom – habozva kezdtem bele. Roppant mód karrieristán, és még annál is biztatóan. Ha eddig támogatni akart, szerintem ettől biztosan meggondolja most magát és cseppet sem hibáztatnám érte. – M-mivel eddig csak fantáziálgattam rajta, hogy lehetne és nem tudtam, hogy érdemes lenne a fényképezés, mint hivatáson gondolkodnom így csak… hát… izé… – esküszöm, hogy tudok fogalmazni, csak néha nem megy. – Szerinted tudnám értékesíteni a képeimet? Vagyis persze, hogy tudnám, jaj, inkább... lenne rá kereset? – ha már meghitelezne nekem egy masinát, akkor illene valahogy visszafizetnem.
– Azt viszont bizton tudom, hogy nem igazán szeretnék megkötéseket. Szóval nem szívesen mennék stúdióba! Nem szeretném, hogy megutáltassák velem a fényképezést. És kétlem, hogy ott csak tájéképeket kellene készítenem. Iskolába sem feltétlenül mennék – tekintve, hogy a maffiával a hátam mögött elég nehéz lenne. Az egyetemet is emiatt kellett otthagynom. – Viszont láttam online kurzusokat, többet is ilyen témában, ráadásul akadtak közöttük ingyenesek is. Szerintem azokkal ki tudom tágítani tudásomat. Nem idegen nekem a weblap készítés sem, szóval akár portfoliót is tudnék csinálni – Pietro pedig egyszer jelentkezett modellalanynak is. Ha csak nem viccelt vele. – Nem vágyok hírnévre, nagy közönségre, mindössze annyi betevőre, ami a megélhetéshez kell! Csak… a Papám azt mondta, hogy húzzam meg magamat. Emiatt nem tudom, miként tudnék kapcsolatépítésbe fogni – vakartam meg tarkómat zavaromban. Annyira nem jellemző tőlem ez az odamegyek és akkor BUMM, önreklám. John előtt más volt, őt azért régebb óta ismerem. Vagy mi. Elég nehéz volt ezt megragadni, miközben tökre olyan érzésem volt végig, mintha most beszélgettünk volna először, de közben valami azt súgta, hogy nyugodtan megbízhatok benne.
– Kamerákat viszont hébe-hóba nézegettem már érdeklődésből. Majd előkeresem és elküldöm neked a linkeket, hogy megnézhesd és elmond melyik fér bele a keretbe – ezek tényleg nem olcsó dolgok. Tuti biztos kezdőknek szánt fényképezőket fogok nézni és nem rögtön egy drága darabbal indítok, hogy megszentségtelenítsem!
– Bocsi, hogy nincsenek konkrét elképzeléseim – állapodtam meg Arrowal a kocsi mellett, a beszállásra várva –, de ez eddig egy távoli víziónak tűnt – most is picit az. És lehet, hogy az éhség is közrejátszik abban, hogy nem bírok konkrétumokon gondolkodni, avagy a jó öreg stresszevés akar a hatalmába keríteni. Nehéz volt eldönteni. De a pizza biztosan segít!

[ Köszönöm a játékot!    ]

-Ugyanazok a tantárgyak vannak, mintha egy hagyományos suli, gimi lenne. Nincsenek speciális szakok, tehát konkrét szakmai végzettséget nem ad. Viszont cserébe mindenki mutáns, a diákok, a tanárok is. Segítenek elfogadni az erődet, megtanulni használni, irányítani. Próbálják elmagyarázni a mutáns-ember együttélés szabályait, és van gyakorlati kiképzés is. Terepen és egy szimulációs harcteremben is. Később aki szeretne, elhagyhatja az iskolát, önálló, békés életet kezdhet. Szakmát, munkát szerezhet. De ott maradhatsz tanárnak, és/vagy beállhatsz X-Men tagnak is. -hát röviden ennyi. Elvégeztem, kiléptem. Ez nagyon nem az én világom volt. Főleg akkoriban.
-Nah. Csak angolul írok. A fordítást megcsinálják mások. Annyit konyítok hozzá, hogy ne tudjanak átverni vele és megmásítani a cikk tartalmát, de nem vagyok egy idegen nyelv professzor. Meghagyom azoknak, akik igen. -persze most már ez is megváltozott, hogy ott van nekem Selene, aki viszont a világ összes nyelvét ismeri szóban és írásban is. Ha van kedve, le tudja fordítani őket. Én sosem kérném ilyesmire, de ha magától felajánlja, hülye lennék nemet mondani rá. Benne bízom a legjobban minden téren, így a munkában is.
-Nincs benne semmi titkos, szóval a teljesség igénye nélkül: New York Bulletin, Chicago Spectator, Paranormal Journal, Queens Gazette. Ezekkel dolgozom a legszívesebben, ha az USA-ról van szó. Ausztráliából a Herald Sun, illetve az Australian Financial Review. A Bisnis Indonesia és a Kompas is indonéz lapok. A VnExpress pedig vietnámi. -nagyjából ők az állandó vevők az írásaimra. Másoknak is adok el, de ők ritkábbak, nem tartom számon vagy nem kedvelem őket.
-Nem igazán szeretem behatárolni magam, inkább elveim vannak, semmint kedvenc témáim. Ami megfog. De pletyka vagy tudományos rovatokba ritkán, leginkább sohasem írok. Inkább gazdaság, társadalom, politika fronton mozgok, nem csak helyi, hanem világ szinten is. -elég sok helyen megfordultam, hogy legyen valós, használható fogalmam a dolgokról.
-Egyedül a Paranormal Journal az, ahol kiélem az irodalmibb, elvontabb dolgaimat. -ez egy teljesen más vonal.
-Igen, rá gondoltam. Nem ismerek isteneket. Sem Thorral, sem Dionüszosszal nem szoktunk ivó versenyeket tartani. -biztos érdekes lenne, de inkább kihagynám.
Csendben végighallgattam a bizonytalankodó monológját, vagy leginkább az önmagával folytatott beszélgetését a fényképezésről.
-Tök mindegy, melyik kamerát választod, mindegyik belefér a keretbe. Az a lényeg, hogy az legyen, amelyiket a legjobbnak tartod, de legfőképpen a legjobban akarod. Ha utólag folyton az jut eszedbe, hogy talán mégis a másikat kellett volna, mert az volt a szíved vágya, jobban tetszett volna, jobb a fókusz, a színe, akármi, akkor semmi sem lesz ugyanolyan. A munkaeszközöd olyan legyen, amivel szívesen dolgozol, ha már egyszer van választási lehetőséged. -ha utálnám a laptopomat, már rég felgyújtottam volna.
-És szerintem simán lenne kereslet a képeidre, talán még jobban is, mint másokéra. Te egy kezdő, hobbi fotós vagy, nyilván nem kérhetsz annyit a képeidért, mint a profik. De ez nem azt jelenti, hogy minőségben nem ugyanazt a szolgáltatást kapnák meg tőled, csak a kedvezőbb árért. Aki ért az üzlethez, átlátja ezeket a lehetőségeket. -kár előre aggódni.
-A kapcsolatépítést pedig bízd rám. Ismerek valakit,... -konkrétan magamat. De ez túl bizalmas infó, és túl sok kérdést felvetne.
-... aki ismer másokat. Mivel a fényképezés és a festészet/rajzolás között vannak átfedések, így neked is hasonló lehetőségeket tudok felajánlani, mint Amarának. Átgonolod őket, alszol rájuk párat, aztán eldöntöd, melyikhez, vagy melyikekhez lenne a legjobban kedved, vagy mit tartasz kivitelezhetőnek, jövedelmezőnek. Adok elérhetőséget, aki segíthet a témában és konkrét munkákat is rád bízhat. -nekiállni valaminek sokkal bonyolultabbnak tűnik, mint ha már megvolt a kezdő lépés és benne vagy.
-Szóval amit tudok ajánlani, az különféle lemezborítók, logók és merch cuccok grafikai tervezése egy-egy új era-hoz. Fotókat használnak fel ezekhez is. Ráadásul kelendők és horror áron mennek. De mivel mondtad a weblapkészítést, simán összekötheted azzal is. A honlapok stílusa is változik egy-egy stílus váltásnál. -de nem muszáj csak a zenei vonalon maradni. Nyilván hozzám az áll az egyik legközelebb, de...
-Az éttermek, szállodák, rendezvényhelyszínek is szeretnek fotósokat megbízni, hogy készítsenek profi hatású képeket a weboldalukra. Fejlécnek, az ételekről, a szobákról, a helyszínről, rendezvényekről, de még a kis menüpontokhoz is valami művészibb jellegűt. Nem is mondom mekkora plusz, ha még a weboldalt is hozzá pofoznád a váltáshoz. -csupa haszon.
-Fotózhatnál könyvborítókhoz. Annyiféle műfaj van, ami alkotói szabadságot biztosíthatna, és itt az elvont képek is teljesen rendben vannak. Akár régebbi kiadványokban is lehet gondolkodni, valami újragondolt spéci kiadást feldobni. Tudod, mint amit a Harry Potter kötetekkel is folyton csinálnak, a házak színeiben, etc. -vontam meg a vállamat. Most megint divat az ilyen misztikus, elvont, gótikus, vámpíros, vérfarkasos, szellemes, elmegyógyos történetekért rajongani. Ami nekem nagyon jó, így nem egy könyvet újra kiadtunk, csak új, Amara féle borítóval. Viszont még vannak olyanok, amik csak online elérhetőek, és fizikai formában sosem kerültek kiadásra. Ehhez kapóra jöhetnek a fotóid. Nem mondom, mennyit kereshetnél velük. Említettem már, hogy minden könyvem bestseller? Egy aranybányával beszélgetsz, gurl. Kitörési ugródeszkának sem utolsó.
-És ismerek pár kávézó tulajt, akik szívesen kiállítanák a képeidet dekorként, és akár eladóak is lehetnének. Mondhatsz fix árat, de lehet akár licitálós megoldás is. -ezt a tulajokkal vagy az üzletvezetőkkel kell ledumálnia.
-Az összesben benne van, hogy kérhetsz az alkotásaidért konkrét összeget, de van ahol jobban megéri inkább jutalékot kérni mondjuk az eladott példányok után. -velem nem lőhetsz mellé.
-Ha kérdésed van, majd a pizza mellett átrágjuk őket.


/Köszönöm a játékot!   /