Got a shot of kerosene in my veins

Rosemarie küldött egy üzenetet, hogy legyek olyan jó, és szolgáltassam vissza neki a cuccait, amik a "nagy sietségben" a lakásomban maradtak. A helyszín ugyanaz a Sunken Harbor Club volt, mint ahol az a bizonyos CsapatóSzerda anno kezdetét vette, és megsüthettem azt az orosz tagot. Akkor a csaj elég nagyot nőtt a szememben, ahogy folyamatosan alkalmazkodott a kialakult helyzethez és igyekezett hasznos partner lenni, pedig nem nevezhető épp rutinosnak. Bár elég hiányosak az emlékeim a denevérbarlangos részekről, de az megvan, hogy pörgős volt és a legkevésbé sem unalmas. Mystique sokkal többet kihozott belőle, mint ami valójában volt. Tudhatná, hogy a könnyelmű elpatkolás nem jellemző rám. Nem én tehetek róla, hogy valamiért akaratomon kívül is vonzom a necces helyzeteket.
Időpontnak a 20:00-át jelöltem meg, amire bőven ott is voltam. Nekem fontos, hogy előbb érjek oda, én várjak a másik félre, és ezt végre most Rosemarie-vel szemben is sikerült megjátszanom. A Firebird-öt az Edison ParkFast-nél parkoltam le, ami gyalog kb. három percnyire volt a bár bejáratától. Amíg a csajra vártam, kértem magamnak egy Harvey Wallbanger koktélt, ő meg majd feltalálja magát.
-'ey, girl. -küldtem felé egy mosolyt, amikor sikerült befutnia. Egyébként nem igazán értettem, miért ez a külsős helyszín, mikor simán házhoz vihettem volna neki mindent, de ő tudja.
-What's the John Dory? -néztem végig rajta, felmérve, most milyen állapotban van épp. Nem volt teljesen tiszta az sem, miért lépett le olyan váratlanul gyorsan a lakásból, de most majd talán ez is kiderül.
-A cuccaidat a kocsiban hagytam, gondoltam ide nem cipelem be. Meg majd hazának eldoblak Bayville-be, biztos, hogy nem fogsz buszozni, ha velem találkozol. Ott laksz most, ugye? -hát ha további eseményekről is le vagyok maradva.
-Szóval, amiket találtam: A hálóban volt egy utazótáska, a nappaliban lévő kisasztalon egy laptop és egy projektor, illetve a konyhában a kutyatálak. Remélem, nem hagytam ki semmit. -végül is tök mindegy, akkor azt megkeresem.
-Na érdekelne a sztori, hogy mi volt ez a villámgyors lelépés! Nem mintha nem örülnék a lakásomnak, csak ha jól rémlik, én nem siettettelek. -néztem rá várakozón.

Álca üzemmódban voltam, vagyis a szokásos vaklányt toltam, amihez a táskámban mindig ott volt a szükséges felszerelés. A kihúzhatós fehér bot és Arrow szolgálati kosztümje. Nem Queensben voltunk, de sosem lehettem elég biztos. 19:59-kor nyargaltam fel a tala színteréül szolgáló klub második emeletére. Kivételesen nem busszal érkeztem, hanem gyalogszerrel. No, nem Bayvilleből! De csak félig volt szándékos részemről a helyszín, és a bár vibeja mindössze a második helyen volt azon a listán. Mivel össze tudtam hozni a meetinget azzal a bizonyos Harlem-i eladómunkással, akivel elmaradt a trécselésem a Terminátor-Transformers fiaskó miatt. Miután itt futottunk össze, alig két utcányira, ezért pont útba esett a Sunken Harbor…
– Ciao, Tűzművész! – indokolatlanul meglepődtem Pyro hihetetlen pontosságán (vagyis az ittlétén). Mobilom szerint már 20:02 volt, ami jobbról és balról nézve is 20 óra. Mentségemre szóljon, sor volt a pultnál! – Milyen korai vagy ma! – lehelyeztem a pultnál lootolt Ananászos vodka koktélomat az asztalra. Arrow pedig máris haverfelvételen volt, amire csak csendesen ingattam a fejemet.
– Inkább „who’s” the John Dory? – vontam fel a szemöldökömet, miközben elkényelmesedtem a széken. Ezt a pillanatot használtam fel arra, hogy röpke keresést folytassak a Google-ön képességem segítségével. Mobilom alig néhány másodperc alatt kiművelt a számomra kínai kifejezés pontos jelentésével kapcsolatban.
– Ezt nézd! – arcom szegletében bujkáló mosollyal húztam fel pulcsim bal ujját, kivillantva alatta a karomon lévő merevítőt, ami a gipszet helyettesítette. – Vadiúj dekor! Plusz két AC és csak részben mozgás blokkoló. Ráadásul fekete!! Megy minden cuccomhoz – bár többnyire sötét színeket hordtam és ki sem látszott. A piros kabátomat szomorúan el kellett búcsúztatnom a partiPéntek után. – De csak limitált kiadás. Ha minden jól megy, akkor holnapután ettől is szabadulok és visszatér a tízujjas gépelés kora – nem mintha szükségem lenne a manuális bevitelre. És valójában már csak roppant bosszantó volt ez az egész, szerintem semmi szükség nem volt rá. De Dr. Google szakmai véleménye szerint, az idő előtti eltávolítása karamputációval járhat.
– Wow, wow, wow! Bepoloskáztad a Bayville Madhouset? Vagy fel vagy iratkozva az ottani hírlevélre? – de gyorsan terjednek errefelé az infók. – Amúgy bingó! Helyesen csicseregték a madarak. Átmenetileg ott kempelek éppen. Így már vágod, hogy miért nem vendégségbe hívtalak? – bár igazából itt volt dolgom a környéken. Homlokomat ráncoltam a felvetett fuvar lehetőségén. Nem igazán tudtam hová tenni.
– Black Beautyval vagy? – hajítottam be váratlanul a kérdést. – De miattam nem kell fáradnod – válaszát meg sem várva ingattam meg a fejemet. – Már nem bitorlom a lakásodat. Szóval még azt se mondhatjuk, hogy rendes házfőni révén megteszed – és hihetetlenül nagy megkönnyebbülés részemről, hogy már nem volt ott ez a függőség a képletben. Helyette belecsöppentünk egy másikba. – A szívességet kimerítettük abban, hogy elhoztad a cuccomat, amit nagyon köszi. Viszont van fuvarom, Uber azt mondta hazavisz, amint végez a melójával – jeleztem, hogy kivételesen nem is volt tervben a buszjárat. – Szóval, nem kell ezt erőltetni – laposokat pislogva forgattam kezemben a poharat. – Tudom, hogy a képességem miatt csinálod, szóval erre az ál-haverkodásra semmi szükség – fűztem hozzá komoran. Megfeszült arccal meredtem az italra, rászorítva a pohár szélére. Hiszen a Testvériségnek „tök hasznos” a képességem, ugyebár. Szinte mindenkinek az a fontos. – Tiszteletben tartom, hogy rendes voltál velem. Ha bármikor valami IT-s segítségre van szükséged, dobj SMS-t, kérdés nélkül állok rendelkezésedre. De csak ezért nem kell túltolni – igyekeztem finoman megfogalmazni, hogy nem kérek hülyítésekből. Nem vagyok Rosemarie.
Aprókat bólintottam minden egyes elhangzott item után. Nem hagyott ki semmit, vagyis…
– Csak a jószerencsémet – biggyesztettem lefelé a szám, megjátszott elkámpicsorodással. Én sem találtam meg általában, szóval annyira nem meglepő, hogy Pyro sem járt sikerrel. – Ha esetleg megleled, lécci, postázd utánam! A címemet úgy is tudod – tettem hozzá szórakozottan, hogy gyűjtsem az erőt és felülkerekedhessek a „borzalmas személyiségemen”. – És… köszönöm – mármint tudom én, hogy szívesség volt, ettől még hálás voltam. Azon a laptopon akadtak fontos dolgok, a projektort meg imádtam.
Hirtelen lelépésemet firtató kérdésre csak vettem egy mély levegőt és inkább beleittam az italomba, mielőtt bármit is megfogalmaztam volna. Gyomromba csomó költözött, különös feszültség kíséretében, melytől akaratlanul is végig szánkáztam a környező elektromos berendezésen. A hirtelen utazásomtól a mennyezeti lámpák párszor megvillantak, kisebb meghökkenést okozva a vendégek között.
Arrow meglökte ölemben tartott bal kézfejemet, mitől visszapottyantam testembe. Ösztönösen kezdtem simogatni kutyám fejét. Határozott megállapításra jutottam közben: ide valami erősebb ital kéne…
– Valóban nem siettettél, ami miatt egy tündér vagy, ha nem kettő. De Queens el van átkozva, de komolyan! Szerintem ott még a tűzcsapokban is orosz maffiózó rejtőzik – kezdtem bele jóval halkabban, mint a normál hangerőm. Nem attól tartottam, hogy a falaknak is füle lehet. Hanem attól, hogy a falakban pont a maffia füle van. – Nem tudom mennyit hallottál az esetről, ha hallottál, de... Az oroszok be akartak gyűjteni minket a Queens-i Corona parkban, mintha valami off brand Pokemon Go-t játszanának – csak itt mutánsokat fognak be. – A részletek elég homályosak – masszíroztam meg a homlokomat, ahogy a teljesség igénye nélkül kerekedett felszínre a fejemben néhány emlék arról a napról. Lavina állapota, a rettegés, az elmosódott képek, az érzés, mintha nem is én lennék, aztán a halálfélelem… Éreztem, ahogy elkap a hányinger, fergeteges ötletnek tűnt gyógykezelni egy nagyobb korttyal az italomból.
– A lényeg, hogy – folytattam hirtelen nagyobb hangerővel, ahogy sikerült leküzdenem az emlékeket –, eléggé elbaszódott a dolog – álltam vissza a halkabb tónusra. – Muszáj volt gyors segítséget hívnom – poharam fölött pillantottam rá Pyrora, kimondatlanul is üzenve, hogy a Bayville-i górét értem a gyors alatt. – Az, hogy most itt dumálunk nekem is durva plottwist. De miután már egy tök hétköznapi parkban is ott voltak, akár véletlenül vagy szándékosan követtek… mindegy. Nem akartam kockáztatni azzal, hogy beteszem még egyszer abba a városrészbe a lábamat, netán visszamenjek a lakásodra. Valahonnét tudták, hogy Queensben vagyok éppen és nem akartam reszkírozni, hogy kövessenek. Tudom, hogy állsz ahhoz a lakáshoz, nem kötődsz hozzá komolyabban. Nem várom el, hogy megértsd, de számomra ez elvi kérdés. Nem cseszek ki azzal, aki normális volt velem. Szóóóval ezért maradt a lakásodon a holmim, mivel eredetileg csak a hétvége után terveztem lelépni, csak így jött ki a lépés. És emiatt nem mentem el értük, és ez az oka annak, hogy Queensen kívül akartam talizni – zártam le a magyarázkodást az italomba és kutyám simogatásába menekülve. Nem szeretek magyarázkodni, szóval értékeld, брат. Értékeld.

-Máskor is az vagyok, csak neked volt a hobbid fél órával korábban ott dekkolni valahol. Pedig a drámai késés a te női kiváltságod. -ha esetleg elfelejtetted volna.
-Ez egy ausztrál kifejezés arra, hogy "na mizu?". John Dory pedig a kakashal egyébként. -az aussie slang-ben nem érdemes nagyon értelmet és logikus összefüggéseket keresni. Csak fogadd el, mate.
A tekintetem követte a mozdulatot, ahogy feljebb húzta a pulóvere ujját, és látszott, hogy a gipszet felváltotta a merevítő.
-Gratulálok! -a tízujjas gépelés leendő visszatértéhez és a keze gyógyulásához. Jeez. Elég gyorsan megőrülnék, ha ilyen fél kezes, vagy néhány ujjas, pötyögős gépelést kellene előadnom. Akkor rövid úton vége lenne a karrieremnek, és az életemnek is.
-Nem, ami azt illeti, nem vágom. Én nem vagyok kitiltva Bayville-ből, hanem épp ellenkezőleg. Egy szívesen látott vendég. Tudod, a Testvériség elit összekötője. Freddel és Alvers-szel pedig még mondhatni egész jóban is vagyok. -Maximoff és a Szöszi nem a kedvenceim, de a többiekkel tök jól elvoltam magamhoz képest.
-Nouhp. A Firebirddel. Miért? -Mustang Sally foglalt.
Felajánlottam neki, hogy szívesen "haza" dobom majd a cuccaival együtt, mert továbbra is egy fukin gentleman vagyok, mire össze-vissza hadoválni kezdett, hogy nem kell, már nem vagyok a főbérlője, meg az a mexikói(?) fazon majd érte jön meló után, és egyébként is blablablablabla bla. Hogy én mennyire gyűlölöm az ilyen női hisztis drámázásokat. Ha nem akarsz beszélgetni, átvehetted volna a szaros cuccaidat a parkolóban, vagy elviszem Bayville-be, lebaszom az ajtó elé, aztán g'bye.
-Aaaaaaaaaaaaaaaaha. Ezt a baromságot neked is megint melyik hang súgta? -mint ha már neki is említettem volna, hogy bírom a zakkant képét, az összeset, szóval nem tudom, mi ez a nyávogás.
-Hát ha ezzel kimerült a szívesség, nem kell a fuvarom, nem kell ezt az ál-haverkodást erőltetni, mert szerinted úgyis csak a képességeid érdekelnek, akkor akár mehetek is, nem? Az üzlet letudva, a képességeidre pedig jelen pillanatban rohadtul nem tartok igényt. Akkor minek is pazarolnám itt tovább az időmet, hm? -vontam fel a szemöldököm. What the bloody fakin hell's wrong with ya!?? Miért akarja újabban mindenki jobban tudni, hogy kiről mit gondolok, vagy mit miért csinálok!? Mikor lett mindenki ekkora John Allerdyce szakértő!? Kiadtak rólam egy életrajzi, érzelmi elemző könyvet, csak lemaradtam!? Először Mystique... Most Rosemarie. Holnapra esetleg valaki!?
-Nem tudom, honnan szedted ezt a baromságod, de egészségedre. -én biztos nem fogok könyörögni, hogy "Jaj de légyszike, hát had vigyelek haza én. Jaj had ápolgassam a kis lelkedet... brühühü." Én sajnos rohadtul nem ilyen vagyok, dolgozd fel.
A koktélt iszogatva hallgattam a beszámolóját, hogy mi történt Queens-ben, hogy az oroszok mindenhol ott vannak, és hogy nem akarta a lakásomba vezetni őket. Tah, gurl.
-Egy igazi bajmágnes vagy. -jegyeztem meg csak ennyit az egészre válaszul, majd lehúztam a maradék italt is. Biztosan másként is reagálhattam volna, de mivel nem fektetek tovább feles energiát az "ál-haverkodásba", így csak erre futotta.
-Akkor átveszed a cuccaidat, vagy azért még megvárjam veled Uber haverodat? Persze csak is a képességeid miatt. Majd menet közben süss ki pár utcai lámpát, hogy úgy tűnjön, tényleg csak amiatt állok szóba veled. -lehet, hogy egy lakatlan szigetes, remete életet kellene élni. Egész nap el lennénk a parton, Pyrogaritát iszogatva. A világ többi része ott pusztul meg, ahol akar. W'come back, Byron.

– Szeretek első lenni –, vagyis nyerni. Szóval most fáj, hogy gyakorlatilag vesztettem. De nem fogom az orrodra kötni. – Ezt közöld le a busztásaságoknak is, plíííz. Sajna nem szoktak tekintettel lenni az elegáns késésünkre – biggyesztettem le a szám szélét. Amúgy sem szeretek késni, már csak azért se, mert az Rosemarie reszortja.
– Oh, hát ma is tanultam valami újat – na nem mintha teljesen érteném, hogy a kakashal miként függ össze a mizuval. De hát minden nyelvnek megvan a maga kettyósága, amit nem szokás firtatni. Szóval a kakashal jelentéséből kifolyólag eldicsekedtem a gipszmentesítésemről, mintha nem lett volna önmagában elég feltűnő.
– Maximoffal pedig puszibajtársok vagytok, én pedig a szíve csücske – tettem hozzá tömény iróniával, sűrű pislogások kíséretében, majd belekortyoltam az italomba. Okos vagy te Pyro, könyörögve kérlek, tedd össze, hogy értem! Bayvilleben töltött időmet szeretném a lehető legminimálisabb feltűnőséggel, Maximoff-konfrontáció mentesen tölteni. Veled ellentétben én nem állok készen meghalni, és ha Maximoff legközelebb elkattan, kinézem belőle, hogy nem a karomat, hanem a nyakamat töri el.
– Egyébként pont volt errefelé dolgom az elrabolt mutáns tinédzserek ügyével kapcsolatban – halkan közöltem az alábbit. Próbáltam a város azon része felé gesztikulálni, ahol pontosan jártam. Viszont biztos voltam abban, hogy pont az ellenkező irányt sikerült megtalálnom.
Majdnem elcsábultam a Firebird miatt, de csak majdnem. Olyan nehéz volt a szavak megválogatása, a folytonos mosolygás, az állandó leplezés, mikor nem éreztem magam boldognak, hanem legszívesebben ordítanék. De, ha nem így teszek, akkor nem vagyok erős, akkor nem vagyok bátor, nem lehettem gyönge. „U” konstans győzködött, hogy tegyek pontot ennek a végére, söpörjem félre „Glitchy”-t, amiként Pyro jelenlétében mindig viselkedtem. Ezért előadtam ezt a sokáig érlelt szöveget. Nem tudom mit vártam. Talán azt, hogy könnyebb lesz? Fellélegezhetek? De nem erre.
– Nekem is? – ismételtem el halkan. Tanácstalanul, oldalra billentett fejjel meredtem Pyrora. Miért, kinek még?
Homlokomon sűrű barázdák jelentek meg, ahogy riposztjában megütött hangsúlyból különös élt véltem kihallani. Most „megsértődtél”, mert igazam van vagy, mert… mert?
Zavartan vezettem tekintetemet az asztal lapjára. „U” óvatosságra intett, azt mondta gondoljam végig. Összeszorított fogakkal próbáltam visszatartani a hevesség alkotta válaszokat.
„Szerintem” csak a képességem érdekel?
Számtalan dolgot végrehajthatunk, majd az erőddel. Szerintem…
A képességed sosem volt elhanyagolható… csak…
… mert tök hasznos a képességed a Testvériségnek… a képességem érdekel?
– Miért, nem így van? – kérdeztem vissza halkan. – Hogy honnét szedtem… nem a „hangok” súgták, hanem Ti. Mindenki ezt mondja – remegő hanggal hajtottam le a fejemet, majdnem mindenki. – És nem értem – őszintén nem értem –, hogy miért pazarolod rám az idődet. Borzalmas a személyiségem. Honnét tudjam, hogy ez nem csak egy újabb szerep, mint amit Bayvilleben is játszottál? Alig… ismerlek – hagytam, hogy előre szaladt vörös tincseim az arcomat takarják. El akartam tűnni. Nem értettem semmit. Miért mond ilyeneket? Kimondtam. Lezártuk… Legyen elég. BitBug nem érti.
Beszéddel próbáltam meg felülkerekedni az elmém hátsó szegletében tömörülő gondolatokon. És még, hogy nem a képességem érdekli, mi? És ha valóban nem, akkor mit akar? – csengtek bennem a kérdések. A mondandóm végére érve pedig az átkozott gondolatok is utolértek. Egyik sem az enyém volt...?
Nem undorodom tőled, tőle, tőletek, tőlünk, tőlük. BitBug sem undorodik Tűzmestertől.
Nem olyan, amilyennek hiszed. Túl veszélyes ránk nézve!
Nem pozitív, hanem veszélyes tényező szándékozom lenni. BitBug szereti a tüzet.
Az a csávó egy őrült! Hogy nem lett belőled hamukupac? … veszélyes ránk, veszélyes a „Rendszerre”.
Tenyereimbe temettem az arcomat. Nem akartam gondolkozni. Nem akartam gondolni. Gondolni? Ezeket én gondolom? Nem én gondolom. Mit gondolok én? Amit gondolok azt Rosemarie gondolja vagy én? Rosemarie akar Glitch lenni… Nem akarok, nem akarok Rosemarie lenni. De ha nem vagyok Rosemarie ki vagyok én? Lehetnek önálló gondolataim? Lehetek csak Glitch? De akkor Glitch mit gondol? Én mit gondolok? Nem tudom mit gondolok… Nem tudom. Nem értem. Nem akarom. Kötődni bonyolult, kötődni ijesztő…
„Bajmágnes.” – vágott keresztül rajtam a leíró kifejezés, félbeszakítva töprengésemet. Arrow lábaimat lökdöste, hogy visszarángasson a jelenbe.
– Pontosan – bólintottam rá ügyetlenül. Kezeimet elemeltem arcomtól, torok köszörülve próbáltam visszaszerezni a hangom felett az uralmat. – Ezért is kéne távol maradnod tőlem – motyogtam orrom alatt. Nem akarok egy újabb „partiPénteket”.
– Nem kell fáradnod – ismételtem magamat ridegen. Laposokat pislogtam, zavartan meredtem magam elé. Nem… így akartam mondani. További szavak helyett kezembe vettem a félig megivott italomat, melynek fogyasztásától még a kedvem is elment.
– Rendben, ha ez a vágyad, megteszem – vontam meg a vállaimat enyhe sértettséggel. Hiszen ott van az a híres elektromos aura, amiről mindenki olyan mélyrehatóan tud. – Csak is a képességem miatt. Amúgy is imádom rongálni a közvilágítást – tettem hozzá elhúzott szájjal.
– Bár, ami azt illeti lenne még valami – habozva kezdtem bele –, egy őrszem robot… – mondandóm félbeszakadt, ahogy fellöktem magamat a székből. A hirtelen mozdulattól ugyanis megszédültem, az asztal szélében találtam kapaszkodót. Tudatom a közeli telefonban landolt. Nem Salvadore II és nem Gordon volt az, hanem egy másik ismerős mobil, melynek egyszer már láttam a kontakt listáját és adatait…
Ahogy visszalandoltam testembe, elakadt lélegzettel meredtem a bárpult felé. Tekintetemmel szabályosan lyukat fúrva az ott álló, fekete bőrdzsekit viselő férfi tarkójába. Ne. Csak őket ne…

*

MAFFIA POV:
A bőrdzsekis fickó előre tolakodott, hogy italokat kérhessen ki a pultnál. Erős, orosz akcentussal rendelt nyolc pohár, frissen csapolt barna sört.
– Csapolt sör, komolyan?! Jó, hogy már nem pisát akarsz inni.
– Novikov esküdött a helyi sörre.
– Novikov sok mindenre esküdött, azt most mégis hol van? Letiplizett! Ennek örömére helyette csináljuk a beszervezést.
– Ne csak a szád jártasd, a kezed is mozogjon! Ezek nem sétálnak oda maguktól – a bőrdzsekis alak megvakarta a tarkóját. Bosszantónak találta a különös érzést, mintha bámulnák. Frusztrálta, de nem tulajdonított különösebb jelentést ennek, helyette magához vett hármat a sörrel teli poharakból.
– Na figyuzzá’ már. Vágom én, hogy megcsappant a vezetőség. De attól még nem te lettél a nagyfőnök, hogy engem ugráltassál! Mikor fokoztatok le pincérnek, hm?! Legközelebb én pucoljam a klozetot is? – dörmögött inkább magának, mintsem a másiknak. Társa ugyanis meredten bámult az asztalok felé, mint aki éppen egy UFO-t látott volna elrepülni. – Hé, Dimitrijev, minden oké? – kérdezett rá a riposzt hiánya miatt. Pajtása azzal a kezével, melyben csak egyetlen pohár volt, előre mutatott a rőt üstökű csaj felé. – Na, mi van? Most már a vörösökre buksz? Mióta bírod a deszkákat?
– Mi van, francokat?! Nem figyeltél az eligazításon, amikor főnök vakerált? Ez az egyik mutáns korcs, aki miatt bebuktuk az összes kokót! Szólj Yuriéknak és intézd a kocsit, én addig kezelésbe veszem – kijelentése közben az egyik pohár tartalmát egy húzásra lehörpintette, a többit elhajította. A poharak csörömpölése kisebb zűrzavart keltett a pult környékén állók között, a moraj csak felerősödött a bőrdzsekis markában megjelent stukker láttán. Az ajtó közelében álló vendégek inkább a távozás mellett döntöttek. A fegyver eldörrenése hallatán a morajból pánik lett, a pultos mielőtt bármit reagálhatott volna összerogyott, mellkasán vérző folttal.
Dimitrijev másik kezével előhalászott egy kábító pisztolyt, majd célra tartott.

*

A bőrdzsekis krapek nyílegyenest rám bámult. Tekintete súlya alatt elsápadtam. Szaporán kezdtem venni a levegőt. Ösztönösen nyúltam Pyro kezéért, hogy meggyőződjek arról ez nem egy újabb rémálom, hanem a valóság és határozottan nem vagyok egyedül. Rémült pillantással lestem fel rá. Bal markomban tartott pohár remegni kezdett. Arrow szorosan mellém orientálódott, idegesen meredt a pult felé, acsargott és ugatott.
– Gyorsan, el kell tűnnünk innen! – reszketegen indítványoztam a menekülést. Tétován elengedtem Pyrot és ügyetlenül kezdtem matatni a kapucnim után, mely már olyan mindegy volt, hogy rajtam van vagy nincs. De inkább magamon akartam tudni.
Bumm.
Megrezzentem. A fegyverdörrenés ott dübörgött hallójáratomban, szemeim előtt meglassítva a környezetemben folyó eseményeket. A Queens-i parkban történtek emléke üldözni kezdett. Próbáltam menekülni tőlük, a legközelebbi gépbe, amit érinteni tudtam, mitől a lámpák villogni kezdtek, a tűzriasztó pedig ordítani. A bűntudattal kísért emlékképek mégis utolértek. Láttam magam előtt Lavinát véresen, magatehetetlenül feküdni az aszfalton. A felfegyverkezett Szörnyeket, kik igazságtalanul ránk rontottak abban a parkban...
– Ők voltak azok… Ők voltak! – ismételve motyogtam orrom alatt. Éreztem a szikrákat végig táncolni ujjaim között. Meg akartam ölni őket azok után, amit Lavinával tettek, amit velünk tettek és azért, amit most készültek tenni. Nem hagyom, hogy ezek a Szörnyetegek még egyszer kezet emeljenek bárkire is a közelemben!
Éreztem, ahogy átjárt az energia. Határozott mozdulattal kiléptem Pyro elé, amennyire tudtam minél nagyobb felületet takarva ki belőle. Balomban szorongatott üvegpoharat, az emlékek mögül felcsendült, motiváló hang hatására hajítottam el a bőrdzsekis felé. A pult felett kiálló gerendán csörömpölve csattant szét. Az árammal hevített folyadék pedig az alatta álló Szörnyeteg irányunkba szegezett fegyvert tartó karján landolt.
Bumm.
A pisztoly elsült. Arrow a dörrenéssel egy időben lőtt ki, beugorva elénk, hogy őt érje a töltény. Kutyám felvonyított, ahogy magatehetetlenül a padlóra zuhant.

*

MAFFIA POV:
Yuriék, a pultnál akciózó bajtársaik jelzésére mind a heten haptákba vágták magukat. Ketten a terem túlvégében az asztalokat használták magaslati pontnak, hogy ellássanak a lövés és a tűzriasztó hangjától menekülő vendégek felett.
– Most akkor lelőni kell őket vagy elfogni, Dimitrijev?
– Befogni, ti idióták! Mi van, csak én figyeltem az eligazításon?! – ordítva felelte, ocsmány szitkozódások kíséretében. Az üvegpohár szilánkjai által kísért, rázó folyadék egészen elzsibbasztotta fegyvertartó karját, mely meglehetősen felbosszantotta.  
– Akkor meg mi a fészkes fenéért lövöldözől?! – kiáltott vissza Dimitrijevnek. – Így is alig tudták eltusolni a Queens-i balfaszságotokat! – sértése közben felfegyverkezett. Pyrot célozta be, amiért egyenes volt a rálátása.
Mire lövést adott le, addigra már civil mentes lett a belső tér. Miután az esti élet még csak éledezett Brooklynban, így a Sunken Harbor nem bővelkedett nagy forgalommal.

*

Elakadt lélegzettel, hatalmasra nyílt szemekkel pillantottam le kutyámra. Remegő végtagokkal tettem felé két lépést.
– Nem! Nem... nem… – lerogytam Arrow mellé. Halkan szólongattam, hogy csináljon valamit, figyeljen rám. – Könyörgőm, nem hagyhatsz itt te is… – Arrow monoton lassúsággal vette a levegőt, laposokat pislogott, fülei mozgása elárulta, hogy reagált a hangomra. Tekintetemmel kerestem a lövés helyét, a válla magasságában találtam meg.
Aggodalom és harag vegyes kavalkádja járt át. Gyűlöltem azt a Szörnyet, aki ezt tette a kutyámmal.
Hozzá szerettem volna érni, magamhoz szerettem volna vonni Arrowot, de kezem körül az elektromos töltés nem csillapodott, miként általában szokott. Ehelyett koordinálatlanul, lassan körbevonta egész testemet, masszív burkot képezve közvetlenül körülöttem.
A vibráló, elektromos energia időnként szikrákat hányt. A kicsapódó, fehéres árnyalatban úszó elektromos nyalábok irányítatlanul sújtottak le a környező elektronikára. Lámpákat hevítettek túl, konnektorokat égettek ki. Előre görnyedtem, amiért minden egyes csapás kínzó fájdalmat okozott. Azt akartam, hogy vége legyen, de nem értettem, hogy történik, miért pont most. Nem tudtam irányítani...
Féltem. Utálok félni.

-Nem, nem így van. És azt pont leszarom, hogy mások mivel tömik a fejedet, de én egy szóval sem mondtam, hogy csak és kizárólag a képességeid számítanak. Jól figyelj, mert többet nem fogom elismételni. Te azon kivételek közé tartozol, akiket a magam módján valamiért bírok. Nem leszünk barátok, nem adom az életemet érted, és ha az utamba állsz, meghalsz. De nem zavar a társaságod, mint kb. mindenki másé. Pyro, mint a Testvériség tagja tényleg hasznosnak tartja a képességeidet, amikre érdemes odafigyelni, fejleszteni kell őket. John viszont magasról leszarja, hogy épp melyik kütyüvel suttogsz. Őt a személy érdekli, aki te vagy, legyen akárhány elbaszott személyiséged is. Ezt is elmondtam már. Ahogy azt is, hogy mindet bírom, de Glitch a kedvenc. Nem tudom, ebben mi nem volt világos, gurl. -de nem fogok magyarázkodni vagy puncsolni senkinek sem.
-Bayville-t kár ide keverned, az tök más dolog volt. Elvileg már ezt is tisztáztuk, de ezek szerint ennyire rövid az agyad. Elmondtam, hogy nem játszom meg magam, őszinte vagyok, és a kegyes hazugságokban sem hiszek. Azóta már többször is találkoztunk, és szerintem egyszer sem adtam okot bármiféle kételkedésre. Az meg, hogy alig ismersz!? Hát nem az én hibám, cica. Ott volt az a pizzázós, iszogatós este, ami erre jó lehetett volna, minden kérdésre válaszoltam volna hülye játékok nélkül is, de nem éltél a lehetőséggel. Én pedig nem futok felesleges köröket senkivel sem. -aztán részemről itt be is fejeztem.
-Aha. Hát majd innentől távol maradok. Lerendezzük a cuccaidat, aztán onnantól kínlódjon veled más. És nem a bajmágnes miatt, hanem mert utálom a hisztit, az indokolatlan tévképzeteket és a nehéz felfogást. -meg még napestig sorolhatnám, de a jelen helyzetet ezek írják le a legjobban.
-Milyen őrszem robot? -pislogtam értetlenül, ahogy random bedobta. Választ azonban már nem kaptam tőle, mert úgy tűnt, mint aki rosszul van, vagy mintha nem is itt lenne.
-Jól vagy? -Rosemarie-t fürkésztem, majd követtem a tekintetét a pultnál álló, bőrdzsekis fickóig.

Furák voltak, és mintha orosz akcentussal beszéltek volna, már amennyi ide szűrődött belőle, úgyhogy nem mertem volna megesküdni rá, mivel volt némi alapzaj a bárban, és a hiperhallás nem tartozik a képességeim közé. De volt rá esély, mivel korábban már fordult itt meg közéjük való, és azzal volt találkozóm, akivel. Rosemarie is bajt érzett, mert azonnal menni akart. A pasas fegyvert rántott, amivel lelőtte a pultost. Már készültem rá, hogy használom a pirokinézist és megsütöm, mielőtt felénk lőhetne, vagy kinyírom a torkolattűzzel, tűzpajzsot vonok, de neeeem. Rosemarie valamit hadoválni kezdett, az ereje önállósította magát, beindítva az átkozott tűzjelzőt, amitől meg tudok őrülni.
-Glitch! Állítsd le! -szétmegy tőle a fejem!
Hagyján! Ez a gyökér csaj valamiért beállt elém, hogy már megint élő pajzsosat játszon, miközben nekem semmi szükségem rá. Hitetlen képet vágva, teljesen belefeledkeztem az agyament, indokolatlan, ostoba jelenetbe. A kutyája pedig még nála is nagyobb idióta volt, ahogy a lövedék elé vetette magát.
-A semmiért kellett lelövetni a kutyádat!!!!! Gratulálok!!!! -csak szemforgatva megvontam a vállamat, hogy akkor dögöljetek meg mind, ha ekkora hülyék vagytok, hogy a saját sírotokat ássátok, én végeztem itt. De előtte még:
-Az én erőm a gondolat sebességével aktiválódik, tehát pont olyan gyorsan reagál, ahogy én felfogok egy eseményt, és kigondolom a megoldást. Mindig van nálam tűzforrás, szóval nem kell előttem hősködnie senkinek sem! NEM SZORULOK RÁ!! De ha valakinek ez kell, hogy sérüléseket gyűjtsön és mártírkodjon, akkor hajrá. Esetleg a helyet ne gyújtsam fel veled együtt, Glitchy!? -megérdemelnéd.
Egy ideig még azt a felfordulást figyeltem, de a tekintetem akaratlanul is a földön fekvő kutyára siklott, próbálva felmérni, hogy mennyire súlyosan sérülhetett. Nem láttam vért, már amennyire ez Rosemarie-től lehetséges volt. Vegyes érzéseket keltett bennem. Aggódtam az állatért, és reméltem, hogy talán megmarad, mert csak valami kábító szarság, de közben nem dobott fel a gondolat, hogy mi van, ha azzal minket találnak el!? Akkor már mindjárt nem olyan vicces a buli. Arról nem is beszélve, ha valami méreg, vagy... rosszabb!? Neeeeem! Ezt verd ki a fejedből, mate!
Amint ez a paranoid gondolat megfogalmazódott bennem, azonnal fel is vontam magunk köré a jól bevált tűzpajzsot, hogy még véletlenül se találhassanak el minket.
-Hé! Glitchy! Szedd össze magad! És a kutyádat is! Elhúzunk innen! HALLOD!?? -pillantottam le felvont szemöldökkel a szikrázó csajra, majd inkább újra abba az irányba, ahol az orosz barátaink tanyáztak. A tűzfalból lángok csaptak fel, hogy mindenféle pokoli teremtmény léphessen ki belőle, a pillanat műve előtt helyzetet változtatva, mintha csak teleportáltak volna, hogy a támadóink elé kerülhessenek. Szórakoztató volt a nyomoruk. Elégedettséggel töltött el minden pillanata, minden egyes kétségbeesett ordításuk. A karmaik közé kaparintották őket, erősen szorítva, ahol csak érték a testüket, hogy lassan, de annál nagyobb hatásfokkal terjedjen végig rajtuk a tűz, amíg csak szánalmas hamu és csont nem maradt belőlük. Ezekkel sem lesz több gondunk.

Az eddig jól bevált árral sodródás innentől kezdve nem minősült ideális műveletnek. „U” tett arról, hogy leessek a csónakról, BitBug megpróbált értem nyúlni, de valami különös, belső inger döntött helyettem, amit már nem tudtam visszacsinálni.
Testileg ott voltam, próbáltam figyelni, mikor Pyro-John – bármelyikjüket is képviselte jelenleg – beszélt. Viszont a szemeim nem eresztették félkába kutyám látványát. Rémképként kergetett Bow. Elvitte az apánk… elvitte… meghalt. Nem akartam, hogy Arrow utána menjen. Nem én voltam, nem az én hibám. A Papa… a Papánk… a Papám… tömte tele a fejét. Azóta ilyen, hogy találkoztunk vele. Meg akar védeni. Most is meg akart védeni. Mindig, mindentől meg akar védeni. Holott nekem kellene vigyáznom rá.
„Akkor mi tartott vissza, miért nem tetted, ha olyan gyors vagy, mint egy kósza gondolat?” – lett volna a riposztom litániájára, de a hangom torkomon akadt. „Neked legalább vannak gondolataid… vannak gondolataid.”
Szerettem volna nem foglalkozni a fejemben lévő hangokkal, amik folyton ott csengtek bennem hol halkabban, hol hangosabban. Kizárni „U” és BitBug megjegyzéseit. Aztán jöttek a hullámok, a szavak elleptek, fuldokoltam a súlyuk alatt. Összébb húztam magamat, hátha sikerül eltűnőm. Nem akartam meghalni. Csak néha szerettem volna Glitchy lenni, mert akkor kicsit olyan volt, mintha léteznék.
Füleimre tapasztottam a kezeimet. Elegem volt. Nem értettem. Azt hittem tudom mit csinálok, de már nem. Nincsenek saját gondolataim, nem hallom magamat, mindössze a bosszantó pokoli emlékeket és a többieket. Nem tudtam mit csináljak, kinek higgyek, kiben bízzak.
A testemet körülölelő burok lassan kezdett terjeszkedni. Apró centiket nőtt. A kiváló szikrák erősödtek, minek okán egyre nagyobb fájdalmat okoztak. Távolról hallottam JohnPyro hangját, mivel az imént még tételesen fel akart gyújtani.
– Nem… tudom… abbahagyni – préseltem ki magamból. Érezhetően nem fog menni. Csak egyre jobban fáj. Logikus volt hátra maradni. Logikus menekülnünk! – Vidd Arrowot! – nem voltam büszke a hangomba költözött rettegésre. Szerettem a képességemet, amikor én uraltam, mert Rosemarievel ellentétben képes voltam rá. Mert jobb vagyok nála és erősebb. De tartottam a gondolattól, hogy Arrow itt hagy és Bow után megy. Az égett szag elszédített. Féltem...

*

MAFFIA POV:
A huligánok egyszerre hőköltek hátra a tűzfal láttán. Ketten képviselték a „veteránokat”: Dimitrijev és Yuri. Egyikőjük sem gondolta volna, hogy az új tagok verbuválása hamar próbamunkába csap át. Yuri ocsúdott fel előbb a döbbenetből.
– Ez csak trükk, lőjetek!! – zengett az utasítást. – Ha elkapjuk őket, fel vagytok véve! – bíztatta az ifjabb suhancokat és kiégett negyveneseket, kik úgy döntöttek a maffiában próbálnak új életet kezdeni.
A fegyverek sorra dördültek el. A golyók egyszerűen szétolvadtak a korábban cirkuszi trükknek címezett tűzfalban. Újabb bizonytalan morajlás támadt fel.
– Ezek csak ostoba mutáns-freakek! Genetikai selejtek, esélyük sincsenek ellenünk! – Dimitrijev buzdítása keresztülvágott a bár falain.
Az újoncok úgy voltak vele, hogy: ostobák, ha nem ostobák, nem erre szerződtek. Ennyi még egy meló sem ér. Ráadásul nem is voltak a kezükben a beígért nagyszabású fegyverek, melyekkel valóban némi esélyük lenne fellépni a mutánsok ellen. A mutánsokkal és nem holmi természeti erővel szemben.
Még mielőtt távozásra adhatták volna a fejüket, a megelevenedett tűz állta útjukat. A pokoli fajzatok nem eresztették őket. Néhányukban bekapcsolt a menekülési ösztön, de a tűzrémek annál gyorsabbak voltak, hosszú karmaikkal nyúltak utánuk.
A nyitány káromkodás volt, aztán kétségbeesett kiáltások zendültek, újabb szitokszavak folytatták a szólamot, végül fájdalmas üvöltések visszhangozták be a kiürült helyiséget.

*

Féltem.
Laposakat pislogtam. Lassan felültem. Tekintetem megakadt a burkon. Körbe vett. Biztonságban voltam. Semmi félnivalóm nem volt. Abbamaradtak a szikrák. Az elektromos pajzs apadni kezdett. A kezeim köré sűrűsödött az energia. Egyszer az egyik kézfejemet, aztán a másikat figyeltem.
– Прекрасно – jegyeztem meg lenyűgözötten. Halkan, orrom alatt. Csak magamnak.
Szemeim megakadtak Arrowon. Elmémbe rejtekéből felsejlett mi történt. Elöntött a harag. A tűzfalon túlra kémleltem. Próbáltam kivenni gyűlöletem forrását. Pillantásom megakadt egy pillanatra a lenyűgöző tűzlényeken. Nem véthetünk több hibát. Ki kell derítenünk, hogy mit keresnek itt, hogy ki küldte őket.
– Lassan, Tűzmester. BitBug élve akarja – előre mutattam. A pultnál álló fekete kabátosra. A fekete kabát már csak nyomokban volt rajta. De ő tette! Rá haragudott Glitch. Az okos-hang beszélni akart vele. – BitBug oda akar menni. Tűzmester nyisson utat BitBugnak – felálltam. Fejemet oldalra döntöttem. – Спасибо – háláltam meg Tűzmesternek, ha átengedett a fergeteges tűzpajzson.
Határozott léptekkel indultam el a Szörny felé. Gyorsan számoltam fel a köztünk lévő távolságot. Félúton a bal kezemet feltartottam. A tenyerem köré sűrített elektromosság lesújtott. Először a pulton lévő üvegeket találtam el. Hangos csörömpöléssel törtek szét. Szilánk és alkohol eső hullott alá. Mind a kába Szörnyetegen és körülötte landolt. Aztán áttáncolt a mennyezeti lámpára. Kiégetve a pult feletti fényeket.
Fél térdre ereszkedtem mellette. Megragadtam a Szörny ruhájának grabancát. Már, ami megmaradt belőle. A tűzlény nem volt kíméletes vele. Tekintetemet belefúrtam a Szörnyetegébe. Sanda mosoly kúszott az arcomra. Láttam, hogy rettegett. Хорошо.
Rendben. Most érdeklődjük meg tőle, hogy ki a közvetlen felettese. – Meredten bámultam le az alakra. Что? Vártam, hogy az okos-hang pontosítson. Ki a főnöke?
– Кто твой босс? – ismételtem el hangosan a kérdést. Szikráimmal csiklandozva a fickót. A köré ömlött folyadék fokozta a hatását. – Felelj! – abbahagytam az elektromossággal való játékot. Vártam, hogy kibökje.
– Пошыел к чыерту, сука! – sziszegte, mint egy kígyó.
– Az áram és a folyadék. Jó barátok – jelentettem ki ridegen. Sejtetve, hogy meg tudom ismételni az előbbit.
– Kozlov – bökte ki végül. Őt már mi is ismerjük. A közvetlen felettesére vagyunk kíváncsiak. Nem hagyunk ki fokokat a létrán. Медленно… Kivel beszélt telefonon a parkban?!
– BitBug nem erre kíváncsi. Kivel beszéltél telefonon? A parkban – ismételtem újra az okos-hang kérdését.
– Fordulj fel, mutáns vakarék! – oldalra döntöttem a fejemet. Szemöldökömet idegesen húztam össze. Hagytam, hogy a szikrák elszabaduljanak a kezemen. Elég lesz. Most már beszélni fog nekünk.
– Válaszolj! – visszaszólítottam a feszültséget kezem köré.
– Ruslan Smirnov, Ruslan… Smirnov – mogorván meredtem a Szörnyre. Nem lehet! Tudtuk, hogy ismerős a hangja valahonnan… Nekem nem volt ismerős. De furcsa haragot éreztem a név miatt. Hol találjuk?
– Где он? – közvetítettem a kérdést.
– Mit tudom én! – elfordította a fejét. Megpróbált szabadulni a fogásból. Hazudik nekünk. Nem néz a szemünkbe. Tud valamit!
– Tudod mi jó barát még? – kérdeztem halkan. Arcomra sunyi mosoly költözött. Lopva hátra pillantottam Tűzmesterre. – A tűz és az alkohol – osztottam meg vele. – BitBug szereti a tüzet – hagytam, hogy a szikráim újból csiklandozni kezdjék. Visszavezettem a tekintetemet a Szörnyre. Abbahagytam, mikor szája mozogni kezdett. Alig jött ki belőle hang.
– Так? – közelebb hajoltam hozzá. Nagyon halkan beszélt.
– Ploume – préselte ki a helynevet? Valakinek a nevét? Egy kifejezést? Sosem hallottam ilyenről korábban. – Он и станет гостем на фестивале Рог изобилия, Я не знаю, когда.
Homlokomat ráncolva engedtem el. Szándékosan úgy, hogy a feje koppanjon a padlón. Nem értettem miről beszélt. Bosszantó volt. Idegesített és… haragudtam rá. Fejezzük be a játékot. Nem tudhatják meg, hogy itt voltunk.
– Tűzmester szeretné befejezni? – kérdeztem, miközben felegyenesedtem. Még egyszer, utoljára belerúgva a Szörnyetegbe. – BitBugnak dolga akadt – tekintetem a kamerára vándorolt.
Ha úgy kívánta, készségesen utat engedtem. A Szörnyeteg a hasára fordult. Megpróbált csúszva elillanni. Megmosolyogtam a próbálkozását. Csüggedten jegyeztem meg: „BitBugnál nincs saslik. Megint. Это печально.”
Amennyiben Tűzmester nem élt a lehetősséggel, akkor az okos-hang intelmeit követtem. Nem játszottam tovább. Viszont, ha intézkedett, akkor a filmfelvevő alá somfordáltam. Gyors voltam és végzetes. Nem csak a felvételt intéztem el. A kamerák is láttak szebb napokat.
Ezután visszamentem Arrowhoz. Orvos kell neki. A karjaimba vettem. Arcom eltorzult. Bal karom még nem volt az igazi. Tekintetemmel Tűzmestert kerestem. Engedj ki minket – hallottam az okos-hang kérését. Nem. Nem? Ezt mégis, hogyan érted? Elmúlt a veszély. Kiengedhetsz minket. Te nem kedveled Tűzmestert. Glitch pedig fél. Veszélyes. A tűz nem játék. Tehát van veszély. Egyébként nem kell tűzbe nyúlni. Nem szabad elé állni. Nem kell piszkálni az alvó oroszlánt. Glitch is megtanulhatná. Én maradok.
– Arrownak orvos kell. BitBug elviszi – jelentettem be. – A főbejáratnál tömeg van. BitBug nem javasolja. Nehéz kijutni – a kamerák utolsó pillanatképe szerint. Tűzmester erős volt. Ráhagytam miként dönt.
Én a személyzeti kijáratot választottam. Mielőtt az ajtóhoz érhettem volna magától kinyílt. Csodálkozva néztem felfelé. Keresve a gépet, ami a fotocellát kezelte. Eddig nem is érzékeltem.

*

MAFFIA POV:
Mozgóajtóról szó sem volt. Mindössze Dimitrijevék túl sokáig időztek. A zsaruk pedig már úton voltak ide, így nem ártott volna, ha csipkedik magukat. A kocsi már készen állt a hátsó ajtónál, már csak a csomagokra várt. Várt, mert már itt volt. A csomagok pedig előtte. Társai pedig sehol.
– Mi a jó… – cifra orosz káromkodás kíséretében kezébe kapta mutáns befogó fegyverét. Nem közönséges stukker volt, sokkal szélesebb csővel rendelkezett, tetején lila folyadékot tartalmazó tartállyal. Ezt, a bamba, kutyát tartó csajra szegezte, ki pont szemben állt vele.

Glitch helyét átvéve előkerült BitBug. Közölte, hogy a fekete kabátos fickó élve kell neki, így hát onnan elszeparáltam a lángokat, mielőtt az is szörnyű kínhalált halna a társaihoz hasonlóan.
-Parancsolj, tiéd a terep. -utat nyitottam neki, ahogy kérte. Miután mindenki másból csak hamu maradt, felmértem a terepet mozgás után kutatva. Tisztának tűnt, így követtem Rosemarie-t a fickóhoz. Kiszedett belőle valami nevet, meg talán valami helyszínt, de az időpontot nem tudta megmondani. Az oroszom továbbra is elég szegényes.
Ahogy megszólalt, a tekintetem Rosemarie-re siklott, aztán az övével együtt a kamerára, majd vissza az orosz pasasra.
-Hogyne, lekötelezel. -jót vigyorogtam rajta, ahogy még utoljára búcsúzóul belerúgott egyet ebbe a seggfejbe. Nem egy berendezési tárgy lángra kapott a korábbi alakításomtól, így elég volt onnan ide irányítanom a tüzet. Összeállt tömör anyaggá és nyúlni kezdett, mintha valami éles drót lenne. Előbb elkaptam vele a lábát, hogy abbahagyja ezt a szánalmas és teljesen értelmetlen menekülési kísérletet, majd elkezdtem átfűzni a testén, egyenesen a csontjáig hatolva, majd vissza a bőre felszínére.
-Na, elég forró? -amint elvesztette az eszméletét, és nem volt többé szórakoztató, egyetlen csettintéssel hamuvá égettem.
-Oké. -rábólintottam arra, hogy Arrow-t minél előbb orvoshoz kell vinni, és hogy lehetőleg ne a főbejárat felé menjünk. Nem mintha a tömeg és a szánalomra sem méltó kis életük akadályt jelentene, mivel nem többek jelentéktelen porszemeknél, de inkább Rosemarie-vel tartottam a személyzeti kijárathoz.
-Hogy van? -az állatokra máshogy hatnak ezek a szarok. Bár lehet hülye kérdés volt, BitBug valószínűle...
Az ajtó hirtelen kinyílt, mire az egyik elmenekült orosz állt velünk szemben. Szarul sikerült. Baszki, ezek tényleg sose fogynak el. Ahogy a fegyverért nyúlt, a karomat Rosemarie elé tartottam, hogy visszahúzhassam. Nem épp éghetetlenek a kutyájával együtt. Amint célra tartott, a szabad kezemmel küldött tűzsugár telibe kapta a fickót és biztos, ami biztos alapon a helyiséget is. Abból egy lángkígyó tekeredett a karjára, hogy elvehesse tőle a fegyvert és átnyújtsa nekem, mielőtt az is megsemmisülhetett volna. Még értékes lehet.
-Remélem, tőle nem akartál kérdezni semmit. -ahhoz már kicsit késő. Ellenem esélyük sincs. Az én mutáns erőm gyorsabb még Logan reflexeinél is. Az élő láng pedig égetőbb, mint ahogy az öngyógyító képessége regenerálni tudja.
-Még sosem láttam ilyet. Te? -lóbáltam meg előtte az elkobzott fegyvert. Mystique-nek jó lesz. Látod? Pyro mindig gondol rád valami szuvenírrel, luv.
-Gyere, menjünk tovább. -átvettem volna tőle a kutyáját, hogy ne neki kelljen cipelnie, de ha foglalttá teszem a kezeimet, azzal egyikünk sem lett volna előbbre. Sorry, gurl. Néha kell egy kis kondi.

Homlokomat ráncoltam. Az ajtó nem néma volt. Nem volt felette masina. Nem elektronika irányította. Ezért nem beszélt hozzám. A felfedezésből kizökkentett Tűzmester. Lepillantottam karjára. Bizonytalanul lépkedtem hátra.
A Szörnyre révedtem. Összeszűkültek a szemeim. A kezében fegyver volt. Felmordultam. Utáltam a fegyvereket. Gyűlöltem a pisztolyokat.
Tűz kélt életre. A Szörny kiáltott. Meglepődtem. A tűz formát öltött. A Szörny megrémült. Elmosolyodtam. Kígyó lett belőle. A Szörny üvöltött. Csodálkoztam.
A lángkígyó elvette a fegyvert. Követtem a tűzlény útját. A pisztolyt Tűzmesternek vitte.  
– Okos tűzkígyó! – dicsértem a lánglényt. Szép munkát végzett. Megtapsoltam volna, de nem tudtam. Arrow a karjaimban volt. Kutyám fontosabb. Arrow a legfontosabb. Tűzmester kérdezett, rá néztem.
– BitBug nem beszél Szörnyekkel – tiltakoztam. Megráztam a fejemet. Glitch félt. Okos-hang nem akart kérdezni. Engem nem érdekelt. Csak a fegyver, ami a kezében volt. Ami most Tűzmester kezében volt. Rühelltem a pisztolyokat. De most, kivételesen, meredten néztem a lőfegyvert.
– BitBug nem látott – jobbra billentettem a fejemet. A pisztolyt tanulmányoztam. Aztán balra billentettem a fejemet. Pedig láttunk már hasonlót. Ez roppant aggasztó! Eszembe jutott a széf. A megváltoztatott rajz a programban. – Glitch látott – feleltem elgondolkodva. Igen. Okos-hangnak igaza van. Nagyon olyan, mint az az ábra! – Hasonlót. Egy rajzon. Egy széfből – tettem hozzá. Többet nem tudtam. Vagyis tudtam, egy valamit: – BitBug utálja a pisztolyokat! – jelentettem ki fintorogva. Elfordítottam az arcomat. A fegyverről nem akartam tovább beszélni.
Bólintottam, hogy menjünk tovább. Tettem egy lépést. A szomszéd helyiségbe néztem. Egy konyha volt egykor. Esett bent az eső. A korábbi tűz miatt. A mennyezetből jött.
– Várj, Tűzmester! – kértem, mielőtt elindult. A plafont szuggeráltam. Aztán a rendszerre koncentráltam. Csak egy apró szökkenés volt. Megkértem, hogy ne essen az eső. És nem is esett tovább. – Ázott kutya, nem jó kutya! – tájékoztattam. Ez jutott eszembe. Nem tudtam, hogy miért? Nem volt fontos.  Most már itt voltam. Menni akartam. Arrow nem volt könnyű. Fájt a karom.
– Tűzmester mehet! – előre engedtem. Pár lépéssel lemaradtam, de követtem. – BitBug szereti a tüzet – árultam el neki. Hangom lelkes volt. Okos-hangnak viszont ez nem tetszett. Nem érdekelt mit mondott. – BitBug nem akar útban lenni – a tűznek. Nézni jobban szerettem. Annyira izgalmas volt, annyira látványos!
A személyzeti ajtó kijárata nem volt messze. Egy kanyar jobbra. Le a lépcsőn. A folyosó végén ott is volt. Kártyával nyílt. Azunk nem volt. Barátunk igen: a rendszer.
– BitBug oda mehet? – ha Tűzmester engedte, akkor az ajtó alá álltam. A kártyakezelő panelre sandítottam. Elszökkentem az ismerős rendszerbe. Jó barátom. Megkerestem az ajtót. Megkértem, hogy nyíljon ki. Kettőt pityegett, kattant a zár. Szabad volt az út.
Visszatértem a testembe. A karjaimban Arrow volt. Várakozóan néztem Tűzmesterre. Ha ajtót nyitott, fürgén kislisszoltam rajta.
– BitBug örült a találkozásnak! BitBug és Arrow távozik. До свидания, Tűzmester – búcsúztam el. Siettem, mert Arrow nem volt jól. Lélegzett, de szaporán. Gyorsabban, mint amikor aludni szokott. Orvoshoz kell vinnünk, most.
Állatorvosi ügyelet. A legközelebbi. Tudtam hol van, mert okos-hang megmutatta.

*

MAFFIA POV:
A kocsi alapjáraton berregett. Egyedül halk moraja árulta el, hogy a zugutcában állt. Fényei le voltak kapcsolva, hogy ne árulhassák el őket. De még így is kivehető volt a szeméttárolóknál történő izgés-mozgás. Hirtelen éles, fémes csattanás rázta meg a sikátor csendjét.
– Gleb, ha ilyen hanggal vagy még a hullák is felkelnek rád!
– Könnyen nagy a pofád a kocsiból, inkább idejöhetnél és segíthetnél! – Gleb riposztjába enyhe ingerültség költözött. Kezeit egymásnak csapkodva porolta le, majd nadrágzsebében kezdett matatni. Előhalászta a cigarettás dobozát, fogával kihúzott egy szálat belőle.
– Hallhatóan már végeztél. Inkább hasznosítsd magad és nézd meg, hol a francba vannak a többiek! Pavel már majdnem tíz perce bement és nem érem el. Ha nem hozzák a csomagokat, akkor tiplizünk, mert lassan ideér a Szerv – heves kézmozdulattal utalt a távoli szirénák hangjára.
– Nincs nálam beléptetőkártya – hárította el Gleb az ötletet. Helyette az öngyújtójával vívott keserves küzdelmet a félhomályban.
– Guberálj a halottaktól! Biztos akad még náluk.
– Csak tudnám ki adott neked engedélyt, hogy te legyél a főnök! Mikor mást se csinálsz, csak a lábadat lógatod a kakasülőn – Gleb orra alatt dörmögött, immáron meggyújtott bagóval a képében. Félig behajolt a korábban lezárt szemeteskonténerbe, áttúrta a személyzet hulláinak zsebeit. Fél perces matatást követően kezébe akadt egy. Sikerét az újabb hangos, fémes csattanás árulta el.
– Meg vagy húzatva?! Az előbb mondtam, hogy ne csapjál ekkora zajt! A falnak beszélek? Mondjuk annak több füle van – érkezett az újabb okoskodás az autóból.
– Mit faszkózol? Úgy is azt gondolják, hogy az egyik guberáló az! – Gleb szemeit forgatta. A plasztikot ujjai között táncoltatva indult meg a Sunken Harbor szolgálati ajtajához. Már csak alig két-három méterre volt tőle, amikor a bejárat felől csipogás hallatszódott, végül kitárult az ajtó.
– Nesze, itt is vannak! Feleselegesen parádéztál – szólalt fel azelőtt, hogy bárkit is látott volna megjelenni. – Sofőrök gyöngye… Merthogy ő vezet, és mindjárt ő a főnök is – mondata második felét orra alatt mormogta, mielőtt önjelölt vezérük átgázol rajta a zsírúj furgonnal.
– Na, Pavel, végre! Hozzátok a csomagokat, aztán pucoljunk innen!
Gleb nagyot szippantott a cigarettájából. Szemöldökét felvonva nézte az előbukkanó csajt, akinek a karjaiban egy random kutya volt. A mögötte lévő alak határozottan nem Pavel volt. Sőt, nem is a többiek. Ami azt illeti, egyáltalán nem volt ismerős számára. Az "újonc-feeling" is hiányzott belőle, ezért különösebb gondolkozás nélkül eldobta kezéből a kártyát, majd rögtön felfegyverkezett.
Ez a pisztoly sem volt közönséges, széles csöve volt, tetején lila folyadékkal. Pontosan drága csomagjaik ellen fejlesztették őket. Még sose használta, éppen ideje volt kipróbálni. Már csak egy megoldatlan rejtély maradt: hogy hová tűntek a többiek? Volt egy tippje és Gleb, köszönte szépen, nem kért belőle.
– Esélyetek sincs, mocskos mutáns férgek, adjátok fel! Akkor talán kevésbé fog fájni – ujja a ravaszra simult. Készen állt a lövésre.

*

Két lépést tettem odakint. Megtorpantam. Tekintetem az alakra vándorolt. Gyanakvóan méregettem. Egy Szörny volt az, álcában. A fura pisztoly, melyet a kezébe vett elárulta. Türelmetlenül szusszantam fel. Bosszankodásom jeleként a közeli utcai lámpák fénye villogni kezdtek. Arrowal a kezemben nem tudtam mit tenni. Tűzmester felé néztem. Végül mögé kullogtam.
– BitBug gyűlöli a fegyvereket. BitBug nem ér rá. Arrownak orvos kell – sorjáztam frusztráltan. – Tűzmester szólítja a tűzkígyót? Пожалуйста – kértem rá. A kígyót ötletnek szántam. Nyitott voltam. – BitBugnak tele a keze – magyaráztam. Sokatmondón Arrowra pillantottam. Okkal vártam Tűzmestertől a csodát. Kutyámat is megfoghatná. De Arrowot nem adtam senkinek.
– Я вижу огонь, сжигающий деревья. Я вижу огонь, опустошающий души. Я вижу огонь, чувствую запах крови в ветре. Я вижу огонь, о, я видел город в огне*… – kezdtem dudorászni halkan a dallamot. Tűzmesternek címeztem, háttérzenének. Előre-hátra dülöngéltem, kíváncsian szemlélődtem. Érdekelt mi lesz az újabb tűzjáték. Arra gondoltam, hogy el is indíthatnám az aláfestést.
Szemem az autóra szegeződött. Hunyorítottam a hirtelen fénytől. Ült benne egy Szörny. A kocsi motorja búgott. Lassan éreztem a járművet is. Okos volt, bár nem úgy, mint drága Nikola. Halkan kuncogni kezdtem. Ez jó játék lesz!
A motor nem bőgött tovább. Csak a gyújtást hagytam fent… csak a gyújtás létezett. Az indítónak parancsot adtam. Nem csinálhat semmit! A szembántó fényeket lekapcsoltam. Felhúzattam az ablakokat. Bezártam az ajtajait. Mogorván tértem vissza a testembe. A zene nem indult el, dalunk sajnos nem volt.
A Szörny viszont nem tudott elmenni.

*

MAFFIA POV:
Elhűlten kapaszkodott a kormánykerékben. Megrökönyödve nézte mi történik a személyzeti kijárat körül. Felkapcsolta a reflektort, hogy tisztán lásson és elvakítsa az ott lévő alakokat. Hamar leszűrte, hogy ezek határozottan nem az ő embereik. Tétován hozott döntést. Ha elüti őket, akkor lehet, hogy megsérülnek, de inkább a mutánsok, mint ő. A tájékoztatáson elhangzottakból nagyon jól tudta, hogy némelyek milyen veszélyesek. Ez járt a legkisebb kockázattal.
Telibe lépte a gázpedált, mire a motor olyan hangot adott, mint ami lefulladt. A műszerfalon világító fényekből tudta, hogy nem állt le teljesen a jármű, még rajta volt a gyújtás. Homlokát ráncolva ragadta meg a slusszkulcsot és megpróbálta elindítani, de az autó nem adott hangot.
A fények hirtelen kihunytak, a rátelepedett félhomály miatt elfogta a pánik. Reményvesztetten kezdte nyomogatni a műszerfalon lévő gombokat, kapcsolgatta a lámpát, hátha valami végre reagál rá. Az ablakok állását kezelő gomb közelébe nem ért, mégis felemelődtek maguktól. Olyan volt, mintha egy thrillerbe csöppent volna és a járművet egy földön túli erő kerítette hatalmába.  
– Tudtam, hogy a régi modellt kellett volna megvenni! Ezekkel az új elektromos autókkal csak a baj van – szitkozódott. Miután az autó semmire sem reagált, úgy határozott, hogy a kezébe veszi az ügyet. Jobb keze rásimult az övén tartott stukkerre, baljával megrántotta az ajtókallantyút, ami szintén bedobta az unalmast. Egész törzsével nekifeszült a kocsiajtónak, hátha nyers erővel többet ér. Mivel erre sem reagált, frusztráltan áthajolt az anyósüléshez, hogy ott is lecsekkolja az ajtót. A zsírúj furgon lett a börtöne.
Szeme sarkából odakint mozgást észlelt. Tenyerei izzadni kezdtek. Leverte a víz. Kikapcsolta a biztonsági övét, átpréselte magát az ülések között. Szapora légvétellel a jármű végébe igyekezett, hátha a hátsó ajtóval több sikere lesz.

*  

*Ed Sheeran – I See Fire (orosz fordítása): „I see fire, burning the trees. I see fire, hollowing souls. I see fire, blood in the breeze. I see fire, oh, you know I saw a city burning…”

Azonnal Rosemarie-re meredtem, amikor BitBug kijelentette, hogy ő ugyan nem, de Glitch látott ilyen fegyvert valami rajzon, egy széfből.
-Milyen rajzon? Milyen széfből? Glitch tudja, mi ez a lila szer a tartályban? -néztem rá várakozón. Őszintén, válaszban nem igazán reménykedtem. Ha valamiben minden személyisége hasonlít, akkor az a makacsság. Tippem meg nekem is volt.
-Oké. -húztam el előle a pisztolyt, mikor elmondta, hogy utálja őket. Rábólintott, hogy mehetünk, aztán egy pillanat alatt meggondolta magát.
-Mi az? -ahogy közölte, hogy "ázott kutya, nem jó kutya", esküszöm nem akartam, de kitört belőlem valami hitetlen nevetés. A képességeivel leállította a tűzoltó rendszert, majd szabad utat adott.
-Akkor már ketten vagyunk. -akik szeretik a tüzet. Itt. Még tudnék sorolni egy-két piromániás őrültet.
Előre mentem, hát ha nem kívánatos személyek az utunkba keverednek, akiket el kell intézni. Egész nyugis volt minden, amíg el nem értünk egy kártyás zárrendszerhez. De itt volt velem Rosemarie, így nem jelenthetett akadályt.
-Hogyne. -át is engedtem neki a terepet egy kis cyber mágiához. Ez az ő asztala. Én az vagyok, aki átégeti még a falat is, lehet akár gyémántból is. Ajtót nyitottam neki, hogy a kutyájával kimehessenek, aztán értetlenül méregettem, amikor sietve elköszönt. Nem úgy van az, gurl.
-Lassan a testtel, BitBug! Velem jöttök. Kizárt, hogy egyedül futkozz itt fel-alá a sérült kutyáddal. Főleg, hogy lehetnek még itt erre érdekes fazonok. Itt parkolok nem messze. A kocsival könnyebben elvihetjük Arrow-t. Ahova csak akarod. Orvos, Bayville, nekem tök mindegy. De nem egyedül! Ebből nem engedek. -néztem rá halál komolyan, erre a semmiből ott is termett egy fickó.
-Na ugye, megmondtam! -forgattam meg a szemeimet. A bagózós alak fegyvert rántott, pontosan ugyanolyat, mint amiből egyet már begyűjtöttem. Ez a barom ahelyett, hogy szimplán csak ránk lőtt volna, arcoskodó figyelmeztetésbe kezdett. Ezért olyan könnyen sebezhető mindenki, mert haboznak, húzzák az időt, mérlegelnek, engedik cselekedni a másikat. Belőlem a hezitálást ilyen helyzetekben gyárilag kispórolták.
-Legyen a tűzkígyó. -a fickónál lévő cigaretta felizzott és feketén füstölni kezdett. Ahogy eldobta a csikket, még a levegőben három óriás tűzkígyó kúszott elő belőle, vörösen átvilágítva a sötétséget. Az egyik köré tekeredett, egyre jobban szorítva a zsákmányát. A csontjai ropogni kezdtek. A másik elvette tőle a pisztolyt, hogy teljesen megsemmisítse. A harmadik kiakasztotta az állkapcsát, hogy egyben, élve felfalja. Nem maradt más utána, mint hamu és csontok.
-Az I see fire -nek van egy tök jó metal változata is. -közben a füst az autó felé kezdett gomolyogni, elrejtve az összefonódó kígyókat, amik felvették egy lángszörny rusnya alakját.
-Ha szeretnéd, szívesen átveszem tőled a kutyát. Már eleget cipelted, és azért valljuk be, nem két kiló. -mivel már megidéztem azt a lényt, nincs szükségem szabad kézre. Ő megtesz helyettem mindent.
Átvettem tőle, ha belement. Ha nem, akkor elmondtam még egyszer, hogy megértse, ha akkor sem, felőlem had kínlódjon.
A lángoló rém egyenesen az autó hátulja felé lépkedett, mivel látta arra vergődni a másik agyatlant. Egyetlen mozdulattal feltépte az ajtót, megragadta a fickót, a torkánál fogva emelve ki onnan. Eltörte a nyakát, majd finom porrá zúzta.
-Szóval hová vigyelek? -néztem kérdő várakozással a lányra.

Lassan pislogtam. Tűzmester túl kíváncsi volt. Érdekelte a pisztoly. A fura lötty. Engem nem érdekelt. Én utáltam a fegyvert.
– BitBug nem volt ott. BitBug nem tudja. Tűzmester kérdezze Glitchet – hárítottam el a sok „milyent”. – Glitch volt ott, nem BitBug. – Fellélegeztem mikor eltűnt a lőfegyver.
Véget vetettem a beltéri viharnak. Tűzmester valamiért nevetett. Értetlenül vizslattam felé. Oldalra billentettem a fejemet. Megpróbáltam utánozni. Szám széle lassan felfelé ívelt. Nem tudtam minek örült. Ezért nem tudtam örülni. Zavartan fordítottam el az arcomat. Inkább elindultam.
Arrownak orvos kellett, gyorsan. Sietni akartam. Odalent elhárítottam az akadályt. Az ajtót. Suttogtam neki és nem kért kártyát. Tűzmester pedig kinyitotta. Elköszöntem, ahogy illik. Közöltem, hogy miért. Menni akartam, igyekeztem. Tűzmester beszélni kezdett. Sok mindent, bonyolultan. Nem értettem mindent. Homlokomat ráncoltam. „Vele megyünk. Parkoló. Kocsi.” Ne hallgassunk rá! „Elvinni Arrowot. Ahova csak akarom.” Ne figyeljünk rá! „Orvos, Bayville. Nem egyedül.” Veszélyes…
– BitBug nincs egyedül? – billentettem oldalra a fejemet. – Okos-hang itt van. Most is beszél: „Tűzmester veszélyes. BitBug ne figyeljen rá. BitBug ne hallgasson rá.” Okos-hang nem akar Tűzmesterrel menni. – És Glitch is ott volt. Csak Glitch félt. Meg volt még valaki… Arrow… – BitBug Tűzmesterrel megy – cinkos mosoly kúszott arcomra –, mert Okos-hang nem akar menni! – lelkesen határoztam el. Okos-hangnak nagyon nem tetszett. Nem figyeltem rá. Nem érdekelt. – De… BitBug nem akar Bayvillebe menni. BitBug csak eljönni szeret onnan – ráztam meg a fejemet. – BitBug egyedül Bumm Bumm-lányt és Kőomlást kedveli Bayvilleben – hangoztattam. – Arrownak orvos kell! BitBug oda akar menni – nyomatékosítottam a célállomást.
A Szörny kimutatta foga fehérjét. Átadtam Tűzmesternek a terepet. Dúdolgattam a tűznek. Hogy fényesebben ragyogjon. Hogy jobban égjen. Megörültem a tűzkígyónak. Mindegyik lángkígyónak. Többen voltak! Néztem volna a játékot. De Tűzmester is zenét kért. Szerettem volna lejátszani neki. Az autó hallgatott. A dalt megtartotta magának. Ezért visszatértem és dúdolgattam tovább. Kérdőn kerestem a Szörnyet. Csak hamut találtam és csontokat. Tekintetem a kígyók után pásztázott. A füstből egy lánglény emelkedett elő.
– Wow! – lenyűgözötten meredtem a gyönyörű lángrémre. Tapsolni szerettem volna. Nem tudtam, mert a kutyámat fogtam. Tűzmester beszélt, hozzám. Arrowról, hogy elveszi.
– Nem! – szorosan tartottam Arrowot. Nem adtam a kutyámat. Arrow fontos. Arrow… Arrow a legfontosabb! Elismételte. Bizalmatlanul méregettem Tűzmestert. – Arrow. Nem a kutya. Arrow – szögeztem le. Bizonytalanul felé nyújtottam. – Tűzmester vigyázzon rá! – jelentettem ki. Ne tegyük! Nekünk már csak ő van. – Arrowot védeni kell. Nekünk már csak Arrow van – ismételtem el Okos-hangot. Mérges leszek, ha baja esik. Most viszont karjaim megkönnyebbültek. Kevésbé zsibbadtak, kevésbé fájtak.
Üvöltés. Nyakamat nyújtóztattam. A kocsi hátulsó részéhez néztem. Csak a lánglény mozgását láttam. Legalább nyomokat nem kellene magunk után hagynunk…
– Tűzmester hagyja a kocsit? – kérdőn mutattam a furgonra Okos-hang miatt. – Vagy a Pokoltűz megeszi? – érdeklődve néztem Tűzmesterre, aztán a lángrémre. – BitBug szerint szépen égne – bazsalyogtam. Kíváncsian vártam a Pokoltűz pusztítását. El fogja törölni, igaz?
Tűzmester kizökkentett. Újra kérdezett.
– Kutyadoktorhoz! – feleltem röviden. Kezembe vettem a telefont. Ebben a pillanatban elkezdte. Glitch nevét ismételgette újra és újra. Bosszantó! Haragosan némítottam le. Glitch félt! Kikapcsoltam a programot.  
– BitBug ide akar menni. Fél óra. Gyorsan – árultam el. Tűzmester felé mutattam a kijelzőt. Vártam, hogy Tűzmester megnézze. A GPS nyitva: Veterinary Emergency Group, 2220 Flatbush Ave, Brooklyn, NY 11234, Egyesült Államok. Okos-hang találta.
– Hol a parkoló? – kérdeztem türelmetlenül. Súlyomat egyik lábamról a másikra helyeztem. – BitBug menni akar. – Vártam, hogy Tűzmester mutassa az utat. Ha elindult, követtem. Nem beszéltem. Okos-hang szólt hozzám. Követelte, hogy figyeljek. Nem akartam, de nem volt választásom.
Engedj ki minket bátran, BitBug. Nem! Biztos vagy benne, hogy nem? A doktornál társalogni kell. BitBug nem szereti az idegeneket… Látod? Ha ki engedsz minket, akkor nem kell velük kommunikálnod, majd mi lebonyolítjuk. BitBug nem szereti a nagy szavakat. Csak engedj ki minket, bízz bennünk. Nem, Glitch fél! Nem Glitchet kell kiengedned. Nem, Okos-hang nem kedveli Tűzmestert! Rendben… Ez esetben mit tervezünk csinálni a doktornál? Megismételjük a legutóbb történteket? Rengeteget fognak kérdezni, hívni fogják a rendőröket. Ezt mi sem akarjuk, nem igaz? BitBug nem szereti a rendőröket. BitBug nem szereti az orvosokat. BitBug nem szereti a rengeteg kérdést. Arrow… Van még itt valaki. Ne, a Rendszer nem tudja! ... Arrow… Ez nem Glitch? Ne, a Rendszert nem szabad! ... Arrow… BitBug távozik. Ne, BitBug!

*

– Arrow? – rekedt hangon formáltam meg kutyám nevét. Mint, aki hosszú idő után most jutott végre szóhoz. A karjaimba állt görcsről nem is beszélve. Úgy zsibbadtak végtagjaim, mint aki súlyemelős gyakorlatokat végzett. Holott a súlyemelés és a gyakorlat is távol állt tőlem. Az erő pontjaim ugyanis hagytak némi kivetnivalót maguk után (mármint IRL).
Rossz érzés kerített hatalmába, amikor Arrow reszponzív reakciója elmaradt. Dobtam egyet megfigyelésre. Tanácstalanul néztem körül. Szemtanúja lehettem, ahogy egy idegen alak éppen bepakolja kutyámat egy luxus versenyautóba. Olyanba, amit csak reklámokban és autókirakatban volt eddig szerencsém látni.
Alsó ajkamba haraptam. Eluralkodott rajtam egy kisebbnagyobb pánik. Ha nem Arrowról lenne szó, akkor tuti, hogy inkább skipelném a random beszélgető encountert.
– E-elnézést – bizonytalanul formáltam meg a szavakat. Leküzdöttem a torkomba költözött csomót. – Ne haragudjon, de mit csinál a kutyámmal? – bizonytalanul méregettem az idegent. Mikor szembefordult velem, Deja vu kerített hatalmába. A „tudom, hogy láttalak valahol, de meg nem mondom honnét vagy ismerős” – életérzéssel fűszerezve. Aztán villámcsapásként ért a felismerés, ahogy összeállt bennem a kép. John Wick volt az, a Queens-i ex-főbérlő!
– John Wick? – kérdeztem rá habozva. Szemeimbe csodálkozás költözött. – Amúgy hadd jegyezzem meg, hogy mennyire király a neved! Imádom azt a filmet! Teljesen egyetértek a főszereplő motivációjával. Én is bosszút állnék a kutyáimért – hirtelen elkalandozásomat torokköszörüléssel rekesztettem be. – Bocsánat mélyen tisztelt Főbérlő úr, nem ismertelek meg hátulról! – orrmagasságig elrejtőztem a hoodie-m nyakának rejtekébe. Aggodalmasan pillantottam el mellette, kába kutyám felé vizslatva. Mellkasom elnehezült a gondolatoktól, hogy mi történhetett vele. Még a hangomra sem reagált.
– Szóóóval… el tudnád mondani, hogy… Juj! – mondandómat félbeszakította a rémült megugrásom. Éppen Arrowról szerettem volna érdeklődni, amikor felfigyeltem a mozgásra szemem sarkában.
Sápadtan, elkerekedett szemekkel meredtem a tűzből álló rémségre. Ami leginkább a Witcher játékból szalasztott Ghoul extra creepy kiadására emlékeztett. Azok az álnok mobok baromi parák voltak, főleg mikor váratlanul felbukkantak a csatorna sötétjében. Természetesen nem köszönni ugrottak be. Mondanom sem kell, hogy ez se tűnt annak a barátkozó típusnak.
– T-t-te is látod, amit én?! – óriási szemekkel meredtem John Wickre, aztán a rémségre. Hátrább és ezzel a lendülettel összébb húztam magamat, remegő kézzel böktem a tűzszörnyeteg felé, hogy nonverbálisan is megerősítsem mire gondolok. – Vagy volt valami abban az ananászos koktélban az alkoholon kívül, hogy most már hallucinálok is?! – ez volt a legközelebbi emlék, amit fel tudtam idézni, némi migrén kíséretében. Netán álmodok? Az sok-sok mindent megmagyarázna. Kezdve azzal, hogy mit keresek itt (nem tudom hol) az ex-főbérlővel (esetleg fizetési mulasztás)? Kétségbeesetten csíptem meg kézfejemet. Fájt… Ez egyet jelentett: az a Ghoul IRL létezett!
– Szeretnék szervert váltani… – szapora légvétellel, motyogva jegyeztem meg kívánságomat. Általában nem szokott teljesülni, de egy próbát megért. Viszont határozottan nem éreztem felvértezve magamat ez ellen a lénnyel szemben. – N-n-nos, azt hallottam a Ghoulokról, hogy a tűz árt nekik és az ezüst, meg az erős fény. Deee… ez tűzből van – tudom, tudom, no shit Sherlock! A vak is látja, hogy tűzből van!! Kívülről tudtam a fantasy játék lore-ját, mint egy memoritert és mit sem segített ebben a hihetetlen helyzetben!!!
– Hívjam a szellemirtókat? Vagy a tűzoltókat? – kétségbeesetten matattam mobiltelefonom után. Persze, persze a kettő közül a második reálisabb volt, de az elsőre lett volna szükségünk! Csak a stressz alatt nekem kreatív blokkom, nem pedig fékezhetetlen ötlethullámom támadt. – Maradj ott, ne gyere közelebb! Van nálam borsspray é-és nem félek használni! – figyelmeztettem a tűz-Ghoult, fenyegetőn tartva felé a mobiltelefonomat. Próbáltam a rettegésem 1/3-át kimutatni, mint ami valójában átjárt.
Hatósági autók szirénája hasította át az éjszaka csendjét. A hangtól vegyes érzelmeim támadtak. Először extra ijedtség, amitől kiesett kezemből a telefon. Másodszor megmagyarázhatatlan mehetnékem támadt, mint aki rosszban sántikál. De leginkább: haza akartam menni...

Sosem hagyok nyomokat magam után, és szeretek felgyújtani mindent, ami éghető, de még azt is, ami nem, így persze, hogy a furgont sem hagytam épségben, amiért a klubban sem oltottam el a lángokat. Nem az én bajom, ha leég. Legalább többször nem kell oroszokba futnom ott. Memorizáltam a Rosemarie (=BitBug) által mutatott Veterinary Emergency Group, 2220 Flatbush Ave, Brooklyn, NY 11234, Egyesült Államok címet, majd a három percnyire lévő Edison ParkFast-be sétáltunk a Firebird-ért. Sietős léptekkel, ha a rögtönzött bandánk minden tagja úgy akarta. Mivel nálam volt Arrow, így a tűzlény "vezetett" minket, hogy ha reagálni kell valamire, akkor ne pazaroljam az időt a megidézésével. A kutyával a kezeimben egyébként is neccesen kivitelezhető lett volna. A rémség ugyan előrefelé járt, de kicsavarta a nyakát, így gyakorlatilag hátrafelé is volt szemem a telepatikus kapcsolatunk miatt. Kizárt volt, hogy bárki is meglephessen minket.
Arrow-t a motorháztetőre fektettem, amíg előkotortam a slusszkulcsot a zsebemből. Bedobtam az elkobzott fegyvert a csomagtartóba, aztán beraktam a kutyát a hátsó ülésre. Majdnem bevertem a fejemet az ajtó keretbe, amikor a csaj úgy szólt hozzám, mintha valami tök idegen lennék, aki épp most készül elrabolni az imádott kutyáját.
-Mi van? -felvont szemöldökkel, némi bizonytalansággal néztem végig rajta, hogy mégis mi a franc ütött belé. Bevettél valamit, amíg nem figyeltem?
-Ya. Ya. Ya. John Wick. -hagytam rá. Ezer éve nem hívott így, és megkértem, hogy ne is tegye. Olyan... Magához képest is fura volt.
-Aaaaaaha. -úgy mindenre.
-Alaphelyzetbe állt a rendszered, vagy mi a franc, Glitchy? -méregettem összeszűkült szemekkel, pláne miután elkezdett félni a tűzlénytől, amit nem mellesleg én idéztem. Olyan volt, mint aki leragadt úgy hetekkel vagy inkább hónapokkal ezelőtt. Volt egy elméletem, de most nem akartam ezzel részletekbe menően foglalkozni, vagy bizonygatni.
-Yeah nah yea. -erősítettem meg, hogy ha hiszi, ha nem, én is látom, és hogy nem az ananászos koktél a hunyó.
-Minden oké? -a szerverváltásban nem voltam illetékes. De úgy tűnik, hogy a többiek most rohadtul nem elérhetőek. Szépen magadra hagytak. Biztosan nem BitBug vagy "U" volt, teljesen más a stílusuk.
-Figyi, gurl, indulnunk kellene. -böktem a fejemmel az autó felé türelmetlenül. Az a sürgősségi állatkórház jó háromnegyed órányira van innen. Tudok lefaragni belőle, de...
-Jaaaa. Tűzből. Nem emlékeztet ez esetleg valamire? -mutattam magamra enyhe célzás értékkel.
-Mondjuk rám? A képességeimre? Pyro? Tűz? Rémlik? -elképedve figyeltem az abszurd jelenetet, ahogy hívni akarta a szellemirtókat, a tűzoltókat, majd a nem létező borsspray-vel megfenyegette a szörnyemet. Még az élő láng is értetlenül vonta fel a sosem volt szemöldökét.
-Na jó! Nem érünk rá erre! -vettem fel a telefonját, hogy a kezébe nyomhassam.
-Gyere! Mennünk kell! -tüntettem el a lényt egy intéssel, majd a kocsi felé terelgettem a lányt.
-Arrow-t orvoshoz kell vinnünk. Ez megvan? -mondjuk nem úgy tűnik. Ha kellett, finom erőszakkal is betuszkoltam a Pontiac shotgunjára (=anyósülés).
-De szólj, ha megváltozott a terv. -vetettem rá egy utolsó kérdő pillantást, mielőtt a gázra léptem volna.
-Szóval... Rosemarie... mi rémlik a mai estéből? -de leginkább a névre adott reakciója érdekelt.

– N-n-niiincs? – hitetlenül meredtem John Wickre, miután elcsendült tőle a grandiózus „Minden oké?” – kérdés. Ha lehetséges volna, most küldeném el neki a lángokba borult szobában ücsörgő kutya meme-t. Az remekül lefestené, hogyan érzem magamat. Csak ugye IRL sajnos erre nem volt módom, így be kellett érnem az égő mobbal. Drámaian gesztikuláltam a lény (?) felé. – Inkább az a kérdés, hogy lehetsz ennyire nyugodt, amikor ránézésre alig három-négy lépésre tőled – szigorúan saccolt adat –, egy Ghoul ácsorog a tűzpáncéljában?! – kezdeti számonkérő hangom feláldozásra került a bizonytalanság oltárán.
NVP módon igyekeztem tartani a frontot (ÉN, mikor a távolsági karaktereket favorizálom hashtag bowCharacters4ever). Erősen rajta voltam az SOS-segítség híváson. Éppen a mobilomba próbáltam bejutni, csakhogy a sokktól ötször elrontottam az ujjlenyomat azonosítását, mely felért a „Hibás jelszó” – kiírással. Legalábbis ugyanakkora stresszfaktor volt, mivel jellemzően nem írtam fel sehova se a jelszavakat, mondván fiatal vagyok én még a szenilitáshoz.
John Wick arról érdeklődött, hogy nem emlékeztet-e engem valamire Ghoul kisbajtárs? Zavart ábrázattal bámultam rá, amikor a valamiből hirtelen valaki lett és magára gesztikulált.
– Igazából de… a Witcher játékból a Ghoulokra, csak ez kicsit ijesztőbb – feleltem habozva, lopva a szörnyre tekintve –, jóval ijesztőbb. – Mégis mi másra kellene emlékeztetnie?
A telefonhívás nem jött össze, szóval maradt a hatásos fenyegetés. Mikoris John Wick elejtette a „képesség, Pyro és tűz” szavakat, illetve azt a fogós kérdést, hogy mindezek kompozíciója rémlik-e az ő vonatkozásában? Hát, első sorban mély levegőt kellett vennem, hogy inkább elgondolkozzak, mintsem azonnal rávágjam a „nopiest nope in all of Noepland”-et. Merthogy igazság szerint rémlett valami… Valami Tűzmester és melegszendvics. Meg persze, hogy manipulálja a tüzet, mert ez a talentje.
– Oh… te szent ég! Mármint, akkor te spawnoltad le? – alsó ajkamba haraptam, ahogy lassacskán világossá vált az egész. És akkor ez valami elvont önarckép szeretne lenni, emiatt kellene rá emlékeztetnie? Sajnálom, de nekem ez a művészet témakör kissé elvont…
A hatósági autók zenebonája egy pillanatra minden kérdést száműzött a kobakomból. Hirtelen kevésbé tűnt rémisztőnek a Ghoul tűzattrakció, aminek/akinek (?) tartoztam egy bocsánatkéréssel, amiért félreértettem a helyzetet. De mire felocsúdtam a zsaruk közeledésének tényéből, addigra már csak – szó szerint – hűlt helyét láttam.
– Oh, el tudod mondani a barátodnak, a tűzelementálodnak utólag is, hogy nem akartam megsérteni? Csak tényleg azt hittem, hogy nem is tudom mit hittem, csak nem akartam… – súlyomat egyik lábamról a másikra helyeztem, miközben csapongva magyarázkodtam. Nagyon próbáltam kifejezni, hogy mennyire szánom-bánom, de komolyan az egész félreértést! Merthogy ezek a tűzentitások léteznek és éreznek, ugye? Legalábbis, ha a Find Familiar spellből indulok ki, akkor elvileg kellene. És lécci, lécci, tök király lenne, ha nem beszélnénk erről a jövőben, mert irtó cringe volt.
– JAJ NE! Betört a mobilom képernyője... – szomorkodtam a kezembe nyomott készülék sanyarú sorsa láttán. Tudom, magamra vessek, minek hajtottam végre repüléstesztet rajta, ha nem helikopter?
John Wick hajtására bizonytalan léptekkel közelítettem meg a kocsit. Mármint igazán pártoltam a nyúlcipő felvevését, csak a fejem hátsó szegletében drágalátos Józan Eszem a vészharangot kongatta. Nem igazán tudtam, hogy a rendőröknek vagy ennek az egész helyzetnek szólt.
– M-micsoda?! – gördült le ajkaimról a hitetlen kérdés, mikor John Wick kijelentette, hogy orvoshoz kell vinnünk a kutyámat. Nem kellett segítség a helyfoglaláshoz, mert a hírtől szabályosan belerogytam az anyósülésbe. – Mi? – homlokomat ráncolva tekintettem a sofőrülésre bepattant John Wickre. – Nem, dehogy! Vigyük orvoshoz! Kérlek – tartottam ki a célállomás mellett. Holott nem igazán értettem, hogy miért is kell vizitet tennünk a dokinál.
Aggódó ábrázattal néztem el a két ülés között. Tekintetemmel Arrowot pásztáztam. Valóban nem volt magánál, furán vette a levegőt. Mikor oroszul hozzászóltam, a füle hegyét mintha megmozdította volna (vagy csak én akartam, hogy ez legyen és beképzelem, nem tudom). Kerestem rajta a külső sérülések nyomait, azonban nem láttam semmit. Vagy csak ebből a szögből kivehetetlen, fogalmam sincs. Őszintén, legszívesebben hátramásztam volna hozzá. De tisztában voltam vele, hogy néhány autótulajdonos elég vehemensen tud reagálni, ha nem rendeltetés szerűn használják a kocsiját. Például egy kutyus WC-nek nézi a kerekét (nagyon bocsi, Lance).
– M-miért kell orvoshoz vinni? Mi történt vele? Mit csináltál vele? Ki csinálta vele? Hol van?! Megkeresem és a képébe fújom a borssprayt!!! – kezdeti tanácstalanságom és aggodalmam vegyes kavalkádját felváltotta az ingerültség és a hirtelen meglelt elhatározás. Legfőbb szándékom volt megleckéztetni az illetőt, aki miatt akárcsak egy szőrszála is meggörbülhetett drága kiskutyámnak. Lehet, hogy nem kellett volna ennyire előre rohannom, de nem tehettem róla, Arrowról volt szó! Képtelen lennék tükörbe nézni, ha valami történne vele. Felelős vagyok érte, a kutyám, a barátom, a családom. Nagyon, nagyon fontos nekem. Bow így sem volt már velünk, mert a Papa elvitte magával.
– Ugye nem komoly? – fűztem hozzá a kérdést halkan, elfúlt hangon. Fehér zsebkendővel integethettem az elhajózott magabiztosságom után. Azért igazán köszönöm, hogy benéztél.
– A ma estéből? – ismételtem el a kérdést, miközben visszaültem rendesen az ülésbe. Többek között be is kötöttem magamat, mert az bizony elmaradt. Egyrészt azért, nehogy megállítsanak minket a rendőrök, másrészt pedig John Wick egészen újra értelmezte a városon belüli sebességet (elég para volt ez a Forma 1-es hajrá), harmadrészt remek időhúzásnak tűnt. Mármint persze meg szerettem volna válaszolni kérdését, csak ez mostanában annyira nem volt könnyű. És nem tűnt a legokosabb ötletnek az ex-főbérlővel olyasmiről beszélgetni, hogy szerintem a Sötét Nagyúr megszállt, el vagyok átkozva vagy legalábbis valami szörnyeteg lakozik bennem, mert folyamatosan olyan érzésem van, mintha nem én irányítanám a testemet, meg gyakran nem emlékszem dolgokra. Szóval, nem lehetne inkább, hogy a tegnap estéről beszélek? Mert arról tisztán tudom, hogy binge-watchingoltam egy koreai sorozatot. Mármint, azt hiszem minap volt…
– Hát… nem is tudom… – Ügyes vagy Rosemarie, csak így tovább! Tudatalattim, örök kritikusom nem segített a helyzeten. Ölemben tartott kezeim tördelésébe fogtam, ahogy kerestem a szavakat. – Arra emlékszem, hogy annál a nagyon kedves mexikói családnál, Hectoréknál ebédeltem. Életemben először ettem Taquitot, egy ilyen göngyölt tortillás, töltött cucc. Izé… nagyon előre szaladtam. Szóval utána… csináltam valamit a városban. Oh, igen! Egy gépszakival beszéltem és adott pro tippeket, hogyan tudok egy nagyobb rendszert felállítani anélkül, hogy a terheléstől lecrusholjon az egész. Aztán… aztán elmentem a Sunken Harborba, hogy találkozzak veled, mert fizetési elmaradásom van? Meg azt hiszem fent hagytam a lakásban pár dolgomat. N-ne haragudj, hogy kellemetlenséget okoztam és berángattalak vele ide! – néztem felé bocsánatkérőn. – Majd… majd történt még valami, amire emlékeznem kellene? – bizonyára, ha Arrow nem volt jól. Próbáltam felidézni, nagyon törtem rajta a fejemet, de olyan intenzitással sikerült, hogy egész kobakom belesajdult. Halántékomat masszírozva meredtem magam elé. – Mert nem igazán emlékszem… – tétován kémleltem John Wicket. – Sajnálom – zavartan pislogtam. – Nem tudom mit, de úgy éreztem, hogy ezt ki kell mondanom? – Az a tapasztalatom mostanság, hogy inkább jobb, ha meg sem próbálom megérteni a dolgokat csak hagyom, hogy megtörténjenek. Most is tökre megkönnyebbültem, bár halványlila gőzöm sincs, hogy miért.  
– Egyébként menő az autód, nagyon retro feeling – tereltem el az este kérdésköréről a témát. – A GTA-ban ültem utoljára ilyen kocsiban – néztem körbe a műszerfal belátható részén. – Phoenix. Mármint így hívják, vagyis így mutatkozott be. Az autód! – kezdtem heves gesztikulálásba. Próbáltam elpantomimezni, hogy én tényleg a kocsira gondolok, bármekkora sületlenségnek is hangzik. Füleim égni kezdtek szégyenemben, kisebb torokköszörülés után folytattam a kevésbé cringe témakörrel a beszédet: – Öhm… amúgy játszottunk esetleg mi valamikor gépen vagy konzolon? És ha igen, mikor és mivel? Csak mert nem tudtam nem észrevenni, hogy korábban Glitchynek szólítottál. Online szoktam használni azt a nevet, speciális esetekben, szóval ezért kérdezem… – Merthogy ez kevésbé cringe, igaz, Rosemarie? Hát… ha eddig nem volt egyértelmű a magnéziumszedés hiánya, ez az újabb feledékenység megint megerősíti.
– Tuuudom, hogy fura, hogy nem emlékszem sok-sok dologra. D-de azt hiszem, hogy a talentem miatt van… É-én gépekkel szoktam suttogni, néha akaratlanul is. Mostanában főleg akaratlanul, ami nagyjából azt jelenti, hogy egyszerre hallok és látok és érzek minden gépet és elektromossággal működő dolgot a környezetemben. Nagyon nehéz befogadnom őket és ilyenkor, mintha csak elugranék, hogy ott se legyek a testemben. Nem tudom, hogy ez meg is történik valójában, vagy csak a sok információ leterhel. Azt olvastam, hogy a sok adat képes ilyet tenni az emberi aggyal. Tudom, hogy nagyon flúgosan hangzik, de ez az igazság – legalábbis „reálisabb” szaga van, mintsem annak, hogy megszállt egy szörnyeteg (ez utóbbi sokkal ijesztőbb). Ahogy egyre tovább jutottam a magyarázkodásban, úgy süllyedtem el a pulcsimban. Kaméleon módjára próbáltam elrejtőzni az anyósülésben. Nem mertem John Wick felé nézni, mivel biztos voltam benne, hogy elborzadást látnák fizimiskáján. Szakadozó légvétellel vártam a reakcióját. Mondd azt, hogy flúgos vagyok, hogy megkergültem, akármit… Nem te leszel az első, aki ezt mondja.

-Hé! Lassíts, kislány! Én nem csináltam vele semmit! Sosem bántanám a kutyádat. És másét sem. -a sértő és vádaskodó feltételezést is teljesen kikérem magamnak. Nem bántom az állatokat. Még menhelyeket és hasonlókat is támogatok, de ez már túl magán infó lenne, és egyébként sem lenne létjogosultsága a jelen beszélgetés szempontjából.
-Eltalálta valami kábító lövedék. Azt hiszem. Talán. Nem értek hozzá, és állatorvos sem vagyok, így megesküdni azért nem mernék rá, miféle cucc volt abban, ami eltalálta. Nem tűnik túl súlyosnak, de azért jobb ha megnézi valaki, aki ért is hozzá. -automatikusan a visszapillantóba néztem Arrow-t figyelve.
-Az orosz maffia műve volt. A bosszúhadjárattal viszont elkéstél. Már felgyújtottam őket. Több gond nem lesz velük. -néztem a csajra várakozón, hogy megtudhassam végre, mégis mire emlékszik a ma estéből. Leginkább semmire, ahogy sejtettem. A mexikói családi ebéd nem volt fontos, annál is inkább, mivel most meg tudtam volna enni egy olyan töltött tortillás akármit. Vagy inkább ötöt. A Sunken Harbor és a velem való találkozás megvolt neki, még a cuccai is stimmeltek, aztán ennyi.
-Pár seggfej ránk támadt a klubban, akkor sérült meg Arrow is. -röviden és tömören összefoglalva ennyi a lényeg. Ez elég emlékezetes neked?
-Köszi! Nekem is bejön. Bírom a retro dolgokat, és valahol megy a pirokinézishez is. -különben nem vettem volna meg.
-A Phoenix elég találó név. Én csak nem túl kreatívan Firebird-nek hívom. -de jól hangzik, benne van a nevében a tűz is, ráadásul külsőre is tökéletes, darkos tűzmadár.
-Sosem játszottunk. Gyanítom szarrá vertél volna. Nem vagyok egy kocka típus, és túl sok időm se lenne rá. -nem mondom, hogy néha nem jó agyzsibbasztás, de van jobb dolgom is.
-A Glitchy nevet tőled hallottam. Az volt a jutalmam a kenyered felvágásért cserébe, hogy hívhatlak így. Nem kockáztathattam, hogy fekete lyuk jöjjön létre a gyomrodban az éhségtől. -de ezek Glitch emlékei, így nem tudom, mennyi jutott belőlük neked. Ráadásul nem is épp tegnap történt. Kamuzni viszont nem fogok valami valótlan sztorit, nehogy felzaklassam a kis lelkivilágodat.
-Egyáltalán nem fura, és nem gondollak flúgosnak sem érte, Rosemarie. -ráztam meg a fejemet. Az más kérdés, hogy nem egészen a képességeidhez van köze. De a te tempódban játszunk.
-És hol laksz most? -az tiszta volt neki, hogy a nálam maradt cuccait hoztam el neki, de ez nem jelentett semmit sem.
-Az állatorvos után szívesen hazaviszlek titeket Arrow-val. Plusz a cuccaidat is könnyebb így cipelni, mint busszal vagy taxival macerálni. A csomagtartóban van minden. -így kevésbé hangzik vallatós tesztelgetésnek.

– Ne haragudj, de ha a kutyáimról van szó nehéz higgadtnak maradnom – elszégyellve magamat magyaráztam korábbi kifakadásomat, melyben őt is sikeresen betámadtam. A minden logikát mellőző anyatigris úgy kelt életre bennem, mint főnix a hamvaiból, majd olyan gyorsan is égett el.
– Egy kábítólövedék? – ismételtem el hitetlenül. Milyen kábítólövedék, mikor, hol? Mellkasom az újra rám nehezedő aggodalom és félelem súlya alatt elnehezült. Az emlékeim között hiába kerestem, kutattam, képtelen voltam felidézni az ehhez köthető dolgokat. Nem tudtam, hogy ezúttal áldjam defektes emlékezőkémet vagy inkább forrongjak. – A nem állatorvosok száma jelen helyzetben két fő – emeltem fel kezemet, a híres nyuszifüllel is prezentálva a számot. – De a kutyák alaphelyzetben nem szoktak hiperventilálni – orrom alatt motyogva jegyeztem meg. Szóval ennyit a nem súlyosságról. – A szakmai szemlével egyetértek – nyugtalanul vizslattam a hátsó ülésen fekvő Arrowot.
– M-m-megint ők? – fojtott hangon szökött ki belőlem, ajkaim megremegtek. Az orosz maffia tényénél leakadtam, legszívesebben felsírtam volna. Rettegtem tőlük. Az elkésett bosszú, a felgyújtásuk értetetlen maszlagként vágott keresztül rajtam. Bizonytalanul meredtem magam elé. Egyre tompábbnak kezdtem érezni magamat, amikor kijelentett, hogy: „Több gond nem lesz velük.” – kétkedésemet és növekvő félelmet felváltotta a megkönnyebbülés. Már csak azért is hinni akartam ennek, mert nem akartam az orosz maffia akárcsak egy tagjával is összefutni.
Úgy érződött számomra, mintha jegyet váltottam volna egy emóciókkal teli hullámvasútra. Noha a beszéd némiképp könnyített ezeken a kavargó érzéseimen. De nekem kérdezni kellett, mert nem bírok meglenni spoiler nélkül. Pedig ezegyszer elengedhettem volna a homályos részleteket. John Wick válasza kitöltötte a hiányzó hézag egy darabkáját.
„Pár seggfej ránk támadt a klubban, akkor sérült meg Arrow is.”
„Bumm” – a lövéshangra összerezzentem. Arrow sírására hátra fordultam. Elakadt lélegzettel vizslattam a kutyámat. A lőtt sebet kerestem a vér mögött. A vörös nedv nem volt ott, Arrow pedig szapora légvétellel, hallgatagon feküdt. A fegyver hangja valójában csak a fejemben létezett. Vállaim beestek, ahogy monoton mozdulattal visszafordultam az ülésben. Üveges szemekkel meredtem magam elé.
Az emlékek ezúttal özönvízként érkeztek, beleptek és alig kaptam levegőt alattuk. A Papa telefonhívása azon a hajnalon, ami fenekestül felforgatta az életünket, a vonal túlvégén eldördült lövések. Aztán a lakásomban felbukkant fegyveres figurák, akik kérdés nélkül lőni kezdtek, mert meg akartak ölni. Éles fájdalom költözött fejembe, a Papával való találkozás részletei elmosódott foltok voltak számomra, az orromban éreztem az égett bőr bűzét, látni véltem a vért, a pisztolylövések hangja megrázó volt. Lassan a füleimre tapasztottam a kezeimet, hátha ki tudom zárni őket, de az kellemetlen, dörrenő hangjuk felejthetetlenül beleköltöztek hallójáratomba. Mintha most is ott ropognának mellettem. „Több gond nem lesz velük.” – sejlett fel bennem, mint egy emlékeztető. A jól bevált beszéddel próbáltam elnyomni a fejemben visszhangzó lövések zaját.
– D-de akkor ők már biztosan nem fognak bántani minket, ugye? – halk, vékony hangon gördült le ajkaimról a kérdés. Habozva, tétován gyúrtam össze a szavakat, csak remélni tudtam, hogy értelem is társult hozzájuk. Megerősítés után áhítoztam.
– Nem igazán értem a retro dolgok és a tűzmanipuláció összefüggését – ráncoltam a homlokomat a számomra elvont hasonlatra. – De a retro dolgoknak megvan a maguk varázsa! Például ott van a klasszikus snake játék, a Tamagochi, meg a kazettás Nintendo, őskövület mindegyik, de a maguk módján még mindig király – ahogy az ilyen régi, luxus kocsiknak is megvolt a maguk vibeja. – Nagyon nosztalgikusok! A Papám is mindig oda volt a régi dolgokért – egy pillanatra elhalkultam, ahogy eszembe jutott Papa kedvencei, köztük például Elvis zenéi, sokszor az szólt az irodájában. Úgy hiányzott… – De nagyon király a talented! Amúgy, ha lenne elem, amit irányíthatnék, akkor tuti, hogy a tüzet választanám. A testünk javarészt vízből áll, levegőt mindig „veszünk”, szerencsére még nem pénzért, a földön pedig járunk, igazából csak a tűz hiányzik abból, hogy mi lehessünk az Avatár – mármint tudod, nem az a kék fajta. Ugye, tudod? – Meg a tűzben van valami furcsán megnyugtató, öhm… – elbizonytalanodva bámultam le ölemben tartott kezeimre, amiket öntudatlanul a legváltozatosabb módon hajtogattam különböző formákba. Legalább nem a bőrt gyaláztam szét a körmeim mellett. – Tudom, hogy nem ez a legnormálisabb dolog, ami eszébe jut az embernek a tűzről. Csak a kezeléseken, amiken részt kellett vennem anno a képességem miatt... Nos, Dr. Livingstone irodájában mindig égtek a kis illatgyertyák – kezeimmel mutattam fel a dekoráció körülbelül behatárolt méretét –, azok legtöbbször jóval érdekesebbek voltak, mint amit a doktor összehordott. Ha azokat néztem sokkal gyorsabban telt az idő – próbáltam megmagyarázni ezt a nonszensz dolgot. Bár lehet, hogy nem kellett volna logikát keresnem benne. – Meg Charmander a legcukibb Pokemon! A gekkók tök jófejek, olyanok, mint az IRL sárkányok – fűztem hozzá. – Ééés... erről nem kérdeztél. Bocsi, hogy ennyit csacsogok – süllyedtem el a felsőm rejtekébe. Először az aggodalom és a félelem összeegyesültek bennem, majd stresszé evolváltak, aminek nálam jellegzetes hozadéka volt a céltalan fecsegés.
– A tűzlényeid amúgy éreznek? Mennyire szabadon tudod formálni a tüzet? Tárgyakat tudsz, vagy csak élőlényeket? És mi volt a legnagyobb dolog, amit valaha csináltál a képességeddel? Ha tudsz tárgyakat, akkor szerinted képes lennél rekreálni a Millennium Falcont? – tudod, SW... azt mindenki ismeri. Kérdéseimmel próbáltam kompenzálni a korábbi perceket, melyekben hadarva csapongtam a különböző gondolataim között. A teljesség igénye nélkül John Wick nyakába tolva az egészet, hogy ne kelljen hasogató elmémben megbújó pillanatokkal foglalkoznom.
– Oh, ez esetben bocsánat Firebird! Nem akartalak átkeresztelni – zavartan vizslattam körbe az autóban. Annyira meglepett "anyakönyvezett" neve, még azon sem akadtam fent, hogy John Wick számára nem is furcsa itt szórom magamból ezeket a megszólításokat.
– Hát, a legtöbb játékban, amit pörgetek benne vagyok a Top3-ban – általában az első helyen. Szóval nem kizárt, hogy veszítene a PvP-ben. De nem ismertem a játékstílusát, így nem mertem ezt olyan magambiztosan kijelenteni. – Már amikor online tudok lenni… – nem hagytam le a kommentárt, tuti biztos, hogy be vagyok rozsdásodva.
– Az a melegszendvics finom volt! És nem állítom, hogy a feketelyuk nem jelent fenyegetést most is – utaltam a maró éhségre, amit csak most sikerült tudatosítanom. A gyomorgöcs elég jól palástolta eddig. Meg tudnék enni vagy hármat abból a szendvicsből. Mindenesetre dobtam egy képzeletbéli öt csillagot az egyetlen dologra, ami felrémlett a szóban forgó párcsevejből: a melegszendvicsre. Igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy mennyire nem éreztem sajátomnak ezt az emléket.
– De szólíthatsz nyugodtan Rosemarinek vagy Romynak, amelyiken szeretnél. Mármint, ne érts félre! – legyezgettem magam előtt mancsaimat. – Értékelem, hogy az orosz maffia előtt nem a keresztnevemen szólítottál. A Papám azt mondta, hogy kerüljem a feltűnést – bár eddig tudták, hogy ki vagyok. Tehát, nem tudom mekkora segítség a Batman-féle álneves mizéria. – Csak az online nevemen szólongatni, mikor határozottan offline vagyunk és nem játszunk kicsit fura… – vagy csak én érzem annak? De ez úgy emlékeztet arra, hogy mennyire nem vagyok Glitch IRL. Pedig szívesen cserélnék helyet vele időnként, viszont ez nem így működött a való életben. Sajnos.
Óriási szemekkel meredtem John Wickre, amikor azt mondta, hogy nem fura az erőm wonky működése és flúgos sem vagyok. Szerinte. Szinte alig hittem a füleimnek, bár lehet, hogy csak udvariasságból mondja.
– Neked is volt ilyen mély pontod a talenteddel, amikor inkább az uralt téged és nem te a képességedet? – habozva kérdeztem rá. Zavaromban szintet léptem, most már nem a kezeimet gyűrtem, hanem hagytam, hogy ruhám ujja elfedje bal kézfejemet és az anyagot vettem kezelésbe.
– Hogy hol lakom? Hát… – eltűnődve meredtem magam elé. Halántékomba egy újfatja különös, szúró fájdalom költözött, ahogy reszketegen rámerészkedtem az emlékek ösvényére. Ezúttal egy körhintára váltottam jegyet, ami hirtelen sebességgel pörgött és össze-vissza hullott ölembe minden. Egy szoborpark képe, ahol Lance-el társalgok, aztán az oroszul beszélő alakok, akik kíméletlenül lőnek ránk, majd az esőként hulló fehér por. Az akkor bennem lakozó félelem lassanként most is végig táncolt bennem.
– Hát – hezitálva kezdtem bele újra. Fenomenálisan megy – szidott tudatalattim. Elszégyelltem magamat és úgy döntöttem, bár idegennek érződött az emlék, ettől még elmondom: – Bayvilleben. Megint. A pince furcsa, meg kell szoknom. Néha elég para odalent. De jobb, mint az utcán. Kicsit… nagyon homályos nekem a dolog, hogyan történhetett. Beszéltem Lance-el egy parkban. Ott is… meg támadt minket a maffia. Drogot csempésztek a szobrokban! Nagyon beteg. Véletlenül belélegeztem, mármint az anyagot. Lehet, hogy emiatt nem emlékszem rendesen – ez logikus magyarázat, nem? A kokain egyáltalán okozhat amnéziát? Mármint nem jó a szervezetnek az biztos. Meg valahogy jól sülhetett el a dolog, mert most itt voltam és éltem és John Wickel beszéltem. – De Lance megoldotta, hogy visszamehessek. Pietroval kibékültünk… kibékültünk? Igazából a borzalmas személyiségem miatt történt minden, azt hiszem – elcsendesedtem. Levertség kerített hatalmába. Mellkasomba keserű fájdalom költözött. Remegni kezdtem, ahogy az a rémálom aljas szörnyetegként utánam nyúlt, majd egyre élénkebben és tisztábban felelevenedett előttem. Annyira ijesztő volt, annyira félelmetes, annyira valóságos, amikor Pietro…
Ösztönösen emeltem jobb kezemet a nyakam fölé, éreztem a nyomást, amitől alig kaptam levegőt. Sűrű pislogásokkal próbáltam elkergetni a szemeimet csípő könnycseppeket. Végül sietve töröltem le ruhaujjammal a nedvességet.
– A-az nagyszerű lenne! – kapva kaptam a fuvar lehetőségén. Hátra söpörve emlékeim leghátsó sarkába azt a rémálmot. Mert csak egy álom volt… ugye? – Köszönjük. Meg azt is, hogy elviszel minket orvoshoz. Mármint Arrowot. Nagyjából mikor érünk oda szerinted? Nem sürgetésből! Csak – bizonytalanul vizslattam el vállam felett. Annyira rémes egy gazda vagyok. A kutyám rosszul van, én pedig csak a saját nyomorommal foglalkozom…
– De nem nagy kitérő neked? Ha gondolod szívesen beszállok a benzinpénzbe – ajánlottam, hogy ne tűnjünk élősködőnek. És ha már itt tartunk, nem lehetne, hogy inkább rólad beszélünk?
– Egyébként… miért is voltál anno Bayvilleben? Ha megkérdezhetem – vizslattam John Wick felé. Mármint már megkérdeztem, aztán majd eldönti, hogy szeretne válaszolni vagy sem. Remélem, hogy igen, mivel akadt lakás, amit ki tudott adni, ezért valahogy nehezen állt össze bennem ez a kép. – Oh, tényleg! Sikerült új munkát találnod? – úgy rémlett, hogy elküldték a korábbi munkahelyéről, mert… mutáns volt.

-A súlyosság nálam legalább mérgezésnél, lőtt vagy szúrt sebnél, ebből fakadó elvérzésnél kezdődik, és halállal végződik. -vontam meg a vállamat. Sorry, gurl, az én ingerküszöböm sokkal magasabban van. De megértem, hogy aggódsz a kutyád miatt.
-Inkább mindig ők. -így pontosabb.
-Azok konkrétan a klubból nem, mivel porrá s hamuvá lettek a tűz által, ahogy az meg vagyon írva. A maffia többi tagjáról viszont nem nyilatkozhatok. Ők mindenhol is ott vannak a jelek szerint. -szóval ők már nem, de a maffia bármikor.
-Mi!? Neem. A Pontiac-kal van összefüggés, nem a retro és a tűzmanipuláció között. Firebird. Második generációs, hetvenes, nyolcvanas évekbeli járgány. Tűzmadár. Pirokinézis. -csak ennyi, semmi extra vagy bonyolult.
-Szerintem is király. Ráadásul talán anno ezek jobban megbecsült értékek voltak, mint a mostani cuccok. Mindenki úgy váltogatja az iPhone-ját, mint más az alsógatyát. Eh. Jobbik esetben. -biztos van akinél ez fordítva van.
-A legjobb választás. Osztom a lelkesedésedet! -hogy ő is a tüzet választaná. Nem mintha nálam választás kérdése lett volna, de ha igen, akkor is csak a tűz.
-Az, hogy kinek mi a normális, teljesen relatív. Én meg tudom érteni a "furcsán megnyugtató" részt is. Odáig vagyok a tűzért. Veszélyes, halálos és megzabolázhatatlan, de közben gyönyörű és nélkülözhetetlen, az életünk egyik alap feltétele, mondhatni. Ráadásul tök hangulatos a pattogó tűz mellett ücsörögni és csak figyelni a lángokat. -csendben, figyelmesen hallgattam, ahogy azokról a kezelésekről, arról a Dr. Livingstone-ról, az illatgyertyákról és a Charmander-gekkó-sárkányok szentháromságról magyarázott.
-Ne viccelj! Nem kell bocsánatot kérned, Rosemarie. Örülök, hogy beszélhetek veled. -egyébként sem volt még szerencsénk egymáshoz.
-Nem éreznek semmit. Minimális önállóságra képesek, érzékelhetnek mozgást, de nincsenek érzéseik, nem éreznek fájdalmat, nem gondolkodnak. Hangot egyébként adhatnak ki, bár ezt nem szoktam erőltetni. -bonyolult és idegesítő is. De főleg inkább rohadt bonyolult. Próbáltál már meg tűzből működőképes hangszálakat elképzelni és "varázsolni"? Na ugye.
-A tüzet korlátok nélkül formálhatom. Mármint csak a fantáziám szabhat neki határt, de mivel az eléggé végtelennek és kreatívnak tűnik, így nem túl szegényes a repertoárom. -lehet bármi vagy bárki. Bármekkora, bármilyen erővel, ami tűz szintjén megvalósítható. Max belehalnék, de sikerülne.
-Tudok tárgyakat is, de inkább különféle lényeket szoktam. Azoktól jobban félnek, és önjáróbbak, mint egy lángoló zongora. Kevesebb energiát emészt fel az irányítása. A legnagyobb lény egy hatalmas sárkány volt. Ha lehet nonfiguratív, vagy kevésbé konkrét is, akkor egy hatalmas, tömör tűz...fal...kocka...akármi, nehéz lenne behatárolni. -a méretét nem árulhatom el, különben felfedném a hatótávot, és ezzel azt is, hogy vannak korlátaim. Ezeket nem adom ki majdnem soha.
-Elég ritkán tudom kihasználni az adottságomat annyira, hogy végső határokat feszegessek. -a feltételek sem adottak, az ellenfeleim sem olyanok, és még egy csomó más tényező.
-Yah. Megoldható. Simán. -a Millenium Falcon.
-Én is éhen halok. -micsoda újdonság.
-Szóval ha letudtuk az orvos látogatást, és Arrow-val is minden rendben, ehetünk valamit. -vetettem rá egy kérdő pillantást.
-A Rosemarie tökéletes lesz. Imádom ezt a nevet. Annyira gyönyörű a hangzása, van benne valami finom, rejtélyes előkelőség, és valami tiszta ártatlanság. Egyszerre vörös és fehér. És nem is elcsépelten gyakori. -jó választás volt a szüleidtől.
-Hogyne. Szerintem mindenkinek. Azt akarták, hogy próbáljak normális lenni, hogy elnyomjam, de ez azért nem egészen így működött. Azzal egyenes arányosságban, ahogy elfojtottam az erőmet, saját magamat is. Rosszul voltam tőle. Egy ideig hatásos volt, de aztán előtört belőlem, és akkor pusztítóbb volt, mint ha néha csak hagyták volna használni. Nehéz elmagyarázni. De pokolian rossz volt. Akkoriban elhittem, hogy velem lehet a baj, és tényleg selejtes vagyok. De ez akkor volt. Most pedig tehetnek egy szívességet, és bekaphatják. -ha még élnének.
Egy néma bólintással nyugtáztam, hogy tudta Bayville-t, és hogy megint ott csövezik.
-Persze ez rémes, de azért megnéztem volna egy betépett változatodat. Attól lazább vagy? -a merev görcsösségtől, amit sokszor magából sugároz, akármelyikük is legyen, nekem áll be a nyakam.
-A borzalmas személyiséged miatt. Aha. Azért csak óvatosan Maximoffal. Jó fejnek tűnik, de nem árt kétszer átgondolni, hogy elhidd-e, amit mond, és tényleg jót akar-e, amikor úgy tűnik. Ha nem jó ott neked köztük, csak szólj. A lakásunk már ugyan nem játszik, de kitalálok valamit, hogy legyen hol laknod. Továbbra is azt gondolom, hogy nem vagy közéjük való. De ne legyen igazam. -azok ott mind hibbantak, de Maximoff a legrosszabb mind közül.
-Még egy jó izmos 15-20 perc. -ha az állatorvosra voltál kíváncsi.
-Bayville pedig onnan kb. egy óra. -ha pedig erre. De tudok lefaragni belőle. Bár a Firebird azért nem a Mustang.
-Kitérőnek kitérő, de belefér. Ezen már nem múlik semmi. -és akkor nem is ajánlottam volna fel, ha gondom lenne ezzel.
-Na még csak az hiányozna! Figyelmes tőled, de akkor se fogadnám el, ha Kanadába fuvaroználak. -nincs benzinpénzezés.
-Ööööö.... Munkaügy? -elég régen volt.
-Csatlakozni akartatok a Testvériséghez, én pedig felmértelek titeket, mégis mifélék vagytok. Akkoriban nem volt más feladatom, így unaloműzésnek tökéletes volt. Maximoffot idegesíteni a jelenlétemmel pedig külön élvezeti faktor. -elég balhés egy banda, ő pedig mindent túlpörög.
-Valójában nem voltam munkanélküli. Ugyanúgy megvolt az újságírói "állásom". Ez ilyen szabadúszó dolog, így ott mindegy, hogy mutáns vagyok-e vagy sem. Csak kellett egy fedősztori, amivel eladhattam magam nálatok, hogy ne a Testvériség Pyro-ja legyek, hanem csak egy szimpla srác, akit be kell fogadni a csapatba.