Ode to things left behind ?

Olyan könnyű lenne...
...egy rossz szójátékkal elütnöm az egyébként súlyos pillanatot, hogy ne érződjön, mennyire nehezen kezelem a pozitív véleményt, de lélektükrei megállítanak benne. Ugyanaz a tekintet, ami a Midtown folyosóin képes volt elérni, hogy még egy végzős diák is aprónak érezze magát, most olyan erővel ruház fel, amivel kapcsolatban tanácstalan vagyok, hogyan tudnám méltó módon meghálálni. A belém vetett hite, ahogyan ő maga, sokkal többet jelent, mint azt ő felfogja, s ettől egyszerre érzem magamat úgy, mint akit a világon semmi sem képes megsebezni, és úgy, akár egy páncélját vesztett hős... hangya méretű harcosként a góliátok földjén. Ugyanis a halkan zümmögő kérdés végig ott marad agyam hátsó zugában, egy pohár alatt rekedve: méltó vagyok én erre? Azok után, ami történt, és az elkövetett hibáim fényében, valóban megérdemlem ezt a pillantást? A kezeket, melyek széttépik a torkom körül lévő hálót, hogy újra szabadon lélegezhessek?
- Csak óvatosan az ajánlattal, Miss Jones, mert a végén még szavadon foglak! - úgy érzem, hiába az erőfeszítésem, bátorításának napfényével érintkezvén a magabiztosság és pimaszság, melyekkel bármikor máskor megfűszerezném az eredetileg kihívónak szánt szavakat, úgy olvadnak el, mint citromos teában felejtett jégkockák egy forró, nyári délutánon. Hirtelen ugyanaz a diák vagyok, aki a túl nagy felsőjét igazgatva próbálja magát rávenni, hogy menjen oda hozzá, s legyen bátorsága elmondani neki, milyen gyönyörűnek találja, de mikor végre összeszedi bátorságát, hogy megtegye azon bizonyos félénk lépteket, az előre begyakorolt szöveg helyett csupán annyit kérdez, kölcsönkérhetne-e tőle egy tollat, mivel az övé kifogyott. Majd, amikor már senki sem látja, szekrényének ajtajához nyomja szégyentől lángoló képét, hogy aztán homlokát a szántnál erősebben üsse bele a vékony lemezű fémbe.
Olyan könnyű lenne...
...kérdése nyomán megjátszani magamat és ugyanazon viselkedést produkálnom, mint amikor arcomat az élénk színű maszk takarja, s igenlőn bólogatni, mintha nem lenne holnap. De valóban ő húzná a rövidebbet? Hiszen elegendő volt néhány lépést megtennie felém ahhoz, hogy egyértelművé váljon, mennyire erőtlenné válok aurájának ölelésében. És még csak nem is panaszkodhatok, mert miközben fejben visszatérek arra a midtowni folyosóra, hogy szekrényemmel nézzek farkasszemet, átkozva magamat, amiért nem tudtam semmi értelmeset kinyögni a lány előtt, aki tetszik, ujjaim úgy fonódnak a pillanat köré, ahogy a kölcsönkért tollat szorongattam. Égő arccal, szaporán verő szívvel.
- Ahhoz, hogy megtudhassuk, ezt az elméletet át kellene ültetni a gyakorlatba. - halk vagyok, így a mondat elveszíti azt a pajkos élt, amit magáénak tudhatna, provokáló mivolta helyett árulkodó szerephez illő maskarát ölt magára, hogy kacarászva tanúskodjon arról, milyen közel állok a spontán lángba boruláshoz.
Olyan könnyű lenne...
...fejemet megrázva véget vetni ennek, aprót kuncogva engedve el őt karjaim közül, mielőtt még valóságos emberi fáklyává válnék, és mégis, én inkább azt kérem, tegyen lángjainak rabjává. Esdeklek azért, hogy közelségével feleméssze a Pókot, mígnem csak az a srác marad, aki elfelejtette, mit akart mondani, mikor először odament hozzá. A bennem lévő lúzert hozza felszínre, aki el sem tudja hinni, hogy egy olyan lány, mint Michelle, valaha is szóba álljon vele, nemhogy mézízű csókja borítson elméjére bódulatnak áldott ködfátyolát.
Oly alapossággal kezelem ajkait, akár egy matematikai egyenletet.. lépésről lépésre haladva kérek tőle újabb és újabb adag információt mindarról, ami az ő lénye, hogy aztán az új ismeretlenek felfedésével még nehezebb kihívások után sóvároghassak. Nyelvemmel puhán simítom végig alsó ajkát, a bebocsátást, s így, az újabb sor műveletet kérlelve, míg ujjbegyeim ezzel egyidőben elkezdik simításukkal felírni combjára a megoldást. Felfelé csúszva egy kanyart tesznek, hogy felsőjét zavarónak találva megszokott pályájuk helyett inkább az anyag alatt folytassák hosszúnak szánt zarándoklatukat. Egy pillanatig úgy illetem érintésemmel az azzal szemben védtelenné vált, mintha csak a korábban meglebegtetett, csiklandozásról tett javaslatomat érvényesíteném, ám tenyerem a bemutatkozását követően csakhamar átcsúszik meleg érintésével oldaláról, hogy hátának simulhasson.
Olyan könnyű lenne...
...bárki mással szemben megtartani a józan gondolkodásom, de annak búcsút intettem, mikor az ujjai hajamba siklottak. Így most meghajlok csodaszép lángjainak tánca előtt, s amíg hátán felfelé indul kezem, ajkaimmal magára hagyom az övéit, hogy nyakán ujjaimmal ellentétes irányban induljak el, csókjaimmal kérve őt, hogy gyújtsa fel kételyeimet, fojtsa bele a sűrűsödő párába a kérdést: méltó vagyok én erre?

Csak kapkodom a levegőt, a szívem majd kiugrik a mellkasomból. Nem tudom hova fog ez vezetni, de őszintén nem érdekel. Nincs igazán kedvem vissza fogni magam, és nem is látnám értelmét sem. Egyik kezem mellkasára vándorol, pusztán merő véletlenségből. Nem mintha olyan meglepő lenne, de... kemény, izmos, és valamiért azon kezd el járni az agyam, hogy eddig hogy hogy nem fedeztem fel anno. Na jó még tinik voltunk, és jobbára Ned mindig a nyakunkon volt. Talán alkalmunk sem volt soha.. de most nem zavar minket senki. Egyszerűen nem csak megérintenem kell, hanem látnom is. Lekapom róla a  pólóját.
- Vannak előnyei is a pókcsípésnek. - jegyzem meg oldalra billentve a fejem, miközben jobban megnézem. Láttam már félmeztelenül, de első alkalommal nem tudom mennyire lett volna illendő néznem, és zavarba is jöttem, így elfordultam. Aztán meg... nem volt épp megfelelő a pillanat, hogy egyáltalán eszembe jusson, hogy jobban megnézzem. Csókjai, és érintései alatt úgy érzem elolvadok, és teljesen... lángba borulok. Viszont... a hülye fejem, hogy mindent túl agyalok...
- Te ... öhm... azt tudom, már emlékszem, hogy mi nem... de arról nem beszéltünk... szóval.. te már voltál valakivel? - kérdezem kissé zavartan, és szégyenlősen. Azért ha nem is ma, pedig szentelhatározásom, hogy de ma... de ha még sem. Jobb az ilyet tudni nem? Arról nem is beszélve, hogy a féltékeny harangom mennyire fog kongani a fejembe. De nem hinném, hogy a válasz fényében változna az elhatározásom. Már pusztán az megmosolyogtat, ahogy félmeztelenül kócosan, elgondolkodva néz rám.

Nincs rá okom, hogy zavarban legyek... a szívemnek sincs rá oka, hogy ütemével váljon egy klaviatúrán játszó ujjakká, csontjaimat használva billentyűk gyanánt. Miféle nyomós indoka lehetne ilyesmire? Végül is csak az a lány simul hozzám, akiért odáig vagyok már az első pillanattól fogva, hogy megpillantottam. S most, hogy karjaimon érzem felkúszni a szoba hőmérsékletét, jövök csak rá arra, mekkora hő tombol bőröm alatt. Beletelik néhány másodpercbe, míg rájövök, hogy érzékeim eme kitisztulását lekerült pólómnak köszönhetem, és még egy-két szekundum szükségeltetik ahhoz, hogy szavai megmásszák elhomályosult elmém magasra nyúló falát.
- Ó, igen, az élet határozottan kényelmesebb lett, mióta nem kell szemüveget hordanom ahhoz, hogy bármit is lássak formákon kívül. - tudom, hogy nem erre értette ő, de muszáj valami más felé terelnem saját gondolataimat, mert ha túlzottan előtérbe engedem magamban a tényt, miszerint Michelle tekintete éppen rajtam időzik el, fennáll a veszélye annak, hogy az arcom prezentálni fogja a vörös teljes palettáját. Megannyi hiányosságaim egyike, hogy nem tudom kezelni a dicséreteket, tőle pedig ez különösen úgy hat, mintha puszta pillantásával bénító folyadékot juttatna a véráramomba. És én csak még többet kérek, mert élvezem, ahogy gúzsba köt a tekintet, és...
Csak bármit teszel, nehogy megfeszítsd az izmaidat, annyira égő lenne, ha most így próbálnál felvágni előtte!
Mi? N-nem... dehogy, soha nem csinálok ilyet!
Miért jutott ez eszembe egyáltalán?
- Én... - teljesen jogos kérdés, és természetes, hogy egy kapcsolatban felmerül az ilyesmi, butaság lenne leblokkolnom rajta.
Igen... az lenne.
Leszámítva, ha így próbálja kíméletesen közölni, hogy pocsékul csókolsz!
Nem csókolok pocsékul! Azt hiszem. Remélem.
Persze, nem mintha lett volna bárki más rajta kívül és az a fél év egy hosszú kihagyás gyakorlás nélkül...
Beharapom alsó ajkamat, mielőtt lassan, nemlegesen ráznám meg a fejem. Ezt átmenetileg egyszerűbbnek érzem, mint verbális választ adni, mert ezutóbbihoz még meg kell találnom a hangomat.
- Én amolyan "Csak a munka, semmi móka" filozófiájú önbíráskodó vagyok. - ez most komoly? Tényleg egy ilyen béna szöveggel próbálom meg palástolni a tényt, hogy kerülöm a pillantását?
Még mindig jobb, mintha azt mondtad volna neki, hogy remete vagy!
Van kikapcsoló gomb ezen a belső hangon?
Hé, a játékmestert utáld, ne a játékost!

Csak vigyorgok oldalra döntve a fejem, azon, hogy úgy csinál mintha nem a felső testéről beszélek, majd bevillan egy régebbi emlékkép. Peter szemüvegben.
- Jesszusom tényleg! Annyira nyomi voltál, de egyszerre annyira cukiii - viccből megcsipkedem az arcát, neki gondolom ez se árt úgy sem, így a kis fájdalomért nincs lelkiismeret furdalásom. Majd két csók között csak elkalandoznak jóöreg MJ gondolatai dacára annak, hogy szinte elolvadok karjaiban, simításaira. DE egyszerűen ez a gondolat nem hagy nyugodni. Hisz ő tudja rólam, hogy... azt hiszem szóba került? Jajj, érzem ahogy fel izzik az arcom, és egyszerűen nem tudom hirtelen mit gondoljak saját magamról, és arról, hogy bánom e hogy én és Harry... és nem Peterrel... de számít ez ? Biztos olyan fontos? Őszintén talán picit megnyugodnék akkor, ha azt mondaná ő is volt valakivel. Így legalább 1-1 lenne az állás. Picit félek a válaszától, de persze poénosan adja elő. De őszintén meglepődők.
- Te komolyan még... senkivel ? - hisz ő egy szuperhős, és jól néz ki, okos, intelligens, hát hol hordják a lányok a szemüket és fülüket? Most komolyan MJ az a bajon, hogy nem másznak rá a pasidra? Jó akkoriban mikorra ezt gondolom nem volt az... komolyan saját magamat idegesítem már fel. Mély levegőt veszek, elmosolyodom majd végig simítok az arcán. Akkor viszont igyekezni fogok nem szócsépléssel elrontani ezt a fontos pillanatot. És ismét, szenvedélyesen, minden vágyam, szeretetem beleadva megcsókolom...

Küzdenem kell az inger ellen, hogy a lelki szemeim előtt felelevenedő kép és a tőle kapott jelzők hatására két kezembe temessem az arcomat, azzal áltatva magam, hogy fedezékük majd elrejtheti előle zavaromat. Ezt elvetvén amellett döntök, hogy szemeimet forgatva válaszoljak... noha, már csak a közelség miatt sem lehet kérdőjeles, hogy emögött nem bújik meg valós rosszallás.
- Minden bűnüldözéssel foglalkozó, komoly srác ezt akarná hallani. - az már lényegtelen, hogy minden vagyok, csak komoly nem. És ki tudja, lehet, hogy a "barátságos és közkedvelt" minősítések helyett propagálni kezdem majd a "nyomi, de cuki" verziót, hogy igazán a zsigerekig hatoló félelmet ültethessek el a törvényszegők szívében. Ha eddig nem vettek komolyan az utcákon, ezzel garantáltan megalapozhatnám a hírnevemet.
- Ami azt illeti, igazából nem akartam vele felvágni korábban, de a múltkor volt egy futó kalandom egy besurranó tolvajjal. - nem tudom, miféle mélységből mászott elő ez a hirtelen jött merészség és magabiztosság, de mindenképp örömmel fogadom, hogy végre becsatlakoznak a buliba. Jótékony hatásukra, sikerül is előadnom az egyébként totálisan kamusztorimat rezzenéstelen arccal. Hehe... lefogadom, nem gondolta volna, hogy ezt egyszer eltanulom tőle, mert hát... nos... igazából én se.
- A nő nagyon vadító, fekete bőrszerkót hordott, életveszélyesek voltak a karmai, illetve bukott a gyémántokra és az ostorra. - ügyelek rá, hogy a komolytalanságot felfedő vigyorom csakis a rögtönzött beszámolóm legvégén mutatkozhasson meg. A pók a totemállatom, nem a denevér és akármilyen impozánsnak hathat egy ilyen karakter a képregények lapjain, erősen kétlem, hogy rohangálna odakint egy kilenc élettel bíró tolvaj, praktikusság szempontjából előnytelen öltözékben.
A kis poénkodásommal viszont egyben megerősítem azt, amit korábban mondtam. Még ha foglalkoztam is volna a randizással (mint amennyire nem tettem), az, amit a fotózáson kívül csinálok, nem egészen arról szól, hogy bővítem a szociális körömet. Vagyis, de igen, de az leszűkíthető olyan személyekre, akik legszívesebben megfojtanának vagy további, válogatott módszerekkel végeznének velem. Az pedig, hogy a legtöbbször el kell rohannom valahová, és titkolózok, nem valami jó alapanyag egy kapcsolathoz.
- Közös megegyezéssel arra jutottunk, hogy jobb, ha csak bará... - hálásan fogadom ajkait, melyek belém fojtják a szót, mert a kínosságom oltárán még simán képes lettem volna tovább hadoválni.
MJ olyan gyorsan száműzi értelmes (na persze) gondolataimat a köd vermébe, hogy szemeimet lehunyva arról is elfeledkezek, miről beszélhettem az imént, ám nem mondhatnám, hogy számít. Csókjának fűtöttségét igyekszem sajátommal még tovább provokálni, jobbommal gyengéden belesimítok hátul leomló, puha zuhatagába, hogy aztán, mikor szálai kicsúsznak ujjaim közül, végigkövessem hátának ívét. Csak csúszok lefelé, míg el nem érem felsőjének alsó szegélyét. Ott elidőzök, leginkább azért, mert mert még egy utolsó simítást meg akarok engedni magamnak nyelvemmel, mielőtt elszakadnék tőle, hogy elkezdjem felhúzni rajta az anyagot. Ő is megszabadított a pólómtól, ez így igazságos, meg különben is, hogy van mersze annak a ruhadarabnak elválasztani tőlem és... hacsak nem állít meg, tekintetem leplezetlenül falja a látványt.
Valaki emlékeztessen rá, hogy keressem meg az állam... később...

A történetére kíváncsian picit elhúzódom, hogy közben láthassam minden arcrendülését, mozzanatát, mimikáját. Kíváncsian oldalra billentett fejjel fürkészem, majd gondolkodó tekintetemmel úgy csinálok, mintha próbálnám a hölgyet elképzelni.
- Tolvalj? Akkor neked a rossz csajok jönnek be? - kérdem őszinte érdeklődéssel, de igyekszem a mosolyomat vissza tartani. - Bőrszerkó, maszk...esetleg némi macskakarom? - itt picit a mellkasába karmolok. Kis hazudós. Nem mintha ... nem féltékenységből, egyszerűen tudom kamuzik. Egy valamit tuti nem nézek ki belőle: egy éjszakás kalandot. Bár gondolom van az a magány, és csábító nő, akire még ő is ezt mondja, hogy belefér. De ezt nem is szeretném most túlagyalni, nincs itt az ideje. Egyszerűen belefolyton a továbbiakat, szegény ne erőltesse túl magát, és ajkaim rátalálnak az övére.
Annyira belemerültünk, csak mikor elhúzódik tudatosul bennem, hogy valamikor, valahogy az ágyra kerültünk. A hajam teljességével elszabadult a párnára való lecsapódáskor, eddig minden bizonyára Peter feje tartotta fel a rakoncátlan hajtömeget. Már én is egy melltartóban vagyok, és picit ideges vagyok. Ajkamba harapok, vajon tetszik, amit lát? Nincs akkora... mellem, de ... de vajon azt szereti? Annak a tolvajnak, ha... HA igaz a története és rosszul mértem fel Peter zavarba ejtő történetét... Egyszerűen bolond vagyok, és ehhez hasonló gondolatok cikáznak folyamatosan, miközben csak annyit látok hogy Peter néz engem, miért nem szólal meg? Most ... meggondolta magát? Lenézek magamra vagy visszará...
- Jó nem erre készültem van ennél szebb darabom is.- próbálom oldani a feszültséget, ugyanis sportmelltartó van rajtam... oké tudtam ma hálóhintázás lesz, és arra készültem... Úgy tűnik már mindennapra szebb darabbal kell készülnöm...

A pillanatok közötti pillanatban rekedve az sem keltené fel figyelmemet, ha a csillagok úgy döntenének, maguk mögött hagyják örökérvényű trónusaikat, hogy kettősünket éteri karjaik közé fogadhassák, s a környezetünk porát felkavaró forgószéllé válhassanak. Rendületlen, kozmikus fújtatásuk se volna képes kárt tenni ama börtönnek falában, melyet MJ tekintete húzott fel körülöttem, míg én, a vendégszeretetet élvezvén, csupán annyira vagyok képes, hogy szorosabban ölelem magamhoz az idegpályákat, a végtagokat makacs erővel gúzsba kötő láncokat.
- Tudod, hogy van ez, mindenkinek van egy gyengéje. - nem sokáig tudom már fenntartani a tökéletes mozdulatlanság áthatolhatatlan vértjét, így amint körmei a bőrömet érik, vonásaim ellágyulnak, szemeimet lehunyom, torkomból pedig apró mordulás törik fel, a jóleső érzés tagadhatatlan bizonyítéka. Mert bár szavaim, még ha a megkezdett kis játékunk szülte is őket, őszintén csendültek az ő jelenlétén kívül egyre lényegtelenebbnek, és tompábbnak ható szobában: valóban van mindenkinek gyengéje.
Az enyém te vagy!
A hangszálak további rezdülése helyett azonban ezt már csak elhomályosult tekintetem közvetíti, miután sikerül rábírnom magam, hogy újra kinyissam szemeimet.
- Ennyire nyilvánvaló volt, hogy honnan vettem az ötletet? - sejtettem, hogy így lesz, de ez nem jelenti azt, hogy ne telne ki tőlem egy fölényes mosoly, mielőtt megpróbálnám őt a magam módján sarokba szorítani:
- De ne tagadd, tudom, hogy elképzelted! - piszkos módon küzdök? Meglehet. Viszont tuti akad olyasvalaki, aki azt mondaná, hogy ameddig nem folyamodsz ilyen módszerekhez, nem is küzdesz igazán. Azért én a magam részéről biztosra megyek, és ahogy szemeim végigkövetik vonalait, olyan alapossággal, mintha szimplán pillantásommal kívánnám őt érinteni, a lehető legpuhább simítással érinteni, úgy adom tudtára azt is, pontosan ki is jelent meg az én lelki szemeim előtt, miközben a bőrruhás nőalakról meséltem.
- Tessék? - kérdezek vissza, mert oly' messziről érnek el hozzám szavai. Transzból ébredek vagy az űr végtelenjét kitöltő, rojális égitestek tornádója repített el egy messzeségbe, melyet elmém nem érthet? Csupán az arca kémlelése után tudatosodik bennem, mennyire... várakozó, bizonytalan a nekem szegeződő szempár.
Nem felelek azonnal. Ajkaihoz hajolok, mégis, csók helyett előbb még rásuttogom azt, amivel nincs tisztában, pedig számomra nincs más gyémánt keménységű, abszzolút igazság:
- Gyönyörű vagy, Michelle! - tudom, hogy nem szívesen veszi, mikor így hívom, mégis, most ezt fontos tényezőnek tartom. Hiszen mindazt találom lélegzetelállítóan szépnek, ami ő maga és most is, ahogyan ajkai után kapok enyémekkel, valójában a lényét akarom elérni. Kevés... csak szavak, nem többek... éppen ezért nem állok meg ennyinél és lejjebb vonulok, hogy feleletemnek ne a falak vagy ő válhassanak egyedüli fültanúivá, de ráégethessem a tényt csókjaimmal a bőrére, ahogy végighaladok nyakán, majd még lejjebb dekoltázsa felé, kezeimmel felcsúszva két oldalán egészen a még őt fedő rétegig. Az anyagon keresztül üdvözlik ujjbegyeim, míg csókjaim lejjebb haladnak, egy egyenes vonalban a melltartó alatt végig egészen köldöke felé, kiélesítve érzékeimet, hogy mindegyikük az ő testének rezdüléseit figyeljék.

Csak nevetek a gyér vallomásán.
- Hogy őszinte legyek, elképzeltem. És nem csíptem... biztos fehér volt, és szőke. Már így képzeletben is rühellem. Olyannak hangzik, aki mindenkibe belevájja karmait. - vonom meg a vállam, de azért elvigyorodom, és hát mit ne mondja megkönnyebbültem, hogy tényleg csak fikció volt. Viszont a lelkiismeretem morog bennem. De hát azt se tudom, hogy létezik akkor még, nem voltak róla emlékeim. Oh az a fránya emléktörlésdi.
Fura érzés kerít hatalmába, mikor már egy száll melltartóban fekszem az ágyon felettem Peterrel. Hülyeség tudom, de valamiért mindig ilyenkor indul be az ember agya a legjobban, mikor nem kéne. De ideges vagyok... picit remegek is. Fura de... mikor Harryvel voltam nem éreztem ezt. Lehet... szörnyű bevallanom, de az nem számított annyira, mint ez most... vele... Peterrel. Mert ez jobban számít. Izgulok, hogy tetszem neki, izgulok, hogy jót csináljak, jól csináljam. Befeszültem a hülyeségem miatt, és érzem, hogy ezzel fogom elrontani. Mintha ez lenne az első. Hisz az is... az első, ami... ami számít. Amikor azt mondja gyönyörű vagyok... elönt a forróság, és elpirulok. Hiszek neki, hiszem, hogy tényleg úgy gondolja, és annak lát engem, a tekintete többet elárul, mint a szavai. Kezd alább hagyni a görcs a gyomromba, és kezdek ellazulni. Megragadom két kezemmel az arcát, és magamhoz húzom, hosszú forró csókot kap tőlem. Érzelgősségben nem vagyok a szavak embere, inkább kimutatom mit érzek. Most pláne minden csók, minden egyes érintésem többet jelent bármely szónál. Csókjai elfojtják a gondolataimat, így háttérbe szorul minden kételyem.

Aprót kuncogok, miközben egy ártatlan, kisfiús mosoly kíséretében kopírozom le a vállvonását, lényegében azt üzenve a mozdulattal: "Oké, tudom, hogy béna volt, de egy próbát azért megért!" És ha már itt tartunk...
- Azért a védelmemben szól az, hogy te dobtad magasra a labdát, tudtad, hogy az ilyen ziccereknek nem tudok ellenállni. - ahogy nyilvánvalóan közrejátszik az is, hogy megadtam magam a kíváncsiságnak, ami a reakcióját illeti. Ha nem tartanék attól, hogy nagy valószínűséggel egy gyilkos pillantással illetne azért, amiért közlöm, milyen őrjítően aranyos, amikor féltékeny, közelebb hajolnék, hogy eme tényt az ajkaira suttogjam. Nos, ami azt illeti, így is közelebb hajolok, mert az érzékeim megbolondulnak az illatától, a nehezebbé vált légzésétől és a felgyorsult pulzusától, amik mind-mind cslogató, bódító füstfelhőként hatnak rám.
- Ne aggódj, még ha létezne sem érhetne a nyomodba! - ha egyáltalán ez kérdés lett volna, bár, elfogultság ide vagy oda, nem igazán látom be, mi oka volna kételkedni ebben. Még elsüthetnék egy olyan romantikus szöveget, hogy ebben a sztoriban ő az egyetlen tolvaj, hátha kicsalok ezzel egy szemforgatást, de megérzem a remegését, amitől egyenesen elolvadok. Mármint, az, hogy én egy ideges lúzer vagyok nyilván senkit sem ér meglepetésként, az viszont hogy őt ennyire feszültnek és védtelennek látom, átbillent bennem egy kapcsolót, amitől legszívesebben a karjaimba zárnám és soha el nem engedném. Helyette inkább amellett döntök, hogy lecsúsztatom tenyeremet az oldalán, az eredeti terv szerint ott megállapodva, csakhogy megérkezik az a forró, nektárszerű csók és meglehet, hogy agyam racionális felét áramtalanítja. Még érzem, hogy vujjaim valahogy a combjőán kötnek ki, érzem, hogy mohóságomnak adnak hangot futó, gyengéd szorításuknak, ahogy markomba fogadom, s érzem azt is, ahogy elindulnak felfelé, hogy ujjbegyeim kitapinthassák nadrágjának felső szegélyét...

Beletelik néhány röpke pillanatba, ameddig elmém követi felnyíló szemeimet az ébredés folyamatában. Reflexszerűen pillantok az éjjeli szekrényemre, arra számítva, hogy azon megpillantom maszkomat, amely ottlétével erősíti meg, hogy megint addig járőröztem a városban ,ameddig be nem ájultam az ágyba. Érthető lehet tehát a döbbent arckifejezésem, mikor a vörös anyagot nem lelem a helyén. Még inkább, amikor a pólómat valahol az asztal közelében látom meg, s csak ezután sejlenek fel bennem a tegnapi este képei. Oldalra fordítom a fejem, és megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor megpillantom a békésen alvó lány arcát. Megkönnyebbülés azért, mert akkor a tegnapi nap nem egy nagyon elcsigázott álom volt és azért is, mert nem esett semmi baja a bűbájtól, nem szúrtam el mindent... megint.
Ne kiabáld el, még megtörténhet!
Ó, igen, már hiányzott ez a belső hang!
Mindenesetre annyiban igazat kell adnom bizonytalanságaimnak, hogy sosem lehetünk biztosak abban, mi vár még a világra, s egyik végtelennek tűnő háborúból a másikba csöppenvén hajlamosak vagyunk elfeledni, mi az, ami igazán számít. Esetemben az a személy, akinek köszönhetően egyáltalán képes vagyok elengedni a hálót és visszatérni a földre.
Ezt pedig kész vagyok megvédeni, még akkor is, ha a multiverzummal kell hozzá szembenéznem.