Ode to things left behind ?

Épp egy könyvet olvasok gimi menzáján, mikor kénytelen vagyok, két idiótára felnézni, és megjegyezni egy alap jelzőt rájuk: - Lúzerek vagytok.
Tesi óra. Nem voltam soha az a fajta, aki túlzásba vitte volna ezt az órát, de fontosabbnak találtam elolvasni egy könyvet, minthogy feleslegesen izomlázat szerezve bedurranjon a karom kötélmászás közben. Pillantásom felszalad, amint valaki megemlíti, hogy Peter ismeri Pókembert. Mint mindenki én is kíváncsian feltekintettem könyvemből. Peter Parker az...
Peter eltűnik egy bulin, ahova állítólag elhozza Pókember haverját. Liz bulija, amire csak azért mentem el, hogy lássam én is Pókembert, de magam is csodálkoztam volna, ha valóban felbukkan.
Miért léptem be a matek klubba? Kellettek a kreditek. Washingtoni út csak plusz volt, bár válogatós vagyok a látványosságok terén... Peter sehol, Pókember megmenti a barátaimat. Megnyerjük a versenyt, Peter nem jelent meg.
Iskola bál, én csak jól szórakozom, és szarkasztikusan állok mindenhez. Peter elhívta Lizt, de eltűnik a bálról.
Sok egyéb kép jelenik meg előttem, ismerős, és meleg érzéssel töltenek el, ahogy Peterrel beszélek, hülyéskedünk, vagy épp beoltom valami miatt...
Nyári kirándulás, Velence: nagyon vártam, és jól érzem magam. Örülök, hogy valaki ott van... és, és mosolyt csal az arcomra. Peter Parker. Tanultam egy új szót, ami a szupererőm lett: "Boh".. Peternek mondtam el elsőnek. Közös képet is készítünk... majd valami megtámadja a várost. Peter eltűnik. Mysterio megjelenik.
Peter furán viselkedik ezek után.
Prága. Operába kell mennünk. Peterrel megbeszéljük egymás mellé ülünk. A szívem majd kiugrik a helyéről, érzem... éreztem... tényleg éreztem. De nem ő ült mellém... én utána siettem. Nem találtam, ismét támadás, de egy "új" feketeruhás fazon ment meg minket mysterioval. Peter sehol.
Megbeszélünk Peterrel egy találkozót, ahol Károly hídon Prágában... randizunk... igen ez randi, legalábbis én úgy éltem meg. Végig nagyon ideges voltam, de nem csak a randi tudatt miatt.... tudtam, sejtettem valamit... amit kiakartam deríteni valahogy, de nem tudtam hogyan tegyem. Peter elakart mondani nekem valamit, én pedig neki szegeztem sejtésemet: Ő Pókember. Elmondom bizonyítékaimat, majd félre beszélünk egymás ellen, ami úgy tűnik, mintha csak azért néztem volna őt, mert úgy hittem ő a Pókember.   Kiderül sok egyéb dolog, Myserio nem az akinek mondja magát, hirtelen bekerültem... Peter/Pókember titkos köreibe, amitől nagyon izgatott és boldog lettem... ismerős érzés. dejavú.
London. Újabb támadás. Happy nevű fazon átad nekem egy törött medált. Keresem keservesen Petert, amint véget ért a támadás. Gondolkodás nélkül nyakába ugrom. Tőle kaptam a nyakláncot, ami megható gesztus, főleg mert személyes... figyelt rám. Megcsókoltam, félénken, és bátortalanul. Első csókunk... érzem... érzem nedves az arcom, de zsibbadt vagyok, és nem tudok megmozdulni. Nem tudom felemelni a karom, hogy megtöröljem a szemem, hogy kiderüljön valóban könnyezik e. Egy mély álomba, emlékörvényben vagyok, tudom, hisz gyorsan váltják egymást a képek. De ez meg is bénít, sokkos állapotba került a testem, és elmém.
Zuhanás... zu... nem, nem kapok levegőt...
Újabb emlékkép. Épp haló hintázunk, azt hiszem ez volt az első hálóhintánk, de tudom, már akkor is azt éreztem: soha többé nem akarom.
Kivetítő: JJJ ... majd Peter arca, Mysterio leleplezte...
Mindenhol emberek, emberek, akik nyúlkálnak, kérdeznek, és mindent tudni akarnak.
Peter bajba került, már mindenki tudja, hogy ő Pókember...
Az életünk felfordult, nem is kicsit. De mellette vagyok, bíztatom. Mind a hárman főiskolára jelentkezünk. Együtt megyünk az iskolába, mindenki minket néz, kordonok, megfogjuk egymás kezét...
Tetőn nevetgélünk...
Mivel Peterrel kapcsolatban állunk Ned-el így egyikünket se veszik fel főiskolára...
Peter felkeres minket, Dr. Strange-hez megyünk. Igen ott voltam tudom... ott Wanda... találkoztam Wanda Maximoffal.  Beszéltünk, röviden, ismerkedtünk. Majd két... két kezét a fejemre tette...
Megnyílt a multiverzum. Más Peterek ellenségei kerültek elő... May meghal. Petert nem találjuk. Majd összetörök, annyira aggódom érte. Ned varázsló... mi? ... Majd két másik Peter Parker jelenik meg. Megtaláljuk az én Peteremet. Együtt összefogva tervet eszelünk ki, majd fellépnek az ellenségeik ellen, én ... nem kapok levegőt. Zuhanok... Peter kezéért nyúlok, de nem tudom elkapni... a manó... a zöldmanó elviszi... nézek utána. Vicces, én zuhanok a semmibe, mégis azon aggódom, hogy remélem nem nyársalta fel azzal a légcuccal... De valaki elkap. Olyan gyorsan történik. Másik Peter kap el, örökké hálás leszek neki...
Könnyezek, sírok, és nem akarom... nem akarom elveszíteni, de most azt mondja nekem kénytelenek leszünk. És igaza van, nem lehetünk önzőek. Megkell tennie, és rendben kell hoznia, ami tönkre ment... normális életünk legyen...

Kapkodom a levegőt, érzem, hogy az arcom nedves, hirtelen felriadok, valakit megfejelek.
-Au... - megfogom a homlokomat. Peter néz rám aggódó tekintettel, és ő fogja a fejét. De mibe fogadjunk neki nem fáj annyira, mint nekem. Tényleg ezt szerintem nem kérdeztem tőle... Most már a fájdalomtól is könnyezik a szemem, de jóleső fájdalom. Csak elmosolyodom, mikor meglátom.
- Peter... - mintha régóta most látnám először... de nem így van. Hisz kétszer is megismertem, két életben, és most ez a kettő... eggyé olvadt. Mindenre emlékszem. Most már látom őt tényleg őt. Odahúzom magamhoz, majd szorosan megölelem, és kifújom minden eddig bent tartott levegőmet. - Édes istenem... - suttogom. - ... sikerült. Emlékszem. - suttogom a nyakába. Nem voltam magamnál, ezzel tisztában vagyok. De mégis olyan fáradt vagyok, mintha ezt a két évet végig egy szuszra megéltem volna.

Míg várakozok, megdermedek abban a fagyos fuvallatban, melyet a pillanatok terelnek felém, hogy aztán a percek kiélhessék művészi vénájukat, s mesteri ujjaikkal faragjanak a mozdulatlan tömbből jégszobrot. A halántékomon legördülő verejtékcsepp épp olyan hűvösnek hat, mintha egy zord, hűvös testet illetne simításával, makacsul visszaverve az egyébként meleg évszak minden próbálkozását arra, hogy áttörje a felszíni bevonat, az idegesség vastag páncélrétegét. A művelet komplexitását tekintve szinte semeddig sem tart a bíbor derengés térhódítása, de ez a rövidke idő is elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy kissé kábán, mintegy delejes álomból eszmélvén fel, erővel szakítsam el tekintetemet a heverő alakról. Csak ekkor ébredek rá arra, mekkora erővel szorongattam maszkomat ujjaim között, és hogy egyetlen izmom sem engedett feszültségéből, mert olyannak érződnek, mint máskor egy egész éjszakányi hálóhintázást követő reggelen.
A "köszönöm", mi elhagyja ajkaimat, az egyetlen, amire össze tudom szedni a lelki erőmet, egyszerre halk és rekedtes az aggodalomtól. Bármikor máskor levegővétel nélküli magyarázkodásba kezdtem volna, majd egy pikoszekundummal később már egy kérdés közepén járjak a képességével és azzal kapcsolatban, hogy ez őneki, mint használónak mennyire megterhelő, de ezek helyett csak némaság követte a tömörre sikerült hálát. Megtoldottam egy esetlen biccentéssel és egy gyenge, futó mosollyal, minekután be kellett látnom a szavakkal szemben elszenvedett csúfondáros vereségemet. Tudtam, később majd verem a fejem a falba a bénaságom (és kínosságom) miatt, de csak szótlanul elsétáltam Wanda Maximoff mellett, hogy MJ mellé guggoljak. A környezetemet csak víz alól hallottam, szólásra nyitottam a szám, pedig abban sem lehettem biztos, mire reagálok éppen, ezért volt még számomra is meglepő az a határozottság, mellyel kijelentettem, hogy hazaviszem őt. Szerintem elhangzott a kérdés, hogy biztos vagyok-e benne, amire tőlem már nem érkezett válasz, azzal voltam elfoglalva, hogy gyengéden felvegyem őt a karjaimba, azután pedig kérvényezzek Dokitól egy portálnyitást. (Alkalomadtán majd ne felejtsem el neki felvetni, hogy erre totál össze lehetne dobni egy jó kis appot, amivel pénzt kérhetne a gyors közlekedési szolgáltatásaiért!)
A kapu bezáródásakor oly puhán igyekszek az ágyra fektetni, nehogy felkeltsem.
Mikor gördült le a könnycsepp az arcomon? Nehéz megmondani, azt hittem csak az izzadtságom a stressztől, de az még azelőtt volt, hogy felfigyeltem volna égő szemeimre.
- Ne haragudj, hogy bánto... - épp közelebb hajolok, hogy félresimítsak egy arcába hullott tincset, amikor ő is megemelkedik. És a pókösztön híján homloka belém is fojtja a szót.
- Sejtettem, hogy tanulás mellett veszel önvédelmi órákat, de ezt a fejelést melyik dojoban tanítják? - még jó, hogy reflexként nem rántotta fel a lábait is, mert nagyon hamar, nagyon kínos pózt vettem volna fel. Hangomban semmi rosszallás, s ami gombóc (mit gombóc, egy egész planéta) eddig a torkomban volt, azt hatásosan marja szét mosolyának látványa.
- Bocsi, hogy az én ágyammal kellett beérned. Eredetileg hozzátok akartalak volna vinni, de aztán rájöttem, hogy nem tudom, üresen találnám-e épp a házat és hát... - jelzésértékkel végignézek magunkon, egyaránt utalva az ő állapotára és arra, hogy én még mindig a "hivatalos munkaruhámban" pompázok.
- ... ha választani lehet, inkább egy csokor virággal tenném meg az első benyomást Mrs. Jonesra. - pedig mindenki tudja, hogy semmi sem üvöltené jobban azt, hogy én vagyok a legjobb jelölt egy párkapcsolatra, mint maszkban felbukkanni az ajtajában és közölni, hogy a lánya miattam van épp ramatyul.
Amúúúúgy, jó kérdés, hogy a dumálásommal és béna mosolyommal melyikünket próbálom jobban nyugatni. Valószínűleg magamat. Csak egy hatalmasat sóhajtok, ahogy ölelését érzem és a kijelentésére, hogy emlékszik. Sikerült...
- És hogy érzed magad? - mégis ez érdekel most a leginkább. Örülök, hogy visszakapta, amit én vettem el tőle, de számomra az épsége, a biztonsága marad továbbra is az elsődleges, azzal, hogy mindez mit jelent majd az elkövetkezőkre nézve... azzal később ráérünk foglalkozni.
- Erről jut eszembe... csak semmi nagyobb mozgás! Orvosi utasítás, rémlik? - technikailag, Doki inkább sztársebész volt, mint háziorvos, de ettől még stimmel, hogy orvosi utasítás, így ne akadjunk fenn ilyen apró részleteken.
Megigazítom a háta mögötti párnát, hogy az ágy támlája helyett a puha felületnek tudjon támaszkodni, és gyengéden nekidöntöm. Tudom, milyen makacs tud lenni, így ezt a módszert választom, hogy jelezzem neki: nincs apelláta!

A szívem majd kiugrik a helyéről, mióta magamhoz tértem. Valószínűleg a pulzusom az egekbe, és vérnyomásom se lehet jelenleg a legjobb. Amikor hirtelen felültem, csak egyetlen egy mozdulatra voltam képes, amit magától jött, dacára a szörnyű szédüléssel.
- Oh Kobra Kai a neve. Önbizalmat add. - mondom kissé fáradt poénként, de muszáj volt, ezzel is enyhíteni a feszültségen, Peter is mindig így tesz, és nem rossz ötlet. Az ágyában? Itt elengedem, kicsit elhajolok tőle, hogy körbe nézhessek. Álmos tekintetem végig jár a félhomályos pici belvárosi lakáson. Ismerős, együtt takarítottuk ki. Tehát az új emlékeim is megvannak. Viszont...
- Nem, nem emlékszem, valószínű, hogy elájultam. Mondta Wanda, hogy nem tudja, hogy egy... egyszerű halandónál mennyire lesz ez az eljárás... kezelés, vagy mi, traumatikus, az agynak vagy a testnek. Úgy tűnik tényleg kis halandó testem van. - vonom meg a vállam egyszerűen, valóban nagyon fáradt vagyok. - Köszönöm, hogy ide hoztál. Tökéletes. - mosolyodom el. Majd végig simítok az arcán. - Jól vagy? - egyszerre kérdezzük egymástól, ettől csak muszáj vagyok vigyorognom.
- Gyengének érzem magam. Fáradtnak, és .. éhesnek, farkaséhesnek, és szomjasnak. Ugye nem napokat aludtam át? - nézek rá hunyorogva... az aznapi ruhámban vagyok, és nem érzem magam szagosnak, szóóóóval remélem csak pár órát szundikáltam, főleg mert anyámék valószínűleg szétaggódnák magukat, ha napokra eltűnnék, főiskola ide vagy oda.
- Nem, ez sem rémlik, teljesen... koki voltam. - de nem kell kétszer kérni hogy pihenjek. Mély levegőt veszek, ajkamba harapok, nem tudok megálljt parancsolni magamnak.
- Sajnálom Peter... hogy mindezen átmentél, és nehéz döntéseket kellett hoznod, mindezt egyedül. - két kezem közé fogom az arcát, hogy őszinte választ kapjak a következő kérdésemre, minden félrebeszélés nélkül. - Azt mondtad, azt ígérted megkeresel. És elmondasz mindent. Miért nem tarottad be a szavad? Nem mintha nem jöttem válna rá még egyszer magamtól... De miért kínoztad magad, és ítélted magányra? - eddig is tisztában voltam vele, hogy mit tett. De most visszatértek az emlékeim, és emlékszem már mit ígért nekem, amit elmulasztott mindvégig elmondani nekem. Kalandos volt újra megismernem, és ezzel is tesztelve magunkat, hogy képesek vagyunk-e újra... egymásba szeretni. De Peter mindig is szavahihető ember volt, és már csak ezért is akarom tudni mi volt, azaz indok, amiért ezúttal nem tartotta be. A szívem továbbra is kalapál, és egy másodpercre se nyugszik.

Ha már egyszer ilyen szépen feldobta a labdát, nem tehetem meg azt, hogy nem nézek rá előbb meglepetten az utalás hallatán, ám ez csakhamar átcsap egy provokatív mosolyba, miközben büszkeségtől csillogó szemeim a vonásait kémlelik.
- Nocsak-nocsak... elérkezett hát a nap, amikor a sziklaszilárd Miss Jonesra átragad a humorom? Persze, azért még sok tanulnivaló áll előtted, de azt kell mondjam, van számodra remény, ifjú padawan! - az enyhítésben mindig partner leszek és még az imént bevitt támadása sem tántoríthat el attól, hogy szavaimmal újra és újra tesztelgessem az éppen nyugodtnak tetsző tengert. Igaz, picit visszaélek azzal, hogy tudom, nem sodorna el a hullámaival, de ennyit még megengedek magamnak.
- Kis halandó test? - vonom fel szemöldökömet, mert... eleve az nem tetszik, hogy ennyire lealacsonyítja magát, nem beszélve arról, hogy egyébként sem tartom igaznak a kijelentését, több szempontból sem. Egy boszorkány éppen most alkalmazta rajta a mágikus erejét, nem beszélve arról, hogy kevesebb, mint egy éven belül ez már a második alkalom, hogy egy ennyire radikális eljáráson kell átesnie.
- Értsünk egyet abban, hogy nem értünk egyet. - nem tudom, mi járhat pontosan a fejében, milyennek tarthatja magát, de a "gyenge" megközelítését bármikor szívesen megcáfolom. Ennek pecsétjeként pedig picit elfordítom a fejem, az arcomon végigsimító keze felé, hogy tenyerébe lehelhessek egy csókot.
- Nem, alig pár percig voltál csak kiütve. Stephen nyitott nekünk egy térkaput, jobbnak láttam, ha minél kevesebb mozgásnak teszlek ki. - bár Jameson biztos odáig lett volna a hírtől, hogy Pókember fényes nappal egy ájult hölgyet vitt magával. Többé le sem vakartam volna magamról, hogy egy pszichopata emberrabló vagyok, aki biztos valamiféle rituális módszerekkel végez az áldozataival.
- Mit szólnál, ha rendelnék valamit? Vaaagy... össze is üthetem... nos, azt az egyetlen fogást, amire leszűkíthetőek a kulináris ismereteim. A currys csirkémre nem érkezett panasz. - nyilván, mert egyedül élek, így egyetlen személy kóstolta, az is én voltam. De szárnypróbálgatáshoz mérten meglepően jól sikerült és az eddigi elkészítések során csupán egyszer gyújtottam fel majdnem a helyet, akkor is azért, mert ki kellett ugranom egy autótolvaj miatt, aki az utcában akart elkötni egy járművet. Az égett szagért panaszkodó szomszédok persze nem hittek nekem, mikor azt mondtam, hogy én jó ropogósan szeretem, de mégis mi mást mondhattam volna? Az, hogy "Bocsi, de el kellett lengenem megállítani egy fiatalkorú bűnözőt" sokkal légből kapottabbnak hatott. Érted... légből, mert ellengtem és... khm... vissza a témánkhoz...
- Jobban érezném magam, ha itt maradnál, amíg fújsz egy picit, hogy rajtad tarthassam a szemem. - vallom be egy bocsánatkérő mosoly kíséretében. Könnyítene a lelkiismeretemen, ha látnám, hogy harap egy flaatot és tényleg minden rendben van.
- Persze, utána egyből hazakísérlek, ha szeretnéd! - érthető, ha inkább a saját szobájára vágyik most, nem pedig az én lúzer ábrázatomra. Igen... sugallom továbbá szavaimmal azt is, hogy a kísérettel kapcsolatosan nem fogadok el kifogást.
A "sajnálom" kezdetű mondata viszont éppen eléggé kizökkent ahhoz, hogy elfeledkezzek arról, hogy szigorúnak és tántoríthatatlannak próbálok tűnni. Értetlenül ráncolva homlokomat tekintek rá, mielőtt megráznám a fejem, elhessegetve ezzel az egészet.
- Nem, MJ, erre felesleges gondolnod! A választás az enyém volt, így az én felelősségem, hogy vállaljam a döntéseim következményét, az elkövetett hibákkal együtt. A tiéd pedig az, hogy ne terheld magad ilyesmikkel, hanem a pihenésre koncentrálj. - ezzel lezártnak tekinteném a dolgot, de megállít... méghozzá jogosan. Megérdemli a választ a kérdésére.
- El akartam mondani... a történtek után, mikor először jártam a kávézóban. Még egy buta szöveget is összeírtam, hogy gyakoroljak, de... aztán láttalak mosolyogni... láttam, hogy milyen izgatottan várjátok Neddel az új fejezetet az életetekben. Gondtalan voltál. Rájöttem, ha akkor és ott rád zúdítok mindent, éppen ezt veszem el tőled. Az esélyt egy normálisabb életre. - mondandóm lényegéhez érve kissé berekedek, és nehezemre esik hosszan a szemébe néznem. Elvesznék, ha így tennék.
- Minden elkövetett ballépés ellenére, nekem a biztonságod mellett az a fontos, hogy boldog légy.
Tartogasson számomra bármit az élet, ismerjen a világunk bármily néven, ő a centrumát jelenti mindannak, aki, s ami vagyok, legyen az Peter Parker, vagy Pókember.

Furán érzem magam. Egyszerre érzem magam fáradtnak, kimerültnek, és... könnyűnek. Igen, ez a legmegfelelőbb kifejezés arra, amit érzek. Régóta nyomta valami a vállamat, éreztem azt az ürességet, amit soha nem tudtam hova tenni, mindig arra fogtam, hogy biztos a tinikór végét jelentő "mit kezdjek magammal, az életemmel, ki vagyok én" szokásos szorongás. De nem az volt, tudom már, hogy valószínűleg fotózni szeretnék, próbálok erre is koncentrálni. Volt barátom, de sajnos azt elrontottam, de azért is jöttem össze Harryvel, hátha ő betudja tölteni a bennem lévő feketelyukat. De nem ő volt, amint Petert kezdtem megismerni, kezdett kitömődni ez a lyuk, de mégis mindig valami hiányzott. Majd egyértelművé vált, hogy az emlékeim hiánya kreálta bennem ezt a sötétséget. Most, hogy minden visszajött, úgy érzem a súly levált rólam, az üresség sincs már, olyan... megnyugodtam.
- Igen, mármint ezt úgy értem, hogy nem vagyok egy Marvel kapitány, gondolom egy olyannak, aki tud lélegezni az űrben, semmi egy emlékvisszaállítás. - mosolygok, mert látom nem tetszik neki a kifejezés, amit magamra ragasztottam. Nem vagyok szuperhős, nincs szupererőm, egyértelmű, hogy egy átlagos lány vagyok, aki csak annyit bír ki, amennyit a halandó teste engedélyez.
- Oh akkor rendben, már féltem hogy kómában töltöttem az elmúlt 1 hónapot, és kimaradtak a vizsgák. - forgatom a szemeimet, igen jelenleg a vizsga a rémálmom. - Köszönöm. - megborzongok apró csókjára a tenyerembe. Mély levegőt kell vennem.
- Uh imádom a curry-t. - mosolygok rá szerényen, no meg kíváncsi lennék, milyen a főztje. Valamiért úgy érzem, nem lesz benne profi, de nem is kell. És miért, azaz első gondolatom, hogy majd maximum én megtanulok főzni? Főleg, hogy borzasztó vagyok a konyhába... katasztrófa... csak mélyek az érzéseim iránta, ha már ilyeneken gondolkodom. Mikor azt mondja, jobban érezné magát attól, hogy ha itt maradnék, melegség önt el.
- Szívesen maradok, ha nem zavarlak semmiben. De a főzésben nem tudok segíteni, ha az a célod. - sajnálom a rosszhírt. Csak vigyorgok magamba. Őszintén szólva nagyon szeretnék vele maradni. Úgy érzem, nem is tudom miért... de egyszerűen mintha időt akarnék bepótolni vele. Bután és logikátlanul hangzik, tudom.
- Csak ... írnék anyámnak, hogy tudja nem raboltak el... vagyis akaratomon kívül. - vigyorgok rá. - Hol a telefonom? - miután megkapom gyorsan pötyögök, oda haza. Fogalmam sincs, hogy alakul a nap... az este... inkább azt írom, hogy sokáig tanulok a könyvtárba, és lehet ha elúszik, akkor az ismerősömnél alszom... oké tudom, amint... amint tisztázódik minden, elmondom az igazat, de nem kezdhetem azzal, hogy Héééé anyu, figyuzz visszatértek az emlékeim az ex barátomról, és most szeretnék vele lenne, nála alszom xoxo. Most csak ez egy kegyelmes füllentés, mint az hogy nem mondom el ki pókember, ha rákérdeznének. Majd kárpótlom, és elmondom neki.
Majd hogy teljesen megnyugodjak muszáj Petert kifaggatnom arról, ami legjobban baszkurálja a csőrömet. Muszáj megtudnom miért nem keresett meg azonnal, és mondott el mindent, ahogy azt ígérte.  Ahogy hallgatom őt, és szemébe nézek, látom, hogy ő már nem az a felelőtlen tinédzserfiú, akit ismertem. Egy felnőtt férfit látok magam előtt, aki mindent elveszített, és feláldozott. Könnyek szöknek a szemembe. Elsőnek nem tudok megszólalni mind erre. Csak homlokomat teszem az övére, és mély levegőt veszek.
- Szeretlek Peter. - mondom ki, olyan egyszerűen, és könnyűen, mint a lélegzés. Ebbe minden benne van, amit mondanék. Hisz Nélküle hogy lehettem volna egy percig is boldog? Hogy gondolhatta?

Hékás, eddig azt hittem, hogy az önmagunk másokhoz való hasonlítgatása az én asztalom... óhatatlanul mosoly terül el az arcomon, de nem Marvel Kapitány említésének nyomán, hanem arra a gondolatra, hogy talán (megnyomva a talán részt!) tényleg nagyobb hatással vagyok rá, mint azt ezidáig gondolni mertem. Mármint, persze, húztam őt az imént azzal, hogy ragadós az utalási mániám, de az a tudat, hogy ilyen szinten beengedett engem a falai mögé, és engedte, hogy lássam, igazán őt lássam, gyorsabb tempóra készteti a szívverésemet.
- Ha engem kérdezel, nincs szükséged szupererőkre ahhoz, hogy menő legyél. - elég csak arra gondolni, mennyi mindenen ment keresztül (khm.. helyesbítés, mennyi mindennek tettem ki) az elmúlt két évben. Mégsem hagyta, hogy ezek megváltoztassák. Nem hunyt ki az a magabiztos erő, amit íriszei sugároznak magukból, s nem tűnt el az a gyengédség sem, melyet egy-egy mosolyával kínál fel, észre sem véve, mekkora energialöketet ad velük.
- És lefogadom, hogy az a csillagos, vörös-kék szerkó képességek nélkül is jól állna. - nem, nem kalandoztam el... nagyon... egy picit, maximum.
Meg kell köszörülnöm a torkomat.
- Érted.. ha esetleg.. tipp kellett volna Halloweenre. - ez volt eddig életem mentése.
- Ne aggódj, ha egy hónap lett volna vagy bármekkora időintervallum, ami a jelenlegit túllépi, azt már gyorsan összeraktad volna abból, hogy egy sokkal idegroncsabb kiadásommal beszélgetnél. - már csak a felvetéstől összezsugorodott a gyomrom. Egyből megjelenik lelki szemeim előtt egy kórterem, és ő ahogy... nem, ezt erővel el kell hessegetnem a fejemből. Így is szerintem akkorát nyeltem a felvetésre, hogy azt szabályosan hallani lehetett ebben a közelségben.
- Nem-nem, a vacsi az én reszortom lesz, ami a vendéget illeti, bár a kezdeti szívrohamomon már túl vagyok, a "Csak semmi megerőltető akciózás!" szabály továbbra is érvényben marad. - a szigorú ábrázat, amit felveszek szavaim mellé, felszín alatti komolytalanságot sugallhat, ennek ellenére kész vagyok betartatni.
- És ha megpróbálod áthágni ezt a szabályt, emlékeztetlek majd rá, hogy hálóvetőim vannak. - oké, ez a "fenyegetés" a fejemben sokkal jobb ötletnek tűnt, akkor kimondva miért hangzik máshogy? Csak mantráznom kell. Ne vörösödjek, maradjak laza, ne vörösödjek, maradjak laza, ne... jó, ennél jobban ne vörösödjek éééés maradjak... valami.
- Pedig már kezdtem azt hinni, hogy ha bebukna a szuperhősi élet, felcsaphatnék profi emberrablónak. - fejemet csóválom, miközben mellkasomra tapasztom a kezem. - Az érzéseimmel játszik, Miss Jones!
Átnyújtom az éjjeliszekrényre fektetett mobilját. Míg ujjai kíméletlenül ostromolják a képernyőt, én addig az arcát fürkészem ebben a mesterséges megvilágításban és képtelen vagyok közben levakarni a vigyort az arcomról. Boldog vagyok, mert nem esett baja, boldog vagyok, mert vissza tudtam adni neki azt, amit miattam vesztett el... és amiatt is boldog vagyok, mert beleegyezett, hogy itt marad nálam. Ahogy válaszolt, egyből mélységes megkönnyebbülés lett rajtam úrrá, igazából azt sem tűnt fel, hogy izgulok, amíg meg nemm hallottam a beleegyezését.
Most pedig könnyes szemeibe bámulok, és nem tudok megálljt parancsolni felemelkedő kezemnek. Ujjaim utat találnak maguknak az arcára, hogy leheletfinoman simítsanak végig bőrén, mintha csak délibábként illanna el, ha ennél többet engednék meg magamnak.
- Én is szeretlek, MJ! - átlag tónusomnál halkabban, és mégis, olyan erővel hagyja el számat a nyilvánvaló, mintha egy detonáció rázná meg a levegőt, hogy mély csendet hagyjon maga után. Egy idilli némaságot, melyben ljjebb siklik arcán a tekintetem, majd közelebb hajolok, hogy megismételjem iménti vallomásomat, csak ezúttal szavak használata nélkül. Ajkait csak lassan, puhán érintem, belesűrítve, mennyire törődök vele, s minden gondolatot ebbe a csókba, amit nehéz volna szavakba öntenem. Van egy bizonyos zabolázott aspektusa annak, ahogyan rabul ejtem ajkait, egy mohó éhség, melyet láncok helyett hálókkal béklyózok meg, hogy ne nyerhessen teret.
- Jobb... jobb, ha szolgálatba helyezem magam. - igen... az a csirke nem fogja elkészíteni magát.

Csak mosolygok a megjegyzésén. Imádom, hogy ezt teszi velem, még ilyen helyzetben is megtud mosolyogtatni, nevetni, mikor legszívesebben csak átaludnám az éjszakát. Miért nem teszem? Nem akarok aludni, nem akarok több időt elvesztegetni, és nem akarok több emlékképet egyszerre látni. Egyszerre elég volt.
- Mondjuk ha a kóros igazság mondás szupererőnek számít, akkor mégsem állok olyan messze tőle. Csak egyedi lógó kéne. - gondolkodóba esek, de úgy hiszem ezzel jó magasra feldobtam azt a bizonyos labdát. - Na jó ehhez picit most fáradt lennék, majd legközelebb kitalálunk valamit. - nem hiszem, hogy most ez lenne a legfontosabb megbeszélni valónk.
Nagyon jól esik, hogy ennyire aggódik értem. Így igyekszem visszatartani minden érzelem hullámomat, ami elárasztani kész szegény Petert.
- Köszönöm. - csak ennyit tudok kinyögni, vörös arccal, mert igen, érzem hogy ég az arcom közben. És persze eléggé félénken, amennyire nem szégyenlem.
A vacsi felajánlására felélénkülök, a korgó gyomrom bizonyíték rá, amit picit szégyellek. Annyi mindent megbeszélni valónk van. De üres gyomorral hogyis menne? Bár amennyire ismerem magam, úgyse fogom vissza fogni magam.
- Alig várom. Kíváncsi vagyok a szakácstudományodra. - vigyorodom el, picit azért gúnyosan, és van benne némi szarkazmus.
Elrablós megjegyzésére csupán felnevetek, de muszáj vagyok szólni oda haza, bárhogy is alakul az este, ne várjanak haza. Majd kijavítom szörnyű hibámat, utálok hazudni, nem is szoktam, és anyám tudja ezt, így rögtön elhiszi, amit írok neki.
És tudtam, hogy nem fogom tudni vissza fogni magam, és tudtam, hogy elöntenek az érzelmek. Minden jó lesz most már együtt vagyunk, minden rendbe jön. Mintha a gondolataimba olvasna, és érzem ajkait az enyémen. Szívemet a torkomba érzem, és kellemes borzongás fut át rajtam, az érintésére. Most már teljes, teljes a csók is. Hisz már emlékszem az elsőre, és ... a majdnem elsőre. Megannyi érzelem tőr elő belőlem, megannyi emlékünk, ami ezeket az érzelmeket csak megerősíti. Aminket átmentünk: együtt.
Peter időben megszakítja a csókot, mielőtt még hevesebbé vált volna, és gyanakszom a még mindig korgó gyomromra, ami visszhangzik a szinte üres kis lakásba.
- Rendben, hajrá Tigrisem. Én majd innen szurkolok. - kacsintok.

- Tudod, hogy nem kell megköszönnöd. - ellágyultan nézek rá és nem tudom megállítani magam abban, hogy ujjbegyeim végigtáncoljanak piruló arcán. Vagy.. ha esetleg eddig nem tudta volna, akkor most közlöm vele. Annyit köszönhetek már neki, hogy számomra mi sem természetesebb annál, hogy itt vagyok neki, ha szüksége van rám.
- Tájékoztatásul közlöm, hogy kiélesedett érzékek nélkül is detektálom ám a kétkedést a szavaidban. - uralkodó vigyorom megtagadja, hogy elhagyja felségterületét, de azért nyelvemet kiöltöm rá, csak hogy érezze, senki sem illetheti rejtett tehetségemet szarkazmussal büntetlenül.
- De majd meglátjuk, mit szólsz akkor, ha minden háztartás polcán ott lesz "A GasztroPókja" című, elengedhetetlen szakácskötetem. - ami zsebkönyv lesz, ezzel a rátával haladva még olyan tíz év és talán meg is jelenik. Vagy nem... egy szupergonosz még keresztül húzhatja.
- A címe lehet, hogy más lesz. - teszem hozzá néhány pillanatnyi hatásszünetet követően. Senki se ítélkezzen, még kiforratlan a márkanév, itt-ott csiszolni kell.
Ezután viszont már tényleg elhagyom az ágy körzetét, mert ha tovább maradok MJ közelében, annál nehézkésebben fogom magamat rávenni, ebben az esetben azonban kapóra jön a távolság, mert elfordulok, és nem láthatja, hogy a kapott becenévtől Csodálatos Rákember lettem. Előbb egy kitérőt teszek a fürdőszoba felé, hogy gyorsan megszabaduljak a pókruhától és valami kényelmesebb viseletben álljak neki alkotni. Az a mázli abban, ha az ember egy fogás tökéletesítésén próbálkozik, hogy bár egyéb tekintetben szerény a lakás felszereltsége, az alapanyagok miatt nem kell aggódni.
- Mesélj, hogy megy mostanában a fotózás? - szólalok meg, mikor már lassan kezdenek kellemes illatok terjedni a lakásban. Oké, azzal tisztában vagyok, hogy egy olyan nap után, mint a mai, mennyire abszurdnak hathat hétköznapi mivoltából fakadóan ez a kérdés, de megvannak rá a magam nyomós indokai:
1.: Érdekel, mi van vele, és bármilyen őrültté válhat a világunk, mindig figyelni fogok rá.
2.: Azért még aggódok miatta, és nyugodtabb vagyok, ha hallom a hangját, mert akkor tudom, hogy minden oké.
3.: Ha esetleg konyhai ténykedéseim során dúdolni kezdtem volna és úgy tenni, mint aki nagyon tud énekelni, ezzel gyorsan elterelhetem róla a figyelmet.
4.: A Szentélyben elhangzottak egyike sem éppenséggel egy olyan könnyed téma, amit most szívesen felhoznék, ahhoz éppen elég mindenen van már túl.
- Döntöttél azzal a kurzussal kapcsolatban, amiről a kávézóban meséltél? - ami azt illeti, kimondottan jóleső érzéssel tölt el, hogy kivételesen olyasmit hozhatok fel, ami nem foglal magába álarcokat, képességeket, vagy fenyegetéseket. Vagy mindet egyszerre.
Felé fordulva támaszkodok a pultnak, ujjaimmal halkan dobolva a falapon.
A távolság nem tengernyi, mégis, én annak érzem. Khm... könnyebb volt, amikor vonásai helyett a készülő csirkére koncentráltam.
Beletelik ugyan még egy kis időbe, de azért sikeresen tálalok a kerek kis asztalhoz, majd kihúzom a hölgynek a széket.
- Heh... mondjak valami furát? Már viszonylag régóta megvan ez az asztal, de szerintem most ülök ide először. - védelmemben szóljon, általában nem sok időt töltök itt, így vagy útközben harapok valamit vagy épp a maszkot félig felhúzva, egy pirítóssal a kezemben suhanok ki az ablakon. Igazából csak azért szereztem be ezt, mert eszembe jutott, hogy May rosszallóan csóválná a fejét, ha azt látná, hogy még egy ebédlőasztalom sincs. Hát, még ha tudná, hogy az ebédet se mindig tartom be.
- Ó, és felhívnám a figyelmedet arra, hogy elkészültem és semmi sem gyulladt fel. - persze, mert a múltkori óta odafigyelek arra, hogy minden gyúlékony távol legyen a munkaterülettől.
- De persze, az írásos bocsánatkérést elfogadom a vacsora után is. - talán az írásos résztől is eltekintek. Talán.
Egyébként, büszke vagyok a végeredményre, eddig határozottan ez a legjobb kreálmányom. Végtére is, nem olyan bonyolult ez olyan, mint a kémia, és a hálófolyadék a bizonyítékom rá, hogy a kotyvasztásban otthonosan mozgok.
Akkor miért vagyok az átlagnál idegesebb?
Mert ő MJ, ezt neki készítettem, ez az első ilyen eset, hogy... és ő MJ, én meg a lúzer barátja és.. óegeknemakarokbeégni.

A gasztropók cím lehetőségen hangosan felnevetek.
- Ez tetszik, szerintem teljesen jó név, és cím lenne. Ha eljutsz odáig, semmiért ne váltsd le.
Majd közbe megy is előkészíteni a főzőcskézéshez valót, én pedig próbálom magam kényelembe helyezni az ágyon, amit megvallok nem könnyű. Borzasztó ez a matrac... majd beszélnünk kell róla. Kitömöm magam mögött a helyet párnával, majd magamra húzom a takarót. Anyukám válaszolt is: " Rendben, vigyázz magadra, írj este, hogy alakult. Puszi „ Peter kérdése meglep, így csak picit érthetetlenül pislogok rá laposan párat.
- Kurzus? - iskola... most olyan messzinek, távolinak és értelmetlennek tűnik. Nem rég nyúlt bele az elmémbe egy boszorkány, miután beszélgettek két varázslóval, a nő ráadásul nem is ebből a dimenzióból származik. Majd, ha agyam kap elég oxigén, és a gyomrom némi táplálékot, előre kapok, muszáj vagyok pontosan kikérdezni arról a beszélgetésről, pontosan miről is volt szó. Tudnom kell, és nem igazán tudtam, akkor, ott figyelni mindenre. Gondolataim önző módon azon jártak, hogy visszakapjam az emlékeimet. Túl sok információt kaptam egyszerre.
- Öhm, most úgy döntöttem a rajzot leadom, festészet és fotózás marad. Annyi beadandó van ezekre, hogy így is lehet egyre lesz időm. De lesz egy nyaram kitalálni, csak következő félévtől lehet felvenni. - mély levegőt veszek. - Azt veszem észre a fotózás érdekel egyre inkább. De te is fényképezel jelenleg nem? Mondjuk ez fura... közös hobbi, meló. - mosolyodom el. De ebben egyetlen egy negatívum van, vagy lesz. Méghozzá az, ha Peter jobb lesz benne, akkor lehet feladom és új dolgot kell keressek. Őszintén szólva, van némi elhatározásom, de mégis picit elveszettnek érzem magam, ha abba gondolok bele mégis pontosan mit akarok csinálni. Fotózásba is több különböző művészeti ág van, azok közül is lehet választani. De ezzel már úgy vagyok, sodródom az árral, ahogy lennie kell.
Az ételnek már egész jó illata van, és a pocakom is jelez, hogy ő is elégedett vele. Izgatottan felülök, majd mikor Peter előkészíti az asztalt, felállok, és leülök oda.
- Hát ez tényleg fura. Oké, hogy gondolom keveset vagy itthon. De legalább enni szoktál itt? - emelem fel kérdőn a szemöldököm, majd ahogy látom a tekintetét, összeszaladnak már mérgesre. - Azt hiszem ez esetben többet kell igényelnem a házi kosztot, akkor talán te is több ilyet ennél. - nem mintha gond lenne az egészségével, vagy a fittségével... gondolom ez is hozzátartozik a pókléthez.
- Igen érzem, nagyon jó illata van, és valóban nem füstösen. - vigyorgok rá. - Na jó sok a beszéd, inkább kóstoljuk meg. - majd így is teszek. Első falat után picit megállok, gondolkodó fejet vágok, majd fapofával nézek rá, meg se szólalok, igyekszem minél inkább húzni az agyát, a reakciómmal. Majd végül elmosolyodom, mikor azt kezdem észre venni, hogy vörös a feje. - Isteni, én gasztropókom, ez legalábbis megy. - és beis falom az egészet. Megesszük mindent. Majd hátra dőlök.
- Na szóval... kérem az összefoglalót arról, hogy miről beszéltetek hókuszpókusszal. Megvallom, eléggé ideges voltam, és nem igazán értettem összességében ezt a multiverzumos dolgot, meg a szörnyet, aki támadni akarja a földet. Csak kérlek... kíméletesen. - tehát: érthetően foglalja össze nekem, akár ha tetszik, mint egy teljesen kezdő hülyegyereknek, miről is szólt az ottani beszélgetés.

Különös... miközben MJ-re figyelek, a saját kétségeimből, rejtett gondolataimból képződött belső, zajos vihar elcsendesülni látszik, hogy a helyét olyan nyugalom vegye át, amelyet még nem tapasztaltam ezen falak között. Bizonyos értelemben, maga a lakás fordította ellenem a benne rekedt némaságot, hogy általa maximális decibelre tekerje elmém hangszóróit, melyek megszűntek működni most, hogy foglyának figyelme szúró érzést keltő hullámai helyett teljesen másra terelődik.
- Legalábbis addig még biztosan, ameddig a bájos modorú főszerkesztő úgy nem dönt, hogy a gazdasági helyzetre való tekintettel inkább szűkítené az alkalmazotti körét. - félig-meddig csak viccelve dobom be ennek lehetőségét, mert egyfelől az ilyesmi mindig benne van a pakliban, másrészről pedig lényegében most sem számítok az egyik teljes munkaidejű alkalmazottjának, csak egy srácnak, akinek a képeiért a jobb napjain (igaz, elképzelni nem tudom, hogy az ő értelmezésében mi számít "jobb" napnak) kvázi elfogadható összeget hajlandó fizetni. Hivatalosan sosem tett utalást arra, hogy bármivel is több lennék ott egy szabadúszónál, akit olykor hajlandó akár öt percnél tovább is elviselni. Valamiért... ami fura. Viszont úgy tűnik, van közöttünk egy ki nem mondott megállapodás: én nem adom el más szerkesztőségnek a képeket, ő pedig nem forszírozza, hogy pontosan hogyan is voltam képes egy-egy adott szögből lőni őket. Ilyen egy működőképes munkakapcsolat. Csak tudnám, ki lehet az a Palmer. De legalább már nem szólít Raynek.
- Szerintem jól állna neked a fotóriporterkedés. - osztom meg vele meglátásomat egy szégyellős kis mosoly keretében. Ahogyan azt már nem egyszer demonstrálta, MJ-nek van egy veleszületett adottsága az igazság lenyűgözően gyors kiszimatolásához, olyan apró jelek észrevételéhez, melyek felett mások könnyűszerrel elsiklanának, minden adott ahhoz, hogy testközeli legyen számára egy ilyen állás. Hab a tortán, hogy becslésem szerint minden létező bűnügyi dokumentumfilmet látott, így a művészeti hajlamok mellett nem kevés dedukciós készséggel van megáldva.
- P.. persze, hogy szoktam itt enni. Mégis.. miféle kérdés ez? - próbálok én nem tudomást venni a szívverésemről, ami a füllentés miatt, illetve a kóstolás utáni ítéletre várva jószerével egy Metallica - One feldolgozást dobol el a mellkasomban, hogy aztán ajkaim közül egy megkönnyebbült mosoly szökjön ki, mikor végre megszólal. Nem finomkodott a pillanat kínzó elhúzásával, szóval büszke vigyorom mögött úgy érzem magam, mintha újra ledobtam volna vállaimról a Keselyű búvóhelyének romjait.
Kérése hallatán viszont rajtam a sor, hogy ne feleljek azonnal, hanem néhány másodpercig csak homlokomat ráncolva fürkésszem.
- Biztos vagy benne? - nem arról van szó, hogy azt feltételezem, nem tudná kezelni. Közel sem. Bármikor örömmel mondom el, mennyire elképesztőnek tartom, s hogy szerény meglátásom szerint sokkal többet képes elviselni, mint amennyit önmagáról feltételez.
- Enélkül sem volt ez éppenséggel egy átlagos nap, senki sem hibáztatna azért, ha inkább pihenéssel töltenéd az estét, ahelyett, hogy erre kellene gondolnod. - én biztos nem tekinteném gyengébbnek miatta. Tudom viszont, hogy ha valóban ezt szeretné, nem fogom tudni lebeszélni róla, így várok még egy kicsit és ha nem gondolja meg magát, lemásolom korábbi mozdulatát azzal, hogy magam is hátradőlök a széken, jobbommal barna tincseim közé túrva keresve, mi is volna a legjobb módja az összefoglalásnak.
- Nos... az elhangzottak alapján a világok között korábban már kitört egy háború, aminek egy személy képes volt véget vetni. Most azonban, hogy ő már nincs, ennek a személynek a többi, kevésbé barátságos változata újra zűrt fog okozni a multiverzumban. Jó hír, hogy nincs okunk aggódni, mert lehet, hogy mire ideér, addigra egy lélekevő entitás átveszi az uralmat a Föld teljes lakossága felett. - még egy vidám, "Sikerült, összefoglaltam!" üzenetű mosolyt is megeresztek a végére. De azért a pillantásom hamar bocsánatkérővé válik.
- Bocsi, gondoltam, a legkíméletesebb megközelítés a "tépjük le a sebtapaszt" módszer. - lássuk be, akárhogy fogalmazzuk meg a tényeket, kimondva nem lesz kevésbé bizarr és aggasztó.
- Ha minden igaz, talán a birtokunkba kerülhet egy eszköz, amit a háborút megállító Megmaradó használt és aminek segítségével remélhetőleg kicsit többet megtudhatunk. A misztikus fenyegetésre pedig Stephennek és Cleának van terve, aminek a részleteit jobb, ha csak ők tudják. - tudom, ami a megnyugtatást illeti, ez azért nem valami sok. Még mindig tele van mindkét téma kérdőjelekkel és buktatókkal, viszont ezek olyasmik, amiket jelen pillanatban aligha fogunk tudni feloldani.
- Most viszont nem igazán tehetünk semmit. - abból kiindulhatunk, hogy a világunk ma este nem ér véget, máskülönben Doki feltehetően ezzel vezette volna fel a fejlemények ismertetését. Mert hát.. fontossági sorrend, ugyebár.

- Ha félsz, hogy megváll tőled, akkor próbáld magad egyedivé tenni, nélkülözhetetlenné. Azért valljuk be marha jó Pókemberes fotókat tudsz csinálni, amit más nem tud. Szóval nem hiszem, hogy pont tőled válna meg. Amúgy is már saját Nemezise lett Pókember, amit nem igazán tudok hova tenni, bár ahogy hallom a hallgatói többsége se. Amúgy, ha nem ismernélek elé szórakoztató. - mosolyodom el, hogy azért megnyugtassam. És most, ahogy kimondom jövök rá, hogy Peternek azért nem lehet könnyű, hogy a munkaadója, a legnagyobb ellensége is egyben. És van mikor, olyan cikkekhez kell adnia a saját fotóit, amin hazudik, vagy egyszerűen saját szájízé szerint ferdíti a valóságot.
- Én csak akkor fogok maximum ott dolgozni, ha a jó öreg JJJ nyugdíjba megy. Már ha lenne ott lehetőségem. - Igazából kezdek elgondolkodni a dolgon, ahogy beszélünk róla. Végül is ha fotóriporter, oknyomozóriporter... mennyit tudnék segíteni Peternek... Ajkamba harapok, de ez egy hirtelen ötlet, nem tudom, mennyire lennék alkalmas a nagy számmal, bár tény, hogy erre a munkára az kéne, de jó sokszor is bajba kerülhetnék miatta.
- Persze. Áh szerintem most pihenek eleget. - mosolygok rá. Meg amúgy is tudni akarom mibe akarják belekeverni. Nem is szólok bele, csak elfogyasztom a maradékot, szedek repetát, nagyon éhes vagyok. Közben végig hallgatom Petert nem szólok bele. Miután végzek én is hátra dőlök, és aggódva nézek rá.
- Arra gondolom semmi esély, és nem lesz szerencsénk, hogy meggondolja magát. - sóhajtok. Aggódok, aggódok miatta, és a családom miatt. Ő miatta már csak azért is jobba, mert beleviszik a közepébe, és akaratlanul is Tony Stark áldozata jut eszembe, amitől most összerándul a gyomrom. Miért? Mert tudom Peter is képes lenne rá.
- Csak ígérd meg... ígérd meg mindenről szólsz, ha már közeleg, ha már... kellenél. Rendben? És, hogy bármi történik vigyázol magadra. - megfogom a kezét az asztal fölött. Miért kell az ígéret? Hogy én jobban érezzem magam. Tudom, ha ott lesz a kellős közepén... nem fog a saját épsége miatt aggódni.

- Nem tudom, hogy van-e ott egyáltalán olyan személy, aki az ő szemében nélkülözhetetlen. Bár, ahogy észrevettem, Betty jelenlétéhez mostanra már egészen hozzászokott. Igaz, erre csupán abból következtetek, hogy egyre kevesebbszer hallom, amint elküldi őt a kávéjáért. - a férfi esetében ez szerintem felér egy hangos elismeréssel. Nem mintha ebben megbízható forrásnak minősülnék, a nála tett látogatásaim sosem tartottak tovább az abszolút szükségesnél, vagyis annál a néhány percnél, amennyi idő alatt "kiértékelte" a képeket és megítélte az árukat.
- Jobb, ha nem keltek túl nagy feltűnést. A teperéssel csak felhívnám magamra a figyelmet és ő vagy egy másik riporter kérdezősködni kezdene, hogy miként voltam képes egy-egy szögből fotózni vagy honnan tudom, mikor és milyen fókusszal lőjjem a képet. - néhánynál már így is kockáztattam, az olyanoknál, amelyeket könnyebb kimagyarázni, például egy szomszédos tetővel vagy hasonlóan elérhető, stabil rálátási ponttal.
- Még a végén azért rúgna ki, mert arra a következtetésre jut, hogy tuti egy követ fújok Pókemberrel és nem akarná, hogy a Bugle.Net-et egy önbíráskodó bűntársával hozhassák összefüggésbe. Vagy... rosszabb esetben kitalálná, hogy szervezzek le egy interjút közötte és a kedvenc jelmezes hőse közt. - sok szempont van, amit érdemes észben tartanom, még ha ez azzal is jár, hogy nemsokára új munka után nézhetek. De nézzük a jó oldalát, úgy hallottam, Mr. Delmar kisegítőt keres a boltjába.
- Jonah és a nyugdíj egy mondatban? - felszalad a szemöldököm, majd a pillanatnyi meghökkenés után jóleső kacajtól rázkódok.
- Ha esetleg tesztelni szeretnéd az irodájában lévő üvegek hangtűrő képességét, ezt mindenképp mondd el neki is! - az már egy másik kérdés, hogy velem ellentétben ő mennyire értékelné.
- Egy olyan emberről beszélünk, aki képes többet foglalkozni egy történettel, mint a saját egészségével. - ez önmagában inkább aggasztó, mint rossz tulajdonság. Arról már ne beszéljünk, ahogyan a munkájába tudja vetni magát, s beleölni minden idejét, ahelyett, hogy azt otthon töltené. Ezt az érzést... a menekülést... túl jól ismerem.
- Az nem kifejezés, hogy lenne esélyed. A szerkesztőségük pedig gazdagabb lenne egy odaadó riporterrel. - kételkedik magában, de én itt vagyok, hogy higgyek benne, akár kettőnk helyett is.
- Vegyem ezt egy burkolt figyelmeztetésnek, hogy ha valami történik, akkor személyesen gondoskodsz majd a kinyírásomról? - ajkaim szegletében apró mosoly bújik meg, miközben tekintetemmel az övébe mélyülök. Érzem, hogy a levegő sűrűbbé válik, a súlyt, mi láthatatlan, rojális palástot öltve tekint ránk a fejünk fölül. Ujjain végighúzom az enyémeket, tőlem talán szokatlan némaságba burkolózva, mielőtt mély levegőt véve megtörném a némaságnaqk körülöttünk keletkezett üveggömbjét.
- Ígérem, hogy megteszek mindent, ami tőlem telik! - sablonosnak, általánosnak hathat, de csak esküm eme megfogalmazásában vagyok képes beleépíteni egy kiskaput, amit expliciten szóvá ugyan nem teszek, arcán végigsikló (khm, s ajkain némileg megakadó) pillantásom árulkodhat felőle: nem fogom saját épségemet az ő biztonsága elé helyezni. Ismer már annyira, hogy tudja, ki fog nálam prioritást élvezni, s ennek megtörésére hiába kérne.

Csak mosolyogva hallgatom, nincs valami túl jó véleménnyel JJJ-ről, amit meg is értek. Csak egyszer voltam bent, mikor Petert kerestem, azóta is cseng a fülem.
- Mondjuk ha időzítőre állítod, és felpókhálózod valahova a gépet ? Najó, öhm... és nem lenne más amit szívesen csinálnál? Mi lett amúgy a főiskolával? M.I.T. ?? Te tudós vagy Peter, imádod...  Tudom Pókember mellett nem lehet könnyű ezekre is... odafigyelni, de tudom menne.  
Megfogom a kezét. Olyan sok áldozatot hoz nap mint nap, és pont ezért mondom főleg megérdemelné, hogy főiskolára járjon, és az legyen, aki mindig is akart. - Ha tudok valamiben segíteni, tudod rám számíthatsz.  - mosolyodom el bátorítóan. Nem akarom, hogy megrekedjen, és az egész élete áldozat legyen.
- Amúgy is vannak más újságok is, ha úgy döntök. - vonom meg a vállamat, majd picit hátrébb dőlök. - De tényleg teljesen képlékenynek érzem. Lehet visszajöttek az emlékeim, és voltak olyan pillanatok, mikor régebben mást akartam... lehet visszajön, nem tudom. - igen van egy kis apró bibi ezzel, hogy jelenleg picit zavartnak érzem magam a visszatérő emlékfoszlányok miatt. Nem úgy fog ez működni, ahogy gondoltuk, hogy hirtelen olyan, mintha misem történt volna. Úgy lesz mint eddig, csak migrén helyett valódi képek jönnek be, tisztán, és élesen. Remélhetőleg. A lényeg, most biztos pár napig pihenésre lesz szükségem. Hozzákell szoknom a dologhoz, és tényleg hogy jönnek vissza az emlékek. Álmomba sokként törtek rám, és ismerős meleg érzésként tudom, és látok, egy-egy jelenetet előttem. De nem merek teljesen örülni. Nem mondom ki hangosan, de picit tartok tőle, ez mivel fog járni. Minden filmben, Mangában, rajzfilmben, könyvbe a varázslatnak mindig ára volt...
- Vegyed. - válaszolok fa pofával, véresen komolyan, közben fenyegetően előre dőlök. Megszorítom a kezét, majd egyszerűen minden érzem, minden, ami mostanában nyomta a vállam, és visszatartottam. Szinte nem is gondolkodom, csak cselekedek, már hova finomkodjak? Felnőttek vagyunk már, és tisztában vagyunk az érzéseinkkel. Felállok, el nem engedve a kezét, és a mini asztalt körbe járva, az ölébe ülök.
- De komolyan Peter.. nem akarlak még egyszer elveszíteni. - nem csinálok semmit, egyszerűen, csak szorosan hozzábújok, erre van szükségem. Rá van szükségem.

Hagyom, hogy egy pillanatra elsodorjanak szavai hullámai, ízlelgetve a felvetését, ahelyett, hogy rávágnék valami elmés poént.
- M.I.T. Nem is tudom... olyan távolinak tűnik már. - szürreálisnak hat belegondolni, hogy kevesebb, mint egy éve még hárman tervezgettük, milyen lesz a nagybetűs élet egy másik városban. Most inkább olyan, mintha valaki másnak az élete, valaki más tervei lettek volna. Fájdalmas beismerni, de könnyen meglehet, hogy puszta önáltatás volt azt hinnem, csak úgy hátat fordíthatok mindannak, ami itt van... és ami ide fog mindig kötni.
- Különben sem mehetek el. Most nem. - és, bár ezt nem mondom ki, de talán soha. Nem engedné a lelkiismeretem, hogy búcsút mondjak Pókembernek, és New Yorknak elkél valaki, aki két intergalaktikus misszió között az utcákra vigyáz.
- Ki tudja, talán ha kicsit nyugodtabbak lesznek a körülmények, majd beadom valamikor a jelentkezésemet az Empire Statere. - vonom meg a vállam, mintha csak egy teljesen mellékes témát próbálnék meg ezzel elhessegetni. Nem arról van szó, hogy a tudomány iránt táplált szeretetem változott volna vagy arról, hogy ne venném komolyan a kérdéskört, mit is akarok kezdeni a jövőmmel, ám most van olyan, ami... egészen pontosan, aki jobban leköti a figyelmemet. Ujjait nézem, amiken az enyém szüntelenül mozog, hogy apró simításokkal illesse.
- Akkor most hadd visszhangozzam a te szavaidat: tudod, hogy rám számíthatsz. Bármi lesz, bárhogyan döntesz, én melletted állok. Legyél a város legmenőbb riportere vagy a művész, akinek a kiállítása tömve lesz emberekkel a megnyitóesten, én ott leszek. - közlöm egy vidám, játékos mosollyal az arcomon, ami mögött a megtörhetetlen elszántság. Igen, a megnyitóesten a középszerű, szürke Peter Parker némileg ki fog lógni sorból, de ez nem fog megállítani abban, hogy támogassam. És ez nem csupán arra vonatkozik, amivel foglalkozni szeretne.
- Ó, ez már egyenesen fenyegetés? - volt idő, mikor idegesen nyeltem volna egy hatalmasat egy zavart mosoly kíséretében ettől a komoly, vesébe hatoló nézésétől. Most? Noha tudom, hogy a mondás szerint nem szabad játszani az oroszlán bajszával, lemásolom a mozdulatát, és a pillantását állva dőlök előrébb.
- Na és pontosan mit akarsz tenni? - nem tudnám megmondani, mikor alakult ki az, hogy imádom provokálni. Figyelni azt a bizonyos villanást a szemeiben még mielőtt válaszolna. Egy mondattal képes sarokba szorítani és... most... most még annyi sem kell neki. Figyelem, ahogy feláll és közelít, de megszólalni nem tudok. Elváló ajkaim között csak a levegőt tudom kifújni, mikor a közelségét érzem.
- Akkor tudod, én hogyan érzek. - hálás vagyok a minimális távolságért, mert ezekben a pillanatokban nem volnék képes több erőt vinni hangomba annál, ami ezen suttogásomhoz szükséges. Szívverésem gyorsul, s ugyanakkor, érzem az övét. Érzem érintésem alatt, mikor felszánkázik kezem a hátán. Érzem a hőt, mi lassan felkúszik arcom felé, s azt a hőt is, mit az ő teste ont, melyet derekára sikló kezemmel igyekszek rabként tartani kettőnk között.Kósza simításaimmal próbálom biztosítani arról, hogy vigyázok rá, és eközben vállától kezdve apró puszikkal indulok végig arca felé, amit, haját gyengéden félresimítva érintek, hogy a következő csókot már szája sarkára lehelhessem.
- MJ... - talán egy ígéret, mi leperegni kíván ajkaimról, de a szavakat nem lelem. Belém fojtja hangomat szívdobbanásaink keringője, azok az ismerős, melegen ölelő íriszek, szemeinek mélybarna tengere. Egy perc telik csak el így, vagy órák netán? Én már egyedül abban vagyok biztos, hogy nem küzdök tovább a felszíre törésért, hanem bezárva a köztünk lévő távot, ajkaira írom mindazt, ami most bennem kavarog. Az aggodalom láncától való megszabadulást, hiszen itt van, a törődést, és... azt, ami annál sokkal mélyebb.

Nagyon okos, a gimibe ő volt a legjobb tanuló, és díjakat is nyert. Minden versenyre igyekeztek elhívni, ugye matekra, amin marha nagy mázlim volt, és máig nem értem hogy kerültem be, magam is lenyűgözve... de akkor nem miatta nyertünk, és már erre is emlékszem, én adtam meg a győztes választ, Peter eltűnt. Csak elmosolyodom ezen, emlékszem Washingtonba neki is ott kellett lennie. A versenyt nem ő nyerte meg viszont megmentette a barátaimat. Büszkén kihúzom magam.
Már nyitnám a szám, hogy végül is nem muszáj az M.I.T.-re járnia ha nem akarja most itt hagyni a várost, van számos jó egyetem itt is, de megelőzött, mintha gondolataimat olvassa.
- Erre visszatérünk, ha kell segítek a jelentkezésbe. Itt vagyok... - mosolyodom el bátorítóan. Megérdemel egy teljes életet. - Képes leszel egyszerre a kettőre, hidd el, megvan az eszed hozzá. Még akkor is letudnál szerintem diplomázni, ha alig járnál be... - persze ha ezért előbb ki nem rúgnák, de ez más kérdés. Kötve hiszem ilyen intelligens diákot elengednének jó eredményekkel, csak mert hiányzik majd pár óráról. Bolondok lennének.
Érzelmeimnek utat törve, nem bírok magammal. Egyszerűen ezekután, mindezek után, marha nagy hülyeségnek tartom érzelmeimet elnyomva, illedelmesen viselkednem. Nem racionális, márpedig és a racionális gondolkodás híve vagyok, és az igazmondásért. Így magammal is őszintének, illetve bátornak kell lennem. Szavai nyílként hasítanak belém, hülyeség tudom, de levegőt nem kapok. Volt kapcsolatom, elég komoly, melyben baráti érzelmek keveredtek meg bennünk, melyben többet beszéltünk bele. Harry... szerettem, törődött velem, de nem így. Nem támogatott. Tudta magabiztos vagyok, akaratos, de mégis a támogatást megvonta tőlem, mondván felesleges, úgyis elérem amig akarok. Gépiesen megkérdezte, hogy áll a suli, majd hamar másra terelődött a szó. Ebben a két mondatban több törődés volt, mint amennyit összesen kaptam tőle. Főleg azért, mert minden szóból éreztem az őszinteségét, a tekintetéből leolvasható, minden.
- Mondanám cuki párként, hogy halálra csikizlek, de úgy érzem, én húznám a rövidebbet? Igaz? - vigyorgok. De azért incselkedően közelebb hajolok hozzá, de ajkaim nem érintik az övét. Tudok én máshogy is "büntetni".
Tudom, hogy mit érez... a szívem ugrik egy nagyot, dacára annak, hogy már tisztában vagyok vele, mégis hitetlenkedéssel fogadom. Miért pont én? Miért én érdemlem ki az ő figyelmét az ő... szeretetét. Csak ledermedek, mikor megcsókol. Kissé bátortalanul csókolom vissza, majd eszembe jut miben egyeztem meg saját magammal. Nincs többé visszafogott MJ... nem kínzom magam feleslegesen tovább. Átkarolom nyakánál karjaimmal, hogy ezzel is csak még közelebb tudjam magamhoz. Egyik kezemmel enyhén hajába túrok, miközben a csók egyre intenzívebb lesz, éhesebb... ezt okozza, ha az ember sokáig visszafolytja érzelmeit, amit most már abszolúte megígérek magamnak: nem fogok.