Against the laws of space and time

   

2012. Amióta megláttam ezt az évet felvillanni Fitzroy időgépén, azóta kutakodtam nyomok után. Időm volt rá, de ilyen kevés információ birtokában nagyon nehezen ment. A kütyüt leadtam Strange-nek és jobbnak láttam nem bolygatni. Gyakorlatilag semmi mást nem tudtam, mint hogy a tehetős Shaw család késői leszármazottja, egykori XSE ügynök, aki a bűnözés útját választotta és ült is nekem köszönhetően, szökése után többször visszament a múltba. Egyik alkalommal a 2012-es évbe érkezett és nyilván előkészített valamit, de hogy mit, arról fogalmam sincs. A hírekben rengeteg blődséget találtam. Megoldatlan, megmagyarázatlan ügyeket kerestem, de ezoterikus, apokaliptikus maszlagokon kívül kevés használhatót találtam. Aztán jött egy érdekes eset.
Egy interjúra bukkantam egy teljesen más Bishop családdal, akikhez semmi közöm. A new yorki csata napján, amikor a Bosszúállók csapata megalakult, rájuk támadott egy idős férfi. Nagyon mereven viselkedett, érthetetlenül beszélt és csak a Loki vezette támadás miatti zűrzavarnak köszönhető, hogy megmenekültek. Később több rövid hír és egy komolyabb, alaposabb oknyomozó cikk született arról, hogy abban az évben több hasonló vezetéknevű személyt találtak holtan. Égési sérülések, robbanások nyomát viselték, de a környéken sem tűzről, sem detonációról nem számolt be senki és a helyszínelők sem találtak erre utaló jeleket. Azért nem lett ebből nagyobb hírverés, mert New York hatalmas, rengeteg bűncselekmény történik és azt sem lehet elfelejteni, hogy az áldozatok mind feketék voltak. Ettől még a hatóságoknak foglalkozniuk kellett az üggyel és végülis lecsuktak egy illetőt, aki egy bizonyos Kate Bishopra vadászott. A vallomása szerint sokáig kereste a célszemélyt és elismerte, hogy az áldozatokat tévedésből ölte meg egy energiafegyvert használva, amit azóta elloptak tőle. Nekem ez bűzlik. Valótlannak hangzik és inkább egy vádalku eredménye lehet. Olvastam arról a nőről és a családjáról. Őket könnyű lett volna beazonosítani és megtalálni. Értelmetlen lett volna más Bishop-famíliákat megtámadni. Az a gyanúm, hogy Fitzroy az én őseimet akarta kiirtani, hogy megakadályozza a születésemet és így az ő elfogását. Egyelőre ez csak feltételezés, de mivel egy-egy Bishop gyilkosságot folyamatosan, egész a a múlt hétig is találtam a hírekben és mind New York Harlem kerületéhez köthető, muszáj foglalkoznom az üggyel.
Az elmúlt időszak eseményei miatt hezitáltam egy keveset. Shard már nincs velem és azóta teljesen egyedül érzem magam. Szövetségeseim vannak Wong, Strange és a varázslók személyében. Még a Skarlát Boszorkányt is ide lehet sorolni. Barátságot viszont senkivel nem kötöttem ebben az időben és akármennyire érzem magam acélosnak, borzasztóan hiányzik, hogy valakivel a legmélyebb gondolataimat is megosszam. A húgommal gyerekkorunk óta egyek voltunk. Nyugtat a gondolat, hogy ő már jó helyen van és sikerült meg nem történtté tenni a megfertőződését, a halálát, amit az én kezem hozott el. Shard már a jövőben van és nem is tudja, mitől mentettem meg. Azt hiheti, bevetésen vagyok. Én viszont emlékszem mindenre. A múlt a jövővel keveredik és még egy másik világ jövőjéről is vannak emlékeim. Ezek nélkül is nehéz lenne egymagamban élni egy idegen időben. Sharddal minden nap beszéltünk. Ha lehetett, többször is. Bátorított, megerősített, néha viccesen bosszantott, de felnézett rám. Egy személyben volt ő a családom, lelki társam, partnerem a seregben. Egy szóval ő ismert legjobban. Amióta nincs velem, egészen vakmerő gondolataim támadnak, de nem engedhetek a magány okozta érzéseknek. Nincs halálvágy. Nincs reménytelenség. Azért küzdök, hogy a jövő ne fulladjon kudarcba. Most a családom létrejötte a tét. Van valami fekete humor abban, hogy kisebb jelentőségű küldetésre nem megyek már jó ideje. Vagy a világot vagy az egész vérvonalamat kell megmentenem.
Átgondoltam és teljesen biztosra akartam menni. Hosszú idő után felvettem az XSE uniformisomat, ami megerősített, de könnyen viselhető páncélzatot jelent. Számos kiegészítőt tettem el az öltözetem rekeszeibe, úgymint különféle gránátokat, fémdetektort, éjjellátót, elsősegély csomagot és egyebeket. Elhoztam a saját fegyveremet, ami valódi energiafegyver és még magamra is tudom csatlakoztatni, hogy az elszívott energiával feltöltsem. Óriási méretű, ezért egy sporttáskában hozom. A páncélomra bő hétköznapi ruhát és hosszú kabátot vettem fel, hogy ne keltsek feltűnést. Nem messze vagyok most attól a helytől, ahol a morlockokba belefutottunk Tabitha-val. Azóta már hagytunk együtt néhány csomagot nekik, hogy segítsük őket. Most nem velük foglalkozom. Hála az internetnek, ami itt mindent lefed, tudtam keresni a harlemi hírek között. Nemrég nyílt meg a Bishop Electronics ezen a környéken. Ha nekem szemet szúrt, annak szemet fog szúrni, aki a mai napig folytatja, amit Fitzroy oldalán elkezdhetett. Nem bocsátkozom feltételezésekbe az elkövető személyével kapcsolatban. Megtalálom, ártalmatlanná teszem, kikérdezem és utána likvidálom. Lesben állok, a telefont nyomogatom egy lámpaoszlopnak dőlve. Szemmel tartom a boltot. Kis üzlet, szerény kínálattal, de lehet, hogy hiánypótló ezen a környéken, ami épp a választóval a fehérek lakta városrész és a gettó között. Egy pocakos, szemüveges fekete srác áll az ajtóban. Nem tolonganak a vásárlók, pedig nyitási akció van. Egy mogorva tekintetű, igen merev vonásokkal rendelkező, de jó kiállású pasas közeledik. Elteszem a telefont és feszülten figyelek. Az ősz hajú férfi hosszú, fekete kabátot visel alatta fekete inggel, amihez fekete nadrág és ugyanilyen színű félcipő társul. Markáns megjelenés és valamire emlékeztet, csak nem ugrik be hirtelen.
- Maga Bishop? - kérdezi a boltost rideg hangon körülbelül két méterre tőle megállva.
Ez a hangszín és ez az arc ismerős valahonnan... Basszus, basszus! Egy Bástya-modell! Az őrszem robotok egyik legfejlettebbike, ami emberi alakot visel és a magatartásával is képes beolvadni. Arra tervezték, hogy mutáns felkelő csoportokba épüljön be és amikor eljut a vezetőkhöz, ölje meg őket. Többféle arccal és testfelépítéssel készültek ilyenek és nagyon adaptívak, folyamatosan fejlesztik magukat. Fitzroy szerzett egyet és ide hozta?
- Igen. Segíthetek? - felel a srác kissé megilletődötten.
Gyors mozdulattal leguggolok és a táskából kiveszem az alkaromnál is hosszabb fegyvert.
- Tűnjön onnan! - kiabálok az eladóra és azonnal tüzelek a robotra.
Most nem számít, hogy ki lát és nem érdekel a feltűnés. A Bástya-modell a lövéstől becsapódik a szomszédos kiürült üzlethelyiség kirakatába. Mindenre készen állok. A Bishop-család ma megmenekül. Megyek a betört kirakat felé. A boltos gyerek elfut, szerintem ő se tudja, hova. Neee! Ki közeledik itt? Ezt nem hiszem el.
- Maradj ki ebből! - szólok rá Glitch-re a szememet le sem véve a célpontomról, aki szokatlanul tétlen.


   

Karácsony nyáron üzemmódban voltam. Uber szerzett nekem infót egy haverjától, aki állítólag látott dolgokat múlt hétvégén a Queens-i rakparton. Szerinte hasznos lehet, én úgy voltam vele, hogy meghallgatom aztán eldöntöm valóban az. Ráadásul a szóban forgó fickó állítólag valami újonnan nyílt elektromos üzletben eladó. Tehát két legyet üthettem egy csapásra. Először is adatokhoz juthatok, másodszor pedig beszerzek egy hordozható külső vinyót, ahol ezeket az adatokat tárolhatom, mert már nagyon szükségem lenne rá.
– Biztos, hogy egyedül akarsz odamenni? – érdeklődte tőlem Uber, miután lehúzódott a megbeszélt helyen… Nos, többször tette fel ezt a kérdést az út során, minthogy ép kezem elegendő legyen a megszámolására. Érezhetően továbbra se dolgozta fel, hogy Harlem kerületéről tartott kiselőadása sem tántorított el. – Értem én, hogy ne vigyük a töltött ludat be az éhezők közé, de ezért sem kéne „szólóban” menned. Leparkolhatok és mehetünk ketten is.
– Ja… És aztán „mi amor” eltöri a lábaimat – szuszantam fel. Mondandóm közben halántékomat masszíroztam, úgy éreztem magamat, mint aki egy loop-ba rekedt. Nem terveztem a mellettem ülőt bajba keverni.
– Ugyan, nem tenne ő ilyet! Maximum két hét szobafogság – kezdte el nagy elánnal, széles mosollyal. – Meg egy adag lelki terror – fejezte be lefelé görbült szájjal, szinte suttogva. Mintha csak attól rettegne, hogy hirtelen felbukkanhatna szóban forgó neje.
– Tudod Uber, meggondoltam magamat – jelentettem ki határozottan. Félreértés ne essék, nem a korábbi szavai győztek meg, sőt… – Mégis menjünk ketten!
– Tényleg?
– Nem! – lohasztottam le rögtön a lelkesedést, mielőtt túl komolyan venne. – Chill out! Minden oké lesz – pakoltam fel arcomra a napszemüvegemet. Aztán kezembe vettem a fehér pálcát, amit jelképesen meg is emeltem. – Még a harlemiek sem vennék el egy high-tech sorcerer botját!
– Valóban nem, señora. Csak kölcsön kérnék, hogy jól kupán vághassanak vele – gesztikulált erélyesen a sétabotra. Hangjában enyhe sértettséget éreztem. Azt hittem, hogy már sikerült ezt átbeszélnünk vagy tízszer. Nem volt pályán, hogy ő is bajba kerül. Ezért se szeretem a co-op témát! Viszont ha jobban belegondolsz, néha lehetnénk nyitottabbak az ilyen lehetőségekre. Megnőne a túlélési esélyünk…
– Hé, még te magad mondtad, hogy itt van a határban! – kaptam ki a zsebemből a mobilomat, majd be is töltettem rajta a GPS-t bizonyíték gyanánt. – És egy kutya, egy öltönyös mexikói és egy vak lány szerintem vinnék a feltűnőségi különdíjat – mutogattam végig sorban magunkon, mire Arrow morcosan felvakkantott. – Bocsi kiskutyám, tudod, hogy nem úgy értettem! – pislogtam bocsánatkérőn hű társamra. – De már mondtam, nagyon gyakorlottan elő tudom adni, hogy „azt sem láttam hová megyek”! Egyébként se jinxeld! – dörgöltem az orra alá, mielőtt tűntetőleg kiszálltam volna a limuzinból.
– Rendben Glitch, legyen ahogy szeretnéd. De ne feledd! Bármi gáz van, csak dobj egy fülest – formált kezével egy telefonkagylót.
– Ez nagyon divatja múlt, Uber – ingattam meg a fejemet, halkan kacarászva az őskori kifejezésen. – Присмотреть за ним, Arrow! – adtam ki a feladatot kiskutyámnak, Uber felé gesztikulálva, mielőtt vokalizálásba kezd, hogy nem jöhet velem. Arrow helyeslését jelezve felvakkantott kétszer, bár tekintetében láttam a bizonytalanságot.
– Ugye nem sértegetett, Amigo? – hallottam még Uber hangját, mielőtt becsuktam volna a jármű ajtaját.  
Tettem egy utolsó pillantást a mobilomra, mielőtt zsebemre vágtam volna, majd a vak álcámnak eleget téve mímeltem a botorkálást. Uber két utcával arrébb tett ki, hogy ne kelljen sokat kutyagolnom, erről nem tudtam lebeszélni. Mikor helyhez értem, rutinból azon voltam, hogy lekapcsoljam az összes közeli térfigyelő kamerát. Nem volt belőle sok. Aztán meg is láttam az üzletet az út túloldalán.
Éppen lezseren körülnéztem, hogy át tudjak slisszolni a sztrádán, amikor premier plán láthattam, miként egy Harlemhez képest túlöltözött fickót random kilőnek. Eltátott szájjal, visszafojtott lélegzettel néztem végig a jelenetet. Várjunk csak, az ott, aki lőtt, nem Marty McBishop?
Az első gondolatom Józan Észtől a hátraarc volt, én mégis inkább elindultam. Nyugi, semmit sem varrhatnak a nyakamra, hisz még az orromig sem látok, „vak” vagyok!
Egy alak száguldott el mellettem rohamléptekben, majdnem felöklelt, álcámat bizonyítandóan nem láttam jönni. Hé, várjunk csak (megint)! Aki az előbb elszaladt... nem az informátorom volt véletlenül? Jeez, mondtam Ubernek, hogy ne jinxelje be!
Nem foglalkoztam a ténnyel, hogy a Mázli Faktorom ismét kivette a szabadságát. Ehelyett Bishopot közelítettem meg. Nem stimmelt valami, volt benne valami furcsa, mintha hiányozna… Shard?
– Nyugi, időzsaru. Békével jöttem – emeltem fel megadóan ép kezemet. Mögötte állapodtam meg, megtartva a két méteres távot. Közben nyakamat nyújtóztatva próbáltam elnézni mellette, hogy rálássak a kirakat romjai között fetrengő fickóra. – Ez itt Harlem – határa, de ez most részletkérdés –, eszem ágában sincs beavatkozni. Különben sem láttam semmit – ingattam meg jelképesen a kamuból kezemben tartott fehér botot. – Hány rendbeli idősértést követett el? – böktem álammal a heverésző alakra.
– Amúgy se miatta jöttem, nem érdekel a fiiiickóóó… – gyanakvón néztem el a kirakat belseje felé. Hirtelen egy különös, nyomasztó érzés kerített hatalmába talentem révén. Nem is igazán tudom, hogy mikor ugorhattam el pár másodpercre a testemből, hogy megnézzem közelebbről is. De… határozottan abból az emberből jött odabent. Még sosem tapasztaltam ilyet egy általam ismert technológiából. Tudtam, hogy nem evilági, vagyis evilági, de mégsem. Különös volt, nagyon. Semmihez sem tudtam hasonlítani.
Szinte úgy zuhantam vissza a testembe, mintha löknének. Tényleg ember egyáltalán? Mert szerintem nem. Arcom megfeszült, tekintetemmel pedig próbáltam magabiztosságot, mintsem zavarodottságot tükrözni.
– Nem ember, igaz? – kérdeztem rá visszafojtott hangon, gyanakvó hangszínnel Bishopnál, megerősítés reményében. Vagy az MI-től vannak még mindig furcsa epizódjaim? Ami lehetetlen… Biztos?

   
- Szarok rá. Húzz el, mert itt szétlövik a segged.
Vele még nem beszéltem ilyen ocsmány módon. Amikor valaki a szép szóra és a hivatalos nyelvezetre nem hallgat, akkor ez jön. Sértődjön meg, csak élje túl. Ahhoz pedig az kell, hogy ne legyen itt.
Majd ha végeztem és nagyon ráérek, megkérdezem, miben sántikál, hogy vaknak öltözött. Ha tényleg az volna, nem ismert volna fel.
- Mondom, ne tökölj! Ez nem kispályás ellenfél. Lebontja a fél utcát.
Még távolabb se lesz igazán biztonságban. Nem tetszik nekem, hogy semmi visszatámadás, se lövés, se robbanás nem történik. Ezek szuperintelligens gyilkológépek. Ha a Bástya nem támad, valami sokkal rosszabbat tervez. Becsalni nem fog oda. A meneküléshez valahogy ért, mert eddig senki nem bukkant a nyomára, viszont abban is biztos vagyok, hogy ekkora pofont nem kapott mostanában. Érdeklem, az tuti.
Csak gondolni kellett rá. Lehajolok és a fejem felett a falat találja el egy elég komoly válaszcsapás. A robot feltűnik a kirakatban. A ruhája megszaggatva, alatta még az emberi bőrnek látszó réteg mutatkozik. Ha azt is szétlövöm, akkor látjuk meg az igazi valóját.
- De nem ám. Fedezékből megbabrálhatnád a rendszerét.
Glitch az időgéppel se boldogult gyorsan, ez meg ezerszer bonyolultabb, de ha csak egy kicsit feltartja, én elintézhetem. Célra tartok és ismét lövök. Nagy a csattanás, de ez alkalommal a Bástya meg sem mozdul. A mellkasa már fedetlen és az alatta rejlő fémréteg is kilátszik több helyen. A szeme fehéren villan.
- Adaptáció elvégezve.
Remek, az energia már csak erősíti. A ruhájára meg nem pazarlom. Előveszem a pisztolyomat. Az ellen adaptálódjon.
- Hacker másodlagos veszély. Támadó identifikációja priorizálva. Támadó Lucas Bishop őrnagy, Xavier Secu...
Túl sokat dumál. Később gondolkodom azon, mit jelenthet, hogy felismert. Nem hagyom, hogy végigmondja. Tüzelek, egyenesen bele a szemeibe. A test a golyók becsapódásától hátralökődik kissé, de még mindig áll a lábán. A bal szeme már nem világít, a jobb csak félig.
- Optikai egységek regenerálása elindítva.
Tudom én, hogy ezeknek a szem nem az egyetlen érzékelőjük. Embernek néznek ki, de teljesen máshogy működnek. Mozgásérzékelő, radar, de még a mélytengeri szonárokhoz hasonló eszköz is beléjük van építve. Nem vakult meg és ezt gyorsan be is bizonyítja. A karja emelkedik és masszív energiasugár tör elő belőle. Gyorsabb, mint az előző és pusztítóbb. Ez elől már nem ugrok el, csak úgy pozicionálom magam, hogy a "hacker" ne kapjon belőle. Volt benne erő! Beleágyaz a falba, de az energiát elszívtam. A fejem koccant a téglán, azt megéreztem. Fáj, de az agyrázkódástól messze vagyok. az én álcámnak is annyi. Az egyenruhám kék felülete és a vállaknál megerősített, acélszürke védőrésze már tisztán látható. Glitch felé pillantok, hogy megvan-e? Az én szemem sárgán izzik, tisztán, szembogár nélkül, mint egy zseblámpa fénye.
Odavágok az Őrszem elé egy EMP gránátot, ami a legtöbb elektronikai rendszert képes kiiktatni. Manapság még nem használnak ekkora teljesítményű elektromágneses impulzusokat küldő robbanóeszközt. Az egész utcában el fog menni az áram, de lehet, hogy még nagyobb területen. Talán egy időre a Bástyát is elintézi, utána viszont vissza fog kapcsolni. Ha Glitch-nek nincs baja, akkor most rárohanok az egységre, hogy ha kell, puszta kézzel tépjem szét. Az elnyelt energiától olimpiai futóknál is gyorsabb vagyok és az erőm is megnövekedett. Le fogom szakítani a fejét.

   

A nyers szavak hallattán kérdőn vontam fel a szemöldökömet, tekintetembe sértettség költözött. Az egyetlen, akitől tartanom kellene jelenleg, hogy ementáli sajtot csinál belőlem az Bishop volt. Perpillanat ugyanis ő tartott a kezében fegyvert. Míg a szóban forgó dude határozottan K.O-n volt és amekkorát kapott, kétlem, hogy egyhamar magához térne, avagy holtjából feltámadna. Viszont a kíváncsiságom nagyobb volt annál, hogy csak úgy engedelmeskedjek (nem mintha kedvenc szokásaim közé tartozna).  
Leguggoltam és apróra húztam össze magamat, ép kezemmel fejemet takartam. A robot által kilőtt nyaláb szerencsére egy hajszálamat sem pörkölte meg. Most már én is biztos voltam abban, hogy masina! A kamu fémes mellkasizma elárulta. Tudtam, hogy nem szteroid!
– Jaaa… most már kéne a supportom, mi? – szökött ki a számon a riposzt. Hangsúlyommal emlékeztetve Bishopot, hogy szívemre vettem korábbi megnyilvánulását.  
Kitágult szemekkel meredtem a méretes kráterre, melyet a robotemberünk a falba lőtt. Így, bő egy perccel később beismerem, hogy a korábban emlegetett klasszikus „szégyen a futás, de hasznos” – akció valóban király ötletnek hangzik most.
– Mi a biztosítékom arra, hogy nem fogod hagyni Terminátornak, hogy kilőjön az űrbe? – tettem fel a számomra fontos kérdést Bishopnak. A képességem nyílt terepen nem volt egy életbiztosítás. Amíg válaszára vártam, én mindenesetre elküldtem az SMS-t Ubernek, hogy közbejött valami és azonnal húzzanak innen legalább két körzettel odébb, míg nem jelzek. – Ja, és a tarifám sem olcsó! – tettem hozzá, nehogy már ingyen melóra legyek befogva. Bishop által leadott újabb lövés viszont kellően meggyőző volt. A robot-dude ugyanis félvállról rázta le magáról az újabb csapást.
– Ööö… OK. Ingyen trial, de csak most az egyszer! Bízd ide. Plz, foglald le egy kicsit… – mondandóm közben sebtében körülnéztem. Nos, Harlem ezen utcája nem bővelkedett a házak közötti sikátorokkal. Sem az útszéli nagyobb kukákkal. Ezért maradt a ledarált üzlet melletti fal tövébe lapulás. Nem volt a legbiztonságosabb spot, de legalább nem voltam láb alatt? Hátamat a falnak vetettem, majd elhallgattam a robot hegyibeszédét az adaptálódásról.
– Hacker?! Go dtachtfadh an diabhal thú – megütközve szórtam orrom alatt írnyelvű átkomat a robot fejére. Még középső ujjamat is szalutáltattam felé. Nem bántam, ha hallja, miként azt se, ha netán érti, ahogyan azt sem, ha látja a jelzésemet. Mivel kifejezetten neki címeztem a nyers kommentáromat.
– Elugrok. Lécci, ne hagyd, hogy szétlőjön a Vasdoboz! – bíztam Bishopra az életemet. „U” szerint nem vagyok eszemnél, hát, semmi újdonság nem volt ítéletében. Viszont a kíváncsiságom izzott. Tudni akartam mi ez, hogy mit akar. Lehunytam szemeimet, hogy jobban tudjak összpontosítani és „elugorhassak” a masinába, ezúttal szánt szándékkal.
A kapcsolatfelvétel kifejezetten könnyen ment. A programot kisilabizálni? Na, az már kevéssé volt ilyen egyszerű. Pedig egyszerre volt ismeretlen és ismerős. Bishop korábbi kütyüi után láttam némi hasonlóságot, de valahogy mégis nehezebb volt átlátni. Bonyolultabb, de nem lehetetlen. Első ízben kiderítettem kivel is van szerencsém. Tehát: Bástya, az Őrszem robot.
Aztán megpróbáltam bejutni Bástya optikai rendszerébe, ahonnan a meghibásodást érzékeltem. Hozzáférés megtagadva.
Rendben... Akkor most legyen ez az érdekes egység, ami Bástya regenerálódásáért felel. Hozzáférés megtagadva.
Na és Bástya energiaellátó központja? Hozzáférés megtagadva.
Deja vu feeling kerített hatalmába. A szemtelen MI jutott eszembe a Gowanus Batcaveből. Amaz próbálkozott ellenállni hasonló módon. Joke’s on you, Bástya: neki sem jött be, neked sem fog.
Elengedtem a funkcionális részeket, nem küzdöttem az irányításért, legalábbis nem így. Frontálisan érezhetően nem fogok sikereket elérni. Helyette mélyebbre kezdtem ásni, adatokat kerestem. Szűrő olvasással szemezgettem az információsokaság között. Olyanokat akartam megtudni, hogy mi a feladata, honnét jött, ki csinálta, egészen le akartam ásni programjának legmélyebb bugyraiba. Gyakorlatilag egy részletes rendszerinfót akartam feltálalni magamnak.
A mi a feladatod? – kérdésre igen részletekbe menő választ találtam. Bástya közellensége „Bishop” volt. Nem csak az időutazó, akiről kész biográfiát leltem benne, hanem minden ezzel a vezetéknévvel büszkélkedő személy is a listáján szerepelt. Számtalan arc kúszott el előttem, személyesebbnél-személyesebb információkkal ékelve, kihangsúlyozva a helyet, ahol tartózkodnak, avagy tartózkodtak. Ugyanis akadtak, akiknél már a rideg „eliminálva” szó szerepelt a státuszuknál.
A honnét jött? – talányra már egy jóval kuszább feleletet kaptam. A gyártási ideje 2040-re volt datálva. Az időutazós miazma után már meg sem rendültem azon, hogy nem is kéne még léteznie vagy tizenöt évig. Aztán találtam néhány infót valamiféle Summers Felkelésről. Victor von Doom nevét és körülötte történt események részleteit csak átugrottam. A robot erkölcsi bizonyítványa már rég röppent a szemetesbe, amekkora kill count-al rendelkezett.
Eljutottam 2123-ig, ahol volt egy leállásról szóló adat a rendszerében, aztán a függöny mögé nézhettem végre. A programra írt program ott bujdosott. Megtaláltam! Na nem Waldot, hanem… trevor.fitzroy? Hello Fitzroy, már hallottam rólad! Ugye nem bánod, ha most átírom a progidat? Szerintem az én nevem amúgy is szebben mutatna a rendszergazda titulus alatt.
Hozzáférés megtagadva.
Nem sokáig, szívem. Nem sokáig.
Hirtelen éles fájdalom hasított belém. Mi–
Visszazuhantam a testembe. A kár eredetileg az Őrszem robotot érte. A kapcsolat miatt viszont úgy éreztem, mintha az én fájdalmam lenne. A kín végig sugárzott rajtam, egy rekedtes, erőtlen sikoly tört fel belőlem. Fejem majd széthasadt, szabályosan lüktetett a szokatlan terheléstől. Ép, remegő kezemet homlokomra tapasztottam. A korábbi adatok értelmetlen összevisszaságban peregtek le előttem. Jaj, ne. Nem rég tettünk rendet. Most kezdhetünk mindent elölről!
Próbáltam a kelleténél jobban nem felzaklatni magamat Józan Ész kommentárján és nyugodtan venni a levegőt.
– Mi volt ez, mi történt? – bágyadtan tettem fel a kérdést. Lassan nyitottam ki szemeimet. Szemeimből szúró fájdalom sugárzott. Lomhán nyúltam orromhoz, hogy ruhám ujjával letöröljem a belőle szivárgó vért.
Úgy éreztem magamat, mintha hirtelen elvágtak volna egy érzékszervemtől. Túl nagy csend volt. A környéken lévő technológia mind hallgatott. Egy kivételével. Megpróbáltam visszacsatlakozni az Őrszem robotra.
Energia recirkuláció – hallottam visszhangozni a gépi hangot elmémben, majd ismét a testemben voltam. Ezt az irányítatlan ki-be ugrálást rosszul viseltem. És…  
– Bishop, vigyázz! – szóltam felé figyelmeztetőleg, nagyra nyílt szemekkel. Mindössze remélve, hogy nem túl későn. Az Őrszem robot elnyelte a korábbi nagy erejű feszültséget, újraindítással megóvta belső rendszerét, majd ebből egy testét körülölelő, ellenálló energiapajzsot hozott létre. Ezt a védelem céljából koncentrált energiát végül ellökte a szélrózsa minden irányába maga körül, abból a szándékból, hogy letaroljon minket. Helyesbítve: Bishopot. „Bástya” ugyanis vérszemet kapott az időutazótól. Én csak ide „Glitcheltem” rosszkor, rossz helyre. Megint.
Nehézkesen álló helyzetbe löktem magamat, hogy mielőbb bejussak a félig ledarált üzlet belsejébe az energiahullám elől. Valami azt súgta, hogy nem lehet túl egészséges a bőrnek.
Menet közben hátra-hátra pillantottam, hogy lássam mi történik Bishoppal és a robottal. Utóbbiról viszont meg mertem volna esküdni, hogy eltűnt. Azt hiszem agyamra ment a gépolvasás...

   
Még a félig elpusztított jövőben is akadtak olyanok, akik életveszélyes helyzetekben sem értették, miért ordibál velük a katona. Nem lehet válogatni az eszközökben, mikor a túlélés a cél. Persze elsőre úgy tűnik, hogy nem engem támadnak, hanem én lőttem, de Glitch talán levághatta múltkor, hogy mit is csinálok ezen a világon. És azt is, hogy amit mondok, annak nyomós oka van.
- Csak ha életben maradsz.
Sértődésre nem érünk rá. Majd később kiöntheti a lelkét.
- Nincs garancia. Esélyek vannak és nem túl jók. Én nem adom fel, de te megteheted.
Ha elrohan, megküzdök egyedül a robottal. Emlékszem a legbelsőbb félelmem okozta jelenetre, amiben mindenkit elpusztítottak, többek között Glitch-et is és csak én maradtam ellenük. Nem hagyom ezt megtörténni. Nem hagyom! Az elmúlt időszakban tanulmányoztam a mostani világ kultúráját is és bele futottam pár ismert filmbe. A Terminátoros utalást így már értem is.
- Abban nem lesz hiba.
Bízom benne, hogy a nő nem csinál hülyeséget, de számítok rá, hogy igen. Ha úgy lesz, teszem majd, amit szoktam. Megmentem. De először támadok, mert a Bástya nem piskóta. Glitch nagyon rossz fedezéket választott. Legalább egy kapualj vagy egy bolt jó lett volna. Lekötöm a robotot, innen távolról ezt tudom tenni. A szemeim folyamatosan világítanak az elszívott energia miatt. A gránát valahogyan hatott a társamra is. Ennek nem örülök és később ki kell deríteni, mi érte.
- Áramtalanító gránát - fordítom le hétköznapi nyelvre a használt eszköz nevét.
A környező házakban eddig a lövöldözésre figyelhettek fel, most kiáltozásokat hallani. Minden leállt, ilyenkor kiderül, hogy mennyire is függünk az energiaellátástól, a tárgyaktól. Az én világomban ezekből eleve sokkal kevesebb volt. Amerika háború tépázta és újjáépített formájában sem tudta ugyanazt nyújtani, amit most. Futok a robot felé, hogy letépjem a fejét, de bármilyen gyors is vagyok az energialökettől felturbózva, valami történni fog. Leadok még egy lövést, bele a nyaki részbe, hogy megrongáljam. Így könnyebb lesz majd szétszedni. Glitch figyelmeztetéséből arra következtetek, hogy a restart hamarabb megtörténik, mint gondoltam, ezért ugrok nagymacskákra emlékeztető mozdulattal és vadsággal. Már a kés van a kezemben és azt is bele tudom vágni a Bástyába, mikor újra energia ér. Messzire vet, rá egy kocsi szélvédőjére, ami úgy betörik alattam, ahogy kell. A szilánkok összevágtak. Sziszegek, de nem húzom az időt. Gyorsan kimászom és megrohamozom a robotot. Ellökött a védőpajzsával, de megint megerősített az energiával, amivel érintkeztem. Valami nem stimmel ezzel az egységgel. A támadásom ellen adaptálódott, de hiába látta, hogy elnyeltem az energiát, védekezésként is azt használta. Azon a burkon úgy fogok áthatolni, hogy háromszor erősebb és ellenállóbb leszek, erre pedig nem készült fel. Aminek örülök, de Fitzroy elcseszte a programozást. A Bástya kiszámíthatatlan, ahogy a gazdája is az volt.
Rákészülök, hogy nekifeszüljek az energiapajzsnak, erre majdnem hasra esek, mert eltűnt. A robottal együtt. A hátam mögött hallok mozgást. Megfordulok és az a kocsi repül felém, amibe az előbb becsapódtam. Ki tudok térni előle és úgy helyezkedem, hogy ne Glitch irányába essek. Isten ments, hogy őt találja el bármivel! Az autó a falnak vágódik, felgyűrődik, de nem gyullad ki. Még.
Ahol eddig parkolt, ott áll a Bástya félig leengedett pajzzsal. Egy csillogó-villogó Audi, ami a mai technológiához képest elég modern kocsi megmozdul, ahogy felé nyúl. A robot kezéből hosszú rudak és kábelek indulnak a jármű felé.
- Primitív techno-mechanikus szerkezet integrációja megkezdve.
Kigyúrja magát. Nem várom meg, hogy páncélt építsen magára a kocsiból. Helyből ugrok akkorát, amekkorákat Hulk szokott a felvételeken, amiket láttam. A robot felvonja az energiaburkot, de most nem hagyom magam lepattintani. Úgy nézek ki, mint egy légy, ami beleragadt a csirizbe. A védőpajzs hihetetlenül erős, időbe telik magamba szívni. A kezemet már át tudtam juttatni és az egyre erősödő, vastagodó Bástyába beleeresztek egy olyan energialövést, ami ellen még nem adaptálódhatott. Az általa használt energia leviszi a fejét. Hatalmasat koppan a betonon. A test állva marad és a pajzs is. Remélem, közben Glitch jut valamire, mert az autó szétszedése és egyesítése a Bástyával még mindig tart. Ez nem fog sok jóra vezetni.

   

– Legközelebb szólhatnál róla! Tudod, mint azokban a Japán animációs sorozatokban, ahol a karakterek bekiabálják a képességeiket, mielőtt bevetnék őket – kásás hangon terjesztettem fel a javaslatot. Áramtalanító gránát? Inkább Glitchtelenítő gránát! Ráadásnak az még alliterált is…
Átbukdácsoltam a törmelékeken, be a ledarált üzlethelyiségbe, majd a hátamat a falnak vetettem, lecsorogtam az aljába. A lehető legkisebbre húztam össze magamat. Az energia okozta légáramlattól a hideg rázott, összekuszálta a hajamat és leverte a még ép polcszerkezetekről a portékákat. Mindezalatt gyors DM-et küldtem az Életnek, amiért mindig a nyakamba zúdítja ezeket a vad programjait. Szépen megkérve, hogy legközelebb találjon mást helyettem, akivel kiszúrhat, köszönöm.
Jelen helyzetben olyan 47%-os esélye van annak, hogy innen élve kijutunk. Meg kellett volna fontolnunk a korábban pedzegetett menekülést. Hadd ne mondjam „U”, hogy mennyire nem vigasztalsz ezzel! És bocsi, de nem szokásom feladni, ezt Bishopnak is leközöltem az elején. High-tech sorcererként pedig egy géptől sem vagyok hajlandó elfogadni nemet válaszul.
A gondolatra és a kintről szóló zajokra feltápászkodtam és kilestem a hely takarásából. Láttam, ahogy Bástya kámforrá válik, majd újra értelmezte a labdázás fogalmát. A robot személygépkocsival művelte és láthatóan nem volt meg benne a kidobós etika: vagyis nem lősz hátba senkit sem. Mekkora rohadék! Az időutazó reflexe viszont irigylésre méltó volt.
Fejemet azonnal behúztam, amikor láttam, hogy a szétzilált kirakat még valamelyest egyben álló, velem szemben lévő falának fog becsapódni a kocsi. A szerencsétlen Suzuki nem ment át a törésteszten. Vagy egy Ford volt?
Lehunytam a szemeimet, vettem pár mély levegőt, hogy nyugalmat erőltessek magamra, majd koncentrálni kezdtem. Bishopnál találtam egy mobilkészüléket. Így ahelyett, hogy bekiabáltam volna a teret, felhívtam saját telefonomon keresztül. Nem vártam el, hogy felvegye, készségesen megtettem ezt magamnak. Ki is hangosítottam a hívást, hogy tuti halljon.
– Minden oké? – szóltam bele, remélve, hogy Bishop legalább egy rövid szavas életjelet ad magáról. Óvakodva dugtam ki az orromat az újdonsült coveremből, hogy ne csak füleimmel, de szemeimmel is megerősítsem a tényt. – Tudod… nagyon Bástya barátunk bögyében vagy az összes druszáddal együtt – hintettem el az infók alapján, amiket megtudtam belőle. Bár gyanítottam, hogy erre már Bishop is rájöhetett az alapján, milyen vehemenciával reagált rá. – Amúgy minden időutazónak ilyen menő dressz jár?
A híváson keresztül és a rejtekhelyből is félig-meddig hallottam a robot legújabb attrakcióját, melyet Bástya kérem szépen bejelentett. Úgy kezdett össze-mergelődni a kocsival, mintha a Transformers legújabb feldolgozásának castingjára készülne.
– Na, tessék. Megatronná evolvál – ejtettem el a megállapításomat. Szerintem hiteles lenne a szerepre.
Ezután olyan automatikusággal érzékeltem Tróját (az Audit), mintha ősrégi haverok lennénk. A kis elektromos fedélzete eltörpült Nikoláé mellett, de… Olyan felvilágosodás ért hirtelenjében, hogy szerintem ilyen érzés lehetett Einsteinnek feltalálni az általános relativitás elméletét. Megfogant bennem az a fergeteges ötlet, ha esetleg a kocsin keresztül „megyek bele” Bástyába és önkéntesen beintegrál, talán belülről könnyebben zilálhatom szét a rendszerének azon részét, ahonnan frontálisan nem tudtam bemenni. Mi lehetnénk a Trójai faló 2025. Nem? Elvileg… működhet. Még sosem próbáltuk, egy előzetes próbát mindenképpen igényelne. A fantazmagóriákra alapozott terveink általában balul sülnek el. Hát… itt a próba lehetősége előttünk!
– Van egy ötletem!! – szóltam oda Bishopnak a telefonon keresztül. Hangomban enyhe izgatottság csilingelt. – Ne kérdezd! Csak hagyd Megaterminátornak, hogy ő legyen az új Transformers – mush up-oltam össze a két klasszikus nevét. Menőbben hangzott, mint a prosztó Bástya. Reméltem, hogy akkora sikerem lesz, mint amekkora magabiztosság átjárt perpillanat ez ügyben.
Berekesztettem a hívást és rákoncentráltam a stílusosan Trójának keresztelt, primitívnek titulált Audi jármű belső rendszerére. Türelmesen megvártam, míg Bástya összecsatlakozott vele. Egy teljesen új élményként élve meg ezt az egészet. Az érzést arra tudtam hasonlítani, mint amikor átslisszanok egyik gépből a másikba, melyek közös hálózaton vannak. Csak itt nem mozogtam, hanem az egyik rendszer fonódott rá a másikra, én pedig adaptálódtam ehhez az új környezethez.
Valami elképesztően hihetetlen módon, de elképzelésem helyt állt! Teljesen új oldalról közelíthettem meg így a robot programját, abban a részben jártam, ahol korábban kiutasított a rendszere. Most viszont semmi akadályozó nem volt benne – a fejjel kapcsolatos hibaüzenetet sejtettem ennek a nagyfokú gördülékenység hátterében. Király vagy Bishop, így még egyszerűbb lesz! Csak ne hajíts „rám” még egy olyan gránátot és jóban is leszünk.
Elsők között kiiktattam Bástya külső védelmi protokollját, ami valószínűleg csak azért sikerülhetett ilyen játszi könnyedséggel, mert a kocsi elemeit oda integrálta. Ezután áttértem a regenerációjáért felelős egységbe, amit hatástalanítani ugyan nem tudtam, de belassítani viszont igen. Tovább garázdálkodtam, ezúttal stílusosan kilőttem valamennyi fegyverzetét, majd visszamásztam programjának mélyére, ahol már korábban is jártam. Ismerős úton haladva, egyszerűen megleltem. Elegánsan terveztem átírni benne a rendszergazdai jogosultságot, hogy nagyobb kontrollom lehessen felette. De…
– Illegális hozzáférés! Hecker támadás detektálva. A belső rendszerben okozott kár: 42.7%. Azonnali tisztítás megkezdése – zengett Bástya. Hangja szinte végigrezonált rajtam. Lassan pedig a nagy takarító művelete is utolért. Nem örültem neki, hogy a nyakamra jött egy ilyen fontos pillanatban. Nem adta egykönnyen a rendszergazda pozícióját. A személyes kontaktus hiányát okoltam. Úgy sokkal jobban ki tudnám fejteni az akaratomat rá.
Bástya szó szerint értette a takarítást. Kizökkentett. Eredeti szándékom: a rendszergazda pozi megszerzése nem valósult meg. Miközben macska-egér módjára kergetőztem a rendszervédelmi mechanikával, átkeveredtem a programba lefektetett parancssorba. Aztán a célpont lista pergett előttem. Bástya utolért, belém mart. Olyan érzés fogott el, mintha ki akarna törölni nem csak magából, hanem a létezésből. Próbáltam ellenállni és a javamra fordítani.
A programot fürkésztem. Az egyetlen ismerős arcot választottam ki a listából. Minden mást kitöröltem, egy apró részemmel egyetemben, mielőtt visszazuhantam volna testembe.
– Hol vagyok? – szaggatott légvétellel, töprengve néztem körül. Úgy éreztem magamat, mintha egy nagy vad üldözött volna. Még a rettegés is ott bujkált bennem. Szédültem és alig éreztem végtagjaimat.
Azon tűnődtem, mégis miként kerülhettem a kirakatba, mikor az előbb még odakint voltam? Nem eresztett az érzés, mintha valami nagyon-nagyon fontos dolgot felejtettem volna el... A kintről jövő zajokat hallva végül kisandítottam.
– Kivégző program aktiválva. Új misszió: Lucas Bishop felkutatása és eliminálása. Keresés és pusztítás… keresés és pusztítás. Célpont: Lucas Bishop detektálva. Harci protokoll betöltése – kikerekedett szemekkel meredtem a robot felé, aki totál favored-enemy listára vette a szerencsétlen időutazót. Annyira, hogy már fejetlenül is nekivetné magát.  
– Hupsz? – szökött ki a számon. Nem tudom miből fakadt az érzés, hogy ez a fejlemény hozzám köthető. Viszont ezt a kósza feledékenységet hibáztattam érte.

   
A válaszom mindössze annyi, hogy lefelé görbítem a szám szélét. Se katonai képzettséggel nem rendelkezik, sem vele született stratégiai érzékkel. Nem leszek olyan ostoba, mint ez a félrekódolt Bástya-modell, ami bejelenti a következő akcióját és közli az aktuális állapotát. A meglepetés erejére szükség van és hasznos is a robot ellen. Fénykorában esélyem sem lett volna ellene, most viszont nagyon messze van a profi kémtől és bérgyilkostól. Ftizroy ugyanolyan arrogánsra programozta, amilyen ő maga. Ez a szerencsénk.
A periférián még látom, hogy Glitch végre eltűnik szem elől. A Bástya tudja észlelni, ha akarja, de a lényeg, hogy talált fedezéket. Egy darabig elég lesz. Most én élem át a meglepődést, amikor megszólal a mobilom. Hatékony módja a kommunikációnak és mázli, hogy a készülék is újra magára talált. Az EMP gránátomat is megviselte az időutazás, máskülönben még sokáig nem szólna itt se telefon, se autórádió, amit most a Bástya hozott működésbe és egy teljesen ide nem illő hangulatú zenét játszik. Más körülmények között szívesen hallgatnám.
- Nálad is? - üvöltök, hogy jól halljon.
A kérdésemben benne van a válasz Glitch kérdésére. Fontosabb, hogy ő rendben legyen. Nekem van páncélom, az energiától sokkal strapabíróbb vagyok, ő viszont védtelen Bástya ormótlan támadásai ellen. Nincs ínyemre, hogy a robot füle hallatára társalgunk, de mást nem tudunk tenni.
- Tudom. Ezért jöttem ide.
Remélem, később lesz alkalmunk normálisan is beszélni. Én alapos nyomozás után érkeztem és az élet mellém állt, hogy megtaláltam az elkövetőt. De hogy a vörös nő mit csinál itt, az nagyon is érdekel. Zajlanak az események, nincs idő ezen morfondírozni. Elmosolyodom az egyenruhám dícséretére. A civil ruhámból már csak foszlányok maradtak, úgyhogy az XSE hivatalos uniformisát csodálhatja.
- Szeretem az egyenruhát.
Megint jönnek az utalások, amiket nem értek. Támadásomat siker koronázza, de a lefejezett Bástya még mindig tovább építi magát. Nem fogom hagyni, hogy Megatron legyen belőle, bármi is az. Én is folyamatosan erősödöm, az energiapajzsból egyre többet fogad magába a szervezetem. Már csak félig vagyok kint, félig odabent és egyben részévé váltam a védőburoknak. A tenyeremből további lövéseket adok le. A kocsihoz kapcsolódó alkatrészeket célzom. Ha nem ér hozzá, talán nem tudja mozgásra és beépülésre bírni. El kell érnem a fejét, mert abban lehet a központi egység, amit deaktiválnom kell. Sajnos nem ismerem pontosan, mert mikor besoroztak, ezeket már kivonták a forgalomból és csak hadtörténeti ismereteim vannak róla. Nem tanultuk a felépítését és a hatástalanítás módját.
Harcostársam ekkor mond valami váratlant. Elsőre öngyilkos próbálkozásnak hangzik, de az ösztöneim azt súgják, megéri a kísérletezés. Abbahagyom a szétkapcsolási célzatú lövöldözést és inkább a védőburok teljes megsemmisítését, egyben saját magam feltöltését folytatom. Iszonyat erős ez az energia, feszül tőle a testem. Érzem, hogy megduzzadnak az ereim, az izmaim. Ki kell majd adnom magamból, nehogy túllépjem a határaimat. Arra még nem került sor, de életveszélyes lehet és nekem még feladataim vannak. Élnem kell.
A robot a megrongált csatlakozók helyett újabbakat bocsát ki magából. Megy neki a szerkezet kiterjesztése. Jobban, mint a regeneráció, ugyanis a szeme még mindig csak pislákol, egy szó sem hagyja el a mechanikus szájat és a mellkasi rész se lett épebb. Arra viszont képes, hogy a testmódosítással párhuzamosan még néhány lövést adjon le rám mechanikus tölteteket használva. Ezek most lepattannak rólam hála a pajzsának, amit gyakorlatilag felvettem. A támadások hirtelen maradnak abba. Mozgatja a fegyvercsöveket, de semmi nem történik. Vagy kifogyott vagy Glitch terve kezd beválni. Mindjárt teljes testemmel odabent vagyok és a pajzson emberméretű lyukat hagyok, ahogy magamba szívom a pulzáló energiáját. Mindig is szerettem plusz erőre szert tenni és alkalmazni azt a túlélés vagy mások megmentése érdekében. Shard is hasonlóra volt képes. Sokszor fedeztük egymás seggét, így vészeltük át...az életünket. Büszke lenne rám, ha látná, hogy egy Bástya ellen is megállom a helyem!
Az elhangzó üzenet hallatán azonnal támadásba lendülök. Nem veheti célba a nőt sem olyan úton, ahogy Glitch rákapcsolódott, sem fizikailag. A robot lábát célzom, hogy összeroskadjon. Csak meg akarom zavarni, de a növekedését nem akadályozom. Maradok a tervnél.
- Na, most vigyázz! - kiabálok, hátha hallja ebben a hangzavarban.
Azt se tudom, hogy a mobilom egyben van-e még. Egy ilyen energiaburkon áthatolva lehet, hogy szétolvad vagy egyszerűen használhatatlanná válik és akkor aztán beszélhetek bele. De nem ment tönkre. Glitch hangja recsegősen, szaggatottan felcsendül. Megnyugodtam.
- Életben. Maradjon is így.
A kérdése arra utal, hogy kilépett magából és bent volt a hálózatban, ami most kidobta magából. Vagy véghez vitte, amit akart vagy az Őrszem félbeszakította. Mindegy, most én jövök. Újra célba veszem az önfejlesztő kinövéseket. Egy autó karosszériája messze nem a legsérthetetlenebb anyag. Nem primitív, ennek a kornak az egyik legmagasabb szintű gépjárműve, de nem arra való, amire az egység használja. Bástya energiáját fordítom ellene és gyilkolom is szépen. Végre sikerült átjutnom a pajzson. Bent vagyok.
Az újabb monológtól kiráz a hideg. Egy ilyen fejlett Őrszem Robot a teljes felszereltségével engem akar megcélozni. Ez ijesztő, de egyben megnyugtató is. Nincsenek más célpontjai. Sem a "hacker", sem a többi Bishop. Átrohan az agyamon a gondolat, hogy ha megadnám neki a lehetőséget, hogy teljesítse új küldetését, azzal véget érne a harlemi mészárlások sora, ami mögött ő állt. Téves, totál téves gondolat. Nincs félelem, nincs ijedelem. Ezekre nincs idő. Sikerül szétlőnöm a teljes kapcsolódási felületet. Ez az én utam, nem a megadás. Ha Fitzroy át tudta írni, ebben az időben is akadhat olyan techzseni, akinek a kezére kerülhet. Ekkora csúzlit senkinek a markába nem adunk, inkább megsemmisítjük.
- Ezt meg fogjuk beszélni - ordítok megint Glitch-nek.
Kétlem, hogy ellenem akarta fordítani a robotot. Inkább elérhette a tudása határát. Elképesztő, hogy erre képes volt egy száz évvel későbbi rendszerben! Fantasztikus tehetség, de megint nem érek rá ezzel foglalkozni. A roboton vagy tíz kisebb ágyú jelenik meg. Szigonyokat, dárdaszerű eszközöket lő rám. Ez már nem játék. A fürgeségem és az ügyességem most egy kígyóéval vetekszik. Már messze nem emberi. A kilőtt fémnyársakat hallom becsapódni a közeli autókba és a falakba. Csak imádkozni tudok, hogy Glitch véletlenül se bukkanjon elő, mert nem tenne jót az egészségének, ha találkozna valamelyik lövedékkel. Közvetlen közelről kell elintéznem. Darabokra kell robbantani! Azzal feltartom, de még mindig csak egy csatát nyerek ellene és nem a háborút. Átkozottul szívós. Odaugrok és teljes testemből kibocsátom azt a speciális energiát, amit ebbe a modellbe feltöltöttek. A saját fegyverét fordítom ellene. A detonáció ereje és hangja rettenetes. A darabkák szétszóródnak, az energiapajzs megmaradt része egy szempillantás alatt eltűnik. A mellkasomban éles fájdalmat érzek. Áááh! Mögöttem koppan valami. Lenézek és már látom is. Az utolsó pillanatban egy vékony, de széles fűrészkorongot növesztett magából. Az járta át a felsőtestemet. Simán átütötte a páncélomat is, amit a küzdelem amúgy is kikezdett. Látom a vízszintes bemenetet a mellkasomon. Hála mostani állapotomnak kibírom, de kétséges, hogy mennyi időm van hátra. Összerogyok és a megrongált robotfej után nyúlok. Bármilyen ramatyul vagyok, nem végezhetek félmunkát. Oldalamra fekve markolom meg a valaha ősz férfifejet formázó, mostanra megtépázott fémgolyóvá vált tárgyat, hogy felnyissam. Remélem, tényleg ebben van a lényeg. Bejött. A vörösen világító, rendkívül stabilan rögzített tápegység mellett látok egy lapnyi vékony, apró tüskékkel felszerelt alkatrészt, ami talán az adattára lehet. Leszedem róla és magam mögé ejtem. Arra még telik, hogy szétroppantsam az energiaellátó cellát. Behunyom a szemem és még azt is befogadom, amit ez kiad magából. Szörnyűséges, hatalmas, eddig sose tapasztalt erőhullám járja át a testemet. Nem bízták a véletlenre, végezni akartak azzal, aki megtalálja ezt az elrejtett pontot a robotban. Szerencse, hogy én voltam itt. Másból nem sok maradt volna. Égek, lángolok fejem búbjától a kislábujjamig, a testem reszket. Vér szagát érzem és látom is, hogy csak úgy dől a mellkasomból a fémes szagú életnedv. A színtiszta húsom látszik ki megrojtolódva. Már nem tiszta sárga fényt bocsát ki a szemem, hanem vöröset és halovány fehéret is felváltva. Odapillantok, ahova az alaplap esett. Még megvan.
- Győztünk... Ezt még... - nyögöm ki, de egyre artikulálatlanabb, elhaló hangon. - Hatástalanítsd...
Glitch-re kell bíznom. Ahogy kimondtam ezt a pár szót, a számból is csordogálni kezdett a vér. A szívem és a tüdőm olyan vágott sebet kapott, ami után csoda, hogy élek. Csak a képességemnek köszönhetem. Akkor tudok megküzdeni ezzel az ismeretlen energiával és a halálos sérüléssel egyszerre, ha semmi mást nem csinálok közben. Apránként rakja össze magát a szervezetem. Pihennem kell. Behunyom a szememet. Rémisztő érzés, hogy nem látom a környezetet. Ahhoz vagyok szokva, hogy mindenhol veszély fenyeget, bárhonnan érhet támadás. Aléltan feküdni az utca közepén botor dolog lenne, de most egyszerűen nincs más választásom. Nem lehet így vége.
Nagyon gyengén, de érzem, hogy gyógyulok. Az elnyelt energia épít, regenerál, de még mindig pokolian rossz bőrben vagyok. Szédülök, a bőröm a húsomra tapad. Azt hinném, hogy a csontjaimra is, de az lehetetlen. A morlockoknál éltem át hasonlót, de ez annál is borzalmasabb. Lehet, hogy el fogok ájulni. Nem akarok. Tudatomnál kell maradnom. Az ereim eddig is duzzadtak, most már láthatóan vibrálnak és úgy fénylenek, hogy a bőröm világít tőlük. Képes vagyok őket irányítani, valahogy ezt tudom vagy inkább sejtem. Meg tudom állítani a vérzést, csak idő kell.
- Egyben...öh...vagy? - kérdezem a társamat.
Hallom a nyüzsgő embereket. Gondolom, állnak az ablakban és bámulnak, fényképeznek, sírnak, csodálkoznak. Egy nő sikít valahol. Természetes reakció.
Nem akartam show-műsort, de ezzel bizony sikerült színre lépni. Nem is baj. Ideje vállalni, ki vagyok és honnan jöttem. Az X-Menben van a helyem. Csak éljem túl ezt...

   

Értetlen pislogásokkal meredtem a mobilomból érkező fact-re, miszerint még „éltem”. No shit, Sherlock! Lélegeztem. Néha csurrant-cseppent közben az orromból szivárgó vérből a földre, ruhámra, sőt a gyomromba is, de a létezést még valahogy tanúsítani tudtam. Óriási szemeket meresztettem az éppen futó hívásra. Hamar összetettem, hogy nem magától az Ördögtől kaptam a drótot, hogy még nem dobtam fel a talpamat, hanem Bishop volt az. Ennek hatására is az odakint történő eseményeket fürkésztem. A Bishop vs. Bástya PVP lecsekkolása közben, próbáltam megoldani az emlékeimben tátongó kisebb hézag körüli kérdéskört.
Rémlett valami végtelenül retro daljáték, amitől egy pillanatra még a fejlődésben is megálltam. Sőt, több era-t visszamenőleg utaztam. Abban a szekundumban pedig komolyan el tudtam képzelni, hogy érezhette magát Bishop, amikor ebben az évszázadban landolt. Aztán bekúszott elmémbe a telefonbeszélgetés korábbról, ahol olyan hangerővel válaszolt, mintha mobilon keresztül a hang csak oda, de vissza már nem terjedne. Melyre csak annyi volt a riposztom, hogy: „Részleges halláskárosodás és némi időzavar, de minden szipi-szuper az én frontomon.” Az is rémlett, hogy valami okból volt itt, mármint a bot-al való küzdelmén kívül. Úgy éreztem, hogy itt lehetett a kutya elásva, helyesbítve az elmémből kivágva.  
Megrázkódtam, mikor Bishop hangja hirtelen élesen felcsattant a mobilomon keresztül. Immáron maradandó halláskárosodásban részesítve, pepitában kizökkentve a tűnődésemből.
– Elhiszed, ha azt mondom, hogy véletlen volt? – feleltem bizonytalanul a mobilba. Roppant egyirányú csevegés lenne. Q: miért tetted ezt? A: nem emlékszem! Legalábbis… gondoltam, hogy nem volt szándékos. Minek nyíratnám ki, ha kábé ő az egyetlen túlélési esélyem ebben a helyzetben? Nem voltam hálátlan! Tiszteletben tartottam, hogy anno ad-hoc felvilágosítást nyújtott nekem a mutánságról, aminek révén már nem tapogatóztam többé félhomályban.
Ahogy láttam a robotot megvillantani az arzenálját és lőni a szélrózsa minden irányába, menten visszalapultam a takarásba. Hallottam a koppanásokat, az Őrszem egyik polearm-ja úgy fél karnyira fölöttem állt bele a falba, mely éppen a pajzsomat képezte. Egy szigony pedig a lyukon keresztül száguldott be, egyenesen a még egyben lévő polcsorra. Vagyis, most már az is darabokban volt. Bástyát sem kérném fel lakberendezőnek, az tuti!
Nagyobb detonáció rázta meg a talajt, a maradék polcról leestek a termékek. Füleim hosszú másodpercekig csilingeltek. Eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy már nem hallójáratom leheli ki éppen a lelkét, hanem valóban csilingelést hallok, ami a bejövő hívást jelezte mobilomból. Uber volt az!
– Hola? – szóltam bele, a robbanás miatt kicsit hangosabban, mint szerettem volna. A válasz fergetegesen hosszú, ütemes mexikói szavak voltak, melyeket nem értettem. De a hangsúly miatt elment egy rögtönzött rapnek és talán jobb is volt, hogy képtelen voltam értelmet társítani hozzá.
– Ne haragudj, drága! De elmagyaráznád nekem a „simán odamegyek és elkérem az információból” miként lett „agyonveretem magamat a robozsaruval” hadművelet? Mert a tervhez nem tartottad magadat, és még csak nem is szóltál, hogy bajban vagy!
– Én nem is vagyok bajban – feleltem, hangomban kevés meggyőződéssel. Képletesen legalábbis. A nagy egészet nézve, viszont felírhattam magamban a részleges amnéziát és a részleges halláskárosodást is a loot listámra. – A haverom egy klafa tank, igazi rarity – a jövőből! – Simán lehozza.
– Hát… a steam alapján nem úgy tűnik.
– MILYEN STEAM?! – nem vártam meg a válaszát, lopva pillantottam ki a fal takarásából. Először bemértem Bishopot, aki korábbi bizonyosságom ellenére valóban nem úgy tűnt, mint aki lazán lehozza tank módjára a témát.
Torkomban dobogó szívvel, kisebb gyomorgörccsel vontam el tekintetemet róla. Végül elkezdtem pásztázni a környéket, működő elektronika után kutatva. Meg is leltem azt a lakást, ahonnét mobilról vették fel ezt az egész eseményt. Szépen elimináltam rajta a netet és ha már benne jártam, úgy mellékesen a kamerákat is.
– Glitch, hahó, hallasz? Glitch, adj életjelet!
– Hallak, hallak – még, de lassan kinéz egy hallásvizsgálat.
– Ne játszál velem ilyeneket! Mégis mit mondanék mi amor-nak, mi történt veled?
– Csak a szokásosat? – nyögtem fel. Baj, mi más?
– Ne menjél sehova! Már megyek érted, úton vagyok – olyan lendületesen csapta rám a telefont, hogy még tiltakozni se volt lehetőségem.
Összepréselt ajkakkal néztem ki ismét a takarásból. A gondolat, hogy Uber éppen idetart rettegéssel töltött el. Csekkoltam, hogy Bishop miként boldogul éppen Bástyával. Pont elcsíptem a fatality-t, amit rámért a Terminátorra. Vegyes érzelmekkel figyeltem a jelenetet, látványosan helyben hagyta a gépezetet, ez nem vitás. Határozottan megérdemelte a magából áradó rivaldafényt. Viszont a vér mennyisége semmi jóval nem kecsegtetett.
Próbáltam leküzdeni a bensőmben növekvő félelmemet. Ráparancsoltam lábaimra, hogy nincs idő lacafacázni, most azonnal talpra ugrunk és odamegyünk. Fejemre rántottam a bő kapucnimat, minél inkább beigazgatva vörös tincseimet a ruha alá. Némiképpen jobban adtam most az inkognitóra. Ha esetleg lenne még amatőr YouTuber a közelben, aki felvételt készít, akkor minél kevésbé látszódhassak a videón. Cink lenne, ha az alapján vadászna le a maffia.
Végül kimentem Bishophoz, szigorúan azután, hogy legalább ötször meggyőződtem arról, hogy a Bástya nem mozog. A baj ott kezdődött, hogy Bishop sem nagyon. Mikor alig néhány lépésnyire voltam tőle, hallottam erőtlen beszédét. Követtem a tekintetét és lehajoltam az elektronikai eszközért, melyet állítása szerint hatástalanítani kellene.
– Győztünk? – kérdeztem vissza csendesen. Milyen győzelem ez? Mert nem éreztem tiszta win-nek! Összeszorult torokkal rúgtam bele a Bástya lábamnál heverő darabjába, egészen az út túlsó felére focizva a maradványát. Ezt követően a kezemben tartott alaplapra fókuszáltam. Éreztem a bennem egyre növekvő félelemmel elszínezett haragot, ami Bishop állapota miatt járt át. Ujjaim körül szikrázni kezdett a levegő. A lapból végül csípős, égett füst szállt fel. Túl mérges voltam ahhoz, hogy örüljek kivételes sikeremnek, amit talentemmel értem el.
– Mégis milyen kérdés ez? – vizslattam rá hitetlenül, miközben féltérdre ereszkedtem mellette. – Lehetek egyben, de ez inkább nézőpont kérdése, nem? – hozzá képest százszor egyben voltam, ha a törött kezemet nem számítottam. Csendesen néztem végig a sérülésén, a látványtól hányinger kerülgetett. – Szépen elintézték az egyenruhádat. Ugye hoztál magaddal másikat? – próbáltam humorral elütni a helyzet komolyságát, illetve az enyhe hiányinger érzetét. Jó jelnek vettem, hogy legalább beszélni tudott. Viszont őszintén tehetetlennek éreztem magamat a helyzetben. Elképzelni sem tudtam mit csináljak. Nem festett úgy, akit mozgatni kéne, nem értettem az elsősegélyhez. Igazából sok mindenhez nem értettem még.
– Figyelj, Bishop. Tarts ki egy kicsit, oké? – hangom megremegett. – Már úton van a fuvar, rendben? Elviszünk valahova, ahol segíteni tudnak. Uber szórakozott személy, de áldott jó lélek. Szerintem kedvelni fogod. Olyan, mint mi – jó messzire zúzunk innen, még mielőtt a rendőrség itt találna minket. Tuti, hogy ránk kennék az egészet. Meg sok, egyéb okból sem akartam a zsarukkal talizni most.  
Szemem sarkából érzékeltem a kisebb tumultust, mely kezdett kialakulni körülöttünk. Rohadtul nem segít! A mobilokat sorra intéztem el, hogy esélyük se legyen felhasználni az anyagokat, amiket rólunk készítenek/készítettek.
A készülékek kivégzéséből hangos dudaszó rángatott ki. Ahogy a szólam irányába kaptam a fejemet, megláttam a fekete limuzint begördülni mellénk. Éppen, hogy állóra fékezett, Uber már ki is pattant belőle.
– Haverbajtársnak van fuvarja? – szegezte nekem a kérdést azonnal.
– Igen! Te… vagyis mi? – vágtam rá gondolkodás nélkül.
– Ettől tartottam – fejét ingatva, néhány lépésből tudta le a köztünk lévő távot. Futólag szemügyre vette Bishopot, majd rám nézett. – Nyisd ki a csomagtartót! – ejtette a kezembe a slusszkulcsot.
– Mi van? – hitetlenkedve néztem Uberre. Ő sem gondolhatja komolyan, hogy ilyen állapotban ott akarja szállítani…
– Vedd ki a ponyvát és terítsd be a hátsó ülésre – folytatta az ukázt, kezével gesztikulálva, hogy menjek már. Immáron megvilágosodva tettem, amit mondott. Szóval féltette a kárpitot! – Ezer bocsi, Amigo, de ez most kellemetlen lesz – hallottam megjegyzését, mialatt felnyalábolta Bishopot. Uber adottságai közé tartozott a fittség. Nem volt számára megterhelő egymagában elcipelni az időutazót a limuzinig. Befektette az általam előzetesben lehelyezett ponyvára, majd én is bepattantam hátulra, aztán visszaszolgáltattam Ubernek a kulcsot.
– Amigonak van saját bejárású háziorvosa, akihez el tudjuk vinni? Vagy a veszélyesebb megoldást választva: a közkórházba visszük? – szerettem volna felelni erre a kérdésre. Őszintén. De a valóság az volt, hogy roppant keveset tudtam Bishoppal kapcsolatban. Azon túl, hogy a helyi varázslókkal van lebratyizva. Leérdeklődtem volna én Shardtól, de az volt a nagy harci helyzet, hogy furcsa mód nem volt jelen.
– Hé, Bishop. Bishop! – szólongattam. Éreztem, ahogy Uber beindította a kocsit alattunk és elindult. – Ne merj itt meghalni nekem. Figyu, tudom, hogy nem tartozik rám, de ez nagyon fontos! Hova tudunk vinni, ahol biztonságban leszel és remélhetőleg segíteni is tudnak rajtad, a Mágiaügyi Minisztériumba esetleg?

   
Ritka szerencsétlen véletlen. A hibákat nem felejtjük el, hanem tanulunk belőlük. Amit mondtam, ahhoz tartom magam. Meg fogjuk beszélni, de az lesz a lényeg, hogy még egyszer ne csináljon hasonló hülyeséget. Lehet, hogy csak ő tud majd rájönni, hol csúszott félre. Segíteni fogok, hogy foglalkozzon a témával. Most viszont nem fárasztom tovább sem őt, sem magamat, hanem a helyzetre koncentrálok.
Küzdök a robottal, közben valamit hallok a mobilból. Glitch nem hozzám beszél vagy annyira rossz a vonal, hogy teljesen érthetetlen, amiket mond. Nem örülnék, ha még több alkalmi társam akadna. El fogok bánni a Bástyával, érzem. Derekasan helyt is állok és akkor jön a feketeleves, amikor tényleg legyőztem. Én azt mondom, nincs dicső halál. Nem lehet cél a halál, de megnyugtató úgy elmenni, hogy valami hasznosat tett meg az ember. Ha véletlenül így alakulna, az én hasznos tetteim listája hosszú lenne. A kitűzött célok és az előttem álló feladatok listája viszont még hosszabb. Nem lehet itt vége! Glitch-ért nem kiáltok. Ha bepánikol itt nekem, azzal nem segít. A szervezetem és a képességem fogja megoldani ezt az életveszélyes helyzetet. Bíznom kell bennük, mást nem tehetek. A telefonnal esetleg riaszthatnám a Szentélyt, de amiken keresztülment a készülék, csoda, hogy még hallok benne és tudok üzenni. A másik, hogy nekem se telik nagyon szavakra. Csak egy-kettő jön ki a számon, nagy nehezen, vér kíséretében.
Lépések! Most muszáj lesz kinyitnom a szememet. A tenyeremet támadásra készen tartom. Á, Glitch az. Egész más lett, mint az első találkozáskor. Itt nem csak a képessége fejlődött. A személyisége is sokkal, de sokkal combosabb. Lesz mit megbeszélnünk. Még egy ok, hogy összeszedjem magam. Emlékszem a rémképre, amikor meghalt sok más szövetségesemmel vagy erről a világról ismert figurával együtt. A szívem szakadt meg abban a látomásban. Most pedig hevesen dobog. Le kell lassítani. Sérült tüdővel piszok nehéz a levegővételt kontrollálni. Muszáj. Rajta vagyok.
Megmosolyogtat a naiv kérdése. Mint a gyerekek. Ha nincs minden apró részlet a helyén, elégedetlenek. A háború veszteségekkel jár, ezt ma megtanulja. Figyelem, ahogy a feszültségét a gépdarabon vezeti le. De jó, hogy itt van! Harmadszor találkozunk és most már tényleg örülök neki, de nagyon. Nem csak azért, mert segíthet túlélni. Egyszerűen jóleső a jelenléte. Az ujjaival kisüti a kütyüt? Ez új. Eddig csak digitális irányításról tudtam, de most már az elektromosságot is manipulálja vagy létrehozza. Ez ad egy ötletet. Gyűjtöm az erőt és a levegőt, hogy ki tudjam mondani. Megnyugtató, hogy nem sérült meg. Mindketten a saját módszerünkkel harcoltunk és az enyém kevésbé finom, így én is kevésbé finom sérüléseket kaptam. Most már menni fog.
- Áram... Küldd...rám. Gyógyít.
Tömény energia. Értenie kell, hogy nem viccelek. Olyan lesz, mint a defibrilláció, csak egy kicsit máshogy működik. Minél több energiát szívok el, annál gyorsabban gyógyulok. A vérereimet még tudom kontrollálni, hogy ne hagyják kifolyni belőlem az éltető folyadékot. A szövetek kezdenek összehúzódni. Lassabb lesz a folyamat, mint amikor a morlock gyógyító kezelésbe vett, de menni fog.
- Megleszek... Köszönöm...
Látom rajta az igyekezetet és azt is, hogy nem találja a helyét a szituációban. Így is sokat tett. Ha el tudnak vinni a Szentélybe, az szuper. Nekünk beszélnünk kell. Mikor már úgy állok, nem is fogom kihagyni. Gyűlnek az emberek, mint bármilyen autóbalesetnél, érdekes történésnél. Sose bírtam a katasztrófa-turistákat. Ezzel a szóval csak az itteni korban találkoztam. Az én világom maga volt a katasztrófa. Ott már senki nem kereste. Ez a világ nyugodtabb, békésebb és az emberek szörnyű dolgokat akarnak látni. Néha érthetetlenek. Kivéve azt a nagydarab pasast, aki az Audija miatt panaszkodik. Ilyet még nem látott az autószerelője, az tuti. A verda elkezdett összeépülni egy száz évvel későbbről érkezett robottal. Nézegethetik a szervizben, nem fognak rájönni.
Az érkező autóra és a sofőrre vetek egy pillantást. Nem túl bizalomgerjesztő, de most rá vagyok szorulva.
- A darabokat...hozzátok el!
Isten ments, hogy valaki megkaparintsa és rossz kezekbe kerüljön egy ilyen szintű technológia. Ami regenerálja magát, abból egy szilánkot se szabad itt hagyni! Ez fontosabb, mint hogy engem szállítsanak.
- Jó lesz - vágom rá a csomagtartós megoldásra.
Nem várom el, hogy megértsék, elmagyarázni pedig nincs erőm. A hátsó ülés nem lenne sem jobb, sem rosszabb. Nem ettől függ a folytatás. Shardra gondolok. Amikor a haldokló testét a kezemben tartottam. A szemei. Nem könyörgött. Nem vádolt. Hálás volt és szeretett. Ragaszkodott hozzám, ahogy egész életünkben tettük egymással. A gondolataimból és a kicsit ködös látásból Glitch hangja hozott ki.
- Igen, a...Szentély.
Megadom neki a címet. Fogalmam sincs, járt-e már ott vagy tudja-e a helyét. A telefonból sok mindent ki lehet olvasni, de nem abból, ami a robbanás után maradt. Le kell majd cserélnem. Az egyenruhát is. Megtépázott, szárnyaszegett, roncsolt, de valamit még véd és takar. Gáz lenne nélküle. Aztán újabbat majd csináltatok. Evilágit, ósdibbat, de jót.
A gyógyulást a varázslók meg tudják könnyíteni. Nem szívesen mutatkozom így, de muszáj. A háborúban a felcsernek is nagy szerepe van és nem szabad szégyellni a sérülést. Inkább büszkén kell vállalni, ahogy azt is, aminek az elvégzése közben szereztem. Amúgy is lesz beszédem a dokival. Érdekelni fogja Fitzroy újabb machinációja. Múltkor azon aggódtam, hogy Glitch közel került a Testvériséghez. Ma megmutatta, hogy a szíve és az esze a helyén van. Számít, hogy hova tartozik és ezt is meg kell tárgyalni, de nagyra értékelem és tartozom neki. Ez biztos.