Answers carried by the morning breeze

"Kicsit" felnevetek a vádon, amit engem illet.
- Igen marha motivált vagyok, és mellesleg emberbarát is. Fejemet kéne kitűzőkre tenni. - vigyorgok édesen, ami nagyon jól mutatna azon a bizonyos kitűzőkön. Természetesen ezt is elvicceli, mint minden komolyabb személyes témát. Úgy tűnik ehhez hozzákell szoknom, de legalább szórabírtam, és már ez is egyfajta győzelem.
- Sajnálom, eléggé zártkörű a motivációs tréning előadásaim. Amit azt illeti egyedül csak én érdemeltem ki a tagságot. Egy jó fekete mellette egész jól elbeszélgetek magammal: hetente egyszer. Próbáltam kétszer, de nem volt jó vége. - vonom meg a vállam kellő fapofával.
Végig hallgatom Petert ő, tulajdonképpen ugyan azt a motivációs szöveget előadja felém, csak mosolygok rajta, mert tudom, és érződik nem szándékosan, vagy gúnyosan adja elő ugyan azt, mint én, hanem tényleg komolyan gondolja. Csupa szív.
- Szerintem te is csatlakozhatnál a motivációs tréning csapatomba. Van épp egy üresedés. Hozzám két ember kell. - vigyorodom el magam. - Őszintén, én nem szoktam másnak a műveit nézni, egy két alap festőt , művészt ismerek, meg akiket lenyomnak a torkunkon művtörin. De tudom miről beszélsz, csak én ezt a zenével érzem. - a zene nagyon sokszor nyugtatott meg, hogy más is érzi magát, úgy mint én. A zene sokszor mentett meg. Szerintem anélkül nem is lehetne élni.
- Köszönöm Peter, ez jól esett. Majd úgyis erőt kell vennem magamon, akár tetszik akár nem. Egy művészetis nem csak magának kreál dolgokat, ehhez hozzá kell szoknom. - ezért is vettem fel a fotógráfia szakkört. Mindig is érdekelt, és annyira durván nem személyes, mint a kézzel készített képeim. Amik őszintén szólva egyes szaktársam műve mellett...
Majd csak azon veszem észre magam, hogy az ajkait bámulom, és hirtelen az enyémek érintik. Egyszerűen nem bírtam tovább, a filmeken az ilyeneken mindig csak forgattam a szemeim, de tényleg létezik ilyen csak a megfelelő ember kell hozzá. Amikor átfordít, lefektet az ágyra visszaszorítom lélegzetemet is, a szívem olyan vadul kalapál ajkai érintésén, hogy szinte már zavarba jövök. Túlságosan intenzív kezd lenni, és két tenyerem közé fogom az arcát, és ismét ajkaim felé irányítom az övéit. Teljes sodrásba kerülök, és eszembe jut, hogy ... most fog... ekkor lentről ajtó csapódást hallunk. Mintha anyámnál megszólalhatott egy vészcsengő vagy apámnál... Úgy reppenünk szét... kissé meggyötrötten, és csalódottan tekintünk egymásra, majd egyszerre nevetjük el magunkat.
Hát igen ez nem a megfelelő hely, és pillanat.
- Lehet előbb bekéne mutassalak, nem? Még mielőtt ránk nyitnának... azt hiszem enyhe szívrohamot kapnának.
- főleg hogy azt se mondtam még el nekik, hogy Harryvel szakítottunk...

- Ha esetleg kellene egy fotós hozzá, gondolj rám! - még azt is imitálom, hogy éppen egy képet lövök róla. Megjátszott vagy sem, a mosolya képes arra, hogy a szívem a kezébe akarjon ugrani, az ábrázatomról meg csak az hiányozzon, hogy valaki alkoholos filccel írja fel a "szerelmes balek" feliratot. A vigyorom levakarhatatlan, fáradtságnak nyomát se érzem, ehhez pedig semmi köze a kávénak.
- Megtiszteltetés csatlakozni a csapathoz, a megnövekedett létszámnak köszönhetően akkor már lehet szó a heti alkalomról. - vagy többről. Mindenképp többről. De hé, csak most lettem a dreamteam tagja, nem szeretnék egyből túlbuzgónak vagy mohónak tűnni.
- A kávéról természetesen gondoskodni fogok! De azért kötelességemnek érzem, hogy figyelmeztesselek az esetlegesen felmerülő, tehát minden bizonnyal bekövetkező, béna poénokra.
Ez így fair play, nem?
- Biztos, hogy mellékeltek hozzám egy használati utasítást, de az évek során sajnos elkallódhatott valamerre. - az a pár költözés ugyebár be tud tenni az ember régebbi homijainak, meg aztán, ha a szüleim cuccai között volt, nem tartom túl esélyesnek, hogy meglesz valaha.
- Ezzel biztos, hogy nem vagy egyedül. - nem tudatom vele, mi mondatja ezt velem, nem megyek bele abba, hogy valahányszor kibírhatatlanná válik a csend a néha még máig idegennek érződő falak között, a zene soka segít. Feledtet, s kizárja a felesleges ingereket.
Igaz, pontosan ugyanezt teszi velem csókja. Ahogy behunyom szemeimet, minden érzékem csakis őrá élesedik ki. Az érintéseire, amelyekkel apró áramütéseket gerjeszt bőröm alatt, hogy távozásukkal még többet akarjak, a testéből áradó hőre, a hallásomat kitöltő szívverésére. Gyors a tempója. Vagy az enyém volna? És csak álmodtam vagy valaki tényleg a kilinccsel babrált odalent?
- Igen... igen... jogos. - kicsit olyan elhetek, mint aki az első levegőjét veszi, miután víz alá került. Az agyamat momentán ilyennek érzem.
- Deeee... talán máskor. - pillantok le a mellkasomon helyet foglaló pók jelre.
- Nem hiszem, hogy ebben a szerkóban tenném a lehető legjobb első benyomást. - bár sosem találkoztam MJ szüleivel, mondhatjuk, hogy tapasztalatból beszélek. A legutóbbi alkalommal, mikor emberek tudták meg ki vagyok, nem volt túl jó vége, így hát jobb lesz babaléptekben haladni, ami őket illeti. Biztonságosabb.
- Akkor én most... - az ablak felé mutatok, majd felkapom a földre ejtett maszkomat, de még mielőtt eltűnnék alatta, újra közelebb lépek hozzá, hogy egy gyors csókot leheljek ajkaira.
A közeledő léptek zajára már a fehér lencsék mögül pillantok az ajtó felé.
- Később hívlak, partner!
Könnyed mozdulattal ugrok ki a város felé.
S tudom, hogy még megannyi akadály vár ránk, mégis, ahogy ablakok tucatjai suhannak el mellettem, egy furcsa érzésre leszek figyelmes: a teljességre. Mert tudom, ott vagyok, ahol lennem kell.
Itthon vagyok.