Answers carried by the morning breeze

A dokkok közelében ér a hajnalhasadás. Szellője úgy simít végig lassan nyugovóra térő szeretője, a békesség arcán, mintha betakargatás közben tenne neki néma ígéretet, hogy bár helyüket nemsokára átveszi a reggeli nyüzsgés, holnap újra látják majd egymást. Felém a folyó illatát hozza el szárnyain, hogy elrepülve felettem szemügyre vegyen, a furcsa figurát, kinek vörös és kék kolorjait mostanáig egyedül a csillagok értékelték. Ám most, hogy a beúszó, arany hullámok erejének engedve megrepedt az éji tojáshéj, a távoli, időtlen csodák, akárcsak a pirkadat maga, pillanatnyi bajtársként állnak tovább, hogy elfeledkezzenek társaságomról. Szelíd mosollyal fogadom el, s intek nekik búcsút... talán holnap ugyanekkor.
Előveszem a telefonomat, hogy ellenőrizhessem az időt, vagyis, azért, hogy megerősítsem magamban a gondolatot, miszerint még túl korai volna írnom Neki, de addig se a belépőkártyát forgassam ujjaim között. Mégis, visszatér tenyerembe, pontosan tudva, hogy a rajta elhelyezkedő feliratot a leghatalmasabb varázslat sem volna képes elűzni tekervényeim közül, beágyazta oda magát lakótársával, az emeráld derengéssel érkező démonnal együtt. Még ha a hullámok közé is vetem, akkor is kárörvendő kacagással kandikálnának ki az ignoranciára tett szánalmas próbálkozásom függönye mögül. Megszorítom a kis anyagot. Ha eltöröm, vajon szilánkokká zúzhatom a múlt hibáit?
A fejemet megrázva lövök ki egy hálót, hogy részévé váljak a város érhálózatába visszatóduló vérnek, de egyelőre még nem az eredeti úticél felé veszem az irányt. Fáradtnak kellene lennem, ennek ellenére tele vagyok energiával, így egy gyors járőrözés még belefér, jobban mondva, egy gondosan megtervezett útvonal bejárása, amibe egészen véletlenül útba esik egy bizonyos hely. Mert nem illik üres kézzel érkezni, ugyebár.
Úgy két órával később, immáron valamelyest emberibb időben halk nesz kíséretében érkezek meg a tűzlétrára az ablak elé, egyik kezemben egy kis műanyag tálcán két papírpohár, benne kávéval (még tapadós ujjakkal is vicces volt biztonságban felhozni ide magammal, maradjunk annyiban), szabad jobbommal finoman kocogtatva meg az üveget. De ugye nem várattam meg nagyon?
Gyorsan csekkolnám az üzenetben ígért érkezésemet, csak hát...
"Utánanéztem a kis projektünknek. Néhány perc és ott vagyok nálad!"
Ha eltekintünk a kissé baljós hangvételtől, az üzenettel nem lenne nagy gond.
Egy dolgot kivéve.
Még mindig a küldés melletti sávban figyel. A villogó kurzorral együtt.
Mikor nyílik az ablak, gyorsan lekapom az álarcot, hogy láthatóvá tegyem a bocsánatkérő vigyoromat. Amit szívesen fenntartanék hosszútávon, csak meglátom és...
- J.. jó reggelt! - nyögöm ki nehézkesen, fejemet nekidöntve az ablakkeretnek és onnan nézve fel rá. De meddig? Lépjek már ki a transzból és essen már le, hogy fejleményeket hozni jöttem!
- Hoztam...
Gyerünk, meglesz az, már csak egy kicsi kell és...
- ... kávét.
...
Ez is egy kezdés. Béna. De kezdés.
Atyám, mekkora lúzer vagyok!

Félkómába érzem, hogy rezeg a telefon. Lassan, komótosan, nem elkapkodva nyúlok utána, és homályos tekintettel várom, hogy a szemem lásson valamit, miközben próbál hozzászokni a fényhez, és igyekszem addig is vakban feloldani a telót.
"Utánanéztem a kis projektünknek. Néhány perc és ott vagyok nálad!"
Mikor Peter írt, hogy jön, úgy pattantam ki az ágyból, mint akit villámcsapot. Elterveztem, hogy ma addig punnyadok, amíg nem feküdtem el minden egyes tagomat. Tegnap végig tanultam az estét, éjszakát, hogy még aznap este betudjam küldeni. Besietek a fürdőbe, le zuhanyzóm, rendbe teszem magam, enyhe smink, a legjobb testápoló, parfüm. Rakoncátlan fürtjeimet is igyekszem rendbe tenni, hogy ne nézzek ki úgy, mint akit megrázott az áram.
Amíg várok, rendbe teszem az ágyamat, elteszek minden nem kívánatos dolgot, ami azt jelenti, hogy rendetlen vagyok, de nem vagyok, így sok dolgot nem is kell. Már zavaromban helyezgetek el dolgokat. Könyvemet legalább ötször pakoltam át egyik helyről a másikra. Nem igazán értem mi a franc bajom van. Sóhajtok. Részben jó belebolondulni valakiben, részben pedig félelmetes, picit úgy érzem nem igazán vagyok önmagam. Mikor szoktam ennyire lelkesedni bármiért? Jó talán a fősuliért volt egy kis izgalmam... Mély levegőket veszek ki, és be, mint egy idióta a szoba közepén. Aztán meghallom a kopogást az ablakon. Na szép MJ, itt állsz, és szenvedsz vagy negyedórája, pakolsz mindent jobbra-balra, de az ablakot elfejted kinyitni. Legszívesebben homlokomra csapnék, ha nem félnék a vörös kézfolttól.
Gyorsan felnyitom az ablakot, és elmosolyodom. Elnevetek, ahogy próbál kommunikálni, és picit szerencsétlenkedik, majd mikor kapcsolok, gyorsan elveszem tőle a kávét.
- Jó reggelt. Köszönöm, fáradj beljebb szerééény... öhm, de te biztos jártál már itt gondolom...- forgatom a szemeim. Bár, ha már járt itt... rögtön vörösre festődik a képem. Erre, erre még soha nem kérdeztem rá, hisz hónapokig jártunk, de ezt csak tudnom kéne... de öhm. Nem teszem fel a kérdést, csak kérdően nézek rá, hátha nem kell kimondanom, de a szuggerálásom, nézésem az agyába hatol, ezzel átadva, remélhetőleg egyre gondolunk a kérdésem mögött, azaz hogy volt e már itt, amit biztosra veszek. Közben inkább belekortyolok a kávéba, és most az se érdekel igazán, hogy megégeti a számat.
- Szóóóval, akkor hogy sikerült az akció? Kár hogy nem tudtam sehogy se részt venni benne. Kikéne találnunk erre valamit, rádió, belső kamera. - izgatottan ajkamba harapok. Ezeket a részeleteket még nem igazán dolgoztuk ki, annyi minden történt, és ketyegett az óra, mire visszaér Harry minél előbb vissza kellett a kártyát tennie a tetőre. Az is lehet, hogy egy emberével keresteti meg, amint rájön, hogy nincs nála.

Egy nevetés tőle. Már ennyivel eléri azt, hogy gondolataim összemosódjanak, akár katonás renddel felsorakoztatott szavak egy, a környezete felé statikus semlegességet sugárzó képernyőn. Hideg, mesterséges fény helyett viszont afelőle érkező, s melegen ölelő napsütéssel szembesülök, nekem emlékeztetnem kell magamat arra, hogy ez nem illúzió, nem egy álomkép, pedig eme ismeretlen mélység édes sodrásának minden bizonnyal hezitálás nélkül adnám meg magam. Így viszont csupán egy könnyed szökkenéssel hagyom magam mögött a tűzlépcsőt, s vele együtt mindent, ami az ablakon túl foglal helyet, hátha felszárítják a mosolyából érkező sugarak a foszlányokból vált hullámokat, felszabadítva a józanságot, jóllehet, arra sem emlékszek, mikor kovácsolt rá szívem kifogástalan, csillogó felületű láncokat a megfoghatatlan rózsaszín ködből.
- Ami azt illeti... - elsődleges reakcióként egyből körbepillantok, mintha tényleg újdonságként élném meg ezt a felségterületet, de aztán rájövök, mennyire igazságtalan volna a részemről, ha elhallgatnám előle az igazságot. Különösen mindannak a fényében, ami már a hátunk mögött áll.
- ... igen. Egy évvel ezelőtt. - még kimondani is furcsa. Egy kör kezdőpontjáról beszélünk, mikor még fogalmunk sem volt arról, hogy mekkora lesz az átmérő. Nem tudnék rá magyarázatot adni, miért kerülöm tekintetét a beismerés nyomán. Talán a bűnösség érzése teszi, mert az egész olyanná válik, mintha az engedélye nélkül jártam volna itt. Talán csak a pillantása az, mi túl mélyre hatol, és hatására azt kívánom, bárcsak fel tudnám nyitni elmémet, hogy kiolvashassa, ami érdekli. De ehhez az én erőm kevés, így aztán ívelt utunk visszavezet a bűntudathoz. Körforgás, azonban már összekeveredtem, mely szakaszán táncolhatunk éppen.
- Ne sajnáld, szükséged van a pihenésre! - legyintek szavai hallatán - Mellesleg, a hajnali időzítés szükséges volt, mert ilyenkor végez az esti őrség, szóval még a váltás előtt kellett odaérnem. Mivel a műszak végén járnak, ilyenkor már megnyugodnak az emberek, hogy nem fog történni semmi, így aztán még kevésbé számítanak váratlan látogatóra, főleg, ha az illető a fejük felett mászik el. - ami azért ironikus, ha belegondolunk abba, hogy 2012-ben fentről érkezett a fenyegetés. Azt mondják, legyünk óvatosak és éberek az utcákon. De milyen biztonság az, ha az embernek már a távoli eget is gyanakvóan kell kémlelnie? Furcsa egy világ. Csoda hát, hogy egy közel tizennyolc éves srác tetőtől talpig spandexben igyekszik különbséget tenni jó és rossz között?
- Már dolgozom egy kommunikációs rendszer kiépítésén, csak némileg limitáltak az eszközök, amiket használhatok. - ha lenne még hozzáférésem a Stark rendszerekhez, a technológia már rendelkezésünkre állna, mezei fényképészként viszont ez némileg időigényesebb feladat. Sajnálatos módon a creatio ex nihilo elképzelést nem tudom a gyakorlatba átültetni. Ahhoz egy radioaktív Thornak kellett volna talán megharapnia, ami... meglehetősen bizarr kép, maradjunk annyiban.
- Mondhatjuk, hogy a bevetésünk sikeres volt. Hozzáfértem a feljegyzéseikhez a venom Projekttel kapcsolatban... többek között. - nem bírtam a kíváncsiságommal, de erről majd inkább később.
- Az anyag pontos eredete ismeretlen az agytrösztjeik számára, viszont feltételezik, hogy kozmikus. A kutatásokba azért vágtak bele, mert abban reménykedtek, hogy hasznosíthatják a rekreációs és regenerációs tulajdonságait gyógyászati célokra. Egészen pontosan különösen nagy hangsúlyt fektettek olyan kórságokra, amikre a jelenlegi orvostudomány nem ismer hatásos, illetve garantáltan működő gyógymódot. - van még más is, mégis, itt megállok, nem szeretnék mindent egyszerre rázúdítani, inkább hagynám, hogy ő eméssze meg a hallott információt és vonja le belőle az esetleges konklúziókat.

Mikor megjelenik, nem hazudtolja meg magát, széles mosoly kerekedik az arcomon. Hihetetlen milyen hatással tud bírni rám, egy másik ember, amire soha nem is gondoltam, hogy előfordul. Harryvel jól éreztem magam, és néha ha figyelt rám, tök jól eltudtunk beszélgetni, társadalmi témákban főleg. Viszont nem volt rám ilyen hatással, hogy már a puszta megjelenése is mosolyra késztett. Jó érzés, meleg érzés. Az ijesztő része csupán az, hogy egyszerre hat természetesen ez az érzés, és rémiszt meg egyszerre. Néha ráfeszülök, nem tudom elengedni magam, és így jár az agyam. Ekkor zavarba jövök, és végig azon vagyok képes agyalni, hogyan is kezeljek bizonyos szituációkat. Viszont mikor sikerül elengednem magam, nem agyalni, csak átadni magam az érzésnek, valódiénem teljesedhet ki, ha engedem, és olyan természetesen adom át magam az érzésnek, hogy még magam is meglepem, hogy erre én alkalmas vagyok. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy természetemből adódóan kissé túltudom gondolni, és agyalni a dolgokat. Dolgozom az ügyön, de mióta tisztáztuk mi van kettőnk között Peterrel, ez egyre könnyebb folyamatnak bizonyul. Kevesebbet feszengek, és agyalom túl a dolgokat, átadom magam az érzésnek, neki.
A kávét is természetesen vidáman, és hálával fogadom. A kávé az én gyengepontom, bármikor lelehet egy jó erős expresszóval kenyerezni, jó sok cukorral.
Mikor belém hasít a gondolat, miszerint Peter járt itt nálam, és nem emlékszem rá... ismét kezdődik a túlagyalás, gondolkodás, és a befeszülés. Hisz sok mindenre nem emlékszem. Mivan ha ... ha lefeküdtünk, és ő volt az első? Szégyelném magam, ha nem emlékeznék rá, csakis ezért reménykedek abban, hogy nem történt meg. Ilyen emléket, hogy veszíthetne el bárki?
Járt nálam, de őszintén nincs erőm rákérdezni a dologra, de mély levegőt veszek, ismerem magam, amíg nem kapok erre választ kínozni, és gyötörni fog a gondolat.
- És... öhm... megtörtént közöttünk a dolog? - tudom, gyerekes dolog nem nevén nevezni a dolgot, de írjuk a zavarom számlájára. Most csak az érdekel, hogy választ kapjak erre a fontos dologra. Mert ez fontos.
A korai látogatásának magyarázata igencsak jogos, bólintok rá, hogy megértettem.
- Akkor jól sejtem minden jól zajlott? Sikerült találnod valami hasznosat? Mond, hogy nem volt felesleges az egész. - itt persze nem a szakításomra gondoltam, az már minden pillanatban amúgy is megtörténhetett volna. Inkább az egész kockázatra értem. Arra, hogy Harry észrevehette volna, és spekulációkat talált volna ki, főleg arra, ha én buktam volna le akkor, hogy csak kihasználtam, és végig ellene voltam. Ami nem lett volna igaz, de jogosan hihette volna. Elér paranoiás ember. Vagy Peternek eshetett volna baja a laborban, elkapták volna, akár ... kísérleteztek volna vele. Már maga a gondolatra is összerándul a gyomrom. Figyelmesen hallgatom Peter minden szavát, amire nem vagyok egészen biztos, minden szó jelentésével teljesen bizonyos vagyok, de a lényeget..
- Szóval azt akarod mondani, hogy a venomot, azt a parazitát, azért vizsgálgatják, hogy hátha jót tesznek vele, betegségeket gyógyíthatnak? - kérdezem, szinte elképedve. Le is ülök az ágyamra, és sötét felhőként telepedik rám a gondolat, hogy mióta vagyok ennyire rosszindulatú azokkal az emberekkel szemben is, akik oly kevesen vannak, és szeretnek? Gyerekkorom óta ismerem, együtt nőtünk fel, és rosszat, gonosz dolgokat feltételeztem róla. Csak nézek fel elképedve Peterre, és nevetséges, szánalmas módon kérő tekintettel, hogy talált e valamit, ami ... ami nem jó szándékú. Borzasztó vagyok.
- De az a valami, az a valami gonosz. Rossz emberré válltál tőle. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg megfigyeltek téged, és teszteltek... nem értem ezt az egészet. - széttárom a karomat kissé magatehetetlenül.

Úgy érzem, akármilyen finoman közelítettük volna meg ezt a kérdéskört, mindenféleképpen kínos lett volna mindkét résztvevő számára. Főleg, ha elvesszük a képből a szépítgetést, valakinek az emlékeivel babrálni a személyes tér megsértésének egyik, ha épp nem a legsúlyosabb módja. Régen néztem egy szuperhősös sorozatot, aminek az egyik epizódja azzal foglalkozott, hogy a lehetőségek és a képességek ellenére sem játszhatunk istent. Én mégis megtettem, önző akartam lenni az inkognitóm megvédésével és csúnyán visszaütött. Mi a tanulság? Mindig figyeljünk oda az amerikai produkciók mondanivalójára és fogadjuk meg a bölcsességeiket! Jó, azért mégse mindig! De láthatjuk, hogy az üzenet milyen könnyen applikálható a mi esetünkben, pedig nekem még csak piros dzsekim és sarkköri jégpalotám sincsen... és míg én azon töprengek, mennyire menő lenne már, ha mégis rendelkeznék az utóbbival, kérdésével sikerül visszarángatnia a valóságba. Vagyis....  
- Milyen dolog történt meg? - kérdezek vissza csuklóból, mert a szüntelenül pergő gondolatok vízesése mögé némi hatásszünettel jut el az, mit kérdez igazából. Amikor pedig ez bekövetkezik, kikerekednek szemeim, szerintem még a számat is eltátom egy pillanatra. Miért? Nem a kíváncsisága miatt, érthetően azzal semmi probléma nincs, ahogyan magával a logikával sem, a következtetése teljesen észszerű. Ami megakasztja nálam a gépezetet az az én felkészületlenségem, illetve a tudatomban felbukkanó kép (esküszöm, útját álltam, igyekeztem, de... vizuális pók vagyok!) kettőse.
- Nem! - kissé talán hevesre sikerül a fejrázással megspékelt válaszom, amivel csak annyit érek el, hogy tovább mélyül arcom vörössége.
- Úgy értem... azzal se lenne semmi baj, ha igen... - amivel mit is szeretnék pontosan mondani? Már leszámítva azt, hogy eddig minden megszólalásommal bizonyítottam, hogy nyugodtan lehetnék az írója egy "Hogyan viselkedjünk a lehető legégőbben lányok előtt?" című könyvnek.
- Nem, nem történt meg. - zárom le a belemélyülés helyett inkább ennyivel, valamivel halkabban ejtve ki szavaimat az előbbinél, hogy utána még a tekintetét is kerüljem. Jobb így, mert ha tovább kattogok a dolgon, gyanús, hogy még kényelmetlenebbé válna a légkör, köszönhetően a további, random, összeszedetlen magyarázkodásomnak.
- Igen. Azon belül eléggé ráálltak egy bizonyos állapot kutatására. A feljegyzések között megtaláltam két alany aktáit, titkosították a fájlokat, de a védelmi rendszerük nem feltörhetetlen. Mindkét pácienst Oshtoran szindrómával diagnosztizálták. - óvatosan kezdek csak bele a mesélésbe.
- Ez egy súlyos idegrendszeri betegség, ami befolyásolhatja többek között a kognitív képességeket, mentális zavarokat, adrenalintúltengést okozhat. A női pácienst megpróbálták gyógyszeres kezeléseknek alávetni, viszont egyik sem volt sikeres, és elhunyt, évekkel ezelőtt. A betegség... - ahogy a lényeghez közelítek, úgy halkulok is egyben, az utolsó szót szinte csak elsuttogva: - ... örökletes.
Nem mondok többet. Nincs rá szükség. A konkrétumok explicit kinyilvánítása nélkül is érteni fogja, hogy ez mit jelent. És bármennyire szeretném kímélni őt az információktól, nem tehetem. Most nem.
- De van más is. A Venom Projekt nem az első próbálkozásuk volt, hogy megoldást találjanak a problémára. Rábukkantam egy mára lezárt kutatás anyagára, ami szerint kifejlesztették az Oz-formulát. Egy szérumot, ami elméleti síkon eléggé bebikázná a legyengült szervezetet ahhoz, hogy az meggyógyítsa önmagát. - beletúrok a hajamba. merem képzelni, hogy ez máris mennyi infó lehet, pedig a java még odébb van.
- Nézd, Mj, van, amit még nem mondtam el az egész emléktörlés kapcsán. - fújom ki hosszan a levegőt és feszültségemben fel-alá kezdek járkálni.
- De... az sem lesz könnyebben emészthető, úgyhogy... megértem, ha inkább egy kis szünetet szeretnél tartani.
Iiiigen, emiatt senki sem hibáztatná. Épp ezért nem mondok és nem is teszek semmit, míg a válaszát meg nem hallom. Ha viszont úgy dönt, bírja még, akkor...
- Mennyire olvasgattál párhuzamos világokkal kapcsolatos teóriákat?
Ez egy átlagos, könnyed reggeli téma, nem?

Felnőttek vagyunk, mégis mikor intimitásról van szó, az ember nagyon át tud menni szerénybe, és gyerekbe. Persze nem mindenki, tisztelet a kivételnek, tulajdonképpen inkább csak magamról indulhatok ki, illetve Harry könnyen beszélt ilyenekről, velem mégis finomabban érintette ezt a témát, úgymond. Mikor visszakérdez, hogy milyen dolog történt meg, picit felmegy bennem a pumpa, és búcsút mondanék, a finomkodásnak. De mintha ezt megérezné, és amint kinyitnám a számat hirtelen leesik neki, miről beszélek.
Olyan hirtelen, és erősen mondja ki, egyértelműen, hogy Nem: kikerekednek a szemeim, majd kérdőn tekintek rá. Ki is javítja magát, amire már inkább elmosolyodom. Nem lehet rá haragudni.
- Meddig voltunk együtt? Ezt mindig valahogy elfelejtettem megkérdezni. Bár ahogy összerakom a képet, maximum egy évet mondanék, de ha még semmi... pár hónapra gondolok. - erről inkább hangosan gondolkodom, minthogy tényleges kérdés lenne, de természetesen annak is szántam, így remélem válaszol rá. Lehet csak több ideig voltunk barátok, mint egy pár. Ezt teljesen eltudom képzelni, máshogy összese tudnék jönni bárkivel.
Miután leültem, kissé csalódottan, magatehetetlenül, végig hallgatom Petert, nem szólok ezúttal közben. Csak csendben összeszedem magamban a dolgokat, legalábbis próbálkozom vele.
- Mármint ... a tekinteted. Szóval az a páciens Mrs. Osborn volt? Arra, arra gondolsz? És hogy Harry valószínűleg örökölhette? - na most lesz hatalmas nagy bűntudatom. Bár tény, hogy még ha nem is a szakítás miatt, hisz sajnálatból nem lehet senki együtt valakivel. Mégis ezer dolog fut át az agyamon, hogyan máshogy kedvesebben, és megértőbben megbeszélhettük volna ezt az egészet, ha tudom. Ha elmondja... Tenyerembe temetem az arcomat, könnyeimmel küszködöm, de nem adok utat nekik, nem Peter előtt nem akarok, most nem. Nem sírhatok az exem miatt.
- És ennek a betegségnek a kutatásai? Legalább jól haladnak? - kérdezem kissé rakettesen. Bár gondolom ha erről tudna, rögtön hozzá csatolta volna.
Mikor azt mondja van még valami, amit el kell mondania, és nem fog tetszeni. Nagyot nyelek, de megragadom a karját, és magam mellé húzom az ágyra. Talán így neki is könnyebb lesz beszélnie.
- Hát csak annyi, amennyi a tvben van. Tehát semennyit. - próbálom picit el poénkodni a dolgot, de egy kis bocsánatkérő mosoly az arcomra rittyentek.

Bűntudatom támad. Tudom, hogy butaság most azon merengenem, mennyire kezeltem jól ezt az egész kapcsolat dolgot vagy épp mennyi mindent baltáztam el, ezek az acélkarmokkal bíró gondolatok óhatatlanul felütik a fejüket, ahogy a kérdésével egybekötött hangos töprengését, számolgatását hallgatom. Annyira el voltam foglalva akkor, és, ironikus módon, most is a körülöttünk felmerülő gondokkal (Mégis mit akarom szépíteni? A saját problémáimmal. Szörnyű barát vagyok...), hogy közben fel sem merült bennem, megfelelő tempóban haladunk-e. Mi van akkor, ha eddigre már túl kellene lennünk egy bizonyos számú randin? Vagy ha tényleg meg keleltt volna történnie a dolognak? Mármint... gyönyörű... ez annyira nyilvánvaló, hogy egyrészt bolondnak vagy vaknak kellene lennem ahhoz, hogy ne tűnjön fel, másrészt felveti a kérdést, hogy mégis hogyan lehetek akkora mázlista, hogy egyáltalán megérdemeljem olyasvalaki társaságát, mint ő. Ugyanakkor viszont soha nem akarnám egy pillanatig se, hogy azt érezze, siettetni akarnám, és... arrgh, azzal egyikünknek sem fogok jót tenni, ha most elveszek a felbukkanó képek eme rengetegében.
- Öt hónapig. - tényleg felér egy csodával az, hogy a maximumom pörgő processzorom mellett mindennemű hezitálás nélkül sikerül neki választ adnom. A választ, ami önmagában nem hangozhat valami soknak, de ha azt vesszük számításba, hogy a "randim" (Van az ilyesminek időkorlátja, hogy mi után lehet annak nevezni?) Lizzel tartott körülbelül öt percig, az öt hónap már nem is rossz teljesítmény. Ehhh... lehet, hogy el kellene gondolkodnom, mi, vagyis, ki a közös nevező a kettő esetben, aki miatt a mátrix mindig dobja a hibát.
- Tavaly júniusban jöttünk össze az európai kirándulás végén, az emléktörlésre pedig novemberben került sor. - fura ezt így hangosan kimondani olyasvalakinek, akivel azóta technikailag újra együtt vagy, de tartozok neki annyival, hogy az infó segítségével be tudja lőni magának pontosan az időintervallumot. Ámítsam csak magam! Többel is tartozok... sokkal többel.
- Csak így van értelme annak, miért vágnak bele ilyen rizikós fejlesztésekbe és miért költenek dollármilliókat, amelyeknek a megtérülése egyáltalán nem garantált. - a következtetéssel nem szeretnék szívtelennek tűnni, de legyünk őszinték, egy multinacionális vállalatról beszélünk, az ilyesmit nem tennék meg szimplán az utca emberéért, pláne nem úgy, hogy az illegális tesztelések miatt még csak nyilvánosságra sem hozhatják, hogy fürdőzzenek a rivaldafényben. Még ha meg is tettek mindent annak érdekében, hogy ne caps lockkal írják fel a fájlokra Harry nevét, vannak részletek, amik egyértelműsítik, kiről van szó. A cég fejese hajlandó mindent kockára tenni, ergo a vezetőség számára fontos,s hozzájuk közel álló személyről van szó. Harry édesanyja pedig történetesen valóban pár éve hunyt el és nem találni információt a neten arról, hogy Norman vagy akár egy családi ügyvéd valaha adott volna minimális információt a tragédia okáról. Túl sok nyíl mutat egyetlen irányba és nem kell ide ahhoz Columbo hadnagy, hogy elmagyarázza, ez mit is jelent.
Bűntudatom továbbra sem ereszt. Így nem, hogy látom, a válaszok milyen hatást váltanak ki MJ-ből. Lábaim előbb fölbegyökereznek, majd lassan, hangtalanul közelebb lépve azon tétovázok, hogy megérintsem-e, mikor eltakarja előlem arcát. Végül ujjaim csak utat találnak a vállára.
- Nem kell elrejtened semmit. - halk kijelentés ez. Már-már kérlelés. Tudom, milyen erős, ezt soha nem fogom megkérdőjelezni. Miattam azonban felesleges fenntartania a falait, nem tekintenék rá másképp, kevesebbként az érzései miatt.
- Bizonyos tekintetben. - ingatom fejemet a kutatások sikerességét illetően. Annyira szeretnék egy pozitív válasszal szolgálni, de helyette inkább az őszinteség mellett teszem le a voksom.
- A szérumuk működni fog, de a pontos hatására nincsenek felkészülve. - sóhajtok, és hagyom, hogy lehúzzon maga mellé az ágyra. Ezen a ponton nem is volna elég erőm ahhoz, hogy elenkezzek és küzdjek a közelsége ellen.
- Szóóóóval... ha azt mondom, hogy Sliders? - komolytalannak tűnhetek így, hogy egy ősrégi sorozattal dobálózok, de mindjárt érteni fogja, miért hozom fel.
- Találkoztam Norman Osbornnal. Deee, nem azzal, akit te ismerhetsz. - ez így még kevés lesz, ezért végig a szemébe nézve, hogy lássa, komolyan beszélek, kiegészítem az iménti gondolatmenetet:
- Akivel én találkoztam, az nem erről a Földről származik.
A kulcsfontosságú szót megnyomom és várok picit, hagyom, ő tegye meg fejben a következő lépést, mielőtt a lényegre térnék.
- Vannak univerzumok a miénken kívül és az egész emléktörlés előtt néhány látogató átjutott a mi világunkba. Ami azt illeti, a memóriamódosításra azért volt szükség, mert csak így lehetett őket hazaküldeni és megakadályozni, hogy az otthonunk egy multiverzális káoszba süllyedjen.
Nem fogok hazudni... kicsit hiányzik Keselyű. Az idegen technológiát hasznosító fegyverkereskedelmi hálózat mára sokkal kevésbé hangzik őrültségnek.

Kissé feszült leszek, mint mindig, mikor arról a múltról van szó, amire nem is emlékszem. Nyomasztó érzés kerít hatalmába arra a gondolatra is, hogy esetleg túl vagyok az "elsőn", ráadásul szerelemből, és nem emlékszem rá. Kifújom a levegőt, mikor megnyugtat nem történt meg... és nem azért, mert ne akartam volna, mert biztos akartam volna... most is akarnám, csak emlékezni szeretnék rá. És emlékszem is... de ezt inkább magamba tartom, ezt csak akkor árulom el, ha ő érdeklődik, hogy én és Harry... végül is vele majdnem egy évig voltam együtt.
Peterrel pedig öt hónap. És nem történt semmi? Ajkamba harapok, picit gondolkodom. Biztos sok dolog történt, és ... biztos nem volt könnyű, vagy nem volt rá alkalom.
- Értem. Szép lassan kezd összeállni valami. - mosolyodom el keserűen, és csak mindig rosszabb és rosszabb lesz, amiért nem emlékszem semmire, és egyre görcsösebben akarok. Szar így, és nem fair.
Aztán jön az újabb feketeleves. Elmondja Peter mit talált a laborba, és annak az eredménye több, mint valószínű, hogy Harry édesanyja egy ritka betegségben halt meg, és maga Harry is ebben szenved, így ő meg az apja valószínűleg kétségbe esve keresi a gyógymódot. Miért? Miért nem mondta el nekem? Tényleg jobb, hogy szakítottunk, nem bízott meg bennem eléggé. Peter érintése térít vissza, a vállamon, és szedem össze magam végre. Behunyom a szemem, és mély levegőt veszek.
- Köszönöm. Bocs ... csak ez egyszerűen sok. Mármint nem azért, mert nem akarok ezekről tudni, és miért mondat el stb. Csak volt egy életem, amire nem emlékszem, és bennem voltam egy buborékban, egy "Harry, tanulás" buborékba. És tulajdonképpen most olyan, mintha kidurrant volna, és előjön a valóság. De ne értsd félre. Nem minden rossz. - megfogom a kezét, és végig simítom a kézfejét. Az egyetlen jó dolog, ami ebből az egészből kiderült, az iránta való érzelmeim, és a kapcsolatunk. Sokkal teljesebbnek, és önmagamnak érzem magam mellette.
- Csak nem értem, és bánt, hogy Harry ennyire nem bízott bennem, hogy ezt elmondja. - olyan könnyen, és őszintén lehet Peterrel beszélni. Jó érzés.
Éééés akkor még mindig van valami, amiről tudnom kéne. Leültetem magam mellé, majd próbálom feldolgozni az infókat.
- Sliders, az a retro sorozat ? - gondolkodom. - Jah valami távirányító segítségével utaztak egyik világba, vagy dimenzióba a másikba. Azt ne mond neked is van egy ilyen, régen mindig akartam! - próbálom picit elviccelni a dolgot, mert igazság szerint nem is gondoltam bele, hogy komolyan gondolhatja. Majd tovább hallgatom, és egyre inkább felkúszik a szemöldököm a homlokom tetejére.
- Szóóóóval, valahogy nyílt egy átjáró dimenziók között, és átjött egy másik Osborn? De miért, mi köze volt az egész átjáróhoz egy memória törléshez? Tudom mondtál valamit, de ... csak infók morzsákat tudok, és őszinte leszek, a sok infó kezd összekavarodni a fejembe.
Vallom be őszintén. Nem azzal van a gond, hogy nem figyelek rá, csak gondolom nem akart egyszerre mindent rám tenni. Így csak morzsáim vannak, amit igyekszem összetenni, de jó lenne hallanom az egész nyitott sztorit. Azt tudom mesélt olyat, hogy lebukott, és megtudta mindenki ő Pókember... és azt a Stranget kérte meg... igen valami ilyesmi volt. Tehát ezért ilyen, mert az ő hibája, gondolja... Ez az egész tényleg nehezebb, és bonyolultabb. Be kell vennem egy fejfájáscsillapítót...

Az ilyesmi nem úgy működik, hogy az ember fejében egyik pillanatról a másikra összeáll egy kohezív, minden apróbb kérdést megválaszoló idővonal. Ezért van az, hogy egy megértő mosoly kíséretében bólintok, tudomásul véve válaszát, bár eme gesztus jóval többnek szól, mint a kimondott szavak. Látom rajta, és meg is értem a frusztrációját, a csalódottságot, s szomorúságot, melyek arcának rándulásai mögé költöznek. Szeretném őket elvenni onnan, hogy a felhőtlen mosolyát kaphassam meg? Természetesen. De ez sajnos nem jelenti azt, hogy mindez automatikusan hatalmamban is áll. Ahogy nem fogok úgy tenni sem, mint akinek nincs benne jókora kanala, mert az meg szembe menne mindennel, amire May és Ben nevelni igyekeztek. Így aztán hatványozott óvatossággal viszonyulok a mostani beszélgetésünkhöz. Megint csak azzal találom szembe magamat, hogy az aurea mediocritas papíron jól hangzik, de miként ülteted át a gyakorlatba? Vegyük például a mi esetünket... egyértelműen nem akarom őt kizárni semmiből, azt se szeretném, hogy úgy érezze, kímélni próbálom a részletektől, de ugyanakkor túlterhelni sem szeretném azzal, hogy egy lavinát zúdítok rá.
- Ugye tudod, hogy ha hozzáfűznivalód van, azt nem kell magadban tartanod? - vetek rá egy oldalpillantást, mellyel mintegy közölni próbálom, hogy miattam aztán felesleges finomítania, szépítenie azon, ami most a fejében jár. Elvégre, többek között erre vonatkozott az iménti "Nem kell elrejtened semmit" megjegyzésem. De ha pontosítást szeretne hallani, hát kész vagyok megadni neki azt is.
- Csak azért, mert maszkban toppantam be hozzád, hogy megvitassuk, mire jutottam a nyomozásunkkal kapcsolatban, még nem várom el tőled, hogy mindent kérdések vagy ellenérzések nélkül, varázsütésre fogadj el. - habár a varázsütés résznek megvolna a maga iróniája. Épp csak egy mutatós varázspálca hiányzik valamelyikünk kezéből. Ha rendelkeznénk egyel,  imitálhatnánk az Exmemoriam bűbájt.
- Tudod, a kettőnek nem kell ám kizárnia egymást. Harry és az iskola ugyanúgy az életed, függetlenül attól, hogy a mágia miként befolyásolt bizonyos részleteket. - az, ami az emléktörlés után történt ugyanúgy a valóság, mint azok a másodpercek, amik most peregnek ebben a szobában. Azért felesleges a kettőt szétválasztani, mert ha megtesszük, nagyon hamar eljutunk a "Mi lett volna, ha..?" vizekre, amiken rágódni ezen a ponton teljesen értelmetlen. Jól tudom, hiszen több, mint fél évem volt rá, hogy megtegyem. De elég csak arra gondolni, hogy ha engem, mint Peter Parker nem is felejt el, lehet, hogy a bűbáj befolyásolta volna azon emlékeit, amik alapján tudta, hogy ki vagyok valójában. Már ezen az útvonalon is kiköthetünk egy olyan lehetőségnél, amelyben ugyanúgy összejött volna Harry Osbornnal. És ez csak egy. Ki tudja, lehet, hogy még ezer vagy annál is több ilyen szcenárió létezik.
- Nem lehetünk biztosak benne, hogy bizalmi okokból nem mondta el. Nem tudhatjuk például azt, mennyire előrehaladott az állapota, sem azt, milyen messzire megy el a folyamat megállításához. - és akkor még nem említettük az apai ráhatást. Ha Norman a legkisebb mértékben is hasonlít arra a verziójára, amelyikkel én találkoiztam, akkor elképzelni sem lehet, mikkel tömte már tele a fia fejét. Egy elkeseredett, dühtől elvakult embert pedig egyáltalán nem nehéz átlökni bizonyos határokon. A saját bőrömön tapasztalhattam az érzést, mely csakugyan hatott rám, mint MJ érintése a kézfejemnél. Ujjaimmal lasssan kúszok át az őtenyere alá, jelzésképpen, hogy itt vagyok neki támaszul.
- Csak amennyiben egy felnőtt férfit és a lebegő köpenyét távirányítónak nevezhetünk. - a multiverzum témának inkább Doktor Strange a szakértője, én csupán azok alapján tudok válaszolni a kérdésekre, amiket a varázslóval közös élményeim során szedtem össze. Azokon felül megvannak még a magam teóriái, illetve tudományos értekezések a fejemben, melyeket korábban olvastam, de még ezekkel együtt is legfeljebb sötétben tapogatózok a misztikus tanok művelőihez mérten.
- Miattam jöttek át. Azért, mert elszúrtam valamit, amivel helyre akartam hozni egy korábbi hibát. - ezen sincs mit szépíteni, de Michelle arcát fürkészve inkább próbálok egy rövidebb verzióra szorítkozni.
- Azok a személyek, akik idekerültek, mind tudták, ki van Pókember maszkja alatt, tehát ahhoz, hogy menthessük a menthetőt és bezárhassuk az átjárókat, az kellett, hogy mindenki elfeledkezzen erről. Ők is... és a mi világunk is. - ha van ennek kíméletesebb közlési módja, nem sikerült megtalálnom.
- A lényeg, hogy az az Osborn egy őrült volt. Veszélyes és kiszámíthatatlan. Megváltoztatta őt egy erőnövelő szérum, ami, ha tippelnem kellene, a mi világunkban az Oz nevet viseli.
Visszahúzom a kezem, mert megint visszhangzik fülemben a Manó nevetése, amitől mélyet sóhajtva rázom meg fejem, felegyenesedve az ágyról.
- Biztos nem szeretnél egy kis szünetet? - igyekszek mosolyt erőltetni az arcomra, ahogy visszafordulok hozzá.

Próbálok azért erőt venni magamon, és nem összezuhanni a sok információ, és gondolat alól. Imádom ahogy Peter viseli, ahogy engem kezd el nyugtatni, és a többi. Itt ő az, aki teljesen le van terhelve, akit nyugtatni, vigasztalni kéne. Ő vesztett el mindent, én "csak" egy embert. Elmosolyodom. Őszintén, nem keserűen, nem sajnálkozóan. Őszinte mosollyal.
- Tudom, köszönöm. Hidd el minden olyat megosztok veled. Amit tudnod kell. - vigyorodom el. - A kérdéseim lesznek még pluszba az apránként fog szerintem eszembe jutni, és így feltenni őket. Ahogy emésztem a dolgokat. De tényleg, és őszintén köszönöm, hogy támogatsz, és segítesz. Remélem tudod, és nem győzőm elégszer hangsúlyozni, hogy itt vagyok neked. És ez mind amit elmondtál rád is vonatkozik. Puszta tényeket közölsz mindig. Egyszer nem mondtad el, hogy TE mit érzel. TE hogy éled meg az egészet. - rázom a fejem. - Mind ez idáig én sem kérdeztem rá, csak nem akartam már az elején túl rámenős lenni. - bólintok oldalra a fejemet, miközben megérintem a kézfejét, és komolyan ránézek.
- TE hogy érzed magad? Jól vagy? - alig vártam, hogy végre ott tartsunk, végre legyünk egy nyugodtabb környezetbe, hogy ezt a kérdést feltegyem neki. Hogy Ő hogy viseli az egészet. Mert hogy kívülről jól van, tartja magát. Hisz Ő egy hős. Nem tűnhet gyengének, és nem akar magával foglalkozni. Ez ugyan egy hős ismérve, és szabálya, viszont ember. Neki is ki kell engednie magából. Én pedig ezért vagyok itt, hogy ezt megtehesse.
Mikor a Harrys részhez érünk, valósággal fújtatok. Szomorú, elkeserítő, és mérges vagyok.
- Egyszer muszáj leszek vele beszélnem, felkeresnem. A barátom Peter, jó barátom volt mindig is. Lehet mi segíthetünk rajta. Lehetséges volna? - nézek rá kérdőn. Tudom ez elég morbidnak hangzik, hogy az exem meggyógyítására kérném, ha az lehetséges volna. De tényleg nincs min aggódnia, már teljesen egyértelműek az érzelmeim. A köpenyes megjegyzésén elmosolyodom, mindig tud viccet belepréselni komoly témákba, ezért is szeretem.
Majd végig hallgatom a multiverzumos dolgot, kissé összeráncolom a homlokom.
- Okééé, azt hiszem nagyjából kezd összeállni a kép erről a történetre. - sóhajtok. - Legalábbis fogjuk rá. Még ezt is emésztem. - ajkamba harapva el is kezdem gyorsan a dolgot. - Tehát te már találkoztál Mr. Osbron ördögi másával az egyik univerzumból? - bólintok magamba is tisztázva a dolgot. - Attól tartasz ezek szerint, hogy az itteni is valamilyen módon erre készül? Hogy odáig fogja elvezetni a dolog? Jól gondolom? - nézek aggódva Peterre. Mert ha erre gondol, akkor nagyobb a gond, mint hittük.
- Öhm nem, nem most kezd összeállni a dolog. Persze, ha úgy gondolod egyenlőre elég... neked is kell a pihenés. - mosolyodom el gyengéden.

Igyekszek meglepődésnek semmi jelét nem adni, minden erőfeszítésem ellenére viszont valószínűleg egy pillanatra átsuhan arcomon egy sarokba szorított állat ábrázatát idéző állapot. Beletalált, valóban igyekeztem az egész beszámolóm alatt tárgyilagos maradni és csakis a tényekre szorítkozni. Miért? Mert az biztonságosabb. Ha nem így tennék, a szubjektivitásom, a túlzott érintettségem hatással lehetnek arra, mit és miként mondok el neki, én pedig nem szeretném ezt megkockáztatni. Igazságtalannak tartanám vele szemben, hiszen akár kimondjuk szó szerint, akár nem, bizonyos szempontból beletrappoltam az életébe az újbóli felbukkanásommal és ennek köszönhetően, nem is olyan régen, miattam vetett véget egy kapcsolatnak. Elfogadtam az érvelését, miszerint akármikor bekövetkezhetett volna egy ilyen lépés, de azt már ő sem tudja tagadni, hogy volt kanalam a mikor és a hogyan alakulásában. Ezek után igazán az a legkevesebb, hogy olyan igazságot tárok fel előtte, melyet nem torzított el az én személyes álláspontom. A legszánalmasabb az egészben, hogy ezt megtenni könnyebb volt, mint a következő kérdésére válaszolni. Hogy jól vagyok-e?
- Naná, elvégre, a bevetés sikerrel zárult és még csak nem is lőttek rám. Csapnivaló ementáli pók lennék, úgyhogy, el kell áruljam, ezt tudnám rendszeresíteni! - a kémkedés részét nem, de a fegyver- és ólommentességet már annál inkább. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy egyáltalán nem erre célzott, s éppen emiatt válaszomat megtoldom egy bocsánatkérő mosollyal. Megragadok én minden alkalmat arra, hogy kicsit könnyítsek a hangulaton, és hiába van egy olyan részem, ami azt súgja ne tegyem, sosem tudom megállni.
- Jól vagyok, csak... - mély levegőt kell vennem, hogy időt nyerjek és megtaláljam a megfelelő szavakat.
- ... egészen azóta, amióta csak belevágtam ebbe... - emelem fel hangsúlyozásképp az ujjaim közé szorított maszkot, hogy értse, mire utalok. Amivel mellékesen annyit érek el, hogy pont szemmagasságban tartva saját tükröződésemet látom a fehér lencsékben, amitől... hirtelen vacilálni kezdek, hogy az álarcot hajítsam el a szoba legtávolabbi sarkába hajítsam vagy inkább húzzam fel, hogy a kísértésnek engedve a saját lúzer képemet rejtsem el.
- ... úgy érzem, ahelyett, hogy ténylegesen valami jót tennék, folyamatosan olyan hibákat igyekszek helyrehozni, amiket eleve én generáltam.
Először Ben.
Aztán Tony.
May.
És most lehet, hogy Harryt akaratlanul is közelebb taszítottam ahhoz a személyhez, akitől lehetőleg minél hamarabb elszakadnia kellene. De ezen részleteknek már nem adok hangot, csak lezárom a gondolatot egy, a szokásosnál valamivel gyengébbre sikerülő, enyhén szomorkás mosollyal.
- Ha van rá megoldás, azt meg fogom találni. Az Oscorp szérumára már van is egy ötletem. - most, hogy tudomást szereztem az Osborn srác állapotáról, függetlenül attól, hogyan kerültem annak birtokába, egyszerűen nem tehetem meg azt, hogy félreállok és nem teszek semmit. Úgy végképp nem, hogy momentán két olyan alternatívával is szembenézünk, amik nem kedvezőek. Butaságot csinál és olyasmi válik belőle, amit nem tud kezelni, vagy még rosszabb.
- Megtörténhet az idei Mr. Osbornnal... vagy a fiával. - nem zárhatjuk ki ennek a lehetőségét, különösképp nem Harry állapotában.
- Valószínűleg nem lesz minden egyes esemény állandó mindegyik univerzumban. A jelek azonban aggasztóan egy irányba mutatnak. - eléggé ahhoz, hogy ne akarjam őket figyelmen kívül hagyni.
Azt mondjuk már nem tudom, mikor kezdtem el MJ ujjait babrálni, hol végigsimítva, hol csak egy teljesen random ütemet lejátszva végigzongorázva rajtuk, a közelsége, ez a kontaktus viszont lenyugtat, hiába tűnhet úgy tekintetemből, hogy valahol messze járok.
- Most viszont... - kicsit helyezkedek, elhúzva kezétől az enyémet, hogy átakrolhassam derekát és egy könnyed mozdulattal közelebb húzhassam magamhoz.
- .. te jössz. Mert nekem is vannak ám kérdéseim! Rendben megy minden az egyetemen? Óh, és remélem, a főnököd végül nem a te kontódra írta azt a múltkori felfordulást a fánkozóban! - mert akár hiszi, akár nem, nekem ezek igenis lényeges kérdések. Mindazok ellenére, amik körülöttünk történnek, nem szeretném szem elől téveszteni őt. Sem pedig a tényt, hogy milyen fontos nekem. Amit, ha a témaváltás önmagában nem jelezne eléggé, hát hagyom, hogy a simításom váljon beszédesebbé, amellyel derekáról lassan simítok a hátára, hogy gerincének ívét követve szánkázzak fel rajta.

Hirtelen belém hasit a fájdalmas beismerés magammal szemben: Önző vagyok. De még mennyire... Állandóan a saját kis nyomorommal, illetve szenvedésemmel vagyok elfoglalva. Most viszont úgy érzem vagyunk ismét olyan viszonyba, hátha megnyíl nekem. Eddig végig olyan érzésem van, hogy nem igazán akarna az érzéseiről beszélni, és kezdem azt hinni, hogy amúgy is ilyen. Jobban érdekli más ember, mint saját maga. De néha a hősöket is megkell védeni. Én szeretném meghallgatni, mert erő híján csak így tudok neki segíteni, és szerintem nagyobb segítség olykor, mint a fizikai támogatás.
Számítottam is rá, hogy első körben mindenképp igyekszik majd humorral leplezni zavarát, miszerint nem szeret az érzéseiről beszélni. Csak elhúzott szájjal, és egyben kérdő tekintettel nézek rá. Ugyan a zárkozodsága miatt lehet őt hibáztatni? Mindenkit elvesztett. Egyedül volt. Ezidáig.
Nem is mondok semmit, addig nem, míg nem fog valamit mondani. Legalább annyit választ szeretnék őszintén, hogy igen vagy nem. Nyilván örülnék egy bővítettebb verziónak is.
Így csak végig hallgatom csöndben.
- Nem fogom azt mondani, hogy biztos nem a te hibád volt. - vonom meg a vállam egyszerűen. - Bármi is volt, lehet valami tényleg nem. De ember vagy, minden ember hibázik, minden egyes szuperhős is hibázik. Ezért nem büntetheted magadat. Sok jót is tettél, nézd az arányokat. Azért mert bakiztál párszor, nem egyenlő azzal hány embert, és hányszor mentettél meg. - mondom neki magabiztosan, hátha ebből át is tudok adni valamennyit. - Ha legközelebb kételkedsz magadban, csak kérdezz engem. - kacsintok. Biztos visszarázom. Nem jó, hogy így áll hozzá. Nyomasztják a dolgokat. - Figyelj az se elkerülendő dolog, hogy ha hibázol azt helyre is hozod. Akkor lenne ezzel mind probléma, ha nem mentenél meg közben senkit, és helyre se tudnád hozni a hibákat. - mosolyodom el kedvesen. Remélem komolyan veszi a szavaimat, és legalább majd igyekszik elgondolkodni rajtuk. Sokkal jobban aludnék én is éjszaka, ha tudom értek valamennyit a szavaim, és nem emészti magát mindenen.
Hogy megpróbál gyógymódot találni Harrynek, valósággal felcsillan a szemem. Tényleg ilyen jó ember volna? Két kezem közé veszem a fejét, és hosszan megcsókolom.
- Te vagy a legjobb ember Peter a világon. - mosolyodm el. - Emészd a bókot. - Viszont a többi dolog már aggódásra add okot. Összehúzom a szemöldököm, majd sóhajtok. Nem igazán tudom semelyik Osbornt elképzelni valami főgonosznak.
- Nagyon remélem úgy alakulnak az események nálunk, hogy erre nem kerül sor. Nem nézem ki belőlük. Harry minden kutatását, mindent arra tesz, hogy segítséget az embereket, ez az anyja hagyatéka felé. Nem dobná el semmiért. Maximum az apjával történhetne meg... de ha tudnál szérumot készíteni, akkor nem lenne oka további kísérletre, nem? Vagy lehet már túl késő? - sóhajtok fel kissé fáradtan. Majd hirtelen témát váltva rólam kérdezz Peter. Erre nem voltam felkészülve, de csak mosolygok az érdeklődését halva.
- ÖHm jól megy, köszi, minap fejeztem be egy ... beadandót. A tanár elég jól fogadta, szóval reménykedem a jó évvégi jegyekben. Lehet kiállítást is kell szerveznünk az évvégi vizsga feladatként. Félek tőle... főleg, ha beszélni kell a műveimről. Mert nem akarok. - mondom őszintén.

Hálás mosollyal az arcomon fogadom azt, ahogy szavaival kíván szelet szítani, hogy hatására felszakadozhasson kételyemnek esőfellege. Igaza van, tudom jól, miként igazság lapul abban is, hogy mind többek vagyunk, mint a hibáink összessége, elvégre azok pont arra vannak, hogy tanulhassunk belőlük és jobbakká válhassunk. Csak elég nehéz elhitetetnem magammal azt, hogy a hátam mögött álló évek jobbá tettek volna, miközben a meghozott döntéseimnek éppen azok látták, s látják is kárát, akiket az utam elején a leginkább igyekeztem óvni Pókembertől, illetve, a vele járó tehertől. Végül Doktor Strangenek lett igaza... a valós problémát tényleg nem Mysterio vagy a tettei jelentették, sőt, amekkora fejfájást okoztak, talán soha nem is az ellenfeleim, a rossz útra tévelyedett emberek képezték a gond írmagját, hanem szimplán a határvonal és az annak kontrolljához, fenntartásához való görcsös ragaszkodásom. A kettős életem.
- Igen, igazad van. - még egy bólogatást is mellékelek szavaimhoz, mert ennyire fontosnak tekintem, hogy tudatosítsam benne, egyetlen szavában sem kételkedek. Bolondság volna, hiszen ő külsősként képes ítéletet hozni, a reális látásmódját pedig sosem vonnám kétségbe.
- Csak tudod... nehéz elcsitítani azokat a gondolatokat, amelyek folyton azt sulykolják, hogy ha erősebb, ha gyorsabb.. ha jobb lettem volna, akkor talán...
Ha... akkor.., majd egy újabb ha. Amennyire ki nem állhatom ezeknek a végigpörgetését a fejemben, legalább annyira (ha nem a maguk irritáló száz százalékában) képezik alapköveit az egész maszkos pályafutásomnak. Pókember tartópillérei, melyekre egyszerre tekintek áldásként, s átokként. Áldás, mert sarkallnak arra, hogy legközelebb még jobban igyekezzek, még inkább feszegessem a határaimat, nem számít, mennyire ijesztőnek tűnhetnek azok a limitek. Ugyanakkor pedig átok, mert az ágyamban fekve rendre eszembe juttatja azt az érzést, hogy milyen volt az űrhajóval a Föld légkörén túl emelkedni. Kétségbeejtő, hideg, és fullasztó, befagyott tó a kandalló tüzével hívogató kunyhó mellett. Acélkék az élénkpiros mellett.
- Csábító, hogy a szavadon fogjalak, de hidd el nekem, nem örülnél annak, ha az éjszaka közepén felhívnálak! - még egy ártatlan, halk kuncogást is hallatok az elképzeljt jelenet miatt, miközben csupán súrolom mindannak a felszínét, amit a szavaim igazán sugallnak. Mindig az éjszakák a legrosszabbak. Pontosabban, az a részük, mikor a fejem a párnát éri. Amikor minden kicsit csendesebbé válik. Amikor a telefonomért nyúlok, hogy üzenetben kijelentkezhessek Happynél, tudván, hogy úgysem reagál rá, csak az "Elolvasta" reakciót kapom. Amikor még várom, hogy May jó éjszakát kívánjon.
- Köszönöm, de azért ezt erősen kétlem! - nem tudom, mitől jövök jobban zavarba, attól, amit mond vagy attól, ami a szavait megelőzte. Az operációs rendszeremet mindenesetre elintézte annyira, hogy hirtelen ne legyek képes értelmes ellenérvet felhozni vagy annyira, hogy ugyanolyan lelkesedéssel viszonozhassam a csókját. Inkább vagyok ezekben a pillanatokban az a mindeddig mozdulatlanul álló tárgy, mi megadja magát annak a sodrásnak, amely Michelle egész lénye. Éppen csak úszok az árral.
- Nem hinném, hogy késő lenne, de szeretnék felkészülni minden eshetőségre. - úgyhogy a prioritást a Zöld Manó ellenszer fogja élvezni. Sajnálatos módon ezt egyszerűbb egy képzeletbeli listán az első helyre sorolnom, mint a gyakorlatba átültetnem úgy, hogy sem labor, sem pedig említésre méltó technikai felszereltség nem áll hozzá a rendelkezésemre.
- Miért nem? - homlokomat ráncolva nézek rá, vállaim ellazultan ereszkednek lejjebb, örömmel fogadva a hézköznapibb témát és... nos, őt magát.
- Ha szeretnél, gyakorolhatsz rajtam! - álljunk csak meg egy percre, mit is mondtam ki az imént?
- Izé... vagyis... - adná magát, hogy azt mondjam, nm úgy értettem, de ugyanakkor betolakszik egy kép a fejembe és kicsit nehéz tőle szabadulnom és közel is van és olyan hívogatóak az ajkai és...
- Arra gondoltam, hogy beszélhetnél róluk nekem. Úgy több ember elé állni esetleg kevésbé érződne mély víznek.
Végtére, a mentés már nem sikerült annyira katasztrofálisra, mint az ötlet prezentálása.
A lényeg ettől még nem változik. Itt vagyok mellette...
... és nem csak mint Pókember.

Az a helyzet, hogy megtudom érteni. Mondjuk nem igazán tudom megérteni, inkább gondolom min mehet keresztül, és sajnálom. Valószínűleg, ha nekem is lenne szupererőm, érezném a felelősséget, soha nem lehetne, hogy teljesen jó munkát végezzek. Ott van a New Yorki támadás, még gyerek voltam, de emlékszem. Megmentettek mindenkit, de sok volt az áldozat, a leomlott épületek között.
- Nem menthetsz meg mindenkit. Tudom, mivel rettentően önzetlen vagy, így nehéz ezt elfogadnod. De megkell békélned a gondolattal, hogy nem isten vagy. Hanem egy hős, aki esélyt és reményt add. Ne abba gondolj bele, mit rontottál el, hanem mi lett volna, ha nem vagy ott egyáltalán. Talán így könnyebb lesz. - mosolygok rá kedvesen.
Csak elnevetem magam, majd sóhajtva megfogom a kezét.
- Bármikor felhívhatsz, Peter. Ez akár lehet hajnali 3 óra is. Pedig hidd el, nagyon szeretek aludni. De te megteheted ezt. Értékeld inkább. - vigyorgok rá. Ennél nagyobb bókot nem kaphatna tőlem, hisz valóban utálom ha felkeltenek valamivel az éjszaka közepén. Peter az egyedül, aki minden büntetés nélkül ezt megteheti.
Mikor rólam kérdez, még magamon is mindig meglepődőm, hogy van ember, akivel bármit könnyedén megtudok beszélni. Ajkamba harapok, igazából a rajzaim, azaz a komolyabb rajzaim, számomra eléggé személyesek. Olyan, mintha a naplómból kéne felolvasnom.
- Értékelem, és köszönöm... de nekem ehhez még... rá kell vennem magam. Mármint, ezek eléggé.. személyesek. Reménykedem, hogy csak kikell vágnom őket a falra, mindenki beleképzelni a saját történetét. És ennyi. - vonom meg a vállam. - Egyébként semmi extra, kissé absztrakt, szürreális képek. - sóhajtok. - Ha megtudom, hogy beszélni kell tényleg róluk, akkor persze gyakorolhatunk. Inkább veled... - mosolyodom el. - De egyenlőre ezt a beszéd dolgot igyekszem elkerülni, még megérdeklődöm, hogy ez mennyire kötelező. Vagy egyszerűen némasággal mutatom ki, minden művészi vénámat, a szabadságot, és a önmegtartóztatást mi szerint nem húznak ki belőlem, egy árva szót se. - húzom ki magam büszkén. - Minden művész úgyis kettyós, szóval még az is lehet, hogy pont ettől leszek híres. - nevetem el magam zavaromba. - figyelem Petert, ahogy ő... tényleg figyel rám. Érdekli mindaz amit mondok, mosolyog. És tudom ha visszakérdezném mit mondtam, talán képes lenne szóról szóra is vissza mondani az egészet. Ajkamba harapok, majd oda hajolok, és megcsókolom. Elsőnek bátortalanul, de mikor visszacsókol sikerült bátorságot nyernem. A csók szenvedélyessé válik.

Mélybarna szempár melyekre meredek, s melyekben elveszek. Éppen azt a szerepet töltik be, mint a felhőkarcolók, melyek felé hálómat vetem ki, hogy a mélységet felváltsa a magasság. A kapaszkodóim. Végeláthatatlan tornyok a látóhatáron, égbolt koronájukkal a tetejükön, rabul ejtve látványukkal, s rendre húzva maguk felé, hogy lélegzetvisszafojtva várjam, amint az elérhetetlenbe húznak engem. Minden másodperc, mi ellenem fordítja hálóimat, hogy a testem köré fonva őket tegyen tehetetlen rabjává, egyben lehetőséget biztosít arra, hogy minduntalan újabb rétegeket fedezzek fel az étcsokoládé szín mögött. A bölcsességet, a lágyságot, az óvatos ajtónyitást lelkének védelmén, azt a mágneses vonzást, mit visszatartott, s féltve őrizgetett gondolatai adnak hozzá a csillogásához. Míg másoknak talán ijesztőnek hathat ez a bőr alá jutó pillantás, én arra gondolok, hogy akár naphosszat el tudnám viselni eme cella vendégszeretetét.
- Valld be szépen, hogy a kávézó és a tanulás mellett még motiváló szösszeneteket is szoktál írni, csak nekem nem szóltál róla! - az a megértés és támogatás, amit kapok tőle többet jelent, mint amit az én limitált fogalmazási képességeimmel méltó módon tudnék szavakba önteni.
- Ó, értékelem én, mi több, szeretnék feliratkozni a kurzusra, ha a kedves előadó nem bánja. Néha nehéz eset tudok lenni, de lelkes diák vagyok és egészen elfogadható hallgatóság. - igaz, mint minden más, ez is nézőpont kérdése, és a felajánlásával együtt jár az, hogy bizony néha el kell tűrnie a komolytalanságomat és az esetek kisebb százalékában teljes mértékben irrelevánsnak tetsző, filmes utalásaimat. A csomag része, sajnos. Az apróbetűs rész a szerződésekben.
- Ez érthető. De ha engem kérdezel, ez a fajta személyes kötődés csak növel a mondanivaló erején és értékén. Elvégre... csak gondolj bele, mennyi álarc, mennyi potenciális fenyegetés és mennyi bizonytalanság veszi körbe az embereket napi szinten. Szerintem megnyugtatóan hat ilyenkor a tudat, hogy az érzéseikkel és véleményeikkel nincsenek egyedül. Nem idegenek egy óriási világban, akik egy még idegenebb személy művére tekintenek, hanem hasonlóak, akik talán be sem látják, hogy épp ezt a hasonlóságot keresik. - az a távolság, ami egy gondolat, egy érzés, egy mű, s így, egy művész és abefogadó közé kerül, mind a gyanakvás, félelem, s fenntartásokkal kezelés kreálmánya. A mi világunkban érthető, miért gyökeredzik ez olyan mélyen, de...
- Pontosan ezért van szükség perspektívára. A tiédre. - ezt bizonyította be az imént, amikor az én vállamról igyekezett terhet levenni szavaival. Ezért nem fogadom el a "semmi extra" jellemzését, amivel leírni akarja azt, amit csinál, hiszen belőle csak egy van, és soha senki nem fogja száz százalékban úgy látni a világot, ahogyan ő teszi. Még a multiverzumban sem.
- Nincs mitől tartanod, a többiek hálásak lehetnek azért, hogy láthatják, mire vagy képes. - ki tudja, lehet, hogy éppen az ő művei lesznek majd másoknak az a létfontosságú lökés, melyre vártak egész életük során. Egy segítség, amit kétségbeesetten kerestek, hogy általa megleljék a hangjukat. Én látom ezt. Az erőt azokban az íriszekben.
- Nem tudom, miről beszélsz, én nem látok kettyós műv... - hiába a jó reakcióidő, ellene sosem volt sok esélyem, így még épp annyir futja, hogy az utolsó pillanatban lecsússzon tekintetem az ajkaira, a következőben pedig meg is érezzem őket. Ujjaim elernyednek, hagyom, hogy a mindezidáig szorongatott álarcom a földre hulljon és az így felszabadult ujjaimmal végigszánthassak MJ arcán.
Mielőtt teljesen elsodródnak minden józan gondolatom, még annyi lélekjelenlétem marad, hogy a kávéspoharakat a tartóval együtt az éjjeliszekrényre száműzzem, eltávolítva zezel az akadályt, ami még közöttünk lehetett volna, s nyugodtan csúsztathassam kezét derekára. Egy könnyed mozdulat az egész, egyetlen fordulat, mellyel jobban az ágyra húzom, hogy gyengéden eldöntve, de még átkarolva megtartva testét, mielőtt feje a párnát érinthetné, kihasználhassam a fölényt és ajkaitól csak annyira szakadjak el, hogy apróbb csókot nyomjak állára, végighaladva arcélén, majd le a nyakára. Picit elidőzök az érzékeny bőrfelületen, minden csók előtt ajkaimmal súrolgatva, forró leheletemmel üdvözölve őt, hogy tudomására adjam, mennyire is akarok megmártózni ebben az elveszettségben, mennyire élvezem a vonzását, hálóinknak béklyjóját.