Not that this is... a date

Mikor azt mondja, hogy én vagyok az első, aki itt jár. Mély levegőt veszek. Nem szeretnék beletaposni bármibe, de kíváncsiságom nem ismer határokat, illetve mindent szeretnék tudni, ami róla szól. Miközben bemegy a fürdőbe, próbálom vissza fogni magam, hogy ne kezdjek el rendet tenni. Nem, nem vagyok rend mániás, csak szeretem az otthon varázsát, ahhoz némi rend is tartozik... lehet rend mániás vagyok?
- Említetted, hogy Én és Ned a barátaid voltunk. De ugye az emléktörlés stb. Azóta se lettek barátaid, ujjak? Akiknek nem árulod el a titkodat. Szóval csak haver, bárki? - szívem szakad meg érte, és őszintén kissé lelkiismeret furdalásom lesz, mert elveszettem róla az emlékeimet. Mintha én tehetnék róla, tudom, hogy nem de akkor is. Olyan érzés, mintha cserben hagytam volna. Rossz így látnom, hogy élt, mivel vannak kicsomagolatlan dobozok is feltételezem nem régóta lakik itt. Említette May-t biztos vele élt, és biztos szebb környezetben. Egy olyasmi lakásra gondolok, mint ahol én lakom. Egy szerető környezetbe. Miután kijön a fürdőből felragasztom elbűvölő mosolyomat.
- Gondolom nem rég költöztél ide. - biccentek a dobozok felé. - Figyelj ha gondolod, maradhatunk is. Rendelünk kajáááát, és ha gondolod segítek kipakolni, kicsit rendet tenni. Ez elég aktív dolog lenni, beszélgetünk, eszünk, megismerjük egymást újra... éééééés a végén még szép is lesz a lakás. Mit szólsz? - vigyorodom el kedvesen, de azért behízelgően. Félre értés ne essék, ha neki így jó, ahogy van, akkor így marad. Viszont én komolyan mondom, hogy szívesen segítenék. Jó lenne tudnom, hogy egy szebb környezetben van. - Gondolom nincs időd rá a sok... pókmeló közben. Szóval szívesen segítenék. Itt az alkalom. - mutatok körbe lelkesen. Persze ha nem ezt szeretné, vagy nem szeretné, hogy már most belelássak az életébe, dolgaiba, azt is tiszteletben tartom.

Az első kérdésére (ami mondjuk inkább volt kijelentés, de attól még dukál hozzá a megerősítés) helyeslően bólogatok. 
- Igen, még a midtowni éveink alatt. - furcsa belegondolni abba, hogy úgy beszélek valamiről, mintha annyira régen lett volna, pedig a valóságban alig telt el több fél évnél, hogy utoljára a gimnázium folyosóit jártuk.
- Veled ott találkoztam először, az első napunkon. - teszem hozzá egy vidám, nosztalgikus mosoly kíséretében, ami nem árulkodik arról, hogy a szóban forgó első "találkozás" alkalmával azt hittem, lenyelem a nyelvem zavaromban.
- Neddel kicsit korábbról ismertük már egymást, a new yorki csata és az újjáépítések miatt a családjának költöznie kellett, akkor került az én osztályomba. - a többi, ahogy mondani szokás, már történelem. Számomra, fájó módon, ez szó szerint igaz. Viszont a következő, immáron tényleges kérdésére elképedek és kezeimet csípőre vágva egy mesterkélt pózt is sikerül bemutatnom, hogy tükrözze azt a nemlétező sértettséget, amit egy pillanatig se keltett bennem a felvetés.
- Már hogyne lennének haverjaim! Pont ma szereztem egy új cimborát. - húzom ki magam büszkén.
- A neve Tim, kilenc éves, osztályelső, a múlt héten nyert matekversenyen. Épp a reggeli járőrözést végeztem, amikor láttam, hogy pár idősebb srác rászáll, úgyhogy vele tartottam a sulijáig és végigdumáltuk az egész utat. Igazán éleseszű kölyök. - kezdek bele lelkesen a mesélésbe, észre sem véve magamat, azt, hogy mennyire gyorsan beleélem magam az ecsetelésbe. Szeretem Queenst, és persze, régen izgalmasnak találtam a nagyszabású akciókat, a szupergonoszokkal való adok-kapokot, de fontosabbnak tartom, hogy interaktálhassak magával a várossal, a lakókkal. Elvégre, ők azok, akik emlékeztetnek arra, miért húzom fel minden nap a maszkot.
- És ott van Foggy! Róla igazából nem sokat tudok, csak ma délután találkoztunk, de nagyon jóarc volt, kaptam tőle popcornt és tanáccsal is ellátott. Bár, lehet csak azért tette, mert a macsek, akihez dumáltam, az egyoldalú kommunikáció híve volt. - naaa, ezt elmondhatja magáról Amerika Kapitány?? Nem hinném!
Persze, sejtem, miért kérdi, és értékelem az aggodalmát, de felesleges. Futó találkozásokon túl aligha lenne időm többre, de ha szeretnék is, nehéz úgy elnyerni valaki bizalmát, hogy a legváratlanabb időpontokban el kell tűnnöd és nem magyarázhatod el az illetőnek az okát, helyette kifogásokat és hazugságokat kap. Inkább megkímélem ettől az embereket.
- Ööö.. így is... mondhatjuk. - "nemrég". Annyira relatív fogalom, nem? Hónapok, azok még simán beleesnek a nemrég kategóriájába. Elvégre, mindenkinek idő kell ahhoz, hogy megszokja az új helyét, letelepedjek meg hasonlók.
- Hmmm... - hunyorogva mérlegelem, amit mond.
- Van egy feltételem! - mert annak lennie kell ám, valamibe muszáj kapaszkodnom:
- A következő randinkat nem adom egy vacsoránál lejjebb! - várjunk, mit is mondtam ki? Épp az volt a szabály, hogy ne hívjam annak, nem? Mi van, ha ő nem akarja annak hívni? Foggy, hol vagy, amikor szükség lenne rád?

Mint mindig, most is össze facsarodik a szívem, ahogy az emlékeiről beszél. Ugyanis ezeknek az én emlékeimnek is kéne lennie, de elvették tőlem. És ezért nagyon dühös vagyok. Főleg mert egy ilyen embert kárhoztatott magányra, egyetlen egy döntés. Nagyon örülök, hogy végül sikerült újra egymásra találnunk, és igyekszem mindenben segíteni őt. De annyira, de annyira jó lenne, ha tudnék ezekre én is emlékezni.
- Tényleg, öhm... beszéltél már azzal a "varázslóval" ? Mármint nem sürgetlek csak. Nagyon rossz, hogy nem emlékszem ezekre, közös élményeink, emlékek, az első.... az első csók. A ténylegesen igazi első csók. Ezekre kéne emlékeznem. Az életemből kivágtak egy darabot, és nem kellemes. - sóhajtok. - Tudom, hogy a világ volt az ára, és meghoznám ezt az áldozatot, ha szükséges volna, újra... bár nem akarnám, de nem lehet önző az ember. Viszont tudom még ott vannak az emlékek bennem, és ... és vissza akarom kapni, legalább csak én. - mostanában túl sokat akadok ki. Mondjuk természetes, ha az ember vissza akar emlékezni valamire, és ahelyett, hogy megkapná a képeket róla, csak zúgó fejfájás a jussa. De nem akarom, hogy csak ebből álljon a frissen beindult, elindult kapcsolatunk.
- Tudod mit... hagyjuk. Majd ezt.. máskor, elég volt mára a drámából. - mosolyodom el, és közben úgy csinálok, mint aki ezt mind lesöpörte volna az asztalról.
A haveros dolgot kissé félve kérdezem meg. Nem akarok tolakodó lenni, de nem tudom azok után, ami történt vele, hogy állhat az egészre.
Természetesen viccelve, és poénkodva válaszol. Csak elmosolyodom, és közel lépek hozzá. Nem tehetek róla, teljesen automatikus mozdulatok, amikhez régen már biztos hozzá szoktam. Megsimítom az arcát, majd a karjaimmal átölelem a nyakát, ezzel is picit közelebb húzva magamhoz, és egy rövid, puha, de annál érzelmesebb csókot adok neki.
- Most már itt vagyok. - mondom mosolyogva. - Nem megyek sehova. Deeee megengedem, hogy ha szeretnél találkozz a kisráccal, illetve Foggyval. Nehezen, de igyekszem osztozkodni rajtad. - elvigyorodom magam.
Viszont eközben támadt egy zseniális ötletem. Az antiszociális énem kezdett el bennem kiabálni, illetve az, hogy nem igazán akarok kimenni. A szoba pedig rendért kiabál. Így felhozom, mi lenne ha kitakarítanánk, kajálnánk, beszélgetnénk. Jelenleg számomra ez tökéletes lenne. És nem átlagos első randi, ahogy mi se vagyunk éppenséggel egy átlagos páros.
- Rendben, tudok egy jóóó hot-dogost. Mit szólsz? Leülünk a partra. - ééés ismét egy teljesen antiszoc randi. De eleve el se várnám, hogy drága helyekre vigyen, nem is vágyom rá, és nem is szeretem. Feltételezem amúgy se engedhetné meg magának. Harryvel sikerült ezt megértetnem ugyan, de mégis a puccos partikra elrángatott... Főleg ilyeneknél erősödik meg bennem a dolog, hogy egyáltalán nem illettünk össze, így a lelkiismeretem is egyre inkább tisztul meg.

Már nyílnak el az ajkaim, hogy hangszálaim vokális ecsetet ragadva skarlát és égszín összeállításban vessék bűntudatomat realitásunk száraz vásznára. Mégis, mielőtt a mozdulat véget érhetne, azelőtt, hogy az első rezdülés elhagyhatná torkomat, ő beelőz, hogy súlyos vaskapukkal állja a téma útját. Betörhetném, tudom, hogy képes volnék könnyűszerrel átjutni rajtuk, de ökölbe szorított kéz helyett éppen csak felemelem ernyedt ujjaimat azok felé a láthatatlan gátak felé, hogy aztán még a megérintésük előtt torpanjanak meg. Ebben a töredéknyi időben, a mi jelenünkben a döntésének elfogadást az igazolja, ahogy becsukom a számat, s a földre pillantok. Oda, hol bár fizikailag nem látható, de a kérdést lesöpörte, én pedig hagyom, hadd heverjen ott tovább, a békéjében, mi nem több, mint az üvegnél is törékenyebb felület az ijesztő mélység felett.   
- Dráma? Akkor ez nem csak egy átlagos hétköznap? - ráncolom a homlokomat értetlenül, hogy aztán ezt felváltsa vidám mosolyom. Tudom, ez megint egynek hathat a szokásos, könnyedebb hozzáállással megközelített válaszaim közül, viszont a mi otthonunkban, a mi életünkben már azt kell mondanunk, hogy egy olyan délután, mint ez, kimondottan nyugodtnak és normálisnak minősíthető. Nem robbant fel semmi (ajánlom, hogy ne is tegye!), nem potyogott az égből tűzeső, nem bukkant fel valami új, idegen faj, amelyik hihetetlen módon a felfoghatatlan méretű galaxison belül pont a Földet pécézi ki magának. Még egy kósza, hibbant szupergonosz sem tette ma tiszteletét nálam. Peter Parker értékelése: kellemes ütemű, átlagos nap. Majdnem.
Mert a szívverésem már nem biztos, hogy az, s mikor a csókját érzem. A mellkasomban dolgozó szervvel ellentétben gondolataim végre lenyugszanak, nem kattogok mozdulataimon, csak megemelkednek kezeim, felszántanak ujjaim az oldalán, hogy ráérős tempójukban aztán a hátán szánkózzanak le, megállapodva a derekánál.
- Itt volnál? - teszem fel az első blikkre meglehet, furának hangzó kérdést, de sunyin felfelé görbülő ajkakkal folytatom:
- Ha nem bánod, én azért megbizonyosodnék erről! - épp csak annyi időt hagyok neki, hogy szólni kezdhessen, s amint így tesz, ezúttal én csapok le egy csókkal. Az övéhez hasonlóan, noha maga a mozzanat meglepetésszerű, ugyanúgy puha simításokkal, lassú, törődő érzékiséggel súrolom ajkait.
- A kísérlet eredménye meggyőző. Viszont figyelembe véve, hogy ez még mindig nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a tapasztalás álomból fakad, további teszteket kell elrendelnem. - mielőtt még bárkiben is felmerülne a gyanú, nem én találtam ki a szabályokat. A tudomány alappillére az alaposság, így tehát én, mint a tudomány elkötelezett híve és alázatos gyakorlója, szintén nem támaszkodhatok egyetlen próbára.
- Ez igazán önzetlen, Miss Jones! New York nem is sejti, milyen csodálatos személy járja az utcáit. - továbbra is mosollyal az arcomon, de ellágyult vonásokkal figyelem őt. Nem csak a város, de szerintem ő sem sejti, nem ugyanazt a képet látja, mint én. Ahhoz pedig az ő művészeti affinitásával kellene rendelkeznem, hogy én mindezt egy papír oldalai közé zárva fehér ketrecbe kényszeríthessem. S még akkor is, mimézis volna csupán.
- Egy jó városi harapni való és még annál is jobb társaság? Erre csak egyféle válasz létezhet. - már az egyik elég lett volna ahhoz, hogy meggyőzzön és nem a hot-dogra gondolok. De segítek: nem is a vízparti levegő a nyerő válasz.
Amúgy! Elengedtem már? Nem? Oké, csak meg akartam róla bizonyosodni!
- Ha engem kérdezel, eddig fantasztikusan haladunk! - én mindenképp... leginkább, ha arról van szó, hogy újfent elvesszek a szemeiben. De ez a megállapításom, vigyorom, a felszabadultság, ami az utóbbi percekben elöntött nem a szoba állapotának szól. Inkább annak, hogy azt hittem, hogy búcsút mondhatok mindennek, ami ismerős volt.
Ám, ha ő világítja be az utat, már tudom, hogy mindig haza fogok találni.

Olyan természetesen hat ez az egész. Rég éreztem magam ennyire őszintén vidámnak, és jókedvűnek. Ajkamba harapva, és felcsigázva hallgatom minden szavát, és a szójátékaink olyan ismerősek, és kellemesek. Próbálok tényleg ezen a drámai ponton a mai napra túllépni. Lesz még fejfájást okozó problémáink. És Harry is egy befejezetlen ügy még tulajdonképpen. Mert kitudja, hogy mibe mászott bele, és mint barátja így is segíteni akarok neki. Persze, ha hagyja.
Kifakadásom ellenére úgy döntök, hogy mára ezt jegeljük. Csak gúnyosan mosolygok megjegyzésére.
- Itt. - súgom már ajkainak, miközben játékosan hajába markolok, majd egy tinccsel játszadozni kezdek. Majd közben a csók teljesen levesz, majdnem szó szerint a lábamról. Csak elmosolyodom az érzésre. Tesztelésre elnevetem magam, majd a csók kezd kissé hevesebbé vállni. Úgy érzem mind a ketten túl régóta vágytunk, és vártunk erre. De nem akarom elsietni. Így gyorsan inkább áttérünk a kaja témára, és lassaaan, nagyon lassaaan elszakadunk egymásól.
- Melyikre gondolsz? Csak kíváncsiságból. Lehet ismerem. - mosolyodom el magam. - Esetleg jártunk ott együtt is?
Mikor megjegyzi, hogy fantasztikusan haladunk rátekintek, és úgy néz rám, hogy menten összeesek. Mély levegőt kell vennem.
- Ne nézz így rám tigrisem, ez csak az első randi. - kacsintok, majd összecsapom a tenyereimet, hogy témát váltsak, és erőszakkal elvegyem a tekintetemet róla.
- Szóóóóval te mit ennél? Mit rendeljünk ? - mondjuk őszintén szólva annyira nem vagyok éhes. Kissé összeszűkült a gyomrom a sok izgalomtól. De ma még nem ettem semmit, szóval muszáj leszek némi falatot letűrni a torkomon. Hátha leköti a figyelmem a beszélgetés, és a rendtevés..
- Öhm... egyáltalán vannak ilyen... seprűd, felmosó, portörlőd? - nézek körül a pöpp helyiségben, már kezdek aggódni, hogy ez nem lesz olyan egyszerű. Viszont elfogadtam a kihívást, és teljesíteni fogom.

Jólesőn hunyom le szemeimet attól, ahogyan a hajammal játszik. Vicces, mert egészen mostanáig igazából nem is realizáltam, mennyire szükségem volt erre, egy nyugodt pillanatra, a mi másodpercünkre, amelyben, ha csupán átmenetileg is, de egy burokba költözhetek és elfeledkezhetek arról, hogy egyetlen zabos ürge felrobbanthatja bármelyik pillanatban a fél várost. Amikor nem számít idő, sem az, ami a csillagokon túlról leselkedhet ránk. Csak ő. Az ő közelgése, az apró mozzanatok, melyekkel az ujjai tovább siklanak, s melyekre jobban rá is összpontosítok. Így, csukott szemmel, hagyom a kiélesedett hallásomat érvényesülni, figyelek szívverésének táncára, hogy a hátánál megejtett simításokkal kísérhessem a lüktető lépteket. Néha úgy érzem, mintha meg-megrezzenne tenyerem alatt, s ilyenkor nem bírom ki, hogy az érzésre rátegyek egy lapáttal azzal, hogy éppen csak ujjaim érintsék, akár egy nyári fuvallat.
- Ez valami apró betűs rész az íratlan szabályok között? - kérdem széles mosollyal az arcomon, ami nem mellesleg, érzem, hogy a becézésre elkezd forrósodni. Sikerül vele zavarba hoznia, de azért még nem annyira, hogy ne tudjak csuklóból pimaszkodni vele picit:
- Mert ebben az esetben azt kell mondjam, hogy az első randi tényénél valami nyomósabb indok kell ahhoz, hogy megállítson. - ééés ennek alátámasztásul továbbra is úgy tekintek rá, hogy egy pillanatig se lehessen kételye azt illetően, a világom középpontjára tekintek-e éppen. Mikor legelőször tettem, közel tíz esztendővel ezelőtt, még nem értettem gyomrom remegését. Nem tudtam hová tenni, miért érzek kényszert arra, hogy elkapjam a tekintetemet, valahányszor találkozott az övével. Most nem pillantok félre, de ez nem jelenti azt, hogy a barna íriszek tüze nem éget. Vagy azt, hogy ne élvezném ezt a perzselést. S ha már perzselés...
- Nyílt a közelben egy isteni mexikói konyha, nem az a fajta, ami jalapenot ígér, de a paprikájuk még csak nem is csípős. - én simán bűntettnek minősíteném az ilyet!
- Vagy maradjunk a pizzánál? Azzal végtére is nem lehet mellélőni. Ha Ned itt lenne, tuti megjegyezné, hogy egy emberről sokat elárulhat az, milyen pizzát rendel. - nekem vannak fenntartásaim a teóriával kapcsolatban, de nem egyszer hangoztatta a múltban, számomra pedig azóta is kellemes emlékként él. Ha nem tévedek, MJ is hallhatta tőle egyszer-kétszer. Vagy úgy... érted... ezeregyszer.
- Persze-persze... - ellépek tőle, hogy összeszedjem a küldetésünkhöz szükséges felszerelést, s mondanám, hogy ezek után mindenképp csak arra koncentrálok, deee.... a valóság esetemben az, hogy a figyelmem esetenként hajlamos elkalandozni. Például, amikor az egyik dobozomban megtalálom a régi szemüvegemet, amit, miután nesztelenül mögé osontam, gyengéden ráadtam MJ-re, hogy aztán a telómmal készítsek róla képet magamnak. Nézhet csúnyán, de kell az emlék, na! A második, hasonló alkalommal azzal csapok le, hogy a plafonról fejjel lefelé lógva kopogtatom meg a vállát, hogy amikor megfordul, a másik oldalról nyomjak egy puszit sunyiban az arcára.
- Szerintem a romeltakarító brigád ma jó munkát végzett. Mit gondolsz, egy szünet? - nézek át később a válla felett a szobára, hogy fejemet ott pihentessem. Lehet, hogy át is karolom, hogy jelezzem, nem fogadok el ellenkezést, de a bíróságon tagadok mindent. Azt is, hogy...
- Hiányoztál! - csak elsuttogom, így nem használható fel ellenem beismerő vallomásként, hiába a füléhez közel teszem mindezt! Azt a kósza csókot sem róhatja fel nekem, amit ezután a nyakára lehelek! Bizony, én itt csupán áldozat vagyok!

Neki kezdünk egy kis bolondozás után a pakolásnak takarításnak. Rájöttem most nekem teljesen elég lesz a pizza, hisz étvágyam úgy sincs, annyira izgatott vagyok, picit még ideges, és persze zavarban. Így az hogy megeszek pár falat pizzát elég. A Ned-es dologra csak felnevettem, igen ezt szokta mondani. Ezzel is csak újra alátámasztja azt, hogy valóban ismert minket. Picit sajnálom, hogy ebből Ned kimarad. De nem mondhatnám, hogy ő bármiben is hiány szenvedne. Szoktunk beszélni, és nekem mindig elmondja ritka találkáink alkalmával mi van vele, és ha furát érez. Nála nincsenek ilyen érdekes dolgok, dejavú érzések, fej fájás, direkt homályosan rájuk kérdeztem, persze trükközve. Így úgy döntöttem, hogy neki így a legjobb. Boldog. Van barátnőke, eredményeket ér el. Úgy érzem sínen van az élete, és ez így helyes. Amint megtudok, meglátok valami apró jelet, beszélek Peterrel, de úgy tűnik ez egyenlőre csak nálam bukott ki. Azért kíváncsi lennék mégis miért...
Körülnézek a helyen, hála az égnek a nagy rumli dacára, nagyon pici a lakás, az ablakot is tárva nyitva hagytuk, hagy szellőzőn ki minden.
- Igen. - de nem mondom, hogy nem fáradtam, melegedtem volna ki. A hajamat is lopva kontyban tűztem, épp kifújom azt a kósza szállat, ami szereti nagy mázlimra a fél arcomat elrejteni.
- Bárcsak mondhatnám én is ezt. - nézek rá szomorúan, és beleremegek minden érintésébe. - Mondjuk biztos nekem is, hisz nem hiába vonzott valami hozzád, és vannak ezek az érzések. - ajkamba harapok, mert a következő gondolataim igencsak nyálasak, és még nem tartunk ott szerintem, vagyis én még nem tartok ott, hogy ilyeneket hangoztassak. Miszerint, ő nekem annyira hiányzott, hogy egy varázsló mágiája se hatott rám teljesen? De remélem a tekintetem, és az ajkaim jobban elárulják, mint a szavaim. Megfogom a kezét, majd egyszerre bedőlünk az ágyba. Látszik, hogy csak én vagyok fáradt.
- És most mi lesz PP? - oldalra fordítom a fejem, hogy a szemébe nézhessek, enyhén megdobban a mellkasom.

És most mi lesz?
Nem ér váratlanul a kérdés maga, ennek ellenére egy viccesnek szánt, azonnali válasz helyett szótlanul túrok bele a hajamba és fordítom figyelmemet ebben a fekvő pozícióban a plafon irányába. Adná magát, hogy az adott pillanatra leszűkítve reagáljak, viszont eszembe jut az emlékeinek hiánya, a letagadhatatlan valóság, hogy a legutóbbi közös akció óta még a Szentélyt is nagy ívben elkerültem. Miért? Részben (jó, elég nagy részben) bűntudat, mivel elég fejfájást sikerült okoznom a lakójának, úgy, hogy ráadásul segíteni akart, pedig még csak nem is tartozott nekem semmivel. A másik dolog? Ha meglátom az épületet, minden bizonnyal felszínre hozta volna bennem azt az érzést, ami minden éjjel ébren tart. Mert a valódi kérdés nem az, hogy mi lesz ezután. Cselekedni fogok, ahogy eddig, ez már akkor eldőlt, mikor először felvetődött MJ memóriájának visszaállítása, nem ez a probléma. A helyes kérdés úgy hangzik: elegendő egyáltalán Pókember? Hiába repültem sokat szólóban, mindig volt valaki, akiben támaszra, s így, egyfajta biztonságérzetre leltem. Tony. Stephen. Nem kellett arra gondolnom, hogy csak egy lelkes, sőt, nagyon sok esetben mázlista amatőr vagyok, aki hatalmas károkat okozhatott volna, ha nincs mellette valaki, aki feltakarítja azt a rumlit, amit maga mögött hagy. De aztán bepillantást nyertem az igazságba. A világok közötti repedések nem voltak nyitva néhány percnél tovább, azonban ez is megtette ahhoz, hogy rájöjjek, milyen kicsi... milyen kevés is vagyok valójában. Egy srác élénk színekben pompázó rugdalózóban. Mikor következik be valami, ami mellett eltörpülök? Amivel szemben nem tudom megvédeni azt, aki a legfontosabb a számomra?
- Azt nem tudom. - és ez ijesztő. Nem azért, mert egyébként annyi mindent tudnék vagy előre látnék, de maszkban, az események forgatagában szemmel látható, s kézzel fogható az, amire reagálnom kell, nincs idő gondolkodni, mert valakinek könnyen a bőre bánhatja. Most? A várakozás csendjében szemeim a plafont kutatják. Egyik repedéstől a másikig haladnak.
- Azt viszont tudom... - fordulok oldalamra, hogy MJ pillantását láthassam és elűzhessem ezt az ólálkodó érzést, aktiválódni kívánó pókösztönömet zsigereimből.
- ... bármi jöjjön is, együtt nézünk szembe vele. - mert az tuti, hogy én mindig ott leszek az oldalán, és megteszek mindent, hogy biztonságban legyen. Ebből nem engedek.
- Ami a mostot iletti... - eddigi halvány mosolyom visszanyeri korábbi játékos erejét, ahogy közelebb hajolok.
- ... az első közös vacsink. - természetesen.
Azért előtte még egyszer bezárom köztünk a távolságot.