Not that this is... a date

*tump*
*tump*
Megismétlem a rutinlépéseket... két tompa puffanás, a kislabda a kezemben landol, szó szerint fel-alá járkálva megteszem ugyanazon a falhosszt, majd újra eldobom a labdát, hogy az előbb a szembeni falra érkezzen, onnan arra, amelyiken én állok, majd arról vissza a jobbkezembe. Balomban ott van a mobilom, a kontaktok vannak rajta megnyitva, de már többedik alkalommal kell újra feloldanom a billentyűzáramat, mert nem sikerült még rávennem magam, hogy rábökjek MJ névjegyére, és ilyen sebességgel, az aksi előbb fog lemerülni, mintsem elindítom a hívást.
- Jó, de mégis mit mondjak? - fakadok ki. Nyugtalan vagyok. Kicsit. Nagyon. Olyan visszafogott közepesen.
- Szia, csak épp eszembe jutottál, és gondoltam, hogy... - csalódott sóhaj kíséretében rázom meg a fejem, elvetve az ötletet.
- Nem, ez így nagyon szánalmas. - a saját labdámmal verem homlokon magam.
*tump*
*tump*
Két puffanás, elkapás, falhossz, zárfeloldás.
- Mi van, ha megggondolta magát? Mi van, ha a csókot megbánta? Lehet, hogy én szúrtam el, nem? Ő csak zaklatott volt, én meg jól visszaéltem vele. Mi a véleményed? - egy vízköpő nyugodtságával merednek rám borostyán íriszek, melyek birtokosa eddig minden mozdulatomat lekövette fejével a tűzlépcső korlátján pihenve. Bár, az is lehet, hogy valójában a lasztim érdekli annyira, nem én.
- Nem vagy nagy segítség. - rázom meg fejem, mire:
*meow*
Belelkesülök és helyeslően bólogatni kezdek rá.
- Pontosan!! Még ha a nem is tekint hibaként a csókra, akkor is elég furán venné ki magát, ha hirtelen elhívnám valahová. Inkább időt kellene adnom neki, igaz? - belelkesedve hevesen gesztikulálok magyarázás közben, ami azt eredményezi, hogy a macsek egyre feszültebb figyelmet szentel az orra előtt ide-oda mozgatott játéknak.
- Pajti! Ez most komoly krízishelyzet, fókuszálj! - hajolok közelebb és mutatok az utolsó szónál álarcom fehér lencséire.
- Szerintem azon kattoghat, miért játszik egy felnőtt fazon egy róla mintázott labdával.
Lefagyok.
Majd kínosan lassan felnézek a hang irányába, két emelettel feljebb ott ül a tűzlépcsőn egy középkorú, szőkésbarna hajú férfi egy zacskó pattogatott kukorica és egy üveg kommersz sör társaságában.
- Öööö... mióta van idekint? - halovány a reménysugár, szinte ott sincs, elvégre, nem mintha annyira hallótávolságon kívül esett volna.
- Elég régóta ahhoz, hogy megkérdőjelezzem az épelméjűségemet. Pedig new yorki vagyok. - válaszol fásultan és beimportál a szájába egy marék kukoricát.
- Bocsi! - mindjárt megnyílik alattam a fal az égéstől, függetlenül attól, hogy a férfi csak megvonja a vállát, így jobbna látom bedobni a legfontosabb kérdést, ami ilyen körülmények között elhangozhat:
- Az vajas popcorn? - mutatok a zacskóra. Hehe... kicsit éhes vagyok.
- Az.
- Igazi vaj vagy az az utánzat? - a mai világban sosem lehet ilyesmiben elég biztos az ember. Ezzel ő is egyetérthet, mert fáradtan néz egy darabig, majd a zacsival odalép a korláthoz és felém tartja.
A labdát a cicára bízom, hogy vigyázzon rá, majd gyorsan feltűröm a maszkomat az orromra, hogy nasizhassak.
- Köszi! - szólalok meg, immáron teli szájjal. Csak ezután kapcsolok, milyen modortalan vagyok.
- Oh... - miután kiürült a markomból a finomság, felé nyújtom a kezemet - Pók vagyok. Ember. Mármint... ember vagyok biológiailag, nyilván, csak, érti... - mutatok a pókemblémára, mire a férfi sóhajt egy nagyot és lehúzza sörének maradékát, majd az üveget letéve fog velem kezet.
- Foggy. És szintén ember. Nyilván. - még egy mosolyt is kapok tőle. - Adhatok egy tanácsot?
Maszkomat visszahúzva eredeti állapotába bólogatok. Végre, egy segítőkészebb beszélgetőtárs!
- Ha annyira izgulsz amiatt, hogy nemet mondana egy randimeghívásra, akkor csak hívd el, de ne mondd azt, hogy randi! Hagyd meg, hogy ő döntse el!
- Hagyjam, hogy döntse el.... ez zseniális!! Köszönöm, Mr. Foggy! - már húznám is fel magam egy hálóval a tetőre örömömben, de azért még a labdámért visszalépek... lépnék, de csúnyán néz a kandúr és fújni kezd.
- Én nem hergelném! Úgy hallottam, az a macska harcolt a 2012-es invázióban.
- Az lehet. De szinte tuti, hogy nem a mi oldalunkon.
Távozás közben még hallom a férif horkantó nevetését, de hallójáratomat néhány másodperccel később már inkább a telefon búgó kicsengése tölti meg.
Mi van, ha dolgozik??
Inkább hagyok hangüzenetet.
Hey, partner!
Csak eszembe jutott... amiről múltkor beszéltünk és ha valamikor van kedved, arra gondoltam, hogy találkozhatnánk. Tudod, összetenni, amink van.
A... a...a... vagyis... a nyomozásban, úgy értem, ami nyomunk van! Akár ehetünk is valamit. Tudod... csak úgy. Vagy nem, ahogy döntesz! Oké... akkor... majd hívj! Sz... öö.. szia!

---

So many words we're not saying...

Állandóan a szülinapomra gondolok, pár nap eltelt, de még mindig abban a napban élek. Minden sokkal szebb és vidámabb lett azóta. Viszont mindig van egy dolog, ami visszaránt a valóságba, és elrontja az egész idilli ábrándozásomat. Már egyértelmű, hogy nem Harry-t szeretem, hanem Petert. És végig felváltva, meg-meg őrjítve saját magamat cikáznak a gondolatok, vagy az ábrándozások a fejembe: egyrészt Peter... mennyire jól éreztem magam vele, és úgy is újra beletudtam szeretni, hogy az emlékeim róla mindig homályosak. Ez az egész dolog igazi, hisz másodszorra beleszeretni valakibe, az már nem a sors keze? De hivatalosan még mindig kapcsolatban vagyok, bár én nem tekintem annak, de Harry még biztos. Hisz nem beszéltük meg a szakítást, de szinte egyértelmű. Természetesen keresett párszor a szülinapi buli után, de vagy tanultam, vagy nem álltam készen beszélgetni vele. Viszont addig nem tudom, és nem is fair elengednem magam Peter iránti érzelmeimnek, amíg a kisördög, és a lelkiismeret ott döfköd, ahol tud. Most én hívogatom Harryt, leakarom beszélni vele egy találkát. De nem veszi fel. Szétvet az ideg, már túl akarok lenni az egészen... megcsörren a telefon, Harry az.
- Na végre! -veszem fel idegesen a telefont. - Beszélnünk kell. - helyesel, hisz ő is eddig beszélni akartam velem, bár nem hiszem, hogy ugyan arról. De most is csak hablatyol, arról, hogy azért keresett, sajnálja a dolgot, és ma elutazik egy hétre. - Nenene, Harry fontos. Nem szeretném ezt tovább húzni. Hetek óta akarok veled beszélni... - mérges leszek a válaszára. - ... nem, nem telefon téma.   - bekell csuknom a szemem, hosszan, hogy összeszedjem minden higgadtságomat, hogy ne szakítsak telefonon keresztül. Őszintén? Megérdemelné, de nem vagyok olyan. Illetve a tervünk... - Ma egy órán belül? Rendben, összeszedem magam, és oda megyek. - csapom le a telefont. Nem akarom, hogy ő jöjjön. Nekünk tervünk van, szóval remélem Peter ráér. Ha nem most tesszük meg, akkor egy hétig várni kell. Én pedig nem akarom kerülni Petert, vagy hogy minden egyes csókunk után rosszul érezzem magam. Miközben összeszedem minden cuccomat, hallom, hogy kapok egy üzenetet. Rögtön elmosolyodom, mikor meglátom a nevet, aki küldte. Ajkamba harapok. Amúgy is készültem hívni.
- Haló! Peter, figyelj. Váratlan, tudom, és nincs időnk. A tervünket ma kell véghez vinni, mert Harry elutazik. Szóval most átmegyek hozzá, neked pedig készenlétben kéne lenned. Ráérsz, ugye? - oh most nagyon fontoskodónak, és bunkónak érzem magam, de ez nálam megszokott. Bezárom az ajtót, és közben sietek. Imádom az ünetetét, imádom, és... ha ezen túleszünk akkor végre randizunk. Mert tudom hogy ez randi lesz, és alig várom.

A legkínzóbb rész mindig a várakozás. Az érzés, mikor elküldesz egy üzenetet, majd percenként frissítesz egy weboldalt vagy csekkolod az e-mail fiókodat, csak azért, hogy végre megtudd, hogyan reagált a másik fél. Kicsit olyan, mint Schrödinger macskája a doboz kinyitása előtti rövid, ám a lélegzet visszafojtása miatt eónoknak érződő pillanatokban. Annál rosszabb, minél inkább sulykolod magadban, hogy nem szabad türelmetlennek lenni... mert igaz, feleslegesen vesztegetünk el vele értékes energiát, de ezt mondják meg olyannak, aki koffein fogyasztása nélkül is könnyedén elmehetne örökmozgó statisztának a lehető legcukrosabb üdítő reklámforgatásán!
Mikor végre megrezzen a mobil a kezemben, a visszautasítás godolatától megfeszülök és idegesebben bökök a fogadásra, mint Chris Evans abban a régi filmben.
- Öööö.... oké? Kicsit azért pontosítanál? A "készenlét" így önmagában elég sejtelmesen hangzik, de nem a jó értelemben. - adná magát, hogy itt elejtsek egy Csillagok háborúja utalást, mégis sikerül megállnom. Hiába, az aggodalom egyszerűen csodákra képes!
- Azt értjük alatta, hogy készüljek valami harapnivalóval a Netflix mellé vaaaagy... - nem igazán fejezem be a mondatot, de azért a tónusból elég egyértelmű lehet, hogy az ezután következő, második opciót érzem esélyesebbnek. Ami, azt kell mondjam, nem nyugtat meg.
- Ugye nem valami Tom Cruise-féle kaszkadőrmutatvány bemutatását forgatod a fejedben? - félve kérdezek csak rá, na nem azért, mert bármi bajom lenne az említett munkásságával, noha bizonyos szempontból túlértékeltnek tartom, hanem mert már a puszta kép, ami megelevenedik előttem, olyan, amitől a maszk alatt feszülten szorítom össze ajkaimat.
- Persze, eszem ágában sincs beléd fojtani a kreatív energiáidat, de tudod... kicsit... drasztikus távozási módszer volna. - hoznom kell a formámat a szájalás terén, mert így érintetlenül tudom hagyni azt a területet, ami a legjobban aggaszt jelen minutumban:
Harry törődik vele, tehát kizárt, hogy egy kellemetlen téma miatt kezet emeljen rá. Igaz???
- A helyszín ugyanaz, mint ahol a gálaestet tartották? - a választ meg sem várva rugaszkodok el mostani tartókodási helyemről, hogy útjára bocsáthassam az első hálót, majd aszerint koordináljam a lendületet, amelyik kerület felé pozicionálnom kell magamat. Osborn vagyonosságát tekintve számolnom kell azzal, hogy valami más címen lévő penthouseról van esetleg szó. Sőt, több, mint esélyesnek érzem.
Ó, és igen, ezzel azt is megválaszoltam, hogy ráérek-e. Egyáltalán ez miért volt kérdés?? Ennyire ismerhetne már!

Kapkodok, ahogy tartom vállammal a fülemhez a telefont, úgy igyekszem több művelet végrehajtásában is egyszerre: figyelnek Peterre, táskámat felvenni, becsukni kulccsal az ajtót. Fél óra mire oda érek Harryhez tömegközlekedéssel, ennyinek elméletben remélhetőleg elégnek kell lennie, hogy Peter is felkészüljön.
- Mi? - kérdezem közbe. - Mi nem értem.. na mind1. Amit megbeszéltünk. - végre sikerül rendbe szednem magam, és elindulni a metró felé. - Igen, oda. Figyelj valahonnan, majd valahogy igyekszem a kártyát elvenni, és kitenni a teraszra. Van egy jakuzzis része, tőle nem messze napozó ágyak, asztallal. A köré igyekszem elejteni. Ahogy meglátom a kártyát, és biztos vagyok benne elmegyek a mosdóba, és üzenek mi a helyzet. - közben elmosolyodom. - Nyugi nem terveztem kiugrani, és lefutni az oldalán az épületnek. - mély levegőt veszek. - Eléggé lefogom kötni Harryt. - mondom közbe, sietve... és utána jövök rá mit mondtam. Megállok, és becsukom hosszan a szemem, ugye...nem mondtam ki hangosan? Most megértem Petert milyen érzés félre érthetően beszélni. - Vagyis, nem úgy. Pont, hogy... szakítok vele. Nem szünet, nem... időkérés... szakítok. - és akkor minden lelkiismeret furdalás nélkül együtt lehetünk. Persze ezt nem mondom ki hangosan, de gondolom ő is erre gondol... ugye? Ugye velem akar lenni? Legalábbis eddig olyan egyértelműnek tűnt, de tipikus példája annak, mikor saját magát zavarja össze az ember. Lábam földel nő egybe, nem bírok megmozdulni addig, amíg nem reagál, nem mondja el a véleményét... és nem reagál a szakításra. Közben már amúgy is elértem a metrót, így várok.

Az utcát járók most jogosan róhatnák fel nekem a felelőtlen közlekedést, ahogy egyik kezemmel a telefonomat tartom fülemhez és csupán jobbomat használom a hálóhintázáshoz. Megvan mondjuk a maga előnye... idefenn nem kell attól tartani, hogy beleütközök valakibe és nincsen piros lámpa sem. A legnagyobb fejfájást egyedül a száguldozó galambok jelenthetik (megáll az ember esze, mennyire kiszámíthatatlanul mozognak), ami elképesztő nagy szerencse, mert elképzelhetetlenül nevetségesen néznék ki egy szabálysértésért kapott büntetőcédulával a homlokomon. Egyáltalán mit szólna ilyesmihez egy rendőr? "Most elengedjük, de még egy rossz hálót nem akarunk meglátni!"
- Vettem, már úton vagyok! - néha tartok egy-egy gyors megállót, így például egy amerikai zászlónak támaszkodva, néhány tömbnyire a célállomástól.
- Egyébként, ne gondold, hogy figyelmen kívül hagytam a metróválasztást. - veszem elő duzzogósabb hanglejtésemet, mert hát, persze, tisztában vagyok vele, miért ideálisabb utazási módszer annál, mint megkockáztatni, hogy Harry lássa, amint a barátnőjét Pókember teszi le a bejáratnál, de egy kicsit ki kell használnom a helyzetet.
- Tudod, én a múltkor is csak viccelődtem ám a kém dologgal, a terved hallatán viszont tényleg kezdek gyanakodni, hogy tartasz otthon egy láda kütyüt és valami fekete bőrszerkót a besurranó melókhoz. - ezt... nem biztos, hogy meg kellett volna vele osztanom.
- Izé... nem szokott ilyesmi eszembe jutni, hanem... tudod, hogy értem... a beolvadás miatt és... - ééés a beolvadás miatt, második érvem nem nagyon van.
- Oké, a helyemen vagyok! - jobb tématerelés híján inkább fókuszálok a feladatra. Vagyis, próbálok, egészen az "Eléggé lefogom kötni Harryt." megszólalásig, amikor is majdnem elejtem a telefont.
Mázli, hogy a gyors reflexek segítenek abban, hogy ne maradjak le arról, amit a továbbiakban mond.
- Óh... - észre sem vettem, hogy a gyomrom összeugrott, mindaddig, míg a hír hallatán a nyomás el nem kezdett enyhülni.
- Értem, s.. sajnálom! - ilyenkor illik ezt mondani, ugye? Szemétség lenne nyíltan örülnöm, azért mégis két ember életéről van szó.
- Vagyis, tudom, hogy már említetted korábban, mint lehetőséget, de nem lehetett könnyű meghozni a döntést és... - és kezdesz megint túl sokat (még inkább túl gyorsan!) dumálni, Peter!
Megrázom a fejem.
- Azt hiszem, azt szeretném ebből kihozni, hogy ha szükséged van...
Valamire? Valakire? Miért olyan nehéz megtalálnom a szavakat??

Izgulok, de még mennyire. Nem hittem volna, hogy egy nap ezt fogom csinálni. Azt, hogy én is Harry idáig fogunk eljutni. Elkeserít a tudat, és elborzaszt. Szeretem Harryt, tény, hogy nem úgy, mint hittem, de törődőm vele. Szakítás az egy dolog, de nem akarom, hogy tévútra kerüljön. Hogy az apja olyan dologba vigye bele, amitől elveszti önmagát, a nézeteit, és csupán egy báblegyen, aki az apjai bűnein fog élni. Azzal nyugtatom maga, hogy én próbáltam vele beszélni, igyekeztem neki segíteni, de aki nem hagyja, be se avat a problémáiba, azzal nem lehet. Ahogy mondja, Peter, hogy elindult, megkönnyebbülök. Megcsináljuk, megtesszük. Előre érzem azt a mázsás súlyt, amint lekerül a vállamról. Csak süljön el jól a dolog. Tudjak közben Peternek segíteni.
- Oh bocsánat. Eleve nem tudtam, hogy ráérsz e. - forgatom játékosan a szemeimet, bár ő nem látja, de a hangomon mégis hallatszik. Amúgy is kell kis idő mire összeszedem maga, amire elég ez a fél óra út odáig. Illetve nem tudom, hogy venné ki magát, ha pókember tenne lesz az Oscorp ház előtt.
- De ebbe semmi extra nincs, csak, csak kinézek egy kártyát, elemelem, elejtem, és ennyi. - ezzel nem is Petert, hanem inkább magamat nyugtatom le.
- Szuper vagy, nekem kell egy kis idő. Épp a metró lejáró előtt vagyok, ott nem lesz térerő. - és abban a pillanatban képes volt borzasztóan félreérthető lenni. Amint észreveszem, gyorsan kijavítom.
- Dehogy sajnálod, nyugi nem kell kimondani. - mosolyodom el.- Tényleg megfogom tenni. És ne sajnáld, ebbe nincs mit. Előbb vagy utóbb megtörtént volna, kibuktak volna a dolgok. - azt sajnálom egyedül, hogy ezzel a barátságom fog vele tönkre menni. Ezt már akkor elrontottuk, mikor összejöttünk. Mély levegőt veszek.
- Akkor írok, ahogy megvan a kártya, oké ? Csak, csak állj készenlétben... szia. - leteszem, és abban a pillanatban, ahogy megyek a metró felé, és Peter nincs vonalba... ideges leszek, gyomor idegem lesz. Most már nincs visszaút, meg kell tennem.

Hiába a távolság, szinte látni vélem lelki szemeim előtt, ahogy MJ a szemeit forgatja és már ez elég ahhoz, hogy elvigyorodjak a maszk leple alatt.
- Miért, miféle feltételezés az, hogy nem érek rá? Az olyan, mintha Batman tagadná meg, hogy segítsen a Macskanőnek. - vágok vissza, szintén egy szemforgatással és ügyelek rá, hogy a hanglejtését is leutánozzam az ellenérvemhez. Elég nerd vagyok ahhoz, hogy további példákat hozzak fel a még erősebb alátámasztás gyanánt, de a célom az, hogy jó legyek az idegességének ledolgozásában segédkezzek. Igaz, ha belemennénk a részletekbe, akkor elismerném, hogy meglehetősen gyenge példát sikerült felhoznom, mert én soha nem leszek olyan menő, mint az említett karakter, viszont a párhuzam attól még megáll a lábán.
- Persze, simán megoldod, én hiszek benned! - bátorítom... az már egy más kérdés, hogy dolgok elemelése kutakodás céljából mennyire tartozik a hétköznapi rutinba, s hogy mások mennyire sorolnák be a "semmi extra" halmazba.
Azt kivételesen szó nélkül hagyom, amit ezután mond. Furcsának hathat neki a túloldalról érkező némaság, de nekem hiába pörög lázasan az agyam, sehogy sem tudok előrukkolni még egy idepasszoló, béna filmes utalással sem. Mert sajnálom, ez a része őszinte volt, de ugyanakkor... uhh, ebben most jobbnak érzem nem elmerülni, inkább visszanyelem azt a kesernyés ízt. Próbálom elűzni a bűntudatot.
- Vettem, és vége! - elteszem a mobilt, és eddigi leshelyemet hátrahagyva teszek egy kisebb kerülőt, hogy közelebb juthassak, de olyan pontján juthassak át arra az épületre, ahonnét védve vagyok az ablakoktól, s az esetleges kíváncsi szempároktól. Ezzel kicsit tovább tart felmásznom egy olyan részre, ahol akadálytalanul rálátok a teraszra, amiről MJ beszélt, de jobb körültekintőnek lenni. Ráadásul, ezzel elég lesz egy jól irányzott hálóval egy gyors mozdulat ahhoz, hogy a teraszra nyíló, s jelenleg nyitott, kétszárnyú ajtókból se legyek feltűnő jelenség. Csak jól kell időzíteni.
- Az egész lakásom nincs akkora, mint amekkora helyet ennek a jakuzzis résznek szántak. - motyogom magam elé a teljesen releváns információt... igen, megragadtam a lényeget, tudom, de a helyzet az, hogy amikor Michelle napozóágyakról beszélt, arra gondoltam, lesz két ágy egy olyan kis kerek, fehér kerti asztallal meg egy akkor medence, mint azok az áruházakban kapható felfújhatóak. Nem épp arra számítottam, hogy az ürgének egy ministrandja van az épületen belül. Tovább filozofálnék a dolgon, ha nem ütné meg a fülem beszéd, és közeledő léptek.
- Nem érdekel a véleménye, hogy maga szerint mennyire működött volna! Az érdekel, hogy nálam legyen! - Harry lassú léptekkel bukkan fel az ajtóból, ahogy a korlát felé sétál. A mozdulatai ugyan nyugodtak, de a hangja cseppet sem tűnik annak.
- Én megértem. Komolyan. Sokat dolgozik, nagy a nyomás, aztán haza kell mennie és még csak nem is beszélhet a napjáról. Kevés időt tölt a gyerekekkel, a feleség eltávolodik... de nyugodtan állítson meg, ha tévednék bármelyik pontban! - halk kuncogást hallat, de olyat, ami elég ahhoz, hogy borsódzon tőle a hátam.
- Én örülnék a maga happy endjének. Nagyon örülnék! Úgyhogy szerezze meg, ami az enyém... ne kelljen másképp végződnie. - egyből kinyomja a telefont, én pedig kicsit feljebb araszolok, hogy tuti ne legyek a látómezőjében.
Minden izmom megfeszül a testemben.
Tartom magam a tervhez, de egyszerre nagyon nehéz lett Harryt látnom magam előtt.
Nehéz lett nem egy másik nevetést hallanom..

A szívem szerintem szó szerint a torkomban dobog. Szerintem ennyire soha az életben nem voltam ideges. Érzelmek áradata az ami megrohamoz engem. Félek, lelkiismeret furdalásom van, magabiztosságom az megvan, de mégis úgy érzem magam, mint öt évesen, mikor összetörtem anyám kedvenc vázáját, amiben a kedvenc virága volt. Mikor megkellett mondanom neki, hogy én voltam. Nem tudhatom Harry mit, és hogy fog reagálni, ráadásul egyszerre ezzel még figyelnem is kell a kártyára, kijuttatni úgy, hogy ne legyek vegyék észre. És persze ne szakítsak úgy Harryvel, hogy megbántsam. Vagy kiszámíthatatlanul viselkedéstől pedig egyenesen picit félek. Mostanában sokszor ideges, olyanokért hurrogta le a fejem, amiért nem is gondoltam volna. De most tényleg erőt kell vennem magamon. Nemsokára túl leszek rajta MJ, és elmentek végre nem mondjuk ki randizni Peterrel. A lift ajtó kinyílik, hirtelen eszembe jut az a borzalmas szülinap. Nos ebből erőt merítek.
Harry egészen ideges, mikor meglát, nem miattam, mert már láttam párszor ezt az ábrázattát. Szóval nem sikerült jó kedvében elkapnom, elegáns. Pár embere táskákkal most kikerül, köszönnek, majd beszállnak a liftbe.
- Szia. - mondom kissé komolyan. Ezzel is igyekszem értésére adni, hogy valóban komoly dologról van szó. Közben végig pásztázom a teret, őt, az embereit, bár hála az égnek senki nincs itt.
- Ketten vagyunk. Csomagjaimat pakolják. - mondja egyszerűen, kissé ridegen. Összehúzom a szemöldököm. Itt elmondja hova kell mennie, elmondja, hogy sajnálja. Én pedig eljátszom, de egyben még sem azt, hogy képtelen vagyok egyhelyben megmaradni. Közben meglátom a táskáját a hálóban. Még mielőtt rátérnék a lényegre, rá kell jönnöm hol a kártya. De a hálóba hogy jutok be? Mintha észre venné a tekintetem, és a fejére csap, bemegy a táskájáért, akkor látom meg a zsebében a kártyát. Jól van kislány. Akkor hajrá.
- Figyelj én, komolyan, szeretnék veled beszélni. Előtte kimegyek a mosdóba, kimegyünk a teraszra? Bocs de nekem itt nagyon.. meleg van... - besietek a fürdőbe. Szóval Harry zsebében van. Csak egy a dolgom közel kerülni hozzá, kivenni a zsebéből a kártyát. Elmondani amit elmondok, szakítani, neki kell elsőnek elhagyni a teraszt, nekem le kell ejtenem, és ennyi. Picsafüst. Gondolom én... lehúzom a wc-t majd írok Peternek, hogy tudom hol a kártya valószínűleg meg is tudom szerezni, és ott tudom hagyni, álljon készenlétben.
Kimegyek a mosdóból. Harry aggodalmasan áll a teraszon, fel-le járkál. Gyerünk menni fog. Kimegyek hozzá. Először is elfogadom a bocsánat kérését, és azért megköszönöm a szülinapos dolgot. Átadja az ajándékot. Megrázom a fejem, majd átölelem.
- Köszönöm Harry, azt hogy próbálkoztál. Tényleg. - oh, hogy én a pokolba jutok, sikerül kivennem a kártyát. Mert nem azzal foglalkozik. - De nem fogadhatom el az ajándékot. - Amíg még ölelem a farzsebembe csúsztatom gyorsan. Elengedem, és teljesen őszintén elmondom neki mit éltem meg mostanában, hogy kapcsolatban vagyok, de mégis magányosan, nem számíthattam rá, így a bizalmam is elszállt Ezeket mind hosszan, és érthetően ecsetelem neki. Mikor rákérdez arra, hogy megismertem e valakit, csak bekönnyezek. Nem szoktam hazudni.
- Igen. De nem régóta, mármint. Rég éreztem ezeket, amiket elsoroltam. Rég elsodródtunk, és mióta ez a valaki a képbe jött azóta hívtalak, próbáltam veled beszélni, megakartam beszélni tisztességesen, de arra se értél rá. Borzasztóan sajnálom. - látom, hogy eltorzul az arca, látom a csalódottságot, látom azt, hogy lüktet egy ér a homlokán. Ettől féltem. Picit távolabb állok tőle. Kapok egy kifakadást? Üvöltözést?
- Menj el... most. - hirtelen minden után, még ez a mondat is, és a hangneme... mintha pofon csapott volna. Bólintok, de lassan megyek... neki kéne először.
- Harry, én tényleg... - nyöszörgöm, szánalmasan. Harrynek elege lesz, és ő lép ki végül, jelzi, hogy mennie kell, mert indul a gépe, így is késésben van. Ahogy elindul, és háttal van nekem gyorsan kiveszem zsebemből a kártyát, és elhajítom. Majd sietek Harry után. Mutat a lift felé. Elsőnek én menjek. Ideges leszek, mi van ha észre veszi a kártyát? De nem árulhatom el magam, ezt most a sorsra bízom. Idegesen, szinte reszketve szállok be a liftbe.
Ahogy kilépek az épületből, görcsösen, szinte futólépésben indulok meg valamerre, mindegy merre, de el a háztól. Ahogy megyek egyre inkább enged fel a görcs, és kezdem magam szabadnak érezni....

Utálom magam ezekben a pillanatokban. Öööö... valójában ez felettébb gyakori jelenség nálam és jóval tovább szokott tartani annál, mintsem kósza pillanatokra lehessen mindössze ráhúzni, ám jelenleg olyan alakot ölt, amelyről úgy hittem, sikerült hosszú hónapokkal ezelőtt mélyre elzárnom. A feledés ítélete helyett azonban most velem néz farkasszemet ez a bénító bizonytalanság, bukásaim emlékeivel tör ki zárkájából, hogy fenyegető menetelésének végén a fülembe suttogjon. Egyetlen kérdés. De az is elég.
Biztos, hogy jó döntést hoztam?
Nem csak a részleteket nem árultam el Michellenek arról, miért vannak olyan erős fenntartásaim az Osborn famíliával kapcsolatban, de az őszintétlenséget még sikerül megfejelnem azzal, hogy rábólintok egy olyan tervre, ami csak az első ránézésre olyan hatvankét helyen torkollhat kisiklásba. Egyáltalán honnan tudhatom, hogy épp fatális hibát követek-e el?
Oldalra fordítom a fejem, szemeim pedig automatikusan találják meg a tornyot, mely mostanra összeegyeztethetetlen azzal, ami az emlékeimben él. A várakozással, az izgalmammal, amit akkor éreztem, mikor a Stark felirat először ragyogott fel a tetején, mintha küldetésének tekintette volna, hogy túlragyogja a város fényeit és megtörje az éjszaka uralmát. Most nincs várakozás, s hiába keresem ugyanott a fényt, nem látok mást, csak egy közönséges felhőkarcolót. Egyet a sok közül. Ez is az volna hát? Egy hiba a sok közül?
Akár egy válasz egy ki nem mondott kérdésre, úgy villan fel periférikus látásomban a mpbil kijelzője. Hezitálás nélkül állok neki válaszolni az üzenetre:
"Már előtted járok! Amint látható helyen tudod hagyni a kártyát, onnantól intézem a többit!"
Ugyan csak fültanúja vagyok a párbeszédnek, ez bőven elegendő ahhoz, hogy a torkom elszoruljon, és a légzés is olyan nehézkessé váljon, mintha Octavius mechanikus karjai sorozatosan püfölnék a gyomorszájamat és a bordáim környékét. Az idegeim pattanásig feszülnek, ami már azért egy találó szemléltetése a stressz szintemnek, mert amint meglátom kirepülni a nyitott tárgyon az aprócska tárgyat, úgy lököm el magamat a felületről, mint akit ágyúból lőttek ki. Tudom, hogy nem telt el sok idő, de az izmaim ennyi leforgása alatt váltak olyanná, hogy ha még két percet kell ott lennem, én lehetnék az épület új kőszobra. A feszítő érzés viszont elkezd iengedni,  ahogy agravitáció hatni kezd rám, egy fél fordulatot teszek a levegőben, kezemet kinyújtva, épp fejjel lefelé célzok, s egyazon időben lövök ki hálót mindkét szerkezetből. Az egyik a szomszédos ház felé húz, míg a másikkal én rántom magamhoz a kártyát, hogy alig egy pillanattal később már néhány emelettel lejjebb legyek. Lábammal rúgom magam tovább a tömb oldaláról, hogy lendületet nyerjek, és kinézzek magamnak valami jó kis megfigyelő helyet. Megfordul a fejemben, hogy megírom a sikerünket üzenetben, de ehelyett amellett döntök, hogy megvárom, míg kiérnek. Csak... biztos, ami biztos.
Mikor látom, hogy futásnak ered, én valamivel távolabbról, az épületeken haladva követem, hogy aztán rákapcsoljak és valamivel előrébb egy kisutcában várjam be. Ahogy odaér, egy hálót szövök ki a derekára, hogy gyengéd húzással berántsam magamhoz, kezemmel állítva meg a lendületét, nehogy feldőljön nekem.
- Általában nem pártolom tárgyak elemelését, deee.... - ingatom fejemet, mintha valóban azt mérlegelném, hogy bajban van-e vagy sem.
- ... ez szép volt! - dicsérem meg végül, elengedve a komolytalankodós hangnemet. De azért az öklömet feltartom, mert na, akármilyen nevetségesen mutathat ez, egy brofist mégsem maradhat el a jól végzett "munka" örömére.
- Figyelj... - köszörülöm meg a torkomat és nézelődni kezdek, bár attól nem lesz könnyebb összeszedettebben fogalmaznom.
- Komolyan gondoltam, amit a telefonban mondtam. Sajnálom, hogy ez az egész így alakult és azt is, amit az imént tenned kellett! Tudom, hogy ezt már előre megbeszéltük és azt, hogy szerinted nem az én hibám, de attól még nem biztos, hogy bátorítanom is kellett volna benne és helytelen is, mert mégis azért jóban vagytok, és szörnyű partner vagyok, amiért kitettelek ennek és... - már megint hadarok és csapongok, ugye?
- és nem tudom, hogy ez követhető volt-e. - állítom meg magam.
- Amit pedig azután mondtam... - azt is komolyan gondoltam, persze, hogy komolyan! De jó döntés ezt most felhoznom? Helyes dolog most újra és újra arra gondolnom, amit ő odafenn az érzéseiről mondott? És helyes az, hogy... várjunk, mikor vettem le a maszkot? Mikor találtak ujjaim utat a derekára és mikor hajoltam közelebb, hogy ajkaim az övéit súrolhassa?
- Ne haragudj! - suttogom rájuk.
Helytelen ez, még helytelenebb volna megcsókolnom.
Még helytelenebb, hogy meg is teszem.

Mikor lelassítok érzem csak azt a nyugodt érzést, pont mint elképzeltem, hogy ezernyi tehersúlya esik le a vállamról. Sokkal könnyebb vagyok, sokkal felszabadultabb. Borzasztóan hangzik, de .. megszabadultam tőle. Végre nem kell szarúl éreznem magam, azért, amit valójában érzek. Ebben a pillanatban meg is jelenik Peter. Természetesen szóhoz sem jutok, csak állok meredten. Mindeddig, mióta kinyílt a lift ajtaja folyton, amint lehetett ökölbeszorítottam görcsösen a kezemet. Érzem, ahogy a körmeim belevájtak a tenyerembe. Nem kellemes, de most nem is érdekel. Mikor pacsit kell adnom, mosolyogva így is megteszem. Nem szólok közbe, magamhoz kell térnem, fel kell fognom azt ami történt. Picit fura lehet, de amikor azt mondja, hogy ne haragudjak... beljebb tolom a sikátorba , egy kuka mögé. Marha romantikus, de most ez se zavar, ha a patkányok adnák elő hegedűn a titanic zenéjét se. Lehúzom a maszkot miután megbizonyosodtam róla, hogy senki nem lát minket. Két kezem közé veszem az arcát.
- Ha nem vagy, akkor is ez lett volna a vége. Amiket elmondtam neki, mert gondolom hallottál mindent, minden igaz volt. Érted? Rossz volt, nem kapcsolat. Ha te nem vagy, akkor is szakítottam vele, csak lehet később. Lehet annyival később, hogy még rosszabb lett volna véget vetni neki, vagy a legszebb éveimet elpazarolom. Mert csak kényelmes egymás mellett. Lehet ugyan úgy ma történt volna meg. A lényeg, hogy ne hibáztasd magad. Itt egyedül én hibáztam. Érted? - legszívesebben, oda bújnék hozzá, és legszívesebben megcsókolnám. De helyes ez? Akarná most? Itt a konténer mögött? Engem nem zavarna, bár tény nem így képzeltem el, azt se tudom mennyire lenne ez... na mind1. Viszont vágyom rá, és kell így is némi vigasz. Így hozzá bújok, és hiába nem akarom, de elsírom magam. Azért megviseltek a dolgok, megviselt, hogy megbántottam Harryt, megviselt, hogy megloptam. Megviselt az a hatalmas nagy súly, amitől teljesen elfáradtam az a szorongás érzés, mikor úgy érzed soha nem tudsz ellazulni mert hiányzik valami. Most hogy hozzábújva, fellélegezhetek, és egy darabig még így vagyunk.. kezdek megnyugodni. És kezd fura szag lenni.
- Nem, nem elakartál hívni valahova eredetileg? Vagy... - elhúzódom tőle, hogy ránézhessek. - ...vagy most nincs Harry a városba, eltudsz menni az Oscorpba. Gondolom már nagyon kíváncsi vagy, és én is... - de mégis ezt mondom, miért mást érzek? Miért vagyok önző, és azt akarom, hogy ma velem legyen, menjünk el valahova mint egy hétköznapi pár? Moooost akkor mi egy pár vagyunk? MJ sok mindent változott gimi óta... jönnek, mennek?

Ha már érvek és ellenérvek tenisz szettjét játsszuk éppen, a gondolatmenetének végighallgatása közben egész idő alatt ott érzem magamban az ellentmondás írmagját, melyet mégsem engedek kicsírázni. Ennek nem ahhoz van köze, hogy a Midtown vitacsoportján belül Miss Jones neve legendásnak minősült, aminek hallatán még a végzősök is verejtékezni kezdtek egy-egy verseny alkalmával. Miért kapcsolódna bármilyen formában is ehhez? Cöhh, nevetséges. Nem, igazából belemehetnénk abba, hogy az események alakulásának mely láncszemei vezettek el minket ehhez a perchez, de... számítana? Csak a mostani szavai már meggyőztek arról, hogy olyan ringbe másznék be, ahol elég hamar és ráadásul elég könnyen valamelyik szorítóban találhatnám magam, továbbá nem érzem azt, hogy Strange bűbájának felhozatala, vagy éppen a következményeinek kitaglalása bármihez vezetne most bennünket egy kiadós fejfájáson kívül. Amiből, neki szerintem bőven elegendő kijutott már, noha nem kétlem, hogy csuklóból letagadná, ha rákérdeznék, vagy letudná annyival a dolgot, hogy jól van ő, semmi vészes, ami miatt aggódnom kellene (én pedig udvariasságból úgy tennék, mint aki elhiszi, de ez nem egyenlő azzal, hogy kevésbé is aggódnék miatta).  
Ezért hagyom, hadd essen le vonalon belülre az a bizonyos teniszlabda, hadd nyerje ő az adogatást.
- Értem... igazad lehet. - halkabbra sikerül a beismerés annál, mint amilyennek terveztem, gyakorlatilag suttogás, mert tartok attól, hogy összetörném ezt a képet, a világunkat, ha erélyesebben szólnék. Közrejátszik az is, hogy nem érzem magamat feljogosítva arra, hogy ennél mélyebben a részletekig hatolva járjuk be a témát. Az ő kapcsolata, az ő döntése, csak azt kívánom, bár hagyná, hogy a súlyt együtt tartsuk meg.
Talán épp ezért lep meg, de a lehető legjobb értelemben, hogy könnyei megindulnak, én pedig azonnal úgy helyezkedek, egyik karommal továbbra is átöleljem, de másik kezemet felszabadítva hüvelykujjammal törölhessem le az arcán végigsikló, gyöngyszerű cseppeket.
- Az Oscorp várhat, szerintem épp eleget foglalkoztunk az üggyel a mai napra. - mosolyodok el lágyan, szinte azt üzenve: visszatérünk rá, de most mást szeretnék csinálni.
- Harry is távol lesz még egy darabig, lesz idő erre. - ha rajtam múlik, ma többet nem kell lehangozzon sem a cég neve, sem a tulajdonosáé, hacsak ő másképp nem akarja, természetesen.
- Nem mellesleg, egy napra egy bevetés, ez a szabály! - az én szabályom, és a végére el is vigyorodok, de ezt nem illik ám összetéveszteni azzal, hogy ne gondolnám komolyan! Mert komoly vagyok. Nagyon. Mindig!
- Arra gondoltam, hogy... - mozi? Vacsora? Mindkettő? Vagy ne akarjak sok lenni az első alkalommal? Egyáltalán ő egyfajta első alkalomként tekintene erre? Kicsit sem kínos, hogy a leghétköznapibb dologban képes vagyok elbizonytalanodni.
- Vagy ha máshoz lenne kedved... - csak így tovább, Peter, eddig hibátlanul haladsz!
- Csak haza kellene ugrani, hogy át... tudod.. - picit kifulladok a szuszból. Igen, a levegőhiánnyal van a baj, véletlenül sem az okozza a megakadásomat, hogy az átöltözést említve elkövetek egy hibát, mégpedig, hogy végigsiklik rajta a tekintetem.
Ő... épp olyan gyönyörű, mint mindig, így ez nem meglepetés (nem esik ki a szemem, eskü!), de nem hinném, hogy egy jelmezes alakkal szeretné tölteni a délutánját... vagy.. estéjét... attól függően, meddig hajlandó elviselni.

Igyekszem nem túl érzelgős lenni, de őszintén szólva nem igazán sikerül. Jelen pillanatban megannyi érzés kavarodik bennem, ami ki kívánkozik, és valósággal beleolvadok Peter ölelésébe. Egyszerűen mintha a két test eggyé vált volna, és végre ott vagyok, ahol kell. Borzasztó nyálas, őszintén szólva, ezt a egy filmbe látom, vagy egy könyvben olvasom, mindig hányást imitálok. Viszont ezek a könyvek, és filmek miatt tudom, hogy amit érzek igazi. És Peter szívverése is erre enged következtetni. Elmosolyodom, majd mély lélegzetet véve eltolom magam, hogy rá nézhessek.
Szinte fellelkesedek az ötletre, elég volt a depiből. Jól fogjuk érezni magunkat, akár illendő ezek után, akár nem. Ajkamba harapok, majd elmosolyodom.
- Úgyis kíváncsi vagyok hol laksz. Veled mehetek? Ugye... ugye nem fészked van? És... nem találok petéket? - kérdezem félre billentett, kíváncsi fejjel. De azért elnevetem magam, egy idő után mikor látom a zavarán, hogy túl komolyan kérdeztem. Ezt már mesterire kifejlesztettem. - Csak szívtalak. De... azért megerősítheted, hogy nem MJ, nem rakok petéket. - vigyorgok, miközben elengedem, és távolabb lépek, hogy a maszkot vissza vehesse magára. Majd nagyot nyelek, hogy mindez mit jelent, bármerre is megyünk, az biztos, hogy nem az utcán fog velem végig sétálni, hanem a házak között himbálózni.
- Gondolom nincs bérletet, ugye ? - forgatom szemeim, és várom sorsomat... De a mosolyt nem lehet levakarni az arcomról, és a megkönnyebbülést, amit érzek. Végre mintha szabad lennék, és feltudok lélegezni.

Egyszerre válok izgatottá és feszültté. Utóbbi nem ugyanaz a fajta ingerültség, ami percekkel ezelőtt uralkodott minden idegvégződésemen, sokkal jobban tudnám egy hirtelen jött pánik érzethez hasonlítani, miután realizálom, kérdése mit is jelent. Hogy... hozzám? Ezzel alapvetően nincs semmi problémám, bár az a szánalmas igazság, hogy ő lesz az első, aki a beköltözésem óta megfordul nálam, amiatt jövök zavarba, mert volt "szerencsém" látni azt a rezidenciát az imént. És igen... van különbség aközött és az én béna kis birodalmam között, amiben a dekor újságcímlapokból és kivágásokból, a konyhámnak kinevezett terület egy mikró és egy piritó kombóból, a bútorfelhozatal pedig két ágyból, és egy szem íróasztalból áll, ahol a számítógépem trónol. Ezeken kívül tarkítják még a helységet különféle alkatrészek a bütyköléseimhez az asztalon (még néhány alatta a földön), könyvek elszórtan, illetve hónapok óta ki nem pakolt dobozok még a Mayjel közös otthonunkból.
- Pe- persze. - kivételesen időben merül fel a petés dolog (már amennyire az ilyesmi jókor jöhet szóba), mert így a zavaromat leplezendőn látványosan megforgathatom szemeimet, hogy kamu-durcázzak egy sort. De amúgy komolyan, tisztára, mint Ned! Miért ez jut először az eszükbe? Miért kérdés egyáltalán?
- "Nem MJ, nem rakok petéket." - ismétlem el az általa megadott mondatot egy drámai sóhajjal meghintve.
- Ahogy nem köpök mérget, nem kommunikálok a pókokkal, és nincs plusz lábam sem. - mosolyodok el én is, elsorolva azt, ami hirtelen eszembe jut, hogy esetlegesen felmerülhet. Bár, ezek közül az egyik picit epic fail.
- Az utolsó gondolom szemmel látható volt. - pillantok le gyorsan magamon... csak, hogy megbizonyosodjak! Para lenne hirtelen valami hibrid pók-szörnnyé változni.
- Ó és nem, olyan megbabonázó pókhormonjaim sincsenek. - igen, mert ezt aztán elengedhetetlenül fontos volt kihangsúlyoznom.
- Nem vagyunk messze, nyugi, gyors lesz! - visszahúzom a mazskomat, majd kinyújtom a karomat, jelezve felé, hogy pattanjon fel. Iiiigazából... egy tatyómban egy nagyon közeli épületre hálózva van váltóruhám, de azzal kihagynám, hogy velem repüljön.
És az óriási ziccer volna.
Nézd meg, MJ, mit művelsz velem!

Igyekszem vissza fojtani a nevetést, ahogy látom teljesen kiakad. Miért van olyan sejtése, hogy ezeket nem én kérdezem meg elsőnek?
- Bocsánat, jólvan... csak tudod, nem akarom hogy meglepetés érjen a... fészkedben, illetve lakásodban. - de azért még csipkedem, viszont a játékos mosoly végig ott bújuk a szám szélén. Most úgy megcsókolnám, de mindig emlékeztetnem kell magamat, arra, hogy hol vagyunk, és hogy milyen büdös van.
- Hát öhm.. - végig nézek rajta a három lábaaaat kutatva, egy helyen megakad a szemem, ugyanis elég szűk ez a kezes lábas, de inkább visszanyelem amit szabad számnak nem szabad kimondani, csak felemelem a szemöldökömet.
- Ohhhh akkor nem csábítottál el? Amúgy jó hogy mondod... - azok a bizonyos pók feromonok, egyes fajok rendelkeznek vele, erről is láttam egy dokumentum filmet, most hogy mondja. De ne mondom hangosa, azért nem akarom hogy elszakadjon a cérna.
- Hát jó... és siess, oké ? - mély levegőt veszek, aztán nyakába kapom magam. Már igyekszem bátrabb lenni, hozzá szokni, de egy két sikkantás mindig elhagyja a torkomat, viszont már igyekszem kinyitni a szemem, és viszonylag látok az egészből valamit. Legközelebb már igyekszem meglátni a szépségét is, nem csak sikoltozni.
Mikor megérkezünk a tetőre, majd az ablakához, ami nyitva van, bemászok. Kissé dermedten állok, amíg Peter is így tesz. Őszintén nem tudom, hogy hova lépjek. Borzasztóan kicsi a hely, és ahol szabad hely van, ott épp vagy kütyük, dobozok meg nem tudom mik hevernek. Csak állok ott az ablak alatt, és várok hogy Peter beinvitáljon.
- Igazán... otthonos. De tényleg.. - mosolyodom el azért kedvesen. Tulajdonképpen tényleg az. Ahhoz képest. És itt minden Peter, minden Peteré, és Pókemberé. Izgatott vagyok, és zavarban.

Leheletnyit oldalra döntöm a fejem, ahogy hunyorítva nézek rá, ezzel, és persze az arcomon egyre inkábnb elterülő mosolyommal közvetítem felé a fészkes beszólásra, hogy ott a pont, de egyben arcomról leolvasható az a játékos terv, nem is terv, ígéret, hogy azért ezt bizony még vissza fogja ám kapni!  
- Ügyes indoklás, még ha nem is volt teljesen őszinte. - bosszúmra pirkadatkor számíthat, kelet felől.
Feltéve, hogy az operációs rendszerem nem adja meg magát addigra teljesen attól, amennyire zavarban vagyok. Igyekszek nem elvörösödni és végképp nem belegondolni abba, hogy hol jár épp a tekintete, de azért egy hosszú (vagy annak érzett?) pillanat után jelzésértékkel megköszörülöm a torkomat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a figyelme nem imponál, de attól még kezelni se feltétlenül tudom. Mint említettem már neki, nem vagyok éppenséggel guru, ha ilyesmiről van szó.
- Ugyan bilincs nincs a képben, mégis azt hiszem, inkább élnék a hallgatás jogával. - slisszanok ki a válaszadás alól, mert már eleve az illetlen volt, hogy egyből elhívtam valahová, ha most lecsapom ezt a labdát, utána el is ásnám magam a mellettem lévő szemeteskonténer mélyére.
- Ahogy a hölgy kívánja! - veszek elő valami nagyon olcsó brit akcentust. Ha így folytatom, nemsokára a filteres teát feltartott kisujjal fogom szürcsölgetni.
Egyébként, adná magát, hogy az iménti megjegyzéséért azzal vágjak vissza, hogy a kérésével szembemenve mégis elhúzom a lakásig vezető légi túránkat, viszont az egyrészt kegyetlen, másrészt túlzottan kézenfekvő lenne, s mint ilyen lépés, szerintem számítana rá. Úgyhogy a lehető legrövidebb útvonalat választom, aminek köszönhetően nemsokára már a négy fal biztonságában húzhatom le fejemről ismét az álarcot, amit az ágyra dobok.
- Uh, bocsi, általában nincsenek vendégeim! - állok neki elpakolni az útban lévő rumlit, valami minimális rendet teremtve ezzel, hogy ne kelljen attól tartani, belebotlik vagy rálép valamire.
- Ami azt illeti... te vagy az első. - ennyit a szociális életemről.
- Egy lakberendezői magazin nyári számába biztos nem kerülne be, de a régi helyen nem maradhattam. - érthető okokból, kicsit nehéz megmagyarázni, mit keresel ott, ha papíron nem létezel és az egyetlen, akinek ténylegesen köze van az otthonodhoz, elhunyt. Ez is közrejátszik a hely kinézetében, pontosabban, a tényben, hogy nem gondoltam túl a berendezését. Valahogy nem tekintek rá igazi otthonként, csak egy hely, ahol ledőlhetek és a felszerelésemet javíthatom, amikor szükséges.
- Nyugodtan kerülj beljebb! - nyilván a bejárható tér maga nem valami nagy, az invitálás inkább arra vonatkozik, hogy nyugodtan vegyen szemügyre bármit, amit szeretne.
Addig én az egyik dobozból sebtében kapok ki pár ruhadarabot.
- Egy fél pillanat és itt leszek! - veszem a fürdőszoba felé az irányt egy enyhe túlzással, mert... azért kicsit elidőzök, idegesen babrálva a hajammal, vacilálva, hogy jobb-e lent az ingujja vagy tűrjem fel, legalább tizenötször csekkolva magamat a tükörben, mielőtt visszatérnék vendégemhez.