Through a minefield of feelings

Vajon miért érzek mérhetetlen csalódást, akkor mikor azt mondja, hogy csak barátok voltunk? És miért nem hiszem el? Gyanúsan nézem, de úgy döntök, hogy ebbe most nem megyek bele. Sok mindent kell átbeszélni, és a pontos kettőnk kapcsolata, most annyira nem lényeges. De érzem, hogy itt több van a háttérbe, tudom.
- Értem. - bólintok egyszerűen, miközben a csalódás mellett, még nagyobb csalódás kerít uralma alá: Harry. Csalódtam magamban, miért csinálom ezt ?
Muszáj megkérdeznem tőle, hogy miért lett volna problémás, ha tudnak róla az emberek. Teljesen máshogy élte meg, éli meg, mint más hősök.
- De nem értem, még mindig. Te vagy Pókember. Embereket mentesz. JJJ "kis" ellenszenve, nem hiszem akkor feneket kerítene az emberek körül, hogy tényleg ellenségnek nézzenek. Sőt, mindig ellentmondanak neki. Pókember egy hős. Miért kellett volna megvédeni minket, miért lett volna problémás a főiskola? - majd most esik le a többes szám, azaz kettőnkről beszél. - Várj, akkor ezek szerint Ned-el is ugyan az a helyzet ?- mivel Ned-ről vannak emlékeim, mind a kirándulásról, ami szintén kezd értelmet nyerni, miért van olyan kevés képem, és az egyiken miért homályosodott el egy alak, jesszus az lehet Peter? Szóval Ned a barátom, ő vele bandáztam gimiben. Ha kettőnkről beszél csakis róla beszélhet.
"Meg aztán.... nem is vagyok egy Tony Stark, hogy meg tudjalak védeni" Víz hangzik ez a mondat a fülembe, újra és újra. Ismét közelebb lépek hozzá, és megragadom a két vállát, mintha helyre akarnám rázni, bár legszívesebben azt tenném, de úgy vélem a végén én járnék rosszul.
- Nem, nem vagy Tony Stark. Ő vasember volt, megmentette a világot, miatta lehetek én is itt. Te Pókember vagy, aki megvédi a hagyatékát, és tovább védelmezed a földet, amit ő megmentett. Érted? - észbe kapok, és elengedem. - Szóval hagyd ezt az összehasonlítgatás dolgot. - mély levegőt veszek, majd igyekszem tisztára mosni fejem. De hirtelen a keze az arcomat simítja végig, én pedig megdermedek. Megint az az érzés, de most igyekszem nem erőltetni, hogy figyeljek az emlékképre, nem koncentrálok rá. Csak az érzéseimre, arra, ahogy megborzongok, és már biztosra veszem ez is megtörtént, nem egyszer. - Biztos, hogy csak barátok voltunk? - nézek rá, egy kedves, de annál szomorúbb mosollyal. Majd, mikor észhez térek megfogom a kezét, és elviszem az arcomtól, mielőtt más is történne. De valamiért a kezét viszont nem akaródzok elengedni.
- Na jó, ennyi infó valóban elég volt mára. Figyelj... én... nem lehet ezt vissza csinálni? Mondjuk hogy, csak én vissza kapjam az emlékeimet. Mert ezek a fejfájások, és a villanások... valahol még az elmémbe vannak. Valószínűleg nem törlődtek ki, csak gátolja valami őket. Tudom ez hülyén hangzik, meg akkor nem tűntél volna el az évkönyvből se - mert igen utána néztem, mikor vagy ötödjére jött be a kávézóba, és nagyon ismerős volt - , vannak fotóim, azt mondod te is ott vagy, és biztosra veszem, hogy azokon a képeken ... eltűntél van egy mintha elmosódva, de szerintem te vagy ott. De lehet már belebeszélem, tudom az is lehet. De lehet nem volt tökéletes ez a varázslat, nem?

A zavarodottság érthető, elvégre aligha nyújtottam letisztázott részleteket a történtekkel kapcsolatban, aminek nem a bizalmatlanság az oka, hanem az, hogy nem szeretnék semmit sem elsietni. Neki kell eldönteni azt, hogy erről a világról... az én világomról mennyit szeretne tudni, én pedig próbálok a lehetőségekhez mérten az igényéhez igazodni. A magam részéről úgy vélem, kis lépésekben haladni a legkíméletesebb, de nem akarok megtagadni tőle semmilyen választ egy már feltett kérdésre. Nem számít, milyen keserű ízt ébreszt a szóban forgó kérdés.
- Elsődlegesen nem Jonah pártatlanságával vagy a médiából érkező visszajelzésekkel lett volna probléma. Quentin Beck, az ellenség, akit korábban említettem, gondoskodott arról, hogy a búcsúüzenetében úgy állítson be, mint aki a haláláról tehet. - öszepréselem ajkaimat az összeszoruló gyomrom miatt.
Igen, Mysterio húzása máig be nem gyógyult seb a számomra. Ha akkor nem akarok bízni benne, a varázslat megelőzhető lett volna és May...
- Fél New York gyilkosnak hitt és az ellenem indított nyomozás, a puszta tény, hogy összeköthetnek titeket velem, gallyra vághatta volna a jövőtöket. - illetve, átmenetileg meg is tette, ami még csak a jéghegy csúcsa. Mi van, ha valaki, akinek Pókember egyáltalán nem szimpatikus személy, úgy dönt, hogy őket tűzi ki céltáblául helyettem?
- Elég lett volna egy koordinált támadás ahhoz, hogy neked, Nednek vagy... - nem bírom kimondani, és ez csak nehezíti a nyomást a mellkasomon. Annak a nőnek a neve, aki az anyukámmá vált, pedig meglett volna a lehetősége, hogy ne így tegyen, annak a személyé, kai mindig maga elé helyezett másokat... és ennyit kapott. Engem. Egy fiút, aki nem volt elég jó. Jobbat érdemelt. Sokkal jobbat.
- Szóval... hogy valakinek baja essen. - zárom le végül a gondolatmenetet egy nehéz levegővétellel.
Szavai viszont eztán mosolyt csalnak arcomra. Eszembe juttatnak egy beszédet, amit még a Stark Világkiállításon hallottam.
"Ez nem rólam szól. Még csak nem is rólunk. Hanem az örökségről. Arról, amit hátrahagyunk."
Elégedett volna ezzel az örökséggel?
Nem okozok neki csalódást?
- Igenis, Miss Lane! - vigyorodok el, ami csak akkor lohad lejjebb, s válik sokkalta bánatosabbá, mikor rákérdez a nyilvánvalóra. Hogy biztos-e? Dehogy biztos.
De mégis mit vársz, mit mondjak erre?
Ingassam meg a kapcsolatodat a barátoddal?
Ültessek olyan hamis bogarat a füledbe, hogy én jobb lennék?
- Akkor talán más volt. - fáj, és el is időzök, de végül kicsúsztatom ujjaimat a kezedből. Jobb így, azt hiszem, neked is az lesz.
- Sajnos kétlem, hogy ez opció volna. - rázom meg fejemet mellé.
- Még ha valamilyen csoda folytán meg is hallgatna egy számára totál idegen srácot vagy hajlandó volna segíteni egy maszkos önbíráskodónak, akivel az ő emlékei szerint nem volt dolga korábban, akkor sem biztos, hogy egy újabb bűbáj jól sülne el. Legutóbb a multiverzum szövetét kellett meggyógyítanunk. - nos, ennyit arról, hogy nem terhelem további emészthetetlen információval.
- És valami azt súgja, hogy jelenleg egy random tizennyolc éves srác problémái nélkül is épp eléggé elfoglalt. - sok mindennel kell megbirkóznia, s még több az, amivel tartozok neki.
- De a teóriád egyáltalán nem hülyeség. - mi több, aggasztó. Elképzelhető, hogy másoknál is ilyen negatív következményekkel járt a varázslat?
Meg is szűnhet akár?
- Utánanézek. - már előre sajnálom a Dokit.
- Leviszlek, jó? - képei vannak Jameson számára, és ahogy ő mondta, eleget terheltem erre a napra.
Csupán egy szavába kerül és leteszem őt a bejárat előtt.

Ahogy meghallom kérdésemre a választ, enyhén megremegek. Szóval Quentin Beck leleplezte őt, sőt mi több gyilkosnak titulálta. Jesszusom mennyi minden történhetett, amire nem emlékszem, hogy a valóság teljesen más, miben most élünk? Végig hallgatva őt szorul a mellkasom.
- Sajnálom, hogy ezen mind átkellett menned. Rendes srácnak tűnsz, biztos az lehetsz ha ilyen jó barátok voltunk. - mosolyodom el kedvesen, és ezt teljesen komolyan gondolom. Nem lehet ő se rossz, hisz pókember se az. Embereket ment, ilyen ember nem lehet rossz.  
- Ez az egész, hihetetlen - rázom a fejem. - Mint egy rossz álom. - főleg neki. Mert én mindig jobban jártam azzal, hogy nem emlékszem semmire. Bár szívesen emlékeznék a közös dolgainkra, hogy mit csináltunk együtt.
Igyekszem megnyugtatni, hogy nem tehet semmiről. És ő igenis igazi hős, nem másnak az árnyéka. Természetesen nem válaszol, vagyis nem hiszek a válaszának, mikor ismét rákérdezek arra, hogy volt e köztünk valami. Ha tényleg volt, mint ahogy gondolom, akkor valamiért titkolni akarja. Szóval ő Pókember. Én pedig nemrég megcsókoltam Pókembert, vagyis azt a srácot, aki előttem áll. Az emlékre is elpirulok, és arra, pláne, hogy mennyire jó volt az a csók. Az a csók, aminek nem kellett volna megtörténnie. Koszosnak érzem magam.
Inkább témát váltok, mint az érzelmeink boncolgatása. Egyszerűen picit kétségbe esek. Letámadom azzal, hogy vissza lehet-e ezt csinálni, legalább csak rajtam. Ha varázslat akkor biztos van valami rá, hisz ezek szerint ott lakoznak még bennem a felszabadulni vágyó képdarabkák. De tisztában vagyok azzal, hogy nem gondoltam át teljesen. Jogos, amiket mond, és megtörök. Könnyek gyűlnek a szemembe, amit igyekszem leplezni, gyorsan le is törlöm őket. Szar érzés, utálom, hogy manapság ennyit sírok.
- Igazad van, akkor ő sem tud segíteni, hisz nem emlékszik rád. Sajnálom, ezt valóban nem gondoltam át. - válaszolok csüggedten. Hát sose kapom vissza a memóriámat egészen? Mindig ez lesz ? Kellemetlen dejavú érzések, és rosszul létek? Mert nem fogom hagyni, emlékezni akarok, bármi áron. Ezt most eldöntöttem.
- Rendben, ahogy jónak látod. Megköszönöm. És azt is, hogy válaszoltál. - kis mosolyt sikerül gördíteni az arcomra. Majd lemegyünk, és nem tudom, hogy ezekután hogy folytassam...