Through a minefield of feelings

Óra kattogása a háttérben. A mutató oly halk ütemet kopogtat a vihartól zengő kozmoszba, mintha nyugtató monotonitásával kívánná csitítani a zengő dörgedelmet, az apró, ám a múlt igaznak ítélt tényeivel annál dekoráltabb iroda tulajdonosát. A szimfónia mégis süket fülekre talál, s a nem túl tágas ehlység domináló eleme továbbra is az a tajtékzó orgánum marad, melyet sem a falaknak, sem pedig a szebb napokat látott ajtónak nincs esélye közös erővel létrehozott kalitkájába zárni. Én legalábbis így kívánok tenni szárnyalni vágyó gondolataimmal, mégse vagyok képes útját állni ama gondolatomnak, hogy a Hírharsona nem is annyira a tények kihirdetéséről, mint inkább híres, vagy épp egyesek szemében hírhedt, főszerkesztőjének legjellemzőbb tulajdonságáról kapta az elnevezést.
Harag, fröcsögő harag, legnagyobb bánatomra szó szerinti, így, mikor heves gesztikulációja éppen elvonja rólam a férfi figyelmét, arcomat törölgethetem egy gyors mozdulattal.
- Mégis min vigyorog, Palmer?
Azon, hogy az előrejelzés nem mondott mára esőt, de ha még sokáig beszél, bőrig ázok.
Azon, hogy az a bajusz egymaga képes lenne világuralomra törni, mint egykor Ultron. 
- Semmi különös, uram! Csak tudja, Parker vagyok. Peter Parker. - erre Jonah egy pillanatra megtorpan a fel-alá járkálásában, homlokát ráncolja, majd rámförmed:
- Lebetűzni nem akarja, doktor úr? Hamarabb írtam le bonyolultabb neveket, mintsem maga a pelenkájába csinált!
Sóhajtok.
További düh, és az enyém is növekszik.
Magamban hálát adok MJ-nek, amiért felhívta a figyelmet az új ruha rossz hatásaira. A múlt heti incidens óta jobban igyekszek kordában tartani a szélsőséges érzelmeket, de még így is rászorítanak ujjaim a szék karfájára.
- Az eligazításnak vége, viszlát! - az ajtó felé int, és én csak pislogni tudok.
Eligazítás? Már annak hívjuk?
- Nem rúg ki, de nem is vesz fel? - a szívem a méregtől jobban kezd dübörögni.
- A gyakornokok védőszentjének tart, Palmer? Ha nem felel meg az elvárásainak, kérjen emelést mástól, tudja, hol az ajtó.
Visszanyelem, amit mondani szeretnék, és a szántnál meglehet, hogy nagyobb lendülettel indulok ki a szerkesztőségnek maximum a legnagyobb jóindulattal nevezhető helyről, a vörös ködben észre sem véve, hogy az ajtón túl alig pár lépésnyire fel fogok lökni valakit. Reflexszerűen kapom el, mindkét kezemet derekára csúsztatva, hogy visszahúzzam őt egyensúlyi állapotába, mielőtt még a padlón kötne ki. Csak amikor már teste szinte az enyémhez simul, üti meg az orrom az ismerős sampon és parfüm elegye, a közelség, minek hiányát jobban bírtam addig, míg nem tartózkodtunk egyazon helyen.
Harag? Nem, ennek már köze sincs hozzá, de nem kevésbé pörgeti fel a pulzusszámot.
- Szia... - ennyit tudok kinyögni. Zavarban vagyok, mert akaratlanul is visszatérek világomban a csókhoz. De azt a csókot Pókember kapta, nem én. Azt hiszem.
- Az enyelgést akár folytathatják máshol is!
- Én.. mi nem... - de még mindig rajta a kezem, nem igaz?
Csak a biztonság kedvéért.
Nem akarom, hogy miattam üsse meg magát.
Erről van szó... mi másról lenne?

Kattog az agyam non stop, folyamatosan, megállás nélkül. Eddig is kávé függő voltam, de most duplázom az adagot. Az iskolából nem tudok kimaradni, munkahelyemen, pedig szellemként kísértek, de azért próbálok oda figyelni, és hogy a felragasztott vigyorom fent legyen. Sok minden történt mostanában, és összevagyok zavarodva. Legszívesebben betegszabadságot vettem volna ki, de most kivételesen minden nap izgatottan jöttem be dolgozni, hogy az a bizonyos PP bejön e. De mostanában nem, azóta nem. Így a gyanúm 90 %-ig felment, hogy Ő Pókember. Pókember, aki olyan magányos, Pókember, akinek segítség kell. Néha a hősöket is megkell menteni. Illetve nem kaptam válaszokat. Álmaim vannak, mikor eltudok aludni pár órára, olyan álmaim, képekkel, amik nem történtek meg. De lehet mégis? Pókember, akit megcsókoltam, pedig barátom van, én pedig szörnyen, borzasztó utálom magam. De ha nem tudtam ki az? Egy szuperhősről van szó? Többször megmentett? Ez felmenthet bűnöm alól? Így is megcsalásnak számít? Kivételes szerencsémre Harry ismét napok óta kivette magát a forgalomból, még csak az üzeneteimre se válaszol, így felkészülhettek arra, hogy legalább ezt elmondjam neki, ha mást nem. Illetve információt is szeretnék tőle, erről a sötét ruha dologról. Annyi mindent tennék, annyi minden kérdőjel az életembe most. És várni kell, várni és várni. Peter Parker... Hírhasona.. ma szabadságom van, így jelentkeztem, hogy készítettem pár képet, megmutatom a fotóimat. Ez elég ok arra, hogy bejussak, illetve az se hátrány, hogy mindig is kíváncsi voltam egy szerkesztőségre.
De erre nem számítottam. Emberek rohangálnak jobbra-balra, mint a lefejezett csirkék. Kész káosz van, próbálok úgy állni, hogy ne legyek útban. A portfoliómat szorongatom, vendégkártya lóg a nyakamba, így senkinek nem szúrok szemet. Próbálom kiszúrni Peter Parkert, de nem könnyű, lehet ma bent sincs? Idegesen nézelődöm, épp rá kérdeznék egy olyan hölgynél, aki épp nem látszik idegesnek, mikor valaki nekem jön, épp, hogy elkap, a mappa a kezemből, pedig kiesik.
- Szi... Szia.. - nézek rá csodálkozva, és ugyan miért pirulok el annyira? " Az enyelgést akár folytathatják máshol is!" Arcomra akaratlanul is mosoly csúszik, majd zavartan lehajolok, és felkaparom a fotóimat, egy-kettőn szerepel pókember is, bár nem annyira közelről, de sikerült elkapnom néha.
- Mondanám micsoda véletlen, de... téged kerestelek. Peter Parker. Beszélnünk kell, és manapság nem jöttél be a kávézóba. - öcsém milyen mázlim van. Pedig nem hittem volna, hogy pont bent lesz. Remélem hajlandó is velem beszélgetni. - Így kénytelen voltalak felkutatni. - mondom nagy büszkén, bár eléggé betegesnek tűnik. Főleg, ha tévedek. De nem tévedek.. a gyanúm felment 90%-ra szóval..

Óra kattogása a háttérben. Csodálkozhatnék azon, miért ez a legerősebb hang, mai kitölti hallásomat, pedig a válasz fájdalmasan, és egyben ironikus módon egyszerű: csak idő kérdése volt, hogy újra lássam... hogy újra lássalak, mindegy, mennyire igyekeztem betartani az ígéretemet, hogy messze elkerülök majd mindenkit. A szavam betartásának érdekében tartottam a távolságot a kávézótól és annak egy bizonyos tulajától... persze,  ezzel áltattam magam, mert sokkal könnyebb volt, mint beismernem, hogy a dolognak több köze van a múltkor elcsattant csókhoz, és a vele felszínre törő ismerős, továbbá önző érzésekhez, mint bármi máshoz.
Mert nem, nem éreztem magam könnyebbnek, éteribbnek, mint bármikor máskor.
És nem, nem tért vissza a pillantása, csillogó karamell tekintete álmaimban még aznap éjszaka.
- Mi... - mit keresel itt? Jóllehet ezt akarnám kérdezni, de inkább elharapom a mondatot, mert belém folytja azt zavarod. Helyette inkább hüvelykem mozdul önkéntelenül, egy régebbi, berögzült mozdulat talán, de az is lehet, hogy pillantásod váltja ki belőlem a kóbor simítást, amit megengedek magamnak ujjbegyemmel a sötét dzsekije takarásában.
- Minden rendben? - lágyul hangom, így, hiába érthető a kérdés az iménti ügyetlenségemre  vonatkozóan, valójában arra értem, hogy bárki bántotta-e. A munkám a Harsonánál egy dolog, ha MJ-t bántják, az viszont olyasmi, amit nem vagyok hajlandó félvállról venni.
JJJ hangja viszont visszaránt a földre, és rájövök, hogy igenis van álca, amit fenn kellene tartanom, akkor is, ha a velem szemben álló éppenséggel átlát rajta.
- Ne haragudj! Figyelnem kellett volna, merre megyek. - lehajolok, hogy segtísek neki összegyűjteni a képeit.
A kezéhez érnék?
Véletlen mozzanat.
Vagy az óra kattogása hívta elő?
- Jobb, ha felkészülsz rá, hogy Jameson nem fizet bőkezűen. Jó, ha 300-at kicsikarsz belőle. - jegyzem meg a Pókember képei láttán. Mert egyszerűbb, mint szóvá tenni az elefántot a szobában.
- De nem itt. - nyelek egy nagyot. Ha engedi, megfogom a kezét, és végigvezetem őt a folyosón, félre a kíváncsi (de legfőkébb Jameson) tekintétől.
Harag? Nem, ennek már köze sincs hozzá, de nem kevésbé pörgeti fel a pulzusszámot.
- Miről van szó? - gyengéd erővel tolom közel a falhoz, ami végre mindkettőnket takar a vloggerek és webdizájnerek csoportjától.
Hangom fojtott, pedig sejtem miről lehet szó, de ez nem jelenti azt, hogy megkönnyíteném a dolgát.
- Csak nem az állásomra pályázol? - nem mintha hivatalosan lepapírozott állásom volna náluk, de a kissé fölényes, provokatív hangnem segít összeszendem magam. És talán eltereli a figyelmet arról, ahogyan végigpillantok arcodon.
S az óra csak kattog. Vagy szívem dobogása az?
Idegességem záloga volna?
Még tartalak? Megint?
Óvatosan csúsztatom le rólad kezeimet, míg a távoli iroda mutatója nevet rajtam:
Ideje volt. De bénaságomra értheti vagy erre a beszélgetésre?

Egyszerűen zseniális a tervem, tudom. Az nem biztos, hogy PP itt lesz. Ennyire nem gondoltam át a dolgot, vagyis igen, de benne van a pakliban, hogy nem fogom itt találni. Őszintén nem is reménykedek benne, hogy ilyen szerencsém lenne. Nekem nem szokott, és amúgy is: számíts a csalódásra, és akkor sosem fogsz csalódni. Ennyi. Így egy ideig állok ott, mint egy megszeppent kis kölyökkutya, mikor végre megmozdulok, miután kiszemelem az egyetlen itt dolgozó hölgyet, aki megállt pár percre, hirtelen nekem jön valaki. Mikor felismerem a kávézós srácot felragyog az arcom. Ezt nem hiszem el, mégis van ilyen szerencsém néha? Vagy a sors keze?
- Persze, minden! Semmi gond... én csak.. - az a nagy szájú főnök megzavar minket, legalábbis főnöknek gondolom, mert ahányszor megszólal, az egész helyiség megrezzen. Mély levegőt veszek, majd egyszerre nyúlunk a fotókért, amit vissza szeretnék csúsztatni a mappámba. A keze hozzámér, megint azaz ismerős kellemes bizsergető érzés.. Szedd össze magad MJ, barátod van. Nem ezért jöttél ide.
- Oh semmi gond. - válaszolok, majd a fizetésre felhúzom a szemöldökömet. - Hűha, azt hittem jobban fizető munka. - egyenesedünk fel közben, a kilógó tincset a fülem mögé tüzöm. Majd összeszedem magam, és félre söpröm minden zavaromat, és tudtára adom, hogy miatta jöttem ide beszélnem kell vele. Hirtelen megfogja a kezem, gondoltam, hogy nem a tömeg előtt fogunk beszélni, de úgy igyekszünk egy olyan helyre menni, mintha már menekülne. Mikor megállunk, és kicsit a falnál csapdába csal... túl közel lesz. Valamiért pókemberrel a csók jut eszembe. Legszívesebben, valamiért, amiért most gyűlölőm magam az jut eszembe, mi lenne ha egyszerűen letesztelném, és megcsókolnám. Borzasztó ember vagy MJ..
- Mi? Én? Dehogy.. nem. Figyelj én... - no ez az amit nem gondoltam át, sem gyakoroltam be, hogy ha megtalálom mégis hogy fogom mondani.. - ... te vagy pókember ... - ... és igen, még a gondolataimat se fejezem be, de a kényszeres igazmondásom megelőzött. Azt hiszem ez a legtisztább. Végülis erre a reakció mindent elmond, már magam előtt látom, ahogy elkezd dadogni, hogy ő nem az stb... istenem ez a .. megint befájdul a fejem, oda kell kapnom. Egy híd...

Háttérzaj. Azzá zsugorodik Tripla J. szokásos jóindulatától duzzado morgolódása, melyet úgy száműzök érzékeim peremvidékére, ahogy az ember zárja ki ablakán túlra a new yorki telet fémjelző, borzongató szellőket. Ennyi tér jut nekik csupán, vékonyka mezsgye, amin belül az előttem állónak köszönhetően úrrá lesz az enyhe tavasz bársonyos légköre, felpezsdítő, energiával teli takaró, mi egyszerre gyengít el és tesz minden alkalommal erősebbé.
- Ó, jól fizet. - jót derülök a meglepődésén, ami elsőre gonosznak tűnhet, de csak arról van szó, hogy körülbelül én is hasonló arckifejezéssel reagálhattam Jonah legelső ajánlatára.
- Feltéve, hogy a jelenlegi dátum 1962. - van, aki azt mondaná a főnökre, hogy régi vágású szerkesztő és ez látszik meg a csekk kitöltéseken is, de szerintem szimplán az a helyzet, hogy fukar.
- De ki tudja, ha megkedvel, még akár asztalt is kaphatsz itt. - nem mondhatni, hogy tapasztalatból beszélek, a képek konstans leminősítésén túl az egyetlen hosszútávú dolog, amiben bízhatok, az egy potenciális halláskárosodás.
- Ööö... - óhatatlanul gombóc keletkezik a torkomban és egyenes kijelentése nyomán kikerekdett szemekkel, majdnem pánikolva kapkodom fejemet, hogy körbenézzek, megbizonyosodva afelől, nem hallhat minket semmi. Igaz, erre egyébként is figyelmeztetne a pókösztönöm, de kell ez a kis pótcselekvés, hogy összeszedhessem értelmesebbnek mondható gondolataimat.
- ... lefogadom, hogy minden srácnak ezt mondod? - jól sikerült. Egy frappáns húzásnak szánom, amivel zavarba hozni próbálnám, de, meglehet, hogy közelsége miatt, inkább hangzik a végeredmény az elviccelésre tett bizonytalan próbálkozásnak.
- Hékás.. mi a baj? - aggodalmamban ösztönösen mozdulok, balommal a fejéhez kapó kezéhez érek, jobbom ujjbegyei pedig arcát illetik gyengéden. Szemeim egy mesterséges intelligencia információfeldolgozó sebességét meghazudtolóan szkennelik át, lehetséges sérülések után kutatva, ami a rosszullétét okozhatják, majd egy mélyebb pánik költözik mellkasomba: én okoztam ezt? Lehetséges, hogy a mágiának voltak előre nem látott mellékhatásai?
- Ki kellene mennünk, a friss levegő jót tehet. - arról is elfeledkezek, hogy talán tagadnom kellene iménti megállapítását. Jelenleg van, aki elsőbbséget élvez az inkognitómmal szemben, és nem vagyok hajlandó úgy tenni, mintha ez nem így lenne.
- Máskor is történt már hasonló?

A fizetéses dolgon elmosolyodom, majd elnevetem magam. Úgy tűnik nem éri meg itt kezdőnek lenni, de az is lehet, hogy mindenhol máshol ez megy... na jó nem hiszem, hogy csak ennyit adnának. De nem tudok koncentrálni, egyszerűen más miatt jöttem ide, és tudnom kell a válaszokat. Mikor félre vezet, egyszerűen neki szegezem... a kérdést? Nem ez nem volt kérdés, csak bejelentettem, hogy ő pókember. Alig várom a reakcióját. És igen olyasmi lett, mint amire számítottam, csak elmosolyodom. Kíváncsi leszek mire rukkol elő. Minden srácnak ezt mondom? Ezt hirtelen nem tudom mire vélni, max a zavarának, de azonnal összefut a szemöldököm. Majd bevillan egy kép, szaggatottan, egy pillanatra erős élességgel, ami megfájdítja a fejemet, jobban, mint máskor. A képen ugyan így állunk Peterrel egymással szemben, csak egy hídon. De ismét elhomályosul, hiába igyekszem vissza adni a képet... hirtelen friss levegő, azaz picit dohos, szmogos levegő illatát érzem, és kitisztul a fejem. Tudom, messzi távolból hallottam a hangját, de zúgott a fülem, és a sötétségben tapogatóztam. Ahogy észreveszem, a tetőn vagyunk. - Te vonzódsz a tetőkhöz, Peter? - nézek rá gyanús tekintettel, összehúzott szemekkel, de most nem a fejfájástól, hanem a gyanúsítgatás, sejtelmes művészete miatt.
- Őszintén? Ennyire durva még nem volt. De igen ugranak be... képek. És csakis két embernél. Csak két ember közelében érzek valami ijesztő dejavu érzést. - válaszolok neki kissé feldúltan, de igyekszem összeszedni magam. Összeszedni az összeszedett MJ-t, valahol itt van. De most nem hagyom elmenekülni, nem én. Ma tudni akarom a válaszokat. Tisztázni akarom a dolgokat.
- Látom sikerült a kis... fekete rucidtól megszabadulnod. - mondom végül, muszáj lesz elárulnia magát. Addig nem eresztem

Gondos odafigyeléssel szemlélem minden rezdülését, izmaim készenlétben állnak, arra az esetre, ha a fájdalma erősödne és szüksége lenne a támaszra. Megfordul a fejemben, hogy mindkettőnk számára kevésbé lenne kényelmetlen a szituáció, ha nem tenném ennyire nyilvánvalóvá az iránta táplált aggodalmamat, de úgy érzem, ez a hajó már elment.
- Eeeez... így elég furán hangzik. - homlokomat ráncolom, kissé megütközve a kérdésen, és annyira adná magát, hogy visszakérdezzek, miért kíváncsi rá, de helyette:
- Nem fétisem, hogy rögtönzött randevúkat hozzak össze New York háztetőin. - ez még mondjuk hihető volna, ha nem is olyan rég nem épp én lettem volna az, aki egyetlen szó nélkül kapta fel az utcán, hogy elvigye a volt sulijuk tetejére.
- Ez nem volt az évszázad védőbeszédje, igaz? - némi grimasszal teszem hozzá a kérdést. Ha eddig bárkinek kérdőjeles lett volna: nem, nem valószínű, hogy az ügyvédi pályát célzom meg. És ezzel mindenki jól is jár így.
- Képek. - visszhangozom megfogalmazását, még mindig nem kevés aggódással saját szavaim mögött.
- Mifélék? - nem akarom, hogy úgy érezze, mintha kihallgatnám, de nem bírok a kíváncsiságommal, és... csapnivaló személy vagyok, amiért egy kis reménykedést érzek?
- Csak találtam egy átmeneti meg... - ráharapok a nyelvemre, ahogy realizálom, mit is erősítek meg éppen. Nem, nincs ebben megbánás, pedig annak lassan már avatatlan mestere vagyok, inkább amolyan késői realizálás és elfogadás ez részemről. Vicces, az ő háta van a falnak vetve, de ebben a ringben soha nem volt esélyem.
- Ezt tényleg jobb, ha máshol beszéljük meg. - nem mintha ettől függetlenül nagyon mozdulnék.
- Biztosan sok kérdésed van. - ó, igen, előző életemben tuti én voltam Sherlock Holmes.

Igyekszem célozgatni a tetővel, és minden mozdulatát figyelem. Azt hiszem hiába célozgatok, mert biztos nem hiába félti a kilétét. Nem akarják, hogy tudják ki ő. Ezt részben meg lehet érteni, de egyrészt meg fura, hiszen sok más hős nem rejtegeti az igazi énjét se. Bár az is igaz, hogy a körülmények is gondolom minden egyes hősnél más. Például Stark milliárdos volt, próbálta meg őt bárki megközelíteni. Össze szorul a szívem, ha rá gondolok. Miatta lehetek most itt.
- Hékás öreg, randevút? Senki nem mondta, hogy randizunk. - felveszem gyorsan a menekülő pózt. - Van valakim...- és borzasztóan érzem magam, amikor rá gondolok. Mikor jön már haza Harry, hogy beszéljek vele? Ezt ha még fel is venné a telefont, nem lehet ott közölni vele. Fontos ahogy előadja az ember stb.
- Egyébként meg nem pont arra céloztam. - ismét úgy nézek rá, azzal a nézéssel, amitől eddig mindenkiből kitudtam csikarni az igazat. Mikor már épp ott tartanék, hogy megfogom a grabancánál fogva, és legszívesebben kiráznám belőle a vallomást. De a valóságban teljesen higgadtan, fapofával állok, és szuggerálok.
- Hát nem... - forgatom a szemem. De egyszerűen nem tudom magamba tartani az infót. Kikell beszélnem magamból, és amíg nem mondok el mindent, úgy érzem ő se fog megnyílni.
- Egyszerűen... mintha álmodtál volna valamit, tudod hogy jó álom volt, de ha belegebedsz se tudod felidézni magadba mi történt. Aztán találkozol valakivel, aki benne lehetett. Például veled a kávézóba, és eszedbe jut, hogy: basszus, hogy lehet hogy ismerős vagy... pedig tuti csak a kávézóban találkoztunk, mégis olyan érzésem van mintha láttalak volna valahol máshol. De nem, nem tudom felidézni, ha nagyon erőlködőm befájdul a fejem.... - folytatnám, de máshol akarná folytatni.
- Nem rázol le. Itt vagyunk egy tetőn, senki nem hall minket. És igen rengeteg kérdésem van, és tudnom kell érted? Mert megörülök! - próbálok levegőt venni, mert az egészet egy levegővel hadartam el. Nem akartam neki esélyt adni, hogy beleszóljon.
- Ha nagyon más helyen akarsz beszélni, akkor most menjünk el oda, ahol jobban érzed, de ne hidd öregem, hogy szemelől tévesztelek. - közben végig fenyegetően mutogatok, mert most ezt komolyan gondolom.

Nem mondom, azért felszalad a szemöldököm a homlokom közepére a stílusától. Na nem azért, mert elfelejtettem volna, hogy meg tudja magát makacsolni vagy idegesebb pillanataiban a nyelve tud cwsípősebbé válni az átlagnál, de olyan régnek érződik már, hogy ezt legutóbb élesben, a saját bőrömön tapasztalhattam, mintha az egy teljesen másik életben történt volna. Tekintve az események sűrűségét, talán így is van.
- Öreg? Aucs! Azért emlékeztetnélek rá, hogy kettőnk közül te vagy két hónnappal idősebb... vénlány. - jóóó, lehet abban valami, hogy ebben a zaklatottabb, felpaprikázottabb állapotában nem a legszerencsésebb jópofának gondolt megjegyzésekkel tovább provokálnom. De hát ő kezdte, na, én csupán áldozat vagyok!
- Mellesleg, én a randevút csak általánosságban értettem, te asszociáltál egyből arra, hogy te meg én... - ami simogatja a lelkemet, nem vitás és az is hazugság volna, ha azt mondanám, burkoltan nem épp erre játszottam. Sunyi húzás? Határozottan, de tessék nekem elnézni, én is stresszelek ám nem csak ő!
És a feszültségemen nem segít a barátjának az újbóli szóba hozatala, amire csak megforgatom szemeimet.
- Iiigen, azt hiszem, ezt már korábban érintettük... - és ha őszinte akarok lenni, egayszer is bőven elég volt hallanom, nem szükséges többször megemlíteni, addig jó, amíg ezzel kapcsolatban nem jelenik meg a fejemen semmiféle mentális kép.
- Félreértettél, nem akarlak lerázni. - rázom meg finoman a fejemet egy mélyebb sóhaj kíséretében. Idefent ez az apró mozdulat is elegendő ahhoz, hogy a szél játsszon fodrászt barna tincseimmel.
- De értsd meg, kérlek, ha most egyszerre kibökök mindent, az aztán tuti nem fog segíteni a fejfájásodon. - ettől függetlenül úgy érzem, elkerülhetetlenül haladunk abba az irányba és tiszteletben fogom tartani, ha erre vágyik.
- Még rosszabb esetben, engem fogsz őrültnek tekinteni. - nos, igen, ez is benne van a pakliban. Fogalmam sincs róla, hogy a memóriamódosítás óta miként vélekedik a varázslásról, vagy más univerzumokról, akárhogy is, a történetem... a történetünk... a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető hétköznapinak vagy akár csak az átlagoshoz közelítőnek.
- Rendben van. - bólintok, ezzel jelezve irányába a megadásomat, a kooperációmat.
- De készülj fel, hogy a válaszok nem lesznek a legkönnyebben emészthetőek, akkor sem, ha a lehető legtömörebb verzióba próbálom sűríteni őket. - már ha egyáltalán beszélhetünk még esetünkben tömör verzióról. Már ha egyáltalán képes vagyok tömör verziókra.
Hajamba túrva sétálok a tető párkányához, ezzel a pár lépéssel legalább egy minimális mennyiségű felesleges energiát ledolgozva, hogy aztán visszafordulva az ő fürkésző, étcsokoládé íriszei felé, két tenyeremmel megtámaszkodjak ott, úgy várva, hogy kiadja magából fejfájásának okait.
- Szerintem egyszerűbb, ha kérdésenként rakjuk össze, mintha magamtól kezdenék bele. - akkor még holnap is itt leszünk. Ami a kisebbik gond, a nagyobb az, hogy mániám elkalandozni, a kérdések irányvonalával viszont ezt kiküszöbölhetjük.
Talán.
Lehet.
Remélem.
Oké, reménytelen vagyok, de a szándék a fontos...
... igaz?

Mély levegőt veszek, amíg ő beszél igyekszem lakatott tenni a számra, és lenyugodni. Nagyon lenyugodni. Így csak ijedt kislányként hallgatom, aki igyekszik nyugodtan felnőttnek mutatni magát. De nem megy. Ahogy beszélek a dologról, és ahogy látom, a szemébe nézek, abba a kölyökkutya szemekbe. Végig megy rajtam megint az a furcsa bizsergető érzés, és már megörülök tőle. Becsukom a szemem felszívom magam, majd kinyitom.
- Ne haragudj. Nem akartalak leteremteni. Csak megvagyok ijedve... - tárom szét egyszerűen a karjaimat, hogy nem tudok ezzel mit kezdeni, ez van. - ... válaszokat szeretnék, mert ez nekem ijesztő. Ha meg ismersz, valóban ismersz. Mert Pókember azt mondta ismert engem, csak elvesztek az emlékeim, és ha az elméletem helyes, te vagy pókember. Így téged megtudtalak keresni, hogy válaszokat adj. - közelebb lépek, és mélyen a szemébe nézek. - Akkor kezdjük azzal: Jól sejtem, és te vagy pókember? Tényleg igazat mondasz, és voltak emlékeim amik elvesztek, hogy is mondtad, hogy megmentsd a világot? - röviden és tömören így tudom össze szedni amit tudok, és gyanítok. Szeretne lépésenként haladni, de ahhoz meg kell erősítenie a kilétét, és a többi kérdést csak utána tudom feltenni. Közben végig a szemét, arcát pásztázom, mint egy két lábon járó hazugság vizsgáló. Az én tekintetem pedig ezt sugallja: kérlek, tudnom kell az igazságot.

Lágyulnak a vonásaim. Mozdulataitól, attól a ténytől, hogy nem rejti el az érzéseit, egy csapásra kezd enyhülni saját idegességem, hogy a helyét az együttérzés és valami szívszorítóbb vegye át. Michelle Jonest ritkán látni ennyire tanácstalannak, kétségbeesettnek és sebezhetőnek, a ténytől pedig, hogy ez miattam jöhetett létre, leplezhetetlen bűntudatom támad. Azt gondolhatnánk, hogy újabb cseppek ezek a lelkiismeret tengerében, de többek annál. Őróla van szó, és ha lett volna bármi más választásom...
- Ne aggódj miatta, minden jogod megvan, hogy feszült legyél. - szelíden mosolygok rá, bocsánatkérőn. Nem elég, hogy az emlékeivel babráltam, most még az új életének a mindennapjait is felrúgni készülök. Igazából, így belegondolva fogalmam sincs, hogy miért áll szóba velem egyáltalán.
- Én vagyok Pókember. - azt hiszem, a tekintete az, ami elérni nálam, hogy ne is kelljen gondolkodnom a válaszon. Egyszerűen kimondom azt, amit azon a prágai hídon nem volt merszem, így ő tette meg helyettem. Kimondom az igazságot, amit már kezdetektől fogva megérdemelt volna.
- És igen, ha mellőzünk némi előzményt és pár misztikus részletet, ez volna a durván tömörített változat. - már ez is több, mint ami bárkitől elvárható lenne, hogy csak úgy elfogadja.
- Szóval, az a csomó kérdés.... - nem lépek távolabb, még csak nem is pillantok félre. Akárcsak ő teszi az enyémmel, úgy én is az arcán tartom tekintetemet, szemeit, az érzelmeiről árulkodó rezdüléseit vizslatom. Azzal áltatom magam, hogy nem keresek kapaszkodókat. Mantrázom, hogy nem félek az utálatától. Mégis, úgy mélyedek el pillantásában, mintha hatalmas szakadék húzódna közöttünk, s észre sem veszem, hogy növekvő pánikomban valamiféle mozgás gyanánt kezeimet tördelem magam előtt.
Zuhanok? Vagy talán mindketten zuhanunk?
Nyelnem kell. Mikor száradt ki a torkom?
Akkor sem szakítom el tekintetem. Mindegy, mennyire messzinek tűnik a háló...

Mikor belejelenti, hogy ő Pókember, hevesebben kezd el dobogni a szívem, majd kiszakad a mellkasomból, izgalmamba. Egyrészt, hogy ezek szerint igazam volt, nagyon jó nyomozó lennék, másrészt meg, hogy egy hőssel állok szembe, harmadrészt, végre megtudhatom mi a fene történik velem.
- Várj tuti? Mármint, oké sejtettem, de 76%ig voltam biztos, bár a legutóbbi pókember találkozásunkkor, már 90%, de ez lényegtelen. - csak hadarok megint. - Bocsi. Szóval.. – de jó vagyok.
Többi dolgot is megerősíti, és csak most kezdek el igazából azon agyalni, hogy mit is kérdezzek, mi a legfontosabb, amit tuti tudni akarok.
- Ezek szerint iskola társak voltunk? Onnan ismerlek? Ismertelek.. jesszus, de bonyolult ez. Barátok voltunk, azt is mondtad. Ezek szerint akkor is tudtam, hogy ki vagy? - ez az első kérdésem, bár több szálból áll. Hagyom, hogy mind a ketten levegőhöz jussunk, és ő tudjon nekem válaszolni. Próbálom össze szedni magam, Tudnom kell a történetünket, hogy utána megérthessem a következő kérdésemet.
- Miért kellett pontosan törölnöd az emlékeimet? Vagy nem csak az enyémeket, hanem másét is kellett? Illetve, ezt hogy, vagy ki csinálta? - biztos valaki, aki varázserővel bír, az egyetlen olyan, aki ismert, és tudok én is róla, az az a Mr. Strange, vagy... Doctor? Az varázsolgatott. Persze megannyi varázsló, boszorkány, szuperképességekkel rendelkező ember létezhet, akiről még csak nem is hallottam. Egy valamiben biztos vagyok, ahogy fürkészem az arcát. Nagyon meggyötört, és a történtek megviselték. Aggódva nézem, legszívesebben megfognám a kezét, amely olyan automatikus érzést kellt bennem, hogy úgy kell vissza fognom magam, hogy ne tegyem. Nem lenne illendő.

Szomorkás, keserédes mosoly foglalja el képzeletberli trónját, ahogy kíméletlen erővel veszi át a domináns szerepet arckifejezéseim felett. Szeretném elfedni bánatos mivoltát, hogy minél tartósabb pilléreket biztosítsak ezzel az ogazolást nyert megérzésének, a százalékos becsléseire tett elejtett szavak viszont ezt megnehezítik, s egy pillanatra visszakerülök Velencébe, abba a pillanatba, amikor annak a vízóriásnak az "öklét" ismerhettem meg közelebbről.
Fuldoklok, de felszabadító ez az érzés. Lehet, hogy nem kapok levegőt, de élek ezen a lassú haldokláson keresztül.
- Tuti. - még bólintok is mellé egy aprót, hogy nyomatékosítsam igazát, saját álarc nélküliségemet, s felfedett, kollektív sebezhetőségünket. Vezeünk, olyan hullámokat hódítva meg, melyek egyaránt hatnak az otthon bejáratán belépve ismerős hazatérésnek, és járunk sodrásuknak hódolva idegenben.
- Így van, először az első midtowni napunkon találkoztunk, 2015-ben. De nem tudtál azonnal az igazságról, eleinte jobbnak láttam, ha a lehető legkevesebben tudják, aztán pedig jött Thanos és... - már egyre kevésbé tér vissza rémálmaimban az, ami a Titánon történt. Mégis, elharapom a mondatot, nyilván ennyi is elég ahhoz, hogy tudja, mire gondolok.
- ... szóval utána, az európai kiránduláson el akartam mondani, hogy... - fontos ez most? Mármint, persze, hogy fontos, de nem rondítottam már bele az életébe így is éppen elégg?
- ... csak el akartam mondani valamit, mire közölted, hogy én vagyok Pókember. - újabb mosoly, melyre a visszaemlékezés árnyéka vetül.
- Jó tudni, hogy azért vannak gyémánt abszolútok. - őt nem lehet átverni, varázslat ide vagy oda.
- Bár, akkor még hatvanhét százalék volt a bizonyosságod. - egészítem ki a gondolatmenetet apró pimaszsággal.
A következő kérdésétől egy berögzült mozdulattal túrok hajamba, mély levegőt kell vennem.
- Egy ellenségem nyilvánosságra hozta a személyazonosságomat. A Föld Legfőbb Varázslójához fordultam segítségért, aki valami Kafka rúnákat használt, azt hiszem. - még jó, hogy senki nem változott bogárrá.
- De hiba csúszott a műveletbe... az én hibámból. - Stephen csak jót akart, az én bűnöm, hogy a dolog félresiklott.
- Az egész univerzumunk került bajba miattam, így, hogy rendbe hozhassam, az kellett, hogy ne csak Pókember kilétét, de azt felejtse el az egész világ, hogy kicsoda Peter Parker. - észre sem veszem magamon, hogy az idegességtől esetleg az átlagnál hevsebben gesztikulálnék, így a mondat végeztével szégyenlősen kulcsolom össze ujjaimat, lepillantva rájuk, akármennyire fáj pillantásának hiánya.
- Tudom, hogy ez most hogyan hangzik... - máskor valószínűleg el is sütnék valamit, például, hogy ebben a lázálomban Bádogember is volt-e vagy csak egy T-800-as tért-e vissza a jövőből.
Most is elsütném, de ahhoz még frissek a sebek.
Ahhoz túl kevés a levegő.

Feltettem nagy kérd sorozataimat, és izgatottan, egyben félve várom a válaszait. Tudni akarom, de egyszerűen fogalmam sincs, hogy mire számíthatok. Így öklömet össze szorítva, és járkálva a tetőn igyekszem felfogni minden egyes szavát. Az egész szürreális, és hihetetlen. Mindig olyan érzésem van, hogy ez az egész csupán álom. Szeretnék felkelni, de azt még nem tudom, nem érzem, hogy akarom e hogy ez valóság legyen. Megrémiszt az egész, az hogy vannak emlékképeim, amikre nem is emlékszem, csak villámként csapnak le rám, majd eltűnnek.
Végig hallgatva őt, csak fogom a fejem, és fel-alá járkálok.
- Ez, ez... hihetetlen. Mármint hiszek neked, ne értsd félre. Nem tudom, nem értem miért hazudnál. Szóval ez mind, mind igaz. - borzasztó zavarban vagyok, mint még soha életembe. Vagy voltam már ilyen zavarban csak nem emlékszem rá. - Öhm izé, és mi ketten... tudod... öhm... érted. - kérdezem mintha világ legegyszerűbb kérdése lenne, nem, nem úgy kérdezem. Elvörösödőm,érzem. Az sok mindent megmagyarázna, de így még dühösebb leszek ha nem emlékszem rá.
-Tehát akkor foglaljuk össze a dolgokat. - fel-alá járkálok, nem tudok leállni. - Akkor, szóval Te vagy Pókember. Mi együtt jártunk gimibe, ismertük egymást, sőt mi több, barátok voltunk - szóval az idegrendszered nagyon jó, és jó fej lehetsz - Majd kiderítettem, hogy te vagy pókember, mint most is - mert jó nyomozó vagyok -. Jött egy ellenséged, aki leleplezett, és ezért varázslattal kitöröltetted mindenkiből, hogy ki Peter Parker, így mindenkinek minden emléke eltűnt rólad ? - össze szorul a mellkasom, ez szörnyű. Borzasztó. Nagyon magányos lehet. - Akkor ... nincs senkid, akit ismertél, csak akiket most ismersz... - töprengek hangosan. - És nem értem, miért volt baj, hogy tudták te vagy pókember. Más hősről is tudják a személyazonosságát, miért voltál te más, mi történt Peter ?  folyamatosan vissza kell fognom magam, hogy ne öleljem meg vagy, csak fogjam meg a kezét. Borzasztó vagyok. De már kezdem érteni a dolgot, miért érzek így.

Egy darabig fejemmel követem a fel-alá járkálását, mintha csak valami Tom és Jerry epizódban vennénk részt, majd amikor hangját hallatja, nagyot nyelek.
- Hidd el, hogy nem is traktálnálak ezzel, ha nem ez volna a teljes igazság! - elvégre, miért akarnám ezzel terhelni? Megérdemli a hétköznapi életet, s azt, hogy egy olyan vesztes, mint én, ne zavarjon be az álmainak.
- Nem. Csak barátok voltunk. - rázom meg a fejem nemlegesen, s gyűlölöm magam ezért. De úgy érzem, ez a helyes döntés. Barátja van, miért akarjak ennek bezavarni olyasmivel, amire nem is emlékszik, és ami az ő szempontjából nem is létezett soha?
- Ez egy jó összefoglaló, igen. - nem mondanám, hogy olyan baromi jól esik kimondva hallani, tekintve, hogy többet áldoztam fel, mint amit valaha is szerettem volna Én csak azt akartam, hogy ők jól legyenek, biztonságban, jó életet éljenek, abba viszont sosem gondoltam bele, hogy ez pontosan mibe fog majd kerülni. Megbántam? Azt nem, hogy végre gondtalanok lehetnek a napjaik. Hiányoznak? Borzasztóan.
- A baj azzal volt, hogy nem tudtátok volna a saját életeteket élni. Már pusztán a továbbtanulásotok is veszélybe került, nem beszélve a sulit megszálló sajtósokról, az ellenetek indított nyomozásokról. - már ezek említésétől megrázom a fejemet.
- Nem ezt érdemeltétek, mindkettőtöknek joga volt az új élethez Queens-en kívül. - ez az igazság, a tiszta lap joga mindőjüket megilletett.
- Plusz, hosszú távon mind célpontokká váltatok volna. - nyelnem kell már a gondolattól is.
- Meg aztán.... nem is vagyok egy Tony Stark, hogy meg tudjalak védeni. - mosolyodok el, azt mondván vele: bárcsak az volnék. Bárcsak az volnék, akit megérdemelsz.
Felemelkedik kezem.
- Akkor talán...
Vöröslő arcodat simítom, azt mondva: akkor talán másképp alakult volna.
Akkor talán jobb, méltóbb lettem volna.