One more day

Tudom, hogy nem kellene ide járnom.
Persze, az első alkalommal azzal áltatom magam, hogy nincs más választásom. Amikor Queensben beütött a januári hóvihar, egy banda azzal ünnepelte az újévet, hogy kisebb helyi üzletekre csapott le könnyű keresetkiegészítés reményében. Hiába esett ki a Peter Pan kávézó a betörések vonzáskörzetéből, nem kockáztathattam... ezt mantráztam magamnak, amikor immáron álarc nélkül tértem be, hogy a kinti hideg helyett a helység oltalmat nyújtó, meleg atmoszférája öleljen körbe.
A második esetet azzal igazolom, hogy éppen útba esett, ami igaz is, mert a közelben volt egy cím, amihez pizzát hoztam ki. Meg aztán úgyis csak néhány perc az egész, míg szerzek valami harapnivalót, tehát felesleges ennek bárminemű jelentőséget tulajdonítani. Máűs kérdés, hogy aznap majdnem kirúgtak a kései szállítmány miatt, de mégis hogyan magyarázza meg az ember a főnökének, hogy azért nem ért oda a rendelés időben, mert meg kellett állítania egy ékszertolvajt?
Harmadikra azért már igencsak kikopnak a kifogások, s a vörös-kék réteg alatt nem marad más, csak az igazság. A fojtogató nyomasztás, melyet a fülsiketítően csendes lakás ébreszt bennem és a sürgető érzés, hogy azonnal ki kell onnan szabadulnom. Elegendő csupán egyszer elsétálnom May szobájának ajtaja előtt ahhoz, hogy engedjek a menekülési vágynak, de közben még mindig várjam telefonom rezzenését, hogy jelezze, ma kínait eszünk, mert odaégette a vacsit.
A negyedik és ötödik látogatásomnál már nem hozok fel indokot, csak némán korholom és utálom magam. Mire észbe kapnék, a hó már elolvadt, míg a zord szelek helyét egyre gyakoribb napsütés, lágy szellő vették át, közbeékel zsenge, tavaszi esőzésekkel.
Nem kellene ide járnom.
Mint a régmúlt lidérce, úgy tér vissza a gondolat, miközben helyet foglalok a szokásos bokszban. Hagyom, hogy érzékeimet a környező zörejek, illetve beszédfoszlányok töltsék ki, és természetesen tudatosítom magamban, hogy egyáltalán nem egy hangot keresek a tömegben. Még akkor is tagadok, mikor szívverésem tagadhatatlanul reagál arra, hogy meghallom őt.
Izmaim azonnal ellazulnak, én pedig megengedek magamnak néhány pillanatot, hogy lehunyjam szemeimet, apró, elégedett mosollyal az arcomon, pont, ahogy Mayt kérleltem kiskoromban minden ébresztés alkalmával: "Csak még öt percet!" Csak egy pillanat kell ahhoz, hogy beadjam magamnak, minden a régi. Hiába érzem egyik kezemben a P. P. feliratú poharat, annak még mindig forró, koffeinmentes tartalmával, míg jobbom ujjai a fényképezőgép pántját ölelik. Hiába tudom, hogy a szerkesztőség nem fog fizetni a képekért, mert a környékről szólnak, nem rólam. Hiába tudom, hogy nem kellene itt lennem.
De csak így tudok igazán hazatérni.
Így észre sem veszem, mikor ragad el a zsibbadtság, mikor hajtom fejem az asztalon pihenő karomra, ahogy azt sem, hogy épp csak a "ZZZ" szövegbuborék hiányzik a fejem fölül.

Az elmúlt fél év, borzasztó gyorsan eltelt, de nem is ez a legijesztőbb, sem az egyetem. Ami ijesztő, hogy pont a minap gondoltam bele, hogy mennyit változtam. Rengeteget. Fura, de napról napra éreztem magamban valamifajta űrt, ürességet. És nem azt a fajtát, mikor az ember tinédzserként, átlép a felnőtt kórba, és hirtelen magába száll, hogy: ideje felnőni, mégis mit kezdjek magammal? Felvettek az egyetemre, a képzőművészetire, és nyílt napon számtalan érdekes, és tanulságos emberrel találkoztam. Elkezdtem megtalálni a nőies oldalamat, egy ottani diák megmutatta, attól, hogy még feminista vagyok, és kiállok a nők jogaiért, még nem leszek szexista, ha kicsit adok magamra, bizonyos korlátokon belül. Így külsőm is változásokon ment át, elkezdtem sminkelni, vörös tincsek kerültek a hajamba. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy régi barátommal egyre többet lógok: Harry Osrbornnal, na jó kinek akarok hazudni: összejöttünk. Bár még csak egy hónapja tart. Őszinte leszek, ehhez közbenjárt az az érzésem, amiről eddig is beszéltem: az üresség. Valami hiányzik, és bekell valljam magamnak, úgy érzem Harry betudja tölteni ezt az ürességet. De még így is többször érzem magányosan magamat. Lehet ezek a pótcselekvéseim is onnan vannak. De legalább nem mondok magamnak ellent, ahogy így történik leállok.  
Harry kedves, és figyelmes, de még mindig fura, hogy együtt járunk. Túl gyorsan történik minden, és túl sok a változás.
Ma nincsenek olyan sokan, így kicsit elbambultam, miközben a medálomat forgatom, mostanában többször teszek így. Fogalmam sincs honnan van a medál, anyám is annyival letudta, hogy biztos pakoláskor találtuk meg, és nagyanyámé lehetett. A lényeg, hogy tetszik. Ned egyre ritkábban jár be, MIT minden idejét leköti, és úgy érzem egyre inkább igyekszik lefoglalni magát tudományos dolgokkal. De szinte mindennap beszélgetünk messengeren.  
Észre veszem, hogy a "kis" elbambulásomban, egy pontra néztem végig, azaz egy valakit. Azt a srácot, aki hónapok óta minden nap szinte idejár. Peter Parkernek hívják, többször kell ráírnom a pohárra a nevét, azaz nemes egyszerűséggel: PP-nek rövidítem már egy ideje, Parkert írtam rá az elején, de valami fura dejavú érzésem volt miatta, így maradtam az egyszerűsítésnél, mikor meglátom készítem is neki a szokásost.  
- Jones! Nem a nézelődésért fizetek! Töröld le a pultot, asztalokat! - szól ki, a kicsit sem kedvelem főnököm. Csak forgatom a szemem, igaz ha már fizet kéne is csinálni valamit.  
Elkezdem járni az asztalokat, letörölgetek mindent. Majd megakad a szemem egy fényképezőgépen törölgetés közben. Azé a Parker gyereké.  
- Nicon? - szólalok meg hirtelen. Mostanában valamiért jobban szóba elegyedek az emberekkel. - Mármint a fényképező. Bocsi, csak megláttam, én pedig gondolkodom felveszem fényképészeti kurzust az egyetemen.... és gondolkodom melyik gép a megfelelő...  
Őszintén nem tudom miért szólítottam meg, bár nem volt kamú duma, hogy miért is tettem. De akkor is. Mély levegőt veszek, legszívesebben vissza futnék a pult mögé. Viszont drága főnök büszke lehet rám, mindig mondja, hogy lehetnék kedvesebb a vendégekkel...

Először az összerezzenés jön. Igaz, nem ugyanaz, mintha egy zabos szuperhumán pár ezer voltja cikázna végig az ember izmain, de az álomvilág ködmezőinek hirtelen hátrahagyása miatt így is fegyelmeznem kell ujjaimat, nehogy megerősödött szorításukkal az asztallapra száműzzem a fekete italt. Ebben azért segít, hogy a szokásos, nemvárt veszélyre utaló jelek helyett, mint a libabőr a karomon vagy a tarkómnál érzett bizsergés, egy más fajta ismerős érzés... ismerős hangtónus fogad.
Mentálisan lekeverek magamnak egyet, mielőtt még esélyem volna vigyorgásban kitörni, látszólag minden ok nélkül. Pedig volna rá okom, de te ezt nem tudhatod.
Ránézek a fényképezőgépemre, majd vissza a sötét forrócsokit idéző barna szempárra. Igazából, már az elején felfogtam, mire i vonatkozik a kérdés, azonban szükségem volt erre a plusz mozdulatra ahhoz, hogy némi időt nyerjek és megpróbálhassam kalitkába zárni lelkesen kalapáló szívverésemet.
- Igen, az, egy D50-es. Akkor futottam bele, amikor a háztömb össznépi tavaszi lomtalanítást tartott. El se hinnéd, mi mindent képesek kidobni az emberek! - bólintok, megengedve egy apró mosolyt felé, és közben ezzel próbálom leplezni azt, mekkora erőfeszítésbe telik hétköznapian viselkedni, nem csillogó szemekkel bámulni és tudatosan monitorozni beszédstílusomat, nehogy örömömben elkezdjek hadarni.
- Ez az, amit a melóhoz használok, otthon viszont van egy nagyobb kincsem, egy régebbi F2-es darab, ami még a nagybátyámtól maradt rám.
Próbálkozásaim a szóáradat kontrollálását illetően bukásra ítéltetettnek tűnnek, mert ahogy a tekintetemet képtelen vagyok elszakadni, úgy törnek felszínre a szavak is. Mintha a beszélgetésünk, az, hogy íriszei valósággal kikövetelik, kiolvassák belőlem a további mondandót, a világ legtermészetesebb dolga volna. Az volt.
Igazából ezutóbbi gondolat az, mi sikeresen visszaránt a testembe, és mintegy bocsánatkérő gesztusként a dumálásomért, megköszörülve a torkomat kapom el róla pillantásom, de továbbra is fenntartva a korábban produkált mosolyt.
Oké, ideje elszámolni tízig és a végére összeszednem magam!
Bár, nem vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy a tíz elegendő lesz. Rekalibrálás... igen... egymillió-tíz. Tökéletes!
- Szóval, fényképészeti kurzus? És ezzel foglalkoznál hosszútávon is, vagy inkább másfelé húz a szíved? - komoly önuralom kell ahhoz, hogy ne szóljam el magam és ne arra kérdezzek rá, hogy még mindig rajzol-e. Pedig ez csak egyetlen csepp volna abból a kérdéstengerből, amit szívem minden lüktetésével rázúdítanék. Ahogy figyelmeztetnem kell magam arra is, hogy valószínűleg közeledek az udvariassági kíváncsiskodás határmezsgyéjéhez. Ezért ráharapok a nyelvemre. Drasztikus és fájdalmas, de működik. Ezzel legalább sikerül befognom, még ha minden porcikám bele is sajdul. De csak a kérdésemnek eme pókfonalába tudok most kapaszkodni.
Csak az alattam lévő mélység hallhatja sejtjeim kilátását: még ne menj el, kérlek!
Jó ég, lehetnék ennél is szánalmasabb?

Nem tudom mi vett rá, hogy megszólítsam. Mindig olyan furán viselkedik, mikor ide jön. Ezért is jegyeztem meg az arcát, és a nevét, többek között. Meg olyan, nem tudom fura érzésem van vele kapcsolatban. Amúgy is Ned hanyagol, fősuli még csak most fog kezdődni, így még nincsenek kimondottan barátaim, sőt ami azt illeti senkim nincs. Lehet nem ártana barátkozni, lehet tud nekem segíteni a fényképező választással.  
Kicsit megnyugodok, mikor kedvesen, és kissé meglepődve válaszol, bizonyára nem csak magamat leptem meg azzal, hogy megszólítottam. Csak mosolygok a válaszán. Őszintén szólva nem igazán tudom még a típusokat, csak mindig is érdekelt a fényképezés, és gondoltam egy plusz tanfolyamnak tökéletes lesz, ha pedig jó is leszek benne, akár válthatok is. Kérdése meglep, nem szoktak rólam kérdezni, és nem is szoktam így magamról beszélni. Pláne nem egy vadidegennel. Kissé így zavarba jövök.  
- Öhm értem. Őszintén szólva, én még csak nézelődöm, és érdeklődöm a dolog iránt. Még nem igazán tudok a típusokat. Ezek szerint te fotós vagy ? - kérdezem érdeklődve. Nagyon látszik rajta, hogy maga a fényképezők érdeklik, és most is készenlétben van az asztalon az egyik modellje. Így merem feltételezni, hogy bizonyára az, vagy annak tanul, esetleg gyakornok.  
A kérdésére meg kell gondolnom a válaszomat, mert nem igazán szeretek titkos infókat kiadni magamról, és a személyiségemről, szeretek rejtélyes maradni, amitől Harry néha már a falnak mászik. Na jó viszont ő a barátom.  
- Nem tudom még, egyenlőre érdekel a dolog, és még fel kell vennem 1-2 tantárgyat, így gondoltam ez lehet az egyik. Viszont nagyon drágák a gépek, így próbálom kifigyelni mit használnak az emberek... nem bízom az internetes értékelésekben... a márkák bizonyára felfogadnak belsős embereket, akik hamis pozitív értékeléseket adnak a termékekre, hogy ezzel jobban vegyék, aztán csodálkozik az ember, ha nem azt nyújtja, amit ígérnek. ...- na ezaz MJ így kell kezdenéd az ismerkedést, egy sokak közül az egyik összeesküvés elméleteddel. Nem csodálom fogja a csodaszerkezetét és többet nem jön ide..

Megértő mosollyal nézek rá reakciója hallatán. Nem is sejti, de előttem felesleges magyarázkodnia, tudom jól, hogy szeret óvatosan, megfontoltan megközelíteni valamit, számba venni a buktatókat különösen, ha a terület új neki. Most is érzékelem felőle a finom tartózkodást, s bár a tudat, hogy ez a tartózkodás nekem szól, olyan, mint egy fémpenge a mellkasomnál, mely kínzó lassúsággal hatol a bőr alá, ugyanakkor, megkönnyebbülten telítem tüdőmet levegővel, tudva, hogy nem változott minden.
De, nyilván, nem rendelkezhetek korábbi ismerettel, így bármennyire utálom magam érte, bármilyen idegennek is érződik számomra ez a fajta színészkedést, tovább játszom a kedves ismeretlen szerepét, s egy megnyugtatónak szánt, apró fejrázás után kommentálom a visszakozását.
- Az nem is lényeges, úgyis vannak emberek, akik a tükörlencsésre, és vannak, akik az anélkülire esküsznek. Az a fontos, hogy kitapasztald, te mit szeretnél közölni és ahhoz melyik készülék adja át a legjobban a te stílusodat. - ilyen szempontból nincs akkora különbség egy gépezet segítségével megfagyasztott pillanat és az ő rajzai között. Legalább annyira szólnak róla, mint magáról a megörökítés tárgyáról. Viszont tudatában vagyok annak is, mennyire protektív a saját világával szemben, és nem szeretném, hogy feszélyezve érezze magát, ezért a hajamba túrva ízlelgetem az engem illető kérdését.
- Mondjuk inkább nem hivatalos fényképésznek. - állapodok meg annál, ami talán a legközelebb áll a valósághoz. Néhány másodperc azonban elég ahhoz, hogy rájöjjek, ugyanebbe a halmazba simán beletartoznak azok az ijesztő fazonok is, akik stikában lőnek képet másokról.
- Mármint... ne érts félre... nem leskelődök vagy ilyesmi! Csak szabadúszó vagyok. - a gyakran túl messzire menő paparazzik is biztosan valami ilyesmit hoznak fel a saját védelmükben, így arcom vörösödése árulja el, hogy nem lett jobb a magyarázat a mentéssel sem.
- Általában a Harsona új weboldalának közéleti szekciójához készítek képeket. - ennek ironikusságába inkább bele sem mennék.
- Kisebb közösségi események, mint a F.E.A.S.T. bővítése, lakókat is érintő változások, mint az új Oscorp projekt a dokkoknál, helyi.. furcsaságok. - nem véletlen, hogy utóbbit csupán ennyiben érintem. Még mindig leírhatatlanul fura, hogy a főszerkesztő gyakorlatilag a rólam készítő fotókért fizetett. Tudom, a selfiek és instagram korában nem kellene ilyen kellemetlenül éreznem magam, de... azért ez mégis egy új szint.
- És ha megfigyelheted távolról a reakcióikat, több igazságot nyújthatnak, mint az arctalan kommentek. - bólintok az okfejtését hallva, majd egy kis pimasz mosollyal hátradőlök a bokszban és mellkasom előtt keresztbe teszem karjaimat.
- De nem lehetsz elég biztos benne. Ki tudja, lehet, hogy engem is lefizettek és azért vagyok itt, hogy burkoltan reklámozzam a márkát. - még a fejemet is enyhén eldöntöm, egy amolyan "Erre mit lépsz?" üzenettel a szemeimben, csakhogy sosem voltam képes sokáig fenntartani. Előtted nem. Pláne nem maszk nélkül.
Szóval bujkáló mosolyomból kiolvashatja, hogy nem kell komolyan vennie szavaimat.

Kicsit számítok rá, hogy "mr. mindenért baszogatok" főnök úr bársonyos hangja, mindjárt felcsendül valahol a távolból, hogy ugyan menjek már dolgozni. De közben serénykedek, és letörlöm ugyan azt az asztalt vagy húszadszorra. Egyszerűen valamiért jó érzés fog elbeszélgetni ezzel a Peter gyerekkel. Fura, de olyan ismerős érzés kerít hatalmába. Nem vagyok valami szociális fajta, így nem szeretek ismerkedni, nem mennek nekem az ilyenek. De valamiért vele könnyű beszélnem. A válasza ráadásul meg is mosolyogtat.  
- Oh értem. Tehát azt mondod, ha van érzékem hozzá akkor, akár egy mobiltelefonnal is tudnék jó képet csinálni. - van egy kis kézi fényképezőgépem, még szülinapomra kaptam apámtól. Például az európai kirándulásra is vittem magammal, bár mindig olyan érzésem van, hogy túl kevés a kép. Mintha arra emlékeznék, hogy sokkal több képet készítettem, és valami hiányzik belőle. Mondjuk mostanában mindig ezt érzem. Főleg érettségin volt nagyon hiányom. Lehet ez tényleg a végső változókór velejárója, mikor kilépek a nagyvilágba. Mindig hülyeségnek tartottam, de tényleg durva, hogy az ember ahogy ott hagyja a gimit, csak keresi, és keresi önmagát.  
A magyarázkodásán valamiért elnevetem magam.  
- Ne aggódj, nem vagy kukkoló: vettem. Köszönöm magam és az összes New Yorki nő nevében.
Meglepődök mikor elmondja hol dolgozik, azaz melyik lapnak add le képet. Érdeklődve bólintok, bár a Hírharsónának nincs jó híre, attól függetlenül sokan olvassák, és elég nagy dolognak számít akkor is a szakmában, ha ott dolgozik valaki.
- Hűha. Akkor viszont jó lehetsz. JJJ úgy hallottam eléggé válogatós. - igen sok mindent olvasni JJJ-ről, és őszintén szólva magam se tudom, honnan vannak infók vele kapcsolatban a fejemből. Mikor nézhettem utána... lehet valamelyik estén, mikor még nem akartam elaludni, és még böngésztem a netet, találtam róla valamit.  
- Igen, ebben egyetértek. Nekem is mindig azt mondták, hogy minden az arcomra van írva: meg se kell szólalnom. - vonom meg a vállamat. Nem tudom miért osztottam meg magamról ilyesfajta belsős infót. Mondjuk még beszélget velem, úgy öt percig és maga is megtapasztalhatja. Csak mosolygok a felvetésén, és kicsit közelebb lépek hozzá.  
- Őszintén? Nekem ahhoz túl kedvesnek, és őszintének tűnsz, minthogy hazugságokkal kábítsd az ártatlan népet. És eléggé jó ember ismerő vagyok. - kacsintanék, de úgy érzem az eléggé sok lenne. Nem is akarom flörtölni, van barátom, és nem akarom, hogy félre értsen.. nem mintha tudnék flörtölni.

- A művész minden eszközével az marad. - képtelen vagyok magamnak megálljt parancsolni, ám hiába nézek rá jelentőségteljesen, vigasztal a tudat, hogy ezzel nem szúrok el semmit, ugyanis számára nem kell, hogy a mondandóm mögöttes tartalommal bírjon. Lelki szemeim előtt megjelennek az eltiltás alatt kreált rajzai, a pillanat, mikor pisszegve hívta fel a figyelmem legújabb kreálmányára azután, hogy Mr. Stark elvette a pókruhát. Ezzel szemben neki a gesztus valószínűleg nem jelent többet egyszerű, udvarias feltételezésnél. Ettől függetlenül, átkozom magam, amiért a szavak kiszöktek ajkaim közül.
- Megtiszteltetés a new yorki polgárok szolgálatában állni. - hajtok fejet színpadiasan, meg sem próbálva elrejteni előle széles vigyoromat. A kacajod teszi. Igyekszek küzdeni ellene, de a múlt emlékei nagyobb teherrel nehezednek vállaimra, mint a raktárépület romjai, melyek Toomesnak köszönhetően temettek alá. Ellened nincs erőm.
- Így is meg lehet fogalmazni. - húzom el a számat, mintegy megerősítésképp, mert láttam ám a pillanatnyi hezitációját, és nem szeretném, hogy kényelmetlenül érezze magát miatta. A Harsonának van egy bizonyos... reputációja, hogy a lehető legszebb szóval éljünk. Nem véletlenül.
- Sajnos, válogatós, ha az alkalmazottairól van szó, és kevésbé, ha a forrásait kell megválasztania. - adok hangot a nyilvánvalónak, s egyfajta támaszt is nyújtok neki ezzel, hogy tudja, egyazon véleményen vagyunk. Igaz, a múltra való tekintettel az én megközelítésem a legjobb indulattal sem nevezhető objektívnek.
- Viszont, elárulok egy titkot! - halkítom le tónusomat játékos csillogással a szememben:
- Ott spórol, ahol tud. Ha azt mondod neki, hogy segít a neked adott lehetőséggel, egyből utat találsz a szívéhez! - szélesedik ki mosolyom, elvégre reakciójából ítélve Jamesont felesleges bemutatnom neki, de ha a "bizalmas" infóval sikerül fenntartanom mosolyát, számomra már megérte. Nem mellesleg, tényleg így van... a fiatal generáció istápolása számára egyet jelent az alulfizethető munkaerővel.
Kicsit viszont elidőzök azzal, hogy végigpillantok arcán... arcodon. S érzem, tovább teszem, mint illene.
- Én nem látom ebben a problémát. - viszonozom a belsős infót egy hasonlóan őszinte megszólalással. Nem lenne szabad... a fenébe is, itt sem kellene lennem!
Arcom forrósodása pedig csak erősödik attól, hogy közelebb lép. Nem, nem, nem, nem... nem zavar, hogy még mindig távol van! Nem veszek el azokban az íriszekben!
- Köszönöm.... - pillantok a névtáblájára, mintha nem görülne le nyelvemről neve a legtermészetesebben.
- ... Michelle. Lebuktam, nem lennék jó partner egy kártyapartihoz. - utálom magam. Nem csupán azért, mert a mondat önmagában is hazugság, s ki nem állhatom, hogy vele szemben kell ilyesmivel élnem, hanem azért is, mert... a formális névhasználatot újabb éknek érzem. Újabb hegyes szúrásnak a mellkasom tájékán.

Őszintén szólva, észreveszem, hogy nem is igazán érdekel maga a fényképező, és az hogy melyikkel járnék jól. Bizonyára ezt a kérdést hamar megoldanám. Be kell valljam magamnak, hogy valószínűleg ez egy remek ürügy volt, hogy elkezdjek beszélgetni ezzel a sráccal. Majdnem minden nap itt van, és nagyon magányosnak tűnik. Soha nem ül be mással, mindig egyedül, és kifele néz az ablakon. Nem mondom, hogy nyomasztó, de hát csak észreveszi az ember, ha egy másik elég feltűnően magányos lenne.  
- Egyébként én is így gondolom. Ha valaki tehetséges valamibe, bárhogy megoldja. Köszönöm a megerősítést, azt hiszem. - zavartan mosolygok, elég rég fordult elő ilyen.
Picit meglepődök, mikor elmondja, tulajdonképpen JJJ-vel dolgozik együtt. Hírhedten barátságtalan, és ő elég fiatal még.  
- Hol tanulsz? - kérdezem hirtelen. Az is lehet ő is a művészetire, lehet akkor... nem is tudom, lehet jobban beilleszkednék, ha ismernék ott valakit. Ha gyakornok csupán, szabadúszó, szóval biztos jár iskolába, velem egykorú lehet.  
- Igen én is a válogatást nézem ki belőle. Akkor biztos jó lehetsz. - nem tudom ezt miért mondtam ki hangosan. És érzem hogy fülig elpirulok. Így kezdem jobbnak látni, hogy jobban járok, ha továbbiakban meg sem szólalok. De az utolsó mondatán kénytelen vagyok elmosolyodni.  
- Hát én tökéletes lennék, tehetségem van a pokerfacehez. Képes vagyok egy beszélgetést úgy lezajlani, hogy egy arcizmom se rendül. - mondom ezt végig full komolyan, úgy hogy valóban egy mimikát se lehet leolvasni róla. Majd meglátom a szemem sarkából, ahogy a főnököm figyel.  
- Esetleg hozhatok még neked valamit? - pislantok oldalra, hogy miért váltok azonnal hivatalosabb hangnemre.

Szeretem ezt a helyet. Ennek oka (már persze a nyilvánvalón, mégpedig a legjobb alkalmazottján kívül) a fekvése. Ha épp háló segítségével közlekedek, a távolság a kávézó és a lakásom között elegendő ahhoz, hogy kényelmesen járőrözzem a környéket. Meglehet, a varázslat érvénybe lépése óta kicsit talán jobban is figyelek a vendéglátóhelyhez közelebb eső utcákra. És bónuszpont, hogy különösen erről az ülőhelyről tökéletes rálátásom nyílik a nagyablakokra, így ha bajt érzékelnék a közelben, jó eséllyel meglátom a forrását, vagy legalább azt, mely irányból menekülnek az emberek. De a multiverzum rendezése óta az utca meglehetősen... békés. Igaz, annyira, amennyire az lehet egy városban, amely sosem alszik. Mégis, üdítő az a hétköznapiság, hogy egy idegen támadás, egy rajnyi drón és egy kisebb seregnyi szupergonosz után végre újra biciklitolvajokkal foglalkozhatok. Mégis, az üresség érzete megmaradt. Ennek köszönhetően, mikor itt vagyok, jobbára csak bámulok ki az ablakon. Várok. Várom a legkisebb ürügyet, hogy visszahúzhassam az álarcot. Mióta a világ nagy részének a Peter Parker név üresebb, mint valaha volt, jobban érzem magam a hálómintás gúnyámban.
De nem most.
Most az izmaim ellazultak, ahogy figyelmemet teljes mértékben másnak szentelem.
- Ha valaki ezzel nem értene egyet, csak küldd hozzám! - mosolyom szélesedik a zavara láttán. Nem tud róla, de ilyenkor mikroreakciókat ad le, függetlenül attól, hogy próbálja elrejteni. Ott van például a tény, hogy még látszik, ahogy szemei felcsillannak, mielőtt elkapná a tekintetét.
Kérdése nyomán viszont rajtam a sor, hogy egy pillanatra így tegyek.
- A GED teszt óta igazából csak munkatapaszatlatot gyűjtök. - kell egy kis idő, hogy a gombóc eltűnjön a torkomból.
- Az volt a tervem, hogy az MIT-re megyek, de... sok minden megváltozott. - futólag az ablak felé nézek, mielőtt tekintetemet visszacsúsztatnám őrá.
- Meg aztán, New Yorkot különösen nehezen hagyja itt az ember, nem igaz? - tér vissza arcomra a mosoly, elvégre, ez van akkor, ha az illetőt a felelőssége ide köti. Mégis hogyan festene a barátságos és közkedvelt Pókember Cambridgeben? De a kérdésem nem csupán ezért ironikus, hanem mert a történtek ellenére ő is itt maradt. És ez erősebb kapaszkodót nyújt bármely hálónál, amit elő tudnék állítani.
- Csak egy lelkes amatőr vagyok. - rázom meg a fejem egy zavart mosoly kíséretében, mert nem tudom jól kezelni a bókot, amit kapok tőle, s érzem is, hogy az arcomban érzett hő a fejem búbjáig terjed hirtelen.
- Vagy inkább szerencsés amatőr. - szalad ki a számon, hiszen, némileg visszaélek a jelmezes alteregó nyújtotta lehetőségekkel. De a közös múlt miatt némi elégtételt nyújt a tudat, hogy Morgó nem is sejti, kinek fizet a képekért.
- Ú- úgy értem... a legtöbbször csak időzítés kérdése az egész. -korrigálom gyorsan magamat, miközben gondolatban épp a mellettünk lévő falba ütöm a fejem. Figyelj már arra, miket dumálsz!
- Ez ijesztően lenyűgöző! - és egyben a legtökéletesebb alibi ahhoz, hogy miért fürkészem leplezetlenül az arcát. Mint mindig, most is bearanyozza a napomat.
- Ami azt illeti, jártam már itt párszor, de sosem próbáltam ki egyetlen péksüteményt sem. Te mit ajánlanál? - észleltem pillantásának irányát, és hogy hozzáadjak a jelenethez, még érdeklődve előre is dőlök, karjaimat az asztalon pihentetve, hadd lássa a főnöke, hogy csak egy teljesen átlagos vendég tartja fel a dolgozóját, természetesen munkaügyben.

Fura, egész végig olyan ismerős érzés kerít hatalmába, pedig eddig a pillanatig, a rendelésen kívül semmit nem beszéltünk egymással. Ami azt illeti egy vendéggel sem, egyik az, hogy nem vagyok a szociális nők mintapéldánya, a másik, hogy nem tudom "kedves" főnök úr, szerintem azért se lenne oda, mint, ahogy minden mással sem. Nehéz a kedvében járni, és megkell mondjam nem könnyítem meg a dolgát. Eleve lázadó típus vagyok, de azért szeretném megtartani a munkámat, szóval eléggé kettős mérce, amit csinálok, és nem igazán lehet itt se, ebbe se kiigazodni rajtam.  
- Bocsi, remélem nem gázoltam bele valamibe. Mármint, amit az MIT-t illeti. Eléggé jó suli, és mi az oka, hogy nem mentél? Azon kívül, hogy szereted a nagyvárost ? - őszinte érdeklődésem fog egyszer a sírba vinni. Lehet szegényt nem vették fel, és azért van itt mindig letalgiába, én meg az ilyenekbe mindig képes vagyok belekönyökölni. De ha már elkezdett, vagyis folytatta velem a beszélgetést, akkor ennek ez az ára.  
- Igen New York cseppet betudja kebelezni az embert, de nem mondom, néha jól esne némi.... csend, és nyugalom. - mosolyodom el. - régóta tervezek egy utazást, kicsit kiszakadjak innen. Szeretnék világot látni, amit az osztálykirándulás indított be. Harry mindig mondja elvisz valahova, de nem is tudom, nem szeretném úgy érezni, mintha élősködnék rajta. Jobb a lelkemnek, ha legalább valamennyit összegyűjtök az útra. De ez is mind csak tervezgetés kérdése, és még csak egyszer került szóba....  
Elmosolyodom a magyarázkodásán, közbe se szólok, csak csípőre tett kézzel hallgatom.  
- Tehát: egy szerencsés, lelkes amatőr. Vettem. Amúgy meg én is így vagyok a fotózással, nyilván szerencse kell ahhoz, hogy mondjuk... hm... pókember elbillenjen a fejed felett. Ilyenkor jön a lelkesedés, aztán hogy jól is sikerüljön elkapni. - győzöm meg arról, hogy értem mit akar elmondani.  
Viszont közben a szúrós tekintet áthatol a gerincemen, egészen a szívemig. Szóval inkább megkérdezem hozhatok e neki valamit, mintha dolgoznék, amúgy azóta egy lélek se jött be. Egy utcával arrébb, szintén nyílt egy egész jó kávézó, süteményező, én magam is kipróbáltam, szóval van már konkurenciánk is, azóta még jobban rá van kattanva arra, hogy minden tökéletes legyen.  
- Hát, vagy 20 ízesítésű fánkunk van, így bátran merem állítani, hogy az a specialitásunk. Én az étcsokisat imádom. - mondom kissé hangosabban, hogy az úr a háznál is hallja, eddig a rendelésről beszélgettünk...

Bűntudatom egy épület súlyával nehezedik rám, s immáron nem csak arról van szó, hogy tudom, mennyire önző döntést hoztam azzal, hogy egyáltalán beszélgetek vele (a "jobb volt neki nélküled" mondatot ismételgető hang hónapokkal ezelőttről egyre erőteljesebben tudatja jelenlétét agytekervényeim között), de most már hozzácsaphatom azt is, hogy ha ilyen remek érzékkel folytatom a kommunikációt, még kényelmetlenül is fogja magát érezni miattam. Ezt megelőzendőn, bocsánatkérése hallatán szinte azonnal megrázom a fejem, egy lágy mosolyt kínálva fel, hogy elhessegethessem a terhet a levegőből, ami eleve miattam került oda.
- Nem, dehogy, szó sincs semmi ilyesmiről, csak a tavalyi év vége felé beállt a családomban egy... hirtelen változás. - ez elég finom megfogalmazása annak, hogy az univerzumunk stabilitása érdekében le kellett mondanom mindenkiről, aki fontos volt számomra. De végképp nem szeretném az ő vállaira pakolni May hiányának felemlegetését, ezért döntök az eufemizmus mellett.
- Ráébresztett arra, hogy itt a helyem. - zárom kissé rövidre a gondolatmenetet, viszont nem szeretném azt se, hogy a kíváncsisága elutasításának vegye válaszomat, így ajkaim szégyenlősebb mosolyra görbülése mellett még hozzáfűzöm:
- Meg aztán, egyébként sem vagyok benne biztos, hogy felvettek volna. Csupán egyszer voltam középsuli mellett egy cég gyakornoka, de Mr. S... - elharapom a mondandómat, és csak reménykedni tudok abban, hogy nem jelentett neki semmit az elszólalásom.
- ... szóval, a főnököm nem igazán tudott ajánlólevelet írni. - igazából, ez részben fedi csak a valóságot. Kaptam egyet Tonytól, még akkor, mikor az álca teljességének jegyében létrehozta a Stark Vállalat mentorprogramját, a Szeptember Alapítvány utódját, de Thanos után... egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy éljek vele. Hónapokba tellett az is, hogy egyáltalán a közös képünkre rá tudjak újra nézni.
- Megértelek, néha jobb egy elszigetelt helyre elbújni egy könyv társaságában. - látom is lelki szemeim előtt az Örök rabszolgaság egyik példányával a kezében a menzán, ahogy bevillan a kötetek súlya alatt roskadozó polcainak látványa is. Mintha egy másik életben történt volna, hogy az éj leple alatt bekopogtam az ablakán...
- Ne is mondd, az ürgének valami borzasztó az időzítése! Csodálom, hogy egyáltalán odaér bárhová. - húzom el a számat. A legironikusabb tényező szavaimban azok igazságtartalmában bújik meg. Hálóvetők ide vagy oda, a késés egy konstans faktor maradt a napjaimban. A lelkesedést, mint tényezőt, szándékosan hagyom figyelmen kívül, a színjátékom miatt biztosabb, ha úgy teszek, mintha fenntartással kezelném az említettet... akármilyen bizarr, hogy harmadik személyben kell beszéljek magamról.
- Akkor már nagyobb élmény volna egy Bosszúállót lencsevégre kapni, velük jobban járnak az emberek. - fáj a beismerés, de ettől még nem lesz kevésbé jogos. Amerika Kapitány beszéde rá a legtökéletesebb példa, milyen, ha valaki igazán méltó egy szimbólumra. És Mr. Wilson határozottan az. Olyan kaliberű hősök, mint ő, valószínűleg sosem hoztak volna olyan fatálisan téves döntéseket, amik az én hátam mögött állnak.
- Az étcsokis túlzottan jól hangzik ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam a véleményed. - elpillantok mellette, hogy szemem sarkából felmérjem, valóban felénk néz egy férfi, akinek a testtartása nem is kürtölhetné ennél jobban világgá, hogy "Én vagyok a főnök!"
- És kérnék mellé még egy koffeinmenteset is. Nem lehet betelni vele! - követem MJ példáját a hangosabbra váltott diskurzusban, hogy rájátszak kissé a fejes hiúságára, annak reményében, hogy így majd elégedetten fordul el tőlünk.
S mikor így tesz, küldök Michelle felé egy cinkos "Ne aggódj, fedezlek!" tartalmú mosolyt.

Érdeklődve, és egyben együttérzően hallgatom őt. Szóval valami történt a családjába. Sajnos nekem automatikusan a legrosszabb jut eszembe. De csak egy pillanatra látok szomorúságot a szemébe, aztán újra azt a vidámságot.  Bizonyára tényleg rossz dolog történhetett, de már kezd túljutni rajta. Sok pszichológia könyvet olvastam, hogy nagyjából lássam az e féle jeleket.  
- Tudom, hogy nem tartozik rám, de ha esetleg rossz dolog történt, mint változás, sajnálom. - mondom őszintén, majd én is próbálom újra felvenni a vidám ábrázatomat, már amennyire tőlem telik.  
- Értelek, ez a város beszippantja az embert. Őszintén szólva, én se tudok más helyet elképzelni magamnak. Maximum utaznék, hogy világot lássak, de mindig ide akarnék vissza térni. - nem tudom miért osztok meg vele, ilyen belsős gondolatokat, hisz egy vadidegennel beszélek. Erről eddig csak Harrynek beszéltem.  
- Oh értem, igazán sajnálom. Akkor te valami zsenipalánta féleség vagy ? - kérdezem mosolyogva. Őszintén jó volt matekból, bennem voltam a szakkörbe is, és néha kísérletezgettem Nedel... és,... öhm Neddel... De nem igazán fogott meg végül a tudomány, jobban szeretek a művészet által önkifejezni.  
Én meg az elszigeteltség, na igen. Eléggé eltudok bújni a saját kis világomba, mindig van egy könyv a táskámba, soha nem lehet tudni.  
- Igen én is olyan vagyok. - vonom meg a vállam, és igyekszem minél kevesebbet elárulni magamból, ezzel is vissza fogva magam.  
- Azt nem tudom, de az biztos, hogy nehéz elkapni egy fotóig. Múltkor is láttam ellibbeni, gondoltam portfóliómba jó lesz, de hát... egy elmosódott piros paca lett belőle. - mondom kissé csalódottan, és egyben izgatottan. Mindig is követtem a szuperhősöket, de valamirét mostanában Pókembert látni többet, és valamiért jobban is érdekel. A rejtélyessége...  
- Léteznek még egyáltalán a Bosszúállók ? Nem igazán hallani már felőlük. Mióta Tony Stark meghalt, és Steve Rogers, pedig eltűnt. Ráadásuk mindig úgy láttam, hogy ők töltik be a vezér szerepet. Nekem olyan, mintha már nem is lennének. - húzom el a számat, kissé csalódottan.
Tényleg az vagyok, hisz úgy vélem szükség van a hősökre, és eléggé szétszórtan vannak mostanában. Pókember egyértelműen egyedül dolgozik, új Amerika kapitányunk van, de ő sem bosszúállókkal. Thorról nem is lehetett hallani, sajnos, pedig nagyon jó pasi. Najó MJ...  
PP-t megkérdezem szeretne e valamit még rendelni, ezzel is még talán itt tartani, és főnök úr se, akadjon ki rajtam, hogy nem dolgozom. Megfüzöm egy étcsokis fánkra, de a koffeinmentes kávéra, csak forgatom a szemem, miért iszik valaki kávét, mikor nincs benne a lényeg? Ezt soha nem fogom megérteni. Ellenérzéseim ellenére kiviszem neki a rendelését.  
- Remélem ízleni fog. Mármint a fánk, a kávét nem tudom megérteni. - mosolygok persze, nem ítélkezem.

kivételesen nem szólalok meg azonnal, noha szívem szerint megtenném. Mondandója viszont olyan hatással van rám, mintha nekilengtem volna egy téglafalnak. Meglepettséggel vegyülő kíváncsisággal fürkészem arcát, mintegy megbizonyosodás jeleit kutatva, hogy jól hallottam szavait. Régen is egyből kiszúrta, ha valamit rejtegettem, ha valami nem stimmelt, viszont az érzés, hogy ez a történtek után sem változott... egyszerre préseli ki tőle az öröm a levegőt a tüdőmből és érzem úgy, hogy szívverésem táncának engedve legszívesebben itt helyben a plafonra szökkennék. Úgy fest, a mi univerzumunkban mindig lesznek állandók. Ezek közé tartozik, hogy Michelle Jones mindig úgy fog bennem olvasni, mintha nyitott könyv lennék és mindig elegendő lesz egyetlen mosolya ahhoz, hogy nehezemre essen megtalálni a megfelelő szavakat.
- Köszönöm, Michelle! - afféle "Nem csal a megérzésed" célzatú beismerés ez, hogy alátámasszam a gyanúját, anélkül, hogy túlzottan terhelném őt.
- És mi volna az elsődleges úti cél? - vonom fel szemöldökömet érdeklődve, miközben tekintetemet az övébe mélyesztem.
- Nos, azt azért nem mondanám. Az igazi zseni például Dr. Banner, én viszont kétlem, hogy valaha is képes volnék eljutni az ő szintjére. - mosolyok szégyenlősen, elvégre, egy új pókruha fabrikálását még jóindulattal sem nevezném egy lapon egy működő időgép összerakásával, nem beszélve a korábbi úttörő kutatásairól a gammasugárzás terén. Én ezzel szemben csak a hálóvetőket tudom felmutatni.
- Legközelebb biztosan nagyobb szerencséd lesz. - mosolygok rá bátorítóan, s közben teszek is egy mentális feljegyzést magamnak, hogy ne száguldjak majd el a következő alkalommal a környék felett. De... az alkalom, amiről beszél, nagyon is megvan előttem. Éreztem, hogy figyel, és bepánikoltam. Azt hittem, lebuktam, hogy az utcát figyelem a betörések miatt, ezért jobbnak éreztem rákapcsolva eliszkolni. Elővigyázatosság volt. Őt védtem vele. Vagyis, őt, és kissé talán magamat is. Mert ha megpillantom, az biztos, hogy még ma is oda lennék tapadva ahhoz az épülethez.
- Igen, ez jogos felvetés... - tény, hogy semmi nem ugyanaz már a Csettintés óta. Ugyanez az érzés keringett a levegőben a new yorki invázió után, csak most hatványozottan erősebb. Viszont...
- Hivatalosan nem jelentették be a feloszlásukat és ahogy a pajzsot más birtokolja, úgy biztos vagyok benne, hogy Mr. Stark örökségét sem fogják veszni hagyni. Meg aztán, Hulk is odakint van valahol, ahogy az a varázsolgató pasas is. - osztom meg vele meglátásomat, majd, annak reményében, hogy így talán elűzhetem a csalódottságot az arcáról, folytatom:
- Ha szükségünk lesz rájuk, tuti újra összeállnak majd, ahogy eddig. - valószínűleg semmi sem lesz már ugyanolyan, mint régen volt, s így a csapatuk felállása sem, de ez nem feltétlenül rossz dolog. Ha más tagokkal is, ők a Föld hősei maradnak.
- Ebben rejlik az ő igazi erejük. A szövetségük túlmutat annál, hogy néhány ismerős arccal azonosítsák az erőfeszítéseiket. Nem az egyénről szólnak, hanem arról, hogy készek szembenézni akár a lehetetlennel is. - fejezem be az eszmefuttatásomat immáron hangosan, és a pír visszaköltözik arcomra, már megszokott helyére, mikor realizálom, hogy egyszerű civilként kissé talán elfogultnak hathat ez a meglátás.
- A néném imádta a kávét, szóval mindig megtöltötte a konyhát az illat reggelente. De nélküle is hajlamos vagyok túlpörögni, ezért jobb, ha nem öntöm nyakon a dolgot koffeinnel. - magyarázom el a választásom miértjét, észre sem véve a múlt idő használatát, miközben a fánkért nyúlok. Oké, eddig fel sem tűnt, hogy épp csak nem kordul meg hangosan a gyomrom. Ez, s az íz, ami egy bomba robbanásának gyorsaságával terjed szét, elegendő ahhoz, hogy jólesőn lehunyjam a szemeim egy pillanatra.
- Ez mennyei! Emlékeztess rá, hogy legközelebb is hallgassak a tanácsodra! - egy másik konstans: neki mindig igaza van.
Hogy zavaromról eltereljem a figyelmet, lejjebb siklik tekintetem arcáról a nyakában lévő fekete függőre.
- Szép nyaklánc! - nem, nem fog kiugrani a szívem a helyéről, de azért elég kemény bokszmeccset vív a bordáimmal.

Kissé valamiért zavarban vagyok mindvégig, bár ezt igazi tehetséggel próbálom, és igyekszem elnyomni. Nagyon nehezen esem zavarban, inkább főleg akkor fordult elő eddig, mikor nagyobb figyelem terelődött rám, például a matek verseny. Nem szeretem a figyelmet, ezért is próbáltam a gimit árnyékként leélni. De az elmúlt időszakban igencsak fejlődtem, már annyira betegesen nem akarok elrejtőzni, és már némi önbizalomra is tettem szert, bár ebben segített Harry is, ez tény. Néha még magamat is összezavarom. De mindig érzem azt az űrt néha, egy érzést, hogy valami hiányzik, és erős érzést mikor valamire igyekszem vissza emlékezni.  
- Hát nagyon szívesen, azt hiszem. - válaszolom egyszerűen, továbbra is rejtve a zavaromat.  
- Igazából, elmennék még egyszer Londonba. Voltunk egy osztálykirándulás által, de nem volt időnk körülnézni, meg igazán ott semmire... - ismét az üresség, a rideg üresség, mikor próbálok vissza emlékezni Londonra is többek között, csak üresség, és kirázz a hideg. Tisztán tudom, hogy jártam ott, van kép is róla, repülőjegy, és homályos jelenetek, de ennyi. Majd jön ridegség. Megrázom a fejem, és igyekszem visszatérni a valóságba.  
- Mindig létezik, aki nálunk sokkal jobb abban, amit szeretünk. Ezt én is megtanultam. Szerintem az egyediség a lényeg.  
Lehet, hogy Dr. Banner okosabb, és több mindenhez ért, de ha te pont feltalálsz egy olyat, amit ő nem, akkor már máris kiegyenlődnek a dolgok. - okoskodom, de természetesen ez csak az én szubjektív véleményem.  
Pókember fotózás, hát őszintén egyszer gondoltam csak rá, hogy jó lenne a gyűjteményembe, mikor épp megláttam, nem messze tőlem tevékenykedni, és felettem hálóhintázott, valamirét így hívom. De hát igen, csak egy paca lett belőle.  
- Meglátjuk, nem fogom követni, vagy ilyesmi... - nem tudom ezt miért hoztam fel. Igen mondhatni Pókembert hívta fel legjobban a figyelmemet, de tény hogy a fanatizmus messze áll tőlem. Mint azok a lányok, akik szinte követ, meg sikítoznak: vigyél magaddal. Múltkor ezt elkezdte mellette egy lány, legszívesebben valamiért tarkón csesztem volna.
A bosszúállókról pedig folyamatosan folyik az elméletek gyártása az internetes platformokon, és az újságok is sokat írnak róla, főleg, ha épp nincs miről. A csapat eltűnt, ketten meghaltak, egy eltűnt, más vette át Amerika kapitány szerepét is. Nem tudni még mi lesz, és hogy lesz. Lehet a háttérbe, épp toborozzák a tagokat.  
- Én is így gondolom. Biztos pótolva lesz az elvesztett emberek hiánya, és ha szükség lesz rájuk előkerülnek. Talán még pókember is csatlakozik hozzájuk. - kissé túl lelkesen is mondom ezt, bár amennyit olvastam, és észrevettem pókemberről, ő magányos farkas, így kötve hiszem, hogy a valóságban ez így lenne, hogy csatlakozna hozzájuk. Ha pedig így van, biztos megvan a maga oka rá.  
Nem tudom miért mondom ki hangosan véleményemet a koffeinmentes kávéról, nem szabadna ilyet tennem, de egyszerűen nem tehetek róla kicsúszik. Nem sérthetem meg a vendéget, főleg nem kritizálhatom a rendelését, kérését. Így megugrik a szívem egy pillanatra, hogy most fogjuk abba hagyni a jópofizást, és hívja a főnököt. De nem így tesz, inkább kedvesen, add választ rá. Csak elmosolyodom, és összeugrik a gyomrom valamiért, mikor a nénikéjét emlegeti.  
- Oh értem, elfogadom megfelelő indoknak. - mondom viccelve, kicsit feldobjam a hangulatot.  
- Remek, örülök, hogy végre valaki hallgat rám, és még jól is jár. - mosolygok.  
Mikor rákérdez a nyakláncomra, automatikusan oda kapok, és megfogom a medált.  
- Őszintén? Egyszer csak megtaláltam a szobámba, valószínűleg nagymamámé lehetett, anyám arra tippel. Eléggé réginek tűnik el is van törve, szóval valószínű, hogy onnan van. De valamirét megtetszett. - vonom meg a vállamat egyszerűen. Tetszik, egyedi, és tényleg fogalmunk sincs az eredetéről. De gondolom ahogy a fél pár zokni eltűnik Narniába, valami vissza is kerül onnan.

Az egyik pillanatban még a zavarán vigyorgok, szinte flava tekintetemmel a legapróbb jeleket, miket arca önkénytelenül közvetít felém, a következőben viszont szavai hallatán lelassul körülöttünk az idő, s meg is fagy számomra a másodperc. Olyan, mintha válasza Dr. Strange kezeként érintené mellkasomat, hogy egy jól irányzott mozdulattal kilökje asztrális kivetülésemet fizikai valómból, csak ezúttal testemet hátrahagyva nem a sajátságos törvényekkel operáló Tükördimenzió fogad, hanem magában az időben zuhanok. Visssza, az első hópihék aláhullása előttre, vissza oda, ahol a falevelek még harsányzöld színükkel életvidámságukat hirdették, vissza egy győzelem, s egyben a legnagyobb bukás helyszínére.
- Óh. - minden erőmmel azon vagyok, hogy vonásaim egyszerű, semleges meglepődésen kívül másról ne tanúskodjanak, de köszönhetően annak, hogy a jelenlegi helyzet is lényegében az angol fővárosban történt incidens, és még inkább, önnön arroganciámnak az eredménye, nehéz kihívás elkendőznöm a tényt, hogy válasza ambivalens érzéseket ébreszt bennem.
- Őszintén szólva, előbb tippeltem volna Párizsra. De jogos, azt hiszem, London is gyönyörű hely lehet. És úgy hallottam, hogy a Tower Bridge kihagyhatatlan. - azon túl, hogy sikerült megállítani egy tébolyult alakot, határozottan ahhoz a helyszínhez köthető a legpozitívabb emlékem. Még ha a terveimben nem is szerepelt egészen úgy, ahogy végül alakult, akkor tökéletesnek éreztem, és rá kell vennem magam, hogy elszakítsam tekintetemet és inkább a kávéspoharamra figyeljek, mielőtt az emlék hatására lecsusszanhatnának szemeim az ajkaira.
- Ez ijesztően bölcs... idézni foglak majd az első szabadalmamnál. - mosolygok rá hálásan, és nem kevésbé zavarban, mint ő volt néhány pillanattal ezelőtt. Persze, a mondat végére hagyott apró kuncogásom elárulja, hogy részemről erre aligha látok reális esélyt. Egyfelől nincs olyan a birtokomban, ami társadalmi szinten jobbá tenné bárkinek az életét, ami pedig a tulajdonom... nos, azokkal aligha ballaghatnék nyilvánosság elé. A hálóvetők, és a hálófolyadék maga kissé betenne az inkognitónak. Mégis mit mondanék? Hello, Peter Parker vagyok, Pókember tech-guruja! Mire jönne a kérdés: Na és hol tanult, Mr. Parker? Én meg: Öööö... kövi kérdés?
- Nem hiszem, hogy bánná. - várjunk, mi?? Ezt most minek mondtam ki hangosan?
[color=#00FFFF]- Érted... nem zavarná, a közlekedési módszere miatt, meg minden.../color] - nyilván, főleg amiatt. És pontosan erre utaltam én is az elszólalással. Szép mentés, Hálóagyú, ennél még Flash is burkoltabb!
- Nocsak, csak nem egy rajongó? - vonom fel egyik szemöldökömet és van rá olyan hatvanhét százaléknyi esély, hogy a kérdésben, s a mosolyomban egyaránt van némi pimasz él, lehetőségként ragadva meg lelkesedését, hogy korábbi buktámról elterelhessem a figyelmet. Ám nem szeretném, hogy úgy érezze, pofátlanul vájkálni szeretnék, ezért gyors kiegészítésül még felemelem védekezőn kezeimet, egy szelídülő vigyorral:
- Nyugi, nálam biztonságban lesz a titkod! - ahogyan egykoron az enyém is biztonságban volt nálad.
- De érdekes gondolat. Nem tudom, hogyan illene bele egy ilyen csapatba, a korábbi tagok nála azért némileg... nagyobb kaliberűeknek tűntek. - utalok vissza ezzel, noha kimondatlanul, az imént szóba került Thorra. De persze, említhetném név szerint akármelyiküket, az érv attól még megalapozott marad.
- Köszönöm, bírónő! Ezek szerint megúszom az ítélethozatalt? - érzékelem és értékelem is az intencióját, hogy elhessegesse a sötét fellegeket, ezért csatlakozok hozzá a vicc tovább fűzésében.
- Bolond is az, aki nem így tesz! - oké, ezen a ponton már csak szemtelenül zavarba akarom hozni. Bűntudatomnak kéne lennie, és van is, csak éppenséggel nem emiatt.
- Enyhén szólva nem vagyok ékszerszakértő, viszont elég sok puzzle kirakás és legozás áll a hátam mögött, ránézésre a darabok nem egészen így állnának össze. Csak a sötétben tapogatózok, de ha tippelnem kellene, talán valami csillag alakzat lehetett eredetileg. Bár, a színéből kiindulva, lehet, hogy a virág az esélyesebb. - nem akarom túlzottan felhívni magamra a figyelmet, így egy finom fejrázással zárom a gondolatot:
- Fogalmam sincs, hogy ez mennyit segíthet az eredetének felderítésében.
Tekintve, hogy még csak nem is az országból származik, vélhetően semmit, így nem kell amiatt aggódnom, hogy túl sokat mondtam volna.
Ugyanakkor, Michelleről van szó. És nem ez volna az első eset, hogy lebecsültem a kitartását.