Help me, someone! I’m dying from neglect up here!"

Ahogy Liam mögött záródott az ajtó, szinte egyetlen, vakmerő mozdulattal fejest ugrottam a zsebvilágomba be a raktár részre.
Izzott kezemben a könyv, sőt egy kósza pillanatra megfordult fejemben, a harmadik ismeretlen “területre” kellene belépnem és egy befejezetlen folyosón barangolni végkimerülésig, de elég gáz gondolatnak tűnt hisztériából ilyen halált halni.
Az agyrémet mégis bejátszottam, remek feszültséglevezetésnek tűnt minden rockernél, hogy gitárt ragadtak és szétverték valamin, a raktárban pedig bármit átváltoztathattam drága gibsonná, vagy olyan dobfelszereléssé, ami hasonlított az övére.
Kopasz tajtékzott volna, micsoda trükköket tudok egyetlen varázskönyvvel, milliókat lehetne kaszálni, de minden csak ezekben a szűk kis szobákban engedelmeskedett és a törött kávéscsére rögtön tovább repedt volna porcelán valójában, ha megpróbálom kicibálni.
Most azonban bármit szétrevhetek, itt nem kell annak lennie a dolgoknak, aminek látszanak, hát alaposan beleélem magam és minden fékezhetetlen haragom valóban lecsapódik ebben a valahol nevetséges törés zúzásban. De ahogy repkednek a gitárhúrok és a drága fa, felnyög még a cintányér, haragom is fokozatosan üríti az ártatlan eszközök tragikus halála. Aztán megbánom ezt is. Pedig a dob biztosan csak valami reklámplakát volt eredetileg, vagy labda a szomszédból, egyre halmozom magam körül a megtört dolgok sokaságát, mintha én is velük repednék tovább.
Nem tudom mennyi ideig, de érzem, hogy soká szöszöltem elég erős mágiával és azonnal ki kell löknöm magam belőle, ha nem akarok komoly agybajt kapni.
Így is érzem a tompa forróságot arcomon, amikor visszaugrok Liam padlójára, az ő nappalijában, a visszatükröződő fekete laposképernyő elé.
Tagadhatatlanul túltoltam, olyan kábán és fizikailag gyengén veszem dülöngő lépteim a fürdőbe, mintha körülöttem folyamatosan hullámozna a látkép.
Kicsit segít a zuhany frissítő jellege és a láz mintha csökkenne, arra gondolok vége megint, túl lendültem, holnap már magabiztosan állok a gitár mögé, mert jogosan vágtam a képébe, ügyesebb dobosunk van nála és gyakorolni kell.
Még magamra rángatok egy pólót, fekete, Fear jelzi rajta a valóságot és nadrágot, ami totál rám tapad, mintha Liam falai előtt bármit is szégyellnem kellene.
Pedig hallotta minden, miket vágtam a fejéhez. Bezárom a fürdőszoba ajtót és szinte vezényszóra közelítenek az idióta érzések, minden csak arra várt ebben a lakásban, hogy újra feltűnjek én is, settenkedve, még alig-alig szabadulva a zsebvilágos rosszullét utórengéseitől. Azt hiszem itt minden gyűlöl, mert az övé, tőle bűzlik a fal, tovább kiabál velem a feketén ásító LCD, mintha bele néznék valami szörny végtelen gombszemébe, vissza pislog.
Oké. Sok volt. Ki tudja hány óra telt el, hogy nem ettem, ittam, a zsebvilágból eleve tropaként kerülök elő, főleg ha csinálok is valamit, de minden totál rendben van, nem szabad szétesnem, nem egy papírgalacsin vagyok, akit folyton összegyűrhet, hogy aztán a szájába tömjön és szétrágjon.
Persze, jól vagyok, kidühöngtem magam, férfiasan, leizzadtam a gitár rongálásban, mint egy tisztességes felnőtt rocker, nem az az életképtelen szar, aminek mondott. Így kell, nem? Az, hogy most végtelenül fura érzésem támad csak valami mellékhatása a zsebnek, amit csak azért nem tapasztaltam eddig, mert soha ilyen intenzíven!
Behunyom a szemem, ahogy a falak közelítenek, biztos szédülök, hallom, hogy megcsörren a mobilom, szinte vakon tapogatózom felé.
Lili nevét látom a kijelzőn ki tudja hány nem fogadott hívás után. Normális esetben nem venném fel, írnék neki valamit, de a rossz érzés annyira fokozódik, hogy mire észbe kapok, sarkig kimeresztett szemmel markolom és határozottan úgy szólok bele, mintha épp a lábam fűrészelnék.
-Lili! Szia…
Haragszik rám a ház. Hülyeség, most jöttem a zsebvilágból és csak összezavarodtam. Nem is vagyok szomorú, Liam miatt? Nevetséges folyton padlóra kerülni, csak mert…
-Figyelj, itthon vagyok, csak valami nem stimmel.
Körbefordulok, határozottan borzasztó érzésem van, egyszerre viszket, szúr ég a falfelület és a Tv. Az asztalra meredek, nem-e téptem be mégis, de még ott virít rajta a spangli, mellette a varázskönyv könyv képében. Ahogy kimondom “itthon” orbitális hazugságnak tűnik minden, amire azóta gondoltam, hogy kiléptem a zsebekből, kezdve a nincs bajjal, folytatva az erős rocker férfival és, hogy Liam sosem számított.
Fogalmam sincs miért érzem hatalmas szükségét elmondani, hogy itt volt.
-Itt volt Liam és azt mondta ő már nem is Liam
A hangom el is csuklik, pedig nevetést akartam a végére nem ezt, érzi a ház, tudják a falak, ez milyen vicces.
-Figyelj nincs valamitek? Valami nyugtató, vagy amitől elalszom? Kaine biztos szed valamit, ő mindig olyan…
Oké, szétestem és szétesett a mágiám, mintha mondott volna valamit Wong a kiegyensúlyozott lelkiállapotról, mintha olvastam volna róla.
Eszembe jut mekkora kreténnek gondolhat, csak így kontextus nélkül Liamozni, vagy előadni a nyomorom, de Laze talán mesélt róla, hallotta valahol, elmarad a koncert, megszűnik a Betépett pillangók, vagy simán drogosnak gondol, különben sem várhatom, hogy más oldja meg a problémáim. Problémáim? Szavak nincsenek már, csak a készülék recseg, ahogy belezihálok. Mennyire idegesítő más pánikrohamát hallgatni? Inkább elrakom az iphonet, le valahová, majd eljutok a Casába, ki kéne esni valahogy innen, de valami nem stimmel, nagyon el fogom rontani a házat.

Mióta Laze hazakeveredett, többször próbálták elérni Ugróegeret. Mármint Nielt. Határozottan Nielt. Romy kifejezetten aggódott érte, és ami azt illeti, Liliát sem nyugtatta meg a helyzet. De a többszöri hívások és üzenetek nem segítettek, úgyhogy inkább beállította unokatestvérét medovikot csinálni. Azzal legalább hasznosan tölthette az időt, és a később várható stresszevésen is segített. Szegény barátnője már teljesen abban a hitben volt, hogy ő tett valami rosszat, ezért nem veszi fel neki Niel a telefont.  
Mikor a süti már kész volt és Romy ismét csak a hangpostával tudott beszélgetni, Lili engedett a kérlelésnek és újratárcsázott.  
- Woah, szia! - kommentálta meglepetten. Ezen a ponton már őszintén nem számított arra, hogy Niel tényleg felveszi majd. Romy szája tátva is maradt mellette, a felháborodott hápogást látva Lili fel is emelte a kezét, hogy tudjon koncentrálni Niel mondandójára. - Merre vagy? Minden oké? - kérdezte, csak hogy irányítsa is kicsit a beszélgetést. A reakcióra ráncolta a homlokát. Otthon van. Valami nem stimmel. Huh?  
- Mi nem stimmel? - kérdezte élesen. Igyekezett türelmes lenni. El is számolt magában tízig. Már nyitotta volna a száját a következő kérdésre, mire megérkezett a válasz. - Ezt hogy érted? - váltott sokkal lágyabb tónusra. Ez így egyelőre nem mondott neki sokat. Aztán megint hosszú hallgatás. Túl hosszú. És egy hosszabb, magyarázat nélküli segélykérés.  
- Milyen? Mindig milyen? Niel? - kérdezte ismét. - Niel ott vagy még? - kérdezte. A heves zihálás semmi jót nem sejtetett. Aztán meg is szakadt a vonal. - Huh? Most lerakta? Most kajak lerakta?! Oké, ilyen nincs, nuh-uh - pattant le a konyhapultról és vonult el a kajás dobozokért. Közben meg is ütötte a fülét Romy mondandója, úgyhogy hirtelen kiakadásában is megállt előtte, hogy kedvesen megnyugtassa.
- Nem hiszem, hogy rád haragudna. De biztosan nagyon megborult. Úgyhogy én most megyek és rátöröm az ajtót. Pakolsz addig neki a medovikból, ameddig elkészülök? - tette fel a nagy kérdést. Aztán kivett a hűtőből egy doboznyit a másnapra szánt ebédből, és felszaladt az emeletre a hátizsákjáért, hogy abba belepakolja a teli kajásdobozokat. És már hívta is bácsikáját egy fuvarért. Még jó, hogy épp munkaideje volt. A taxi drága lett volna, a tömegközlekedés pedig egy élet. Még megígérte Romynak, hogy majd mindenképp lejelenti, mi a stájsz.  

Azt már legutóbb sikerült kiszedniük Nielből, hol is lakott pontosan. Úgyhogy csak fel kellett jutnia az emeletre. Még ezt is sikerült abszolválni. Aztán ott állt a bezárt ajtóval szemben. Mély szusszanást követően kezdett heves dörömbölésbe.  
- Niel! Én vagyok, nyisd ki! - kérte hangosan. És kicsit sem érdekelte, zeng-e a lépcsőház vagy bármi ilyesmi. Kicsit sem tűnhetett stalker rajongónak. Áááá dehogy. Pedig tényleg nem volt az. Csak egy aggódó jóbarát. - Ne akard, hogy én nyissam ki! - fenyegetőzött, bár maga sem tudta, mire. Ő nem tudta volna berúgni az ajtót és a karmait sem akarta letörni. De még mindig kereshetett odakinnről macskaként nyitott ablakot... ez utóbbit mondjuk inkább elkerülte volna, ha lehet.

Nagyon nehéz lenne telefonon elmagyarázni ezt a baromságot, még mindig nem vagyok benne biztos képzelem, megőrültem, vagy beszívtam a zsebvilágban valamitől, jöhetnek a kényszerzubbonyosok? Azt hallom, kurva gáz vagyok.
Ahogy, amit mondok azt egyszer, például, ha tényleg átjön és megment mint a múltkor rohadtul szégyellni fogom.
És mégis ebben a helyzetben esküszöm minden bazi nagy férfiúi büszkeségem újszülött, csupasz seggű bébi malaccá válik és csak visít elmém falán mi a frász van már, nincs levegő, tér és elég hely a vérnek normálisan áramolni, Lilinek pedig nem tudom rendesen elmagyarázni!
Pedig mekkora gáz, hogy a múltkor is ők jöttek, nem véletlenül loholtam utána a szentélybe, azóta már a valóságot is átvágom, ráadásul olyan dolgok jutnak eszembe régről, amik mégjobban megrémítenek.
Strange határozottan felhívta a figyelmet a mágia és lelkiállapot kölcsönhatásaira, nem véletlenül meditál minden szerzetes és Wong homályos utalásai is helyükre kerülnek, mint a képes kockák, amilyen nekem gyerekkoromban sosem volt. De az egyenlő szárú háromszög minden ága a nyugalom felé mutat és ebben a pillanatban, meg majd a követlezőben épp ennek a tökéletes ellentéte vagyok.
Valahogy leteszem a készüléket, miközben erősen a hajamba tépek és azon vagyok, hogy pánikroham közben ne fulladjak meg.
Állandóan pozitívat produkáltam, mindig kétszer röhögök, mások helyett is, mert tudom, ha valamit ennyire komolyan veszek, akkor rástresszelek és ez elront bennem minden tárgyat, szarul ver a szív, rosszul működik az orr és száj, hogy hasogat a piercingem!

Említettem nekik, hogy pár utca az egész, de nem tudom kívülről nem-e látszik, hogy a tér bent, legfelül kezd begorombulni.
Ránézek arra az LCD TV-re és esküszöm akkora frászt kapok, hogy kirohanok a folyosóra, fogalmam sincs mennyi idő után, mert lélegezni csak sikerült, ha még funkcionálok. Szinte csúszom az ajtóhoz, mármint konkrétan, mert a folyosó akárha lökne, az én lagymatag lépteim nem vetnek ekkora lendületet. Rátapasztom mindkét kezem és erősen felrántom.
Úgy nézek Lilre, mintha épp megnéztem volna a japán Kört.
-Ne haragudj, én…ez valahogy... Te is látod?
Az egész folyosó lejt, az előszoba és nappali közti terület, a falak lüktetnek,  mintha belülről lélegezne az egész, többször végig kell dörzsölnöm a fejemen, de a szaggatott légzés nem szűnik, és csak genyóznak velem a tárgyak.
Amint Lili bekerül, zakózom a padlóra, térddel-még csak nem is olyan ciki, merthogy megfordul a folyosó, fejjel lefelé. Aminek alattam kellene lennie, az a plafon, konkrétan kitapogatom azt a kurva potfényt, ami Liam szerint marha dizájnos volt. Mit keresne a folyosóvilágítás a padlón? Lili után nyúlok, ő milyen állapotban és helyzetben van, bár a fülemben lüktető adrenalintól és a helyrehozhatatlan zihálástól kevesebbet látok a valóságból, ha ez az.
-Te is látod, hogy megfordult az előszoba? Ott felettünk az a lábtörlő? Vagy betéptem? Az előbb láttam egy szál jointot az asztalon. El kellett volna szívni!
Fogalmam sincs hogy jutunk el egyáltalán a Könyvhöz, de muszáj lesz. A mágikus anomáliákat talán…helyrehozza.

Igazából remélte, hogy ki fog nyílni az ajtó. Csak annyit hallott odabenntről, hogy valami nagyon nem frankó. Azt nem tudta volna megmondani, hogy micsoda. De épp idejében állt meg a dörömböléssel, ugyanis így pont sikerült nem lekevernie Nielnek egy taslit.  
- Szia - köszönt meglepetten. Már komolyan gondolkodott, hogy megpróbál bemászni macskaként egy ablakon. Ősszel. Mikor máskor? Amikor nem valószínű, hogy nyitva az ablak. Aztán észrevette az odabenn elfolyó dolgokat. - Wow - jegyezte meg elmésen, ahogy sietve belépett és becsukta maga mögött az ajtót. - Jó, hogy látom, ezt csak a vak nem tenné - válaszolt a kelleténél több őszinteséggel. De feszélyezte a helyzet. És ahogy belépett a lakásba, minden szőrszála égnek meredt. Érezte, ahogy a gerincén végigfut a libabőr és még a tarkójában is bizsereg minden itt lévő energia. Mintha elektromos töltet keringett volna körülötte.  
Aztán ahogy minden a feje tetejére állt körülöttük, leguggolt és tíz körömmel vájt a padlóba. Vagyis a plafonba. Niel keze ebben a pozícióban érte a karját. Ekkor ismét a fiúra nézett, mielőtt még fújt volna az ismeretlen energiára a környezetben. Az érintés is sokkolta, minden sejtjében érezte az ebben áramló energiát. Aztán felrémlett előtte a könyv, ahogyan átalakul. Méregette egy kicsit a srácot. Valamit kezdett ösztönösen érezni, még ha szavakba nem is tudta önteni.  
- Először is, a drog rossz dolog. Ne támogasd feleslegesen a kartelleket. A fűvel sem, nem tudhatod, milyen szart kevernek bele. Másodszor, ez szerintem eléggé betépett szitu ahhoz, hogy ne akard sem droggal, sem alkohollal, sem semmi mással fokozni - szusszant egyet, hogy egy kicsit lenyugodjon. Érezte a pánikot. A félelemnek megvolt egy jellegzetes szaga. Ez normál esetben inkább vadászösztönt indított be nála, de jelen esetben valami teljesen másról volt szó. Látta, érezte, minden porcikájában, hogy itt elég komoly gondok vannak. És az apró jelekből azt is sejtette, hogy Niel lesz a kulcsa az egésznek. Úgyhogy minden ösztönét ledominálva elengedte a padlót plafont.  
Nem állt fel, törpejárásban modult odébb, be Niel elé, hogy mindkét kezét a srác arcára simíthassa.  
- Niel, nézz rám. Csak rám - kérte azzal a jól ismert, nyugodt tónussal, amit ő a nővérétől hallott az első átváltozásakor. Aztán később ő is megismételte már Nadia szavait az ikertestvérének valamikor, talán egy élettel ezelőtt. - Nem lesz semmi baj. Tudom, hogy most félsz. Ez is természetes. Nincs semmi baj. Csak engem figyelj - kérte halkan duruzsolva, folyamatosan tartva a fiú fejét, hogy tényleg csak figyelnie kelljen rá. - Próbáljunk együtt megnyugodni, rendben? Vegyél egy mély levegőt, aztán lassan fújd ki. Csinálom veled, oké? - mosolygott kedvesen, és ahogy ajánlotta, ő csinálta is. Mély levegő, majd szép lassan kifúj. És ezt ismételte addig, ameddig Niel legalább egyszer követte. - Nincs semmi baj - ismételte lágyan. És igyekezett elhinni, amit mond. Ő tudta, hogy Niel képes uralni ezt az egészet. Vagyis, remélte. És ezt a terhet nem akarta rádobni azzal, hogy ki is mondja.

Nem értem miért mosolygom és hogy vagyok rá képes, de valahogy így kondicionáltam magam. Meglátom, Lili, mosoly, akkor is ha épp szó szerint tótágast áll mögöttem minden, talán mert ez az egyszerű szia még pont azt jelenti, amit a betűkből kirak az ember és nem krumplilángost. Csak egy sziát, amit viszonzok.
-Hálistennek!
Jön a következő vigyor, megkönnyebbüléssel, nem téptem be, képzelődöm, vagy őrültem meg teljesen, bár ez ugyanakkor legalább ennyire rémísztő, mert még áll az ezer dolláros kérdés: hogy a manóba sikerült?
Eddig csak a tükörvilágban tudtam alkotni, vagyis saját zsebben, soha nem volt hatással erre a realitásra, de végig se gondolom, pánikkal dobogó fülemben, máris feje tetejére állunk és én próbálom elkapni.

A legironikusabb az egészben, hogy ha normálisan belépett volna az ajtón és én mosott szar, légszomjas valómban fogadom, sokkal gázabb lett volna, mintha fogom és materializálok egy pánikrohamot. Így azért jobb, mindenki megnyugodhat. Nekem éppen nem megy, bár a kartelles megjegyzés megintcsak vigyorokat hoz elő belőlem, komolyan őszinték, mintha még reflexiszinten emlékeznék rá.
-Így gondoltam én is, szóval ezért nem. Te még nem próbáltad? A Kartellek csúnya dolog, csóró kockáktól kell venni, mint amilyen Neo is volt mielőtt…
Ha másról beszélek jobb is, bár a fal még mindig úgy csinál, mintha saját tüdeje lenne, kicsit szűkül, tágul a tér, mozog alattunk a mennyezet pontfénye és ha beljebb mászunk, akkor egymásnak ütődnek Liam színes csillárai. Amikor megmozdul, rám jön a frász (igen, az jelenleg is idegel) de lassú vagyok, mint egy száz éves teknős hát csak léhán araszolok közelebb, kérek még levegőt a tértől, de úgy érzem az LCD TV, ami valamiért a lakás szeme, elszívja fekete lyukába. Szét kell majd vernem, muszáj.
-Hm?
Azt kéri nézzek rá? Kissé megmerevedek, aztán engedelmeskedem, rápislogok, tudom mit csinál, sejtem, pont azt szeretné, amit ilyen helyzetben minden más mágus. Lélegezni! Ránézni! Bár, hogy nincs semmi baj, azzal vitatkozhatnék, pont ezt a hazugságot akartam hallani.
-Oké
Kezdem furcsán nyögve ki, nem pont úgy, ahogy eddig, valahogy elnyújtottabb tónusban, de legalábbis figyelem ahogy levegőt vesz és a saját szám követi, tüdőm megtelik Dominic lakásának terhes szén-dioxidjával.  
Nincs semmi baj? Csak ennyit akartam hallani tőle, valakitől, még ha nem is igaz, egyszerűen…
Visszaáll a mennyezet, újra padlón vagyunk, de ahogy lenézek, már a csepére zúg ki szememből pár hirtelen termelődött könnycsepp. Legalább a lakás megáll, mert nincs semmi baj, a szédülés is csak tompa emléke egy régi körhintának.
Biccentek, aztán gyorsan felpattanok, amíg még képes vagyok pattogni, bár nem egészen látom hogy tényleg minden rendben van-e, mert a szürke fénypamacsok és a már említett (oké, nevezzük a nevén, könny) elmossák a láthatárt. Azért ha már nem zúg már a fülem és oszlani kezd, megérzem, hogy leállt a ház, ott az asztalon a jointom, meg a varázskönyv és Lili, akit fel kellene segítenem, ha éppen nem bőgnék. Lehet, hogy nem látta meg és még az egészet eltusolhatom.
-Szóval ne haragudj, hogy nem vettem fel a telefont csak nem akartam, hogy így…
Hallatszódjak. Úgy teszek, mintha nagyon érdekelne mi van a könyvben, mintha nem lepődnék meg a rúnákon és képleteken, amik újonnan jelentek meg benne.

Nem érezte magát biztonságban. Határozottan nem. És ennek nem feltétlenül a tótágast álló szoba volt az oka. Sokkal jobban feszélyezte a balanszból teljesen kiborult energiaszint, az a különös egyveleg, ami a lakáson belül volt...  
- Jó hogy, Abuela fejemet is venné. Volt elég baj a drogkartellekkel Mexikóban - válaszolt hadarva, de legalább még nem váltott nyelvet. - És a kockák meg a dílerek szerinted honnan szerzik? - kérdezte mély, lemondó sóhajjal. Nem akart ő senki lelki világában vájkálni, és persze nyilván létezett a breaking bad, de nem véletlen tudták a szervezett bűnözők megszedni magukat a cuccból. Ennyire nem volt naiv ő sem.  
De ez a szóváltás a helyzeten nem segített. Ő pedig érezte minden porcikájában, hogy Niel a kulcsa a helyzetnek. Ezért került elé, ezért beszélt hozzá, és ezért volt az úgymond kényszerítés is, hogy őt nézze. Nem kellett látnia a környezetet, az egészen biztosan kontraproduktív lett volna.  
- Esta bien - ismételte el dallamosabban is. Minden rendben volt. Ő elhitte, hogy minden rendben lesz. Már csak Nielnek kellett hinnie benne. És szép lassan helyükre is kerültek a dolgok. A padló a padlóra, a plafon a plafonra. Azért ahogy felnézett, látta a karmai által hagyott lyukakat is. Azt jobbnak látta most nem említeni, de kissé zavarba is jött tőle. Pont annyira, hogy Niel minden gond nélkül elpattanhasson tőle.  
Döbbenten pislogott utána. Érzett ő valami sósat a levegőben. Aztán hallotta az elcsukló hangú magyarázatot. Ahogy ez tudatosult benne, szemeit forgatva sóhajtott. Az az átkozott, érzékeny férfiegó. De gyorsan megrázta a fejét és felpattant ő is, majd megkerülte a fiút, hogy szemben lehessenek egymással.  
- Héj, erre a nagy ijedelemre jár nekem egy vigasztaló ölelés, nem gondolod? - kérdezte mosolyogva, kitárt karokkal. Legalább fel akarta ajánlani, hogy itt ő volt a megrémült, megmentendő hölgy. Ha Niel nem mozdult, megtette ő az első lépést. Átölelte, kobakját a vállára hajtotta és ösztönösen is a hátát kezdte simogatni.
- Minden rendben. Nincs mit szégyelned, Niel - duruzsolt tovább. Őt ugyan nem zavarta, hogy a másik mély ponton van. Legalábbis nem olyan értelemben, hogy idegesítette volna. - Nem kell elnyomnod magadban semmit. A barátod vagyok én is, Romy is. A te barátaid, nem azé, akinek képzelünk. Nem kell megjátszanod magad, vagy rejtegetni, ha szomorú vagy, vagy valami fáj. Attól csak jobban fogunk aggódni érted - magyarázta halkan, türelmesen. Közben tovább simogatta, hátha ez tényleg nyugtatóan hat. Még dorombolni is kezdett hozzá. Tudta, hogy a berregése többnyire segített ellazulni másoknak. Legalábbis Romynál pompásan bevált.

Lehet valami komolyba tenyereltem a kartellekkel és ez volt az a közöny, szenvtelenség, amire Ő is figyelmeztetett.
-Basszus, sajnálom. Akkor kidobom a fenébe, vagy lenyomom a torkukon.
Nem azért jártam Bishophoz, hogy ne kamatoztassam a tudásom, egy kartelles rajtaütés remek akciónak tűnt és elég nagy hülyeségnek, bár nem ilyen állapotban kellene baromságokat terveznem, sóhajjal teszem hozzá, hogy “bocs”, csak kellett a keménykedés, bármi, ami nem tesz puhapöccsé az ő szemében is.
Dominic alaposan belegyalogolt az egómba, sáros bakanccsal, még mindig hallom hülye visszhangjait visszapattanni az ellenséges falakról, szánalmas, életképtelen és társai sorkatonákként lyuggatnak.
Megpislogom a földet, szegény Neo fikciójára gondolok és mennyire jó lenne “kiválasztottnak” lenni Őhelyette, de elég frusztráló elképzelni, hogy köcsög terroristák pumpálták.
Mennyire sajnálom, hogy így jött ide, nem egy laza partira, ahol a medencét mutogatom, vagy bekapcsolom a VR-t, hogy versenyt beat saberezzünk, hiába rendezte be Ő mégiscsak átéltem itt jó pillanatokat. Lehet, hogy erre is gondolok közben, ez is megállítja légzésem, fülemben lüktető pánikot, és ezt az egyszerű szólamot, amire annyira szomjazom, mint háromnapos italmegvonás után a sarki csöves vodkára. De szar hasonlat…
Lassul és helyreáll minden, mégis egy trágya a fejem és legszívesebben egyenként fordítanám fel a kanapét, meg foteleketa földhözragadt dohányzóasztallal.
Ráadásul okkal nem vettem fel a telefont, annyira labilis volt minden, amióta Liam elhagyta a csapatot, bármikor előtörhetett ez, a legrosszabbkor hívtam át.
Még hallom, hogy a szív döbbenten pumpálja a vért, ki akar ugrani, elmenekülne és az agy gondolatokat ás el egymás után, rejteget, hogy a szem megtartsa könnyeit. Dehát béna vagyok, szánalmas, ahogy mondta. Kiakadok attól, ha valaki kedves, mert annyira szerettem volna még egyszer hallani ezt.

-De, ne haragudj. Nem akartalak megijeszteni, olyan hülyén jött ki…
Kezdem, érzem, hogy itt van a közelben, gyorsan megtörlöm szemem és próbálok olyan arcot vágni, mintha mindent rendehozhatnék egyetlen mosollyal. Elég gáz, hogy mindig ők szednek össze, erről beszélhetett, miért van, hogy kezdem érteni?
Igazából ennyi agyalás között, perszehogy ő teszi meg az első lépést és nekem már csak magamhoz kell szorítanom, de nem egészen úgy történik, ahogy elképzelem, fejem a vállán köt ki és valami sosem tapasztalt női gyengédség megint szétbarmol bennem mindent. Ja, persze, nem volt anyám!
Azért összeszorítom szemem, szám, hiába mondja, hogy nincs mit szégyellnem.
-Dominic szerint van.
Apró közbeiktatás, nem fontos, hihetetlen, hogy ilyen rövid idő után azt mondja barátok, lehet, hogy komolyan gondolja? Túlságosan jól csinálja…annyira, hogy valóban eltörik a mécses és mire észbe kapok halkan zokogok a karjában.
-Tényleg nagyon fáj, soha nem fájt még így semmi…Mert ha most azt mondja nem gondolta komolyan, amiket mondott, akkor meghagyott volna abban az illúzióban, hogy nem volt hazugság az egész életem, de így….
Fáj szembenézni vele, hogy mégsem volt ott senki, valójában tök egyedül hagytak, ha akkor nem tűnt fel, most utólag teljesen világos. Ebben a lakásban, együttesben életben.
Megpróbálok leülni, mert iszonyatosan szédülök ettől az érzelmi borzasztóságtól, vagy mert konkrétan átrendeztem a helyet, esetleg összeomlás szélén a test megadja magát, meg valahol készülök abbahagyni is. Az ember lehet szánalmas, Lili azt mondta szabad, ha nagyon fáj, de azért mégis meg kell állítanom a körhintát.

Szusszant egyet. Tudta, hogy hevesebben teremtette le a fiút, mint kellett volna.  
- Bocs, nem letolni akartalak. Ha szükséged van rá, nem kell kidobni - ugyan ő nem tudott elképzelni olyan szitut a rákon kívül, amikor erre valakinek a szó szoros értelmében szüksége volt. - Csak légy óvatos vele és ne vásárolj sokat. Aljas egy dolog, én meg aggódok érted - magyarázta kicsit visszavéve a lendületből. Tényleg nem bántani akarta. Nem azért jött ide. És jóval többet érdemelt annál, mint hogy ő csak így pöröljön vele.  

- Niel? Nincs semmi baj - válaszolt lágy kuncogással, amikor a fiú szabadkozni kezdett. Egyáltalán nem ijedt meg. A tulajdon nővérétől még mindig jobban kiverte a frász, ha felment benne a pumpa. Sok sikert a férjének így távolból is. Bajlódjon ő a tigrissel.  
Érezte a szorításon, hogy ez most kellett, mint egy falat kenyér. Nem is tervezte elengedni. Ez most tipikusan az a helyzet volt, amikor hagynia kellett, hogy a másik húzódjon el, majd akkor, amikor késznek érezte magát erre.  
- Ki az a Dominic? - kérdezett vissza. - Egyébként ha engem kérdezel, egy jó nagy marha. Annak kellene homokba dugnia a fejét, aki képtelen felvállalni az érzéseit. A toxikus maszkulinitást le lehet húzni a lefolyón a múlt századdal - próbálta elütni azt a buta gondolatot, hogy itt bármi miatt szégyenkezni kellene.
Elmosolyodott, amikor végre Niel is lazított egy kicsit. Nem csinált ő semmi különöset, csak folytatta a dorombolást és simogatta a hátát. Közben hallgatta. Próbálta összerakni a képet.  
- Minden rendben lesz. Nem most azonnal. De minden rendben lesz majd - mormolta kedvesen. Tudta, hogy ez most hatalmas trauma lehetett. A részletek ismerete nélkül is. Pedig nagyon kíváncsi lett volna a részletekre. De azt is tudta, hogy ez itt és most nem róla szólt. Úgyhogy igyekezett türelemmel lenni.  
Az azért nem volt benne a fejében lévő forgatókönyvben, hogy Niel azelőtt ül le, hogy kibontakozna az ölelésből. Kissé megszeppent, amikor a fiú ölében találta magát a nagy dorombolás közben. Az abba is maradt, és az ő torkát is egy megilletődött nyávogás hagyta el elsőre.  
- Öhm... Én... Izé... Hoztam vacsit. Meg sütit... Romy csinált medovikot. Ettél már? - kezdett el csacsogni. Még mindig tartotta magát ahhoz, hogy annak a reszortja elengedni, akinek szüksége volt az ölelésre. De ilyen helyzetben még nem volt, úgyhogy épp felnézni sem mert. - Közben elmesélhetnéd, mi történt pontosan? Mármint... állítólag segít, ha beszélsz róla, én meg egész jó hallgatóság is tudok lenni. Vagy legalábbis megpróbálok nem közbedumálni - ajánlotta a legjobb tudása szerint. Bár erre keresztet is vethetett volna, általában nem tudta megállni, hogy kimondha amit gondolt, akkor és ott ahol gondolta.  

A képem épp a pokolban sül, olyan lehet, mint egy pizza, amit betoltam a kemencébe, miután telenyomták ketchuppal. Szükségem rá…Naná, neurotikus barom voltam világ életében, aki képes volt stresszelni rajta, ha félrement egy hang koncerten, vagy valaki nem kért autogramot Langtól, miközben mindenki máson végigment.
-Dehogy. Igazad van, most nem tenne jót.
Egy kartell rajtaütés talán eredményesebb lenne, mint valójában nem létező gibsonokat vágni falhoz egy seholsincs gumiszobában.
Azért kár, hogy ennyire megható dolgokat mond és amikor már összeszedném magam, mindig úgy érzem újra végigcsiszolnak torkomon egy smirglivel.
-Kösz
Suttogom szerencsétlenül lábamnak és nem sokkal ezután eláztatom magunk, úgyhogy ez a jelző egészen új magasságokba tör.

De még a kuncogásán nevetnék, mennyire szeretnék röhögni valamin, de mintha a hangra és hogyanra sem emlékeznék.
-Liam. Kitalálta, hogy a középső nevét fogja használni, és az, jó nagy marha. Toxikus maszkulinitás?
Azért megráng szám szegélye, ahogy ezt a szókapcsolatot hallom, még rázom rajta fejem, kevés dőlésszögben, mert ha nagyon mozogna, félek megint step táncolnának a falak.
Valószínűleg nagy szükségem volt a semmi bajra, mert kirobban belőlem az egész és nyögős-hüppögős sírással kötök ki a vállán, amikor az illúzió megint gonoszan rámkacsint, majd rendben? Azt mondják a mágusoknak vannak előérzeteik, hát minden zsigerem egyszerre sikítja, benne a csontjaimban buzog, hogy semmi sem lesz rendben. Éppen ezért akadok ki, tudom. Most löktek le a lépcsőn, tanulok járni, vették el azt, ami beindított bizonyos dolgokat, előásott rég eltemetett sebeket, amiket talán sosem fogtam fel. Egy semmi baj, és egy lány, aki dorombol, előhozza. Mindezek ellenére a lábaim úgy gondolják sok volt ez nekik mára, feladják, így is csoda, hogy tartottak eddig, mert zsebvilágozás után van, hogy meg sem bírok mozdulni. Gondolom megint az történt, mint amikor szemöldökön vertek, az adrenalin és stressz csak most kezd kiürülni és jut el néhány olyan alap testemnek, hogy fáradtság.
Lehuppanok, ő meg velem, az ölembe. Ez pont olyan pozíció, amit ha végigbőgne az ember mehetne egyenesen lúzerségi akasztásra.
-Tényleg tudod hogy kell vigasztalni.
Még a szokásos karcos félvigyor is befigyel, ami állítólag jól áll, meg sok mindennek nevezték már, de általában sikoltva és elfogultan, szóval nem hiszem, hogy akkora dolog lenne. De tény, hogy van benne valami hamiskás, ami szerethető. Összecsíptetem orromon mutató és hüvelykujjam, veszek két mély és néma levegőt, egy hüppőgő roham kizárva, a következőt lenyelem és villámgyors arctörléssel próbálom felfogni, hogy enni is kaphatok. Enni…
-Nem emlékszem mikor, de asszem nagyon régen. De most rögtön nem hiszem, hogy menne.
Ilyenkor totál összehúzódik a gyomrom és órákig rágok egy sült krumplit. Pedig izmot kell építenem Bishop mellett, úgyhogy kényelmes kocka életmód, téged is elsiratlak.
Mesélni róla. Kicsit fészkelődni kezdek, úgyhogy ha még az ölemben van, akkor ő is, de képtelen lennék úgy felidézni, hogy egy helyben vagyok, úgyhogy óvatosan lesegítem magamról, amit valahol azért eléggé sajnálok.
Aztán felpattanok és mint a mérgezett egér, elindulok faltól falig, félig behunyt szemmel, illetve a már említett csiptetős mozdulattal, ami segít nem újrabőgni. És ez fontos, nagyon fontos.
-Hosszú, de megpróbálom röviden.
Ennyivel minimum tartozom.
-Nyugodtan közbeszólhatsz. A lényeg, hogy Liam…ahh Dominic, ő nevelt, mármint úgy alakult, hogy csak ő volt nekem én meg eléggé ráfüggtem. Tudod nagy és erős báty, általában együtt lógtunk. Mindaddig nem mutatta jelét, hogy ez neki rossz lenne, amíg nem gurult be a jótékonysági koncert előtt, csinált egy nagyobb gebaszt, ugye otthagyta a bandát és eléggé nekem esett, olyanokkal, hogy tönkretettem az életét, mindent elveszek tőle, gyűlöl.
Itt megakadok, de egy sóhaj és a másik részlet is kibukik.
-Aztán ma megjelent, közölte, hogy Dominicnak hívják, de hiába próbáltam kiszedni belőle mi baja, szépen, pedig elég dühös vagyok rá, közölte többé sosem fogom látni, elvettem tőle ezt a lakást is, gyenge vagyok meg ilyenek, véletlenül összetörtem egy képét az igaz, mert neki volt anyja meg apja, mégis én vettem el mindent, szóval… Nem tudom volt-e már veled olyasmi, hogy meg voltál győződve valamiről, ami az életed alapkövét adta, aztán hirtelen minden követ összetörtek, vagy rájöttél, hogy amit hittél hazugság volt és végig egyedül kellett volna maradnod?
Itt állok meg egy pillanatra, mert érzem megint le kellene ülnöm, ha nem akarok belefejelni a bútorokba, keresem a Lilihez közel eső pontokat különféle szürke szédülésszigeteken át.

Ha eddig nem volt világos, ki lehetett a rejtélyes Dominic, most megkapta a választ. Próbált nem szisszenni a dolgon.  
- Oké, a névváltást nincs jogom kommentálni, valahogy én is Lili lettem a gimiben Naya helyett - ismerte el egy sóhajjal. - Tudod, a toxikus maszkulinitás az, amikor azt verik a srácok fejébe, hogy “Egy férfi nem mutat érzelmeket, mindig macsó, keménynek kell lenni, és a nőknek nem kellenek a rendes srácok” - válaszolt a kérdésre, még el is mélyítette a hangját ahogyan kifigurázta a jellemző dumákat. Mindegyiket hülyeségnek tartotta, a többséget alaptalannak. Bár valóban akadtak olyan nők, akiknek még ennyi idős fejjel is megkérdőjelezte a döntéseit, de igyekezett nem pálcát törni felettük.  
Aztán nem is foglalkozott mással, csak a fiúval. Simogatta, dorombolt neki. Igazából csak hagyni akarta, hogy kieressze a gőzt és ne kelljen közben egyedül lennie. Mindenkinek járt annyi, hogy támogatják ilyen és ehhez hasonló helyzetekben, nem? Bár valahol megvolt benne a bűntudat, hogy nem volt ő ott mindenhol, ahol lennie kellett volna. De most nem gondolhatott a saját nyomorára. Most Niel volt a prioritás, az ő érzései, az ő bánata.  
Majd olyan helyen kötött ki, ahol sosem járt. Nem húzódott el, és nem csak azért, mert teljesen lefagyott a szitutól. Tényleg nem akarta, hogy Niel most bármilyen értelemben is ellökést tapasztaljon. A fiú illata teljesen körbelengte, megakasztotta benne a szavakat... És mikor bátortalanul felnézett, csak a dicséretet és azt a mosolyt kapta. Hirtelen forrónak tűnt neki a szoba, ahogy az arcába szökött a vér. Csak annyira engedte el a fiút, hogy tenyereivel takarja lángoló arcát. A hirtelen érzelmi sokkra a fülei is cicafülekre váltottak, nem mintha ezt észrevette volna. Aprót nyávogott, ahogy megköszönte a bókot, emberi hang nem jött ki a torkán, inkább igyekezett elbújni, homlokát Niel vállára hajtva. Nem segített, csak még erősebben érezte az illatát, ettől az arca csak még vörösebb lett. Vajon Romy is így érezte magát, amikor zavarban volt?  
Aztán csacsogni kezdett. Ha másért nem is, hogy legalább a zavaráról megfeledkezzen.  
- Akkor kicsit később? - ajánlotta szinte cincogva. Ez nagyon nem illett hozzá. Valahol mélyen örült annak, amikor Niel végül letessékelte és inkább mellé ülhetett arra a pár másodpercre. Valahol azért nem annyira, mert egész kényelmes volt. Már neki. De így határozottan egyszerűbb volt figyelni is. Gyorsan letornázta a dorkóit és felhúzta a lábait törökülésbe. Úgy figyelte, ahogy Niel járkál. Nem csak a szemei követték, a füleivel is folyamatosan felé radarozott.  
- Ugh - szisszent fel ezt a sztorit hallva. Még ebben a tömörített változatban is eléggé keménynek tűnt. És azért sejtette, hogy Niel nem mondott el mindent, és nem is idézett szó szerint. De így a pánik is érthető volt, meg az elhagyatottság érzés is. Nyelt egy nagyot és figyelt tovább. Egészen az utolsó kérdésig. A szemei elkerekedtek, a szó a torkára fagyott ismét. Egy ilyen őszinteségroham után neki is illett volna hasonlót felajánlania. De hirtelen vattacsomó volt a torkában. Vagy legalábbis ő így érezte.  
- Adj egy percet! - kérte ahogy felpattant. A hátizsák még mindig rajta volt, úgyhogy ügyesen feltalálta magát a konyháig. Ott levette a hátáról és kipakolt. A vacsinak valót kérdezés nélkül tette be a hűtőbe. A medovik dobozát kinyitotta, és kiszolgálta magát egy tányérral, amire egy szeletet tehetett és egy villával. Az első falat után sikerült lenyugodnia is.  
- Bocsi, nem menekülni akartam a válasz elől, de ehhez nekem kell a cukor - fordult Niel felé. Aztán feltette magát a konyhapultra, kézbe vette a sütistányért. Nyelt egy nagyot. - Az érzés, amikor kihúzzák alólad a talajt... Ismerem én is - bólintott lassan. A cicafülei is egész lefelé fordultak ettől. Vennie kellett egy mély levegőt. Nagyon nehezen vette rá magát, hogy beszéljen róla. De ennyivel tényleg tartozott.  
- Én... nem egyedül születtem. Hanem egy ikerpár tagjaként. Három perccel vagyok... voltam fiatalabb a tesómnál - kezdett bele nagy levegőket véve. Azt sem tudta, hova kapjon a csapongó gondolatokkal, nehéz volt szavakba öntenie. - A legtöbben nem értik... Mármint az érzést, amikor már születésetek előtt össze vagytok nőve valakivel. Két nővérünk van, ők mindig egymással voltak szorosabb viszonyban. Mi pedig tényleg sülve-főve együtt voltunk Ilyával. Tizenkét évig. Aztán jött a blip... - na igen. Sok családot érintett. Majdnem mindet. Voltak persze, akik mázlisan megúszták, de nem ez volt a jellemző. - Az én családomban minden férfit érintett. A nagyapámat, a papámat... és Ilyát. Én meg ott maradtam tizenkét évesen. Hirtelen egyedül, a lényem másik fele nélkül. És hiába csinálták vissza, hiába jött vissza már két éve, ez nem ugyanaz. Nem az ikertestvérem kaptam vissza, hanem egy öt évvel fiatalabb testvért. Ahol ő tart, azt én már átéltem. És tudom, hogy ez neki legalább olyan rossz mint nekem. De nem tudok beszélni otthon erről, mert... Mindegy, nem rólam volt szó - rázta meg gyorsan a fejét. Be kellett kapnia egy újabb falatot a medovikból. Az a tömény édesség segített rajta. Nem sokat, de segített.  
- Inkább mesélj még - kérte egy keserű mosollyal. Most egy kicsit inkább hallgatta volna.  

A Naya teljesen új információjára pislogással reagálok, lehet valamelyik figyelmetlenségem közt siklott el az ő középső neve is, vagy amikor bemutatkoztak, annyi új volt, hogy csak a Lilia ragadt meg.
-Igen, persze, vágom, csak annyira megdöbbentett ez a szókapcsolat, rég találkoztam vele.
Hehegés közben megtúrom a hajam, úgyis lapos biztosan, jobban érzik maguk a hajhagymáim felfelé állva.
-Kellenek a rendes srácok?
Bólogatásaim közt azért ez kiszökik, mint fontos, közérdekű kérdés azok számára, akik a világegyetem legnagyobb rejtélyét tanulmányozzák, a nőket. Minden más persze-persze, aztán ha az ember férfi szeretne lenni, és úgy bőg, mint én, akármit csinál meg lesz bélyegezve, pelenka, szánalom, gyengeség és az összes trágya szinonima ami Domi pofáján csak kifért.
Legalább hitelt adok szavainak és a karjaiban sírom el magam, az erősek nevében, ha nem huppanunk le és ő az ölembe, talán abba se hagynám egy darabig, annyira lelken üt, hogy semmi baj, itt van, törődést mutat.

De mint azt a szemöldök verőknek is kihangsúlyoztam, eléggé vonzódom az ellenkező nemhez, úgyhogy Domi valahová a fenébe vándorol gondolatban, amíg az ölemben ül, biztosan, vagy ahogy eltakarja az arcát, mintha kínos lenne. Legalább megtörlöm az enyém, ne árnyékolja a “rosszfiús vigyort” az a néhány megszökött könnycsepp. Amikor…Cicafülek?
Kővé dermedten meredek rá, pont remek rálátásom nyílik, mert elbújik a vállamban, én meg kocka létemre elég sok hasonló jellegű animét láttam és még a szókapcsolat is beköszön a nyávogással “neko chan” hangosan akkor se mondanám ki, ha kínoznának, így azonban elég sok pixel áll össze fejemben perverz gifekké.
-Húha…ez tényleg?
Automatikusan elindul felé kezem és ujjammal megbököm, hacsak el nem húzza, vagy gyorsabban hajol odébb az én lenyűgözött piszkálásomnál, ami igazán nem hosszú, éppcsak megérinteni merem, azt is úgy, mint aki először lát “tündért” életében, de hogy ne túlozzunk először lát igazi macskafüleket lányon, úgy, hogy nincsen con.Vissza lehetne pörgetni az időt addig a pontig, ahol a fül megjelent és ő felnyávogott?
-Oké
Jelentem ki pislogva, most az étel az utolsó dolog, ami izgat, viszont vissza deportálok a valóságba és némi járkálás meg pár mondat jut a nyomoromnak is. A végét nyeléssel fejezem be, de úgy teszek, mintha ez is valami mellékreakció volna, a füle, ahogy hegyezi közben pillanatra kizökkent, és ha kérdezné lehet nem tudnám megmondani hogy hívnak.
De a konyhába már határozottan követem, pedig ennyi mondat is elég volt, hogy visszatérjen a meg akarok halni érzés. Ha ez egy anime lenne, vagy disney, felhő manifesztálódna fejem felett és éppen elkezdene esni.
-Aha, semmi gond. Én is megkóstolom.
Nem bajlódok tányérral, csak lecsippentek belőle egy kisebb darabot, úgyis fél óráig ezt fogom rágni. Valahogy sejtem, hogy nem véletlen a süti riadó és immár elhúzott szájjal sajnálom, hogy ő is. Az emberiség nagyrésze így járt, persze, aztán a katasztrófa úgy tűnik nálam is csak holnapra tette el magát.
Azért durva, hogy lekonyul a füle, mármint tényleg, valóban és az ember csináljon úgy, mintha nem akarná megfogni. Becsukom a szám, amikor észlelem, hogy tátva maradt.
-Igen…az ikrek persze más lehet, de ez nálunk is megvolt, legalábbis azt hittem. Olyanok voltunk mind Ed és Al az FMA brotherhoodból, odaadtam volna érte a fizikai testem.
Megrázom fejem, mert nem kell megint egy újabb roham, meg ez talán így kurvagáz hasonlat is volt, lehet nem is tudja mi az az FMA és különben is ő mesél. Határozottan szarul kezelem a traumát, na ezért nem voltam hajlandó depresszióba esni.
A blip, itt biccentek, kieresztek egy sajnálom sóhajt.
-Ráadásul egy olyan korszakában tűnt el, ami elég nagy szakadékot hagy az emberek között, mert húsz és huszonöt között sincs annyi különbség, mint pont nálatok volt. Baszki, sajnálom. Mert? Mindenki neki örül és tökre nem számít, hogy neked más formában jött vissza? Persze nem tehet róla és nem mutathatod ki neki, hogy ez neked mennyire más.
Elfogy a kezemben olvadó édesség, szóval lerágom róla a morzsákat, lehet önző lenne belekapaszkodni Lili blipjébe…
-Megölsz ezekkel a fülekkel!
Zökkentem ki egy pillanatra, mint aki rohadtul szőnyeg alá söpörné “Dominicot” most már hogy fülei is vannak. De megintcsak szemétség folyton ekörül keringeni. Vannak fülei Niel, dolgozd fel, vannak fülei és ez nem egy anime!
-Neki is valami ilyesmi gondja van, de én meg akartam beszélni. Csak pont azt csinálja, mint az anyám egész életemben és a közöny ahogy Dumbledore mondta rosszabb a gyűlöletnél.
Erőltetek le torkomon egy újabb gombócot. Fülek!
-Sajnos a tesód pont nincs olyan korban, de…tudtál beszélni vele?
Pontosan nem tudom hány éves Lili, így kiszámolni se az ikre lemaradását, de elég durva lehet, hogy elvesztette a szó “iker” lényegét.

Kuncogott a reakción, de csak halkan. Nem akarta elterelni a témát. Aztán bólintott.  
- Jó, nyilván függ, melyik lányt kérdezed, de akinek nem kell a rendes srác, azzal jobb is nem összeállni. Szerintem. Én például biztosan nem állnék össze olyan fiúval, aki kezet emel rám - jelentette ki magabiztosan. A bántalmazás neki mindig elég vörösvonal volt. De mondjuk nem is volt tapasztalata. A nagyszülei, a szülei, a nővére... mind szinte mesébe illő szerelmi történetek voltak. Már azt csodálta, hogy egy családon belül négy ilyen is összejött. Éppen ezért ő nem is igazán mert keresgélni. És a könnyűnél is könnyebb volt a blip után mindent a gimnasztikára fognia. Többek között azt is, miért nem volt ideje a fiúkra.  

Talán ezért is érte akkora sokként, amikor Niel ölében landolt. És még ez sem hozta volna annyira zavarba, mint érezni az illatát ilyen közelről és megkapni azt a mosolyt. Azt az átkozott mosolyt. Teljesen elvörösödött tőle, próbált elbújni is, csak épp nem a legszerencsésebben. Kezdett még jobban elveszni az illatában. Olyannyira, hogy a kérdést nem is értette, ameddig a füléhez sem ért. Beleborzongott és közelebb húzódott hozzá. Az... érzékeny pont volt. Már nem is takarta az arcát, csak Niel vállába kapaszkodva várta a folytatást.
Ami a csacsogásának hála elmaradt. Na ezek után minden erejére szüksége volt, hogy tényleg koncentráljon. A fülecskéiről el is feledkezett közben. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, ha eszébe jut eltüntetni őket!  
Amikor a konyhába ment, örült is annak, hogy Niel követte. Annak is, hogy nem szólt rá, amiért ennyire önjáró üzemmódba kapcsolt, és azért sem, hogy csak ennyire könnyedén felült a konyhapultra. Odahaza már legalább hárman sikítottak volna rá, hogy ne másszon fel mindenre.  
Bólintva adta oda Nielnek a dobozt, hogy abból nyugodtan vegyen magának. Végülis neki hozta. Romy érdeme volt mondjuk, ő csak futárkodott hozzá. Aztán mesélt. Nem túl összeszedetten, azt el kellett ismernie.  
- Azt a mesét nem ismerem... De értem a célzást - bólintott egy mosollyal. Aztán tovább mesélt, az egésznek a borzalmas részét, ami folyamatosan rágta belül, ami miatt menekült otthonról, ami miatt még mindig élsportoló volt és nem hagyta abba két éve...  
- Nem egészen... De olyan, mintha mindenki szerint ez rendben lenne. És megértem. És közben borzalmas testvérnek érzem magam, mert a papának és Dedushkának én is ugyanúgy örülök, csak neki nem tudok, de... Ez így valahol nagyon nincs rendben. Soha nem voltam a családomban ennyire egyedül. A legidősebb nővérem 26 és már elköltözött, a középső 24... Vele egy szobán osztozni nehéz menet volt, mégiscsak 5 év van köztünk. De abban az öt évben, ameddig a blip tartott, hárman voltunk, akármilyen korkülönbséggel. Visszakaptam az ikertestvérem, én most 19 vagyok, ő 14. Ez... ez így nem fair. Sem vele, sem velem. A barátainak egy része vele egyidős, persze. Egy másik felük velem... Vagyis már nem annyira tartjuk a kapcsolatot. Másik gimibe mentem, és leszoktam a középső nevem használatáról. Most már nem zavar, de régen mindig Ilyához kötődött. Akkor még mindketten a középső nevünket használtuk - tette hozzá. Az, hogy váltott... a névhez túl sok fájdalmas emlék kötődött. - A családom boldog. A szüleim örülnek egymásnak, és annak, hogy teljes a család. Ilya és a hozzá hasonlók kapnak segítséget az iskolában... Én pedig próbálok jó képet vágni az egészhez, mosolyogni és úgy tenni, mintha rendben lenne. Nem szeretném, hogy rosszul érezze magát olyasmiért, ami nem az ő hibája - rázta meg gyorsan a fejét és meredt maga elé. Szívesebben figyelt volna Nielre megint, az ő történetére, az ő véleményére. Csak aztán felhívta a figyelmét a füleire.  
- Mi?! - sikkantott fel és gyorsan letette a tányért, hogy megtapogassa a kobakját. - Ne-ne-ne... Nagyon kiakaszt? - kérdezte megszeppenten. - Most nem fogom tudni eltüntetni, ne haragudj... M-majd megmagyarázom - ígérte, bár nem tudta még, hogyan. Őszintén? Nos, illett volna, ha már Niel itt varázsolgatott a közelében. Akkor ez igazán nem üthette ki nála a furasági biztosítékot. De látta már az egyik nővérét pofára esni, ő jobban szerette titkolni a mivoltát, ha nem tudta biztosan a fogadtatást.  
Aztán figyelt, leginkább arra, hogy Niel hogyan érzi magát ettől az egésztől.  
- Még lehet, hogy mindkettőtöknek túl friss a seb - ajánlotta egy bátorítónak szánt mosollyal. Azért közben a kezeivel igyekezett legalább lelapogatni a füleit. Majd jött a kérdés arról, ő már megejtette-e a nagy beszélgetést a tesójával. Le is sütötte a szemeit.  
- Tudom, hogy ő is szenved és őt is zavarja, de... Tudod, attól félek, ha ezt az egészet kimondanám, ha mi ketten beszélnénk erről, azzal az illúzióját is összetörném annak, ami valaha volt - ismerte el egy sóhajjal. Egyre kisebb gombóccá húzta magát a konyhapulton. - Azt hiszem, pont nekem nincs jogom a magas lóról beszélni, nemde? - nevetett fel keserűen. Nem érezte úgy, hogy jogában állt volna ítélkezni bárki felett. Bár határozottan ellenezte a kivitelezési módot, a pontos tartalmat meg nem ismerte. De valahogy Niel bátyját végérvényesen elásni a süllyesztőben, nos, eléggé kettős mércének hatott volna.  
- Nem egészen értem, hogy volt ez köztetek. De valaki egész világának lenni hatalmas tehernek tűnik - jegyezte meg halkan. - Ne haragudj, igazán nincs jogom ilyeneket mondani. Főleg, hogy én is elmenekültem otthonról. Ha igazán magamba nézek, akkor nem a nővéremmel közös szoba vagy a suli közelsége miatt, hanem hogy ne kelljen szembenéznem ezzel az egésszel. Nem akarom, hogy ez egyszer ebben a formában robbanjon ki nálunk is - ettől még a hideg is rázta. Ismét megrázta a fejét. Ennek nem róla kellett volna szólnia.  
- Tényleg inkább mesélj magatokról. Milyen volt régen, hogyan lett ő az, aki nevelt? Mi történt a szüleitekkel? - kérdezett inkább, hogy egy kicsit tényleg csak hallgatnia kelljen.

Csak a közvéleménykutatás miatt, felmérés, mintha nem nekem kellene az infó, hisz ott vannak a tizennégy éves tinilányok, akik Tommal, Langgal, vagy egyenesen Liammel shippelnek.
-Annak el is törném a kezét
Borul egy percre a kedv-felhőzetem, már csak a gondolatra is, hogy létezik az a fajta, aki kezet emel.

A fülek aztán elég sok képzettársítással járnak, nem elég az ölben ülős durmolás, hogy érzelmi hurrikánozás után teljesen más gondolatvilágba essek-már követni sem tudom, de a körhinta tovább száll, megszedve magát  vággyal is most már.
Kár, hogy Dominic még látatatlanban is beleugat, pedig nem fogtam fel teljesen, hogy ezek a fülek…

A konyhában szíven üt, hogy lett mesézve az ANIME, de kurta pislantással napirendre térek felette, képzeletbeli keresztet vetve szegény, zseniális FMA-ra és minden figyelmem rá irányul.
Biccentek, hogy ez valahol nincs rendben, hozzáfűzve néhány gondolatot, ami azt hiszem távolabb sodor Liamtől.
-Te nem azt a tesód kaptad vissza, akit szerettél volna. Igazából a szüleidnek kellene észrevennie, nem annak aki a blip utáni sokkból ébredezik és ja ismerős a lelkiismeret furdalás, ha olyasmit gondolsz, ami miatt rosszul érzed magad, hogy inkább halt volna meg, mert akkor nem az egész emlékét teszi tönkre, el lehetne engedni.
Mondom ki, először saját cipőmnek, aztán óvatosan felsíndítok rá, ehhez mit szól, mielőtt újabb baromságokkal bombáznám az elblippelt tesóját illetően. Biccentek, mennyire nem fair, meg ezen a középső név dolgon, úgy tűnik valami fétis, ha valaki “élet”módot, vagyis helyzetet vált, nekem mondjuk ennyi se jutott, a Nielből kell megoldani.
-Ti nem kaptok? Úgy tudom voltak a hátramaradottaknak is csoportok. Hát, ez rendes tőled, csak mi lesz ha ez a mosoly egyszer lefagy és hozzávágod az igazságot? Hirtelen és olyan erővel, ami megmásíthatatlan következményekkel jár majd?
Azt, amit Liam csinált Dominicként nem tudom a “skizofréniájára” fogni, még ha van is benne logika, most már cseszhetné a térden csúszva sajnálomot, érzem, hogy valamit eltört, vagy amikor én léptem rá véletlenül a képére, szétszakadt az a Niel és az a Liam is, akit egyszer mindketten ismertünk.
Ezekből aztán megint kizökkentenek a fülei, érzem, hogy valamennyi vörösség megszállja az arcom, miután már kezdett vissza sápadni.
-Ja, nem úgy…Hanem szexi.
Vigyorgom az oldalsó konyhafalra, tök üres, minden halott körülöttem, de nekem azon jár az eszem, hogy tulajdonképpen mennyire izgató egy igazi cicafül, ami ebben a helyzetben abszurd és talán perverzebb, mint szeretném. Amíg bámulom a falat, ő zavarban, rásandítok, próbálom eltünteti képemről ezt a mosolyszerűt, nagy levegőt venni.
-De nem kell eltüntetni. Jól áll, izé, tetszik, szóval…hol is tartottunk? Blipp?
Biztonságon téma, nem is érintett, mert akkor még volt egy jófej bátyám. Egészen addig, amíg kettős mérce nem kerül a dologba, mert itt érzem, a vér újra visszatér, hogy megint más agyterületeim bolygassa. Francba már, ennyi ingadozást nem lehet követni.
-Mindkettőnknek? Milyen sebe van neki? Az égvilágon semmit sem csináltam. 21 év után kijelenti, hogy neki baj volt az én létezésem? Kértem volna bocsánatot, hogy megszülettem, vagy törődött velem? Az ő döntése volt.
Csattanok fel, dühösebben mint szeretném, pedig nem rá kellene felemelnem a hangom, vissza is veszek úgy, hogy a konyha másik végébe húzódom és újra a cipőm bámulom.
-Ne haragudj csak nem érzem úgy, hogy ezt jól kezelte. Ha neki teher volt megbeszélhette volna velem, talán jobban értem emiatt a tesód helyzetét, mert ha csak hirtelen elszakítod magad tőle az neki elég…meredek lesz. Persze te nem csinálnál olyat és vágnád a szemébe olyan stílusban és hidegen, hogy szart sem ér, de ha már tönkrevágja az életem legalább tudnám miért.
Egészen elcsendesedem, próbálom legyűrni ezt a fojtó igazástalanságot, a haraggal vegyes gyűlölet szikráit, de túl hirtelen rontott nekem Liam, ezt a képet már nem fogja tudni összeragasztani. Nem mintha akarná, ha most megbeszéltük volna, azt mondja, most én segítsek neki, odaadok bármit, leszek a bátyja, kérdezés nélkül kötöm be a cipőfűzőjét, a sebét is kimostam volna, vagy ellátom a nyakán azt a foltot.
-Nem arról van szó, hogy teljesen életképtelen vagyok, ez hülyeség.
Dünnyögöm hozzá valamennyire sértődötten, hogy ő is így gondolja, Lang és Tom biztos nem ezt mondanák, folyton kiröhögtek, mindent túl tökéletesen akartam. Megrázom a fejem, kicsit összekavarodnak a padlócsempék, úgyhogy gyorsan behunyom szemem, hogy ne induljanak meg.
-Az illúziók veszélyesebbek, mint az igazság és jobban fognak fájni, ha eloszlanak. Ő akarta, ő vált azzá, senki sem kérte rá és ha véget akart vetni akkor nem egy kibaszott szakadékba taszítja a másikat, ilyen ócska módon. De rendben, legyen neki igaza, jobb egyedül, így volt ez mindig, csak hülye voltam észrevenni. Neki volt anyja, meg apja. Én miért nem voltam olyan “kicsinyes” és “gyerekes” hogy a szemére vessem? Én vettem el mindent, mi?  
Nem hiszem, hogy Lili ilyen lenne az ikrével, az, hogy elmenekült, valahol érthető, ugyanakkor hasonlít is erre, de a hogyan elég fontos kérdés, nem égetett fel mindent maga mögött.
-Egyszerűen le kell zárnom nekem is és megkeményednem, ahogy mondta. Semmi vidám nincs benne, lehet hogy ez nem is Brotherhood, csak képzeltem. Apánk meghalt, de ő is Liamot szerette, most is a képéért jött vissza, nem miattam, a halott apja érdekelte. Én nem emlékszem rá. Az út oda is röhejes volt, egyikben sem volt emberség, csak azt hittem benne van, mert az anyánk kiválasztotta, őt fogja tanítani, Liam azért állt mellém mert nem lett volna senki. Csak ő, néhány szerzetes, Wong, de ő a világot mentette meg mindig és az nyilván nem én vagyok. Anyánk csak vele törődött, én miért nem akaptam ettől rohamot? Szegény Liam, hogy őt szerette az anyja? De nem baj, jó volt ez így, egyedül, csak azt a pár jó emléket hagyhatta volna, amikor elhittem, hogy valakinek fontos vagyok. Fenét! Mindegy, bocs…
Nem vele akartam nyers lenni és ráhányni a szemetem, sok mindenben igaza volt Dominicnak és a könnyeknek nem feltétlen van helyük ebben a sztoryban, még ha tudom is, elcsesztük mindketten, én hagytam helyet nekik, ő meg most irtotta volna belőlem, amikor már késő, mert mindent elleptek.

- Majd neked adom az első sorszámot - mosolygott Niel válaszára. Nem számított tőle ilyen agresszív reakcióra. De azért nem nevezte volna kellemetlen meglepetésnek. Mindenesetre meg tudta ő védeni magát, ha akarta.  

- És lett volna jogom bármi ilyet követelni? - kérdezett vissza, mosolyában keserűséggel vegyes hálával. Hálás volt, hogy a fiú ennyire kiállt az ő igazáért, még ha ebben a szituációban nem is volt. - Ilya számára nem telt el idő. Pontosan azt a testvért kaptam vissza, aki hiányzott. A különbség az, hogy én eltemettem és öt évig gyászoltam, miközben számára egyetlen perc sem telt el. A szüleimnek ugyanúgy a gyerekük. A nővéreinknek ugyanúgy az öccsük. Csak mi ketten szorultunk ebbe a légüres térbe - magyarázta a dolog igazi plánéját. Ami miatt borzalmasan érezte magát, ha túl sokat gondolt rá. Amiért inkább nem gondolt rá. De látta Niel ábrázatát a hasonlóan kegyetlen, hasonlóan sötét gondolatokkal. Úgyhogy úgy döntött, ő sem fogja rejtegetni előtte és felajánl egy újabb darabot a saját sötétségéből. - Maradt volna halott, ha már eltemettem, tűntem volna el inkább én vagy ketten együtt... - olyan gondolatok, amiket senki másnak nem mondott még ki. Romynak sem. Pedig vele tényleg mindent megosztott.  
- Volt segítő csoport a gyászhoz. Ahhoz nem, mit kell csinálni, ha ikrek voltatok, de hirtelen nem - rázta meg a fejét őszintén. Pedig jó lett volna egy ilyen csoport. Bár kicsit az anonim alkoholisták jutottak erről eszébe. - Nem tervezek ilyet csinálni - rázta meg a fejét a feltételezésre is. A hideg is rázta ettől. És tudta, hogy először magában kellett lemeccselnie ezt a kört. Ez nem a testvére hibája volt vagy másé. - De akkor nálatok ez történt? Titkolózott előtted, majd rád borította az összes elzárt feszültséget? - kérdezett rá kertelés nélkül. Niel még mindig szeretett rébuszokban beszélni, ő pedig jobban szeretett tisztán látni, mint találgatni. És tudta, hogy ez egy kicsit, na jó, nagyon, fájdalmas lehet. De itt volt, és nem kellett egyedül harcolnia.  
A komolyságból a füleire vonatkozó megjegyzés zökkentette ki. Hirtelen csak zavarba jött tőle, ami nem segített a kontrollon, már ami az átalakulását illette. A kezdeti sokkból a válasz egy másikba lökte. Szexi? Ezt se hallotta még. Szép lassan húzta le a kezeit a cicafülekről. Niel pironkodását nézve az ő arca is egy-két árnyalattal vörösebb lett. Kész szerencse, hogy a süti itt volt a közelben.  
- Azért ennél jobban nem változnék most át - motyogta zavartan, csak hogy kicsit elüsse a helyzetből eredő más jellegű kérdéseket. Szerencsére Niel is partner volt és visszatérhettek a bliphez. Bár, hogy ez mennyire volt szerencse, abban egyáltalán nem volt biztos.  
- Nem ezt mondtam! Ne érts félre, nem keresek neki mentségeket. Amit csinált, arra neki kell magyarázatot adnia. Én elképzelni sem tudom, hogy ilyeneket vágjak a testvérem fejéhez. Ha igen, akkor sem gondolnám komolyan. Ha ez neki ennyire bekattant, akkor valami volt a háttérben, ami átlökte a palánkon. Csak azt mondom, vannak dolgok, amikről nehéz beszélni. De teljesen egyetértek abban, hogy ezt idióta módon csinálta, és jönne neked legalább egy magyarázattal - válaszolt a saját lendületével. Nem akarta, hogy Niel félreértse. És abban is biztos volt, hogy neki nem volt szándékában egy vadidegennek költeni semmiféle mentséget. Voltak dolgok, amikre szerinte sem volt bocsánat.  
- Mondd ki nyugodtan, hogy egy vadbarom volt. Ilyeneket a fejedhez vágni - csóválta a fejét, hallva pár részletet az elhangzottakból. - Nem fogom elszakítani magam tőle. Nekem ő örökre a másik felem marad. A közös nyelvünk akkor is megmarad, ha már nem tudjuk kimondatlanul, mire gondol a másik. Ez hiányzik. De soha nem büntetném érte. Ez a fajta elszakadás és hídégetés szerintem valami olyan problémára utal, ami nem kimondottan neked szól, csak te álltál hozzá a legközelebb. Simán lehet, hogy fél róla beszélni vagy megfogalmazni sem tudja. Vagyis, itt most magamból indultam ki, mert én is neked tudtam először megfogalmazni, mi zajlik le bennem a tesómmal kapcsolatban. Pedig nekem két évem lett volna rá - tette hozzá gyorsan. Meg is rázta a fejét. Nem, és nem volt hajlandó védőügyvédet játszani valakinek, akit nem is ismert. Bár pont emiatt temetni és becsmérelni sem tudta.  
Niel ábrázatát látva elgondolkodott, hogy olyasmit mondott, amit tényleg nem kellett volna. Leugrott a pultról és odasétált hozzá, hogy átölelje megint.  
- Nem ezt mondtam. Az, hogy valaki a teljes világodat jelenti, nem életképtelenség. Csak annyit jelent, hogy mindennél jobban szereted és felnézel rá. Nekem az ikertestvérem jelentette a világomat. Még most is ő a fél világom, hiába vagyok képtelen úgy kommunikálni vele, ahogyan szeretném. És egyáltalán nem tartom magam életképtelennek - válaszolt őszintén. Picit elhúzódott, és rámosolygott a fiúra. Egyáltalán nem gondolta, hogy ez gyengeség lett volna. A másik oldalnak teher, talán több, mint amire vállalkoztak. És ezt le kellett volna kommunikálni. Ebben is egyetértett. De hogy ettől a másik fél életképtelen lett volna? Nevetséges.  
Csak hallgatta a következő kitörést ilyen közelségben. Folyamatosan felé kagylózott, bár a hirtelen hangosabb mondatokra azért ebben a formában összerezzent. És ahogy hallgatta ezeket az érzelmi hullámokat és völgyeket, az ő gyomrában is felgyűlt a gombóc.  
- Niel! Niel, figyelj rám - kérte, miközben kezeivel elkapta és maga felé fordította. És igen, tudta ő, hogy egy kicsit túl közvetlen, egy kicsit túl bizalmas volt. - Ez így ebben a formában nem igaz. És szerintem valahol te is érzed. Ezek tipikusan olyan sallangok, amiket akkor vágnak valaki fejéhez, ha bántani akarják. Ez önmagában szemétség, igen. De egy szó sem igaz belőle. Tudom, hogy Tőle ez fáj. De egyáltalán nem igaz - kezdett bele a magyarázatba. Dominic, a családjuk, az apró részletek a múltjából... ezek fájdalmas igazságoknak tűntek. És egyáltalán nem akart úgy tenni, mintha tökéletesen értené és átlátná. - Amiről most beszélsz, amit ő csinált veled, annak semmi köze az erőhöz. A gyenge ember lök el magától másokat, hogy ne fájjon. Az igazi erő abban van, hogy ezek után is képes vagy őszintén kötődni, mosolyogni, törődni másokkal és a barátaiddal. Ez nem gyengeség. Akkor lennél gyenge, ha őt próbálnád utánozni. Nem érné meg. Én tényleg, őszintén sokkal nagyobb erőt látok abban, ha képes leszel teljes szívedből nevetni velünk. És nem azt kell várni, hogy ne fájjon, hogy ne érezd. Nem baj, ha fáj. Azt jelenti, hogy érzel. Hogy mersz érezni. És ennek ellenére is a saját utadat járni. Nem az övét, vagy amit ő várna tőled - talán egy kicsit keményebb volt, mint feltétlenül kellett volna. Szusszant egyet és úgy nézett fel Nielre ismét.  
- Mi itt vagyunk neked. Romy, én, szerintem Kaine is. A banda. Nem vagy egyedül.

Ha tép nekem sorszámot, beállok saját kezükkel ütni agyon őket, bár nem hiszem, hogy Lili bárkit is ismerne, akin levezethetném haragom ahelyett, hogy olyan gibsonokat csépelek, amik valójában papírzsebkendők.

-Nem követelni, de visszavágyni dolgokat igen.
Toldom hozzá apró mosollyal, mert a világ gyakran elvárja a lélektelen, vagy erőltetetten pozitív hozzáállást, hamis mosolyt és erőt, miközben egy-egy félmondattal, tekintettel, vagy utalással igenis ki lehet fejezni, ha valami nem olyan egyszerű, mint első látásra tűnik. Néha több rejlik egy-egy félresikló pillantást mögött és nem kétlem, hogy Dominicnál is ez a helyzet, épp csak van aki megengedi, hogy segítsenek, mással nem lehet mit kezdeni.
-Ez bárkit megzavarna, emiatt ne érezd rosszul magad. És persze, de ugyanúgy bizarr lehet neki is, ő is elvesztette az ikrét, kapott egy nővért, te kaptál egy öcsit, valahol egész hátborzongatóan hasonló ez a mi alap problémánkhoz, csak nem akarom, hogy így végezzétek, ezért kéne róla beszélni.
Remélem nem értettem félre, hogy a tesója fiú, ha igen, akkor legfeljebb újabb égősor a karácsonyfán. Ma leértékelve adom az érzelmeim, amit jó esetben dugdosni illene, pult alatt árulni.
Aztán ő is kimondja, legalább nekem, amit a testvérének kegyetlen lenne, ez a különbség a Dominic sztorynk között, hangosan és megélve a gondolat mögött lappangó gonoszságot. Igazságtalan, de mégis. Tőlem is az volt dühből hozzávágni a halott apánk kapcsán, vagy szembesülni vele, hogy a bátyám egész gyerekkorától így gondolhatta. Lehet vannak párhuzamok, de hatalmas különbségek is. Gyászosan biccentek, mélyen a szemébe nézve, szinte biztatva, ennek a féltáglának mondhatja, elnyeli, soha nem adja vissza másnak.
-Igen, igen így kevésbé lett volna felkavaró, azok után, hogy neked tényleg el kellett veszítened őt. Sajnálom Lili…
Ha hagyja én ölelem meg most őt, ahogy eredetileg is lennie kellett volna és örülök, hogy alacsonyabb, valakinek a fejére tudom tenni az állam, a képregény is csak akkor jut eszembe, ha vészes közelségbe kerülök a füleihez, az megint újabb idétlen kérdéseket fog bennem felvetni és egy kisebb sokkot is, amibe hirtelen zúdulok majd a lelkiekből.
-Igaz. Bár, nem hiszem, hogy ti vagytok az egyetlen ikerpár, akivel ez történt. Lehet, hogy az is segít kicsit, hogy most megbeszélheted…jobb híján velem. Nekem segített.
Főleg ha hagyta magát megölelni, CICAFÜLEKKEL!
-Aha, nálunk ez volt. Azt hittem ő a világ legerősebb, legönfeláldozóbb nagytesója, mígnem belehányt az arcomba. Elpattant neki valami és emiatt a banda is majdnem szétesett.
Vonom össze szemöldököm egy percre, ha még az önző dolgokat félre is teszem, csak engem érintett, majdnem szétbarmolta a pillangókat. Ráadásul fokozta és mélyítette az “élvezeteket” most már ott tartunk mindent elveszek tőle.
-Ennél jobban?
Zökkenek ki megint a cicasága kapcsán, mert valahogy azt hittem a képesség megrekedt ebben az animés értelemben és nem tud cicafarokkal is megbolondítani, de valószínűleg alábecsültem a mutációját és lehet egy egész nagymacska lenne belőle, ha úgy döntene. Szeretném elmondani mennyire király és remélem nem voltam szexista, de éppen eléggé zavarba hoztam magunkat ahhoz, hogy vele együtt bámuljam a mennyezetet, vagy a süteményt és próbáljak vissza sápadni. Nekem nem áll olyan jól a paradicsom ötven árnyalata, mint neki.
Kicsit rá is hurrogok, amit lehet nem csinálnék, ha Dominic nem járt volna násztáncot az én idegeimen is, de rojtosra taposta a végeit.
-Elhiszem, de semmi kapaszkodót nem adott. Olyan volt, mint egy vastag jégréteg, amin csak elcsúsztam és pofára estem. Bármivel próbálkoztam…
Megrázom a fejem, kiábrándító újra és újra felidézni mi volt itt délután, ha egyáltalán este van már, a zsebekben mindig elvesztem időérzékem.
-Az volt. Jah, én is azt hittem, bár nem voltunk ikrek. De miután felnőttem már nyilván nem ő kötötte a cipőfűzőmet, lehettünk volna. Én próbáltam lefaragni a különbségeket és elviccelni, ha azzal jött mennyivel jobb mágus nálam. De rohadtul nem adom meg neki azt az örömöt, hogy így is maradjon! Igen, te ne bántsd, mert jobban fog fájni, mintha hallgattál volna. De nekem elmondhatod.
Kissé vállat rántok, hogy a hídégetés talán nem miattam van, egyszerűen rajtam vezette le a feszültségét, de a felelősséget akkor is vállalnia kell. Nem vagyok szent, vagy hős, de még ha az utóbbi útra adnám is a fejem vannak azok a túl mély sebek, amik nem hegednek be mosolyokkal, bocsánatkérésekkel és ő felnyitotta a régieket is. Az őszinteség ordas varratai.
Az életképtelenségem is fáj, valahol érzem a nem vagyok elég jót, mert soha a büdös életbe nem voltam, már azzal indultam. Kigolyózták a gyengébbet. Amikor Lili hirtelen ott terem előttem, megint, próbálom megőrizni nyugodt vonásaim, egyenletes légzésem.
-Nem is vagy. Lehet, hogy ő úgy gondolta a kötődés azt jelenti, hát sikeresen elvágta magát tőlem. Mindegy.
Rázom meg fejem, hogy nem fontos, borzasztó lenne megint valam bőgős állapotba kerülni, pedig a tüskét nem szedték ki, csak ragtapasz került a sebre. Senki más nem is tudná, csak én magamnak, kihúzni végleg.
Amikor összerezze,n próbálom magam visszafogni, tényleg nem őt akarom bántani, vagy rádörrenni, annyira igazságtalan, hogy nem Domi hülye feje van itt, vagy legalább a műgibsonok, hanem ez a tekintet és fül, szavai beszöknek a kihagyott, vagy túltolt levegőszünetekbe.
Marad fejem a tenyerében, tágra nyílt szemeim az övében.
-Hát igen, valószínűleg ha más mondja, kiröhögöm. Azért fáj, mert van benne igazság. Még ha ebben a formában hülyeség is…
De ez megváltozik, már most megváltozott, ahogy a szemébe nézek és a könnyek helyett elszántság von pajzsot az újabb kikivánkozó érzelmek köré.
-Nem tudom…Képes leszek? Persze nem szeretném elveszíteni ezt, igazad van. A bandát, vagy a Mi casát, már jól ejtem…de erősebb akarok lenni, és nem függni tőle, mert ez ebben a formában túlságosan fáj nekem is.
Mondom ki, ez az igazság, még ha szemérmesen le is ereszkednek pilláim, mintha lehúznám redőnyeim az ő tekintete elől.
-Tudom… De nektek sem akarok teher lenni. Igazából nem gáz az egyedül, mindig is introvertált voltam. Csak ebben a házban nem tudok maradni. Ugyanakkor tényleg nem leszek teher, valószínűleg addig bolygatom majd a teret, amíg vágok egy portált Wonghoz, valahonnan. Nehéz lesz egyensúlyban tartani a bandát, mágsukodást, de így nem fogok rá gondolni, vagy az anyámra.
Pislantok újra a szemébe ünnepélyes szomorúsággal, hogy kemény idők következnek, idők, amiben nem lesz helye agyalásnak.