That's what she said

Hiába voltam már több, mint fél éve ebben a világban, sok minden még mindig újszerűnek hatott, sok mindenre gondoltam azt elsőnek, hogy ismerem, aztán itt teljesen más funkcióval működött. Még csak azt se tudtam volna igazán megerősíteni, hogy a kólának ugyanolyan kóla íze van, mint a másik világban volt. Ez okozott nekem némi zavart még mindig, így nem csodáltam, ha furán méregetnek vagy megpróbálnak segíteni, mintha egy óvodás szintjén állnék.
Újabban, ha nem motoszkált bennem a valamit csinálhatnék, akkor kedvenc időtöltésem volt nézni a tévét vagy feküdni az ágyamon és zenét hallgatni. Nem beszéltem igazán túl sokat, de túl keveset sem. Azért a csöndes gyilkost még nyugodtan rám aggathatták volna, egyszerűen csak nem éreztem késztetést, mint Laze, ha a lányok is itthon vannak, hogy nagy dumásan produkáljam magam. Ő ezt tette, engem pedig némiképp bosszantott. De már haladás volt, hogy nem akartam menten a csapba fojtani. Amikor ide került, le sem tagadhattam volna, mennyire erős ellenszenvet váltott ki belőlem, én pedig késztetést éreztem arra, hogy megmutassam neki, hol kezdődnek az ő határai - leginkább az ajtón kívül - és hol a minden más. Pedig én sem voltam még olyan túl régóta itt.
Bosszúsan horkantottam fel, ahogy meghallottam a hangját, hogy a kezébe veszi a bevásárlási listát és máris kettőnk nevében beszél. Na most éreztem késztetést arra, hogy a listát galacsinként a szájába tömjem, aztán vásároljon be ahogy akar, de csak feltápászkodtam a helyemről, a mosogatóba tettem a tányért - kivételesen nem hosszas ráimádkozás után - és csöndben a cipőmbe léptem. De ha a tekintettel ölni lehetne, a szöszi már nem élne.
Laza léptekben indultam meg utána, hisz ez egyet jelentett, kocsival megyünk, irdatlan lassan fogunk oda érni és még dugóban is fogunk ülni. A srácnak volt egyfajta lekezelő stílusa, ami nem igazán fért meg velem. Nem szerettem, ha úgy kezelnek, ahogy nem kellene, neki pedig általában akadt egy csomó idióta kérdése felém vagy megjegyzése. Tisztában voltam vele, hogy nem viselkedtem teljesen átlagos emberként, de még attól nem voltam debil.
- Hallgass, amit akarsz. - bekötöttem az övet, mert nem akartam még fölösleges megállítást is, ha esetleg meglátnak így minket. Már sok minden rutinszerűen kezdte beenni magát az elmémbe. Nehéz volt ugyan ennek a világnak a játékszabályait elfogadnom, de nem abban a fázisban léteztem, amikor korlátlanul tombolhattam mindenféle felelősségrevonás nélkül. Nem akartam a lányok fejére bajt hozni.
Az újabb kérdésére már értetlenül méregettem. Lepillantottam a cipőmre, amit kivételesen megkeresett pénzből vettem, de belegondoltam, ha nagyon zavarna, akkor csak leemelek egy újat valahonnét. Nem hiányzott, hogy vegyek újat és nem tűnt leharcoltnak sem. Épp csak sikerült betörnöm, hogy ne legyen kényelmetlen.
- Te kéthetente veszel egy újat? - abba nem gondoltam bele, hogy esetleg arra gondol, ezen kívül van még egy és elfogytak a cipőim. Nem sok cuccom volt, igazából ennyi idő alatt sem laktam be a legkisebb szobát, a szekrény félig üresen, a polcokon semmi, csak az ágyon látszott, hogy mindig máshogy van megigazítva. Nem szerettem úgy hagyni a helyemet, mintha csak ott léteztem volna. Pedig ez volt az igazság sok esetben.
-Nincs. Netán te nem mersz elmondani valamit előttük? - vettem egy nagy levegőt és próbáltam nem rögtön elhatárolódni tőle. Ha az ő vásárlási módszereiből indultunk ki, akkor bizony még órák álltak előttünk. Én többnyire eltájékozódtam, de őt más hajtotta, mindig mindent meg akart nézni és teljesen biztosra menni, hogy jót hoz el. Nem értettem, miért fúj így mindent fel.
Szerencsére az út hátralévő részében letett a hülye kérdésekről.
- Szerintem hozom én a kocsit. - meglátva mennyire túlbuzgó már az elején, inkább hagytam, hogy ő bontakozzon ki. Praktikusabb jövőképnek láttam azt, hogy csak tologassam utána a kocsit, aztán majd ő pakol. De azért a nagy "akció" feliratú ládához lépve kiemeltem egy zsák krumplit és a kocsiba pakoltam. A gondok sosem a zöldségeknél kezdődtek, hacsak nem számítjuk le azt, hogy legutóbb ez a tökfej brokkolinak nézte a spárgát.

Kérdés kérdés hátán, nekem pedig feláll a szőr is tőle a hátamon. Nem lehetne csak úgy simán lapozni és benyomni egy zenét? A számat fancsalin elhúztam és a szemöldököm is közel vészjóslóan emeltem meg, mire befejezte és bekaptcsolta volna azt a... ez meg mégis mi a jó büdös rosseb??? Lehetett azt mondani rám, hogy nem értékeltem eléggé mások művészi vénáját, de ez kifejezetten nem tetszett és nyomtam is át a következőre. Ritmusos, ütemes zene legyen, ne olyan, amin legszívesebben eret vágnék. Lehet csak én voltam drasztikus, de még mindig nem a rádióra kapcsoltam át, csak a következő számára. Tessék, lista.
- Ez nem igaz. De egyébként miért tartod ennyire számon, kéred a cipőm? - tiltakoztam szinte egyből. Nem mintha érdekelt volna, hogy egy cipőt többet hordtam, mint mondjuk kellett volna. Amíg nem leharcolt, nem mindegy? Nem akarom őt meggyőzni arról, hogy mennyire nem fontos a megjelenés, amikor ő ha meglátott valami új dolgot egy üzletben, máris meg akarta venni. Némely fegyver beszerzésének több értelmét láttam, mint egy flancos cipőnek vagy bőrkabátnak. Sosem fogom megérteni az embereket ezekről a mániáikról.
- Ezzel is szét tudom mások seggét rúgni, miféle ritka alkalmakra gondolsz? Nem nagyon megyek sehová, ahova ki kellene öltözni. - még mindig nem teljesen értettem, mire is akar kilyukadni, de nem is akartam nagyon forszírozni a dolgot. Ha neki ez okoz örömet, akkor csináljon a saját holmijaival azt, amit akar. Engem kihagyhat belőle.
- Pedig úgy hangzott. Nekem csak... ritkán van mondanivalóm, beszélsz te helyettem is. - egy félmosoly haloványan átszaladt a szám szegletében, mert bizony ezt szúrkálódásnak szántam és ha már ő tudott cukkolni, akkor én is hamar eltanultam ezt a jó kis szokást. Másfelől viszont tényleg néha rettenetesen bosszantóan sokat szövegelt és csak próbáltam értelmezni, hogy ez miért jó. Ez olyasmi dolog lehetett, amit én nem nagy dumás nehezen érthettem meg.
Hamar túllendültünk a feladatok felosztásán, hogy a kezembe vettem az irányítást. A cetlit hagytam nála, had érezze magát hasznosnak. Be is pakoltam egy zsák krumplit a kosárba, aztán csak a markolatra támaszkodva figyeltem, ahogy a paprikán meditál.
- Tudod egy valamit megtanultam Mexikóban, élnek-halnak a csípőspaprikáért. - nem akartam ezt tovább ragozni, csak jelentőségteljesen pillantottam a csípős felé. Ezek után ha csak ennyit hoz, akkor én szóltam. Inkább arra pillantottam, amerre a paradicsomok voltak. Kicsi doboz, nagy doboz, szögletes, háromszög formájú meg még ezer másik. A pénz nem nagyon érdekelt, de azért már azt megnéztem, hogy ne a legdrágábbat emeljem le. Ez a tetős poharas pont jó lesz. De lehet kevés is, így leemeltem még három másik poharat is. Eleinte nem figyeltem arra, hogy a kaja nagy részét én pusztítom el, most már legalább a mennyiséget próbáltam észben tartani.
- Felőlem... de mit ölelgeted úgy? - beleszórtam a paradicsomot a kosárba és úgy méregettem tovább Lazet, miközben a földet szuggerálta, majd a salátát, aztán engem.
- A répát ne felejtsd el. - én tovább is indultam, szerintem ennyi zöldség elég, még sok is lesz. Ha a szöszi akar még valamit hozni, akkor csipkedheti magát, mert én csak meglöktem a kocsit és felléptem az italtartóra, hogy továbbguruljak a következő sorig.

Már egy ideje itt voltam ebben a világban, hogy szemlélhessem a világot és annak számomra igen csak különös működését. Nem rejtettem véka alá, mennyire nem értek vagy épp nem értek egyet sok mindennel, de néha legalább rászántam magam, hogy kevésbé feltűnő életet éljek és bevonszoljam a seggem egy kocsiba, hogy elmenjek bevásárolni, ahol legfeljebb a kígyóuborkával fogok hadakozni vagy egy jókora dinnyével. Igazából bármiből fegyvert lehetett csinálni, csak a megfelelő hatásfok kellett.
Mondjuk a kormányból, mert Laze egyes megjegyzésére bizony néha úgy éreztem, szívesen kipróbálnám, hogy működik a légzsákja.
- A gerinced hogy szuperál? Mert mezítláb a legegészségesebb. - örültem volna, ha leszáll a cipő témáról. Nem akartam túlrugózni, de most már szerencsére ő sem. Attól még, hogy ennyire elkapatta magát, nem volt több a gönceitől. Néha pedig tényleg egészen tenyérbemászóan idegesített. De velünk lakott és kénytelen voltam belátni, hogy a vége úgyis a megszoksz vagy megszöksz dilemma marad. Szóval próbáltam "megbarátkozni" ezzel a szituációval.
Csak túl akartam lenni ezen az egészen, ha ezt úgy értem el, hogy én voltam a kocsi tologatója, ő pedog a beszerzéstervező, akkor úgy. Azért megjegyzéseket tehettem neki, ahogy én is próbáltam körbenézni. Azt határozottan tudtam, hogy szokott otthon lenni jalapeño paprika, különben az összes mexikói jellegű kajának semmi értelme nem lett volna. Mit tudott ő azokról az ízekről, amikor gyanítom nem is járt még Mexikóban?
A kérdésre, miszerint tudom-e micsoda az a kosárlabda, csak bosszúsan húztam össze a szemöldököm. Ha nem ültem volna ott néha az adás előtt néztem volna meg egy-egy meccset is, akkor biztosan hülyén halok meg. De még igazából egy árva szót nem mondtam nekik magamról azon kívül, hogy egy teljesen másik világból jöttem és tudtak egyes képességeimről, akkor már talán sokat mondtam. Még nem tudtak arról, hogy nem egészen úgy raktak össze, mint másokat. Én egy késztermék voltam. Egy selejtes késztermék.
- Ha tovább pimaszkodsz, akkor megoldom, hogy pattogjon, de veled együtt fog. Képzeld a másik világban is van kosárlabda. Nem az űrből jöttem, hanem egy ehhez nagyon hasonló másik világból. Csak ott nem volt béke, így nem tudtál volna elmenni bevásárolni. - legfeljebb porciókat kapott volna, napi fejadagot vagy még azt sem. Azt az anarchiát nem kívántam senkinek.
Inkább hagytam, hogy elcsattogjon a répáért, én meg tovább indultam. Ha annyira élelmes lettem volna, akkor biztosan bepakolok én is még néhány dolgot, de a lelkünkre lett csomózva, hogy fölösleges cuccot ne hozzunk. Mondjuk időnként jelentek meg a lakásban kétes zöldhasúk, amiket alkalmasint letagadtam, de próbáltak arra rászoktatni, hogy jó dolog napi sok órát végigácsorogni egy ajtó előtt és idiótákat meg részegeket koordinálni. Nem ehhez szokott az én idegrendszerem, de még mindig messze ebben tűntem a leghasznosabbnak, mert egy csomó más mindenhez kellett volna végzettség is. Ha papírról volt szó, azt megoldottuk volna, azt hamisítottunk, amit csak akartunk. Én viszont a gyilkoláshoz értettem, erre voltam beprogramozva, ez nem egy olyan dolog volt, amit valami kód majd felold.
Még időben fékeztem le, mert tudatában voltam annak, meddig száguldana tovább ez a kocsi. Nem terveztem magunkra vonni mások figyelmét, mert Laze mellett aztán végképp nem volt türelmem még a biztiboyok hülyeségét is elviselni.
- Úgy csinálsz, mintha téged annyira érdekelne, hogy mi lesz ha ez itt leborul. - böktem a doboztoronyra. Legfeljebb pakolhattuk volna vissza kicsit megütődötten, na és? Éhen sem haltunk, mi több, sosem vonakodtam pénzzel honorálni, ha úgy hozta a helyzet. Nekem az tényleg csak egy eszköz volt és nem a boldogságom forrása, mint egyeseknek.
- De nagyot hozz, ha egy literes bébikiszereléssel jössz vissza, meg leszel nyúzva. De lehet még útközben megiszom hazafelé. - kedvet kaptam egy kis cukkoláshoz, ahogy elindult. De dirigálós valaki, egek. Nem is baj, hogy toltam is tovább a kocsit a másik irányba folytatódó hűtősor mentén. Végül kiszúrtam egy jó nagy vödör natur joghurtot, majd egy hat darabos csokipudingos szettet, aztán még egy maréknyi tejszeletet. Szerettem rájárni a tejtermékekre és ha azt akartam, hogy a többiek is egyenek, akkor a magam mértékén túl kellett gondolkodnom.
Laze pedig idővel visszatért a nagy flakon tejjel meg a tejszínnel feltételezhetően. Elég volt csak a kocsira vetnie egy pillantást, máris meghaladtuk azt a kitételt, hogy ne pakoljunk semmi fölösleges holmit. De hosszú volt az a lista.
- Inkább hozzunk húst, hamburgert akarok enni. - meg sok minden mást is, de már ennyi minden láttán kezdett megjönni az étvágyam és olyankor ment a kombinálás, még azon kívül mit tudnék magamba imádkozni. Gyakorlatilag végtelen bármit. Tovább is indultam és szégyentelenül pakoltam a kenyérhegyeket, majd később a megannyi zacskó chipset. Valami kell a tévé elé is. Ahogy haladtunk előre, a lista már fogyott ki, a fele még így is hátra volt, de a kocsink is félig volt tele. És ez csak egy átlagos bevásárlás. Néha én mentem oda egyes polcokhoz és céloztam bele messziről a kosárba, néha vettem a fáradtságot, hogy a nagyokat pillázó papa előtt ne dobjam a negyedik cuccot is ilyen látványosan.

- Nagyon szívesen. - játszhattam én is ám olyat, aki ennyire hülyére veszi a másikat. Vagy nem is tudtam mi erre a legtalálóbb szó, de néha tényleg úgy éreztem, hogy Laze komplett idiótának néz vagy mint egy dzsungelből szabadult vadembert, aki a zsírkrétára is úgy csodálkozik rá bambán, mintha valami isteni eszköz lenne. Bár tény, hogy macerásan, azt is le lehet tolni az ember torkán, ha nagyon szeretném.
- De ha leborul sem nekünk kell összeszedni. - tudtommal még mindig mi voltunk a bevásárlók és nem a személyzet, de javítson ki valaki. Legrosszabb esetben még dobhattam volna rá egy hálót, hogy megfogja, aztán slisszolhattunk volna odébb, hogy mégse kelljen senkinek magyarázkodni a kiegészítőért. Laze, aki eddig mindig félvállról vett mindent, most teljesen meghangyásodva bújta azt a listát és kapkodta a fejét, merre menjünk. Szerintem túlságosan felfújta.
- Úgysem ússzuk meg. Választhatsz, hogy mosogatsz vagy porszívózol. - nálunk mondjuk néha igazán katartikusra szokott sikeredni a takarítás kiosztása, Laze szabályosan menekül, én tövvnyire vállrándítással elfogadtam, amit kaptam. Annyiban könnyített a helyzeten, hogy bármi alól ki lehetett porszívózni, ha megemelnem kellett, de olykor akadtak gondok főleg a ragacsos dolgokkal.
Ha már az útjára ment, akkor én is elkezdtem bepakolni, hamar a felére telt a kocsi. Én tényleg nem sajnáltam a pénzt, valahonnan úgyis mindig került elő, a többiek pedig olyankor nem firtatták. Olykor én sem.
De amikor a tejjel jött vissza, meg is vakartam a fejem, hogy nem ismerős a színe. De csak megrántottam a vállam, biztos nem csak azt cserélik fel az üzletben, hogy mit hova raknak ki, tuti ami tuti alapon járd végig az egész boltot. Ennél bosszantóbb ténnyel még életemben nem találkoztam, pedig már láttam egy s mást.
Némi megnézegetés után sorra pakoltam a cuccokat a kocsiba, hogy olykor azt figyeljem, Laze merre jár, mielőtt még teljesen más irányt venne. Most azonban keresnem se  kellett, mert az orrom alá dugta a cetlit, amit szerintem simán el lehetett volna olvasni. Értetlenül meredtem a szöszire, hogy most ennyire vak vagy nem tud olvasni?
- Tortilla... - dörmögtem végül egykedvűen, aztán eszembe jutott, hogy akkor szószt is kellene rakni, mert különben mit fogunk mártogatni a filmekhez. Amihez a legkönnyebben le lehetett ültetni, azok a filmek voltak speciel, talán amiatt, mert elég volt csöndben végig ülni, de közben meg ezerfelé cikáztak a gondolataim. Hogy mennyi minden van még ebben az életben, amit látnom kellene...
- Van még valami? - a lista végét már én vettem kezelésbe és egy halom cuccot belehánytam a kocsiba, ami fel volt írva rá, így pedig már el is indultam a kasszák felé. Tudom, fizetés nélkül nem lépünk le. Tehát bárhogy is néztem, várt ránk a kígyózó sor és egy be nem áll a szám Laze, így inkább a hónom alá kaptam még egy karton dobozos kólát. Így is úgy éreztem, hogy bőven többet megteszek ezért a vásárlásért, mint tőlem kitelik és nem akarom azonnal beragasztani a szöszi száját, de legalább a lábait, hogy ne szaladgáljon itt, mint pók a falon.

Sejtettem, hogy a mosogatást választja, minden egyes alkalommal azt választotta és őszintén most már meg sem lepett. Bár nekem teljesen mindegy volt, hogy melyikkel foglalom el magam, mindet haszontalan időtöltésként fogtam fel. Helyette csinálhattam volna ezer más hasznosat és ezt meg oldhatta volna meg más. Nem voltak hiú ábrándjaim arról, hogy a lányok megvárnak vele.
Nem egészen értettem, hogy Laze mit pöcsöl a szöveg kiolvasással, de ha megerősítésre volt szüksége, akkor készségesen felolvastam neki én. Kettőnk közül általában neki volt a boltban kilométerhiánya, én általában eltologattam a kocsit, néha sprinteltem vele, attól függően, hogy épp milyen kedvem volt. De alighanem sikerült elérnem azt már egy ideje, hogy nem hívom fel magamra a figyelmet. Leszámítva azt a néhány alkalmat, amikor random indokolatlanul ragadni kezdett a kezem és még én is nehezen tettem le az épp elvett tárgyat. De ilyen kis balesetek bárkivel megeshetnek, nem?  
- Jöhet, de akkor már behűtöttet hozz. És ha ott jársz a hűtőnél, hozhatnál fagyit. - pillantottam végig a készleten, mert azt bizony nem láttam, hacsak Laze jól be nem forgatta a minden alá. Kicsit túllőttünk a célon, de legalább annál később kellett elindulni a következő kör bevásárlásra. Amiatt sosem aggódtam, hogy valamit ki kellene dobni, általában a legtöbbször úgyis én pusztítottam el a maradékot kíméletlenül és természetesen kérdezés nélkül.
- Akkor már csak a sort kell túlélni. - biccentettem a kassza felé, amikor Laze visszatért. A legbosszantóbb rész mindig a kivárás volt. Már próbáltam meg előzni, de akkor a fél üzlet gyilkos tekintettel hadat üzenve szuggerált, egy néni pedig egyszer tarkón vágott az esernyőjével és baromira nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne akarjam instant felkötni a plafonra.
Mindenesetre fél óra múlva már a kocsiban voltunk és a zene most kivételesen nem is volt olyan szar. Vagy csak már ez is jobb volt, mint ami a boltban szólt folyamat idegesítő duruzsolás gyanánt, mert csak a zajt hallottuk, a zenét aligha. Olykor elpillantottam a szöszi felé, nekem gyanúsan csöndben volt, de biztos leszívta a feltankolás. Máskor már próbálta valami ordító baromsággal tömni a fejem, szóval az is megfordult a fejemben, hogy zokon vett valamit tőlem. Vagy zavarta, hogy pakoltam és nem rakodtam vagy bosszantotta, hogy végül a zöldhasút költöttem el. Ez már talány marad, mindenesetre a feladattal megvoltunk.
Elég volt csak szemrevételezni, hogy megint nem jöttünk el tíz szatyor és egy karton üdítő alatt, így hagytam, hogy Laze felvegyen néhányat, én pedig hoztam az összes maradékot. Jó alaposan szét kellett tárni ehhez a kezeimet, de annyi baj legyen. Az már ügyeskedőbb hadművelet volt, hogy a hónom alá kaptam mellette a kartont, így csak hagytam, hogy Laze menjen ajtókat nyitni, aztán meg csukni is.
- Nem, Arrow maradj. - persze hiába magyaráztam a kutyának, egyik fülén be, amásikon meg ki. Laze könnyebben járt, ő már előre is indulhatott, engem a bundás szeretett volna arcon csókolni, így némiképp először az ajtó és az eb közé szorultam, de végül térddel letornáztam magamról.
- Várj, mi az nálad? - kerekedtek el a szemeim, amikor Arrow ahelyett, hogy csak eloldalgott volna, lelkes farokcsóválás mellett felnyalábolta a cipőmet. Valószínűleg idefelé jövet nem vettem észre nála, mert leejtette, amikor felágaskodott, de többek között ezért is kaptam Laze-től a megjegyzéseket a cipőre.
- Te galád, add ide. - sziszegtem és azzal a tengernyi cuccal elindultam a kutya után. Ha leejtem a kartont, akkor a sok kis doboz kóla biztosan elsziszegi még a jövő hetet is és nem csak annyit kell takarítanunk, amennyit szerettünk volna. A blöki ennek ellenére lelkesen felugrált a combomra meg lőtte el magát, mint egy hiperaktív szőrgombóc.
- Laze, vedd el ezt tőlem. Esküszöm ha elkapom, lesz neki ne mulass! - fordultam balommal a srác felé, hogy legalább a kartont elvegye, majd gyorsan leszórtam mindent az asztalra és a kutya után iramodtam. Arrow persze még mindig ugrándozott, egyenesen fel a lépcsőn, én pedig hiába próbáltam utána kapni, mindig kicsúszott a kezeim közül. Végül a lépcső tetején sikerült megragadnom a bundáját a vállai fölött és már emeltem is fel, hogy elvegyem a cipőt.
- Az enyém, kérem... - csak akkor vettem észre, hogy Romy is fent ücsörög, amikor sikerült visszalopnom a szétnyálazott holmit. Aztán premierben néztem végig elképedve Romy monológját, miközben elforgott előttem.
- Romy? - tettem fel a tök egyszerű, de annál értetlenkedőbb kérdést. Biztosan megmagyarázza és biztos minden okés. Le is raktam a kutyát, aki panaszkosan tutulva oldalgott el, immár a cipőm nélkül. De amikor visszafelé görgött, már nem voltam benne biztos, hogy jól van, főleg a krákogását hallva. Felpillantottam a villanyra, majd ismét rá, aztán a macskára az ölében, aki furán emberien viselkedett.
- Lányok? - pilláztam nem kicsit meglepetten egyikről a másikra. Részben a fura előadás végett, amit itt lepörögtek a székkel, részben meg mert Romy még mindig a könnyeit törölgette.
- A sztorikban? Meghalnak, mielőtt szóhoz jutnának. Minden oké?