Egy nagyszerű ismertség kezdete ~ hogyan hozzuk a frászt rá másokra

Ez a mai nem az én napom. Furcsa üresség kongott bennem, miközben épp leszámoltam egy tízfős fegyveres bandával. Ha olyanom volt, ment ez mint a beprogramozás, mintegy vezényszóra is képes voltam megkomponálni mások halálét, máskor pedig egészen élveztem is a gyilkolást. Tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy ez ebben a világban nem épp elfogadott, mi több, ha egyszer elkapnak, az is könnyen meglehet, hogy soha többé nem leszek szabad. Vagy élő. De most nem okozott sem elégtételt, sem örömöt a feladat. A fizetségért nem kellett külön elmennem, annyi infót kaptam, ami pénz a hátizsákban van, az az enyém. Odébb rugdosva néhány célt talált golyót, egy élettelen kezet körbepillantottam a raktárban. Nem sajnáltam ezeket az arcokat, több kegyetlenséget követtek el, mint megengedett lett volna. De sokszor gondoltam azt, hogy az élet úgyis bevégzi a dolgát, én legfeljebb csak egy elszámoltató vagyok. Nem is időztem sokáig ott, konstatáltam a hangokból, hogy valaki riasztotta a rendőrséget én pedig már tovább is indultam. Nem tartottam attól, hogy valamilyen kamera felvesz, mert azzal fogadtam a bandát, hogy kiiktattam az összeset. Nem végzek félmunkát.
Az eső is eleredt közben, mintegy mentség, hogy talán lemossa rólam a vért, az arcomról, a hajamról, de bizonyára a ruhámról aligha. Az elképzelés azonban nem egészen úgy ment végbe, hisz a vért mindenhol elkente, még itt is, ahol rászáradt az arcomra. A nagy lendületemben, miközben elmerültem azonban egy épülettömb előtt álltam meg. Már ismertem ezt a helyet, amikor egyszer hozzájutottam a címhez, aztán párszor erre oldalogtam. Mintha vonzott volna. Könnyedén jutottam fel a tűzlépcsőn és nyitottam ki az ablakot. A világ összes trükkje itt volt a fejemben, mint valami stratégiai sor, nekem csak használnom kellett. Tőlem megszokottan halk voltam és csak egy halk nyüszítésre figyeltem fel. A kutya. De ahogy láttam, nem akart közelebb jönni. Számoltam vele, mert láttam párszor, de egy újabb nyüszítésre csak gonosz tekintetet kap. Muszáj volt vele számolnom, különben hamarjában életbe lépett volna a reflex, hogy biztonságos fedezékbe jussak, többnyire a plafonon. Így csak ledobtam a táskát a padlóra, majd kiléptem az egyik, aztán a másik cipőből. A hold telibe világította a helyiséget, véres lábnyomaim pedig megmutatták, hogy a konyha felé vettem az irányt.  Én így teljes nyugalommal nyitottam ki a hűtőt és kezdtem el kipakolni belőle. Ami csak elfért, de egészen be is hajoltam a leghátra berakott dobozos üdítő után még. Nem kellett nekem más, csak a hűtő fénye.

Üresnek tűnt a lakás, amikor ide értem és hiába vártam még ki fél, aztán már másfél órát, semmi mozgást nem láttam. Úgy döntöttem végül, hogy nem hallgatom tovább a gyomrom korgását, hanem kiszolgálom magam. Nem tudhattam pontosan, hogy merre járnak, de egyszer biztosan visszaérnek. Teljesen biztosra vettem, hogy a jó lakást néztem ki és az sem tántorított el, hogy nem észleltem mozgást. Baj nem származik belőle, ha pedig igen, még mindig egyszerűbb lelépni.
Talán nem voltam elég figyelmes, amikor becéloztam az utat az ablak felé. Valamit jelzett a megérzésem, de nem foglalkoztam vele.
Még igazából az sem volt elég gyanús, hogy az a kutya ott termett. Nem voltam én kutyamegfigyelő, hogy tudjam, hogy viselkednek és mennyi időt képesek eltölteni egyetlen helyzetben. Az is meglehet, eddig aludt. Miután jól ott maradt a helyén, úgy döntöttem nem törődök többet vele, hamarjában megtaláltam a konyhát. Sötéttel is remekül tájékozódtam, így aztán nem esett nehezemre villanyoltás nélkül elérni a célhelyet. Már nem zavart, hogy olyan céltalanul lóg a kezemben a táska, mert útközben elhagytam a cipőimmel együtt. Már tényleg csak az étvágyam csillapítása foglalt le. Meg egyébként is mit tudnának tenni velem, ha rám nyitnak?
Jó mélyen a hűtőbe ástam magam, miután kinyitottam és vacilálva vettem kézbe előbb az egyik edényt, amiben kétes formájú valamikor hajdanán talán paradicsomszósznak kinéző szósz várta, hogy elkábítsa áldozatát. Nem volt elsőre sem bizalomgerjesztő, így csak megfogva azt még jobban pakolászni kezdtem, hátha valami más ehetőt találok. A cuccok csak úgy gyűltek a kezemben, amíg meg nem hallottam a neszezést.
Ennyire nem figyeltem volna?
Sosem volt jellemző rám, hogy nem vagyok alapos, de minekután itt nem igazán kellett, hogy számoljak támadással. így nem törődtem azzal sem, amikor először meghallottam a kutyán és a hűtő zúgásán kívül mozgást. Egyszerűen figyelmen kívül hagytam.
Az egy halomnyi feltornyozott holmival fordultam végül meg, amikor már a négylábú is bátrabban szökellt a táskám közelébe. A két újonnan érkezettre pillantottam, nem különösebben zavartatva magam. Nem számítottam rögtön kérdésekre, de lehet hozzá kellene szoknom, mint a filmekben, hogy mindenki faggatózni kezd, mielőtt meghalna a főgonosz keze által. Én nem akartam viszont most bántani senkit.
- Tió Hector? - kérdeztem vissza, de még mindig a vörössel szemeztem, meg a kezében tartott sokkolóval.
Ő villant be akkor. Minden kérdésre azonban nem akartam válaszolni, a kutya már amúgy is előmászott az összes ép szőrszálával együtt, meg abban sem voltam biztos, hogy az összes hallott szóváltást nekem intézték, elvégre elég jól hallottam én, csak nyakig merültem a hűtőben.
- Nincs szükségem villanyra, hogy belelássak a hűtőbe. - adtam a nyilvánvalót és a sokkolóra pillantottam ismét, amikor arra terelődött a szó. Le is puffanthat reflexből, de egyikünknek sem ajánlom, viszont nem láttam biztonságosnak az ő kezében.
- Inkább rakd el. Nem én vagyok a ti ellenségetek. - nem voltam igazán bőbeszédű, de nem éreztem ennél nagyobb szükségét. Úgy éreztem, hogy még úgyis fognak eleget kérdezni, például azt, hogy mi a csodát keresek itt. Lehet ezt én is megkérdeztem volna magamtól. Viszont a hír hallatán, hogy ezekben itt a kezemben semmi nem jó már, csak az ablakhoz léptem és kinyitottam, hogy nemes egyszerűséggel mindent kidobjak. Nem kell ez már senkinek.
- Csak vérszag. - kommentáltam előbb a sötét hajú, eszméletlenül világoskék szemű lány megjegyzését. Figyelek ám az apróságokra, nem kerülte el a figyelmem, hogy ő valahonnét egészen máshonnét érkezett. Nem volt átlagos, annyi szent.
- Ez nem az én vérem, csak egy maroknyi drogcsempészé. Nekem semmi bajom. - mondtam ezt olyan természetesen, mintha csak arról beszélnék, hogy kék az ég és zöld a fű. Nem zavartattam igazából magam, de a lábnyomokat és a véresen összetapogatott hűtő láttán az az érzésem támadt, hogy talán kezet moshatnék.
- Inkább rendeld azt a pizzát, éhen halok. - szakítottam meg a diskurzust az elsősegélynyújtásról, de hogy ne csak követelőzzek, egy egészen aprócska tényezőt hozzátettem.
- Ha kell pénz, akkor a hátizsákban találtok a vacsihoz. És... hogy miért jöttem? Hmm... maradnék.

Ha a majdnem egyszerre beszélünk díjat osztani lehetett volna, akkor biztosan nekik adtam volna. Nem tudtam, hogy egész pontosan a fáradtság beszélt belőlem vagy az éhség, de az eddigi óriási csönd után nagyon kellett figyelnem, hogy mindegyikük mondandójára tudjak koncentrálni. Azt is mondhattam volna, hogy összezavarásból simán sikeresek lennének, de az is lehet, hogy egyszerűen csak hozzászoktam ahhoz, hogy hosszas öldöklés után inkább csöndes magányomban szoktam eltölteni a regenerációs időt. Nem szoktam én hozzá két csicserihez.
- Mert a lábadozásom általában rövid. Addig is van időm mindenkit megfigyelni. - azt már nem tettem hozzá, hogy egyes okok miatt, nem pedig elsősorban az ápolás miatt, de tény, hogy ott a kocsi után kicsit össze kellett kanalazni. Nem voltam én mindenható, csak egy kicsit mázlista, ha lesérülésről volt szó. Így viszont már minden teljesen összeállt. Az arcokat előbb megjegyeztem, mint azokat a neveket, akik számomra teljesen jelentéktelenek lennének, márpedig ott lábadozva nem azon töprengtem, hogy majd néhány hét múlva itt kötök ki a lakáson, mert az őrületbe kerget, hogy mindig ugyanazon az egy események rugózik az agyam.
Megint látni akartam őt.
- Rád emlékszem, láttam, ahogy elüt az autó. - nem köntörfalaztam, azt sosem szerettem. Az arcizmom sem rezzent, miközben a szavak kiejtése alatt tekintetemet mélyen Romyéba fúrtam. A kutyájára is emlékeztem, különben miért is számoltam volna vele, amikor idejöttem? Úgy össze voltak nőve, el sem mozdult mellőle, amikor beütött a krach.
A hűtő felé sandítottam, majd vissza rájuk. Nem szándékoztam azzal beállítani, hogy mennyi mindenben különböztem tőlük, mert azt elég hamar megtanultam, hogy ha valaki másabb volt, mint mások, akkor attól vagy rettegni kezdte vagy félelemből próbálták hatástalanítani. Engem speciel nem kellett, nem szándékoztam egyiküket sem bántani.
- Nektek sem kellett villany. - figyelmen kívül hagytam azt az aprócska tényt, hogy ők azért egy hangyányival jobban ismerhették ezt a lakást, mint én. Azt pedig a fantáziájukra bíztam, hogy ezt egy igennek veszik vagy terelésnek. Az már jobban érdekelt, hogy az ellenségre felfigyeltek. Én ezt magamban csak úgy értettem, hogy én nem ártó szándékkal jöttem, de nocsak, itt volt még más is, ami elkerülhette a figyelmem. Kíváncsivá váltam, hogy nekik kik az ellenségeik úgy mégis, mert puszta véletlennél nem tartottam többnek azt, hogy pont ott és akkor jött az a látomás mint valami pillanatnyi bevillanás.
- Szóval védelemre szorulnátok. - akkor nem nekem volt itt magyarázandóm, hanem nekik. Ez némiképp árnyalta számomra a képet, hogy az én jelenlétemre miért igyekeztek drasztikusan, mi több, félelemkeltően fellépni. Persze tisztában voltam vele, hogy csak magukat akarták megvédeni az ismeretlentől, de mégsem hátráltak meg, mint ahogy azt normális esetben az ösztön diktálná. Az én bevett szokásom volt az, hogy ajtóstul török másokra.
Könnyedén megszabadultam a dobozoktól, annyira nem is figyelve, hogy hová dobom őket, de arra már inkább felfigyeltem, ahogy a kékszemű spanyolra váltott, én pedig őrdeklődve pillantottam el felé is, amolyan mondjad kislány, úgyis értelek nézéssel. Voltam eleget Mexikóban, hogy nagyjából értsem azokat a semmirekellő amigokat, miről makognak. Nekik másból sem álltak a napok, mint túszt ejteni, droggal kereskedni meg halomra öldökölni. Az ilyeneket sosem ártott egy kicsit megtizedelni, mielőtt túlzottan nagy előnyre tettek volna szert. Nekem csak megbízás volt, de a beolvadással együtt járt a megértésük is.
- Akkor kiszámíthatatlanul is megbízhatnátok bennem. - bár különösen azt sem vettem volna magamra, ha nem tesznek így. Nem állt szándékomban távozni annak ellenére sem, hogy még mindig azt láttam rajtuk, elég váratlanul érte őket az érkezésem.
- Majd megragasztom, ha nem mászik el magától. - fogalmam sem volt róla, hogy milyen művirágra gondoltak, talámn arra a förtelemre, ami elcsúfította az épület arculatát, de szerintem a dobozok sem tűnnének fel senkinek, mert mire kireggeledik, a kaja elmászik velük. De ha ettől könnyebb volt a lelküknek, akkor segítettem ejteni a témát. Hogy tényleg meg is ragasztanám-e, azt inkább a továbbiakra bíztam volna.
Azért valahol roppant szórakoztató volt, ahogy hallgattam őket a CPR-rel kapcsolatos tanakodásról, de most még meghagytam nekik, hogy azt gondolják, nekem is legalább annyira szükségem lehet rá, mint egy átlagos szervezetnek. Hacsak nem fejbe lőnek, akkor valahogy mindig visszatöltöm magam.
- Megbízást teljesítettem. De nem hagyok nyomot, ha nem akarok. Ez itt mindegy. - böktem a saját lábnyomom felé. Szép sorminta volt, meg kellett hagynom. Nem akartam jobban kibontani a megbízásos részt, nekik majdnem teljesen mindegy volt, ki és miért bízott meg. Neki nem szúrtam a szemét, főleg ezek után. De mivel nem igazán volt semmiről papírom és ha értettem is valamihez, abban nem igazán alkalmaztak volna, kénytelen voltam ilyen feladatokat elvállalni. Legalább utána arra költhettem, amire csak akartam és ezt a fajta függetlenséget rettenetesen élveztem. Már amennyire élvezni lehetett egy tök idegen világban, ahol nem igazán voltam senki szövetségese.
Hamar szemforgatás lett a válasz a fejmosásra, ez a "kérlek" nem igazán állt a számra, pedig bizony már nem egyszer futottam bele. Fölösleges sallangnak tartottam, amivel csak az emberek próbáltak egymásra jó benyomással lenni. Én anélkül is meg tudtam mondani, hogy mit szeretnék. Nem is éreztem késztetést, hogy kimondjam. Kaptam is a lehetőségen, hogy hamar elkezdték a megrendelést beizzítani, én pedig a kérdésre kíméletlenül csaptam le.
- Még egy húsimádó... - vágtam rá, mert azt ismertem, viszont beugrott egy másik pizza is, ha már itt tartottam, de fogalmam sem volt róla, hogy ezeknél kaspható, így inkább sorolni kezdtem. - Meg egy taco alapút, amin van marhadarálthús, kukorica, sajt, fűszeres tortilla meg jalapeño. - reméltem is, hogy mindenből akadt és összerakták, akkor azzal még el is lennék este.
Kiterítettem minden lapom azzal, hogy kiböktem, maradok. Nem maradnék, meg nem maradni óhajtok, csak itt maradok. Ha szerették volna, megpróbálhatnak eltávolítani. Láttam az arcukon, hogy nem számítottak erre, így jött néhány várakozós perc, amíg csak hallgattam a sutyorgásukat. Ha jól vettem ki, talán orosz lenne. Ezt már nem értettem, leszámítva néhány orosz leírást a fegyverekkel kapcsolatban, de azt igazából csak megértettem betűzve, hogy milyen típus, de semmi több. Ez nem volt összefüggésben a nyelv ismeretével. Inkább felültem a pultra és vártam, hogy dűlőre jussanak. Addig is a kutyával szemeztem, Arrow nagyon túrta a táskát, kipottyant egy köteg pénz, aztán még egy, aztán a többi tartalma ami között volt egy zacsi nem oda illő dolog is. Nem volt a terveim között, hogy ezzel megajándékozzanak, én pedig éljek vele.
- Remek, akkor majd meg is mutathatnátok. - nem zavartattam magam, hogy még mindig nyomot hagyhattam, mert az egész ruhám tele volt vérfoltokkal, mintha leöntöttek volna egy doboz piros festékkel. De igazából nekem a kanapéjuk is megfelelt volna. Mindegy is. Fogalmam sem volt, hogy mondjuk az esetben mit lépek, ha arra jutnak, mehetek, de nem kellett odáig jutnunk, hogy végiggondoljam. Ha engem veszünk alapul, vagy nem tudtak volna kipaterolni vagy visszajövök később. És ezt egészen addig csinálom, amíg meg nem unom vagy el nem tűnik ez a bosszantó állapot, ami engem jelenleg is gyötört.
- De, kokain. - erősítettem meg a feltételezésében, de felőlem a slozin is megszabadulhattunk volna tőle. Nem egészen értettem az izgágaságot rá, de ezt már inkább rájuk bíztam. A fagyi hallatán már nem is igazán érdekelt, mit akarnak kezdeni vele.
- Hol a kanál?- ha valamivel, akkor kajával meg lehetett venni. Na nem arról volt szó, az éberségem maradt a régi, de engedtem a csábításnak, hogy most már megpakoljam amúgy is egyre hangosabban felmorajló hasamat. Nem kimondottan érdekelt, hogy még mindig vállalhatatlanul festek, én bizony jó nagyokat kezdtem kanalazni az édességből, amint előkerült. Ha a hűtőt képes lettem volna felzabálni, akkor egy fagyi nagy részét nem túlozva szintén. Épp két pofára toltam az újabb falatot, amikor Lilia felé pillantottam. Nem tűnt túlságosan elragadtatva a dologtól.
- Én csak elégettem volna. - céloztam a telefonra és arra, hogy voltaképpen ez vette el az időt.

Mindig mindent vagy semmit téttel játszottam. A totális függetlenségnek ebben a világban nem volt semmi nehezítő vonzata, az egyetlen amit mindig kockáztattam, az a tulajdon életem volt. Az olyan impulzusok, mint a kockázat, az adrenalinpörgetés és a határok feszegetése vitt előre. Most azonban nem éreztem azt a fajta elégedettséget, amit ilyenkor szoktam, ez pedig felettébb bosszantott.
- Vannak amolyan kivetülések a jövőből, teljesen random. Szóval láttalak meghalni. - a többit már nem tettem hozzá, mert voltaképp a miértjét én sem egészen értettem a megmentésének. Ez egy új dolog volt az életemben és olyan érzéseket váltott ki belőlem, amelyeket eddig soha nem tapasztaltam. Nem a tettemmel voltam elégedett, hanem egyfajta megnyugvást hozott, amikor kirántottam őt a kocsi képletéből. Ezt pedig nem tudtam volna igazából egyik lánynak sem kellően elmagyarázni, amikor én magam sem egészen értettem.
- Mert engem kapott telibe. - válaszoltam igazából ezzel mindegyiküknek mert a hálálkodásra nem nagyon tudtam volna miképpen reagáljak. Ez is egy új dolog volt a listán, hisz ha valamit valami honorálásaképpen háláltak meg, az teljesen más volt. Azt már letörlesztette nekem valaki más.
Nem akartam belemenni a kapcsolós bizonygatásba, hisz ha kellett is a villany, igazából ők is a végén kapcsolták azt fel és igazából nem számított, hogy most mi és milyen sorrendben folytatódott tovább. Végtére is mindhárman itt álltunk, nem lettem még elöldözve, sem megtámadva, sem a rendőrséggel nem fenyegetőztek. Már egészen értettem ennek a világnak a működését, ahonnét én jöttem, ott már komolyabb rendfenntartó erők is voltak, mint ez az itteni rendőrség, de abba az anarchiába kellett is.
- Magamra gondoltam. - ez voltaképpen ebben a formában még igaz is volt, hogy rajtam keresztül kiket hozhattam volna ide, annak soha nem értem volna a végére, mert az eddigi ittlétemet erőteljesen arra építettem, hogy mindenkinek keresztbe tegyek, amivel csak megbíztak.
- A maffia érdekes társaság, ha valaki zavarja a köreiket, mit ártottatok neki? - nehezen tudtam volna eléképzelni, hogy ők valamivel felkeltették volna a figyelmüket. Vagy láttak valamit, amivel megrángatták az alvó oroszlán bajszát. Ez így egyre érdekesebbnek tűnt, pedig nem terveztem, hogy majd valakiket leszerelni is kellene. Így némiképp változott a helyzet is.
Figyeltem még mindig a kettejük egymásra reflektálását, miután megszabadultam a kajától sem tettem másképp. Most már nem volt számomra jelentősége, hogy hol landoltak azok a dobozok. Ha nagyon taktikázni akartam volna, akkor azt levontam, hogy könnyedén elterelődött a téma kevésbé jelentős dolgok felé, meg is vezethettem volna őket. Nem állt szándékomban azonban ilyen, mert nem amiatt jöttem, hogy még jobban megbonyolítsam magamnak az elmúlt hetek történéseinek felgöngyölítését.
Romy felmosós reakciójára csak megforgattam a szemem. Úgy nézek én ki, mint aki fel szokott mosni? A nyomokat eltüntetni megint más tészta volt, na de felmosni, azt még nem igazán éreztem volna amagaménak. Szerencsére jobban érdekelték egyéb infók, mint hogy ezt magyaráznom kelljen, miért nem akarok én felmosni.
- Hármas? Talán holnap benne lesznek a hírekben. - rájuk bíztam az információt és noha a másik lány hevesen felcsattant a kérdés nyomán, én szándékoztam válaszolni, úgysem értettem egy szavát sem abból, amit mondott. Feltételeztem, hogy valamitől nem volt igazán elragadtatva, a hanglejtése sokat elárult.
- Én válaszoltam. - nem is voltam bunkó, ahogy azt szokták néha hangoztatni az utcán, ha nem megfelelően válaszoltam valakinek. De most nem egészen értettem, hogy Romy miért erősködött ezzel a szóval. Mindegy, én hamar túltettem magam rajta, nem mondtam semmi sértőt. Meg is vontam csak a vállam, részemről ezt a dolgot lezártnak tekinteném, hacsak nem óhajt velem vitázni. De végül csak bólogattam a mexikóis megjegyzésre, igazából én teljesen rájuk bíztam a kaját ebből a szempontból. Nem voltak kimondott kedvenceim, bejáratott helyeim, megrendeléseim, igazán hova megrendelni sem nagyon tudtam volna.
- Jó szimata van a drogokhoz, képzett kutya? - persze mondhattam volna azt is, hogy bármelyik kutya megszimatol bármit, de ő nem is kimondottan a vért szagolta, pedig elsődlegesen inkább arra haraptak az ebek. Végül csak megcsóváltam a fejem. Ha azt mondtam volna, hogy felkészülök, akkor igazából mondhattam volna azt is, hogy tervezett volt az ideutam.
- Nem igazán. - ha szakadt valami vagy összevéreztem, nemes egyszerűséggel csak lecseréltem másikra. Nem igazán hordoztam magamnál a felszerelésemen kívül más cuccot, a telefonom is többnyire változott, attól függően, mennyire törtem be a kijelzőjét. De ha már ennyire szóba került és láthatóan zavarta is, akkor elgondolkoztam, hogy talán nem ártana megszabadulnom a véres gönctől.
Aztán győzött az éhség és inkább a kanalat kerestem meg, amit jelenleg nevigálni kellett, honnét és melyiket vegyem ki. Némi keresgélés után minden meglett, pedig itt aztán nekem tényleg olyan volt, mint tűt keresni a szénakazalban. Az sem volt mindegy, mennyire mély az a kanál. De nem fogtam vissza magam, amikor a fagyi is a közelembe került. Eddig csak éreztem, hogy megéheztem, azt már kevésbé, hogy mennyire. Eléggé mutatta, hogy a fagyiból nem sok maradt az alján, mire a telefonálás ismételten befejeződött.
- Agyfagyásom? - állt meg a kanál a szám előtt, ahogy visszakérdeztem, aztán már burkoltam is be a következő falatot. Inkább figyeltem tovább őket, hogy mégis épp ki kerül szóba. Eddig senki új, ahogy levontam, bár igazán azokat sem ismertem, akik elláttak és segítettek. Tényleg fogalmuk sem volt róla, hogy előbb vagy utóbb összeszedtem volna magam, bár így is látványosan gyorsan épültem fel.
- Tűnjek el addig? - vetettem fel az opciót, ha esetleg problémát jelentene, hogy itt ücsörögtem még mindig a pulton, félig összevérezve a közvetlen környékét, esetlegesen amihez még hozzáértem és a többiről már nem is beszélnék. Nem mozogtam eddig túlzottan sokat, de már most kész káoszt hagytam magam után. Inkább hevesen bólogattam a pálcikás fagyira, nekem jöhet bármi, ami ehető.
- Azt inkább kihagynám. - vágtam rá a shoppingolás felmerülésére. Alighanem a kávéhoz és egyebekhez nem is kellettem én, hisz ők voltak azok, akik tudták, miből mire és milyenre van szükségük.
- Akkor letusolok. De nincs más cuccom. - egyre nagyobb lett a gyanúm, hogy én még ma este nem úszom meg a beszélgetés javát, de hogy lássák, valamire hajlandó vagyok, a pálcikás fagyi után lepattantam a pultról és nekiálltam levenni a kapucnis pulcsit, majd tettem ugyanezt a nadrágommal és a zoknimmal is. Az egyetlen tiszta pontom nagyjából a lábfejem volt, na meg az alsóm. Nem terveztem felvenni a bevetős szerkóm, amit most kivételesen nem használtam fel a mészárláshoz, inkább selejteztem le ezeket a bolti göncöket.
- Szóval hol a fürdő?

Nem gondoltam bele teljesen, hogy ha elmondom, hogy keveredtem ide és miért mentettem meg Romyt, akkor majd jobban érdekli őket ez a téma. Nem is lett volna semmi gond ezzel, de én sem egészen értettem ezen tulajdonságomat, hisz valamiféleképpen egy továbbfejlődött pókösztön volt, ami olykor megláttatta velem teljesen random, mi fog történni. Most azonban nem is magamat láttam a kocsinál és ez teljesen bezavart. Ellenben gyorsan kellett cselekednem és csak egy választásom maradt, ha gyorsabb leszek a kocsinál.
- Te haraptál fűbe. - próbáltam meg nyomatékosítani, mit is láttam. Nem volt ott semmiféle multi-Romy, csak ő. Ezt pedig egy ennyire "légből kapott" dolog esetén elég nehéz volt elhinni is, nem csak elmagyarázni. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen hasonlatokkal dobálóznak, én az ilyenekben instant elvesztem. Nem volt nekem annyi időm, hogy mindenféle hóbortot tudjak és ismerjek. Nem egy előre betáplált AI voltam, csak részinformációkkal rendelkeztem. Talán az arcomon tükröződhetett, hogy mennyire nem vagyok képben.
- Előre szoktam látni, hogy velem mi fog történni fogalmam sincs épp mikor, de most nem magamat láttam előre, hanem őt. - pillantottan végül Lilire, miközben pedig Romyra mutattam. Menni fog ez a diskurálás, csak ne millió kérdéssel rohamozzanak meg, mert akkor fogalmam sincs mire válaszoljak először. Zavarban azonban nem éreztem magam, amiért eggyel többen voltunk, mint számítottam rá. A kutyát nem tudom minek számoljam.
- Pedig ahol felmerül a létezésük is, ott számolni szoktak velük. - nem tágítottam a témától, jelezve, hogy nem ejtettek a fejemre és a falvédőről sem most jöttem le, de hagytam elengedni a dolgot, amikor a kaja ötlete felmerült. Nekem most másfajta válaszokra volt szükségem, nem elsősorban újabb ellenségeket megszerezni magamnak.
Továbbra sem voltam meggyőzve erről a varázsszóról, így leginkább kételkedő szemöldökvonást kaptak válaszul, de inkább kötötte le a kutya a figyelmem. Láttam már néhány kiképzett ebet, a csempészek körében meglepően sok volt, talán a cucc valódiságát igazolandó szándékból, hogy rájöjjek, mit is tudhatnak. A részemről levontam a következtetést, hogy ők a kutyával kapcsolatban mire jutnak, már inkább rájuk bíztam.
- Egy kutya sem menthetetlen, ha valamiről le kell nevelni. - mondtam ezt úgy, hogy igazából soha nem volt semmi kiképzői tapasztalatom, ambícióim pedig aztán végképp nem. Nem vesződtem én egy szőrös négylábúval sem, se türelmem, se kitartásom nem lett volna hozzá, ráadásul abból a szempontból nyűgnek éreztem volna a jelenlétét, hogy rá is figyelnem kellett. A legnagyobb erősségem az volt, hogy kiiktattam minden gyenge pontot. Nem lehetett kivel zsarolni, nem állított meg az, hogy akár egy akció alatt meghalhatok és persze a végletekig elmerészkedve vakmerő voltam. Akinek nincs mit veszítenie, az könnyen kockáztat. Sosem voltam csapatjátékos és nem is arra terveztek. Ez csak Peter Parker fejében létezett, aki mindig valakikhez akart tartozni.
- Szabályok nélkül játszom. Mi értelme egy olyan lakásnak, ahol nem nyúlhatsz semmihez gyakorlatilag? - hagytam, hogy a blöki és gazdája érvényesüljenek, inkább csak tisztes távolságból figyeltem őket és csak a hozzám intézett megjegyzésre válaszoltam. Lehet nem értettem egészen ezt az együtt élés szabályait, nekem eddig nem volt ilyenekre szükségem, így fogalmam sem volt, mit toldhatnék én hozzá. Leginkább semmit.
Legalább a fagyitól már nem voltam annyira éhes, a fizikai aktivitás elég sokat el tudott vinni belőlem, hogy utána tényleg képes legyek kifosztani egy egész hűtőt is akár. Pánzból sosem volt hiány, az agyfagyást pedig hírból sem ismertem. Kanállal a számban csóváltam meg a fejem, hogy fogalmam sincs, miről beszél.
- Szóval te már próbáltad. - annyira nem terelte el a figyelmem a fagyi, hogy egyértelmű következtetéseket vonhassak le. Bár igazából ilyen rövid idő alatt akkor sem lehet megismerni a másikat igazán, ha elmeséli a fél életét. Sosem voltam híres az empátiámról, nehezen tudtam egyáltalán együtt érezni másokkal, nem belegondolni magam a helyükbe.
Eltűnődve hümmögtem a tusolásra, meg a ruhacserére, noha az nem volt annyira előttem, hogy mire cserélném, közel sem volt egyikük sem a méretemben, hogy még valami köpenyt vagy hasonlót adjanak, de nem is kellett, én tök jól elmászkáltam a szett nélkül is. Nem voltam fázós.
Bónusz fagyinak pedig nem mondtam nemet, közben is volt mit csinálni, hogy hallgattam a shoppingolásról őket. Hogyne lettem volna képben, az mivel jár, épp eleget léteztem emberek között, hogy tudjam, egyike a véget nem érő haláltusának. Legalábbis egyesek olyan zombi mód szoktak vánszorogni a társuk mellett, hogy biztosra vettem, semmi jóval nem kecsegtet.
- Sehogy sem úszom meg, mi? - tekintetemet egyből Romy produkciója vonzotta magára, az arcáról pedig nem épp azt olvastam le, hogy olyan jó ötletnek találta a bokszolgatást utólag. Meg kell hagyni, pillekönnyű, ezen nincs is semmi meglepődnivaló. Nem festett úgy, mint aki megszokta a kemény dolgok ütlegelését.
- Felőlem azt is hozhatunk, ha van szállítóalkalmatosság. - céloztam itt a masinákra. Ez már egyártelműsítette számomra is, hogy tényleg számolnak velem, addig pedig én kideríthetem, mégis mi a jó élet történik velem. Az ismeretlen tényezők jelenléte roppant mód tudott zavarni, amíg meg nem oldottam vagy ki nem iktattam. Ez utóbbi jelen pillanatban nem állhatott fenn.
Elszánva magam, hogy akkor mégis csak mennem kellene velük, már szabadultam is a ruhától. Értetlenül kamilláztam rájuk, amikor minden véres göncöt magam mellé dobtam le, ők pedig a pillanat törtrészében fagytak le, illetve vonta magára a figyelmem a lángvörösre lobbanó arc. Mielőtt azonban megkérdezhettem volna, hogy "mi az?" Lili a kezembe nyomta azt a kötényt, amit az előbb már olyan lelkesen szorongatott. Én is így tettem, mert semmi más jelentőségét nem éreztem az egésznek annak ellenére sem, hogy Lili magyarázatot is fűzött a darabhoz.
- Nem éltem még együtt másokkal. Soha. - a laborban ugyan léteztek kutatók, de ők vajmi keveset foglalkoztak azzal, hogy rajtam most volt-e felszerelés vagy sem. Eddig nem volt tabu kérdése, hogy mi van rajtam és mi nincs.
Végül csak letettem a kötényt a pult tisztábbik felére és felnyaláboltam az összes véres göncömet. Lili igyekezetéből ítélve valóban nem rám várt a nyomok eltakarítása, bár fogalmam sem volt arról, hogy miképp vélekednek az én tehetségemről, nyomok eltüntetéséből jó voltam. Most azonban a lakás megismerése várt rám, én pedig komótosan néztem szét, ahogy követtem Romyt felfelé. Alkalmat láttam volna, hogy beszéljek erről a jövőbe látós dologról anélkül, hogy ketten pásztáznak, de olyan szinten magyarázott, hogy esélyét nem láttam megtörni. Leginkább hümmögtem.
- Mindegy melyik. - halkan jegyeztem meg a tusfürdőre, de gyorsabban értekezték le ezt, mint jutottam arra, hogy nekem tényleg teljesen mindegy. Nem voltak olyan rigolyáim, hogy ha nem elég férfias az illatom, akkor már felért egy kasztrálással. Ha a szükség úgy diktálta, akkor beértem bármivel.
- Ez az elsőszámú szabály? - eresztettem meg egy félmosolyt csupán egy pillanatra, ahogy felvettem vele a szemkontaktust. Amilyen komolynak tűnt a tekintete, az enyém pont annyira nem. De álltam a pillantását és nem is eresztettem, amíg ő nem gondoltam meg magát. Nem igazán firtattam azt már, hogy a saját szobámban azt csinálok, amit akarok. Az rendben volt, innentől kezdve mondjuk bármit tárolhattam is ott.
A fürdőbe érve még volt egy körünk, amikor én inkább csak körbenéztem meg bepakoltam a mosógépbe, míg Romy magyarázott, elvégre tele volt tényleg mindenféle tubussal, dobozzal és fogalmam sincs mivel pakolva. Nem most akartam megnézegetni ezt a rengeteg mindent, hogy mire való, egyelőre gyorsan megtaláltam a tusfürdőt, amire elsősorban szükségem volt. A törölköző elővételére fordultam csak vissza felé és nyúltam a törölközőért, hogy megtapogassam. Az anyag mintha egy pillanatra szikrát adott volna az ujjbegyemnek, de lehet csak én voltam túltöltődve a napi eseményektől.
Belekezdett ugyan, hogy magamra hagy, de még egy sor dolgot hozzátett. Ha elég ügyes vagyok, követni is tudom, ha nem, akkor így jártam. A kérdése végett és hogy egy kicsit őt is nyugtázzam, nem magyarázott fölöslegesen mindent, én is a hangomra találtam, ahogy félig felé fordultam.
- Nincs semmi. Köszönöm. - az emberek nagy jelentőséget tulajdonítottak ennek az aprócska szónak, én pedig nem is igazán használtam. Legalábbis nem túl sűrűn. A pónik a tekintetében és a zuhanyrózsa koppanása szippantott vissza a valóságba az elmerengésemen, hogy én most vajon miért is köszöntem meg, de akkor már az ajtó is csukódott.
Ekkor pillantottam meg a kutyát a mosógép mellett ülve, farokcsóválva, labdával a szájában. Na neki itt végképp nem volt keresnivalója és noha most nem tartott vagy három méter távolságot tőlem, mint érkezésemkor, mi több, inkább közelíteni próbált.
- Ezt te sem gondoltad komolyan. - sóhajtottam végül és ahelyett, hogy bármiféle interakcióba léptem volna, megragadtam a bundáját a vállai fölött és felemeltem a földről. Panaszos nyüszítése aligha hatott meg, hogy hamar az ajtón kívülre kerüljön.
Elég gyorsan megtapasztaltam, miképp is működik a zuhany, azt azonban nem állítottam volna, hogy egyből eltaláltam az irányt. Igaz, épp csak a valamilyen tartót téptem le majdnem a falról meglepettségemben, de azt is csak majdnem. Nem teketóriáztam sokáig a zuhannyal, a lótuszos cucmó pedig épp elég volt, hogy lemossam magamról a vért és a hajamra is maradjon.
Azt sem róhatták volna fel, hogy nem próbáltam meg magamra venni azt a köntöst, amit Romy mutatott, de igazából a karomon elakadt, a vállamra pedig fel sem fért, így nem akartam eltépni. Maradt az alsó, ahogy a heverőn sem találtam semmit, miközben kifelé indultam a mosógép halk zakatolását hallgatva. A hajam gyorsan hátra túrtam, hogy ne lógjon folyamatosan a szemembe.
Első blikkre beszélgetés ütötte meg a fülem odalentről, amire felszaporáztam az egyébként nesztelen lépteimet és igyekeztem minél hamarabb leérni.
A zavart beszélgetés hallatán felnyaláboltam egy kisebb köteg pénzt a táskából és azzal értem oda a lányokhoz és a három dobozt épp átadó futárhoz. Nemes egyszerűséggel csak átnyújtottam neki a köteget.
- Érezd magad halálian szerencsésnek. - azzal én át is vettem a dobozokat nem figyelve, kicsodánál landolt, mert már igen csak éhes voltam és az első szeletet is én loptam ki belőle.