To have and to hold

Tudom, nem szép dolog szembemenni az orvosi utasítással, akkor sem, ha az éppenséggel szavak nélkül, egy jelentőségteljes pillantás formájában érkezik, de figyelembe véve, mennyi mindenen mentünk ma keresztül, szerintem nem róható fel nekem az, hogy aggodalommal tölt el a hívásom nyomán jelentkező hangposta. A sípszó élesebben hasít a fülembe, mint az indokolt lenne, ezt pedig annak számlájára írom, hogy hallatán tudatom előterét rögtönzött zsibongóként használva öntik el a rosszabbnál rosszabb forgatókönyvek, perzselő méregként kúszva végig idegpályáimon, mígnem teljesen kizárják a fizikai fájdalom vagy a fáradtság legelenyészőbb hullámait.
Az utcák felett haladva a zajok pont olyan absztrakt akusztikus festménnyé olvadnak össze, mint amilyen elmosódottnak a tovasuhanó épületeket érzékelem eme pillanatokban, mit sem törődve azzal, milyen hatással lesz sérüléseimre az általam diktált felfokozott iram. Már csak akkor lassítok le, mikor az ismerős házhoz érek, szemeimmel célozva be magamnak a megfelelő ablakot, mielőtt egy kilőtt hálóva átlendülnék a tetőre. Kézenfekvőbb, s némileg egyszerűbb is volna Peterként becsengetnem, ám ha a szülei itthon vannak, a mostani állapotom olyan kérdéseket vethetne fel bennük, amiknek a megválaszolására jelenleg nem állok készen. Nem beszélve arról, hogy ha gáz van, az esetlegesen rájuk leselkedő fenyegetésre gyorsabban reagálhatok, ha már eleve rajtam van a szerkó. Tény, látott már szebb napokat, de még mindig jobb, mint civil ruhában akcióba lendülni.
És ha már ruha, az ablak elé ereszkedve még gyorsan összefoltozom magam egy kis hálóval a mellkas részen, hogy ne hozzam rá a frászt a szoba lakójára. Amit szintúgy szem előtt tartok az üvegtáblán leadott halkabb kopogással. Amíg várakozok, pihenés gyanánt az ablakkeretnek döntöm a fejemet.  
- Üdv hölgyem! A szomszédok lármát jelentettek és mivel 2012-t elnapolták, meg kell kérnem, hogy halkítsa le a zenét! - bár kicsit kezd zúgni a fejem, szóval ha max. hangerőn szólna is valami, az sem biztos, hogy zavarna ebben  pillanatban, de ezt neki nem kell látnia rajtam.
- Várj, ez a filmes példa nem is működik. - legfőképp azért nem, mert közel tizenhárom év telt el azóta, mégsem ez az ok, ami engem zavar....
- Nem jut eszedbe olyan, amiben világok ütköznek majdnem egymásba? - segítségképp ujjaim ismétlődő, gyors egymásba fűzésével illusztrálom, amire gondolok, de kezeimre lepillantva ez a mutogatás kissé... más sugallatúnak tűnik, úgyhogy megrázom a fejem.
- Ez... oké... inkább tekerjük vissza... khm... - erőltetek némi komolyságot magamra, maaaajd...
- Hölgyem, Póknagy nyomozó vagyok, ugye nem folytat odabenn semmilyen gyanús tevékenységet?
....
- Nem lett jobb a mentéssel sem, igaz?

Én egy szívós önbíráskodó vagyok, kérem szépen... és mint bármely ilyen személy, makacsul kitartok eme imidzs fenntartása mellett, éppen ezért... áh, kit akarok áltatni, izmaim hiába feszülnek meg egy pillanatra, igazából meg sem próbálok ellenkezni, amikor behúz a szobájába. De persze csakis azért, mert úgy ítélem meg, hogy ráérek akkor makacskodni, amikor az utcai levegőnél már sokkal kellemesebb atmoszféra ölel körbe és ennek az azonnali, szótlan engedelmességnek semmi köze nincs ahhoz, hogy már akkor megkönnyebbülten sóhajtottam fel maszkom alatt, mikor megpillantottam őt az ablak túloldalán.
- Csak ennyi? Egyből a vetkőzésre térünk, se mozi, se vacsi? - még a fájdalom sem tarthat vissza attól, hogy némi komolytalankodással oldjam a légkört, enyhén oldalra döntött fejjel, hogy még a fojtott hangom ellenére is egyértelmű lehessen, csak húzom őt picit. Viszont amint elfordul, hogy elmernjen az említett elsősegély felszerelésért, pár tétova lépést teszek beljebb, ügyelve arra, hogy lábaim nesztelenül érintsék a padlót, miközben én fogaimat összeszorítva hámozom le magamról a pókruha felső részét. Magam elé tartva veszem szemügyre az anyagot, csak hogy még egy kicsit fájdítsam vele a szívemet.
- Azt hiszem, új szerkót kell majd csinálnom. - közlöm, mikor MJ visszaér, és még egy bánatos kölyökkutyaábrázattal is megspékelem a dolgot... amit sajnois nem láthatott, mert a zseniális agyam csak késve kapcsol, hogy valami nem oké.
- Hopsz, bocsi, néha már elfeledkezek róla! - kapom le egy laza mozdulattal a magamon hagyott maszkot, hogy korábban levetett társával együtt egy szék háttámláján pihenjenek. Majd, látva az arckifejezését közelebb lépek hozzá, hogy megérintsem kissé remegő kezeit.
- MJ, nyugi, kutyabajom, komolyan! - küldök felé egy bátorító mosolyt is.
- Felfokozott regeneráció, emlékszel? Érzetre azt mondanám, hogy máris gyógyul. - amit nem csupán azért mondok, hogy egy kegyes hazugsággal próbáljam megnyugtatni, bár az is igaz, hogy nem elég gyorsan. Ilyenkor kicsit bánom, hogy nem vagyok Hulk.
- Itt minden rendben? Ti jól vagytok? - elvégre, azért jöttem, hogy erről megbizonyosodjak. És miközben a válaszát várom, most rajtam a sor, hogy gyengéd erővel az ágy felé húzzam, majd leültethessem a szélére, hogy kényelmesebben fújhassa ki magából az első sokkot. Én pedig, annak érdekében, hogy sérült szerencsétlenségem ne legyen kihatással az ő fekvőhelyére, az ágy előtt foglalok helyet, a bútornak támasztva a hátam, hogy fejemet a matracra hátradöntve nézhessek fel rá. Nehéz eldönteni, mitől is hagyja el pontosan ajkaimat a jóleső szusszanás... a meglepően kényelmes pozíciótól vagy az arcának látványától. De ha már itt tartunk, cseppet sem nehéz döntés, mert egyértelműen az utóbbitól.

Nem mondom, van egy nem is annyira enyhe bűntudatom amiért kiteszem őt annak, hogy így kelljen látnia, de sajna elég makacs vagyok, így nem tudtam volna aludni addig, amíg meg nem bizonyosodok arról, vele minden rendben van-e.
- Akkor még mázli, hogy alapból kerülöm a tükröket. A Bloody Mary legenda miatt nem bízok bennük, a Winchester fivérek számát pedig valahol elhagytam, úgyhogy jobb nem kockáztatni. - vigyorodok el, ezzel is jelezve, hogy én bizony kihívásként fogtam fel a nevetésének, vagy legalább gy mosoly kicsikarását.
- De ha ez segít, visszahúzhatom az álarcot! - bökök fejemmel az imént száműzött darab felé, nehogy azt gondolja rólam, hogy nem vagyok készséges, és kooperatív páciens.
- Persze, mert Mysterio lényegében csak egy csaló volt mozgásrögzítő ruhában, egy akváriummal a fején. - forgatom meg szemeimet az említett miatt. Nyilván sok minden történt már azóta, de még mindig eléggé fájó pont az a baklövés. Mert nincs mit szépíteni rajta, az egész nem eszkalálódott volna akkora kaliberű problémává, mint amilyen az európai körút végére kerekedett belőle, ha én nem látom el a fickót extra fegyverarzenállal. A színészi képességein kívül nem volt a birtokában más, csak egy kilenc milliméteres stukker. Ennél az akciónál viszont merőben más volt a felállás.
- Igen, de egy pár öltés megteszi. Az összehúzás felgyorsítja a beforrást, a lényeg úgyis annyi, hogy bekössük, nem szeretnék vérmintákat hagyni szanaszét a városban. - ha valaki lenne annyira elhivatott, hogy összeszedje és esetleg vércsoport alapján próbálja meg beazonosítani Pókembert, akkor sem jutna vele semmire, mert nem vagyok benne semmilyen orvosi nyilvántartásban. De a módosult DNS-em miatt inkább biztosra szeretnék menni, nehogy valami őrült tudós miattam szabadítson a városra egy pókszörnyet.
- Technikailag nem ufók voltak. - rázom meg finoman a fejem.
- Ami azt illeti, az ufó nem volna megfelelő kategorizálás, mert az a repülő objektumokra vonatkozik, nem pedig magukra az idegen lényekre. Tudományos szempontból az "extraterresztriális individuumok" volna a korrekt megnevezés. - megeresztek egy kis tudálékos mosolyt, hogy provokáljam picit.
- De ők inkább misztikus entitások egy másik dimenzióból. - jóóó, ez sem hangzik sokkal megnyugtatóbban, de ugye az ördög a részletekben rejlik. Csak aztán maradjon is ott, mára elég volt a természetfelettiből, nem hiányzik, hogy bebizonyosodjon, még valami sátán figura is létezik!
- A baj nem az Elmétlenekkel lett volna. Csak amint a helyszínhez értünk, felbukkant Doktor Strange Grindelwaldja és még bodzapálcára sem volt szüksége ahhoz, hogy megnehezítse a dolgunkat. - mutatok jelzésértékűen a mellkasomra. - Ráadásul a nagyfőnöke a fejembe férkőzött egy rövid időre, ami szintén nem könnyített a helyzeten. Bár, azt nem tudom, azzal a húzással melyikünk járt rosszabbul. - nevetek egy aprót a végén. De hogy ne csak a rosszról beszéljek....
- Viszont szereztem ma egy új barátot! - újságolom nagyon büszkén. - Egy alakváltó katona, aki szinte tuti, hogy utál, de segített nekünk, amiért felszabadítottuk a manipuláció alól. Úgyhogy végül megszereztük, amit kerestünk, a Lélekfaló nem jöhet át ebbe a világba. - mondanám, hogy győztünk, ha a szó nem generálna némi keserű ízt a számban.

- Vettem volna, de sajna nem volt lehetőségem megállni idefelé jövet egy patikánál. Meg aztán, némi fennakadást okozott volna, ha megkérdezem, milyen adagolást javasolnak felgyorsult anyagcsere esetén. - örülök, hogy a látványom okozta traumából kezd visszatérni a humorához, úgyhogy ezt a könnyedséget kihasználva fordítom picit vissza a szarkazmusát.
- De Doktor Strange megvendégelt a spéci teájával, szóval, ha a foltozásom során olyan dolgokra hívnám fel a figyelmed a szobádban, amik nincsenek is itt, akkor tuti fix, hogy valami durva tibeti gyógyfüveket használnak. Végtére is... a varázslóknak is kell valahogy lazítaniuk hébe-hóba. - nincs ebben semmi rossz, ez egy stresszes életmód.
- Ne aggódj miattam, Happy mackókezei alatt megedződtem. - ahogy a szavak elhagyják a számat össze is szorítom a szemet, mert hát... elnézést, mi????
- Uhhh, apám, ez nagyon rosszul jött ki. Éééés soha többé nem fogok már szabadulni a mentális képtől. - remek.
- Nyugi, az fel fog tűnni, ha már a bordáimat szúrkálod. - vélhetően mindkettőnknek. De egyrészt aranyosnak találom azt, hogy ő rosszabbul reagál a látványra, mint én az érzésre, és nem csak egy fellengzős mondat volt, hogy nem kell aggódnia. Ha úgy vesszük, azután a misztikus fegyver után, ami ezeket a sebeket okozta, a tűt már gyakorlatilag meg sem érzem. De azért egy poént még muszáj belöknöm.
- Árulja el, doktornő, mióta csinálja már ezt? Csak mert nagyon profi, és tudja, milyen vagyok... szabályosan fúrja az oldalamat a kíváncsiság. - lehet, hogy feleslegesek az erőfeszítései, mert menthetetlen eset vagyok.
- Nem tudom, MJ, nem igazán volt időm teljeskörű háttérátvilágítást végigzongoráznom. Felhagyott azzal, hogy megpróbált megölni, úgyhogy ezzel kellett dolgoznunk. és még csak haragban sem váltunk el, ami már több, mint amit sokakról el tudok mondani. - egy idő után az ember megtanulja alacsonyra tenni a lécet ilyen szempontból.
- Igen, megállítottuk. Bukta a végzet jogarát, így nem kell újraforgatnunk a Riddick filmeket és az időjárás lassan teljesen normalizálódni fog mindenütt. - pedig kár a Sötétség Krónikái új felvonásának elmaradásáért. (Dehogy kár...)
Azt viszont utálom, hogy hiába mozdulnék reflexszerűen, búvóhelyet keresve a kopogás hallatán, amint megfeszülnek izmaim, testem emlékeztet is arra, hogy nem lenne bölcs a friss varratokat felszakítanom egy ügyesebb hirtelen mozdulattal. Így csak várok... és fülelek.
- Csak harapok egy falatot, aztán itt sem vagyok... -kezdek bele, egy szelet sütit a számhoz emelve, de mielőtt beleharapnék, még egy pimasz mosoly átsuhan az arcomon, ahogy hozzáteszem:
- ... mégsem illendő feltartanom egy hölgyet az alsóneműk szortírozásában. - megölhet érte, de ezt sosem fogom elengedni.

Az apró szidásra kuncogok egyet, ügyet sem vetve arra, hogy egy ilyen apró dolog ellen is tiltakozni fognak a fájdalomtól felgyulladó idegnyúlványok.
- Pechedre az öngyógyító folyamat passzív módon megy végbe, így a kettő nem zárja ki egym... - nem fejezem be a mondatot, hanem csak az utolsó szó közben nyelvemre harapva veszem tudomásul a jelzésértékű, erősebb szúrást. Oké, vettem a lapot!
- A tesztalanyoknak nem szokott valami fizettség járni? - vonom fel kíváncsian a szemöldökömet egy halovány vigyor kíséretében, így tartva fenn az eddig is tanúsított rendkívüli komolyságomat. A szememet azonban nem veszem le róla, s míg ő a tűvel ügyködik, én felemelem jobbomat, hogy ujjaim egy apró simításával kényszerítsem barna fürtjeit a füle mögé, hogy ne lóghassanak a szemébe, illetve a helyzetet kihasználva lopva végigsimíthassak az arcán.
- Ugyan, én csak amolyan lelki erősítés voltam, az oroszlánrészét a többiek végezték. Ha úgy vesszük, én szolgáltattam a totál szükségtelen dumálást. - legyintek egyet, de azért a pusziját enyhe pírral fogadom.
- Aggódnak. Az elmúlt napok eseményeit tekintve ez nem róható fel nekik, a helyükben valószínűleg én is pontosan ugyanezt tenném. - elég csak arra gondolni, hogy nem annyira régen még MJ is odakint volt a viharban, hogy megkeressük Mr. Jonest. Ezek után érthető, ha a szülei kiemelt figyelmet fordítanak rá, hogy biztonságban tudhassák. Ami azt illeti, ebben nagyon is osztozok velük.
- Biztos vagy benne? Úgy értem... nem akarom, hogy miattam kerülj bajba náluk vagy ilyesmi. - ugyanakkor azt sem tagadhatom, hogy a gondolat, miszerint nem kell végigjárnom az utcákat a lakásomig, több, mint kecsegtető ezekben a másodpercekben.
- Ejnye, hát illik ilyen hangnemben beszélni egy komoly szuperhőssel? - más esetben talán tovább sikerülne fenntartanom a szigorú utasítására felvett sértődött ábrázatomat, deee a "komoly" részt igazából én sem hiszem el, úgyhogy gyorsan megtöri a játékomat az arcomra költöző mosoly, amivel átveszem tőle a táskámat és a törülközőt.
- Öt perc és visszatérek, doktornő! - azért miközben elhaladok mellette a fürdőszobája felé véve az irányt, megragadom az alkalmat, hogy ezúttal én adjak egy puszit az ő arcára. Ez a legkevesebb azok után, amit ma értem tett.
A fájdalmas nyögést csak akkor engedem útjára, mikor a mosdó ajtaját már becsuktam magam mögött. Az egyből szemben lévő tükröt gondosan kerülöm tekintetemmel és maradék energiáimat inkább arra fordítom, hogy a kötésre ügyelve hagyjam, hadd mossa el rólam a nap fáradalmat, s így az adrenalint is a kellemesen meleg zuhany. Nyugtató hatásának köszönhetően csak jobban kezdem el érezni tagjaim nehézségét, viszont legalább ki is tisztítja némileg a fejemet, elhomályosítva a vissza-visszakúszó képet elesett csapattársunk összerogyó testéről.
Felhorkantva rázom meg a fejem. Szuperhős... aha, persze.
Azzal nem bajlódok, hogy hajamat teljesen szárazra töröljem, így legalább egy hanyag mozdulattal hátra tudom simítani egyébként rakoncátlan tincseimet. Ennek, s az arcomba némileg visszaköltöző színnek köszönhetően pár fokkal normálisabb állapotban, halkan fordítom el az ajtó gombkilincsét, hogy fehér pólómban és piros-kék rövidnadrágomban lépjek ki rajta. Megpillantva a szoba lakóját, amint épp nekem háttal állva pakolja el az összefoltozásomhoz használt eszközöket, nesztelen léptekkel osonok mögé, hogy a vállaitól indulva gyengéden simíathassak le karjain, szem előtt tartva, hogy semmi hirtelen mozdulattal ne ijesszem meg, majd a derekát átkarolva öleljem végre magamhoz. Igazából... már azóta akarom ezt, hogy bemásztam az ablakon.
- Köszönöm a mai mentést, Michelle Jones! - suttogom magunk közé.
- Ne haragudj, hogy így rád ijesztettem! - tudom, hagynom kéne pakolni, de helyette én lenyúlok kezeihez, hogy végigsimíthassak az ujjain.
- Szóval... mikről maradtam le a világvége hangulat miatt? - Pókemberség ide vagy oda, engem az érdekel, vele mi a helyzet.

Nem teszem szóvá azt, amit a leharcoltságomról mond, mert egyrészt felesleges volna, másrészt nem szeretnék üres ígéreteket tenni... nyilván tisztában vagyok azzal, hogy nem az az életmód jár a legjobb nyugdíj alappal, amit jelenleg folytatok, mégsem gondolom, hogy ez változna. Érintésem alatt azonban ennek ellenére is érzékelem a feszültségét, és már éppen rákérdeznék, mi az, ami bántja, amikor megkapom a hírt.
- Várj, tényleg? Ez fantasztikus hír! - csillan fel a szemem a sikerére, izgalammabn még gyorsanszembe is fordítom magammal, hogy arcát figyelve húzhassam vissza az ölelésembe.
- Mármint, persze, Jonah egy kissé nehéz eset, de ha ignorálod az időnként teljesen kéretlen megjegyzéseit, akkor rájössz, hogy nem rossz ember ő. - mindennek megvan az oka, annak is, hogy miért nem bízik bennem. Vagyis... a maszkos felemben. Ezt pedig nem fogom felróni a férfinak, hiszen joga van a véleményéhez. Nem mellesleg, a megállapításom is teljesen őszinte. JJJ a szíve mélyén szintén riporter, ízig-vérig, az, hogy a személyes élményei megkeményítették a személyiségét, még nem teszi őt szükségtelenül szívtelenné is.
- Gratulálok, tudom, hogy szuperül fogsz teljesíteni náluk! - már csak azért is, mert tudom, milyen szenvedéllyel képes ragaszkodni az igazsághoz. A Hírharsona szerkesztősége sokkal inkább lesz az ő környezete, mint amennyire az enyém valaha is lehetett volna.
- Ezek után akkor már nem róhatod fel nekem, ha a "Miss Lane" megszólítással illetlek! - nem is én lennék, ha ezt kihagytam volna.
- Fene, tehát lebuktam, hogy át akarom venni a világ felett az uralmat és mindezt azzal kezdem, hogy egy titkos fegyverrel a Föld mágneses pólusaira hatok? - kérdem, természetesen a szokásomhoz híven teljesen komolyan véve a cikk tartalmi részét illető megjegyzését, miközben az újsághoz lépve szemügyre veszem a képet.
- Neked sokkal jobb szemed van ehhez, mint nekem, úgyhogy Jameson nemsokára rájöhet, hogy nem én voltam a legjobb fotósa. - küldök felé egy széles, büszke mosolyt, teljesen komolyan gondolva minden egyes szót. MJ nagyobb szakértő ilyesmikben, mint én, engem csupán a szükség és a helyzeti előny juttatott ehhez az álláshoz. De ahogy már korábban is utaltam rá, az sosem volt az én helyem. Nem igazán. És ha MJ megtalálja náluk a számításait, én támogatni fogom őt benne, minden lépésnél.

Picit homlokráncolva, hitetlenkedve pillantok rá, amikor megosztja velem az idegességét. Méghogy ne felelne meg, ugyan már!
- Michelle... - vonásaim ugyan ellágyulnak, eltekintek a becenevének használatától, hogy ezzel érzékeltessem, mennyire komolyan gondolom mindazt, amit ezután fogok mondani.
- Te vagy a legbelevalóbb, legmenőbb személy, akit ismerek. Sosem hagytad, hogy mások véleménye befolyásoljon vagy megállítson bármiben, és akkor is erős tudszt maradni, amikor mások már reménytelennek ítélnének egy helyzetet. És még mielőtt megpróbálnál felhozni valami ellenérvet, emlékeztetnélek rá, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki történetesen több ilyen szituációnak is szemtanúja volt. - felhozhatnám itt Európát, a midtowni végzős évet, Liberty Islandet, de akár az utolsó Szentélyben tett közös látogatásunkat is. Nem említve azt a szintén nem elhanyagolható apróságot, hogy néhány perccel ezelőtt még engem foltozott össze, anélkül, hogy legalább előzetesen felkészítettem volna arra, hogy mire számítson.
- Kétlem, hogy annak a személynek a hozzállássán, aki itt áll előttem, éppen John Jonah Jameson alkalmankénti hangoskodása vagy a Hírharsonában uralkodó hangulat változtatna. Éppen ezért, abban is biztos vagyok, hogy nincs olyan jelentkező, aki nálad jobban "megfelelne". - a mondat végén megnyomom az általa is használt szót, így burkoltan tudatva vele, hogy serintem nem csupán megfelel, de tökéletes személy a pozícióra. Tudom, hogy meg tud majd birkózni a velejáró kellemetlenségekkel.
- Plusz, nem egyedül kell szembenézned a főszerkesztő elragadó stílusával. Bármilyen hihetetlenül hangzik, akad a berkeikben olyan személy, akire Jonah hallgat. Robbie Robertson már régóta vele dolgozik, annak idején együtt kezdtek el nyomozni a new yorki alvilági szervezetek után. Robbie mindenben segíteni fog, ha problémá akadna, őhozzá nyugodtan fordulhatsz. - nem szeretném, ha tévesen azt gondolná, hogy totál egyedül, mindennemű kapaszkodó nélkül zuhanna bele a mélyvízbe.
- És összefuthatsz Bettyvel. Az is lehet, hogy kaptok valami közös ügyet. - teszem még hozzá bónuszként egy bátorító mosoly kíséretében. A kapcsolódási pontnak köszönhetően legalább nem egy teljesen idegen környezetbe kerül.
- Joga van a véleményéhez, csak engedd el a füled mellett. - vonom meg a vállaimat. Nem mondom, szívesen megkérdezném egyszer tőle, mi táplálja ennyire az irántam tanúsított megvetését, de amikor ezt Peterként megtettem az irodájában, megkérdezte, pszichiáternek készülök-e, hogy ilyen személyes kérdéssel rabolom az idejét.
- Jelentkezés... persze... mármint... nézelődtem... - amit nevezhetnénk akár kegyes hazugságnak, de maga az állítás igaz. Csak épp azt nem teszem hozzá, hogy a nézelődésnél meg is akadt a tervezés. Szóval ennek tudható be, hogy a kérdése nyomán ujjaimmal kezdek babrálni és zavaromban mindenfelé nézelődök a szobában, mint aki valami rosszat csinált.
- Meg aztán, még az is lehet, hogy nem lesz rá szükség, mert betörök a kulináris bizniszbe és felcsapok séfnek. Csak gáz lenne egy konyha kellős közepén átöltözni. - kalandozok el, hogy oldjam a saját feszültségemet. Heh, ebben legalább jó vagyok.

Hihetetlen, hogy a csókjától még mindig képes vagyok egyszerre elgyengülni és zavarba jönni. A röpke pillanat után úgy vigyorgok, mint aki éppen a város kulcsát kapta meg, de ugyanakkor próbál nem pocsolyává olvadni.
- Igen, de ezt az előnyödre fordíthatod. Ne hátrányként, amolyan szükséges rosszként tekints rá, hanem vedd úgy, hogy pont a komfortzónádból való kilépés által tudsz nekik egy olyan perspektívát mutatni, ami csak a tiéd, senki másé. A szemszöged tehet téged egyedivé. - ha ilyen szempontból nézzük, nincs két egyforma ember, még a Harsona szerkesztőségében sem. Lehet, hogy Michelle modorát sokan túlzottan szarkasztikusnak tartják, de szerintem ez a fajta vakmerőség az, ami remek jelöltté teszi erre a szakterületre. Végső soron az emberek nem mézzel nyakon öntött szavakra lesznek kíváncsiak, hanem a tényekre. MJ kendőzetlen, szókimondó attitűdje, kombinálva az igazsághoz és annak felderítéséhez való hozzáállásával mind-mind olyan tulajdonságok, amelyekben biztos vagyok, hogy előre fogják vinni az ágazatban, akármelyik lap vagy online platform mellett tegye le a voksát hosszabb távon.
- Menni fog! - ismétlem el bólintva a szavait, hogy vokálissá tegyem a támogatás mellett az abszolút egyetértésemet is.
- Igen, Midtown után New Yorkban maradt, a gyakornokok között pedig valószínűleg azért nem láthattad, mert nem olyan rég Jameson személyi titkára lett teljes állásban. Ha jól tudom, médiát és újságírást szeretne tanulni, de előtte élesben akart tapasztalatot szerezni. Ennél többet sajna nem tudok, mert nem sűrűn futottam vele össze, amikor pedig mégis, akkor csak néhány szót váltottunk, mert hát... érted. - furán venné ki magát, ha megkérdezném tőle, tartja-e még a kapcsolatot bárkivel is a suliból, úgy, hogy közben fogalma sincs ki vagyok.
- Nem csak erről van szó. - rázom meg fejemet egy nagyobb sóhajjal karöltve, bár mitagadás, a kettős életem nehezen lehetne összeegyeztethető azzal, hogy szemináriumokra járok be, a határidős munkákat nem is említve. Utóbbiakkal már a gimiben sem volt túl ideális a kapcsolatom.
- Dr. Crawford utalt már rá korábban, hogy szívesen venne maga mellé egy megbízható labor asszisztenst. És még ha félre is tesszük, hogy nem vagyok valami megbízható, akkor is volnának akadályozó tényezők. - húzom a számat egy bánatos, keserű fintorra.
- Az ESU fizikai és biokémiai programja is remekül hangzik, viszont azok után, ami történt Dr. Warrennel év elején, nem szabadna túl nagy feltűnést keltenem, mert azzal azt kockáztatnám, hogy ő és Dr. Crawford összekötik velem Pókembert. - ez még csak a kisebbik rossz lenne, hiszen Miles Warren nem valami szuperbűnöző. Csak egy ragyogó elméjű tudós, aki elszámította magát.
- Túl sokan kerülnének életveszélybe már pusztán amiatt, mert én ott vagyok. - azok, akiket maszkban felbosszantok, egyből az intézményt vennék célba, amint megneszelik, hogy a falmászónak valami köze van hozzájuk.
- Önzőség volna tőlem ilyesmit megkockáztatni. Legutóbb, mikor magamra gondoltam... - May meghalt, de ezt leharapom a végéről. Mára elég terhet kapott azzal, hogy neki kellett összevarrnia.
- Ugye tudod, hogy egy kiadós alvás után holnap koccintani fogunk a gyakornoki állásodra? Alkoholmentes pezsgővel, szigorúan. - a szavak ellenére játékosan csillannak szemeim. Talán egy kis bűnözés azért bele fog férni. Elvégre, ilyen hírre dukál az ünneplés. Kibúvó nincs!