Nothing to worry about

Őszintén meglepődve csak pislogok.
- Ezért nehogy bocsánatot kér. - komolyan, és határozottan mondom neki.
Majd figyelmesen végig hallgatom a tervét, és hát a parancsait is ígéretemhez híven csak bólintok minden szavára.
- Vettem... - jelzek mikor mondja, hogy hol fogunk találkozni. Majd nagyon gyorsan cselekszik, természetesen azért, hogy ne mondjak ellen neki, tudom én, azért csinálja. Letesz, majd el is viharzik segíteni. Egy gyors büszke mosolyt megejtek, amint látom, hogy megy is segíteni. Viszont én azért vagyok itt, hogy körbe nézzek. Asszem egy fehér kisbuszt kell keresnem. Akkor a zsivaly, és az emberek pánik szerű vagy menekülése, vagy segítsége a másiknak, a kocsikat próbálják terelni, hogy vissza fele tudjanak menni, az egyik persze majdnem el is út, rácseszek a motorháztetőre. Oké hogy sűrűn esik az eső, de ha vezetni tud lásson is.
- Nem kéne vezetni ha nem lát! - kiabálom neki. Persze nem foglalkozik vele, és megy tovább. Az eső sűrű, és őszintén úgy dübörög bennem az adrenalin, hogy azt se tudom merre keressek. Minden kocsit igyekszem megnézni, és minden embert. Legszívesebben, mint egy gyerek kiabálnék, hogy apu hol vagy. De ennél profibb vagyok, és Összeszedettebb. Ugye az vagyok? Majd nekem jön valaki... és ismerős.
- Apa? - kérdezem pislogva az esőtől, de teljesen más fószer az.
- Michelle? - kérdezz vissza a férfi, és csak ekkor ismerem meg, persze, hogy ismerős volt, de azért mert apám kollégája és hasonló a testfelépítése.
- Mr. Warren... Itt az apám is? - kérdezem idegesen. Ha ő itt van valószínű neki is itt kell lennie.
- Igen az autónknak neki mentek. De akkor lett a káosz Michelle, nem tudom hova lett. Mi próbáltunk segíteni azoknak akiknek tudtunk. - és most nézem meg még alaposabban, épp segít egy férfinak, aki eléggé rosszúl néz ki.
- Értem, megkeresem. - mondom végül. Hallom, hogy óva int, de már ott sem vagyok. Már tudom itt van, és ez már fellelkesít. Majd sikolyokat hallok, és épp hogy sikerül a szikrák miatt hátrébb ugranom. Igaza volt Peternek a kábeleket viszi az a rohadt szél, és a látásviszonyok is egyre romlanak, mind a eső, mind a hajam miatt. Fedezékbe kell vonulnom, de mégis hova? Az épülethez így már nem jutok el, és a kábel miatt meg rohannak az emberek, mint a veszettek. Miért van az, hogy pánik helyzetben tényleg pánikolnak az emberek, és igyekeznek észszerűen gondolkodni, minthogy rohanni kezdenek, és mindenkit fellökni. Ugyanis egy gyerek... komolyan mint egy rossz amerikai filmbe... egyedül áll a járda szélén. Pont amerre nem kéne mennem. Francba... miéééért pont nekem jut csak eszembe? Oda futok a kis sráchoz.
- Hé gyere... - szólok neki, és nyújtom a kezem. A vihar már nevetséges méretek ölt, a fiú szinte meg se tud mozdulni tőle a kábel már vészesen közeledik. Megragadom a karját, nem érdekel hogy fog sírni, és elhúzom onnan, szinte még időben, de elesek magammal húzva a kölköt.
- Ha legközelebb látod, hogy egy kimondottan rossz dolog közeledik feléd, a másik irányba kezdj el rohanni. Oké? - csak megszeppenve néz rám, majd felbőg.
- Anyuuuu. - még az anyja nézz rám szúrós tekintettel. Felkapja a gyereket rólam, majd elsiet vele.
- Szívesen, és máskor maga is vigyázhatna rá. - kiabálok utána. Nem irigylem Petert, ez egy hálátlan szakma...

Még segítek, hogy a férfi épségben lejusson a szolgálatot hamarabb letévő autójáról.
- Azt a járdát használja, ott már megtisztítottam a terepet a veszélyes elemektől. én majd gondoskodok róla, hogy a forgalom is megindulhasson. - totál meglepő módon még kapok tőle egy "köszönöm" reakciót, mielőtt az iránymutatásomnak megfelelően útnak indulna menedéket keresni. Azonban az igazi meglepetés csak akkor ér el, amikor leugorva nekilátok a járgány megfelelő pozícióba való visszadöntésének, mert emeléskor becsatlakozik az enyém mellé még két kéz. Az ismeretlen férfi elhatározással a szemében pillant rám, majd apró biccent, jelezve, hogy készen áll. Viszonozom a gesztust, majd emelni kezdek, hagyva, hogy a súly az én izmaimat terhelje, mégis fújtatok némileg mellé a maszk alatt, hogy önkéntes segítőm érezze, mennyire értékelem a kontribúciót.
- Oké, innen lökünk rajta egyet, mehet? - egyik lábammal némileg előrébb lépek, hogy a súlypontomat előrébb helyezve rásegítsek a plusz erőkifejtésre, majd az előző szignálját megismételvén, előretolom a súlyt, időzítés szempontjából ügyelve rá, hogy megvárjam, míg ő ugyanígy tesz.
- Huhhh, mivel etetik ezeket a gépeket? - csinálok pár vállkörzést, miután már mind a négy kerék rendeltetésszerűen a betont érinti ahelyett, hogy bánatosan tekintgetnének az utca felé. A férfi erre mellettem felnevet. Végre valaki!!!
- Köszi a segítséget! Jó kondiban van!
- Ó, igen, nélkülem aztán tuti nem ment volna semmire. - forgatja meg szemeit, de követ engem az autó hátuljához, hogy együtt eltoljuk az útból, megnyitva a sávokat.
- Megcsináltuk! - emelem pacsira a kezemet, amit egy darabig homlokát ráncolva méreget.
- Mi ez a többesszám? Azt hittem, én vagyok az izom ebben a társulásban. - a mondat végén hatásszünetet tart, én meg már épp égő arccal engedném le a feltartott tenyerem, amikor elröhögi magát és még a pacsimat is megkapom.
- Csak poén volt, nyugi! Ami azt illeti, én tartozok köszönettel, most, hogy a torlasz már nincs, talán haza is érek még ma vacsorára.
- Ha az segít, fogja rám a késést, mondja azt, hogy Batmannek szüksége van egy Robinra.
- Ez tényleg verhetetlen érv. És ha már Robin, ennek a szárnysegédnek a számlájára írható a feleségem kihűlt specialitása, mert eltartott egy ideig míg ideért.
Én meg még nevetve bólintok is egyet beleegyőzn, mire leesik a tantusz, hogy szavaival mire utalt.
- Várjunk, hogy lettem én Robin??
Felvont szemöldökkel méreget, mellkasa előtt keresztbe téve karjait.
- Azt hittem, a szerepek nyilvánvalóak. - apám, nem ülnék ilyen rezzenéstelen arccal szemben egy vitaesten. De amilyen hamar fel tudja ölteni komolyságát, az olyan gyorsan ad teret a mosolyának is.
- Michelle ezt el sem fogja hinni, ha elmesélem otthon. - rázza meg a fejét széles vigyorral az arcán.
- M... Michelle? - olyan gyorsan kapom felé a fejemet, hogy a nyakam szerintem még jól hallhatóan bele is roppan.
- Igen, a lányom. - alapvetően elmosolyodnék azon, hogy még büszkén kihúzza magát a kijelentés mellé, de közben túlzottan kattogok. Most légy okos, Peter!
- Khm... úgy ilyen magas, sötétbarna hajú és kissé szarkasztikus hölgy? - kezemmel jelzem a magasságot, és közben próbálok olyan semleges hangnemben fogalmazni, amennyire csak tudok.
- Talán találkozott vele?
Nyelek egyet. Jó nagyot, még szerencse, hogy ez szerkóban nem kivehető.
- Iiigen... az apját keresi... arra... én elvi...
Nos, erről lekéstem, mert Mr. Jonest jelen pillanatban az sem állítaná meg, ha az imént eltolt jármű még az útjában lenne.
- Hölgyeim és uraim, a város legkínosabb szuperhőse szolgálatukra! - tárom szét karjaimat a nemlétező közönség előtt, mivel a legtöbben vagy az utca elhagyásával vagy a kocsijuk beindításával vannak elfoglalva.

Felállok nagy nehezen. Már nem csak az esőtől vagyok csurom víz, hanem a sártól is. Az a kábel meg nagyon morcosan néz rám. Tekintetemmel keresem Petert, azaz Pókembert, de nem kedvez az időjárás. Igyekszem betartani a szabályait, amit megszabott nekem, hogy vele jöhessek. Nem szeretném ezt eljátszani, mert jogosan nem bízna bennem legközelebb. Én pedig szeretnék neki segíteni, és partnere lenni nem csak Peternek, hanem Pókembernek is. És ha ez teljesen jogosan szabályok közé szorítja, akkor muszáj vagyok engednem. Be kell látnom nem mindig én győzhetek... azt hiszem tényleg kezdek felnőni. Így próbálok olyan útvonalat kinézni, ahol biztonságos, és járható. Így az álló kocsik között elkezdek járkálni, már szinte reflexszerűen kerülök ki minden embert, már az aurájukat is érzem. Lehet most fejlődik ki a szuper képességem. Majd meglátom Petert. Szélesen elmosolyodom, a hajamat is hátra simítom a víztől ezentúl ott is marad. Egy emberrel segítségével segédkezik. Mély levegőt veszek, apám sehol. Megközelítem őket, már beszélgetnek. És akkor látom meg. Ekkora mázlit!
- Apa! - kiálltok, majd oda sietek hozzá. Nem vagyok valami érzelgős típus, de most talán ő is őszintén meglepődik, de megölelem. - Hála az égnek. Anya mondta, hogy megszakadt a vonal, és aggódott.
- Mit keresel itt? Normális vagy? - néz rám dorgálva, de látom rajta örül nekem.
- Nem jöttem egyedül, mármint láttam, hogy itt van ... Pókember, már beszéltem vele. Egyébként meg soha nem voltam az, nem tudom mit kell minden alkalommal csodálkozni. - forgatom a szemeim. És picit vicces a helyzet, hogy apám pont Peter bemutatása estéjén, nem vele, hanem Pókemberrel fut össze először. Fura a helyzet, de igyekszem kezelni. Legszívesebben megkönnyebbülésembe is vissza kell fognom magam, ne ugorjak Peter nyakába. Csak megköszörülöm a torkomat.
- Köszönöm Pókember. - fordulok felé, azért vigyorgok, nem hiszem apám látja. Viszont tényleg nagy a baj, és nem akarom elvonni a figyelmét. - A túl oldalt is leszakadt egy kábel, és az útra esett. - mondom nagy nehezen, mert attól függetlenül tudom, hogy nem esik nagy baja, még aggódok érte. - Mi haza megyünk addig. Köszönjük még egyszer. - Mély levegő MJ. És ezt úgy kell megoldanom hogy, mielőtt haza érünk hagyjak időt Peternek végezni, átöltözni, és hogy összefussunk valahol. Valahol ez tök izgalmas, de lehet be kell vennem egy fejfájás csillapítót...

Az anyag takarásában fülig ér a vigyorom ölelésük láttán, mégis, ama rádöbbenés hatására, hogy számukra jelenleg idegen vagyok, teszek egy lépést hátra, nehogy zavaró tényezővé váljak az egyébként idilli pillanatban. Nehéz az illendőség jegyében nem rajtuk tartanom a szememet, hanem fejemet elfordítva egy ellenőrző pásztázást végeznem az egyre néptelenedő utcarészen. Csak a nevem hallatán kapom vissza fejemet, jobbomat felemelve egy béke jelet mutatva.
- Ugyan, semmiség. A jelmondatom, hogy hálózok és védek. - gyorsan körbenézek, hátha rákenhetem valakire egy ilyen béna szöveg elsütését, de mivel egymagam vagyok, mint a kisujjam, így...
- Vagyis, minden jó, ha a vége pók? - hát, ez nem lett jobb a mentéssel sem.
- A munka nehezét különben sem én végeztem, a fülest a beállt dugóról egy kontaktomtól kaptam, az akadálymentesítést illetően pedig Mr. Wayné az érdem, én csak besegítettem neki. - bökök fejemmel az apja felé, aki ezt bujkáló mosollyal az arcán, helyeslő bólogatással fogadja.
- Ha esetleg szükségük lenne még valamiben segítségre, csak szóljanak! A közlekedés kezd újraéledni, de ha fuvar kellene... - felfelé mutatok, a háztömbök közé, így indikálva az ajánlatot.
- Most, ha megbocsátanak, lepacsizok egy dróttal... - elugrok a közelükből, hogy az útra esett elektromos vezetéket egy jól célzott hálóval eltávolítsam onnan és olyan helyn rögzíthessem, ahol nem tehet kárt senkiben.
Ténykedésem közben figyelmem egy részét végig a Jones família két tagján tartom, hogy biztosra mehessek, zökkenőmentesen haza tudnak indulni. Megvárom, míg az autóhoz érnek, ráérek utána eltűnni a kíváncsi tekintetek elől, kiválasztva egy szimpatikus tetőt magamnak, ahol alibi gyanánt elindíthatok egy hívást. Fura lenne, ha Peter Parker nem érdeklődne a hollétük felől, mikor ma elvileg együtt vacsoráznak. Úgyhogy MJ számának kiválasztása után küldök neki egy gyors üzenetet arról, hogy hangosítson majd ki, aztán megvárom, míg a kicsengést jelző zúgás abbamarad, hogy egyből beleszólhasssak:
- MJ, merre vagy, minden rendben? - heh, egész jól megy az improvizálás, mondjuk ebben nagyban segít, hogy az izgatottságom miatt tényleg elhadarom az első dolgokat, amik eszembe jutnak.

Annyira de annyira rosszak tudnak lenni a viccei, de egyszerűen ezen ... kitör belőlem a nevetés. Apu erőteljesen felém kapja a fejét, csodálkozom, hogy nem törik el. Nem igazán szokott így látni, hogy ráadásul egy szar poénon ilyen jóízűen és idiótán elnevetem magam, a végére mikor észre veszem magam még horkantok is.
- Öhm... - nézek rá kissé ... zavarban. - Köszönjük Pókember, még egyszer.  - biccentek immár komolyan, de nagyon nehezn tudom vissza fogni a vigyorgást, főleg ezek után. Majd eltűnik, én pedig aggódva pillantok utána, mint mindig.
- Csak nem rajongó lett az én kis feministám? - kérdezi, közben megbök a vállával.
- Két különböző dolog a nők egyenjogúsága, és az hogy egy férfi szuperhőst tisztelek, főleg azok után, hogy megmentett téged. Ha ez rajongás, hát én büszkén vállalom. - húzom ki magam, miközben a csurom vizes hajammal már semmit nem tudok kezdeni. Legalább ha hátra csapom már ott marad.
- Nem hittem, hogy megélem. Na próbáljunk meg haza jutni, mielőtt tüdőgyulladást kapunk mind a ketten, anyád így is ellátja a bajomat... és muszáj ennem ma MJ, muszáj.
Valóban kezd megindulni a forgalom, apám beszél kollégáival, így nem a furgonnal megyünk haza. Meglepő módon fog is egy taxit, nem lesz drága, olyan messze már nem lakunk innen. Mindenki mihamarabb haza szeretne jutni. Majd kapok egy üzit Petertől, elmosolyodom. Mikor felhív ki is hangosítom.
- Peter, szia! Kösz hogy elkísértél, nem tudtalak felhívni a helyszínen nem volt térerő. Jól vagy? Mi már taxiban ülünk. Még tíz perc és otthon leszünk. - apu elég morcosan néz. És már olvasok is a gondolataiba, miééért nem volt a lovagom mellettem. Na majd ezt kimagyarázhatom. De hülyeséget nem mondtam tényleg ott nem volt térerő, hisz neki is megszakadt a vonal, mikor anyuval beszélt.

Kissé feszült vagyok telefonálás közben. Nem akarok hazudni, így úgy kell köntörfalaznom, és picit színészkednem, hogy csak megkerüljem a dolgokat. Nem gondoltam ebbe bele, hogy kerülhetek olyan szitúba, hogy esetleg hazudnom kell a családomnak. Persze érthető okok miatt, és nem önzőségből, vagy hogy félre vezessem őket. Egyszerűen egy magasztos titkot kell megvédenem. Igyekszem ezzel nyugtatni lelkem, és picit lenyugtatni a szívdobogásom.
- Igen elég nagy volt a zűrzavar. Akkor a lényeg, hogy te is biztonságban vagy. - őszinte meg könnyebbült sóhajt engedek meg magamnak, látszik, ahogy a benntartott levegőt kifújom, egyrészt az aggodalom miatt, másrészt igyekszem megkönnyebbülni, hogy ne legyen görcsös a beszélgetés. Apám ugyanis jó megfigyeli, de ez esetben bármily furcsa is lehet a viselkedésem, szerintem mondható lehet a két férfi aggodalmára.
- Nagyon szuper! Addig is kérlek vigyázz magadra! - harapok az ajkamba zavaromba. Jesszusom de fura így beszélnem, ráadásul apu előtt. Ismerte Harryt volt nálunk, de nem kedvelte soha. Egy gazdag ficsúrnak gondolta, aki bármit megtehet, de tiszteletben tartotta. Leginkább szerintem azt kifogásolta, hogy valószínűleg akkor is inkább barátoknak néztünk ki, mint egy párnak. Peterrel viszont teljesen más.
Mikor elköszön megkövülten nézem a telefont. Esélyem sincs reagálni, nem mintha a kezdetleges sokk bármit megengedne nekem. Nézem a telefont, majd leteszem, megköszörülöm a torkomat. "Szeretlek" , szinte érzem hogy lever a víz, és apám mosolyát is érzem az arcomat égeti. Most ... Hívjam vissza, és mondjak valamit? Mert persze, hogy szeretem, de... még így nem is mondtuk ki. Ráadásul apám is itt van, és ez olyan intim dolog, nem? Jesszusom. Oké MJ nyugi. Lassan ránézek fatherra, és elvigyorodom.
- Aranyos srácnak hangzik. - vigyorog rám, mint aki megbolondult.
- Igen, aranyos srác, és ezt kérlek ne csináld, mert olyan vagy, mint aki most szabadult az Archamból. Ijesztő. - kihúzom magam, és kissé fészkelődök zavaromba.
Majd megérkezünk, megköszönjük a fuvart, és Peter ott is van a házunknál. Öhm lehet túl gyors volt? Mi van ha apunak feltűnik ? Ajkamba harapok ismételten, kezd ez rossz szokásommá válni.
Bemutatkozik, én csak vigyorgok rajta, tipikus Peter. Apum fura mód, mosoly rajta. Úristen, azt hiszem megnyerte. Eddig csak beszéltem róla neki, mármint mikor gimibe jártunk, de nem volt alkalmam személyesen bemutatni. Beszámolóim alapján, nagyon szimpatikusnak találta, aztán jött az hogy lebukott, hogy Ő pókember és felborzolta a kedélyeket. Ezt ugye azóta elfelejtette.
De azért ezek szerint az erős kézfogás figyelmeztetés gyanánt így is meglett.
- Szerintem menjünk be, mindenki csurom vizes, anyu így is szerintem már közel jár, hogy pánik rohama legyen. - kissé zavartan nézzük egymást Peterrel, lehet ő is azon agyal mint én? Legyszívesebben üdvözölnénk egymást egy rövid csókkal, de így is elég kínos a helyzet.
Végül bemegyünk a házba, mindenki megszárítkozik, anyám elmondott vagy öt imát, hogy mennyire hálás, hogy haza értünk.
A vacsora remek hangulatban telt, Petert nem lehet nem kedvelni, a szüleim végig röhögték az egész estét.... teljesen lenyűgözte őket, akár csak engem.