Nothing to worry about

Kitaláltam, mi lesz a következő nagyobb projekt, amibe belevágok: fejlesztést kell eszközölnöm a pókruhámon, mert hirtelen nagyon elkezdett hiányozni a régi szerkó fűtés funkciója. Nem gondoltam volna, hogy ez éppen nyár közepén fog majd megfogalmazódni bennem, mégis ott tartunk, hogy a városlakók már valamelyest megkönnyebbülten fogadják a zuhogó esőt, mert az kevésbé bizarr, mint az, ha hópelyheket fognának fel a kabátjaik. A szél viszont még így is felém sodorja a levegőből szinte kiérezhető feszültséget, és ehhez semmi köze annak, hogy egy mennydörgés ezekben a pillanatokban próbálja meg kettészakítani az égboltot a fejem felett, pedig tagadhatatlan tény, hogy akkorát szól, mintha Thor egymaga vívna épp odafenn háborút egy egész földönkívüli sereggel. Vagy egy sereg Hulkkal.
- Tényleg... vajon, ha Dr. Bannert éjszaka felriasztja álmából egy ilyen vihar, akkor vajon átváltozik a hirtelen stressz miatt? - ezt is felírhatom az élet fontos, és valószínűleg megválaszolatlanul maradó kérdései közé.
- Nem tudom, nem hiszem. De hogy jön ez most ide? - óafene, a telefon!
- Bocs, Mr. Robertson, ne is figyeljen rám, csak hangosan gondolkodtam! Mit is mondott az előbb? - vetek egy futó pillantást a képernyőre. Az akkumulátor máris tizenöt százalékon, pedig indulás előtt vettem le a töltőről, ééés van egy üzenet MJ-től, amire még nem válaszoltam, mert megálltam, hogy a lesodródott mentősöknek segítsek.
- Mondd, hogy éppen nem vagy az utcán! - a jól kivehető szigorra az egyébként szelíd stílusú ember hangjában nyelek egyet.
- Ööö.... jjjóóó, nem vagyok éppen az utcán? - amilyen hitelesre ez sikerült, drámaszakkört indíthatnék.
- Peter... ne figyelj Jonahra, nem fog kirúgni. Menj haza, a képekre is holnap is lesz időd. - amennyire jól esik Robbie aggódása, nem lenne őszinte, ha azt mondanám, Jameson mai kifakadása az egyetlen, amin kattogok.
- Ugye nem gondolja, hogy van valami igazság a főnök elméletében? - hozom fel és a maszk alatt elvigyorodok, mikor meghallom a feltörő nevetését.
- Abban, hogy Pókember épített egy időjárásmanipuláló gépet? Dehogy. Csak... - elhallgat. Mintha latolgatna valamit.
- Minden rendben, Mr. Robertson?
Nehéz sóhajt hallok a vonal túlsó feléről.
- Csak légy óvatos odakint! Később beszélünk!
Mire reagálhatnék, már le is tette.
- Okkééé. Ez... fura volt. - nem vall rá az ilyen viselkedés. De felróható ez mostanában bárkinek?

"Még élek!"

Küldöm el a rendkívül informatív üzenetet MJ-nek... meg még négyet.

"Vagy ez csak csapda és egy nagyon értelmes zombi vagyok..."
"Ha megmaradna a tudatuk ahhoz, hogy megtegyék, szerinted leírná bármelyikőjük, hogy meghalt?"
"Vagy a Last of Us kattogói leírnák a kattogásukat? o.o"
"... Igazáááából, csak annyit akartam közölni, hogy mindjárt ott vagyok!"

Kicsit megfeszített tempóban lengedezek tovább, hogy tizenhat perc múlva már hétköznapi öltözékben csengessek be a Jones lakba. Vagyis... úgy a pontos, hogy teljesen bőrig ázva, de legalább civilben. A jelmez a ruháim alatt kellemetlenül tapad a bőrömhöz. Igen, erre is ki kell majd fundálnom valamit!
- Peter! Gyere be gyorsan, mielőtt még megfázol! - széles mosollyal üdvözlöm az ajtó mögött felbukkanó nőt.
- Ne aggódjon, Mrs. Jones, nem igazán tudok megfázni! - szalad ki a számon egyből a megjegyzés, majd torkomat kegköszörülve gyorsan kiegészítem:
- Mert.... elég szívós... a szervezetem. - ha úgy ez nem hazugság. Féligazság. Azzal már lehet dolgozni. Arrgh... de utálok hazudni, még ennyi idő után is! De szükséges.
- Különben is, ez csak eső. - vonom meg a vállam még mindig mosolyogva, de mintha az univerzum akarna gúnyolódva rámutatni béna füllentésemre, az előszobában felkapcsolt lámpa villódzani kezd. Mrs. Jones gyorsan összeszedi ugyan magát, de láttam, ahogy megrezzent és elég közel áll ahhoz, hogy fülemet megüsse, milyen élesen szívta be a levegőt.
- Biztosan csak a vihar. - mi más lenne?
- Nincs ok az aggodalomra!

Egyre feszültebb vagyok a napokban, szégyenszemre. Őszintén szólva az is közrejátszik, hogy már nagyon unom a kávézó béli munkát. Úgy érzem tovább kell állnom, és szinte isteni sugallatként láttam meg egy pályázatott az interneten. A Hírharsona összesen 2db gyakornokot keres. Nagyon sokat agyaltam rajta, hogy Petert felhasználjam e, mint protekciót, de úgy döntöttem ezt önmagamért kell tennem. Remek teszt, hogy vagyok e már annyira jó, hogy legalább visszahívjanak. Csak egy a bibi: olyan fotót kell készítenem, ami felkelti a figyelmét JJJ-nek. Sok szerencsét. Mindenképp Pókember képet kéne készítenem, hisz csapból is ő folyik, és JJJ Peter elmondása szerint - bár nem pozitív módon - falja a pókemberes képeket, és bármi fajta információt. Nyilván az utóbbival eszem ágában sincs házalni, viszont belsős segítséget ugyan nem kérek, de abban segítséget, hogy a következő "akciónál" jelen lehessek, hogy legyen esélyem. Ez remélhetőleg nem számít csalásnak... így, többek között ezért is beszéltem le Peterrel, hogy vacsorázzon nálunk. Anyum nagyon megkedvelte, Apám is szimpatikusnak találja, bár neki még nem volt szerencséje hozzá. Ma is késő este fog haza érni, így ma se fognak összefutni nagy valószínűséggel.
- MJ! Petert nem hétre hívtad? - kiabál ki anyum a konyhából, gondolom hallotta, ahogy különös gondosággal jó hangosan loholok lefele, ugyanis már fél nyolc van. Közben pötyögök is neki egy üzenetet, bár tudom, hogy hintázás közben nem olvassa el, mert ezért vagy ezerszer rászóltam...  de tudom, úgy se bírja ki.
" Hol vagy? Kihűl a vacsi "
Tisztában vagyok vele, hogy egy hős nem épp legpozitív ismérve a pontosság, de azért ilyenkor mindig aggódom.
- Biztos munka, vagy remélem a főiskolai jelentkezését adja le. - forgatom a szemem, igen ezeket az "emberi" dolgokat, amiket Petert illeti megszoktam beszélni anyámmal. Mondhatom, hogy Peter mellett ő a legjobb barátom, és figyelek a tanácsaira. Végül leülök hozzá a konyhába, olyan jó illatok vannak, még a libabőr is futkos a karomon, és a gyomrom is elégedetten morog, és egyben türelmetlenül.
- Bezzeg, múlthéten mikor rizottót kértem leszedted a fejem, hogy túl bonyolult. - forgatom a szemem, anyám rizottója a legjobb. Közben megrezzen... egyszer, kétszer, majd háromszor a telefonom. Peter:
"Vagy ez csak csapda és egy nagyon értelmes zombi vagyok..."
"Ha megmaradna a tudatuk ahhoz, hogy megtegyék, szerinted leírná bármelyikőjük, hogy meghalt?"
"Vagy a Last of Us kattogói leírnák a kattogásukat? o.o"
"... Igazáááából, csak annyit akartam közölni, hogy mindjárt ott vagyok!"
- Hamarosan itt lesz. - mondom felnézve, egy behízelgő mosollyal. Közbe azért nevetek az üzenetén. Nem tudom épp hintázik-e, így csak egy nevetős simelt-t küldök, és hogy siessen.
- Hiszem ha látom. - néz rám szinte fenyegetően. - Ha most befut még nem kell melegíteni.
Sóhajtok, ez sajnos nála kiszámíthatatlan. De mégis kettős érzés van bennem ilyenkor. Egyrészt féltékenység, de mégis kire vagyok féltékeny? A bajba jutott emberekre... grat MJ, ennél önzőbb gondolatod nem is lehet... És egyben PONT ezért.. bűntudat is. Hisz kitudja, hogy miközben együtt vacsorázunk, hány embert menthet meg. De ilyenkor mindig arra gondolok, hogy Peternek is van élete, és néha neki is pihennie kell. Nem menthet meg mindenkit. És pont ezt próbálom érzékeltetni vele, mert képes lenne járőrözni 24h.
Közben már a nappaliban bekapcsoltam a híreket, és letelepedtem kényelmes pózba a kanapéra, nézve a híreket. Ilyenkor mindig félek, hogy Pókemberrel történik valami, de legalább hátha megtudom a késése okát. Viszont inkább a furcsa időjárással vannak leginkább elfoglalva. Áramkimaradások, erős szél, vihar. Nos itt még jobban bekapcsol a riasztóm. Nagyon remélem az a bolond nem hintázik ilyen időben. Annyira elvoltam foglalva magammal, hogy kise néztem végig az ablakon. Oda is bicegek, és kikerekednek a szemeim az ítéletidőt látva. Majd megszólal a csengő, de anyám villámsebességgel megelőz.
- Hűha Sonic... - nézek utána, majd szépen lassan követem a füst csíkot utána. Meghallom Peter hangját, és azonnal kiengedem a már jó ideje bent tartott levegőt. Közbe nálunk is pislognak a lámpák. A hírekben az volt ez most elég gyakori. De már Peter itt van, itt vagyunk biztonságban, így nincs miért aggódnom.
- Szia. - Oda megyek mosolyogva, és kissé zavarban vagyok, mert anyám néz minket. Most ... megöleljem, megcsókoljam? De anyám csak nevet és megfordul, miközben lát minket, hogy szerencsétlenül nézzük egymást, majd anyámra... komolyan ilyenkor mintha átvedlenénk óvodássá. Ahogy anyám látóhatár kívül van, megcsókolom Petert.
- Minden rendben? - nézek rá aggódva, célozva a kérdést a késésére, és durva viharra.

Bármennyire is szeretnék azzal büszkélkedni, hogy a szuperképességeim közé sorolhassam, milyen nehezen jövök zavarba, ez az ábránd gyakorlatilag védtelenül hagyott kártyavárként omlik össze abban a másodpercben, ahogy tekintetem MJ-re vetülhet. Egy ilyne nap után az, hogy láthatom őt földöntúli nyugalmat áraszt szét a mellkasomban, megszűntetve a vállaimba költözött feszültséget, s míg én ebben a bársonyos bénultságban lubickolok, hő kúszik fel az arcomba ajkinak érintése nyomán. Néha elgondolkodok azon, vajon lesz-e valaha olyan, hogy nem ilyen hatást gyakorol rám, de minduntalan arra a következtetésre jutok, hogy az lehetetlen. A legyökerezésemen nem mellesleg az sem segített, hogy valahányszor teniszlabdásat játszott a pillantásom közte és az anyja között, a nő kitartó tekintetével találom szembe magam.
- Szia! Hogy van New York legszebb hölgye? - ha azt hitte, a csókjával csak úgy bűntetlenül zavarba hozhat, én aztán szívesen megmutatom nélkül, hogy álarc nélkül is össze tudom ám szedni a pocsolyává olvadt lélekjelenlétemet. És az a legjobb benne, hogy még csak bele sem köthet. Vagyis... megpróbálhat, de nem fogom elfogadni.
- Persze... - a folyosó felé vetett pillantással még gyorsan leellenőrzöm, hogy Mrs. Jones valóban hallótávolságon kívülre ért-e, mielőtt még elsuttogott magyarázatot adnék a távol maradásomra.
- Bocsi a késés miatt, de meg akartam várni, míg a mentősök épségben eljutnak a sürgősségi épületéhez. - ez, s a közben érkezett hívás Robbitól némileg feltartottak, de ezutóbbival már nem akarom terhelni.
- Itt minden oké? - utalok kérdésemmel az ő, illetve Mrs. Jones ábrázatán egyaránt megfigyelhető aggodalomra.
- Csak nem a híreket nézte valaki? - lemásolva az általa mesterien alkalmazott szigorú tekintetet, hunyorítva fürkészem, miután fantasztikus detektív adottságaimnak köszönhetően villámgyorsan következtetem ki a nappaliból érkező hang forrását. Persze, félig-meddig viccelve szegezem csak neki a kérdést. Tudom jól, hogy nem kell őt a széltől is óvnom, de... nos, ezekben az időkben talán elnézhető nekem, hogy mégis ezt szeretném tenni.
- És mielőtt még másra fognád, jobb, ha tudod, hogy élő hazugságvizsgáló vagyok. - elvigyorodok saját túlzásomon. Őt azonban jól ismerem, így a figyelmeztetésem teljesen jogos, nem kerülheti ki a radaromat.
- Minden rendben lesz! - korábban megálljt parancsoltam automatikusan megemelkedő kezeimnek, nehogy az ő ruhája is vizessé váljon azzal, hogy én mindennemű önkontrollt mellőzve magamhoz öleltem, most viszont annyit megengedek magamnak, hogy ujjbegyeim lágyan illetve bőrét, nyugtatólag szánkázzanak végig a gyönyörű arcán.
Sajnálatos módon nem vagyok képes elvenni a félelmet és szorongást pusztán érintés útján, de ez nem állít meg abban, hogy meg is próbáljam.

Megkönnyebbülten adok neki üdvözlő csókot, hogy ilyen szar időben is sikerült megérkeznie. Mikor megkérdezi, hogy van New York legszebb hölgye, dühös képet vágott, majd magam mögött keresem.
- Mármint úgy érted, hogy "hol van?" - nézek rá félre billentett kíváncsi tekintettel, miközben összefonom féltékenyen karjaimat mellkasom előtt. - Vagy anyámtól akarsz valami? - kérdezem, majd mikor látom, mindjárt a vízcseppek mellé, izzadság cseppek is vegyülnek, gyorsan karom boxolom, és elnevetem magam. - Vicceltem, bár ténylegnem értem kire gondolsz.
De legfontosabb számomra, hogy vele minden rendben van-e, hisz késett, tudjuk mi a szakmája, és elég nagy vihar van kint. A híradó csak az áramkimaradásoktól szól, és a pokol időre. Úgy érzem ma sok mentősnek, és katasztrófa védelmisnek meglesz a munkája. Ismét picit el szorul a szívem, az aggodalmam mellett, hogy mindeközben feltartok egy hőst, holmi vacsorával.
- Nincs rád szükség oda kint? - kérdezem meg kissé hallkan, és elcsukló hangon. Borzalmas dolog, mikor az ember önző oldala, az önzetlennel viaskodik. - De igen, eléggé ítélet idő van oda kint, az előbbi áramkimaradás úgy tűnik város szerte gyakori. - harapok aggódva az ajkamba. - Nem is tudom mikor volt New Yorkba ekkora vihar... - a házak, magas épületek azért szépen tudják fogni a város belsejébe, a szelet, bár nem értek hozzá. Ha gond volt, mindig kijjebb a városba, ahol ritkulnak a nagyobb, magasabb épületek, így ez arra enged következtetni logika alapján.
- Igen, tudom. - mosolyodom el, a "Minden rendben lesz-re". - Na akkor együnk, aztán meglátjuk mennyire durvul el a helyzet. - mondom ismét suttogva. Nem szívesen engedném el, de ha városnak szüksége lesz rá, nem lehetek önző. Az a baj ezeket a gondolatokat nem titkolom előtte, csak nem érzem fairnek, hogy megosszam vele őket. Ez az én egyéni önviaskodásom... meg kell tanulnom kezelni, és elengedni, mikor kell, mert életek múlhatnak rajta.
- De előbb szárítkozz meg, csurom víz vagy. - mutatok a fürdő felé. - Hozok törülközőt, anyám mérges lesz ha így ülsz asztalhoz, meg aztán ne legyen ázott pókszagod. - mondom gúnyosan, de vigyorogva.

Nagyot nyelek szavai hallatán, mert bármennyire hiszem azt, hogy ezúttal nálam az előny és sikerül majd kizökkentenem, mindig bebizonyítja, hogy azért több, mint méltó ellenfél. Viszont amellett, hogy a zavarba jövetelem gyakorlatilag már-már Parker-reflexnek is nevezhető, azt sem lehet felróni nekem, hogy ne tudnék jól adaptálódni a kihívásokhoz. Alapból megkövetelik ezt a bűnüldözéssel töltött évek, most azonban sokkal inkább arról van szó, hogy lassan, de biztosan megtanultam kezelni Michelle Jones trükkjeinek tárházát. Éppen ezért pillanatnyi zavaromat gyorsan fel is teszem a legmagasabb polcra, hogy aztán enyhén félredöntött fejjel és némileg játékos csillogással a szememben nézzek rá.
- Tudod, olyasvalakihez képest, aki annyira ragaszkodik az igazsághoz, mint te, van még mit gyakorolnod annak elfogadásában. - és még mielőtt úgy érezné, ezért a kommentért megajándékoz a szúrós pillantásával, a szám sarkában megjelenő mosollyal igyekszek megüzenni neki, hogy ezt a fegyvert bizony ő adta a kezembe, így magára kell vetnie. És ha ez nem lenne elég, ő az, aki megtanított arra is, hogy bevállalósabb legyek a mi kis verbális sakkjátszmánkban.
- De egyet se félj, szeretem a kihívásokat! - szélesedik a vigyorom, már csak azért is, mert mostanra rájöhetett, hogy a makacsságom versenybe szállhat az övével. A makacsságé, amit jelen esetben a kihívás elfogadásaként jelölök meg.
- Ha kinn is maradnék, egyelőre nem tehetnék többet, az időjárás még a járműves közlekedést is megakasztotta, így aztán, aki épp nem dugóban ül, az fedett területen maradt. A sürőgősebb esetekben pedig már igyekeztem segíteni a közbiztonságiaknak. - imádom benne (többek között ezt is), hogy erre gondol először, de ebben az aggodalomban osztozunk, így érthető okokból igyekeztem biztosra menni. Nem véletlenül késtem.
- Igen, energia alapú anomáliák. - bólintok a viharral és az áramingadozással kapcsolatos meglátására egyaránt. Ha az oka az, amire gondolok, az megmagyarázza az ijesztő jelenségeket. Elvégre, egy tiszta energiából álló lénytől elvárható, hogy manipulálni is tudja azokat.
- Egy olyan városról beszélünk, ami az elmúlt évtizedben úgy három idegen inváziót is túlélt... nem gondolnám, hogy egy kis mennydörgés fogja majd feladni a leckét a new yorkiaknak. - rémisztő a helyzet? Minden kétséget kizáróan, de nem az első ilyen eset már ez. És ennek a városnak a lakói jóval szívósabbak, mint azt sokan feltételezné róluk.
- Igenis, asszonyom... izééé... hölgyem! - vágom haptákba magam az utasításra és szalutálok. Igaz, rossz kézzel, de a szándék a fontos, azt mondják.
- Hékás, tájékoztatásul közlöm, hogy az én ázott pókszagom kifogásolhatatlan! Az új piacra dobott terméket, az Avengeros de Cologne terméket használom. - aminek valószínűleg semmi értelme, mert a nyelvtudásom csapnivaló, legalább annyira, mint az íráskészségem. És azt is figyelmen kívül hagyom, hogy az ítéletidő újabb szerkómosást von majd maga után. Ezutóbbi mindaddig nem lesz problémás, ameddig nem mosom össze a fehér zoknijaimmal. Megint.
- Ugye, Mr. Jones nem csatangol épp odakint? - dobom fel a kérdést, mikzben a kapott törülközővel a hajamat dörzsölgetem. Valahogy nem töltene el jó érzéssel, ha MJ családját épp ez az idő tartaná távol egymástól. Pontosabban... mindaz, aminek a közeledtét egyelőre hírnökként sejteti.

Csak felemelem az egyik szemöldököm ezzel is nyomatékosítva, hogy "ennyirenemismersz?". Bár tény és való, valószínűleg ő sokkalta jobban ismer engem saját magamnál. És ez fordítva is igaz.
- Szkepticizmusom teljesen más kategória. Ha rögtön elfogadnám azt amit mondanak, és nem kérdőjelezném meg, az se én lennék. - forgatom a szemeim. Főleg vele, inkább szeretem húzogatni a bajuszát, és kötözködni. Ez olyan, mint oviban húzogatni a másik copfját.
- Hát én kétlábonjáró kihívás vagyok, így szerencsésnek mondhatod magad. - kacsintok, picit incselkedve. De mindig észbe kell kapnom, hogy anyám nem messze van tőlünk, így igyekszem határt szabni. Viszont hajlamos vagyok Peter mellett megfeledkezni a környezetemről. Picit megnyugtat a helyzetjelentéssel. Borzasztóan szoktam érezni magam, hogy elvegyem önzőségből a világtól. Csak mosolyogva, és egyben megkönnyebbülten bólintok, és támogatóan megfogom a kezét.
- Rendben, de ha bármi van jelez, és menj nyugodtan. - én pedig addig éberen bámulom majd a plafont cserébe.
- Igen persze tudom, hogy elég szívós ez a város. De azért valljuk be, minden picit szokatlanabb dologtól, már pont ezek miatt, az emberek sokkal idegesebbek. - én is főleg, mióta tudjuk, hogy úgy amúgy van egy térbeli gonosz, aki leselkedik ránk. Így nem csoda, ha az ember éber, és egy vihar esetében is kirázza már a hideg.
- Ha a szagod nem is, a lucsok amit hagytál, az tuti kiakasztaná ha az ebédlőnél is meglátná. - biccentek a földre, de mosolyogva hozom is a felmosót, és elkezdek takarítani, amíg ő egy kölcsönzött törülközőt segítésével igyekszik rendbe tenni magát. - Mivan? - nézek rá a parfüm dologra, ez a szokásosnál is rosszabb volt. Nyitnám a számat, hogy válaszoljak apám hollétével kapcsolatban, de akkor anyám pont megjelenik telefonnal a kezében. Apa még dolgozik, úgy volt haza fog érni vacsorára...
- Most hívott pont. A vihar miatt nem engedik el őket, biztonságosabb ha a központban maradnak, mert egyre nagyobb a szél. - és ekkor mondják be a híradóba is. Kezd a forgalom is lebénulni, mindenkit kérnek maradjon biztonságos helyen, amíg el nem csitul a vihar.
- Legalább, még ott volt.. most kivételesen nem probléma, hogy nem tudott időben elindulni... - sóhajtok, de miért van rossz érzésem? Peternek ott a pókösztönmicsodája, nekem a női ösztönöm, és egyálltalán nem nyugtat meg ez a mai vihar..

Megjegyzéseire, csak szembe fordulok vele karbakfont kézzel, és megemelem fél szemöldököm. Most menjek bele az első veszekedésünkbe, vagy nem anyám előtt kéne?
- Mi van Parker, máshova is ment pókháló? - kérdezem tőle végül, eléggé harciasan. Nem szeretem a kötözködést.
- Értsd, amit mondok. Nem arról beszélek, hogy mindent megkérdőjelezek, hanem mindenről igyekszem informálódni. Ha azt írják rólad, hogy láttak egy bőrszerkós csajjal a tetőn smacizni higgyem el, vagy kérdezzek rá, nézzek az igazság után, mielőtt letépem mind a nyolc lábadat? - kérdezem teljesen higgadtan, és magamhoz méltóan kedvesen. Kissé frusztráltak vagyunk mind a ketten. Lehet inkább fel kéne mennünk nézni egy filmet, és bealudni. Vannak ilyen napok, és őt teljesen megértem, miért vannak nála ilyenek. Azon is csodálkozom, hogy ilyen kevés alkalommal. Úgy hogy próbálom nem tovább húzni a halót, mielőtt szét szakad. Egyszerűen csak tisztázom magam, bár ismerhetne ennyire. Csak megfogom a kezét.
Ekkor jön anyám, és bejelenti, hogy apám a munkahelyén ragadt. Sóhajtok, ez egyben jó hír is, meg rossz is. Legalább biztonságban van. Peter rákérdezz, és ekkor jut csak eszembe, soha nem jött még szóba mivel is foglalkozik a mostoha apám, akit inkább tekintek valódi apámnak, mint a vér szerintit.
- Nos ő a villamosmérnök. Azért ragadt rám ez-az a suliba is. - vonom meg a vállam. Elmondom neki a címet, közben a kérdéséért cserébe hálásan megszorítom a kezét.
- Nem küldik ki őket igaz? Azt mondta minden rendben, biztonságban van? - kérdezem anyut, de aggódó a tekintete.
- Nem tudom, kicsim. Megszakadt a vonal, és úgy hallottam, hogy csak akkor mentek épp vissza a központba, még nem volt ott... - elkezd idegesen járkálni. És én is ideges leszek, ránézek Peterre. De nem... meg tehetem? És ha Peternek esik baja? Nem mondok semmit, de ő tudja min hezitálok.

Türelmesen hallgatom végig a magyarázatát, aminek a végén egy szelíd mosoly kíséretében rázom meg enyhén a fejemet.
- MJ, nyugi, csak húztalak! - még a kezeimet is védekezőn felemelem, mielőtt esetleg úgy döntene, hogy a vacsora helyett engem esz meg az idegességtől. Amivel nem járna jól, mert alacsony a tápértékem.
- Különben is, tudod, hogy az a tetős szcenárió legfeljebb akkor történhetne meg, ha rejtegetsz a szekrényed mélyén egy bőrszerkót, bár ez felvetne pár kérdést. Például aggódnék, hogy hirtelen amellett döntöttél, felcsapsz bűnüldözőnek, mert ahhoz a bőrszerelés a feszülőssége miatt nagyon nem volna praktikus és... - és én egyáltalán nem azért dumálok levegővétel nélkül, mert a felvetéstől egyből elképzeltem őt egy sötét, teljesen idomuló öltözékben.
Kiszáradt a szám. Atyám, ugye nem néztem végig rajta dumálás közben??
- ... és még mindig nincs nyolc lábam. Szóval... az a tépkedés nem tartana valami sokáig.
Fejezem be valamivel halkabban és a vizuális mivoltom miatt jócskán veszítve a kezdeti lendületből.
Agyam viszont egyből átkapcsol, amint megkapom a kért információt, s míg MJ az anyjával beszélget, addig számomra diskurzusuk távoli morajlássá zsugorodik a fejben végzett számítások miatt. Figyelembe véve a kapott címet, és a tényt, hogy Mrs. Jones elmondása szerint még visszafelé tartottak az utolsó értesülése szerint, felesleges pontos adattal kalkulálnom, mert így egy kisebb rádiuszt kell átfésülni a 37. utca környékén. A férfi jelenleg hozzávetőleg kilenc mérföldnyi távolságra jár innen. Autóval ez még a legminimálisabb városi forgalom esetén is legalább háromnegyed órát venne igénybe, ami, ha kombináljuk a jelenlegi időjárással, az azzal járó forgalmi dugókkal és azzal a ténnyel, hogy Hell's Kitchen környékén még ideális körülmények között is rémálom tud lenni a közlekedés, azt kapjuk, hogy szegény Mr. Jones valószínűleg még akkor is hamarabb hazaérne, ha gyalog venné nyakába a várost.
Tizennégy és fél kilométer. Körülbelül.
Ha az átlagsebesség felső kategóriájával számolunk, feltételezve emellett, hogy semmi sem üt be és a férfi elejétől a végéig tökéletesen tudja tartani azt az iramot, az út megtételéhez szükséges idő több, mint két óra.
Nekem öt perc is elég.
- Tíz, oda-vissza. - motyogom magam elé, még elég halkan ahhoz, hogy csak a mellettem álló hallhassa, de a fel-alá sétálgató, érthető módon ideges nő ne vehessen ki belőle semmit.
Viszont kockáztatni sem szeretném ennek ellenkezőjét, ezért a kezénél fogva gyengéden közelebb húzom magamhoz MJ-t, majd a füléhez hajolva suttogok neki:
- Én tíz perc alatt meg tudom járni. De ahhoz falaznod kell nekem Mrs. Jones előtt, mert valami azt súgja, azt nem fogja elhinni, hogy ki kellett mennem annyi időre elintézni egy hívást. - mikor szemem sarkából elkapom, hogy a nő felénk pillant, Mj arcához hajolok, hogy puszit lehelhessek rá, így fedve el az iménti sugdolózásomat. Meg hát, kapóra jön, hogy már egyébként is meg akartam tenni.

A fejem kezd fájni a sok szemöldök emelgetéstől. De azért elmosolyodom, a furcsa bók hallatán.
- Hát köszi, asszem. - mi már csak ilyenek vagyunk. Bár amúgy is, ha már arról lenne szó, mi inkább kimutatjuk, mint másodpercenként kimondani. A szónak egyszerűen egy idő után elveszik az értelme, jelentése. De az is tény, legalábbis részemről, egyszer-kétszer, néha jól esik a szóbeli megerősítés. Ezt még az én fekete szívem is megtanulta, így igyekszem én is nyitottabb lenni, és érzelmesebb, vagyis jobban kimutatni. Mióta visszajöttek az emlékeim, rájöttem mennyire fontos ez. Anyám majdnem szívrohamot kapott, mikor a történtek után oda mentem hozzá, és megöleltem.
Ahogy kiderül apuról, hogy lehet bajban lehet, Peter máris elkezd agyalni. Igyekszem figyelni minden arcvonását, és követni, hátha kiolvasom belőle mit akar, de persze, hogy érte menni. De... mondjuk ez egy vihar nem hiszem, hogy Peter akkora bajban lenne. Viszont apám sérülékeny, nem gyógyul olyan gyorsan, és szükségem van rá is. Aggódva nézek rá, mikor végül megszólal. Falazzak neki. Majd egyszerűen a puszi után felveszem a harci arcom.
- Veled megyek. - mondom egyszerűen. - Ez egy vihar, nem eshet bajom. - illetve akadva végreee lehetőségem arra, hogy képet csináljak róla, akció közben, hogy jelentkezhessek a Harsonába. Meg kell ragadnom a lehetőséget, kellenek a jó pontok a suliba. Arról nem is beszélve, apámról van szó, nyugodtabb lennék, ha mehetnék. Még is idegesen, hogy falazzak neki?
- Ne is próbálj meg ellenkezni. Csak azt nem tudom, hogy mit mondjak anyámnak, miért megyünk el egy jó kis zuhéba? - gondolkodom, de végülis Peter itt az Ész, hátha ki tud találni valamit. De persze én is agyalok közben, hogy anyám milyen indokkal engedne el.
- És mi lenne ha őszinték lennénk? - húzom meg a vállam. - Hogy elmegyünk megnézni apámat? - talán megenyhülne, ha szerelméről van szó. Tudom előbb engem helyezne előtérbe, viszont lesz velem valaki, háthaa... Amúgy se szeretnék hazúdni. Bár az is kitelik tőlem, hogy felöltözök, megfogom Peter kezét, és egyszerűen annyit mondok: mindjárt jövünk. Úgy sem tudna mit csinálni, és szoktam is ilyet művelni. Csak nem tudom mennyire tenném meg ezt vele ilyen időjárásban... Biztos halálra aggódja majd magát.

Figyelem ahogy az arckifejezése pillanatról pillanatra megváltozik, s az olyannyira jól ismert íriszek elhatározással kezdenek el csillogni, mire én egyből tiltakozón rázom meg a fejem.
- Nem szeretem ezt a tekintetet! - dehogynem. Csak éppen most aggodalommal tölt el mindaz, amit sejtet.
- Oké, először is: azt, hogy ez egy vihar, nem használhatod érvelési alapként. Lehet, hogy nem egy őrült istenség tombol odakint, és nem is egy golyózáporról van szó, de ez még nem jelenti azt, hogy veszélytelen is lenne. És még ha félre is tesszük azt, hogy mennyire nem preferálod a közlekedési módszert, itt most nem csak egy átlagos járőrözési sebességről beszélünk, hanem... - fojtott hangon, de ettől még nem kevésbé lelkesen kezdek bele a meggyőző beszédembe. A baj csak az, hogy nem teljesen tudom, őt akarom-e jobban meggyőzni vagy magamat. Mert persze... ostoba és felelőtlen döntés volna a részemről beleegyezni ilyesmibe (főleg zokszó nélkül!!!), mégis, miközben az ellenérveket sorakoztatom fel kicsi ólomkatonákként, úgy ólálkodik viharfelhőként néhány mellette szóló argumentum is.
Kezdetnek ott van a legnyilvánvalóbb tény, miszerint az ő apjáról van szó, és elégszer jártam már hasonló cipőben ahhoz, hogy tudjam, mennyire aggódhat ezekben a percekben. Azt is tudom, hogy ha fordított helyzetben akár csak a legcsekélyebb esélyem lenne tenni valamit, megragadnám. Ahogy pedig ellenkezési próbálkozásomat gyakorlatilag egy félmondattal tapossa agyon, felismerem makacs tüzében azt is, mennyire szüksége van erre. Arra, hogy ne utasítsam el és ítéljem ölbe tett várakozásra.
- Nem hiszem el, hogy ezt fogom mondani... - fújom ki hosszan a levegőt, szemeimet is lehunyva, mielőtt kinyitva őket mélyen az övébe fúrnám a tekintetem.
- Egy feltétellel: végig mellettem maradsz és csakis azt teszed, amit mondok! - megpróbálhat hozzáfűzni egy "Persze, de..." kezdetű mondatot, keresve a kiskapukat, ám abból, ahogyan válaszát várva le sem veszem pillantásom az övéről, kiérezheti, hogy ez most nem olyasmi, ami alku tárgyát képezné.
- Akkor is, ha az utasítás nincs ínyedre! - teszem még hozzá, hogy tisztázzuk, mire is igyekeztem utalni az imént.
- Miért, úgy véled, kérdés nélkül elhinné, ha azt mondanád neki, hogy egy srác, akit alig ismer, csak úgy haza tudja hozni percek alatt a férjét? Ha őszinte szeretnél lenni vele, akkor... - nem fejezem be a mondatot, mert szerintem enélkül is érteni fogja, hová próbálok kilyukadni a gondolatmenettel. Ha el akarja neki mondani, azt is tudatnia kell majd az anyjával, ki vagyok valójában, és a körülményekre való tekintettel valahogy nem az az érzésem, hogy Mrs. Jones rendkívül jól fogadná, ha a lánya barátjáról kiderülne, hogy egy emberfeletti erőkkel bíró korcs, aki nem mellesleg éppen arra készül, hogy kivigye magával az egyetlen gyerekét az ítéletidő közepébe.
- Szerintem, egyelőre elég, ha annyit tud, hogy ismerünk valakit, aki segíthet. De ahhoz, hogy szóljunk neki, most pár percre le kell lépnünk. Utána, és csakis utána, válaszolhatok a kérdéseire, ha lesznek. - és úgy sejtem, lesznek, de egyszerre egy dologra célszerű koncentrálnunk.

Csak tátott szájjal habogok, és őszinte meglepetéssel a tekintetemen nézek rá, mikor tényleeeg bele egyezik. Komolyan, nagyon boldog vagyok, legszívesebben úgy a nyakába ugranék, mintha megnyertem volna a lottót. De nem csinálom, csak izgatottan nézek rá, és minden feltételére bólogatok. Teljesen jogos, amit kér, és nekem se az a célom ezzel, hogy indokolatlanul bajba kerülje. Nem vonnám el a figyelmét, és amúgy se vagyok az a fajta. De az biztos, hogy igyekszem segíteni.
- Ez esetben elfogadom az utasítást, és köszönöm, hogy bízol bennem. Amúgy meg mehetek bringával is, de az picit lassabb lenne.... - nevetséges, de mosolygok, még ilye szorult helyzetben is. Nagyon örülök, hogy nem rekeszt ki, és akar ketrecben tartani. Felnőtt nő vagyok már, és tudok felelősség teljes döntéseket hozni. Tudom mikor van ott a helyem, és mikor nincs. Én sem szeretném nyilván, hogy bajom essen.
Az a baj, hogy minél jobban húzzuk az időt, ki tudja mi történik kint. Apám mennyire van biztonságban. Reményeim szerint, csak kimegyünk oda, és meglátjuk, hogy teljesen biztonságban beértek a központba, és jövünk vissza. Nem biztos, hogy bármi probléma vagy baj történt.
- Na jó, várj. - felrohanok, felkapom a vihardzsekimet a szekrényből, a fényképezőm... nem tudom mennyire fogja vinni a vihart, viszont a telefonomról nem tudnék túl jó képet csinálni. Hát jó... berakom a tokba, majd a pókemberes nyakba akasztómat. Fel rá a dzsekit, összehúzom. Úgy rontok le akár, egy tank. Még a lépcső aljáról jelzem gyors, és elég határozott kézmozdulatokkal, hogy kapja fel Peter a dzsekijét. Ugyanis az utóbbi tervemet, és Peterét fogom végül megvalósítani. Jobb bocsánatot kérni, mint engedélyt nem?
- Peternek van egy ismerőse aki segíthet elérni Apát, nem messze van innen, sietünk ahogy tudunk, fedezékbe vonulunk, ha el durvul a helyzet. Puszi, sietünk. - kézen ragadom Petert, mert olyan mintha sokkot kapott volna, és mielőtt bármi választ is hallanék, még kint is vagyunk... bocsi, bocsi, bocsi anyu.
- Na akkor ... Póklift? - nézek aggódva.

Tekintve, hogy még azután is lázasan pörög az agyam, hogy MJ felrohan a szobájába, már csak a kezemre fonódó ujjakra ocsúdok fel, s alig három lépést követően már csukódik mögöttünk az ajtó.
- Nos... az iménti arckifejezése alapján, ha csuklani kezdenék útközben, legalább tudni fogom, hogy biztosan szépeket mondhat rólam. - aláírom, ezt a részét a "tervünknek" lehetséges, hogy nem gondoltam át teljesen. Cserébe viszont mindig megható, ha gondolnak az emberre.
- Póklift... - bólintok, elvigyorodva az utazási mód megnevezésére.
- ... egy másodperc múlva. El ne mozdulj! - mutatom fel mutatóujjamat, majd félrevonulok egy olyan helyre, amire nem látnak rá a Jones-ház és a szomszédos épületek ablakai, hogy sebtében szabaduljak meg az ingemtől, ellenőrizzem a hálóvetők folyadékszintjét, patronokat cseréljek, majd a civil ruháimat a direkt erre a célra magamnál hordott táska mélyére süllyesszem, odahálózva azt az épület oldalához, ügyelve arra, hogy még az eresz takarása is óvja valamennyire az esőtől.
Maszkomat lehúzva szökkenek fel, hogy egy hálóval MJ felé lendüljek, és mindennemű figyelmeztetés nélkül, derekát átkarolva emeljem egyből a magasba, majd egy nagyobb rántást eszközölve a hálón mindketten egy távolabbi épület tetején kössünk ki.
- Hehe... igazából elmozdulhattál volna, de így viccesebb volt. - amit ő most lehet, hogy nem lát be, de attól még az volt!
- Illetve, gondoltam, jobb, ha adok egy kis ízelítőt. Ugyanis azt kell mondjam, ha eddig nem kedvelted meg a hálóhintázást, akkor nem ez a közös utunk fogja megváltoztatni a véleményedet. - gyanítom, ezzel nem villanyoztam fel.
- Belátom, ez nem a legjobb promóciós szöveg, amit kitalálhattam, de nem akartalak egy tipikus orvosi "Nem fog fájni" maszlaggal kábítani. Mármint, fájni persze nem fog, csak elég jó tempót kell mennünk, és így az élmény... hát... letaglózó lehet. Szóval... - visszahúzom magamhoz, jobb kezemmel már lőve is ki a következő hálót.
- ... csak próbálj meg ellazulni. Vigyázok rád! - több időt jobbnak látom, ha nem hagyok neki, főleg, mert ha belelendülök a dumálásba, tényleg értékes perceket veszíthetünk.
A szokásostól eltérően most kimondottan nem takarékoskodok a háló folyadékkal. Azzal, hogy gyorsabb egymásutánban szövöm ki a vékony fonalakat, lerövidítem a szokásos lengési időt, testünk helyett saját fizikai erőmmel építve fel a lendületünket. Az így nyert sebességen túl emellett a módszer mellett szól az is, hogy amennyire csak lehet, megkímélem vele MJ-t a magasságszint szélsőséges váltakozásától, mert a hálók megfelelő időzítésével, illetve azzal, hogy a testünket megfelelő szögbe pozícionálom a levegőben való sikláshoz, sosem érünk le az alattunk nyüzsgő, utcai forgalom közelébe.
- Most viszont kelleni fog a segítséged, partner! - szólalok meg újra, amikor már a cél közelében érnek tetőt a lábaim.
- Felismered az autót, amelyikben ülhet? - mutatok le az utcára, egészen pontosan a beállt dugóra. A kocsisor előtt az okát is megpillantom: egy felborult kamion zárja el a sávok útját.

Tudtam, hogy ezzel a hirtelen jött ötlettel, vagyis inkább rohammal, megfogom lepni. De tényleg nem volt időnk magyarázkodásra, és tudja anyám mennyire kiszámíthatatlan tudok lenni, főleg, ha akarok valamit. Csak tényleg azt sajnálom, hogy szegény biztos most értem is agyon fogja aggódni magát. De tudom megfog bocsájtani, mikor én is és apu is épségben haza érünk.
- Öhm... oké.. - nézek utána, de egy pillanatok alatt eltűnik. Ekkor esik le, hogy nem volt a szerkóban, így még sem hálózhat kedve szerint. Néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogy a világ számára két különböző ember. Számomra viszont egy. Mikor visszaér, és megragad hirtelen halványan felsikkantok, akkor esik le, nem kéne hangosan, és hogy biztos csak ő az. De ilyet csinál még egyszer kitépem mind a nyolc lábát. Viszont most nem érek rá veszekedni.
- Nem is maradtam, ha jobban megfigyelnéd pár lépéssel arrébb mentem. - ha már ő szívja a vérem, bennem emberére talált. Viszont mosoly helyett inkább lesápadok, mert tudom mi fog következni. - Ezt meg legközelebb ne csináld, ha nem akarod, hogy szívbajt kapjak. - rövidítem le a szidásomat. - Igen azt sejtettem nem fog tetszeni, de most ne törődj vele, csak menjünk. Kibírom. - sóhajtok, és mély levegőket veszek, majd lassan kifújom.
- Tudom, bízom benned. - nézek a szemébe, mármint ahol lennie kéne. Tényleg itt hol esik a szeme? Ezekkel a gondolatokkal indulunk is neki.
Hát ehhez tényleg nem tudom mikor fogok hozzá szokni. Egyszerre izgalmas, félelmetes, király, és bőgők.
Volt mikor az úton levegőt se vettem, egyszerűen úgy jobb elviselni. Nincs hányingerem, nem szédülök vagy ilyenek, csak épp ki ugrik a szívem. Mikor Peter megkér spécizem ki a sűrű esőben a kocsit, egyszerűen pánikot kapok.
- Nem innen, nem látom... - harapok ajkamba, izgulok. Nem tudom melyik a jobb forgatókönyv, ha meglátom az autót, és itt van, vagy ha nincs... mert akkor valószínűleg pont beértek a központba. De a vihar nagyobb kárt tett, mint gondoltunk, vezetékek is lógnak ide-oda.
- Peter... - szólok és biccentek arra, is mert ő "csak" a felborult kamionra koncentrált.
- Lehet ezért sincs áram, meg telefon. - mély levegőt veszek ismételten. - Tegyél le a közelbe, gyalog jobban át tudom nézni az autókat, te addig tudsz segíteni. - nekem ennél jobb megoldás nem jut az eszembe.

Egy futó bólintással fogadom a kijelentését, miszerint nem látja a keresett járművet, majd ugyanez a mozdulat a felismerés bekövetkezésével átcsap egy gyors fejrázásba.
- Hülye kérdés is volt, ne haragudj! - annyira hozzászoktam ahhoz, hogy a kiélesedett látásom megkönnyíti az utcák lényegében madártávlatból történő vizslatását, hogy a feszült pillanat közepette csak most eszmélek rá arra, ez mennyire nem természetes valaki számára.
- Igen, látom. - követem a tekintetét a póznák funkciójukat vesztett veztetékei felé.
- Elsősorban a kábelekkel kell foglalkoznom, mert a felerősödő széllökések miatt túl veszélyes csak így szabadon hagyni őket, bármelyik pillanatban nekicsapódhatnak az egyik autónak vagy még rosszabb esetben egy járókelőnek. Odahálózom őket az oszlopokhoz, hogy a gyalogutak szabadon maradhassanak, amíg az illetékesek nem tudják helyreállítani a károkat. - pillantásom a terv vázolását követően újra a kocsisor felé siklik, mérlegelve, mi volna a legjobb döntés.
- Az utca bal oldalán foglak letenni, ezen a szakaszon kevés a parkoló autó és a környezeti tárgyak, így onnan nyílik a legjobb rálátás. - húzom végig mutatóujjamat a kiszemelt részen.
- De csak a kereszteződésig mehetsz, tovább nem! Ha végeztem a vezetékekkel, leellenőrzöm, hogy van a felborult autó sofőrje, te pedig annál az épületnél fogsz megvárni. - bökök ujjammal az egyik tömb sarka felé.
- Mondanám, hogy hallgatom az ellenvetéseket, deee... - az elnyújtott szócskával együtt a kezem visszatér derekára, hogy egy könnyed mozdulattal szökkenjek előre, majd egy rövidebb távú lengést követően immáron "biztonságos" utcaszinten érhessenek lábai talajt.
- Sietek vissza! - és ennek az ígéretnek eleget téve valóban nem tétlenkedek, mert gyakorlatilag arra sem hagyok neki időt, hogy válaszolhasson, már rúgom is el magamat a járdáról, hogy a levegőben előbb az utca túloldalára ússzak egyetlen folytonos mozdulattal, majd az oszlopok között szlalomozva jobbommal folymaatos nyomás alatt tartsam a hálóvetőm aktiváló gombját. Felesleges most a folyadékkal spórolnom, mert gyors cselekvésre van szükség és nyugodtabb vagyok, ha tudom, hogy a háló semmiképp se engedheti el a vezetéket, s így nem kell attól tartani, hogy bárki áramütést szenvedne.
Csupán egy másodperc erejéig állapodok meg egy tűlépcső korlátján guggolva, hogy duplán ellenőrizzem a rögzítéseket, okulva egy bizonyos kompos incidensből. Bónusz, hogy innen már egy szökkenés is elég ahhoz, hogy az utat elzáró szállító oldalára érkezhessek.
- Uram! - kopogok a kocsi ablakán, mire a biztonsági övével bajlódó férfi riadtan rezzen össze. Tudom, hogy nem ideálisak a körülmények, de aucs...
- Hali! - integetek a pókemblémámra mutatva, hogy ezzel jelezzem felé, nincs mitől félnie, mire ő idegesen a beragadt öv felé mutogat. Feltartom mutatóujjamat, majd tenyeremet az anyósülés felőli oldal ajtajára tapasztom, hogy egy laza mozdulattal letépjem a helyéről.
- Remélem, ezt fedezi a biztosítás. - fő a feszültség oldása.
- Nem hinném, hogy lenne magára vonatkozó rublika az űrlapjukon.
- Hehe. - kedvelem azokat, akik ilyen jól kezelik a stresszhelyzetet. De aztán az arcára nézek és rá kell döbbenjek, hogy...
- Oh... nem viccelt.
- Dehogynem. Humorista vagyok. Éppen fellépésre igyekeztem ekkora teherautóval!
- Szívás lehet parkolóhelyet találni.
Gyilkos pillantás.
Kemény közönség.
- Most akkor inkább... kiszedem onnan. - a csat felett az anyag hamar megadja magát az erősebb húzásomnak, hogy aztán a kiszabadult férfit karjánál fogva segítsem a kimászásban. Némileg meg is ihlet a pillanat.
- Miért zuhanunk a mélybe? - mélyítem el hangomat.
- Heh?
- Nem DC fan, vettem!
Míg kisegítem őt, újfent az autó oldalán állva, tekintetemmel MJ-t kezdem keresni..