Uncharted territory

Néhány héttel korábban.
Ügyelek arra, hogy a csillagok által őrzött békét egyetlen zajjal se zavarjam fel, miközben a tetőablakot lábbal húzom be magam mögött. Ugyanolyan jól berögzült már számomra ez a mozdulat, mint amilyen bevett útvonalként használom a megfelelő folyosó plafonját ahhoz, hogy a biztonsági kamerák látómezején kívül maradva érjek el a kívánt ajtóig. A leolvasó kijelzője csakhamar zöldre vált, én pedig immáron konvencionálisabb közlekedési módszert alkalmazva sétálok célirányosan a helység túlsó felében található trezorok felé. Csak egy rutincsekkolás és már itt sem...
- Érintetlen. - meglepetten fordulok az íróasztal irányába, ahonnét a reszelős férfihang érkezett. Ebből a szögből, székében hátradőlvén, gazdája árnyakba burkolózó sziluett csupán, mint holmi elcsépelt főgonoszról alkotott kép egy régi gengszterfilmből.
- Pont, mint a legutóbbi alkalommal, amikor itt járt, hogy ellenőrizze. - ahogy előredől, s az arca az asztalon álló lámpa hideg fénykörébe ér, mozdulásra kész, megfeszült izmaim elkezdenek megpihenni, mellkasomat mégsem hagyja el az aggodalom okozta apró szorítás.
- Warren professzor. - lépek közelebb hozzá, a távolság bezárása közben figyelve meg a karikákat a szeme alatt, s a sápadtságot, melyet sajnos nem az előnytelen, korlátozott fényviszonyok kölcsönöztek arcának.
- Noha értékelendő ritkaság manapság az udvariasság, ebben az esetben felesleges leróni ezeket a tiszteletköröket. Semminek sem vagyok már a professzora, legfeljebb a kontárkodásnak és abban megegyezhetünk, hogy azt a tudást nem érdemes átadni az utókornak. - szavai néhol egybemosódnak, amire magyarázatul szolgálhat az előtte ékeskedő társaság. Morgan Kapitány büszkén hirdeti, hogy tartalmának csaknem fele már kiürült.
- Azt hittem, már leszokott. - bökök fejemmel az üveg felé, mire csak felhorkant.
- Én meg azt, hogy értek a genetikához és azt is, hogy szeret a nejem. Mégis, egy elvált, bukott tudós ül most itt, tehát... van, hogy hiszünk dolgokat, amik aztán megdőlnek.
Újratölti a poharát.
- Hacsak nem rejteget valakit az asztal alatt, nem tudom, miről beszél, mert én nem látok bukott tudóst.
Megtorpan, miközben a szájához emeli a sötét italt, az üveg pereme felett fürkészve engem egy darabig, mielőtt finoman megrázná a fejét, hogy aztán egy hajtással gurítsa le a folyadékot.
- Az én hetedik szimfóniám egy olyan alkotás, mely csaknem halált hozott arra a nőre, akibe...
Lehajtja a fejét, s mélyeket szuszog. Nem hallom ugyan a gondolatait, de így is lerí róla, hogy máris megbánta az elszólást.
- ... akivel már évek óta együtt dolgoztam. - néz fel újra. Hunyorítva fúrja tekintetét a fehér lencsékbe.
- Beszélt bárkinek arról, ami történt? Amit... tettem?
Eldöntött fejjel nézek rá, az álarc mögött szelíd mosollyal kérdezve vissza:
- Miről kellett volna?
Vonásai alig észrevehetően lágyulnak, mielőtt az üveg felé nyúlna.
Az én ujjaim érnek oda előbb.
- Inkább hazavinném, professzor.
Tekintete rám villan.
- Az egekbe szökő benzinárak és a környezetvédelem miatt.
Eltelik néhány pillanat, mire a néptelen labort betölti gurgulázó nevetése.
- Okostojás. - megadóan nyúl a kupak felé, de túlzottan remeg a keze ahhoz, hogy eltalálja vele az üveg száját. Ujjaim gyengéden támasztják meg a csuklójánál, hogy segítsek.
- Mint mondtam, az anyag érintetlen. Mariah a lelkemre kötötte, hogy nem mehetek a trezor közelébe. Nos... nem ilyen szépen megfogalmazva, és hozzátehette, mit csinál a golyóimmal, ha megszegem az ígéretemet.
Halkan kuncogok.
- Igen, ez úgy hangzik, mint Dr. Crawford. - szinte látom is magam előtt a nő szigorú tekintetét.
- Menjen csak, nem akarom feltartani. Én fogok egy taxit. Óh... és a biztonsági kód ugyanaz, mint legutóbb.
Mielőtt távozik, az ital maradékát még elzárja fiókjába, én pedig elintézem, amiért jöttem.
A szimbióta ott van, ahol hagytam, biztonságosan elzárva.

______________________________________

Napjainkban.

- Megjöttünk. - súgom MJ fülébe, mikor felérünk az ablakhoz. Nem mondom, azért van jócskán bűntudatom amiatt, hogy este rágatom ide, ráadásul az általa legjobban utált közlekedéssel, de csak így mehettem biztosra, hogy az épület környékén nem lesz senki. Bár, Dr. Crawford elmondása alapján, az ilyen esti órákban ez a hely gyakorlatilag temetővé avanzsál a kísértetiesen kongó ürességével, amit rajta kívül legfeljebb az olyan munkafüggők szoktak megtörni, mint Miles Warren. Viszont biztosított róla, hogy a szint teljesen üres lesz ma este, ugyanis Warren professzor elutazott, ő pedig jobbnak látta, ha nem tud róla, miképpen szentségtelenítem meg a hozzá nem értő kezeimmel kedvenc helyszínét. Illetve közölte, hogy ha kell, Pókember névre állíttat ki számlát, ha bármit elrontok vagy eltörök.
Mindig jól esik a bizalom.
De valamennyire mégis megelőlegzhette, mert égve hagyta a villanyokat, ahogyan ígérte.
- Bocsi, az éjjeli őrökkel még nem mutatkoztunk be egymásnak, így be kell érnünk ezzel a bejárattal. - veszem le a maszkot, miután besegítettem MJ-t az ablakon. Ezzel legalább láthatóvá válik a szégyellős mosoly, amit szavaim mellé felé küldök.
- Tádááá! Üdvözöllek a PókKözpontban! - tárom szét vidáman a karjaimat. Oké, aláírom, hogy ez "csak" egy labor és mint ilyen, nem nevezhető az évszázad meglepetésének, de azért merőben nagy előrelépés az MSST kémiai felszereltségéhez képest.
- Hú, de vártam már, hogy ezt kimondhassam, a doktornő kitekerné érte a nyakamat! - ennek örömére el is emelem a közeli fogasról az egyik fehér laborköpenyt, hogy a vállaimra kanyarítsam.

Annyi minden történt mostanában,  ennek böjtje annyi, hogy nem tudtam koncentrálni az iskolára. Nem nagyon beszélek erről senkinek, de a történtek fényében... ihlet hiányban szenvedek. Az első fotó, amit leadtam... "unalmas"..."tucat". Direkt nem pókembereset adtam le, hisz arról egy csomó ötletem lenne, és hát... esélyem is, hogy megcsináljam, szerintem Peter benne is lenne. De mire odáig eljutottam, jött az emlék visszaszerzés, Harrys dolog. Egyszerűen megcsúsztam, nem is lett volna időm, majd megcsináltam pár egyszerű, de számomra nagyszerű, és szerintem elég művészire sikeredett képet... de "Unalmas" lett. Végül is mit várok? Csak akkor lustálkodhatom el a művészetet, és csinálhatom a nagy "semmit" ha már nevem lesz a szakmában... Csalódottan foktam a feketefehér képet, és betettem a mappámba. Ez egy kettest érő kép volt. Összekell szednem magam.
Mikor Peter azzal jött, hogy mutatja a titkos helyét, gondoltam egy randi, lazulós este lesz. De mikor hálóhintázás után, jól összekócolt hajjal, egy egyetemi ablakon surranok be, azt hiszem...
-... hm, és én azt hittem ennél romantikusabb nem lehetsz. - jegyzem meg mosolyogva, ám csipkelődve. Állok kissé megszeppenve a labor ablaka előtt, és nézek félve körbe. Nem tudom mennyire mozdulhatok meg, hisz kémcsövek, és üveget mindenütt. Óvatosan le is veszem a kis hátizsákomat.
- Pókközpont? Azt hittem az valami barlangban van.. vagy várj az Batman. Valahol egy szoba sarkába? - jajj de nagyot fogok kapni, ha tovább szívom a vérét. De nincs mit tenni, most ilyen csipkelődő hangulatomban vagyok, ha velem akar lenni, hát ehhez hozzá kell szokni.
- Szóval az egyetem laborjába szoktál beszökni? Hogy-hogy ? Ismersz itt valakit? Mert nem mondtad, hogy végre beiratkoztál...ha elfelejtetted közölni velem Parker... - nézek rá szúrós tekintetettel, és cseppet se vádlón.

Elismerem, nem ez a legtradicionálisabb hely, ahová az ember fia el szokott hozni egy lányt, de... lássuk be, alapból az életünk sem nevezhető megszokottnak.
- Tele vagyok meglepetésekkel. - közlöm apró vigyorral az arcomon, de a magabiztos stílus ellenére azért halvány pír költözik a képemre. Terveztem egy meglepetést arra, ha itt végeztünk, de előtte mindenképp szerettem volna betartani a neki tett ígéretemet azzal kapcsolatosan, hogy beavatom őt mindenbe, ami pedig ezt a helyet illeti, érett már egy ideje, hogy beszéljek neki róla.
- Ez egy sunyin felhasznált Denevérember utalás volt. - nézek rá hunyorítva néhány másodperc hatásszünet erejéig, amit aztán felvált a teljes büszkeséget sugárzó, széles mosolyom.
- Látod, milyen jó hatással vagyok rád? - csupán idő kérdése és rátérhetünk arra, hogy Csillagok háborúja idézeteket tanuljon el tőlem.
- Hm? - először kérdőn ráncolt homlokkal, s értetlen ábrázattal reagálok a szúrós pillantásra, de azért a lassan kattogó fogaskerekek megfelelő hatásfokon kezdenek el operálni ahhoz, hogy végre leessen, miféle beiratkozásról van szó.
- Ó, nem-nem, dehogy, semmi ilyesmi... - rázom is meg fejem mellé. Ami azt illeti, mostanság nem igazán jutott ez eszembe.
- Néhány hónapja volt itt egy kis incidens. Épp a környéken jártam, szóval besegítettem... Dr. Crawford és én kifejlesztettünk egy ellenanyagot a helyzet megoldásához, aztán később kikérte a véleményemet egy másik projektjével kapcsolatban, szóval mondhatjuk, hogy elkezdtünk néha összedolgozni. Aztán, mikor nyár elején sikerült megszabadulnom a fekete ruhától, ide jöttem. - egy kicsit talán elhadart összefoglaló ez, és néhány részletet időspórolás szempontjából inkább átgaloppozok, de a lényeg azért benne van.
- Azért nem beszéltem eddig a helyről, mert megígértem valakinek, hogy nem fog kitudódni az, ami itt történt.
Hiába volt rá jó okom, azért zavaromban a tarkómat dörzsölöm és tekintetemet elszántan szegezem a szavak közbe a padlóra. Enyhén szólva nem szeretek titkolózni előtte.

Mély levegőt veszek, mikor észreveszem Peterön, picit nem tudja hova tenni a viselkedésem. Szégyellem is magam miatta. Így mély levegőt veszek.
- Bocsi, csak nem vagyok a toppon, igyekszem nem túl "MJ"-sre venni a figurát. - kacsintok, bátorítás képen.
Majd figyelmesen végig hallgatom a történetét a helyről, miközben igyekszem óvatosan körbe járni a helyet, megfigyelni... bármit, ha megértek. Közben azért óvatosan letettem a hátizsákomat, mert közveszélyesnek számítok vele.
- OH. Dr. Crawford? Nem is említetted még. - kissé elmélázik, és próbálok elgondolkodni, hogy valóban nem hallottam tőle ezt a nevet. Az rendben, hogy a helyről nem beszélt, de picit aggaszt, hogy erről a dokiról se, és hogy az elejét, hogy pontosan milyen ügyben keveredtek össze is elhagyta. Na majd MJ tanulod kezelni Petert. Szép lassan szedj ki belőle mindent. Majd az elmém most fogja fel "fekete ruha" .
- Mi? Szóval itt van azaz izé , amitől teljesen anti Peter lettél ? - nézek körbe, mintha bármelyik sarokból ránk ronthatna. - Ezek szerint tudott vele segítened tudjátok mi, és miért volt rád olyan hatással? - kérdezem izgatottan. Ugyanis, cseppet sem tetszett, amit az az izé művelt vele. Ijesztő volt, és életembe először, akkor nem volt Barátságos Pókember. Inkább az Ijesztő Pókember.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz, én szeretem, amikor "MJ-sre" veszed a figurát. - ha már ilyen kedvesen feldobta nekem a labdát, mégsem hagyhatom ki az alkalmat arra, hogy az előbbiért cserébe ezúttal én hozzam kissé zavarba. Ráadásul ez jó módja annak is hogy éreztessem vele, nincs semmi olyan elem a viselkedésében, ami miatt bocsánatot kellene tőlem kérnie, hiszen pontosan azért vagyok oda, amilyen ő maga.
- Igen, Dr. Mariah Crawford. Ő és a labortársa, Dr. Miles Warren szokták itt végezni a kutatásaikat. Azért nem beszéltem eddig róluk, mert még azelőtt dolgoztam együtt velük, hogy mi elkezdtünk volna beszélgetni a kávézóban. Utána pedig... - igen, ezeken már nem szükséges végigmennünk, elvégre ő is jelen volt.
- ... elég sok minden történt. És az igazat megvallva, eddig nem is igazán volt jelentősége. - nézek végig a hely berendezésén, mintegy jelzésértékkel, hogy végeredményében ez "csak" egy labor. Nagyon jól felszerelt, igen, sőt, ha ahhoz hasonlítjuk, amihez a Midtownban férnénk hozzá, ég és föld a különbség, de attól még egy hétköznapinak mondható hely, amit teljesen véletlenszerűn szóba hozni felesleges lett volna különösebb indok hiányában.
- Itt van, de nincs ok az aggodalomra. - rázom meg fejemet egy apró mosollyal vegyítve a gesztust annak láttán, ahogy körbenéz. Az elővigyázatossága nagyon aranyos, bár kétség sem fér hozzá, hogy ha ennek így hangot adnék, kapnék tőle egy (vagy még inkább több) gyilkos pillantást.
- Biztonságosan el van zárva, ráadásul állandó jelleggel a fagypontja körül tartjuk a hőmérsékletét, ezáltal teljesen ártalmatlan. - a kérdései, noha teljesen jogosak, olyan ismeretleneket is magukban foglalnak, amiket sajnos nem fogok tudni bombabiztos válaszokkal illetni.
- Szimbiótaként hivatkozunk rá, mivel egy kölcsönös kapcsolatot létesít a gazdatesttel. Szüksége van egy hordozóra ahhoz, hogy hosszú távon életben tudjon maradni, ezért cserébe felerősíti a test fizikai tulajdonságait. A jelek szerint azonban nem csupán azokat. Reagál a viselőjének érzelmi és mentális állapotára, ráadásul különös fogékonyságot mutat az impulzív kilengésekre, ezért előszeretettel fokozza például a halánték- és homloklebenyben lezajló folyamatokat. - lendülök bele nagy lelkesedéssel a magyarázatba.
- Ezt vélhetően azért teszi, mert az életenergiáját elsősorban az emberi testben végbemenő biokémiai folyamatokból való táplálkozással nyeri. Tehát minél magasabb szintre tornáz bizonyos hormonszinteket és agyi funkciókat, annál jobban érzi magát. Ennek eredményeként válik egy feldühödő ember egyenesen erőszakossá. - tartok egy pici szünetet, hogy megbizonyosodjak róla, nem hadartam-e el a lényeget.
- Az elvégzett tesztek azt mutatják, hogy amennyire látványos tud lenni az emberre gyakorolt hatása, annyira kényes is bizonyos ingerekre. Ahogy azt már te is tudod, nem bírja a magas frekvenciájú hanghullámokat, de emellett az extrém hőszintekkel is kordában tartható. A tűz teljesen elpusztítaná, egy adott hőmérséklet alatt pedig egy hibernációs állapot lép fel nála, ezért van most is lehűtve. Ezáltal még vizsgálható, viszont teljesen mozgásképtelen.
Elvörösödök a beálló csendben.
- Bocsi, feltételezem, ennél tömörebb válaszra számítottál.  barna tincseim közé futtatom ujjaimat zavaromban. Majd észbe kapok, miért is jöttünk ide elsősorban.
- Deeee, nem azért akartam megmutatni a helyet, hogy untassalak. - odalépek az egyik biztonsági záras tárolóhoz, majd a kód beütése után előveszek belőle egy halovány lilán derengő folyadékkal teli üvegcsét.
- Szintetizáltam egy ellenszert az Oz formulához, amivel Harryt akarják kezelni. - mutatom fel a fiolát büszkén.
- Tudom, nem szóltam róla, hogy min dolgozok, de nem akartam hamis reményeket kelteni, mielőtt kész lenne.
Hiába a magabiztosság, a végére azért picit elhalkulok. Nem akarok sokat rázúdítani egyszerre.

Végig hallgatom, majd csak bólintok.
- Persze, bocs. Csak meglepték ezzel az egésszel.- kicsit szégyenlem, hogy magyarázkodásra késztettem, mikor tudom, hogy mindent elmond, csak a maga idejében. És teljesen jogos. Egyszerűen fáradt vagyok, így igyekszem kontrollálni magam, és nem rajta levezetnem a felgyülemlett feszültségemet.
- Örülök, hogy sikerült valakit találnod... aki segíteni tud neked. - hisz hiába hiszi ezt néha, nem nyomhatja minden teher az ő vállát. - Tehát akkor ő tudja, hogy TE vagy Peter Parker is, és Pókember is? Tudja a titkod? - bár egyértelműen így tudnia kell róla, picit bugyutának tűnhet a kérdésem, bár inkább megerősítésnek szántam. Majd ahogy elárulja, hogy itt van a fekete ruha, hirtelen pánikba esek. Körülnézek, mintha bármelyik pillanatban rám ronthatna. Majd megnyugtat ezzel kapcsolatban is. Elég részletes magyarázatot kapok, mi is ez a cucc.. szóval egy szimbióta, élősködő, parazita. Mély levegőt veszek.
- Nagyjából értem. A lényeget értem... Mégis honnan jutott ide ez a cucc? Földönkívüli? - tekintve, hogy már tisztázták a létezésüket, biztos ez nem a földről származik. - És hogy... rajtad volt, nem okozott kárt? Mármint veled, benned? - kérdezem aggódva. Az érintése, mint mindig, most is apró villámcsapásként ér. Kellemes, és megnyugtató. De sajnos ettől nem tudok megnyugodni, hogy egy ilyen itt van, és létezik. De Peter mindig is tudta, mikor van itt az ideje egy gyors téma váltásra.
- Azt hittem ezért jöttünk. - mondom kissé még elmélázva a sok információ után. Majd még egy lökést kapok. Nézem a fiolát, érte nyúlok, de nem veszem el.
- Ez... ez segít rajta? Jobban lesz? - csodát nem várok, nem gondolom ez ... ez meg is fogja őt gyógyítani, de ha már nem lesz agresszív, és lehet vele beszélni, már jó úton vagyok. - Elképesztő vagy, Peter Parker. - mosolyodom rá, és egy gyors, ám fiola miatt óvatos csókot kap, miután magamhoz térek meglepetésemből.
- Csak egy bibi van. Hogy vesszük rá, hogy beadja magának?

- Ami azt illeti... - veszek egy mély levegőt, mielőtt befejezném. Számítottam erre a kérdésre, és ha figyelembe vesszük a múltban elkövetett hibáimat, egyértelműen adja magát a feltételezése. Mégis...
- nem, nem tudja, ki vagyok. Sem ő, sem Dr. Warren. És szeretném, ha ez így is maradna. Azok után, amennyi kárt okozott Mysterio... - hiába küzdök ellene, egy csipetnyi keserűség óhatatlanul is bekúszik a szavak mögé, hogy onnan aztán kaján vigyorral kandikáljon ki, mert tudja, nincs fény, mi elérhetné.
- Nem arról van szó, hogy rossz embernek tartanám vagy bármi ilyesmi! - rázom is meg a fejem a mentegetőzés közepette, mikor rádöbbenek, hogy a hirtelen húzott párhuzam milyen szerencsétlen következtetést sejtet.
- Inkább csak arról van szó, hogy nem szeretném, ha többet tudna annál, mint ami abszolút szükséges. Ami pedig jelenleg az ő szemszögét illeti, az kimerül annyiban, hogy Pókember megmentette őt egy lénytől, majd kért tőle később egy szívességet a szimbiótával kapcsolatban. Aztán én sergítettem be neki, mikor gondja akadt egy vérmintával, de nem tervezek vele többet megosztani ennél a labornál. - amint a kijelentés elhagyja ajkaimat, egyből bűntudatom támad amiatt, amilyen makacsul, és tárgyilagosan közlöm az igazat.
- Tudom, ez most hatalmas szemétségnek hangzik tőlem, de túl nagy a kockázat. - és igen, kimondatlanul hagyom a tényt, de arcom elárulja, hogy azért a döntés mögött meghúzódnak a múlt árnyai által felfestett bizalmi problémáim.
- Nem mellesleg, számukra is épp elég nagy a tét. Ha bárki megneszelné, hogy hébe-hóba megfordulok itt és kiszivárogtatná, hogy két ragyogó elméjű tudós fű alatt egy önbíráskodót segít engedély nélküli kutatásokat végezni ismeretlen célokra, akkor elbúcsúzhatnának a karrierjüktől, mert még az épület közelébe sem engednék őket többet. - húzom el a számat. Bizony, tessék üdvözölni a barátságos és közkedvelt jelmezes srácot, aki bármikor képes az életeden élő tornádóként keresztülgázolni!
- Elég életet tettem már tönkre, úgyhogy amint megvagyunk a szérummal, nem kell többet látniuk engem. Legalábbis... konkrétan, ezen a helyen nem. - az persze elkerülhetetlen, hogy időnként felbukkanjak a környéken, de legalább akkor attól nem kell majd tartaniuk, hogy a dolog az állásukba kerülne.
- Bizony, ez egy izgalmas kérdés! - egyből fel is villanyoz, olyannyira, hogy úgy festhetek, mint egy tanár, aki belelkesül, mikor bebizonyosdik, hogy a diákja figyelt arra, amit mondott és még kíváncsi is többre.
- Van erre egy teóriám! Igazából, érlelődik már bennem egy ideje a gondolat, de Dr. Crawford dilinyósnak nézne miatta, így még nem osztottam meg senkivel. Viszont Peter... az idősebb Peter a másik univerzumból említette, hogy egyszer harcolt egy idegen lénnyel, ami fekete masszából állt.  - az előre vetített információból és abból, milyen izgatottságtól csillogó szemekkel adom elő, valószínűleg már sejtheti, hogy hová szeretnék kilyukadni ezzel.
- Szóóóval, mi van akkor, ha feltételezzük, hogy Dr. Strange varázslata után más is átjutott azokon a személyeken kívül, akikről tudomást szereztünk, csak éppen azzal a különbséggel, hogy ez az illető nem keltett feltűnést a képességeivel? És mivel ez az anyag eléggé intuitív és gyorsan képes új helyzethez vagy személyhez adaptálódni, elméletben lehetséges, hogy egy rész hátramaradt, mikor a hordozója Doki rúnáinak kivetésekor hazatért. - lehetséges, hogymegint túlzottan belemerültem az okfejtésbe. Úgyhogy tartok egy levegővételnyi szünetet, majd leszűkítem a lényeget:
- Szerintem amellett, hogy nem a mi bolygónk teremtménye, még csak nem is a mi univerzumunkból származik. - amitől maga a felvetés még nem biztos, hogy könnyebben emészthető, én mégis vigyorogva vároma a reakcióját.
- Érthető okokból bizonyítani ezt kvázi lehetetlen. Amennyiben nem ragadt rá valamiféle transzdimenzionális energia, aminek a létezéséről nem tudunk, lehetetlen kimutatni, hogy a megérzésem helytálló-e. - talán Stephennek lenne erre ötlete, de ő már így is épp elég elfoglalt, nem akarok még ezzel is hozzátenni a fejfájásához, így is kész csoda, hogy nincs még elege belőlem.
- Nem, kétlem, hogy ártani akarna a viselőjének. Elég életösztön van benne ahhoz, hogy gazdatestet keressen magának, ha bármilyen módon bántaná ezt a hordozót, azzal a saját létét is veszélybe sodorná, hiszen semmi sem garantálja, hogy azonnal talál magának másvalakit. - bár a "kapcsolat" köztem és a fekete anyag között nem volt hosszantartó, kétlem, hogy bevállalna egy ilyen öngyilkos manővert.
Ó, és ha már veszélyes manőverek...
- Dehogy vagyok elképesztő. - rázom újfent a fejem, enyhe pirossággal a képemen.
- Mondhatjuk, hogy ez a legrosszabb forgatókönyvhöz kell. Arra az esetre, ha ugyanaz történne vele, mint Normannel. Ez a szérum semlegesíti azt, amivel kezelni akarták és kitisztítja majd a tudatát. Viszont, ha használni kell, ahhoz már nem lesz elég belátó, hogy magának adja be, és túl veszélyes ahhoz, hogy a közelébe kerülhess. - ezen a ponton egy szigorú pillantást vetek MJ-re, mintegy a nemlétező telepátiámmal közölve, hogy ez az eshetőség még csak meg se forduljon a fejében.
- Épp ezért ezt én fogom majd beadni neki, ha a szükség úgy hozná. - visszatér az a fránya, konok tényként közlés. De tudom, kivel beszélek, és bármennyire nem szokásom semmi olyasmit mutatni, ami akár csak megközelítőleg is hasonlítana a szigorra, most úgy tekintek az ellentmondást nem tűrő kijelentésmód alkalmazására, mint szükséges rosszra.

Teljesen megértem az érvelését, és az érzéseit, dacára, hogy nem minden ponttal értek egyet. És ennek hangot is fogok adni. Sajnálom, hogy úgy érzi már, senkiben nem bízhat meg, pedig megértem, én is egy rendkívül bizalmatlan ember vagyok. Viszont mivel elhatározta, hogy megmenti az embereket, és a világot, nem fog tudni mindenben egyedül boldogulni. Én itt vagyok, de nem érek fel egy tudós szintjére, inkább támogatásként, ha mélyponton lenne, kitudjam onnan húzni, már amennyire ez tőlem telik.
- Értelek... - sóhajtok. - De csak tudd, az nagy marhaság, hogy te tönkre teszed az emberek életét. Egyszer hibáztál, egyetlen egyszer bíztál meg egy emberbe, akiben nem kellett volna. És ha emlékezetem nem csal nem csak téged vágott át, hanem magát Nick Fury-t is. Gondolom nagyon jól előadta az elesett, és a megbízható szerepet. De megértem az óvatosságod, ami helyes. Viszont, amit tanultam tőled, meg kell adni az embereknek az esélyt arra, hogy bizonyítsák a jóságukat. - itt megfogom a kezét. - Én bízom benned, és az ítélő képességedben. Tanultál a hibáidból, mint minden ember. Mert az vagy. - Bárcsak magamnak is ilyen jó Zen bölcsességet tudnék mondani. Az ember másnak jobb tanácsot tud adni, mint saját magának, ez elég vicces dolog.
Majd végig hallgatom a szimbióta kapcsolatos elméleteit, amit ugyan érdekesnek találok, de továbbra is kellően riasztónak, és félelmetesnek. Mégis honnan származik ez a kis sötét rohadék. Egyszerűen elképeszt Peter minden szava, mindig elképedek rajta mennyire intelligens. Én se voltam rossz tanuló, de én inkább magolás számlájára írom, mint az elmémnek. Bár nem tartom magam hülyének. Soha nem éreztem azt Peter mellett, inkább büszkeséget. Imádom mikor magyaráz, de most ezúttal a hideg rázz ki ettől az egésztől.
- Gondolom nem lehet visszaküldeni onnan, ahonnan jött. Strange? - kérdezem reménykedve, bár tény, hogy kezdünk a dokitól túl sokat kérni, és túl sok problémával hozzá fordulni. Lehet ezt inkább nekünk kéne megoldani. - Strange rossz ötlet. - sóhajtok belegondolva. - És az idősebb Peter nem mondott róla további információt? Hogy lehet ellene fellépni a hanghullámokon kívül? Valahogy gondolom legyőzte. - bár nem hiszem, hogy akkor nem éppen aktív ellenfél kibeszélése volt a téma, mikor több másik jelentett éppen veszélyt a multiverzumra. De hátha véletlenül elsztorizgatta.
Majd megmutatja Peter a fiolát, amit sikerült Harrynek készítenie. Csak ámulok, és bámulok. Bíztam benne, de hogy ilyen hamar talált is megoldást rá, és annyi gondja között elsőbbséget élvezett. Elsőnek semmi reakció nem jut eszembe, majd egyszerűen kimondom azt, amit gondolok. Egyszerűen elképesztő.
A figyelmeztetésére összehúzom a szemem. Jól esik, hogy védeni akar, de ha úgy adódik a pillanat, hogy csak én tudjak hozzáférni... nem fogok félre állni.
- Gondolod elfog fajulni annyira a dolog? Hogy használni kelljen? - hogy Harry előbb vagy utóbb teljesen elborul, és irányíthatatlan lesz? Gyomrom is össze szorul a gondolatra.

Felreppen elmém falai között annak lehetősége, hogy kijavítsam őt a megítélése szerint csupán egyetlenegy alkalommal előforduló hibámmal kapcsolatosan, ugyanis szerintem jócskán közrejátszik a kedvessége, mellyel puhítani próbálja a tényeket, míg objektívabb lencsén keresztül megvizsgálva hamar fény derülne arra, hogy bizony egynél több baklövésem is volt. Ennek ellenére a mellkasomat szavai nyomán elöntő meleg érzés győzedelmeskedik, a mérhetetlen hála, öröm és a büszkeség elegye, melyek rábírnak arra, hogy elengedjem a korrigálást, s helyette inkább csak egy bólintás kíséretében adjak neki igazat.
- Ezt most sem gondolom másképp, ha egyáltalán nem bíznék bennük, akkor nem állnánk itt. Viszont a bizalom mellett azt is megérdemlik, hogy a lehetőségekhez mérten egy kvázi normális életet élhessenek. - fontosnak érzem kihangsúlyozni a "normális" megjelölést megelőző szavakat. Hiszen nem feledkezhetünk meg arról, hogy ez New York, ahoil az átlagostól való eltérés már-már standardnak nevezhető. Nem említve azt az aprócska tényt, hogy a világunknak több jutott ki a "jóból" az utóbbi tíz évben, mint, ideális körülmények között bárkinek egy egész emberöltő során. És igen, a jóba beletartozik minden a szuperképességekkel megáldott személyektől terrortámadásokon át az intergalaktikus fenyegetésekig.
- Lássuk be, ha beavatnám őket mindenbe, akkor csak idő kérdése volna, míg felmerül mindaz, amivel a közeljövőben szembe kell néznünk, ez pedig enyhén szólva nagyobb súly, mint amivel jogom volna terhelni őket. Megvannak nekik ezen kívül a maguk problémáik, kétlem, hogy azt hiányolnak, ha ennek tetejébe a póksrác, akiben épp csak nemrégiben kezdtek el valamelyest bízni, azzal traktálja őket, hogy a multiverzum, amit mindezidáig legfeljebb tudományos fantasztikumként, vagy épp véleménytől függően nagyon merész és abszolút megfoghatatlan elméletként könyveltek el, bármelyik pillanatban összeomolhat körülöttük. - tuti belopnám magukat a szívükbe és egyáltalán nem borulnának ki, ha mindezt csak úgy bedobnám egy délutáni sajtburger és kóla kombináció mellett. Happy meal, à la Spidey, az új specialitásom.
- De ha már ilyen jó hatással vagyok rád, hogy tanulsz tőlem, akkor erre a leckére adhatok egy jelest, és áttérhetünk arra a fejezetre, hogy végre belásd, te milyen csodálatos vagy. - szimpla pimaszkodásnak hathat ez most, főleg azzal a huncut mosollyal megspékelve, amivel makacsul rajta tartom tekintetem azon az igéző barna szempáron, mégis, száz százalékosan komolyan beszélek. Szavakba foglalni méltóképpen ugyan nem tudnám azt a köszönetet, amit mondanom illene, így gyengéden húzom végig kesztyűs ujjamat a kézfején. Aztán, a következő pillanatban leteszem a billentyűzet melletti helyre Dr. Warren munkaállomásán, hogy egy magabiztos mozdulattal közelebb húzzam őt magamhoz, és néhány másodpercre rabul ejthessem az ajkait.
- Nézzenek oda, megbuknék tanárként, máris elvontad a figyelmem. - persze, mert úgy is nézek ki, mint akinek emiatt szörnyen nagy bűntudata van. Ám, bármennyire nehéz, csak egy kósza simítást engedek meg magamnak emellett az arcán, mielőtt ellépek tőle, hogy visszavihessem a szérumot a tárolóhoz. Bónusz, hogy az így létrehozott távolsággal nem adok neki lehetőséget arra, hogy ellenérvet hozhasson fel azellen, amilyennek én látom őt.
- Nem rossz ötlet, nekem is eszembe jutott, a probléma forrása ebben az esetben a túl sok ismeretlen az egyenletben. Ha például feltételezzük, hogy Dokinak vagy esetleg Cleának módjukban is áll kockázatmentesen térkaput nyitni egy párhuzamos világra, akkor sem tudjuk betájolni, hogy egészen pontosan hová kellene küldeni. Az alapján, amit jelenleg a multiverzumról tudunk, vagy legalábbis, tudni vélünk, végtelen számú másik Föld létezhet. Ekkora spektrumon a babrálás úgy nézne ki, mintha bárminemű koordináta, iránytű és szextáns nélkül navigálnánk a tengeren. - feltehetően nem lehetetlen, de azért a konszenzus mégis az, hogy közel áll hozzá.
- Az előző tulaja igazán elláthatta volna egy körzetszámmal. - grimaszolok, gyermeki durcizást imitálva a csalódott meglátás mellé, hogy a súlyos témák után kicsit oldjam valamivel a hangulatot.
- Hő, hang, magasfeszültség... ezek eddig tűnnek a leghatékonyabb fegyvereknek. - ezzel azért jócskán előrébb vagyunk, hiszen nem egy látszólag legyőzhetetlen lényről beszélünk, s nem is egy olyan esetről, mint a Thanos elleni harc, ahol csak ütöttem és aztán reménykedtem a legjobbakban.
- Hacsak nem rejtegetsz a hátsó kertetekben egy felesleges űrrakétát, amivel száműzhetnénk a csillagok közé. - hé, lehet, hogy abszurd, de sosem lehet tudni!
Azt azonban sejtettem, hogy némi ellenállásba ütközni fogok. Csakhogy, ez nem olyan téma, amiben meghátrálok az összehúzott szemeitől, így amellett, hogy állom a pillantást, még leis másolom tőle ezt az apró mozdulatot.
- Én elfogadom a kihívást, de jobb, ha már most elfogadod, hogy te fogsz előbb pislogni! - tartom még mindig rendületlenül a szemkontaktust.
A látszat ellenére egyébként kimondottan felnőttesen viselkedek ám!
Általában...
Viszont, még ha nevetséges is, arra kapóra jön, hogy szemléltessem vele (hehe!), ebben nem fogok engedni. Az ő épsége nálam sosem lesz vitatéma, mindegy, mibe kerül.
- Ez nincs borítékolva, de jobb, ha felkészülünk rá. - egyelőre nem szeretném annál jobban stresszelni őt, mint ami elkerülhetetlen. Elég, ha én tartom evidenciában.

Figyelmesen végig hallgatom, nem szakítom meg. Kissé aggódok, ahogy hallgatom minden szavát figyelve. De végül csak mély levegőt veszek.
- Sokat agyalsz ezen, igaz? - csak csóválom a fejed. - Dacára annak, hogy megértelek szerintem túl komplikálod a dolgokat. És saját bőrömön tapasztalva mondom, az ember szerintem megérdemli a választás lehetőségét. Tudom, hogy ha már elmondod valakinek, nem tudod visszaszívni. De arra értem, hogy ha valaki vállalni akarja a titkod súlyát, és ami vele jár... ha ezzel segíthet, vagy hogy közel kerüljön hozzád. Ez az egész elméleted tartozik a másik oldalhoz is. - végig simítok az arcán. - Nem lehetsz egyedül, magányos dolog a hősködés, főleg nálad, akinek fontos hogy inkognitóban legyen. Persze én itt vagyok neked, de soha nem lehet tudni... - mély levegőt veszek, nem akartam ilyen irányba vinni a beszélgetést, így nem is folytatom csak mosolygok.
- Szóóóval ezzt szerintem túl agyalod, előre úgy se tudod eldönteni, lehet úgy fognak alakulni a dolgok, hogy meg kell tudniuk. - nehéz ezzel kapcsolatban kifejeznem magam, főleg hogy ne legyek ellentmondásos. Főleg én akinek nincsenek szinte már a gimi óta barátai, Ned távol került tőlem. Betti karrierista lett, Flasht meg hagyjuk. Nem bízom én se az emberekben, nehezen barátkozom. De nem is vagyok egy szuperhős minden teherrel a vállamon. Ha pedig van olyan, aki tud neki segíteni, ráadásul tudós is, akkor lehet szüksége lesz rá. De ez az ő dolga, hogy ő kiben bízik meg, kinek mit mond el. Nekem pedig az a dolgom, hogy őt védjem, és elmondjam a véleményemet, amit vagy megfogad, vagy nem.
- Hűha Parker- vigyorodom el a bókra. - Most jön mikor én azt mondom, hogy jó tanártól jó tanulni? - incselkedve félre billentem a fejem, mire magához húz, én pedig engedelmeskedem neki. Vissza csókolom, ilyenkor, mintha minden gondot kiszívna belőlem, drogként kábít el. - Csodálatostól kissé távol állok, nagyon nem tettem le semmit az asztalra, csak hogy a legpesszimistábban nézzem a világot, mindenki másnál. - mondom elgondolkodva. De inkább csak még egy csókot lopok tőle, mielőtt reagálhatna rá. Boh mellett már ez lett Peter ellen a másik szuperképességem.
- Ezt megint túl gondolod. Egyszerűen nyisson egy portált egy feketelyuk előtt, vágjátok bele, és zárjátok be a portált. Egy szóval se mondtam, hogy dobd haza, hogy mások életére tőrjön. - rázom a fejem. - Ennyire szemét még én se vagyok. - forgatom a szemem.
- Az a űrrakéta a kertembe csak igazi vészhelyzetre van. Pl ha Netflix bepróbálkozik még egy feldolgozással. - mondom tök komolyan, miközben arcizmom se rezdül.
Majd tartom a tekintetét, miközben farkasszemet nézünk, amiben egész jó vagyok, figyelembe véve, hogy egy árnyék voltam a gimibe. Néha nem pislogtam, hogy ijesztőbb legyek, vagy egyszerűen ne vegyenek észre pislogás álltal.
- Kösd fel a gatyádat Tigrisem, mert ezt nem nyerheted meg. - Ebben az egyben biztos jobb vagyok legalább, még egy szuperhőssel szemben is.
Fiólára veszek még egy pillantást, majd mély levegőt veszek. Nagyon remélem Harry sosem válik ellenségünkké, hogy használni kelljen.
- És most? Mi lesz a további lépés? A fekete ruha, Harry, A szörny, amit Strangék emlegettek... - aggódva nézek rá.

Elsőre csupán a néma beismerés az, mi arra késztet, hogy szám sarka felfelé görbüljön a kérdés hallatán. A megerősítés mellé becsatlakozik a keserűség leheletnyinek mondható grafitszínű satírozása, ami nem annyira a saját átlátszóságomnak szól, inkább annak a ténynek, hogy nem akarom az aggodalmait további növekedésre bírni azáltal, hogy rólam ennyire lerínak valós gondolataim.
- Ennyire látszik? - nyilván csak költői kérdésnek szánom, emellett a taktika mellett döntök, hogy az apróbb kikerüléssel ne kelljen direktben válaszolnom a szavaira. Való igaz, az utóbbi időben nem egyszer megfordult már a fejemben az a bizonyos elkcsépelt "Mit tehettem volna másképp?" kérdés. Szerencsére nem sűrűn, ahhoz azért kellőképpen le tudom magam foglalni, s szerencsére akad is mivel, de a csendesebb pillanatokban akaratlanul is teret kap, hogy beúszhasson elmémbe és olyan burkoltan adjon hangot jelenlétének, mint egy tornádó közeledtekor megszólaló vészjelző sziréna. És igen... sokszor lyukadok ki annál a konklúziónál, hogy a káosz javarésze elkerülhető lett volna, ha jobban óvom a titkomat.
- Hékás, történetesen tudom, hogy elsőben részt vettél egy sulik közötti vitaversenyen... - technikailag, nem kellene tudnom erről, ahogyan arról sem, hogy egy végzős srác helyett került őa csapatba, de meglehet, hogy anno besurrantam az egyik gyakorlásukra órák után. Hopsz!
- ... úgyhogy tudd meg, meglehetősen kegyetlen ám ellenem fordítanod az érvelési képességeidet! - iiigen, és a nagy sértődöttségem közepette csak megadom magam a simításának, hogy érintése alatt még a környezetemről is elfeledkezzek, s teljes nyugalomban fújjam ki a bent tartott levegőt, szemeimet lehunyva, hogy érzékeimet teljes mértékben az ő társasága uralhassa.
- De ez nem csorbít azon a tényen, hogy igazad van. - csak éppen könnyebb volt a már jól bevált stratégiámhoz fordulni és az azonnali beismerés helyett és elrejteni annak jeleit, hogy fejben újra és újra végigveszem a véleményét. Bár, azt erősen kétlem, hogy szüksége lett volna tőlem egy verbális helyeslésre, amilyen ijesztően gyors az észjáráa, enélkül is pontosan jól tudta.
- Mindazonáltal Doki bűbája után a Peter Parker névnek rájuk nézve nincs jelentése, és nem is kell, hogy legyen. - akármilyen morbid és fura érzés, hogy magamról beszélek ilyen módon, mégis, fontosnak látom a tényekhez tartani magunkat. Tudom... vagyis, inkább van egy erős sejtésem arról, hogy fordított esetben MJ ugyanígy járna el.
- Ahogy annak sincs jelentősége, hogy az én arcomat látják vagy... nos... a másik arcomat. - pillantok az asztalon heverő maszkomra.
Ez nem ugyanolyan eset, mint MJ-vel. Ezek az emberek még az emléktörlés előtt sem láttak soha, a cselkedeteim és viselkedésem szempontjából pedig nem tesz különbséget, hogy éppen jelmezben vagyok-e vagy sem. Ridegnek hathat, de végső soron egyedül az együttműködés számít, ahhoz viszont eddig sem szükségeltetett az, hogy bármelyikük életének a részévé váljak. Legjobb tudomásom szerint Dr. Warren nem keres magának gyakornokot, akit a szárnyai alá vehet, ha mégis, arra van felhozatala az egyetem falain belülről. Az általánosságban szárazabb modorú, és a munkájának élő Dr. Crawford pedig kétlem, hogy pont egy nálánál körülbelül húsz évvel fiatalabb, elfuserált haverra vagy szükség hozta labortársra vágyna.
- Ha minden háló szakad és úgy alakul, hogy meg kell tudniuk, nem fogok a dolog útjába állni, de azzal ráérünk majd akkor foglalkozni, ha aktuálissá válik. - remélem, elkerüli majd a figyelmét, hogy nem tagadtam le a téma túlkomplikálásával kapcsolatos felvetését!
- Csak óvatosan! Ha túlzottan a fejembe száll a dícséret, a végén még a katedrát fogom kitűzni magamnak jövőbeli karrierem célállomásaként. Bár, ha jobban belegondolok... mondd nyugodtan, próbáljuk ki! - gondtalan vigyorral fürkészem az arcát, meg sem próbálva küzdeni azellen, amilyen hatással a tekintete van rám ilyen közelségben. Azért már reflexből nyílnának szólásra, pontosabban mondva, ellentmondásra, az ajkaim, amikor újra megérzem az övéit.
- Ezzel akarod megvenni a hallgatásomat? - elmsolyodok, mert bármennyire küzdhetek, ellene nem tudok. De ez nem jelenti azt, hogy megmásítaná a róla alkotott sziklaszilárd véleményemet.
- A legcsekélyebb mértékben sem konyítok az ő szakterületükhöz, viszont láttam, mekkora rumlit csinált az, mikor a Legfőbb Varázsló nyitva hagyta valamelyik mágikus ajtójukat és beeresztett rajta a Szentélybe egy szibériai hóvihart. Inkább nem gondolnék bele, mi történne akkor, ha olyan térkaput nyitnának, ami egy űrbeli fekete lyukra néz. - már magába a világűrre néző kapuba elég belegondolnom ahhoz, hogy végigszaladjon a hideg a hátamon. Nem fűződnek ahhoz a helyhez kellemes emlékek.
- Lehet, hogy nem nyerhetek, de ez nem állít meg abban, hogy megpróbáljam. - közelebb hajolok, hogy lássa, fizikailag sem hátrálok meg. Éééés, mert kicsit abban bízok, hogy ezzel megtörhetem és pislogásra bírhatom. Ha nem... nos... még mindig improvizálhatok valami mást.
Kezdetnek például eloszlatzhatnám a felhőket, amik kezdik beárnyékolni vonásait.
- Faltine. - javítom ki őt a szörnynél. - És vele Stephen, Clea és a Legfőbb Varázsló fog foglalkozni. Amíg nem tesz semmit, marad a készenléti állapot. - én se szeretek várakozni, de aligha van más választásunk, tekintve, hogy amíg nem történik valami, addig csak egy láthatatlan fenyegetésről beszélünk, s azokat sajnos nehéz megoldani vagy megütni.
- A szimbiótát elszigeteltük és megfigyelés alatt tudjuk tartani, így nem okozhat gondot. - felmerülhet a kérdés, miért nem pusztítottam el, ha megvan az elmélete annak, hogyan kell, emellett azonban igyekszek ügyesen elevezni, mert van egy olyan érzésem, nem tetszene neki a válasz.
- Szóval, én amondó vagyok, elég, ha egyszerre egy dologra fókuszálunk a figyelmünk megosztása helyett. - ami a jelen esetben Harry, illetve az ellenszer. Amihez egy lépéssel közelebb kerültünk. Így...
- Mondjuk arra, hogy elmegyünk valahová és közben elmeséled, mi újság azzal a prezentációval, amin dolgozol. - neki is van élete, és nem akarom, hogy az csak az életveszélyes helyzetekről, Pókemberről, vagy a maszkommal járó hozadékokról szóljon. Ő érdekel, és szeretném, ha tudná, nem feledkezek meg róla, nem számít, milyen őrültnek tűnik a világunk.