Just a green light on a dock

Meséljek valami vicceset a fokozottan működő érzékekről?
Tökéletesen teszik a dolgukat, ha arról van szó, hogy mondjuk valaki a hátam mögül egy késsel próbálna meg autogramot kérni, mert már az első megtett lépését hallom, regisztrálom agyamban a közeledtét, függetlenül attól, hogy éppen azt kalkulálom, pontosan mikor hagyja el a lövedék annak a fegyvernek a csövét, amivel intenzív farkasszemezést folytatok. Ilyenkor két lehetőség áll fenn: az első, és talán legkézenfekvőbb az oldalra való kitérés. Ez az a mozdulat, amit a leggyorsabban megtehetnék, minimális lendületet igényel, a hibaszázalék pedig egy szééép kerek nulla. Csak egy a gond, mégpedig az, hogy a golyót nem fogja érdekelni, eltévesztette-e eredeti célját, ami azért pech, mert a mögöttem lévő, s egyre közelebb érkező férfi így gyorsan ólomfelfogó utánpótlássá válna. Ezt nem kockáztathatom, tehát az "A" megoldás helytelen. A második eshetőség már trükkösebb. Nem csupán egy pengét kell időben elkerülnöm, de ki kell vonnom a fegyvert az egyenletből, méghozzá lehetőleg azelőtt, hogy elsülne. Egy, már a levegőt hasító lövedék csak problémákat szülne, mert még ha én meg is úszom sérülés nélkül, nem bízhatom a véletlenre azt, hogy a másik támadót épp időben húzom majd félre az útjából. Tehát, bármennyre nem ezt várná egy józan gondolkodású ember sem... várok. Nem sokat, csak épp eleget. Látásom az idegességtől egyébként erőteljesen verejtékező alak ujjára fókuszál, hallójárataimba jut a loccsanás, mi jelzi, hogy szúrófegyveres-Johnny beletaposott negyvenhetes acélbetétesével a tőlem hozzávetőleg fél méterre található pocsolyába. Hörgős a légzése, ércesebb annál, amit az alkatából kifolyó nehézkesebb mozgás indokolttá tenne.. meg kellene nézetnie egy dokival, nekem meg résen kell lennem ahhoz, hogy időpontot tudjon hozzá foglalni. Az ujj elindul a ravasz felé. Beremeg. Talán most lőne először. Talán a súlyos pillanatok közti szívdobbanás kételyt pumpál az erekbe. És ez a másodpercnyi hezitáció az én időablakom! A háló kilövésével egyszerre lököm el magam a földtől, Bobby pupillái ha lehet, még jobban kitágulnak. Mire észbekap majd, a fegyver már nem lesz a kezében, bűntársa hasonlóan elveszíti sajátját, noha ő a fájdalomnak köszönhetően, mivel egy jól irányzott lendítéssel a pisztoly markolata a csuklójával találkozik.
Miért vázoltam fel ezt a könnyed délelőtti programot?
A szemléltetés kedvéért. Azért, hogy egyértelműsítsem, bár minderre képes vagyok, sem ez, sem a hatodik érzékem nem mentesít a Parker-szerencse és a hozadékának számító kínos momentumok alól. Szeretném előrebocsátani, hogy az összképen nem javított azon alap stresszfaktor, melyet MJ kurta "Beszélnünk kell!" üzenete generált bennem.
Vajon az estéről szeretne beszélni?
Lehet, hogy megbánta?
Mi van, ha siettettem és ő lassítani akar?
Na és ha baj történt?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések cikáztak kobakom belsejében, miközben frusztráltságom jeleként hosszan fújtam ki a normálisnál tovább bent tartott levegőt az ajtó előtt toporogva.
- Megértem, és szeretném, ha tudnád, hogy mindenben melletted... - iiiigen, ha nem volna önmagában is éppen elég szánalmas az a tény, hogy erre a beszélgetésre gyakorlok magam elé motyogva a verandán, majd fejemet megrázva inkább elvetem az egészet és az improvizáció mellett döntök, nem ez a legnagyobb baj. A hibát akkor követtem el, mikor egy kóbor macska által csapott zaj irányába fordítom fejemet, de közben kezem tovább emelkedik az ajtó felé, hogy jelezhessem érkezésemet.
Megvan még az a rész, amit a kifinomult érzékeimről meséltem?
Nos, bármely más esetben bizonyára érzékeltem volna általuk az ajtó mögötti lépteket. Ami hasznos, mert egy ilyen szituációban, életveszélyes fenyegetés híján nem hagyatkozhatok a pókösztönömre, máskülönben sokkal előbb feltűnt volna, hogy már nyílik az ajtó. Csupán a puszta mázlin múlik (na jó, meg azon is, hogy kezem útjában gyanúsan testhőmérsékletet érzékelek) kezem megtorpanása, még mielőtt mellkas magasságban kopognám le a nőalakon Darth Vader theme songját.
- Ótejóságoség... - aprót szökkenek hátra, elkapva a kezem a vészes közelségből.
- Ennyire nem vagyok ijesztő. - nem tudom, mitől fagy meg bennem jobban a vér, a gondolattól, hogy tényleg így mutatkozok be a nőnek vagy attól, hogy már látom, kitől örökölte a lánya a szemeit. És az egyszerre idegen, mégis ismerősnek ható barna pár ugyanúgy a vesémig hatol, mintha egy dühös Michelle nézne rám.
- Nem... - megköszörülöm a torkom, mielőtt folytatnám: - ... persze, hogy nem, bocsánat, csak nem tudtam, hogy itthon lesz, Mrs. Jones!
Felszökik a szemöldöke.
- Bizonyára már... - hallott volna rólam, ha emlékezne rám, mint a lánya középiskolai osztály- és szakköritársára.
- ... kíváncsi arra, miért el áll az ajtaja előtt egy totál idegen srác. - láttam ám a rándulást a szája sarkában! Lehet, hogy még nem ástam el magam előtte teljesen?
- Peter vagyok. Peter Parker. - eresztek meg egy barátságos mosolyt. Hé, eddig nem is megy rosszul. Csak magabiztosan! Gondolj arra, mit tenne most Mr. Stark?
- A lányához jöttem. - húzom ki magam, de ez a hirtelen jött erő hamar elillan, mikor a nő szemei elkerekednek. Az övéi után az enyémek is. Nem jó, nem jó, nem jó... inkább arra gondolj, Doktor Strange mit tenne!!!
- Persze, nem úgy jöttem hozzá. Nem mintha azzal bármi baj lenne, hiszen ő... - ööö... Doki, nem akar nyitni alattam egy kósza portált, amibe belezuhanhatnék? Cserébe kitakarítanám az egész Szentélyt, képességhasználat nélkül!
- Szóval, Peter... - kivárok, de a szünet, amit tart, megtör engem.
- ... Parker.
Ó! A pillantásából ítélve ez nem olyan Marco Polo játék akart lenni.
- Igen, ezt már említetted.
Nyelek egy nagyot.
- Komolyan? Már el is felejtettem. Tudja.. .csak úgy... repül az... idő, nem gondolja?
Nem gondolja.
Vagy csak később szeretne rá válaszolni.
Egyébként azt mondtam volna, hogy vicceset fogok mesélni az érzékeimről? Lehet, hogy picit füllentettem, mert jelenleg számomra semmi mókás nincs abban, hogy egyedül saját szívverésemet hallom az egyre kényelmetlenebbé váló csendben. Vagy ez a dübörgés a lépcső felől jönne?
Könyörögök a multiverzumnak, hogy MJ legyen az!

Nem mondom, hogy teljesen stabil lennék, ami az érzelmi szintemet érinti. Nem számítottam sok jóra a Harryvel való találkozásról, de ennyire rosszra egyáltalán nem számítottam. Harry kimért, intelligenst, egyálltalán nem jellemző rá a dühkitörés. Eddig nem volt legalábbis. Aggódom érte, egyben haragszom. Sokkal rosszabb a helyzet, mint gondoltam, és teljességgel tehetetlennek érzem magam. Ellenséges velem, megsértettem, bár az én szemszögemből teljesen korrekt módon jártam el, de naiv voltam, hogy nem számoltam ebbe bele a férfi egot. Ebből a szempontból nézzük, teljesen tapasztalatlan vagyok férfiak terén. Az elmúlt két napban ezen gondolkodtam, hogy vajon mi az ördögöt csinálhattam rosszul. Átvettem sok lehetőséget, miközben ébren feküdtem éjszaka az ágyban, és a plafonon lévő világítós csillagjaimat néztem. Viszont rájöttem, hogy egy mélyen, több helyről sebzett fiúval... kiszámíthatatlan a reakciója, bárhogy is tettem volna másképp ezt a beszélgetést.
Anyámmal csak annyit beszéltem, hogy próbáltam Harry-vel beszélni, mivel szeretett volna találkozni, úgy éreztem képes lesz rendesen megbeszélni a dolgokat, és reménykedtem benne, ő is arra jutott, mint én, hogy legyünk barátok. De sajnos ez rosszba ment át. Anyámnak elmondtam a kétségbe esett lánykérés féleségét is, bekönnyezett, és nem győztem őt, én nyugtatni. Szar helyzetbe keveredtem...
Peterrel pedig teljesen őszinte leszek, elterveztem, így ő még mit sem sejt az egészből, csak üzentem neki, hogy átjöhetne, mert szeretnék vele beszélgetni. Azt írta, hogy ma még jönni fog. Így úgy döntöttem, amíg várom próbálom tanulással elfoglalni magam, de nem tudom kit ábrándítok ezzel... esélytelen. Így bekapcsoltam zenét, és igyekszem szuszázni. Gondoltam úgyis majd az ablakon jön be...
Eltelik egykét óra, mikor hangokat hallok. Gondoltam biztos, futár, postás stb... Mikor elhalkul a zene a félig nyitott ajtómon keresztül megüti anyámén kívül egy ismerősen csengő hang. És az összevissza beszélés is ismerős. Kipattannak a szemeim, majd oda sietek a lépcsőhöz, majd lenézek. Peter beszél anyámmal... picit elgondolkodom... végülis, beszéltem anyámnak hogy egy Peter nevezetűvel randizok, akivel gimiben is, majd rájöttem, hogy Ő egyáltalán nem emlékszik Peterre. Így kikellett mentenem magamat, és elmagyarázni neki, hogy csak nem beszéltem róla, mert gimi vége fele vége lett. De találkoztunk a kávézóba, és most újra találkozunk, és ez komolyabb, mint akkor, azért is meséltem el neki. Még jó, hogy feltaláltam magam, és egyáltalán nem is hazudtam neki.. nagyot. Utálom ezt a részét.
Kuncogok magamba még egy picit a kínos jelenet miatt, bekell valljam picit kíváncsi vagyok meddig bírják. Majd megköszörülöm a torkomat, és lebaktatok, picit a szokásosnál hangosabban, ezzel is jelezvén, hogy jön a felmentő sereg, mind a kettőjüknek.
- Peter, Szia! - széles a mosolyom, anyám meg is ijed tőle... - Bocs belemerültem a tanulásba, és teljesen kiment a fejemből, hogy mára beszéltük meg. - szabadkozok anyámnak, akinek nem szóltam róla. Mert teljesen abba voltam, a szokásos ablakos megközelítés lesz.
- Értem, semmi gond. Peter gyere beljebb. - félre áll, közben elmegy anyám mellettem. - Cuki. - súgja oda nekem. Én pedig fülig elpirulok.
- Háát, akkor bemutatkoztatok már, nekem nem kell bemutatnom titeket egymásnak. Mi fel is mennénk.
- A vacsi 7kor kész, addig gyerte le. - szúrós a tekintete. - Illetve a szobádat teljesen ne csukd be... - kacsint.
- Nem mintha most másznék rá.... - forgatom a szemem. - ... de már nagykorú vagyok. - anyám elsőnek meglepődve néz rám, majd a szokásos szemforgatással nyugtázz. Vannak közös vonásaink... állítólag. De mielőtt ez az egész méééég kínosabb lenne, megfogom Peter kezét, és felsietünk a szobámba.
- Szólhattál volna, hogy ajtóstól jössz. - egyáltalán nincs harag a hangomba, csak éppen lehet úgy készülök.

Nyilván tudatában voltam annak, hogy előbb-utóbb sor kerül erre a találkozásra, és ez így is van rendjén, szó sincs arról, hogy minden áron odázni szerettem volna. Azonban tagadhatatlan az is, hogy ha rajtam múlik a helyszín és az időpont kiválasztása, valamelyest jobb körülmények között került volna rá sor... a probléma csak annyi, hogy a váratlanul kialakult helyzet miatt inkább érzem magamat betolakodónak, mint vendégnek, s ezen még MJ felbukkanása sem javít annyit, amennyit szeretném. Körülbelül úgy pillanthatok az irányába szánt, vidám intés közben az anyja felé, mint bizonytalan diák az iskola legszigorúbb tanárára, mielőtt feltenné a kezét.
- Köszönöm! - kvázi kilehelem a szót, de mielőtt beljebb lépnék, még kap a lábtörlő egy, az indokoltnál talán alaposabb súrolást, hogy a hajnali esőnek még véletlenül se vigyem nyomát a házba. A mozdulat különben abból a szempontból szintúgy kapóra jön, hogy látszólag gyanútlanul szemlélődjek az előszobában, úgy téve, mintha a küszöb magam mögött hagyásának közepette elkerülte volna hallásomat Mrs. Jones rám irányuló, elsuttogott megjegyzése. Igen, a pókképességek egyik hátulütője, hogy megnehezíti mások magánszférájának tiszteletben tartását, ugyanis az érzékeimet aligha tudom lekorlátozni. De legalább próbára tesz abból a szempontból, hogy a visszafogott nézelődésemmel el tudom-e rejteni pirulásomat. Ami számomra egyáltalán nem szerencsés, viszont igyekszek a pozitív oldalát nézni. Némileg öntudatosan igazítok fehér ingem gallérján, s áldom azt a sugallatot, aminek köszönhetően inkább a Harsona irodájába illő öltözékemet részesítettem előnyben a másik "munkaruhámmal" szemben. Kár, hogy annyit nem tompít zavaromon, hogy ne túrjak bele a hajamba igazítási célból.
- Ó, nem fogok addig zavarni! - kezdek gyors szabadkozásba, de bárminemű további magyarázatnak, mellyel szolgálnék, útját állja a további feltételezése, illetve MJ ujjai az enyéim körül.
- Nagyon örülök a találkozásnak, Mrs. Jones! - még ennyit van időm felé címezni a vállam felett, közben a húzásnak eleget téve követve a már jól ismert alakot.
- Bocsi, tényleg nem gondoltam bele, hogy esetleg itthon lesz! - a szokásosnál valamivel fojtottabb hangon válaszolok a szobában, fejemet félig-meddig továbbra is az ajtó felé fordítva, hogy eme módon folyamatos ellenőrzés alatt tarthassam a házban tartózkodó hallótávolságát.
- És... gondoltam, kipróbálok valami normálisabbat. - bármit jelentsen igazából a "normális" a mi életünkben. Nem véletlen, hogy szavaim mellé felajánlok még egy bocsánatkérő mosolyt is.
- Miről szerettél volna beszélni? - ha lehetséges, még jobban lehalkulok, immáron viszont nem amiatt, mert attól tartanék, hogy az édesanyja bármit meghallana, hanem azért, mert úrrá lesz rajtam az idegesség.
Ezt viszont tökéletesen álcázom. Az, hogy kezeimet a zsebeimbe süllyesztem és teszek egy-két tétova lépést, hol az egyik irányba, hol a másikba, egyáltalán nem a bizonytalanság, s a feszült várakozás bizonyítékai!

- Oh dehogynem Peter, most már mindenképp maradnod kell.- itt magatehetetlenül megvonom a vállam. - "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel." - Teszem hozzá kedvenc idézetem. Kicsit reméltem, hogy mikor bemutatom Petert anyámnak, legalább tudni fogok róla, és tudok készülni. Lélekben felkészülni, elgyakorolni stb. Soha nem szerettem a spontán dolgokat. Szeretek felkészült lenni, számítani a dolgokra, eljátszani magamba minden esethőséget, hogy semmi ne legyen, ami meglep. Persze a valóéletben mindig történik olyan dolog, amire nem tudok számítani, pl. Harrys dolog. Számba vettem minden lehetőséget, és mégis egy olyan végkifejlete lett a dolognak, amire véletlenül se számítottam.
Azt is többször elképzeltem, és elgyakorolta, hogy Peternek, hogy mondjam el. Egyszerűen mindig belezavarodtam, és az ötödik próbálkozásra rájöttem, hogy fáradt vagyok, és tanulva Harry példájából, fogalmam sincs, hogy a másik, hogy fog reagálni. Peter nem egy agresszív típus, és borzasztó jó lelkű ember. Tőle azt hiszem ... mégis csak jóra számíthatok. Így nyugtáztam magamban végül a dolgot. Ezért is szeretek Peterrel lenni. Amint beérünk a szobába fel is lélegzek.
- Semmi gond, azért örülök neki. Végülis jól sült el, nem ? - mosolygok rá. Mert nem haragszom, csak meglepett, és tényleg jó lett volna, ha feltudok rá készülni. De valamiért ennek most így kellett történnie.
- Fuh hát, hol is kezdjem... A lényeg, hogy ne haragudj rám, és ne értsd félre... Harry felkeresett, hogy akar velem beszélni. Én igent mondtam, és össze is futottam vele egy kávézóba. - ezt egy picit elhadartam, és most tartok egy kevés szünetet hagyva, hogy feldolgozza, és mondhasson valamit, ha akar. - Gondoltam lezárhatjuk ezt szépen, megkérdezhetem az állapotáról, esetleg... esetleg hátha tudunk senki segíteni. De sajnos nem így történt. Kissé zavart volt. Látszott... nem kezdetleges az állapota. Ráadásul megakartam kérni a kezem... hogy gondoskodjon az anyagi biztonságomról, ha ő nem lesz... - gondolkodtam, hogy ezt a részt is elmondjam e, de nem értem miért titkolnám el ezt Peter elől, hisz nem fordítva történt. És fontos lehet az állapotát tekintve. - Készül a halálra, Peter. Aggódom. - sóhajtok, majd az íróasztalomhoz megyek. - Agresszívan reagált a visszautasításomra, még zavartabbnak tűnt, és kirohant. Pár perccel később mentem utána, és ezt találtam a földön. - nyújtom felé az Oscorp-os fecskendőt. - Kezelik, de... lehet nem a jó módon.

Egy hálás mosolyt küldök a nő felé beleegyezésem jeleként.
- De csak akkor, ha tényleg nem probléma Önnek, Mrs. Jones! Nem szeretnék a terhére lenni! - ezen a ponton anyáról lányára siklik a tekintetem, ugyanis van egy elég erős sejtésem (és nem, ehhez bizony nem szükségeltetett pókösztön) arról, hogy nem én vagyok a jelenlévők közül az egyetlen, aki ezt a találkozást nem egészen így képzelte el. Nem beszélve arról, hogy a későbbiek folyamán még felmerülhetnek olyan kérdések, amikre ebben a minutumban még nem tudom, miként fogok válaszolni, s magamat ismerve ez így marad, míg úgy nem döntök, hogy majd kitalálok valamit az adott pillanatban. Az improvizáció már úgyis régi cimborám. Eddig mindig bejött...
... majdnem mindig.
Nagyobb százalékban jött be, mint nem.
És akkor is inkább álarcban.
- Ha a "jól" ebben a szövegkörnyezetben a váratlan szinonimája, akkor igen, mindenképpen elsöprő sikert arattam. - de a mosolyom azért elárulja, hogy lassacskán feloldódok, ahogy azt is, hogy osztom MJ nézetét, noha személy szerint inkább úgy fogalmaznék, hogy nem égtem be akkora mértékben, mint szoktam. Ez a Peter-mércémmel mérve egyértelműen a jó kategóriába esik.
- Miért haragudnék? - az értetlenség kiül az arcomra ráncolt homlokom, illetve apró, nemleges fejrázásom képében, miközben a fura feltételezést újra és újra átrágom magamban. Tény, sok mindenre számítottam és ez nem volt köztük, de sosem volnék képes haragudni rá. Máskor rámutatnék, hogy átvette tőlem a hadarási szokásaimat, ám mivel kettőnk közül pont, hogy ő szokott lenni a sztoikusabb, az aggodalmam legyőzi a játékos pimaszságot.
- Oh... - hirtelen csak ennyit tudok reagálni a lánykérésre. Kinyitom a számat. Aztán becsukom. Majd rájövök, hogy ennél többet illene mondanom.
- Nos, ez... azta. - ha úgy vesszük, technikailag többet mondtam, érdemben kevésbé. Ez a döbbenet mellett annak tudható be, hogy mondandójából egy bizonyos elem nagyon kitűnt (az egyértelműt leszámítva, persze), s befészkelte magát a kobakomba: "Kissé zavart volt."
Igen, ez ijesztően ismerős. És több, mint elegendő ahhoz, hogy Harry arca helyett egy idősebb alak képe villanjon be lelki szemeim előtt. Egy kaján, fölényes vigyor.
- Hé, hé, nyugi, nem fogjuk hagyni, hogy ez odáig fajuljon! - lépek hozzá kicsit közelebb, eképpen is jelezve azt, hogy számíthat rám, s azt, ami a lelkét nyomja, nem kell egyedül cipelnie, bármiről legyen szó.
- De nem bántott, ugye? - szegezem neki most a legfontosabb a kérdést a visszautasítást követő viselkedése hallatán. Ismeretlenül sem ezt feltételezem róla, viszont zavaros gondolatok közepette...
- Az, hogy a halálára készül nem feltétlenül a fizikai állapotát tükrözi, sokkal inkább azt, hogy jelenleg nem gondolkodik racionálisan. - amire egész jó bizonyíték ugye egy derült égből pottyant házassági felkérés, de ezt most jobbnak látom nem kimondani.
- Nem szeretnék mindennemű vizsgálat nélkül messzemenő következtetést levonni, mégis, arra tippelek, hogy ez itt... - pöccintek a kezemben lévő fecskendőre, miután szemügyre vettem - ... átmenetileg felerősíti ugyan a szervezetét annyira, hogy ellensúlyozza a sejtjeit támadó kórt, de nem csupán annak ad egy löketet, hanem annak is, ami itt zajlik. - emelem mutatóujjamat a halántékomhoz.
- Képzeld el a legkicsapongóbb érzelmeket, amiket valaha átéltél, de úgy, hogy közben a véráramodban lényegében egy szupermorfium kering. - ami elvezet minket egy lényeges ponthoz:
- Abból ítélve, hogy ezt magánál hordja, már bizonyos, hogy csak temporális hatásról beszélhetünk. Ezért fennáll az addikció veszélye. Talán már ki is alakult. - beletúrok a hajamba, mert ez még csak a dolgok egyik fele. Viszontn em akarom további találgatással tetézni MJ idegességét.
- Segíteni fogunk rajta! - közlöm halkan, szelíd mosollyal öntve nyakon az ígéretet. Kezem sután emelkedik meg, a múlt árnyai által súlyozott ujjaim elidőznek picit karja felett, mielőtt megengedném magamnak, hogy lejjebb ereszkedve kontaktust létesíthessenek.

Megkönnyebbülök, ahogy elmondok neki mindent. Két napja már, hogy büntudatom volt, hogy eleve nem szóltam neki az egészről. Csak gondoltam sokkal jobb lesz így, egyszerre mindent adagolnom neki, és nem részletekben, hogy neki is járjon az agya a dolgon. Picit féltem tőle, de ahogy a szemébe nézek, minden félelmem elszáll, és eszembe jut: Ő Peter...   ennyi a magyarázat a nyugalmamra.
Látom az elején picit sokkolom, mintha hozzá akarná szólni, de gondolom átgondolja ő is a dolgokat.
Természetesen nyugodtan, és segítőkészen reagál, elmosolyodom. Csak bólintok, és megkönnyebbülésembe megölelem.
- Köszönöm. - sóhajtok fel. Kap elhúzódás közbe egy gyors csókot is.
Végig hallgatom a diagnózisát. Néha picit összeszalad a szemöldököm.
- Lehetne ezt józan paraszti ésszel? - mondom már az elején, ugyan jó tanuló voltam, de így fejből lökni mindent, az nekem sok. Meg én inkább magolós fajta voltam, és ritka szerencsével rendelkeztem, hogy megis ragadt minden.
- Tehát jól sejtettem, akkor ez lehet az a gyógyszer azaz anyag, amivel kísértletezik az Oscorp... tehát Harry egy kísérleti gyógyszert kap, és lelassítija a betegségét ugyan, de viszont, agresszívebb lesz tőle... - sóhajtok. - Lehet fizikailag jobban lesz, de teljesen elfogja veszíteni önmagát. Ha jól értettem. - idegesen elkezdek járkálni. Pórbálok ugyan racionálisan gondolkodni, nem vakíthat el a kétségbe esés, amit érzek Harry iránt.
- Nehéz lesz segítenünk rajta. Engem utál, ha te Pókemberként akarnál neki segíteni, felhívod magadra a figyelmét... és Harry Osborn figyelmét nem mindig szerencsés kiérdemelni. Lelephezhet téged. És mivel paranoiás, lehet le is esik neki rögtön, hogy mi ketten... - rázom a fejem. - ... nem nem tudom, hogy tudnánk ezt megoldani, hogy ne kelljen választanom, hogy kit védjek...

Ölelése meglepetésként ér, mert egy pillanattal korábban még a mosolya kerít hatalmába. Mégis, csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy karjaim utat találjanak maguknak a dereka köré. Már éppen kezdeném azt gondolni, hogy eme röpke mozdulattal sikerül visszanyernem egyfajta kontrollt, de ezután megérzem magamon az ajkait, s ez az érzet súlytalan felhőként suhan tova. Miközben küzdök az inger ellen, hogy újra dadogó ronccsá váljak, tekintem lesiklik arcán a hívogató területre, mintha csak valami mazochista módon azt szeretném, söpörje nyugodtan félre minden erőmet.
- Nem kell megköszönnöd. Tudod, hogy nem vagy egyedül! - vagyis, csak remélni tudom, hogy tudja. Nem hagynám magára, minndegy mi nyomja a lelkét.
- Nos, igen és nem. - ingatom picit fejemet a szerrel kapcsolatos összefoglalója hallatán, amolyan félig-meddig tartó egyetértés, s helyeslés gyanánt.
- Az biztos, hogy ez az Oscorp által kifejlesztett, hibás szérum. Viszont abban már nem vagyok olyan biztos, hogy ténylegesen lelassítaná a betegségét. Inkább csak enyhíti annyira a tüneteket, hogy ezt a hatást keltse, de ettől még a probléma forrását nem szünteti meg. Ha a megérzésem helytálló, ez az anyag úgy működik, mint egy nagyon erős fájdalomcsillapító. - Harry cipőjében járva szerintem senki sem róná fel neki, hogy ilyesmivel él. Ám ettől még nem hagyhatóak figyelmen kívül a rendszeres alkalmazásának egyéb következményei.
- Azonban bármilyen intenzívnek tűnhet számára a hatása, az csupán átmeneti. És éppen ezért veszélyes. Rákaphat. - nem véletlen az sem, hogy akik keményebb kábítószerekhez nyúlnak, azok általában gyógyszerekkel kezdték. Altatókkal, szorongásgátlókkal, fájdalomcsillapítókkal. Igaz, nem vagyok orvos. Ezeknek a hosszútávú, káros hatásairól Doktor Strange kétségkívül behatóbban tudna mesélni.
- Agresszivitás. Vérszomj. Elmezavar. - bólintok aprót a lehetséges mellékhatások felsorolása mellett, mintegy helyeslésként, hogy igen, elveszítheti önmagát. Nem titkolt szándékom, hogy amitől csak lehet, attól óvjam őt, de ugyanakkor tisztéban vagyok azzal is, MJ számára mennyire fontos az őszinteség. Ez pedig nem olyan kérdéskör, amelyben a szépítés sokat segítene.
- Mindezek viszont nagyon szélsőséges kimenetelek. Egyelőre csupán annyit tudunk, hogy kicsapongó érzések vezérlik, így ennyiből is kell kiindulnunk, semmi többől. - akármilyen viccesen hat ez éppen az én számból, tekintve, hogy a legtöbb elkövetett hibám éppen ebből eredezett, rajtunk sem segítene, ha hagynánk magunkat elsodródni azon az ágazaton, mi történhet. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam.
- Éppen ezért nem Pókember fogja felkeresni. - igen, már számításba vettem, hogy a segítséget is elővigyázatossággal, fenntartással kezelné. Ráadásul a felső tízezer tagja, gondolom egy álarcos önbíráskodó felbukkanása előbb juttatná eszébe azt, hogy el akarom őt rabolni váltságdíjért, semmint, hogy azt akarom megkérdezni tőle, miként szolgál az egészsége.
- Maszk nélkül fogom felkeresni. Amíg nem előrehaladott az állapota, talán hathatok a józan eszére. - erős az a talán, mégis, azzal dolgoznunk, amink van. Arra sem oka, sem szilárd alapja nincs, hogy Pókembert összekösse velem, így jelenleg Peter Parkernek több esélye van az ész nyelvén elérni őt, mint egy számára kvázi idegen jelmezesnek.
- Nem szükséges választanod. - elképzelni sem tudom, milyen nehéz számára ez a helyzet. Miért akarnék rontani rajta?
- Csak... - épp belekezdenék abba, hogy valami megnyugtatót mondjak, amikor lentről mintha közeledő lépteket hallanék, ezért egy gyors mozdulattal a zsebembe mélyesztem a fecskendőt.
- Azt hiszem, ez jobb, ha nálam marad. - suttogom.

Az érintése megnyugtatott, de csak pár pillanatra, ugyanis amiket mond, már cseppet sem mondható annak. Mély levegőket veszek, nem is szólok már közbe, csak hallgatom Peter reagálását, véleményét. Én közbe kezdem véresre harapdálni aggodalmamba alsó ajkamat.
- És hogy tervezed Peterként megismerni? - kérdezem elgondolkodva, hogy lehetne ezt megoldani. - Úgyis ráfog jönni valahogy, hogy együtt vagyunk. Előbb vagy utóbb, és rögtön nem fogja engedni. És még ha Peterként is az ellenségévé válsz ugyan úgy letud téged leplezni, hogy te vagy pókember. Ez mindenhogy kockázatos. - rázom a fejem. - Nem keverhetlek ebbe bele. Harry az én barátom, ezt, ezt valahogy nekem kéne megoldani. Lehetnék... a postást vagy nem tudom. - oké már hosszú ideje nem volt ilyen, hogy ennyire leblokkoljak, hogy ne jusson semmi épeszű ötletem, gondolatom. Kezdek veszíteni a lendületemből. Rendben, az is igaz, hogy túl sok ez egyszerre, és nem aludtam valami sokat, valószínűleg ez is korlátoz abban, hogy racionálisan gondolkodjak. De az tuti, hogy nem fogok a falnak menni, és nem akarom Petert semmilyen formába kockára tenni. Így kíváncsian várom ötletét, ezt hogyan is szeretné megvalósítani. Egy biztos: bárhogy dönt, és belemegy abba, hogy segítsen Harrynek... végig aggódni fogok, mert dacára annak, hogy nagyon akarok neki segíteni, rossz érzésem van az egésszel. Egy gyáva ugyan, de ésszerű énem, azt súgja, hogy hagyjam... de kérdem én: milyen barát lennék?

Kérdésére már számítottam, és csak bízni tudok abban, hogy a kapott válasz kicsit csökkenti majd benne a stressz szintjét.
- Itt jön képbe a Bugle. A munkámon keresztül semleges alapokra helyezve találkozhatok vele, így nincs oka arra, hogy gyanakvó legyen velem szemben. - főleg, hogy csupán egy mezei fotóst fog bennem látni. Amennyiben sikerül összehoznom a találkozót, azon nem én leszek a kulcsfigura, s mint ilyen személynek, nem szükséges a figyelem középpontjába kerülöm. Ha úgy vesszük, újra az a láthatatlan Peter Parker lehetek, aki elsőben voltam.
- Beszélni fogok erről Jamesonnal, bár kétlem, hogy sok győzködés kellene hozzá. Úgy tudom, már így is ráállított egy riportert arra, hogy tartsa a szemét az OsCorp tevékenységein. - nem lepne meg, ha emögött is valamelyik konspirációs elmélete lapulna. Elítéli a gyógyszeripart és nem bízik az arc nélküli megvállalatokban. Ez már kapásból két indok neki arra, hogy fenntartásokkal kezeljen bármilyen tudományos áttörést. Nos, ez és a leküzdhetetlen konzervativizmus. Amivel nyilván nincs semmi baj, de ha rajta múlna, még ma is írógépekkel készülnének a Harsona cikkei.
- Héhé, nyugalom... - emelkedik meg kezem, hogy az arcához érjek, miután megrázza a fejét. Még sosem láttam őt ilyennek, viszont azt a saját bőrömön tapasztaltam, milyen tud lenni, mikor a feszültség bénítóvá válik. És szeretném kizökkenteni belőle.
- Mély levegő. - apró simítással érintem bőrét, és csak várakozva figyelek, így jelezve, hogy bizony követni kell az utasításomat.
- Minden rendben lesz, oké? - nyilván igaza van a rizikófaktort illetően, azonban nem akarom, hogy olyasmibe lovallja bele magát, ami egyelőre nem is tényező.
- Először is: nincs rá oka, hogy arra a következtetésre jusson, én vagyok Pókember. Számára csupán egy egyszerű srác vagyok, aki egy kétes hírő főszerkesztőnek dolgozik. Viszont nem vagyok a szerkesztőség tagja, még csak tényleges pozícióra felvett alkalmazott sem, ezért minden képemet vagy névtelenül csatolják a hírekhez vagy a felelős riporter neve alatt jelenik meg. - innentől kezdve alaptalan volna azt hinnie, hogy bármi közöm van a város maszkosához, akiről egyébként senki sem tud semmit.
- Másodszor: kedvelnie nem kell. Elég, ha elfogadja, hogy tudok segíteni. - igaz, ideálisabb lenne úgy, hogy nem kíván közben melegebb éghajlatra, de nekünk pedig azt kell jelenleg elfogadnunk, hogy nem akarhatunk egyszerre túl sokat.
- Azzal viszont akkor fogunk törődni, amikor már ott tartunk. - kis lépések, azzal, ha kapkodunk, csak rontani fogunk a helyzeten.
- Ha be is ütne a krach, mindig felrúghatom az egész multiverzumot egy újabb ex memoriam bűbájjal. - vigyorodok el. Tuti, Doki nevetne rajta, ha itt lenne. Ő olyan... nevetős típus.
Egen... ezzel aztán oldottam a hangulatot.
- Rossz poén volt, bocsi! - rajtam a sor, hogy megrázzam a fejem. Sokat segítene, ha többször hódolnék a "Gondolkodj, mielőtt beszélsz" elvnek.
- Mi lenne, ha leülnénk? - fogom meg a kezét, de a választ már meg sem várva húzom le szelíd erővel az ágya szélére. A világért se akarnék főnökösködőnek látszani, deee ismerem már annyira, hogy tudjam, csak megmakacsolná magát, ha ráhagynám a választást. És nem csak ebben a triviális kérdésben. Éppen ezért...
- Nem foglak magadra hagyni! - ellentmondást nem tűrő kijelentés ez, ami tőlem picit idegennek is hathat. Értékelem, hogy nem szeretne belekeverni, viszont ez a döntés két emberé.
És nem csak ő tud makacs lenni.

Fáradt vagyok, mégis meglep a saját viselkedésem. Álltalában hidegvérű vagyok, és megfontolt, bár tény, ha Peterről/Pókemberről van szó túltudom izgulni a dolgokat. Viszont most két ember miatt is kell aggódnom, és tudom, hogy Petert mindenáron a jó szíve fogja vezérelni. Nekem kéne a racionális, józanésznek lennie, és lebeszélni a rossz, meggondolatlan dolgokról. A fejem szétmegy ettől, őszintén nem tudom mi lenne a jó megoldás, viszont be kell látnom, hogy Peter a szuperhős, ő tudja mit kell tenni. Így mikor mondja, hogy vegyek mély levegőt, így is teszek, és igyekszem kitisztítani a fejem, és valóban megnyugodni.
- Rendben. - suttogom, és érzem, hogy kezd enyhülni a mellkasomon lévő nyomás. - Értem, megbízom benned. - mosolyodom el. - De tényleg... szörnyes sajnálom, hogy belekevertelek. Nem hittem volna, hogy ekkora nagy a baj. - és tényleg nem, annak dacára, hogy mindig a legrosszabbra készülök fel, hogy ne kelljen csalódnom. Viszont egy jó barátommal kapcsolatban igyekeztem picit pozitívabb lenni, hogy ő is belátta, amit én és barátokként folytathatjuk, és engedné hogy segítenénk neki.. ábránd, pusztán az. És épp ezért állok mindenhez negatívan.
- Természetesen ez sem mehetett egyszerűen, nem is értem. - beletemet arcomat a tenyerembe, mintha onnan várnám a megváltást. Mikor ültem le az ágyra? Sóhajtok.
- Szóval akkor ... a lényeg, hogy óvatosan, és bármi történik, minden lépésről tudni akarok. Ha bármi is fenyegetne, hogy lebuksz, akkor kiszállsz. Oké? - nézek rá, már határozottabban, és összeszedetteben. Csak ez fontos jelenleg.
- Peter Parker, MJ kész a vacsora! - hallom anyám csilingelő hangját lentről.
- Soha, de soha nem készült még el ilyen gyorsan. Tuti üveges spagetti lesz. Nem akar téged elmulasztani. - bökőm meg a vállát.

Apró mosoly suhan át az arcomon, miközben fejemet csóválom lágyan. Belekeverni? Ugyan már!
- Most komolyan azért kérsz bocsánatot, mert az érzéseidre hallgatva segíteni szeretnél valakinek? - szavaimhoz nem társul kioktató hangnem, csak amolyan rávezetésnek szánom a kérdést, hogy emlékeztessem rá, ki is ül mellette.
- Ez csak egy bukkanó. A komplikációk miatt pedig még nem kell elfogadnunk a vereséget. - lassan siklik kezem a hátára annak reményében, hogy a bátorító érintéssel vissza tudom adni neki azt az erőt, amit mindig látok benne, és amivel mindig le tud nyűgözni. Jól tudom, hogy szeret a rossz kimenetelekkel számolni és ezzel nincs baj, azt viszont nem szeretném, ha a lehetséges kimenetelek miatt nem merne többé a megérzéseire hallgatni. Csodálatos szíve van, és ha ez felhőkkel akarja beborítani, én bizony kész vagyok elfújni felőle a nem kívánatos fellegeket.
- És azt végképp nem láthattad előre, milyen súlyos a helyzet. - amely részlet megintcsak olyasvalami, amivel mélyen együtt tudok érezni. Gyakorlatilag mióta először felhúztam a maszkot, vakon ugráltam bele (néha szó szerint) olyan szituációkba, amikről semmit sem tudtam. Biztosan nem én leszek az, aki bárkit megkövezne hasonló döntés miatt.
- Szeretné a felettesem, ha írásos ígéretet tennék? - némi pimazssággal görbülnek felfelé ajkaim, és bár tudom, hogy komoly választ vár, így nem lesz ettől elragadtatva, de tekintse ezt büntetésnek, amiért az előbb eltakarta előlem az arcát!
- Mindenről tájékoztatni foglak, és bármi, amit együtt kifőzünk, az a tiszta, és csakis a színtiszta igazság lesz! - még a kezemet is a szívemre teszem, míg a másikat nyitott tenyérrel emelem fel a rögtönzött eskühöz.
- Ezt csinálják a bíróságokon, nem? Vagy a rossz kezemet emeltem fel? Nem tudom, már régen néztem az ügyvédes sorozatot azzal a borostás fickóval. - bizony, nem tettem ám le azoknak a felhőknek az elűzéséről!
- Vagy az is lehet, hogy csak nem bízik bennem. - nevetek halkan, elvégre, bár azért MJ szavai határozottan jól esnek, ezt sem zárhatjuk ki a lehetőségek közül. Teljesen érthető okból, hiszen ha én lennék egy szülő helyében, én is gyanakvó lennék egy hívatlanul érkező, ismeretlen sráccal szemben.
- Tekintve, hogy rálátása van a bejárati ajtóra, elmulasztani csak akkor tudna, ha... - jelentőségteljesen pillantok MJ szobájának ablaka felé. Egek... emlékszek, mikor először másztam be rajta a zuhogó esőről, ő pedig egy lámpát akart önvédelmi eszközként használni. Egy másik életnek tűnik most...
- De az ilyesmi nyilván nem az én stílusom. - eresztek meg felé egy cinkos vigyort.
Nyilván... legalábbis, ami Mrs. Jonest illeti. Bár, erről nem beszéltünk MJ-vel, de feltételezem, szeretné, abszolút jogosan, ha ez így is maradna.
- Szóóóval... - felegyenesedek az ágyról, hogy felé fordulva nyújtsam neki a kezemet.
- Mehetünk, hölgyem?
Hogy ideges vagyok-e?
Miért, a felesleges és teljesen röhejesen eltúlzott angol akcentusom talán ezt sugallja?
Jó, lehet, hogy egy hangyányit igen... mégiscsak egy fontos találkozásról van szó.
De ha ő velem van, tudom, hogy akár még kétszázszor ennyivel is elbírok.

Keserűen ránézek a kérdése hallatán. Igen lehet az Ő szemszögéből kicsit idiótán hangzik ez, de annyi minden jár egyszerre a fejembe. És életemben először rettegek attól, hogy a mostani döntésem következménye mi lesz.
- Peter, most arra kérlek téged, hogy segíts meggyógyítani az exemet. Fordított helyzetben, természetesen segítenék, de azért valljuk be, mélyen belül az ember felrobbanna. Arról nem is beszélve, hogy sokat kockáztatsz. Szóval igen sajnálom. - mély levegőt veszek. Nem olyan egyszerű ez. De szerencsére az érintése sokat segít abban, hogy megnyugodjak, a gyomrom ne háborogjon, és ne érezzek csomót a torkomba.
- És remélem tudod, hogy - erősen megszorítom a kezét. - nagyon szeretlek ezért. - természetésen amúgy is, de ez akkora dolog, más embertől erre a hozzáállásra nem is számítanék. Ezért Peter... Peter. A szíve, az ereje, és a bátorsága. Ezeket persze hangosan nem mondom ki, ennyire nem vagyok lelkis, meg persze ne hízzon a mája.
- Nem, köszi. Nem kell írásos, elég lesz a puszta szavad is. De azért... - megcsókolom. - ... valamivel le kell pecsételni.
Csak nevetek a kis szónoklaton, közben karjaimat átfonom a nyaka körül, és csak bólogatok, bólogatok minden szavára. Nem hogy nem vagyok már ideges, de mosolygok.
- Szerintem te vagy az egyetlen ember a földön, aki bárkit rá tud venni arra, hogy bízzon benne. - mosolygok majd megcsókolom. Hosszan... de mielőtt jobban belemerülnénk anyám hangja zökkent ki megint.
- Háááát akkor... hajrá tigrisem. - kacsintok, majd megfogom a kezét, és levezetem a vacsihoz.
Anyám teljesen jó fej vele, mint mondtam egyszerűen Peter... Peter. Elsőnek kis szende, esetlen. Majd minél többet beszélsz vele, egyre bátrabb, és te is, kiderül mennyi esze van, mennyire intelligens. Ekkor kezd kialakulni egy bizalom, majd egyre személyesebb dolgok is szóba kerülhetnek. És Peter az egyelten, aki anyámat is úgy megtudja nevettetni, -akinél elég ritka a teljes, hangzengéses telitorok nevetés.
Tudtam, hogy nem lesz gond.