It ain't easy to survive up in these city streets

Lancetől jött üzenetből tudtam, hogy John megadhatta végül az új számomat. Első dolgom volt lekommunikálni Metálsráccal, hogy ez az elérhetőségem limitált kiadás és ha tovább meri adni harmadik félnek tudni fogok róla, szóval ne merészelje. Csak a miheztartást végett. Jobb volt, ha nem tudnak sokan az új magánszámomról.
A chit-chatből végül egy péntek este hat-hét körüli social encounter lett, Queensben, a Flushing Meadows Corona Parkban. Kivételesen nem Manhattanben nyomozgattam, hanem az ideiglenes lakásból érkeztem. A kései időpont pedig… egyszerűen csak nem akartam korán kezdeni a napot, így ez nekem bioritmus tekintetében inkább koradélutánnak számított. Miután a helyszín kutyabarát volt, ezért nem kellett bedobnom a vaklány álcámat sem, mint egy zárt térben. Lancenek pedig könnyen útba ejthető volt autópályáról.
Mikor Arrowal bevettem a zöldellő ligetet, érdeklődve haladtam el a modern művészeti kiállítás mellett, ami exkluzívan tarkította a helyszínt. Valami nyári szezonos, szoborverseny végtermékei voltak, friss diplomás feltörekvő szobrászoktól. Volt minden, az értelmezhetetlen karikatúrákon át, a híres embereken keresztül… szóval minden. Churchill mellett ott feszített például egy groteszk képű Hulk, meg ehhez hasonló hajmeresztő alkotások, ha esetleg alapjáraton itt uralkodó műemlékek nem lennének elegek.
Nem tudtam eldönteni, hogy ezek látványa miatt vagy más okból éreztem úgy, mintha figyelnének. Mikor legutóbb előfordult velem ilyen, akkor eső módjára hullottak maffiózók az égből. De akárhányszor kémleltem fel a lemenő Nap által elszínezett felhőkre, egy oroszt sem láttam megbújni a bárányfelhők mögött. Biztos agyamra ment a paranoia! Ez volt az első jelzése annak, hogy időszerű lassan zúznom Queensből. Túlságosan kezdtem ellazulni a kényelem látszatában.
Végül kétszeres sebességgel vettem be a padot, ahol tünde szemeimmel kiszúrtam Lancet.
– Buenas noches, ¿cómo está? – dobtam be klasszikus Uber módjára üdvözlésül, amint mellé toppantam. Arrow előre tört hozzá szimatfelvételre. Én pedig felé nyújtottam az italtartólapba ékelt elviteles kávékat, amit a park elején lévő Starbucksban szereztem.
– Bocs, hogy késtem, de megálltam lootolni. A jobb oldali a tiéd – hallgattam el egy pillanatra, míg arra vártam, hogy kivegye a neki szánt italt.  – Nem az! Argh… a nekem jobb, a nekem jobb – javítottam ki magamat. – Mármint tőlem az enyémet is megihatod, de nem garantálom, hogy nem üt be tőle a diabétesz. Nekem mindegy. De ha tovább kell tartanom még fél percig ezt a papírtálcát, eskü, hogy beüt a görcs a karomba és csak integethetünk a koffeinnek. Szóval, plz, szolgáld ki magad! – hadartam el. Odaadnám én, ha nem mínusz egy karral futnék, de ez most nem volt opció.
Lepattantam mellé a padra, amint megvoltam az előrehozott kávé-Karácsonnyal és Lance magához vette az italt, amit neki szántam, avagy sem. Nekem igazából mindegy volt, hogy élt-e a az ingyen kávé lehetőségével. Az elhelyezkedés után vetettem pillantást abba az irányba, ahonnan az imént érkeztünk, közben leszuperáltam Arrowról a pórázt. Futólag járattam végig a távoli alakokon a tekintetemet. Ahhoz képest, hogy ez egy park, annyira nem pezsgett itt az élet, mint például a Rufus Kingben.
– Nos? – kérdésemmel próbáltam elterelni a para „követnek” – életérzésemet, sebtében megigazgatva vörös kabátomat magamon. Lancenek kellett az elérhetőségem. – Mikor lesz a koncert? Találtál potenciális démont, aki busásan fizet a romlott lelkemért? Oh, netán van vevő a bogyókra? – vetettem fel szórakozottan a különböző plotokat. Az utolsó kérdésemet szándékosan halkan tettem fel, itt még a szobroknak is füle van! – Vaaagy Bayvilleben új trend lett a szófogadatlanság? Csak azt ne mondd, hogy lemaradtál a kihirdetésről, miszerint nem jöhettek a közelembe! – csak feltételeztem, hogy ez egy oda-vissza működő ukáz volt. De el tudtam képzelni a szcenáriót, miután a saját szobájából való kilakoltatásáról is lecsúszott.
Kávémat szürcsölgetve adtam át a szót. Meghallgatom mit szeretne, aztán majd bedobom a bocsi, de nincs több meeting feketelevest, mindkettőnk érdekében. Nem vágytam Maximoff haragjára, szeretném megélni legalább a negyvenet.

Miután megbeszéltük a péntek kora esti időpontot, leparkoltam a park mellett, hogy aztán belőhessek egy padot. Igyekeztem nem nagyon zsúfolt részt választani, plusz olyat, ahol kevesebb volt az undorító szobor, de még így is szemeznem kellett egy értelmezhetetlen, egyébként jobb napjain szerintem Fekete Özvegynek szánt alkotással. Mintha az ötéves énem csinálta volna, amikor épp nagyon be volt pörögve. Se eleje, se veleje ennek a szarnak. De még így is szörnyen nyomasztó érzésem volt. Mintha...
Inkább rágyújtottam, hogy ezzel üssem el az időt, a fülesemben épp egy Metallica számot nyomatva, amikor a szemem sarkából megpillantottam a közeledő alakot. Gyorsan kirántottam a fülemből a cuccot, hogy aztán a cigit tartó kezemmel inthessek neki, míg végül közel nem ért hozzám.
-Neked is jó estét. Mint a mosott szar. –annyira meglepődtem az automatikus válaszomon a spanyol megszólalásra, hogy egy ideig csak nagyokat pislogtam, míg végül elengedtem a dolgot.
-De aaaaw, kávé. Életmentő vagy. –automatikusan nyúltam a jobb oldali felé, de kiderül, hogy neki jobb.
-Isten őrizz, vagy még idehányok. Utálom az édeset. –ha jól rémlik legutóbb Pietro mézes undormányával kísérletezett, plusz eleve tejjel issza a kávét, ami szentségtörés. Én maradok a feketénél, köszi.
Végül átvettem a löttyöt, hogy aztán leülhessen mellém és így nézhessünk egymásra. Lassan belekortyoltam a kávéba, hogy aztán csak mindkét szemöldökömet felvonva nézhessek rá.
-A koncert tagok és érdeklődés hiányában elmarad, de ha még mindig akarod, majd valahol összehozzuk azt a külön gitárszólót. Démont nem találtam, azt mondták, mínusz egy kar és rossz hírnév miatt nem fogadják el az alkumat. A bogyóidat pedig tényleg meg akarják venni. Van egy régi… ismerősöm, aki elég sokat fizetne érte. Mit szólsz? –pattantam fel, hogy átvándorolhassak a pad támlájára és így ücsöröghessek tovább, a talpaimat az ülő részen támasztva meg.
-Mikor hallgattam én bármiben is Maximoff-ra? Ne sértegess. –ráztam meg a fejemet egyszerűen, majd végül csak megvontam a vállamat. Au, ez hülye ötlet volt.
-Nézd… engem rohadtul nem érdekel, hogy ő mit akar, vagy mit nem. Elég nagy és öreg vagyok már, hogy eldönthessem, kivel akarok együtt lógni és kivel nem. Plusz szerintem ez ennyire már csak téged érdekel. Nem tudom, mit mondtál neki, vagy ő neked, aminek ez lett az eredménye. –böktem a fejemmel a már nem csak kötözött, de gipszelt kezére.
-De nem is érdekel. Ha nem akarsz velem lógni, akkor nem fogok a közeledbe menni, de azért, mert valaki azt mondta, nem tartom magam távol tőled. Kevés emberrel vagyok jóban, szóval… -vontam meg a vállamat hanyagul, hogy ismét belekortyolhassak a kávémba.

Meglepettségemben homlokom közepére költözött a szemöldököm, majd felnevettem az instant válaszán, amit a spanyol köszöntésemre vágott rá.
– Ennyire? Pedig parti péntek van! Ne nyírd ki a bulit, még el sem kezdődött! – nem mintha ez lenne legideálisabb helyszín a bulizásra, de ezt a jelzőt találtam idevágónak. – Ha vígasztal, amúgy nem is látszik rajtad – jegyeztem meg, mielőtt bedobtam a közösbe a kávé-lootot. Becsüld meg, ritkán vadászok másnak!
– Mellékállásban őrangyal vagyok. Szóval örülök, hogy segíthetek túlélni – dobtam be egy vigyor kíséretében. Túlélni egy pohár kávéval? Ha tudtam volna, hogy ilyen súlyos a helyzet egy egész ibrikkel jövök!
Még idejében sikerült rászólnom, hogy ne az én csokis-málnakávémat orozza már el, miközben az övében csak tisztán koffein volt. De végül ráhagytam a döntés lehetőségét, mert éppen ilyen kedvemben voltam.
– Én meg a keserűt, így is túl nagy dózisban kapom az élettől – szóval ez hamar eldőlt kávé fronton. Bár az én gyomromat azért nem forgatná ki ez a forgatókönyv, mint Lance esetében.
– Okés-oké, behajtom a szóló számot! De az elektromos gitárral fogod tolni, ugye? Annak annyira EPIC a hangzása! – plusz sosem csevegtem elektromos hangszerrel. – Wow… hallottam már arról, hogy a negatív reklám gyorsabban terjed, de hogy ennyire – csodálkoztam rá, mennyire leesett az értékem a démonok körében. – Luci már félti a poziját tőlem? – mármint drágalátos Lucifer, Luci. A végén valóban riválisa leszek!
Lepakoltam magam mellé átmenetileg a kávémat, hogy szabaddá vált kezemmel kihalászhassam hátizsákomból Arrow labdáját. Nem ártott, ha kiskutyám kimozogja magát, míg idekint vagyunk. De hiába dobtam el neki favorit játékát, úgy döntött, hogy odacövekel a pad mellé és nem tágít onnét. A füleit fel-le mozgatta, miközben a szemközti szobrokkal teli irányba vizslatott. A labdás húzásom miatt viszont olyan bambán nézett fel rám, mintha tekintetével azt üzenné: „Meg vagy húzatva, ember? Nincs nekem kedvem ilyenkor már játszani!” – az mellékes, hogy nem szokott ilyet csinálni. Végül Arrow kelletlenül elkullogott érte és olyan energiaszegényen tért vissza, labdáját szájában megőrizve, hogy felírtam magamban az állatorvos vizitet holnapi programnak.
– Fullos, pöröghet – adtam végül választ a business lehetőségére. – A fizunap eléggé késik nálam, közben meg úgy folyik ki a kezemből a pénz, mint víz a Dunából dagály idején – megjegyzésem végén készültem beleinni a kávémba, amikor tudatosult bennem az a bizonyos „egy régi ismerős” – kifejezés. – Várj, jaj, nenene! Mit mondtam a spoilerről? – hajtottam hátra a fejemet, hogy valamennyire fel tudjam venni a szemkontaktus Lancel, ha már átköltözött a pad háttámlájára. – Nem akarok tudni a vevőről! De most már elárultad, hogy egy cimbidről szól a fáma. Ezért muszáj megkérdeznem, hogy mégis ki az? Ja, és majd írd meg, hogy mi kell és mekkora adagolásban. Tudod, kriptonitom a gyógyszernevek, tuti lenne benne typom. Az pedig eléggé cink lenne. Még a végén felnyom minket az ügyfél! – vázoltam fel a pesszimista forgatókönyvet, amit azért nem akartam meglovagolni.
– Tusé. Megbocsátásért esedezem! – reakciója hallattán sunyi vigyor kíséretében kértem bűnöm alól felmentést. Szívesen imapózba pakoltam volna kezeimet, de az egyik le volt kötve, a másikban pedig a kávé foglalt helyett éppen. De komolyan, eszem ágában nem volt sértegetni! Talán egy icipicit… azt sem komolyan.
Csendesen hallgattam, ahogy arról magyarázott, hogy miért is élhet a szabad választás jogával. Mikor rágesztikulált extrán mumifikált bal karomra azzal a kijelentéssel, hogy ez az ügy már csak engem érdekel. Arcomról lefagyott a korábbi mosolyom. Homlokomon pedig sűrű ráncok jelentek meg, ahogy szemeimet összehúztam. Érdekel. Persze, hogy érdekel! Hogyne érdekelne, mikor majdnem kicsinált minket?!
Ellöktem magamat a pad háttámlájától, hogy fejemet mentesítsem a korábbi idióta pózitúrától. Valójában csak nem akartam közönséget, mikor a félelem egy pillanatra belém költözött az emléktől.
Fájni kezdett a torkom.
Cseppet sem segített a borús gondolataimon, hogy közben végig a frász kerülgetett attól az érzéstől, mintha figyelnének. Pedig maximum csak a szobrok bámulhattak meg minket.
– Tőlünk – javítottam ki. Nem jellemző rám, hogy reklámozom a többieket, de jobb volt, ha tényként kezeljük ezt a részét. – Vagy csak Rosemariere gondolsz? – mert bocsi, de jobb, ha elengeded. – Így vagy úgy. Nem igazán értem, hogy miért akarsz velünk lógni... Nem vagyunk éppen a legjobb társaság – szánt szándékkal használtam többesszámot, Romy kérdéskörének ellenére is.
Mondandóm alatt kezembe vettem a kávémat. Lábaimat felhúztam törökülésbe, majd úgy fordultam a pad ülő részén, hogy mindenféle nyomi pozitúra nélkül fel tudjam venni Lancel a szemkontaktust. Hátat fordítva ennek a bosszantó „figyelnek” érzésnek.
– De mivel nagyra értékelem, hogy rendes voltál velünk, míg ott dekkoltunk Bayvilleben... És azon kevesek közé tartozol, akik mellett nem csappan meg a social batterym végtelenül gyorsan – arcomon átfutott egy apró mosoly, majd visszahívtam a komolyságot még egy kis időre. – Ezért úgy fair, hogy elárulom: a velem való meeting nem egy életbiztosítás. Se rád, se rám nézve. Maximoff kiszámíthatatlan. Mindennemű túlzás nélkül mondhatom, ha megtudja, hogy velem lógsz, akkor kiválthatom a csak-oda jegyemet a Pokolba. Téged pedig jobbik szcenárióként mumifikáltat egy kórházban – utaltam burkoltan végtagtörésre. – Én elolvastam a szabályokat, mielőtt megszegem őket, szóval vágom mire vállalkozom – ki lettek hirdetve nekem elég egyértelműen Maximoff által. – Csak nem szívesen kérnék abból, hogy miattam bárki is megsérüljön – és nem azért, mert álmatlan éjszakákat okozna és aggódnék! Az nem az én reszortom. De inkább ennek fényében hozzon döntést és ne pedig puszta lázadozásból.
Behunytam a szemeimet, majd finoman a homlokomnak támasztottam az elviteles kávéspoharamat.
– Bár… – kezdtem bele lassan –, lenne egy megoldás. Tőlem csapathatjuk Testvériség ügylet címszó alatt. Abba még neki sem lehetne beleszólása – a vibe-houseban volt góré, a klubbot nem ő vezette. – Természetes plot-armor. Nem mintha én akarnék lenni a megrontód ebben a topicban! – bontakozott ki cinkos mosoly az arcom szegletében, mialatt feltartottam ártatlanul jobb kezemet, a benne szorongatott kávéval együtt. – De a sötét oldalon legalább van kaja! – részben akart ez vacsora meghívás lenni. Mindössze azért, mert éltem a gyanúperrel, hogy Bayvilleben nem kimondottan úszkálnak a kajában. Bár csak azokat szoktam megetetni, akikről úgy gondolom, hogy jóban vagyunk.

-Ha bókra vágyom a külsőm miatt, téged hívlak. -legutóbb belevett a színvonal emelő vonzó külsőhöz, most meg a nem is látszik, hogy mosott szar vagyok dolog. Még a végén meg kell tanulnom értékelni magamat.
-Jajj neee. Akkor előbb vagy utóbb agyvérzést kapsz. -ha mellékesben többek között az én őrangyalom is vagy.
-Tolhatom azzal is, ha szeretnéd. Csak akkor tényleg kell keresni egy helyet, ahol senki nem jelent fel miatta. -az elektromos verzió jóval hangosabb, mint a sima, de kiérdemelt tőlem egy elismerő mosolyt, amiért úgy nyilatkozott róla, ahogy.
-Nem, továbbra sem hiszem, hogy igazi konkurencia vagy neki. Csak a démonok gondolták meg magukat. -ahhoz még fejlődnöd kell, hogy maga a sátán féljen tőled.
Érdeklődve figyeltem a kutya reakcióját, ami nem volt túl lelkes, így fél szemmel automatikusan azt az irányt kezdtem el figyelni, amerre ő is nézett. Ezek szerint nem csak nekem van olyan érzésem, mintha valaki állandóan minket bámulna, megállás nélkül. És általában az én megérzéseim is jók, egy kutya pedig szagot is foghat.
-Duna... az Európában van, ugye? -nézd el nekem, de az amcsik amúgy is szarok föciből, én pedig sose tartoztam azok közé, akik képesek voltak figyelni órákon. Nem nekem való az állandó ücsörgés, magolás és ilyen faszságok.
-Nem egy cimbim, hanem régi ismerős. A nevét pedig sajna nem adhatom ki neked, a saját érdekedben. De a recepteden lévő bogyók kellenének neki, szóval majd ki kell váltanunk, ha épp úgy van. Felnyomni meg... nem hülye a srác, tuti nem tenné. -vagy rohadt gyorsan érne véget az ő karrierje is. Nagyobb hal nálunk a drogbizniszben.
-Öhm... nekem úgy rémlik, hogy Rosemarie félt tőlem, te viszont nem. És az, hogy tőled, vagy tőletek, csak fogalmazási kérdés. Mert egyik sem érdekel. Ha azt akarod, akkor többet nem kereslek benneteket, és lehetsz remete. Álmatlan éjszakáim azért nem lesznek nélküled. -de ettől még valahol sajnálnám, mert tényleg kevés emberrel tudok beszélni, ő pedig valahol ebbe a kategóriába tartozott.
A mondandóját meghallgattam, majd csak megráztam a fejemet.
-Nincs igazad. Már mondtam, hogy ez szerintem már senkit sem érdekel. Pietro amúgy sincs most a közelben, ráadásul nem úgy tűnt, mint akit annyira foglalkoztatná a dolog. Ismer minket, tudja, hogy nem bírjuk a parancsolgatást és némelyikünk... khmm... én... csak azértis alapon is akarna veled találkozni. De persze ettől még tényleg bírlak is, ez a fő indok. Nem hiszem, hogy Maximoff annyira álmatlanul forgolódna, hogy beszélünk veled. -vontam meg a vállamat. De már mondtam, ha nem akarsz találkozni, mondd azt, de ne ragozd hatszáz évig, amire kijelentettem, hogy senkit se érdekel.
-Mostanában mindenki a megrontóm, vagy épp nem akar a megrontóm lenni. Mi történik, amiről én nem tudok?! -és erről miért nem szóltatok Pryde-nak?!
-De ha neked így jobb, benne vagyok. Testvériség címszóval bevédve. -bólintottam rá egy félmosoly kíséretében, továbbra is félig a szobrokat figyelve.

Éltem a jól bevált módszerrel és a postomban *csillaggal* jelöltem az orosz nyelven folytatott társalgást a könnyebb olvashatóság jegyében. De a nyomdafestéket nem tűrő részeket, azért meghagytam a cirill betűk rejtekében.  

***

– Délután egytől-ötig bármikor elérhető vagyok morál boost céljából. Elég kedvezőek a tarifáim – ezen ne múljék. Néha az az érzésem, hogy még Tolanskynak is nagyobb az önértékelése, mint Lancenek. Viszont a nonstop elérhető dicsérő-szolgálatot nem vállaltam be! – Mutáns felebarátiságból és mivel cuki vagyok, ezért az első session ingyen van! – harangoztam be, egy apró félmosollyal az arcomon.
– No para, van gyakorlatom – annyira könnyen nem kapnék agyvérzés az őrködéstől. A talentem egész jól kikupál ilyen fronton, de referenciát azért nem adok.
Lehet, hogy csak ugratott ezzel a gitár szólóval… De ha így is volt, akkor el kellett keserítenem, mivel a helyszín a legkisebb akadályozó tényező ebben a szcenárióban.
– Nos, van egy ismerősöm, kinek akad egy ismerőse, aki ismer valakit, akinek van egy király akusztikával rendelkező underground klubja és úgy mellékesben megjegyezve jön nekem egyel, így bármikor kiadná nekem a helyet. Ott senki sem jelentene fel csendháborításért – és ehhez csak a Bevándorlási-és Állampolgári Hivatal rendszerét kellett meglátogatnom. Hát nem megérte? Bár igazából… sose gondoltam volna, hogy valaha kapóra jön! – Plusz néhány erősítő is akad benne. Kellően megfelel az EPIC elektro-gitár játéknak a színtér vagy magasabban vannak az elvárásaid? – Bayville-i vibe househoz viszonyítva kétlem, hogy így lenne, de sosem lehetett tudni.  
– Oh, dang it! Akkor még gyúrnom kell, hogy evolváljak! Pedig eskü elkezdtem szarvakat növeszteni az őrangyalos glóriám alá, hogy nagyobb esélyekkel induljak. Mellesleg, a halo a fejem felett lesz majd a tökéletes ledes világítás rájuk – szívesen toltam volna mutatóujjaimmal egy-egy szarvacskát kobakom fölé. Csak a mínusz egy kar eléggé elveszi a hatásvadász mozzanat ütőségét.
– Öhm… igen? Mármint igen – talentemel sebtében csekkoltam telefonról a Duna hollétét. – Helyileg pontosan merre azt meg ne kérdezd, igazából én is csak ifjabb Strauss-bácsi Kék Duna Keringője miatt ismerem… – plz, ne kérj tőlem földrajz órát, én is mobillal tájékozódom! És most nincs kedvem térképeket böngészni. – De azt tutira tudom, hogy drága Volga anyácskához képest a Duna eltörpül! Csak Volga-mamit nem illik negatív konnotációba helyezni – és utóbbi esetén még azzal is képben voltam, hogy helyileg drága szülőhazámon árad keresztül.
– Oké, vettem, mármint adom, mindu. Tehát, a saját érdekemben nem ismerhető dudenak egy kemény gyógyszer rendel. A buszmegállónál pont láttam egy patikát – hagytam annyiban a kérdést, mielőtt a kíváncsiságom sírba visz, helyette a kivitelezésen pörögtem. Végtére is az a lényeg, hogy profit származik belőle.
– Ne vedd magadra! Ő még a saját árnyékától is képes lenne megijedni – jegyeztem meg mogorván, elhúzott szájjal. Örömmel mondanám, hogy túlzok. Csakhogy Rosemarie az apró bogaraktól is rettegett, holott a papucsot már feltalálták. Azt nem igazán értettem, hogy minek próbáltam felmenteni. Ahogyan azt sem igazán tudtam hová tenni, hogy újfent nem Romy társaságát keresi rajtam valaki, hanem az enyémet. – Kicsit sokan vagyunk ahhoz, hogy felcsapjak remetének – utaltam sunyi mosoly kíséretében a többiekre. Noha, nem terveztem reklámozni hányan is futunk pontosan.
Mikor a fejemhez vágta, hogy nincsen igazam, megütközve, összehúzott szemöldökkel vizslattam felé. Hé… dehogynem?! Csak annyira nem akartam tovább vesződni ezzel a kérdéskörrel, hogy kedvem se volt közbe ugatni. Elmondtam Lancenek mi a szitu. Figyelmeztettem a lehetséges veszélyekre. Az én lelkiismeretemnek innentől kezdve nyugta van! Hogy Lance mit csinál ezek alapján, az már az ő döntése volt. Nem is akartam több időt szánni erre a témára, reméltem, hogy skipeljük. Lance szavai végére viszont jobb szemem megrándult. Felhorkantottam, elfordítottam az arcomat. A legkevésbé sem érdekelt, hogy Maximoff rosszul alszik-e vagy sem, köszönöm! Megvolt a problémám, a saját insomnia diagnózisommal, amit annak a napnak az emléke okozott és amit kitartóan próbáltam elfelejteni. Megköszörültem a torkomat, hogy leküzdjem a belenyilalló kaparó fájdalmat.
– Mivel nem tudom ki tartozik a „mindenki” alá, így passz – vigyorodtam el a megrontásának kérdéskörén, mosolyommal palástolva a korábban felmerült negatív gondolataimat. – De biztos azért, mert alapvetően jófej srác vagy, ha nem iszod meg a mutáns orra elől az utolsó korty kávét – dobtam be, jelképesen megemelve a kávémat. Nem felejtettem ám’ el!
Nem volt lehetőségem kommentálni, hogyha a Testvériséges ügylet címe alatt meetingelünk az nem csak nekem lesz jobb, hanem neki is. Na, nem azért, mert nem akartam a tudtára adni. Hanem mert Arrow olyan éktelen ugatásba kezdett, mire fel kellett hagynom a töröküléssel, hogy részben feltérdelve a pad ülőrészén a kutyám felé tudjak fordulni.
– Mi a baj, Sir? Mit véltél látni? – tettem fel a kérdést aggodalmasan kiskutyámnak. Homlokráncolva figyelve, hogy Arrow úgy felborzolta a szőrét, mint egy macska. Vokalizálását az út túloldalán lévő füves terület szoborcsoportja felé intézte. Fura. Csak akkor láttam ilyen agresszívnek, amikor…
Bumm.
Elakadt a lélegzetem. A kezemben lóbált kávéspohár széthullott, eláztatva jobb karomat a csokoládés-málnakávém maradékával. A kilőtt golyó beékelődött a mögöttünk lévő, teljesalakos, szigorúszemű Washington-bácsi alapzatába.
Fedezékbe! – visszhangzott bennem Józan Ész hangja. Mintha nem lenne eléggé egyértelmű számomra, hogy mit kéne tennem.
– Arrow, идите сюда! – adtam ki a parancsot kutyámnak, mielőtt nekimenne valamelyik szobor mögött bujkáló lövésznek. Futó pillantást vetettem feléjük, többen voltak, minthogy egy kezemen meg tudtam volna számolni őket.
Az ukáz közben gondolkodás nélkül vetettem be magamat a pad mögé. Képzeletben sokkal stílusosabban teljesítve a harcművészeket megszégyenítő vetődést. Az volt a tervem, hogy szuperhős landolással vágódok be, lerántom a pad háttámlájáról Lancet és felfordítom az ülőalkalmatosságot némi fedezék gyanánt. A valóságban viszont rekreáltam a félig bedrogozott állapotomban is lehozott partra vetett hal movementemet. Minden stílszerűséget mellőzve tarolva magammal Lancet a pad mögötti füves részre, feltéve, ha még fent csücsült a kakasülőjén. A landolás pedig valódi vágódás volt, elvágódás.
Arrow mindeközben okosan mellém kúszott a mondvacsinált fedezékbe, vagyis a pad szellős takarásába.
– Ha fekszel disadvantage-el dobják a távolsági támadásukat – nyögtem kiterülve a földön, behajítva a D&D-s rule-t a közösbe. Humorral szándékoztam oldani a bensőmben felgyülemlett stresszt, amit a golyózápor ténye okozott. Visszafojtott lélegzettel néztem végig, ahogy poor guy Washingtonba csinos kis mintát lőttek. Igazam volt! A földön lapulva tényleg nem találtak el.
– Mondd csak, a te haverjaid? – hajítottam be Lancenek a kérdést. Korábbi kínos esésemet palástolandóan, melytől törött karom fájdalmasan lüktetett.
*– Ти дегхенераат! Mit műveltek?!*
*– Гавно! A végén megsérülnek a szobrok!*
*– Kábítólövegeket használjatok! A főnök amúgy is élve akarja! –* a lövések hangját orosz, vulgáris szavakba áztatott párbeszéd törte meg, valahol a szemközti Bosszúállók szoborcsoportjának takarásában.
Oké, vettem, tehát az én haverjaim! Bár fekve konkrétan nem láttam rájuk, az egyre hangosodó, nehéz lépteik a termésköveken elárulták, hogy éppen felénk közelítenek. Két irányból, a stílusos körbevevő stratégiát alkalmazva.
– WTF. Ez új! Elkapni akarnak, nem megölni – tolmácsoltam rutinosan a fickók szavait Lancenek. Hát, eddig nagyon jól sikerül nekik... Bár azt a szobros részt nem igazán tudtam hová tenni. – Az nem derült ki, hogy te vagy én vagyok a choosen one – tettem hozzá, mintha az orosz mondatokban megbújó feminin jelzők nem tették volna egyértelművé az egészet.
Szívem a torkomban dobogott, miközben nekiálltam táskámból kihalászni valami fegyvernek alkalmas eszközt, hogy ne legyek teljesen védtelen. Ha már az eBay-es golyóállómellényt lehagytam a mai ruha-összeállításból. Összeugrott a gyomrom, amikor elsőként a Gowanus Batcaveben lootolt pisztoly akadt a kezembe.
*– Ублюдок! Húzzátok ki ide a beleteket!*
*– Csak semmi trükközés, mutáns-férgek! –* a fegyvereikkel fenyegetően hadonászva, a pad túloldaláról kezdtek utasítgatásba.
– Hát… ezek sem kapták meg a memo-t, hogy nem csapatóSzerda van! – mormogtam, őszintén hiányolva egy látványos tűzsárkány felbukkanását.
Hogy már egy hétköznapi parkban sincsen nyugtom a maffiától… Üdv, partiPéntek, téged sem éppen így képzeltelek el!

-Komolyan???!!! Ez de király már!! Benne vagyok. Nagyon-nagyon benne vagyok. És van valami külön kérés, hogy mit játszak, vagy rám bízod? -néztem rá felvont szemöldökkel.
-Hát még növesztened kell, hogy felérjenek máséhoz. Például az enyémekhez. -dugtam ki a nyelvem, ahogy a mutatóujjaimat a fejemhez emelve formáltam szarvakat magamnak. Kicsit vagy te még sátánkának, "szesztra".
-Aha, egészségedre. Remélem hamar meggyógyulsz. -engem nem izgat, kinek a keringője miatt tudja, mi az, vagy hol van. És a Volga se mondd nekem semmit azon túl, hogy biztos valami orosz folyó.
-Fasza. -bólintottam rá a gyógyszer bizniszre, majd csak megvontam a vállamat.
-Nem vettem. -tőlem elég sokan megijednek, ami amúgy vicces, mert alapból azt hinné az ember, hogy a nagy, barna szemek inkább megnyerők. Bár egyszer megjegyezték, hogy ez addig működik, amíg nem veszem elő a pszicho nézést. Mindegy.
Miután túltárgyaltuk Pietro dolgait, és azt, hogy szerinte nem kéne együtt lógnunk, a megrontós megjegyzéséről azonnal Tabitha jutott eszembe. És az, hogy nem épp tőlük várnám azt, hogy eltöltsenek velem pár kellemes, valós órát.
-Olyannyira, hogy ha jól rémlik, akkor főztem annak a mutánsnak egy másikat cserébe. Én. -mutattam magamra, miközben lehúztam a sajátom maradékát, hogy aztán csak értetlenül nézhessek előbb a kutyára, aztán a csajra, majd a szobrokra. Amint meghallottam a lövést és láttam a szétrobbanó poharat, majdnem leestem a pad támlájáról, de szerencsére nem zakóztam egy kurva nagyot, hanem igyekeztem volna megfogni a csajt kezét, hogy leránthassam, de megelőzött, ugyanis magával együtt engem is ledöntött. Igyekeztem megfogni esés közben, hogy ne a földre, hanem rám essen. Áldottam az eszemet, hogy most minden szegecses cuccomat otthon hagytam.
-Nem, nem rémlik, hogy bárkivel is balhéztam volna. -néztem rá, majd nemes egyszerűséggel rúgtam fel a padot a bakancsommal, hogy értelmesebb fedezéket kapjunk, amíg eldöntöm, mi lenne a jobb megoldás.
-Ezek oroszok, baszki. Gyanítom nem utánam jöttek. -forgattam meg a szemeimet egy fájdalmas sziszegés kíséretében, ahogy végül az egyik kezemet rányomtam a mellettem fekvő szájára.
-Fogd már be egy kicsit... gondolkozom. -húztam össze a szemeimet, hogy aztán vehessek egy nagyobb levegőt. Óvatosan emeltem fel a kezeimet a pad mögül, mint aki meg akarja adni magát, hogy aztán a tekintetemet a köztük és köztünk lévő földre irányíthassam, ami elkezdett remegni, majd végül megrepedni, hogy a földből falat emelhessek elénk.
Amint ezzel megvoltam, letérdeltem, hogy vehessek pár nagyobb levegőt, a szemeimet masszírozva, amik megpróbáltak kiesni a helyükről.
-Tudod használni, vagy csak dísznek van? Mert akkor inkább add ide. Nézd... ez a fal nem fogja őket megállítani a végtelenségig, és vagy lelassítjuk őket a képességem mellett még ezzel is, hogy elérjük a kocsimat, vagy lelőnek. Ma pont nem akartam meghalni, szóóóval? -néztem rá türelmetlenül.

– Én nem értek egyet a művészi szabadság korlátozásával, szóval lepj meg – jelentettem ki habozás nélkül. Különösebb gondolkodás nélkül Lancere bízva a zeneválasztást, hiszen ő volt az előadóművész. – Csak azért a langyi-bangyi poptól kímélj meg, kérlek. Különben az elektromos gitár sírni fog, amiért ilyen dalt játszol vele és a hangszerrel együtt én is zokogni fogok – mármint szó szerint. Noha nem a műfajjal volt bajom, sokkal inkább némelyik dalra jellemző lassúsággal.
– Unfair! – próbáltam sértetten hangozni, de széles vigyorom elvette hangom élét. Túlságosan szórakoztató volt a fej, amit bevágott az ördögszarvakhoz. – Shit! Tudtam, hogy a leendő ördög paraolimpián kellett volna indulnom – merthogy fél kézzel toltam az ipart jelenleg, így kevéssé voltam hatásos.
– Hát… sajna azt mondták, hogy két hónap és addig is kórosan fertőző – kommentáltam a „hamar gyógyulás” szófordulatára egy megjátszott elkámpicsorodott arckifejezés kíséretében. Bár nagyon is jól tudtam, hogy a hirtelen félig-Google révén lehozott sziporkázásommal csaphattam ki Lancenél a biztosítékot és nem a tényleges eü állapotom volt terítéken.

Szívesen fecsegtem volna Sir Williamről vagy a pincében dekkoló leselejtezett vén-Pameláról, ki amúgy egy ugyanolyan jámbor hűtő volt, mint a többi. Egyedüli gyöngéje mindössze a termosztátja volt, bármi is annak a rendeltetése, az a része időnként rosszalkodott. De komolyan bármikor, bárhol, bármeddig képes lettem volna a masinákról beszélni. Még ha ez mindennél is jobban őrültnek állított volna be. Bármit, ehelyett a golyózápor random event helyett. Az eltervezett, de félresikerült esésről meg inkább ne is beszéljünk!
– Ez nem is fájt annyira, mint gondoltam, hogy fog… – préseltem ki magamból. Csendesen küldve egy thumbs up-ot Lancenek, miután szembesültem vele, hogy felfogta az esésem 70%-át… 67,58%-át... „U” pontosítását inkább nem kommentáltam, helyette lekászálódtam Alversről.
– Hé, az oroszok minden filmben az amcsikkal balhéznak. Kettőnk közül melyikünk van hazai terepen szerinted? – kértem ki magamnak a vádat, hogy az én rajongóim lőnének ránk. Pedig sajna ők voltak, ez a Napnál is világosabb volt… Ráadásul pont a rámenősebb fajtából származhattak.
Örömmel mondtam volna még tovább a litániát, ha Lance keze nem kötött volna ki a számon. Na, nem az engedelmesség szállt meg, szó sincs erről, hanem inkább a döbbenet. Szívesen megjegyeztem volna, hogy elég lett volna ám’ szóban figyelmeztetnie, viszont eszembe nem jutott volna megállítani az ötletbörzét!

*

MAFFIA POV:
Heten álltak a pad túloldalán. Mikor Lance megadást sugallva felemelkedett, az élen álló, köpcös alak feltartott kézzel jelezte a többieknek, hogy még ne lőjenek, de tartsák készenlétben a fegyvereiket.
– Na idefigyelj Hippikém, maradj nyugton a seggeden! Ha nem akadékoskodsz, akkor nem esik bajod! Mi csak a kis сука-t akarjuk! – erős orosz akcentussal szólalt meg angolul. Fegyverével gesztikulált a pad azon része felé, ahol célpontjukat sejtette.
A föld remegését egyöntetű döbbenet kísérte a haramiák részéről. Értetlenül néztek a talajra, még lőni is elfelejtettek. Mikor a föld váratlanul megrepedt a balszélen álló fegyveres lendületesen hőkölt hátra, fellökve ezzel jobb oldalán álló társát.
– Какого хрена?! – reppentek a levegőbe az orosz káromkodások, ahogy a földből masszív fal emelkedett ki.
*– Dimitriyev, igazad volt, ez is tényleg egy mocskos korcs! –* reppent az első, felocsúdott észrevétel. Pár pillanatnyi késéssel pedig lövések dördültek, a töltények a kőfalba ékelődtek.  

*

Hatalmas szemekkel meredtem Lancere. Úgy meghökkentett, hogy éppen feladni készül magát, még tiltakozni se volt lélekjelenlétem. A magával ragadó pánik kíséretében csak arra tudtam gondolni mi lesz, ha lepuffantják? A Bayville-i társaság rajtam keresné! Mit mondok nekik? Hogy én próbáltam megállítani, de Lance úgy döntött golyófogót játszik? Ja… biztosan elhinnék…
A kétségbeesés mezsgyéjéről a hirtelen támadt földrengés térített vissza a jelenbe. Hamar összetettem, hogy ez lehetett Lance fejében megfogalmazódott idea. Tolt egy „Lavinát”.
– Wow!! Még sosem láttalak földidomárkodni – leesett állal, lenyűgözötten vizslattam a talajból kipattintott falat. Úgy éreztem magamat, mint aki akaratlanul jegyet váltott egy érzelmi vasútra. Mert a hirtelen lelkesedésemet felülírta az aggodalom, mikor szemtanúja voltam Lance tünetegyüttesének, úgy nézett ki, mint akit éppen lehoz az életről egy kiadós migrén.
– Minden oké? – halkan tettem fel a kérdést. Egyrészt azért, hogy a túloldalról nehogy meghallják, másrészt pedig nem akartam a magas hangszínnel az őrületbe kergetni Lavinát.
– Tessék, úgy sincs rá engedélyem – kérdés nélkül ruháztam át a fegyver használati jogát. Kikerülve a választ azzal kapcsolatban, hogy tudom-e használni. – Én sem akarok megkrepálni! Elvileg koncertem lesz jövőhéten – tettem burkolt utalást arra, hogy ő is gondolja komolyan a meg-nem-halás forgatókönyvet. Ezután markomba halásztam a táskám oldalzsebéből robo-Pikachut, a harmadikat (?)… elfelejtettem számolni hányadik. De ez a sokkoló sokkal inkább kézre állt.
– Várj egy kicsit! – és ezzel a kijelentéssel el is ugrottam testemből a legközelebbi fickó mobiljába, hogy kiderítsem kinek a pereputtya akar éppen belootolni. Pont sikerült elcsípnem egy telefonbeszélgetést…

*

MAFFIA POV:
*– Igen Főnök, van vele valaki. De ez nem az, akit Belsky csapata bejelentett. Nem! Most mondom, hogy ez nem a Kamikaze! Mi legyen vele? Ez a Hippi a földet mozgatja, gyűjtsük be vagy nyírjuk ki? –*
*– Nem kifogásokat akarok, hanem eredményt! Kapjátok el a сука-t és hozzátok ide! A másikat, ha tudjátok fogjátok el, hogyha nem, akkor likvidáljátok! Nem hiányoznak a szemtanúk! –*
*– Ti ketten csatlakozzatok Alekseev-hez! Fentről fogtok támadni! Kábítólövedékeket fogunk használni –* még le sem tette a telefont, azonnal a kis csoport logisztikájába kezdett. Öten feleselés nélkül, sebes mozdulattal cseréltek tölténytárat a fegyvereikben.
– De én nem bírom a magasat! – panaszolta fel a hatodik.
– Nem kérdeztem! Felhúztok arra a rohadt szoborra és azt csináljátok, amit mondtam! Amatőrök… – idegesen rázva a fejét nyomta ki a telefont, majd jelzett a többieknek. Ketten elindultak az új kilövőállomásukra. A maradék négyből pedig ketten jobbról, ketten balról kezdték meg az akciót, míg ő hátra maradt, hogy folytassa a parancsok kiosztását.
A két irányból nyomuló kvartett fegyveres erőkhöz méltóan, szervezetten megkezdték a kőfal megkerülését. Azzal a céllal, amint megpillantják az áldozatokat, lőni kezdenek.
Hirtelen éles, rendőrkocsi sziréna hangja törte meg a feszült csendet. A kőfalat bevevő társaság azelőtt torpant meg, hogy rálátásuk nyílhatott volna a célpontjaikra. Mindannyian döbbent arckifejezéssel fordultak sarkon, tekintetükkel keresve a zsarukat. Kínosan hosszú másodpercekig tartott, mire rájöttek, hogy nem a hatóságokról van szó, hanem a kinevezett parancsnokuk: Dimitriyev telefonjából szól a fülsértő hang.

*

A mobilszámokat elcsórtam. A hangerőt feltekertem. YouTube-on pedig belőttem egy tíz órás videót rendőrsziréna hangról. Kinek fétise ilyet hallgatni?
– El tudod találni azokat, akik a szobrokon játszanak éppen cliffhangert? – tettem fel azonnal a kérdést, amint visszalandoltam a testembe. Éreztem Arrowot nekisimulni a lábamnak, megkönnyebbültem a jelenlététől. – De akár le is rázhatnád őket a madárlesről! Tudod, a király földrengéseddel, mint az előbb – dobbantottam egyet jelképesen a lábammal. Örömmel megnéztem volna a szobron lógó társaságot közelebbről a kamerákkal, de a térfigyelők nem működtek. Mondanám, hogy micsoda véletlen, de ilyenekben nem hiszek.
– No pressure! Úgy is olyan a célzóképességük, mint a Star Wars-os rohamosztagosoknak. Szóval merre is parkolsz? – hangom egyre inkább hadarásba csapott át. Idegesen helyeztem egyik lábamról a másikra a súlyomat, komolyan nem vágytam arra, hogy lelőjenek még kábítólövegekkel sem. Szóval, ha lehetett volna választani, hogy spuri van vagy maradunk, akkor inkább az előbbit választom. És kétlem, hogy sokáig feltartja őket a random elindított fülkínzó vidim… Így ami engem illet, robo-Pikachut azért készenlétben tartottam.

-Hippi?! Anyád a Hippi, haver. –húztam össze a szemeimet talán a helyzetünkhöz képest túlságosan is önérzetesen. Bassza meg, egyszer hagyom otthon a bőrkabátomat és akkor is hippinek néznek egy kockás ing miatt?! Elmentek ti a picsába.
Viszont túlságosan lekötött az, hogy földből falat emeljek közénk, amibe belecsapódtak a golyók, így ki tudtam használni az alkalmat, hogy fújjak egyet. Csak valamiféle erőtlen vigyort küldtem a csaj felé, ahogy megszólalt.
-Ja, hát ha jól rémlik, az én képességemet még sose láttad. –az, hogy idegességemben reng a föld, nem a képességem része, hanem az, ami miatt fáj a fejem. Sokkal összetettebb egyébként, mint azt a legtöbben gondolnák. És sokakkal ellentétben én tényleg tudom használni, eléggé tudatosan.
-Persze, csak kell egy másodperc. –pislogtam párat, ahogy próbáltam túljutni a milliónyi fekete ponton, amik előttem táncoltak, majd átvettem a felém nyújtott fegyvert.
-Háááát, az nekem sincs, de szerencsére nem azon múlik, hogy tudsz-e lőni. –a jogsimat is úgy hamisítottam, de ettől még tudok vezetni.
-Jó válasz. A gitárszólóm nem jár mindenkinek. –szerintem Tabitha hallott egyedül játszani, meg max azok, akik bedobáltak pár dollárt a csóró fiataloknak utcazenélésnél.
-Várjak, de mire? Hé! Hahó?! –kezdtem el legyezni előtte, mintha ettől visszahozhatnám magamhoz. Idegesen, az ujjaim végét harapva pislogtam rá, hogy vigyázhassak a… öhm… testére(?), amíg ő a képességét használta. Nem tetszett a felállás, hogy ilyenkor védtelen marad, de mivel most nem volt itt más, kénytelen vagyok én védeni a csinos kis seggét attól, hogy lőjenek rá még pár lyukat a gyárin túl is.
Ahogy hallottam a lépteket, amik két irányból jöttek, igyekeztem úgy helyezkedni, hogy ne tudjanak csak úgy rálőni a kiscsajra, amíg eltávon van, így a tenyereimet a földre helyeztem, hogy szükség esetén beomlaszthassam a talajt. Rizikós lenne, de ha nincs más út, muszáj megtennem. Tényleg nem terveztem még megdögleni. Viszont a rendőrök hangja engem is kizökkentett, így automatikusan kapkodtam a fejemet, még a hátunk mögé is elnéztem, hogy vajon honnan jöhet a hang, ami a szirénákhoz tartozott.
-Mi a fasz?! Honnan tudod, hogy hol vannak? Egyáltalán… normális vagy?! Mi lett volna, ha mondjuk jönnek, aztán lelőnek a bús picsába, amíg nem vagy tudatodnál? –sziszegtem neki a dolgokat fojtott hangon, majd végül csak megráztam a fejemet.
-Ha kidugom a fejem, engem pofán lőnek, szivi. Szerinted ez jó ötlet? –néztem rá felvont szemöldökkel, majd amikor közölte, hogy nincs nyomás, mert olyanok, mint a mindig mellé lövő rohamosztagosok, csak a szemeimet forgattam.
-Nincs nyomás, mi? A tanárok is mindig ezt mondták, aztán mégis meghúztak a pótvizsgán… -mormogtam magam elé egy fájdalmas grimasz kíséretében.
-Oh, öcsém, és én még azt hittem, hogy partiPénteken max. bebaszni lehet… -fújtam ki a levegőt, majd végül a kiscsajra néztem.
-Az ép karoddal kapaszkodj belém, a kutyádat pedig próbáld szorosan tartani valahogy a lábaid között. Ez lehet, hogy nekünk is rázós lesz. –néztem rá, ahogy felrántottam magammal, a kezét a derekamra pakolva, mivel neki az jobban kézre áll, mint a vállaim. Amint a kutya is biztosan volt, egy bazi nagyot dobbantottam a lábammal a földön, hogy azok, akik nem a szobrokon álltak, elveszthessék az egyensúlyukat és elvágódjanak a remegő földtől.
-Hát akkor rock n’ roll, baby. –szorítottam görcsösen, majdnem teljesen ökölbe az ujjaimat, ahogy fennakadt szemekkel a szobrokra koncentráltam, amik elkezdtek a talapzatuktól fogva darabjaikra hullani, míg végül a megmaradt csonkok fel nem nyársalták őket, ha csak nem tudtak a földrengésnél is gyorsabban reagálni és leugrani onnan. Nem akartam megölni senkit, de az én képességem is a pusztító kategóriába tartozik. Ráadásul, ha választhatok, hogy ők vagy én... magunkat választom. A fegyvert a zsebembe nyomtam, hogy aztán karon ragadhassam Glitch-et és elkezdhessem magam után húzni.
-Nincs messze, kb 5 perc. –és reméljük nem most adja elő a „nem indulok, bazd meg magad” külön számát az én bébim, vagy nem leszünk jóban.

– Ja, még sosem – bólogatva helyeseltem. Nekem tényleg ez volt az első epizódom Lavina képességeit illetően. – De ha számít, egyszer sem hittem el Varangynak, hogy csak a földet tudod rázni – pedig abból még kaptam is egyszer spoilert.
– Oké, végül is ráérünk – mármint komolyan. A fal túlsó oldalán elég nagy volt a pánik, ahogy az orosz káromkodásokból és belevegyült egy-két értelmes megjegyzésből leszűrtem. De ha valóban ennyin múlott, hogy összekaparja magát, azt ki tudtuk várni.  
– Egyetlen szabály van: ne engem lőj… és ne a kutyámat – pillantottam rá Arrowra, ki úgy meresztette szemeit a pisztolyra, mint aki menten kimarja Lance kezéből a fegyvert. Óvatosan simítottam kiskutyám fejére a kezemet, hogy pár nyugodt orosz szóval lebeszéljem erről a szándékáról.
Széles vigyor kúszott az arcomra, amikor közölte, hogy az előadásaira bejutni kész VIP-feeling. Szerettem kivételesnek érezni magamat, szóval már ezért is megérte túlélni ezt az estét. De mielőtt pucolnánk, nem szándékoztam üres kézzel távozni. Értékeltem, ha tudom, hogy kinek vagyok éppen a bögyében. Ráadásul a vonal túlvégén valaki olyan beszélt, akinek a hangja rettentő ismerős volt valahonnét. Megmagyarázhatatlan gyomorgörcsöt okozott, de nem tudtam beazonosítani ki lehetett.
Mikor visszatértem legkevésbé sem kioktatásra számítottam. Ha nem lett volna kellően megdöbbentő számomra a tény, hogy Lance még nem lépett le innét. Mármint nem vártam el, hogy bevárjon, utolértem volna Arrowal előbb-utóbb. Szóval…
– WTF. Most melyikre válaszoljak először? – oldalra billentettem a fejemet. – Látó vagyok! – böktem ki hirtelen, majd hangomat nagyon halkra vettem és úgy folytattam: – Hahó! Telefonokkal suttogok. Még a Testvériség törzstagjai sem mernek mobillal a közelembe jönni – emlékeztettem a tényekre. – Állítólag sosem – voltam normális. – Itt voltál, hogy megvédj, nemde? – húztam pimasz mosolyra a szám. Hangommal ezzel szemben valamiféle hálaszerűség költözött. Komolyan nem számítottam arra, hogy itt marad.
– Mármint…. ha betolod az ördögi arcodat, akkor szerintem kellően intimidating lenne ahhoz, hogy elfelejtsenek még lőni is – helyeslő bólogatás helyett ellentmondásosan fejemet ráztam. Nem, nem hiszem, hogy jó ötlet! Plz, ne hallgass rám!
– A suli más. A tanárok fordítva vannak bekötve. Mindig az ellenkezőjét mondják, mint ami a valóság – szívesen, az egyetemen tanultam. Elpakoltam a zsebembe robo-Pikachut, hogy ennek fényében készen álljak az angolos távozásra.
– Még bármikor be vodka-whiskyzhetünk – jegyeztem meg úgy mellékesen. Mármint ezek után komolyan kelleni fog nekem valami erős, mert magamtól képtelen leszek elaludni.
– Miii… – ről beszélsz? Ez lett volna a kérdésem a kiadott ukázra. Korábbi reakcióját én őszinte leszavazásnak vettem és azt hittem a „szégyen a futás, de hülye, aki itt maradna, hogy elkapja a maffia” – taktikát vetjük be.
– Öhm… tudom, hogy dobálóztam korábban a keringővel, de fogalmam sincs, hogy kell táncolni – pislogtam értetlenül derekára pakolt kezemre. Muszáj volt palástolnom valamivel a nyomást, amit magamban éreztem. Nekem ilyen jellegű szituációkra fel kell készülnöm lelkileg.
Kommentárom után azon voltam, hogy Arrowot a kértek szerint pozícionáljam. Kiskutyám engedelmesen letelepedett lábaim közé, habár nem igazán értette, hogy mi a szöszt művelek vele. Megint úgy nézett rám, akinek elmentek otthonról, kicsit tényleg így is éreztem magamat.
Amint megvoltam a kiosztott feladatok teljesítésével, érdeklődve emeltem fel a tekintetemet Lancere. Feltételeztem valami nagyszabású földidomár mozzanatot készül bevetni, ha ilyen fokú biztonsági előkészületeket igényelt.

*

MAFFIA POV:
Dimitriyev hosszú másodpercekig kínlódott, mire idegtől remegő kezében, cifra káromkodások kíséretében azon küzdött, hogy elhallgattassa a mobiljából szóló rendőrszirénát.
*– Хуй! Már azt hittem, hogy Ratimir nem fizette le a zsernyákokat!*
*– Normális vagy, Dimitriyev?! Mi a csudáért riogatsz itt minket?!*
*– Чертовски дно! Nem is értem, hogy a francba vartyoghat! Le van némítva –* további szitkozódással pattintotta szét a készüléket, majd rázta ki belőle az akkumulátort, mert hiába tapicskolt a kijelzőn, hiába nyomogatta nagy elánnal a kikapcsoló gombot, egyszerűen semmire sem reagált.
Éppen, hogy fellélegezhettek ebből a közjátékból, amikor talpuk alatt remegni kezdett a talaj. A hirtelen földindulás kibillentette őket az egyensúlyukból, úgy estek össze, mint teke bábuk a bowling pályán Flush esetén.

Alekseev egy Hulk szobor hátán állt lesben, lövésre készen, amikor további két társa, a környező szobrokra kapaszkodtak fel. Egyikőjük morcos hangon dödögött orra alatt valamit a tériszonyáról. Utóbbi még fel sem jutott a tetejére, mikor a környező szobrok talpazataiktól kezdődően a földrengés hatására megrepedtek, majd elkezdtek darabjaikra hullani. Kétségbeesett üvöltéssel a mélybe hullott, míg végül testét át nem szúrta a szobor maradványa. Másik két társa először fegyvereiket ejtették le a földre, majd görcsösen kapaszkodtak saját kilövőállomásuknak kijelölt Bosszúállójukba. Hiába áhították a világ hőseinek segítségét, ők is hamar magasságtól rettegő társuk sorsára jutottak.

A hangos robajjal darabokra tört szobrok a kelleténél is nagyobb port kavartak. A levegőbe sűrű fehér szemcsék vegyültek. A nyári hőség okán a finom porpermet megállt a levegőben, nem csapódott le. Végül a szobrok összeomlása által keltett légáramlat tovább terjesztette a levegőbe került furcsa anyagot, el egészen a kőfalon túlra. A porhoz különös édeskés, már-már majdnem virágra emlékeztető illat társult. De ahogy az orrokba hatolt, sokkal inkább benzines, égett gumiszagra emlékeztette az ottlévőket.
*– Срать! A főnök ki fog nyírni, a kokó! –* csendült egy kába orosz hang a kőfal mögül.
*– Oh гавно, micsoda pazarlás! –* csatlakozott be egy másik, hangszíne csalódottságról árulkodott.
*– Kaparjátok össze magatokat, még jobban ki leszünk nyírva, ha még csak el sem kapjuk őket! Adjátok le a drótot Boriséknak!*

*

Amikor Lance lábával dobbantott és megéreztem a talaj remegését, először egy kőkastélyt vártam volna kiemelkedni a talajból, mint például a Frozenben. Sajnos a látványos építészeti remekmű elmaradt. Arrow sírása szívfacsaróan érintett, próbáltam csitítani.
Lance koncentrációja leginkább úgy nézett ki kívülről, mint akit éppen megszál az ördög. Ennél a pontnál világossá vált, hogy miért is nem rúghatok labdába ilyen konkurencia mellett. Drága „Lucynak”, Lavinától kéne rettegnie. Bármikor lemehetne hozzá, simán ketté szedi a talajt! Szeizmográf hiányában nem tudtam meghatározni a rengés erősségét, de tuti, hogy nem lehetett kicsi. Mivel nem csak a belső szerveimet rendezte újra, de a szobrokat is úgy kikezdte, hogy legalább ötös erősségűnek kellett lennie.
– Wow, emlékeztess, hogy sose idegesítselek fel – jegyeztem meg Lancenek félig elismerő, félig pedig távolságtartó hangszínnel.
A különös porfüggönytől elfintorodtam, pedig az égett ember szagánál kevesebb rossz dolgot ismertem. Nos, az égett kerék szaga vetekedett vele. Hirtelen húzó erőt éreztem a karom felől. Szóra nyitottam a szám, hogy jelezzem tudok ám’ magamtól jönni, de ennek az lett a vége, hogy torkomba is jutott a kellemetlen szagú porból. Krákogva köhögtem fel, ahogy próbáltam leküzdeni az irritáló érzést, eközben csíptem el a távoli orosz beszédből a kokain szót. Jeez… szóval ezért voltak fontosak azok a ronda szobrok?
– Szerinted, ha lenyelem a kokaint abba belehalhatok? – tettem fel a kérdést, utánfutóként döcögve Lance után, miután neki egy lépés nekem kettő és féllel ért fel minimum. Kutyám úgy szaladt előre, mintha kergetnék. Időnként visszaszáguldott mellénk, tett körülöttünk egy széles kört, majd ismét elénk iramodott. – Fontosabb kérdés: a kutyám bele fog-e halni? – érdeklődtem két légvétel között, ahogy szemmel követtem miként rohangált kerge mód fel és alá. A gondolattól, hogy ettől komoly baja származhatna Arrownak, egész testemet elfogta a remegés. Mellkasomba különös fájdalom felelevenedése kísérte. Монстры…
Éppen, hogy a park fákkal tarkított széléhez értünk, amikor a parkoló kocsik felől nagydarab, tetovált fickók rohantak az irányunkba. Ketten haladtak elől, míg harmadik társuk kissé lemaradva követte őket. Fegyvereiket előre szegezve, lövésre készen nyomultak előre.
– Uh-oh, szerinted minket akarnak? – nyakamat behúzva kérdeztem a felénk szaladó társaság láttán. – Amúgy lehet, hogy csak velem van a gond, de nem fura, hogy parkhoz képest mennyire kihalt az egész hely? Civilek sehol! Ez szerinted azt jelenti, hogy nem futotta tömegre, de legalább mi vagyunk a főszereplők? – érdeklődtem, helyzetünkhöz képest túlzottan is lelkesen. Logika szerint félnünk kéne, de olyan jó, ütemes beatet hallottam a füleimben, hogy most valahogy úgy éreztem megállíthatatlan vagyok. – Gyerekként mindig arról álmodtam, hogy female lead lehessek egy sztoriban! – hatalmasra nyílt szemekkel avattam be Lancet ebbe a titkos vágyamba. Logika szerint ez sem volt a legjobb döntéseim között. De kit érdekelt? Szerinte soha!

*

MAFFIA POV:
Boris telefonon keresztül kapott utasítást teljesítette társaival. Feladatukat kifejezetten egyszerűnek ítélte: ne hagyják meglógni a mutánsokat. Miután előzetesen kiürítették a park környékét, így nem volt nehéz beazonosítaniuk őket.
Haverjai már leadták első figyelmeztetőlövéseiket feléjük. Ő maga a hálóvetőt tartotta a kezében, amivel mozgásképtelenné akarta tenni a célpontjaikat. Viszont ekkor hirtelen egy kemény dolgot érzett lábainak csapódni, majd felfordult vele az egész világ. Lövését így a levegőbe adta le.
Teljesen felkészületlenül esett hanyatt, pár másodpercig küzdött a levegőért. Az égbe lőtt háló az egyik közeli fa tetején kötött ki. Boris szeme sarkából valami kutyaszerűt látott elrohanni.  
*– Boris hova célzol?! Az ég szerelmére szinte itt állnak előttünk! –* szidta az egyikük.
*– Fogjátok be! Ahogy én látom innét, még mindig mozognak. Inkább TI, hogy céloztok?! –* Boris megjegyzése miatt újabb sorozatot készültek leadni.

*

– Juj!!! Ezek lőnek ránk!! – bár arcomról lemoshatatlan volt a vigyor, bensőmben kezdett úrrá lenni valamiféle pánik. A folyamatos tam-tam mellett most már a pisztolylövések hangjai is ott dübörögtek a füleimben.
– Hé, вы пропустил! – gúnyolódva szóltam oda az oroszul károgóknak. – Lavina! Lavina!! Azt hallottam, hogyha cikk-cakkban futsz, akkor nehezebben tudnak eltalálni! – himbáltam karomat, amit Lance tartott fogságban. Mintha csak a szlalomfutást akarnám érzékeltetni.
– É-é-és hol van Arrow? – mimikáim továbbra sem egyeztek össze hangszínemmel. A bárgyú mosolytól, ha akartam volna se tudtam most megszabadulni, határozottan jó kedvem volt. Csak voltak fontos kérdések, amik felett nem tudtam szemet hunyni, mint például kiskutyám holléte. Ezért próbáltam komolyságot megvillantani, legalábbis ez volt a szándékom.

Miután sikerült eldöntenem a talajon ácsorgókat és nem túl elegánsan és átgondoltan kinyírni a szobrokon lévőket, értetlenül pislogtam körbe, ahogy megéreztem az ismerős, előbb édes, majd kesernyés, leginkább égett szagot. Ezek a világi barmok a szobrokban csempésztek kokaint?! Édes Istenem, vegyél magadhoz, hiába nem imádkoztam már majdnem húsz éve, köszi.
-Ja, azt jól teszed... -vettem pár mély levegőt, hogy aztán végül elkezdhessem húzni magammal a parkoló felé, ahol az én bébim is állt.
-Mi?! Nem! Ennyibe még nem halsz bele, de nagyobb dózissal ne próbálkozz. -a tekintetem automatikusan a kutyára vándorolt, aki épp fel-alá rohangált.
-Nem tudom, sosem láttam még bedrogozott kutyát, de mivel érzékenyebb az orra a miénknél... nem hiszem, hogy jót tett neki. Egy állatorvos azért nézze majd meg... -ha túléljük ezt a nagyszerű találkozást.
Miután majdnem elértük a park tényleges szélét is, a felénk iramodó hármast néztem, majd csak nagy szemeket meregettem a mellettem lévő csajra.
-Fegyverekkel, felénk futva jönnek. Szerinted kit akarnak elkapni, a szent lelket? -néztem rá türelmetlenül, majd úgy, mint akit csak szopatnak, de aztán leesett, hogy...
-Te betéptél a kokaintól?! Oh, öcsém, már csak ez hiányzott. -vizsgálgattam a pupilláit úgy, mint aki olyan kurvára ért hozzá, hogy aztán Arrow-t kezdhessem el keresni, miután az újabb lövések eldördültek. Ezekből a kis rohadékokból kinézem, hogy lelövik szerencsétlen állatot.
-Én meg azt hallottam, ha sértegeted azt, akinél fegyver van, akkor nagyobb eséllyel kínoznak meg perverzen vigyorogva. -meregettem rá a szemeimet.
Amint meghallottam a kérdést, óvatosan abba az irányba mutattam, amerre a kutya volt.
-Megvan a kutyád, de jobb, ha nem hívod fel rá a figyelmet, mielőtt még lelövik. -pillantottam rá, majd végül behúztam magammal egy fa mögé, mielőtt még le találtak volna lőni.
-Ezer éve nem csináltam ilyet, ráadásul olyan vagyok, mint aki túl sokat szívott, szóval... maradj itt, és ha sajnos hirtelen eltávoznék az élők sorából, akkor valahogy élve keveredj ki innen. -pillantottam rá, hogy végül ráköthessem a zsebemben hordott kendőmet a szája és az orra elé, majd végül előléptem a fa mögül, hogy a tekintetemet a fegyverekre szegezhessem. Megtanultam, hogy ha élő szövetet akarok szétrázni, akkor saját magamban teszek kárt, de ha a fegyverekről, vagy más tárgyakról van szó, akkor képes vagyok darabjaikra szedni őket, így megpróbáltam ezt elérni a lőfegyverek és a hálóvető esetében is, amik szép lassan elkezdtem apró darabokra rázkódni anélkül, hogy a föld különösebben remegett volna és felfedte volna, hogy mire készültem. Vagy darabokra törtem volna a karjaimat, mert a képességem és a koko legjobb barátok lettek éppen. Ezzel ugyan megkockáztattam, hogy eltalálnak, de ha a végeredmény sikeres volt, akkor nem számított.

Az állatorvos gondolatára egyértőn bólogattam, optimistán nyomban le is foglaltam egy időpontot a dokihoz. Ezerszer csináltam ilyet a talentemmel, még a kezem sem kellett hozzá. Egyszerűen rágondoltam és megtörtént a virtuális foglalás. Az orra bukás se fenyegetett közben, mert úgy repültem Lance mögött, mint egy héliumos lufi. Habár ránézésre Arrow úgy festett, mint egy átlagos játszós koradélutánon, csak kétszeres sebességgel.
Lance válaszára, hogy a legújabb társaságunk talán a Szent Lelket kereshetik, csodálkozva tátottam el a szám. Jobban bejött, mint az a forgatókönyv, mely szerint mi lennénk a főszerepben. Hatalmasra nyílt szemekkel nyújtóztattam a nyakamat és nézelődtem körbe, mögénk, jobbra, majd balra, aztán ismét jobbra és vissza balra, felfelé… hátha meglátom az alakját.
– Ha igen, szerintem nincs itt – suttogtam el a megállapításomat. De azt hiszem nem is tudom, hogy nézhet ki pontosan az a bizonyos Szent Lélek.
– Neeem, én nem téptem be, Papa! Soooha!!! Jó gyerek vagyok, becsszó, és sohase szívtam füves cigit sem! – fejemet rázva tiltakozó hangon vágtam rá a felháborodott kérdésére. Különben de, azt is csak egyszer a gólyatáborban. Véletlenül? És a kokaint sem direkt nyeltem le, lecsúszott a torkomon!
– Nem-nem! Én nem sértegettem őket! – megszeppenve húztam be a nyakamat, berekesztve Lance karjának a himbálását. – Csak elmondtam az igazat, hogy mellé lőttek – sutyorogva tettem hozzá. – De ezt ne mondd el nekik! – kötöttem a lelkére. – Hátha nem értették… Én nem akarom, hogy megkínozzanak. Nem szeretem, ha fáj – magyaráztam széles mosoly kíséretében, hogy miért is kellene hallgatnia az ügyben és nem reklámozni a kommentemet.
Lassacskán követtem le Lance keze által mutatott irányt, pásztázva a teret. Még épp elcsíptem Arrowot, ahogy beszaladt a fák közé, még mielőtt mi is elrejtőztünk volna a hozzánk közelesők mögött. Kitágult szemekkel meredtem a szomszédos tölgyek törzsébe ágyazódott töltények felé. Fejemben ott körözött Lance korábbi állítása, miszerint ezek a szörnyetegek lelőhetik a kutyámat!
– Cicc-cicc-cicc… – próbáltam Arrowot magamhoz szólítani, korábbi intelmeket szem előtt tartva: nem hívtam fel rá a figyelmet. Macska filtert helyeztem rá! Őszintén bízva abban, hogy kiskutyám hangomat hallva megkeress.
– Wow… csúcs a skin-care rutinod – halkan álmélkodva rekesztettem be a ciccogást. Ezer év? Elárulhatnád a fiatalság titkát, bro…
– NE! – arcomról lefagyott a mosoly, mialatt tiltakozón felszólaltam. Lance egy pillanatra kizökkentett a kendős tevékenységével. –  Nem halhatsz meg! – ágáltam tovább. Fejem lüktetni kezdett a beleköltözött feszültségtől. – Nem igazán értem, hogy miért, de te vagy az első, aki lógni akar velem! – nem Rosemarievel, hanem velem! – És Maximoff meg fog ölni engem, ha megtudja – hangom elcsuklott, ahogy ezt kijelentettem. – Arrow pedig nem tud vezetni… és én sem. Hogy élve kikeveredjünk az így egy… egy… egy az egymillióhoz! – fontosnak láttam elmondani, hogy ismeretek hiányában az esélyeink milyen picikék. A hitelesség kedvéért számokkal, ahogyan azt „U” is szokta. Logika szerint túl sok nullát becsültem. Amilyen homályosan láttam perpillanat, nem lepődtem volna meg ezen. Menet közben szemeim ugyanis úgy döntöttek, hogy kifolynak a helyükről. Na, neeem sírtam, csak belement valami a szemeimbe. Meg is töröltem őket, mielőtt félreértéseket szülne.
Kelletlenül hagytam, hogy kihívja a szörnyetegeket egy PvP-re. Viszont nem értettem, hogy miért kaptam a +1 AC-vel felérő Vadnyugat korabéli fashion kiegészítőt az arcomra, ha Lance egyedül tervezte kihívni a szörnyeket 1-on-3 harcra?  
Meglőnek. Megfognak. Meggyilkolnak – a várakozás alatt újra és újra lejátszódott fejemben ez a forgatókönyv. Mellkasom elnehezült. Megint hallani véltem azt az ütemes beatet a füleimben, amibe belevegyültek a pisztolylövések hangja. Térdeim remegni kezdtek, reszketve lestem ki a fa mögül, tekintetemmel Lancet kerestem. Nyelvem hegyén ült a kérdés: Lavina, jól vagy? – de a szavak félúton elakadtak, csomót képeztek a torkomban, egyre nehezebben kaptam levegőt tőlük.
Féltem…

*

MAFFIA POV:
A haramiák lövései a környezetben tettek kárt és kifejezetten abban a fában, mely mögött célpontjaik eltűntek.
*– Kapard már össze magadat, Boris! –* adta ki az utasítást az élen haladó. *– Bekerítjük őket! –* fogalmazta meg tervét. Kezével jelezte társának, hogy menjen jobb irányból.
– Adjátok meg magatokat és akkor megússzátok élve. Ha nem, akkor itt döglötök meg, ahányan vagytok – szólalt meg tört angollal a jobbkéz felől oldalazó tag.
*– Az ugye megvan, hogy kábítólövéssel nem tudtok ölni? –* kommentált közbe Boris.
*– Закрой рот, Boris! –* teremtette le az élen lévő felkászálódó társukat.
*– Dimitriyev azt mondta, hogy élve kellenek! –* sértett hangon emlékeztette a társait a korábban kapott parancsra.
Ahogy Lavina felfedte magát, berekesztették a vitás szóváltást és mind a hárman rászegezték fegyvereiket.
– Csak semmi hirtelen mozdulat mutáns fattyú! – adta ki az ukázt a jobb irányból araszoló. Pisztolyával fenyegetően hadonászott felé, hogy szavai súlyát érzékeltesse. Csak a mozzanat végén szembesült vele, hogy a fegyvert már nem is ő rázza, hanem remeg magától. Megpróbált lőni vele, de a pisztolya félrehordott a rázkódástól. Töltények reppentek a fákba, a földbe és világgá.
*– Какого хрена?! Használd már azt a срать hálót, Boris! –* adta a parancsot, majd társához hasonlóan ő maga is megpróbált leadni egy sorozatot. A pisztoly rendetlenkedése miatt egyetlen sikeres találatot vitt be, mielőtt a lőfegyver darabjaikra esett volna a kezében. Azt is a szerencsének, mintsem célzótehetségének köszönhette.
A töltény Lavina karját érte.  
*– Próbálom! –* valóban csak próbálta, mert az eszköz úgy hullott szét markaiban, mintha legóból lett volna összetákolva.
A maffia jelenlévő tagjait egy szempillantás alatt hozta össze a közös értetlenség. Fél pillanatnyi néma bámulás után rájöttek, hogy valószínűleg azért hullottak ripityára a fegyverek a kezeikben, mert valamelyik mutáns csinált valamit.
*– Boris, hozzad azt a rohadt mutáns nyakörvet, ha nem megy így, akkor az ősi módszerrel fogjuk megoldani! –* az élen álló nagyobb fickó feltűrte a ruhaujját, majd különösebb teketóriázás nélkül rárontott Lavinára. Egy jólirányzott jobb horoggal indította a támadását, ha sikerrel járt, a térdével gyomorszájon tervezte rúgni. Amennyiben sikerült levinnie a földre, nem kímélte. Hobbi kick-boxoló volt, ez olyan volt számára, mint egy hétvége a ring-ben. A kedvenc pisztolya után pedig boldogan rendezte újra a srác arcát.
A korábban fa megkerülésével foglalkozó társa folytatta az útját, hogy elkapja a másik célpontjukat.
Boris az utasításnak eleget téve elindult vissza az autóhoz, orra alatt dödögve, hogy megint őt ugráltatják. Viszont alig tett meg pár métert, amikor lábai újfent kicsúsztak alóla. Épp olyan felkészületlenül érte, mint első alkalommal. A hanyatt esés következtében bevágta a fejét, pár pillanatig homályosan látott. Nem volt benne biztos, hogy csak képzelte vagy valóban egy kutya rohant el nem messze tőle egy fél fányi husánggal a pofájában.  

*

Védeni.
Laposokat pislogva néztem körül. A közelben találtam telefonokat, lámpákat, öntöző berendezést. Felkuncogtam. Kettő érdekes volt. A közeli mobilokról zenét indítottam. Hangosan, hogy halljam. Az utcalámpák fényei villózva követték a ritmust.
Mély vakkantás. Tekintetemet lassan vezettem a kutyámra. Arrow ott ült előttem. Egy hosszú, vastag husángot tartott a szájában. Arcomra széles mosoly kúszott.
– Jó kutya… – dicsértem meg. Elkértem tőle a botot. Kilestem a takarásból. A Szörnyet kerestem. A Szörnyet, aki megijesztette Glitchet.
Oldalra billentettem a fejemet. A verekedést néztem. Ketten voltak. Az egyik szörny. A másik?
Metálsrác. Lance. Lavina.
Хорошо.
Halkan kacarásztam. Aztán elcsendesedtem. Lábujjhegyen lépkedtem ki a fa mögül. Úgy éreztem, mintha repülnék. A szörny mögé szálltam. Kivártam… три… два… один. Kitartottam oldalra a husángot.
– BitBug за тобой – halk sejtelmességgel jelentettem be. Teljes erőből meglendítettem a botot. A szörny tarkóját céloztam. Az se bántam, ha a fejét találom el. Nem tetszett a képe. Csilingelő kacagás tört fel belőlem, ahogy elterült.
– Ne aggódj! – pillantottam rá Lavinára. – BitBug nem bántja a Kőomlást – eldobtam a kettérepedt botot. Kár. A kutyámé volt.
Ugatást hallottam. Arrow?
Homlokomat ráncoltam. Forgolódni kezdtem. Tekintetemmel a kutyámat kerestem.

*

MAFFIA POV:
Alig ért a fával egy vonalba, amikor meghallotta az Éhezők Viadalának főcímdalát oroszul. Nem különösebben zavarta volna, de hogy ez éppen a telefonjából ordított! Miközben becserkészni akarsz valakit, ez nem éppen a legelőnyösebb. Emiatt minél előbb próbálta lehalkítani, kikapcsolni, de a készülék nem engedelmeskedett. Mérgében elhajította és bele is lőtt volna, ha lenne nála fegyver.
Frusztráltan megkerülte a fát. Idegesen vette tudomásul, hogy a másik célpontjuk, akit még be kéne gyűjteniük, már nincsen ott. Ellenben premierplán nézhette végig, hogy bánnak el a társával. Tekintete eközben találkozott kicsit szédelegve közeledő Boriszéval, némán adtak le egymás felé jeleket. Ő folytatta az útját a lány felé, míg Borisz Lavinát szándékozta leütni hátulról.
Egy bökkenő volt: egyikük sem számolt a kutyával, ki acsargó ugatással árulta el közeledésüket. Mindketten megtorpantak egy pillanatra, de miután szégyen szemre lebuktak gyorsan próbálták végrehajtani eredeti tervüket. Borisz ütött, ő pedig a lányt készült elkapni.

-Maximoff? Ugyan, szivi. De Tabitha lehet felrobbantana. –legalábbis valahol reménykedtem bennem, hogy érnék neki ennyit. Viszont nem igazán értettem, hogy miért akar már most gyászolni, mikor ez csak egy felvetés volt, és a sírás is indokolatlan volt, így csak valamiféle biztató mosolyt erőltettem a képemre, hogy így nézhessek le rá.
-Majd akkor csináld ezt, ha tényleg kinyiffantam. Vaaaaaagy, ha túl menő vagyok és örömkönnyeket érdemlek. Ráadásul tartozok egy gitárkoncerttel, nem? –jegyeztem meg csak ennyit, a további kokain belélegzése ellen a szája és az orra elé kötve a kendőmet. Rohadtul rá lehet függni erre a szarra, már ennyitől is, ha valaki nem elég jó akarat terén.
Végül kisétáltam a fa mögül, hogy a fegyvereikre koncentrálhassak, amik már távolról sem tűntek túl szimpinek, tekintve, hogy élve akartak minket, vagy csak a kiscsajt, igazából mindegy volt. Egyik opcióért se rajongtam kifejezetten, szóval igyekeztem minél hatékonyabban szétzúzni azokat a szarokat.
-Nincs valami eredetibb dumád, vagy azt már nem tanították a maffia suliban, haver? –forgattam meg a szemeimet arra, hogy „mutáns fattyú.” Hát ezzel nem gázoltál a lelkembe tesó, mivel hívtak már rosszabbnak is. Ahogy aztán még utolsó esélyként leadtak egy lövéssorozatot, automatikusan csuktam be a szemeimet, mivel nem akartam látni, ha épp pofán lőnek, de az éles fájdalom a karomba hasított, így automatikusan odakaptam a másik karomat, hogy megnézhessem, mégis mennyire volt súlyos a dolog.
A fejem szédült és homályosan láttam. A szemhéjaim iszonyatosan nehéznek tűntek, ahogy próbáltam kisilabizálni, mégis mekkora a baj. Hamar összeraktam a képet, hogy ezek kábító lövedékek voltak, viszont szerencsére nem nekem szánták, de ahhoz elég volt, hogy kibillentsen az egyensúlyomból, így az arcomat ért ütés ezzel és a fejfájással keverve elég volt, hogy ne tudjam kivédeni a gyomorszájon rúgást, ami miatt a földre kerültem. Amennyire a kábaságom engedte, igyekeztem úgy mocorogni, hogy agyon azért ne tudjon verni, viszont ahogy megéreztem a vért a számban, megpróbáltam leszedni magamról, sikertelenül. Ugyan néhány, szokatlanul gyengére sikerült ütést én is bevittem, de az körülbelül semmire sem volt elég.
Egy bazi nagy csattanást hallottam, majd amint az orosz verőember lefordult rólam, feltérdeltem, hogy köphessek és köhöghessek párat, majd az ingem ujjával megtöröltem a számat, hogy így nézhessek fel a csajra, összeszűkült szemekkel, de annál nagyobb pupillákkal. Egy ideig csak félredöntött fejjel meredtem rá, majd egy legyintéssel és lemondó mosollyal letudtam az egész szitut.
-Na jó… n-nézd. Nem tom’, hogy csak idehaluzlak-e, BitBug, de kösz. –kezdtem volna el felkelni, de Arrow ugatása miatt automatikusan körbepillantottam, majd végül szembe találtam magam az eddig mögöttem lévő férfival, aki így szerencsémre nem tarkón csapott, „csak” jól számközt vágott, amitől szerintem tuti eltört az orrom és még durvábban megszédültem. Kissé kótyagosan, kapkodva vettem elő a fegyvert a zsebemből, hogy végül kibiztosíthassam, és két lövést ereszthessek a hasába. Ezek után lerántottam magamhoz a földre a csajt, jelezve a kutyának is, hogy jelenése van a hármak szövetségben, hogy szorosan magamhoz húzhassam mind a kettőt.
-Ez rázós lesz… -mivel azt se tudom, hol vagyok. Megpróbáltam valahogy célirányosan abba az irányba rengetni a földet, amerre a faszit sejtettem, de ennek az lett a vége, hogy körülöttünk egy körben mindenhol morajlani, majd repedni kezdett a talaj, míg végül árkok nem jöttek létre körülöttünk. Amint biztonságosnak ítéltem meg a környezetet, elengedtem a karjaimban tartott GlitchBitBugbármilegyenisaneve ex-lakótársamat, hogy leülve az orromat és a számat kezdhessem el törölgetni. Lenéztem a ruhám ujjára és a tenyereimre, amin elég méretes vérfoltok voltak, majd a fejemhez emeltem a kezeimet, ahogy megint éreztem, hogy mozogni kezdett a föld.
-Ah.. a fejem… fáj… mindjárt… robban… -szorítottam össze a szemeimet, mivel ha kinyitottam őket, szabályosan fájt a fény és csillagokat láttam. Olyan szintű hányingerem volt a véres íztől és a fejfájástól, hogy komoly küzdelmeket folytattam magammal amiatt, hogy ne rókázzak ide úgy nagy férfiasan.
-El kell… a kocsimig…

Kőomlást fürkésztem. Nem festett jól. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Így csak álltam a tekintetét. Farkasszemet néztünk. Én nem pislogtam! Oldalra döntötte a fejét. Tükörként követtem a mozdulatát.
– BitBug az BitBug. Nem hallucináció – feleltem. A hálára csak biccentettem. A feladatomat végeztem.  
Ugató kiskutyámat a fák között találtam meg. Odafordultam. Tettem két kisebb lépést felé. Hangja ideges volt. Nem a törött bot miatt csinálta. Intettem neki, hogy jöjjön. Arrow megindult hozzám. De továbbra is ugatott. Tekintetem követte a pontot, amit figyelt. Összeszűkült szemekkel meredtem a Szörnyetegre. Felénk tartott.
Lövések. A durranó hangoktól összerezzentem. Feszülten fordultam vissza. Egy másik, meglőtt Szörny görnyedten feküdt a talajon. Tekintetem a pisztolyt kereste... Utáltam a hangját. Utáltam a formáját. Utáltam!
Eddig úgy éreztem, mintha a föld felett lebegnék. Most pedig úgy éreztem, mintha valami visszarángatna rá. Kőomlás mellett kötöttem ki. Arrow is csatlakozott hozzánk. Nem szerettem, ha hozzám érnek. De most nem ezzel foglalkoztam. Ennél jobban ugyanis egy dolgot utáltam…
– BitBug nem szereti a pisztolyokat – közöltem ridegen. A fegyvert szuggeráltam, ami Kőomlás kezében volt. Össze akartam morzsolni. Tönkre akartam tenni.
A föld lassan mozogni kezdett alattunk. Elhessegette haragomat. Lenéztem. Repedéseket pillantottam meg. Értetlenül járattam a tekintetemet a talaj és Kőomlás között.  

*

MAFFIA POV:
A föld először morogni, aztán mozogni kezdett. Az apró repedések méretes árokká szélesedtek.
Boriszt földre szegezte a fájdalom. Hiába tombolt benne az adrenalin, az csak magánál tartotta, megmozdulni nem tudott. Mikor felnézett, a kíntól elködösült tekintete előtt látta társát sarkon fordulni. Menekült. Magában átkozta gyáva partnerét, aki mindössze fél méter távot tett meg a talajon táncoló repedések elől szaladva. Melyek, mintha célirányosan követték volna. Aztán egyszeriben talpa alatt elnyílt a föld, majd reményvesztett kiáltás kíséretében eltűnt a mélységben.
Borisz ezt látva elfogta a félelem. Kétségbeesett káromkodások mellett, a fájdalom ellenére megpróbált odébb kúszni a mély repedések útjából. Lőtt sebei vörös ösvényt festettek a fűben. Míg végül utolsó kiáltását el nem nyelte a mély árok.

*

Hatalmasra nyíltak a szemeim. Figyeltem. A földmozgás árkokat teremtett. Boldogság töltött el. A Szörnyek sorban hullottak bele. Kiáltásuk muzsika volt. Végük volt, vége volt.
Kőomlás elengedett. Felkászálódtam a földről. Furcsán éreztem magamat. Mintha még mindig remegne minden.
Arrow morgott. Tekintetem kutyámra, aztán haragjának tárgyára vezettem. A bottal leütött Szörny volt az. Félig az árok felett lógott. Még mindig ájult volt. Odaléptem hozzá. Besegítettem a mélységbe. Nem értem hozzá. Lábammal rúgtam bele. Nyakamat nyújtóztattam. Halkan kuncogtam. Végig néztem, ahogy elnyeli a mélység.
– BitBug kedveli a földmozgást – somolyogva fordultam Kőomláshoz. Megint elkapott a furcsa érzés. A remegés most valóságos volt. Homlokomat ráncolva vizslattam alakját. Még mindig nem festett jól. Fejfájás…
– BitBug mit csináljon? – motyogtam, lassan araszoltam hozzá. Segítsünk rajta. Ладно. Но как? Fél térdre ereszkedtem Kőomlás előtt. Csendesen hallgattam, amit mond.
– Kocsi… Kocsi? – fejemet jobbra, majd balra billentettem. Gondolkoztam. Egy terepjáró képe sejlett fel előttem. Valahonnét ismerős volt és nem is. – Kocsi! – csillantak fel a szemeim. Lavinát nem hagyhatjuk itt.
– BitBug nem mehet egyedül – ingattam meg a fejemet. De a fejfájás…
Segítsünk. A hangnak igaza lehet! Fejemben információk cikáztak. Lepillantottam a kezemre. Halkan dúdoltam a korábbi zene dallamát. Közben az elektromosságra koncentráltam. Ujjaim között apró szikrák jártak. Elmosolyodtam.
– BitBug segít! – jelentettem be. Ujjhegyeimet óvatosan a homlokához érintettem. – Kőomlás ne mozogjon – kértem rá. Ujjaim bizseregtek. Enyhe áramimpulzust vezettem át rajtuk. A pulzáló elektromosság nem elmulasztja, de enyhítheti a fájdalmat: a fejfájást. Ezt gépekkel csinálják. Én nem vagyok gép. Sosem csináltam ilyet korábban. Úgy éreztem tele vagyok energiával. De ezt nem engedhettem szabadon. Erre összpontosítanom kellett. Nehéz volt.
– Még mindig „robban”? – lassan elhúztam a kezemet. Tenyeremet figyeltem. Ki-be csukogattam az ujjaimat. Mélyeket lélegeztem. Furcsa volt, így használni az erőmet. Meg tudtam csinálni, de kimerített.
– BitBug nem akar maradni – körbepillantottam a szétdúlt parkon. Nem a hely zavart. – Szörnyek jöhetnek.
Kőomlást vizsgáltam. Lábain nem volt vér. Járni tud…? Mély szusszanás tört fel belőlem. Ép karját átvezettem a vállaimon. Az elektromosságom nem is volt nehéz. Kőomlás volt az! Már nem repültem úgy, mint korábban.
Felsegítettem, ha hagyta. Nem segítettem neki, ha nem akarta. Amennyiben jött magától, akkor jöjjön. Viszont hogyha nem tudott, akkor igenis támogattam.
Arrownak szóltam, hogy kövessen. Óvatosan lépkedtem át a fennmaradt repedések felett. A parkoló autók felé mentem. Egyenes ösvény vezetett oda. Előre lestem a térfigyelő kamerákkal. Fura volt. Egyik sem rögzített felvételt. Viszont láttam velük. Megtaláltam a terepjárót. Biztonságos volt.
– BitBug nem lát Szörnyeket – pillantottam Kőomlásra. – BitBug elvisz a kocsihoz – a korábban látott irányba haladtam. Arrow ment előttünk. Időnként a környéket lestem a kamerákkal. Nem állítottak meg minket az autóig.
Megálltam a terepjáró vezetőoldalán. Megpróbáltam kapcsolatba lépni vele. Homlokomat ráncoltam. Oldalra döntöttem a fejemet. Mozgatható kezemmel kinyúltam előre. Mutatóujjammal finoman böködtem az ajtót.
– Beszélj! – próbáltam biztatni. Nem kellett szégyenlősködnie. Nem bántom. – A kocsi nem beszél BitBughoz – lassan emeltem tekintetemet Kőomlásra. Tőle várva megoldását a problémára. Miért néma a terepjáró?
Arrow ugatott. Jelzett. Egy dolgot jelenthetett...

*

MAFFIA POV:
A parkoló végében egy fekete furgon állt, melynek hátsó feléből négy alak masírozott elő. Egy középkorú férfi és három fiatalabb. Utóbbiak úgy a húszas éveik közepén járhattak, rossz vágású srácok voltak. Kezükben tartott fegyvereikkel semmi jót nem sejtettek.
– Ideje, hogy megdolgozzatok a pénzetekért! – kezdett bele az idősebb. – Itt vannak a mutáns korcsok, akikről Ratimir beszélt. Kapjátok el őket! – utasította az ifjabbakat, akik nem kimondottan repestek a feladattól.
– Megmondtam, hogy bedobnak minket a húsdarálóba.
– Jaj, kussolj már! Ha elkapjuk őket egy valagnyi zöldhasút kapunk és előléptetést!
– Üresedés az éppen van – kommentálta a korosabb parancsnokuk, aki hátra maradt. A jármű oldalának dőlve rágyújtott egy szivarra. Érdeklődve várta az új bűnözőpalánták teljesítését.
A három huligán előre nyomult, majd amint tisztán ráláttak célpontjaikra, lőni készültek.

Azt se tudtam értelmezni, hogy mi folyik körülöttem. Nem mertem, vagy tudtam volna kinyitni a szemeimet, ugyanis olyan szinten szédültem és fájt a fejem, hogy úgy éreztem magam, mint soha korábban. Ráadásul az az istenverte kokainos levegő se igazán akart tovább kitartani, így éreztem, ahogy nyirkossá válnak a tenyereim. Ahogy megéreztem a homlokomon az ujjhegyeit, majd az agyamba hatoló elektromosságot, undorítóan ismerős érzés fogott el és a fejem csak sokkal, de sokkal jobban fájt, mint eddig.
-Ki akarsz nyírni? -emeltem a kezeimet a fejemhez, ahogy előre hátra hintáztam, véve pár mélyebb levegőt, de hirtelen azt se tudtam volna megmondani, hogy éppen hol vagyok. A parkig még eljutottam, de hogy ezen túl merre kéne menni, már kurvára nem volt világos.
Ahogy felnyalábolt a földről, a szédülőésem csak sokkal rosszabb és nagyobb mértékeket öltött, így amennyire tőlem telt, igyekeztem egyenesen lépkedni, de se nem voltam gyors, se nem álltam biztos lábakon. Annyira remegtek a térdeim, hogy abban sem voltam biztos, mennyit haladtunk előre. A hangját hallottam, de iszonyatosan csengett a fülem, hallottam a vérem zakatolását, ami elnyomott minden külső zajt.
Amint megálltunk, vakon megkerestem a kocsim oldalát, hogy annak támaszkodva csúszhassak le a földre. Felhúztam a lábaimat és közéjük lógattam a fejemet. Kihalásztam a zsebemből a kulcsot, de amint felnéztem a csajra, elfogott a hányinger, így ledobva a földre azt hajoltam félre, hogy megkoronázzam a mai teljesítményemet egy jó kis hányással is. Megtörölgettem a szám, hogy aztán visszatámaszkodhassak a kocsim oldalának.
A fejfájásom végtelenszer rosszabb lett, mint bármikor előtte, a tenyereim izzadtak és kezdtek baromira kihűlni a kézfejeim. Szakadt rólam a víz, fáztam és kurvára melegem volt egyszerre. Mindenem remegett, képtelen lettem volna felemelni a fejemet és éreztem, mintha mindenemet elhagyta volna a vér. Egyszerre volt hányingerem és vágytam vagy három liter vízre, amiről tudtam, hogy úgy is okádás lenne a vége. Akartam egy meleg kabátot és egy zacskó jeget, de hiába próbáltam meg felkelni, a kezeim és a lábaim nem bírtak el. Leraktam a lábához a pisztolyt, hogy csináljon vele, amit akar, mert innentől kezdve rám ne számítson.
Az orromból még mindig folyt a vér, ahogy a felszakadt és gyakorlatilag szétvert számból is szivárgott. Nem éreztem szagokat és a vér ízén kívül nagyon mást sem. Sajgott a gyomrom, ahol megrúgtak, fájt a lövés helye a karomon és ahogy ment ki belőlem a kokain-kábítólövedék kombó, még az életkedvemet is elhagytam félúton. Legszívesebben ordítani és sírni tudtam volna, de valami erőtlen, szakadozott, véres hörgésen túl nem igazán sikerült hangot kiadnom. Csábító volt a beton alattunk, így csak lefeküdtem rá, hogy én most itt pihenek egy kicsit.
Távolról érzékeltem csak a kutyaugatást...

Oldalra billentetettem fejemet. Válasz helyett Kőomlás eleresztett. Megint könnyűnek éreztem magamat. Az autó némaságát nem oldotta meg. Kőomlás… rosszul festett. Nagyon rosszul. Nem volt jól. Lassan féltérdre ereszkedtem előtte. Előre-hátra dülöngéltem. Nem tudtam mit csináljak. Az elektromosságom nem segített. A hang sem segített.  
Fémes zörej. Kérdőn vizslattam a slusszkulcsra. Aztán vissza Kőomlásra. Majd ismét vissza le. Rá a pisztolyra. Elhúztam a szám. Szemeimbe utálat költözött. Szét akartam zúzni. Figyelmemet elvonta Kőomlás. Eldőlt a földön. Homlokomat ráncoltam. Kezemet legyezgettem az arca előtt. Nem reagált rá. Lélegzett, de nem reagált. Aludt? Levettem a kabátomat. Óvatosan ráterítettem.
Arrow szólt. Tekintetemet a Szörnyekre szegeztem. Magasak voltak. Hosszú fogakkal, karmokkal. Kezükben fegyverekkel. Fegyverek! Felénk jöttek. Bántani akartak minket. Nem engedem!
Védeni.
Lepillantottam a pisztolyra. Utáltam, mégis felvettem. A kezembe fogtam. Hideg volt. Rossz érzés. Lassan felegyenesedtem.
– Защитить его – pillantottam a kutyámra. Arrow meredten figyelt. Tudtam, hogy őt is zavarja – a pisztoly. Elismételtem lágyabban a parancsot. Kiskutyám odatelepedett Kőomlás mellé. Testével takarta, hogy kevésbé lehessen rálátni. – Jó kutya.
Pisztolyropogás. Töltények szálltak a levegőben.
– Célozzatok is, ne csak lőjetek!
Lőni… Lőni fogok. Kibiztosítottam a fegyvert. Célra tartottam. A szörnyetegek fejét kerestem. Azt, amelyik elől volt. Csak arra néztem. A homlokát. Meghúztam a ravaszt.
Bumm.
Headshot. Egynek vége. A fegyver mintha kicsit balra hordana…

*

MAFFIA POV:
– A чертов сука lelőtte Ivant! – hangzott a döbbent kétségbeesésbe torkollott felháborodás.
Választűzként leadott lövéseik a környező kocsik oldalába csapódtak célpontjuk körül. Elvégre kerülgetniük kellett a riposztként érkező golyókat, és sajátjukkal ellentétben azok éles lövegek voltak. Ivant elsirató társa első kézből tapasztalhatta, miután torzójának bal oldalába ágyazódott egy töltény. Görnyedezve nyomult előre, becélozva az őket sorozó fegyvert. Sikeresen kilőtte a csaj kezéből a pisztolyt. Nem véletlenül ő volt a legjobb lövész a triójukból.
A másik társa előre sietett, belebikázott az elejtett stukkerbe, ami így több méterre odébb repült. Egyenesen neki a szomszédos parkoló autó kerekének. Az ütközéstől eldörrent a kibiztosított fegyver. Felkészületlenül érte őket a hirtelen jött lövés hangja, egy pillanatra elvonva figyelmüket a feladatukról. Miután meggyőződtek arról, hogy senkit sem talált el a kósza lövedék, ismét célpontjukra koncentráltak, aki immáron egy sokkolót tartott a kezében.
– Nézd már, Maksim! Azt hiszi, hogy ezzel érni fog bármit is. Biztos az önvédelmi kurzuson tanulta.
– Ne szórakozz vele, lődd le a francba!
– Bocsi csajszi, semmi személyes. Na jó, de... Ivanért! – emelte célzásra a fegyverét. Ahogy tekintetét fókuszálta, úgy lett figyelmes arra, hogy a kiszemelt áldozata egyáltalán nem fél. Sőt, mosolyog.
Még mielőtt leadhatta volna a lövését, őt és Maksimot a sokkolóból kitörő elektromos feszültség – ami az erősségét illetően biztosan nem volt szabványos – találta el. A folyamatosan tartó áramos sokk kínzó, görcsös rángásokat okozott mindkettőjüknek, minek következtében elejtették fegyvereiket és térdre kényszerültek.
A furgonnál álló, békésen szivarozó társuk szájából kiesett a bagó az elé táruló látványnak köszönhetően. Cifra, orosz káromkodások kíséretében kapta elő saját stukkerét, hogy ő maga intézze el, ha már az újoncok felsültek egy ilyen primitív feladattal. Megcélozta a csaj felé eső karját, míg nem figyelt, hadd végezze a kábítólövedék a dolgát.  
A lövés célba talált. Elégedetten nyugtázta, hogy sikeresen kizökkentette, a sokkoló működése is leállt. Habár az égett szag alapján bajtársainak már nem kellett reménykedniük az előléptetésben.

*

Hátra tántorodtam. Fájdalom…
Lepillantottam a karomra. A törés fölött egy lövedék volt. Félig a gipszbe ágyazódott.
Utálkozva néztem fel. El, a távol álló sötét Szörnyetegre. Elöntött a harag. Testemet újra körülölelte a feszültség. Megint a kezembe fókuszáltam az energiát. Meg akartam ismételni az előbbit. Egy pukkanást hallottam. Lenéztem. A sokkoló már csak egy elfolyt, műanyag massza volt. Alatta kábelekkel. Szikrát hánytak tenyeremben.
– BitBug jön – harangoztam be. Gúnyos mosolyra húztam a szám.
Kiléptem a kocsi elé. Teljes erőből a Szörnyeteg felé hajítottam. A felhevített sokkoló repült. Szél támadt. Bukó ívet írt le. A földre csattant. Becsúszott a fekete furgon alá.
A Szörnyeteg kacagott. Feszülten figyeltem. Oldalra billentettem a fejemet.
Три… два… один…
A kocsi alatt fényes villanás. A jármű orra megemelkedett. BUMM. BitBug tanulta Bumm-bumm lánytól. Aljából tűztenger tört elő. Lökéshullám. Mindent elsepert, minden lángolt. BitBug tanulta Tűzmestertől.
A Szörnyetegeknek végük.
Nagy levegőket vettem. Visszatántorodtam a néma kocsihoz. Összerogytam. Laposokat pislogtam. Eddig repültem, teli voltam energiával. Most mintha semmim sem lenne. Lábaim remegtek. Fáradt voltam.
Glitch, Glitch, Glitch… – A telefon csak ezt ismételte. Újra, újra és újra.
Glitch, Glitch, Glitch… – Glitch félt. Nem mehettem még el.
Glitch, Glitch, Glitch… – De… fáradt vagyok.
Ideje pihennünk – súgta a hang.
Bólintottam.

Glitch, Glitch, Glitch…
Felpattantak a szemeim. Szabályosan látni véltem, ahogy a Föld orbitális pályán forog. Fejem hasogatott, végtagjaim fájtak. Orromat megcsapta az égett bőr szaga. A mellettem lévő holttestek látványától elakadt a lélegzetem. Gyomrom fordult kettőt. Krákogva felköhögtem, fémes íz mellé társult más is. Ép, hogy el tudtam söpörni a kendőt az útból. Kedvenc csokis málnakávémat most írtam fel a „soha többet még egyszer” – listámra a chili cheese burger mellé. Pihegve igazgattam vissza az arcom elé az anyagot, miután búcsút mondtam a kora esti italomnak.
Zavarodottan néztem körül. Határozottan nem a parkban voltam. Tekintetemmel azonnal Arrowot és Lavinát kerestem. Mind a hat Lancet az ugyancsak hat, nem is… nyolc kutyám mellett találtam meg. A kabátom alatt. Véresen. Mozdulatlanul.
Elkerekedett szemekkel löktem magamat talpra. Lábaim ellenkeztek a heves mozdulat ellen és alig akartak megtartani. Úgy szédelegtem, mintha egy viharba került bárkán próbálnék keresztülvergődni, pedig alig volt szó két-három lépésről.
– Lence? Lavina, hahó! – rogytam térdre mellette. Úgy vettem a levegőt, mint aki most leheli ki a lelkét egy maraton futás után. Arrow felült, hogy odaférhessek hozzá. – Jól vagy? Mondj valamit, bármit, lécci – kezem remegett, ahogy óvatosan hozzáértem és finoman meglöktem a vállát párszor. Éreztem, ahogy bensőmben nőni kezdett az aggodalom. Mellkasom elnehezült, torkomban leküzdhetetlen csomó lelt otthonra.
Segítségre van szükségünk.
Kivételesen nem vétóztam meg Józan Ész szavait. Remegő kezembe vettem a mobilomat. Egyre hevesebb légvétellel lapozgattam a szerény kontaktlistámban. Uber! Nem… nem keverhetem őt is bajba. Pyro! Jött nekem eggyel. Csak ő… már nem Bayvilleben volt, szóval passz, hogy Black Beautyval milyen gyorsan érne ide. Plusz a talány, hogy mi lenne ez esetben Lance kocsijával szintén megoldatlanul szerepelt előttem.
Távolról szirénák hangja harsogott. Arrow együtt vonyított a hatósági autók dallamával. Nem, nem, nem… Ez nem segít! Segítség kell gyorsan! A hangok egyre hangosodtak, gyorsan jöttek. Gyorsan… gyorsan…
– Gyorsan… – a belém hasító gondolattól elakadt a lélegzetem. Lancere meredtem. A tömérdek vérre, ami ellepte az arcát. Az oroszok miatt, akik engem kergettek, minket mert... mutánsok vagyunk… Nem kellett volna belekeverednie. Ennek az egésznek nem kellett volna megtörténnie. Rekedtes levegő tört fel belőlem.
– Bocsi… De ezt most elkérném egy kicsit. Visszaadom. Becsszó! – mondandóm közben előhalásztam mobiltelefonját. Egy szempillantás alatt beédesgettem magamat a készülékbe. A művelettől szemeim szúrni kezdtek, fejem pedig le akart robbanni a helyéről. Lehoztam azzal, hogy Lavina migrénje ennél százszor rosszabb lehetett. Reszkető kézzel kerestem meg a névjegyzékben Maximoff számát. Vettem egy mély levegőt, majd összeszorított szemekkel rányomtam a tárcsázásra.
Minden egyes kicsöngésnél újabb strófát toltam magamban: vedd fel, meg fogok halni, vedd fel, meg fogok halni… A csengések közötti néma bugások láthatatlan ütést adtak le a gyomromba. Ha nagyon nem akaródzott felvenni, képességemmel tettem arról megtörténjen. Mikor létrejött a kapcsolat, szívem akkorát dobbant, hogy szabályosan felmászott a torkomig, egy pillanatra megakasztva a hangképzésben.
– H-hooola… Itt Glitch – szóltam bele végül remegő hangon a telefonba. – Mielőtt rám csapnád! – emeltem meg egy pillanatra a hangomat, majd a korábbi halksággal folytattam: – Lavináról van szó.
Gondoskodtam arról, hogy ne tudja megszakítani a hívást. Még annak ellenére is, hogy éreztem orromból lassan kiszivárogni a vért. Bocsi Lance a kendődért...
– L-Lavinának sürgős segítségre van szüksége. Vér… vérzik és nincs magánál. Akárhol is vagy, jó lenne, ha érte jönnél. M-még mielőtt a maffia elpostázna minket a HYDRA-nak vagy egy aukcióra… – kásás hangon folytattam. Nem akarok valami random sejk facebook menedzsere lenni. – Lavinának így is fáj a feje. Nem tenne neki jót, ha laboránsok folyamatosan földrengésre kényszerítenék… – testem remegni kezdett. A tudatom mélyéről felkúszó emléktől le kellett hunynom a szemeimet. Az zsebóra ott billegett előttem. Először jobbra, majd aztán balra. Nem akartam látni az zsebórát. – Nem akarok megint kísérleti nyúl lenni… – fejem egyre nehezebb lett. Én pedig egyre közelebb kerültem az aszfalthoz. – Sz-szóval kérlek gyere érte. Elküldöm… Elküldöm hová. A-azt hiszem el fogok ájulni… – erőtlen hangon zártam a gondolatmenetet. Megszakítottam a hívást. Ügyetlenül nyomogattam manuálisan a telefont. A kijelzőből egy elmosódott foltot láttam a szemembe gyűlt könnyektől, amiket próbáltam visszafojtani. A Google-ön keresztül mértem be helyzetünket, hogy elküldhessem azt SMS-ben.
– Jó hír, Gitár-szólista. Jön érted a segítség, szóval ne merd feldobni a pacskert! Jössz nekem egy epic hangjátékkal, rémlik? Ha holtamból is, de behajtom – most intéztem el a saját temetésemet ezzel a hívással... – A kutyámat Pyrora hagyom… – próbáltam beszéddel ébren tartani magamat, mialatt összehúzódtam magzatpózba a földön. Úgy, hogy a hátam legalább részben hozzáérjen Lavina karjához. Szükségem volt a megerősítésre, hogy nem vagyok egyedül.  
Ne olyan sebesen a temetésünkkel! Amúgy sem kérdeztél meg róla minket. Egyébként nem koppintottál rá a küldés gombra, enélkül nem fogja tudni a konkrét lokációnkat.
– Wow… – bágyadt tekintettel meredtem fel a félig rám telepedett kutyámra, ki „U” hangján beszélt hozzám. Észrevétele alapján igyekeztem pótolni a szóban forgó hiányosságot. Remegő kézzel igyekeztem elküldeni mind a hat mobiltelefonnal a Google-ös helyadatot.
– Lanceee… megvan az a szám a Metallicából? Tudod… a… a „One”? Amiben van az a sor, hogy… – "Hold my breath as I wish for death… Oh please, God, help me." Kérlek, Lavina, ne hagyj egyedül ezekkel a gondolatokkal. Mondj valamit… Miért nem válaszolsz? Utálom a csendet. Ne halj meg!
Távolról hallani véltem Arrow ugatását. Nem akarok meghalni. Nem akarok…


[ Nagyon köszönöm a játékot!     De plz, legközelebb úgy csapassunk partiPénteket, hogy kihagyjuk belőle a partit, jó?
Special thanks: Pietronak, hogy átsegít minket a walk of shame-en. ]