Safety First

   
Rengeteg minden jár a fejemben. Közelítek az épülethez, ahol egy közepes méretű széfben lapul, amire most szükségem van. Sok feladat áll előttem. A dédnagyapámat fel kell kutatni, amikor alkalmas lesz erre az idő. Nagyon kevés információ áll a rendelkezésemre. Csak az események egyidejűségében bízhatok. A világot fenyegeti egy nagy hatalmú lény, akire a Föld legerősebb mágusai már felfigyeltek. Esélyes, hogy Gateway is tud róla és akkor róluk is. Aztán az a mutáns csoportosulás, ami imád rejtőzködni, évtizedek óta. Az ő kiirtásukat is jó lenne megelőzni, addig pedig a segítségüket kérni. Ez a világ az ő világuk is és ha elpusztul, nincs az a csatorna, amiben elbújhatnak. Sharddal is mindent megbeszéltek, ahogy máskor is. Nagyon büszke rám. Egyenesen messiásnak nevez. Megkértem, hogy ne túlozzon!
Katonaként megtanultam, hogy nagyon fontos a sorrend. Nem kapkodok, hanem tervezek. Elsődleges feladatként kijelöltem, hogy a széfben elhelyezett tárgyakat elviszem magammal. Megmutatom olyanoknak, akik értenek ezekhez. Ha náluk is hagyhatom, az anyagilag is jó megfontolás. Egy kevés pénzem még maradt és azt nem széfre akarom költeni. Helyet kell találnom ebben a világban, munkát kell vállalnom. Papírokat kell szereznem, esetleg a rendszerekbe bekerülni, de ez segítség nélkül nem megy. Akiknek viszem a holmikat, azok talán tudnak valamit javasolni.
A recepción bemutatom a kártyát, amit kaptam. Kicsit kell szóban bokszolni a hölggyel, de miután pontosan elmondtam, melyik saroknál merre kell fordulni és hányszor, elég meggyőzőnek bizonyultam, hogy elkísérjen. Több széf is van itt, néhány ember, aki elhelyez bennük ezt-azt. Ha jól látom, épp senki nem vesz ki semmit. Odamegyek a 616-oshoz, ami az enyém. Fejben megvan a lista, hogy mit találok itt. A saját páncélzatom, amit nagyon nagy örömmel öltenék fel, de már az érkezésem estéjén is szemet szúrt valakinek. A társaim páncélja, amit alkatrésznek még lehet használni. Az energiafegyvereink, amik patinások, hadviseltek, de használhatóak. Az egyiken felvillan egy fény. Nem kellene ilyesminek történnie. Nem villog. Egyetlen jel volt. Különös, de elsülni biztosan nem fog. Mindegyiken átállítottam a kallantyút, hogy ha netán elektromos kisülés történne itt, akkor se legyen baj. Nem akarom ártatlanok életét veszélyeztetni. Pont az élet védelmére esküdtem fel.
A legkisebb szerkezet a leglényegesebb. A szemétláda előkapta és használni akarta, de szét tudtuk lőni. Megrongálódott, egy része viszont még ép. Kellő technikai ismeretekkel és kreativitással visszafejthető, hogy mit is tud és hogyan működik. A kijelző felét még látni. Mielőtt zsebre vághatnám, elkezdenek rajta pörögni a dátumok. Látom az érkezésem jövőbeli és jelenkori dátumát, Fitzroy érkezését. Még néhány korábbit is. Mi az isten? Távolról rácsatlakozott volna valaki? Használni nem fogja tudni, de akkor is fontos, hogy ki képes ilyenre és miért pont itt próbálkozik? Körülnézek. Talán már látom is a "bűnöst", de ez alkalommal nem vádolom meg.
- Állj le! - szólok rá határozottan.
Nagy kárt nem fog tenni a szerkezetben, de inkább ne nyúlkáljon benne! Ha valamit megérzett a gépből, akkor kitalálhatja, honnan jöttem. Róla beszéltem a Skarlát Boszorkánnyal is, tőle is tudhat néhány dolgot. De én is fogok mondani és kérdezni néhány dolgot.
- Egyébként jó látni téged.
Megfordult párszor a fejemben, hogy mi lehet vele. A parkban nem láttam azóta, pedig jártam ott, más részein is. Mióta tudom, hogy ismeri Maximoffot, az jár az eszemben, hogy milyen hatással lehet rá. Milyen hatással lehetnek egymásra? Talán ma kiderül. A többi ember lassan végez. Egy van még a folyosó végén.

   

Az egyhetes kényszerű betegszabimon, természetesen nem csak lábaimat lógattam és pihengettem kokszon hallgatva kedvenc zenéimet. Máskor valószínűleg ledaráltam volna néhány koreai doramát, kijátszottam volna egy játékot, amire korábban nem volt időm. Most viszont inkább a nagyok játékát űztem.
A talentemmel feszegettem a határaimat, miután rájöttem, hogy a zene igazi üzemanyagnak számít. Sokkal jobban tudtam összpontosítani, ahogy a ritmusra fókuszáltam. Kezdésként megfejtettem Arrow fülében lapuló chip titkát. Utólag szívva a fogamat, hogy másik kiskutyám feleslegesen vesztette az életét. A kis adathordozón egy széf számsora szerepelt. Nem volt nagy az örömöm, több problémába is belefutottam: nem tudtam, hogy mi van benne, helyileg hol van és persze kulcsom se akadt hozzá. Lehet, hogy mégis el kellett volna mennem abba az ördögi bisztróba, ahol eredetileg a Papám akart velem találkozni? Egyelőre offoltam ezt a témát.
Ezért nekiálltam home-officeban tevékenykedni. Elkezdtem beédesgetni magamat elsőszámú célpontjaim körébe: mindent tudni akartam az orosz maffia helyi kirendeltségéről. Tartsd közel a barátaidat, még közelebb az ellenségeidet – Mario Puzo király mentor! Megbízást vállaltam, mármint nem én, hanem pontosan erre a célra generált alteregóm: BitBug. A keresztelkedésem során az informatikai utalás mellett közrejátszott bennem a Batman féle mentalitás is, mivel félek a bogaraktól, ezért rettegjen tőle más is. A lényeg, hogy úgy véltem, minél több maszk van rajtam, annál biztonságosabb.
Szóval új karakterem: BitBugnak, az első küldetését egy Mikhail Egorov nevű pasasnak köszönhettem, aki egészen benne van a maffia krémjében. Egy széfben tárolt dokumentumhoz akart hozzájutni. Nos, hiába éreztem szakterületemhez közelebb az online infóguberálást, merészen elvállaltam az új kihívást, mondván mindent is meg tudok szerezni. Egyrészt kellett a pozitív repu, másrészt nekem is hasznos volt. Hiszen jómagam is egy bizonyos széfet kerestem. Legalább körülnézhetek helyileg, úgy jóval egyszerűbb volt rendszerekben nézelődni, mintsem az interneten keresztül beédesgetni magamat. Ugyanis a tűzfalak és egyéb védelmi hálók elég kemény arcok voltak.
Arrowot egy közeli kutyafuttatóban hagytam, egy pénzéhes tinilány felügyeletére bízva, aki, mit hoz a sors? Pont drágalátos megbízóm, Egorov elsőszülöttje volt! Élete legjobb nyári side-questjét vehette fel. Azon az összegen, amit szolgálataiért cserébe ígértem, megvehette azt az áhított új iPhone-t, melyet az apjától nem kapott meg.
A széfkulcs megszerzése nem volt annyira kalandos, mint ez a misszió. Egy postapontos ládában kaptam meg, miután bányászott pénzem felét ráfizettem. De legalább kényelmesen, szobám rejtekéből megszerezhettem, csak el kellett mennem érte. Utóbbi fárasztó volt, mivel tömegközlekedéssel toltam továbbra is az egészet, amiért Nikolát jobb láttam a Bayville-i háznál, letakarva, parkoló állásban hagyni. Egyelőre. Még nem volt kedvem foglalkozni az új rendszám beszerzésének kérdéskörével.  
Azután léptem be az épületbe, hogy meggyőződtem arról, sikerült az utca túloldaláról lebeszélnem a hely biztonsági kamerarendszerével a dolgokat. Nem kapcsoltam ki, az túl feltűnő lett volna. Helyette csak kimerevítettem a felvételeket, mielőtt bementem volna. Kifejezett mázlinak éltem meg, hogy a recepción éppen nem volt senki, így feltaláltam magamat és szólóban kezdtem felkeresni a széfekkel teli szobát. Megkönnyebbültem, mikor konfrontáció nélkül megtaláltam a 573-as széfet. Minden szokatlanul flottul ment. Már-már mertem azt gondolni, hogy Romyval együtt balszerencsémet is elhagytam.
Tévedtem. Ahogy a dokumentumok a széfből immáron a táskámban lapultak, mindössze rá szerettem volna csatlakozni ismét a helyi rendszerre. Megnézni a további széfek számsorait, hátha meglelem azt is, amit Arrow chipjében találtam.
Eltartott pár pillanatig mire rádöbbentem, hogy én nagyon rossz helyen járok. A furcsa, de enyhén ismerős kódsorból megtaláltam a lőni parancsot, majd hirtelen megszakadt a kép. Visszaestem a testembe. Értetlenül, szédelegve kapaszkodtam meg az előttem lévő szerkényben. Na, még egyszer!
Ismét elugrottam, a várt széfkódok helyett viszont másban volt részem. Letapogattam ismét ezt a furcsa, cseppet sem hétköznapi, mégis valahonnét ismerős gépi adathalmazt. Számsorok peregtek le előttem, de nem a széfek nyilvántartási számai, hanem… Dátumok? Mintha előre ugrottam volna az időben és vissza. A név: Fitzroy, belém égett. Az összes ismeretlen adattal egyetemben. Eleinte véletlenül, később, ahogy egyre többet kezdtem látni ebből az adatmasszából, már szándékosan. Egyetlen bökkenő volt: nem én irányítottam, megint. Nem volt dallam, hiányzott a ritmus, ami vezényelni szokott. Én pedig kezdtem elveszni az információk sűrű erdőjében. Lassan odáig jutottam, hogy már nem igazán értem, mit is látok.
A kívülről érkező, hátorozott figyelmeztetés kellő hatással bírt, hogy kiessek a masinából.
Még sosem zuhantam vissza ilyen nehezen testembe, mint most. Kivert a víz, hányinger kerülgetett és alig bírtam megállni a lábaimon. Mély levegőket kellett vennem, hogy tudatom is felfoghassa, immáron saját testemben vagyok. Lassacskán újra fájni kezdett mindenem, mintha annak a hajnali óráknak a másnapját élném újra. Be kellett látnom, hogy túl hamar szakítottam meg a hiatusomat.
– Szerintem nem annyira üdítő a látványom – jegyeztem meg, amint sikerült emlékeimből beazonosítani az ismerős hangot. Shard bátyja volt. Biztos voltam benne. Az összes technológia annyira hasonlított rá, ilyenekkel pedig rajta kívül nem találkoztam. Lehet, hogy nem véletlenül?
Mivel a kimerültség egyelőre földhöz kötött, ezért megvártam, míg a folyosó végén eltűnik az idegen, mielőtt beszélgetést kezdeményeznék. Egyelőre nem járultam elé, hanem megmaradtam a szomszédos folyosó takarásában.
– Elég nagy titkokat őrizgetsz egy cseppet sem biztonságos helyen. Miért vagy itt? – kérdésem persze nem arra vonatkozott, hogy mit csinált a széfszobában. A felszínesség mögé akartam belesni. Valamiféle megerősítésre vártam, hogy a zagyva információk nem csak képzeletem szüleményei voltak.
– Te is ártani akarsz a világunknak? – vonakodva érdeklődtem tőle. Ahogy eszembe jutott „az a világ nem jön el még egyszer” – szófordulata legutóbbi találkozónkról. Kezembe csúsztattam a mobilomat és megkerestem Wanda nevét az üzenetváltások között. – Mert, ha igen, akkor bocsi, de azt nem engedhetem meg – nem mintha én lehetnék a leküzdhetetlen akadály. Viszont csomó tervem volt még, és a Sötét Nagyúr elég fenyegető önmagában is. – És mások se fogják! A Mágiaügyi Minisztériumnak pedig különösen lenne egy-két beleszólása – igyekeztem kemény lenni és élesen odaszólni. Leplezve a tényt, hogy igazából rettegtem. Utáltam ezt az érzést.
Hüvelykujjam gyorsan járt a chates billentyűzet felett, miközben megalkottam az üzenetemet: „Szia, Wanda! Képzeld csak el, a világ legfurább random encounterjébe pottyantam bele! Egy valóságos téridő szökevénnyel hozott össze a sors. Asszem. Még nem vagyok 100%-ig biztos benne. De a kütyüi szerint akár ő lehetne az ultramodern Marty McFly, és lehet van olyan para, mint a Sötét Nagyúr. Gondoltam megírom, mielőtt Game Overt kapok. Megkérhetlek, hogy vigyázol Arrowra, ha esetleg lewipeol?” – még nem nyomtam rá a küldés gombra. Úgy döntöttem nem leszek hamari és egyelőre várok az SOS hírposta/végrendelet továbbításával. Megszavazok egy előzetes bizalmat, ha már korábban felvilágosító órát tartott nekem a Mutáns létről. Hátha most sem hagy vakon tapogatózni és kapok egy tovább oktatást, ha alakítom az ártatlan ma született bárányt.

   
Figyelem a lányt. A gép kijelzője kialszik, tehát lecsatlakozott róla. Elég furcsán viselkedik. Múltkor egy zaklatott lelkivilágú, frusztrációkkal teli és legfőképpen meg nem értett embert ismertem meg benne. Egy mutánsnak nem egyszerű ezen a világon, ahol még a fogalom is ismeretlen. Megint megijesztettem, kapkodja a levegőt.
- Jól vagy? - kérdezem a mostani helyzetre vonatkozóan és általánosságban egyszerre.
Ráfér, hogy beszéljen olyannal, aki érti és nem nézi bolondnak.
- Ezek nem játékok. Ésszel kell hozzájuk nyúlni.
A fegyvernél nem tudom, mennyit érzékelhetett a gép funkciójából, de amin évszámok pörögnek, az elég árulkodó lehet. A masina nincs olyan állapotban, hogy működjön, van rajta törés, hiányzik egy része és gyaníthatóan a mechanikája sem az igazi. Túlélt egy tűzharcot és egy esést. De akkor se babráljon vele! Én se teszem.
- Teszem a dolgomat. Te mit csinálsz itt?
Nem fogok mindent az orrára kötni. A bizalmamat csak annyira nyerte el legutóbb, hogy felfedtem mutáns származásomat. Az se jó pont, hogy a Skarlát Boszorkány a barátjának nevezte.
- Én megállítom azokat, akik ártanak a világnak - közlöm vele hidegen nézve. - Mondhatjuk, hogy a Mágiaügyi Minisztérium segítségével.
Ez egy kortárs kulturális utalás lehet, azért nem értettem, de sejtem, mire gondolt. Lényegtelen. Mikor előkerül a mobiltelefon és pötyögni kezd rajta, fegyvert rántok. Nem tudom, mit akar a telefonnal, de nem hiányzik, hogy idehívjon bárkit. A hónaljamnál hordott pisztolytáskából a kézi lőfegyvert fogom rá. A pisztoly a kezére irányul. Egyedül vagyunk, a folyosó végéről eltűnt az utolsó ember is. Bármikor betoppanhat egy újabb, de nem érdekel.
- Tedd le! Wanda küldött?
Az a nő az agykontrollra is képes, de ezt a lányt simán érzelmileg is manipulálhatta. Egész máshogy viselkedik most, mint múltkor. Sokkal magabiztosabb, mint legutóbb. Ez jó, ha saját erőből érte el és nem csak szórakoztak az agyával.
Meg az is jó lenne, ha eltenné a telefont és nyugodtan tudnánk beszélni. Semmi kedvem kilőni a kezéből. Tudok úgy célozni, hogy neki ne essen baja, csak a mobil repüljön, de nem ez az első. A fegyver legfőképp fenyegetés és akkor szoktam használni, ha valakit ez sem hat meg. Fitzroy-t nem hatotta meg.

   

A hogylétemet illető kérdésre nagyon meg kellett válogatnom a szavaim. Az élet egyik legdurvább hullámvasútjára váltottam jegyet, aminek még mindig nem volt vége. Most erőszakolta meg az agyamat a furcsa, jövőbéli kütyüi. Összességében úgy éreztem magamat, mint akin átment egy úthenger oda-vissza.
– Soha jobban! – préseltem ki magamból, nem sikerült elrejtenem kijelentésem mögött húzódó iróniát. – Elhiszed, ha azt mondom, hogy nem volt szándékos? – kérdeztem vissza tétován. Valójában nem is volt, teljesen más célból aktiváltam idebent az erőmet. A végén pedig csak bennragadtam abban a cuccban, amelynek a pontos funkciójáról akadtak kétségeim. Meg volt sérülve a holmi, úgy még egy jelenkori dolgot is nehezebb leolvasnom. De a dátumok magukért beszéltek.
– Nahát, pont ugyanazt, mint te! – mondtam megjátszott meglepettséggel. Ha te sem, akkor én sem pletykálok! – Én is éppen teszem a dolgomat – és már végeztem is vele. Mennék. Ha érezném a lábaimban az erőt, azon nyomban kitűznék az ajtón!
Mérlegeltem szavait, miközben tekintetem többször a kijáratra terelődött. Ezek szerint a helyi varázslók tudnak róla? Wanda tudhat róla? Mi a garancia arra, hogy igazat mond? Meg mi alapján dől el, kicsoda vagy micsoda árt a világnak? – az üzenetem megfogalmazása közben tanakodtam ezeken. Még az is megfordult a fejemben, hogy átköltöm a félig végrendeletnek szánt szövegemet. Viszont, ezt a szándékot elvetettem a fejemhez vágott figyelmeztetés miatt. Berekesztettem a mobilomon való szöszölést és lassan felemeltem tekintetemet.
Szemeim megakadtak a rám szegezett pisztolyon. A fegyver láttán megsajdult a korábbi, lőtt sebem helye, ami még mindig nem gyógyult be teljesen. Letaglózó félelem és rosszullét mellett ezúttal az undor is helyett kapott. Arcomra leplezetlenül kiült ez az érzés, mintha fogamat húznák. Bensőmben éreztem gyűlni az ismerős feszültséget, amit ezúttal próbáltam lecsitítani és nem engedni, hogy irányíthatatlanul kitörjön belőlem. Nehéz feladatnak bizonyult, mintha a maradék energiámat is elszívná.
– Van erre jó válasz? Ha azt mondom, hogy nem ő küldött, akkor megúszom? Ha azt mondom, hogy igen, akkor pedig lepuffantasz? – rágódtam költőien a feltett kérdésén, elvezetve a tekintetemet a fegyverről. Egyszerűbb volt mellébeszélni, mint letagadni Wandát. Az nem ment volna. Cseppet sem tetszett a rá vonatkozó kérdése. Nem akartam Wandát semmiféle bajba belekeverni. Előbb bevállalom az ólommérgezést. – Mellesleg a magam ura vagyok, ha ez bármit is számít – bizonyítás jeleként, remegő kézzel a hoodiem hasamnál lévő zsebébe csúsztattam mobilomat, majd felemeltem kezeimet, hogy lássa „telefontalan” vagyok. Legalábbis a jobb kezemet, bal karom továbbra is korlátozott volt mozgás ügyében. A béke nevében, azért igyekeztem azt is felemelni, még úgy is, hogy fájdalommal járt. A mozzanat közben utasítottam mobilomat, hogy tíz perc múlva mindenképpen küldje el az előre megírt üzenetemet Wandának. Azt is hozzátoldva, hogy: semmiképpen se jöjjön ide. Ha esetleg megfordulna a fejében. Viszont jobb lett volna, hogyha távol tartja magát ettől az idegentől.
– Amúgy, ha legközelebb így fenyegetsz valakit, akkor szerintem ne add a szájába a jó választ – finoman nekidöntöttem a hátamat a mögöttem magasló széfszekrényeknek. Nem menőzés szándékával, sokkal inkább a kimerültség miatt. – És óvatosabb is lennék – mutattam fel a sarokban lévő kamerára, ami pont a mi irányunkba nézett. Noha nem rögzítette éppen a felvételt, de ezt ő nem tudhatta, hogy megbuheráltam korábban. Jobb, ha nem tudja miért is vagyok itt.
– Nem tudom, hogy megy ez a te idődben. De 2025-ben szerinted a biztonságiak neked, többszörös időbeli rendsértéssel rendelkező, fegyveres nagyfiúnak hinnének vagy nekem ártatlan, kétségbeesett, törékeny egyetemistának, akinél még pisztoly sincs? – ex-egyetemista, viszont ez részletkérdés volt perpillanat. Az ártatlan és törékeny részt bármikor lehoztam volna. – És kötve hiszem, hogy játékpisztoly lenne az, amit szorongatsz. Tuti, hogy igazoltatnának és az is simán megtörténhet, hogy elvinnének kihallgatni. Lényeg, hogy fárasztó, nagy hacacáré lenne belőle, kinek van erre ideje? Szóval, tényleg nem undokoskodásból… De mi lenne, ha te is eltennéd? – gesztikuláltam a pisztoly felé, a fegyverre magára nem voltam hajlandó ránézni. Így is úgy éreztem magamat, mint aki mindjárt dob egy hátast, nem hiába kerestem támaszt a szekrényben. – Komolyan jobb lenne. Mielőtt esetleg beparázok. Annak nem szokott jó vége lenni és a végén azt hinnéd, hogy haragszom – lehet, hogy az utóbbiban lenne ráció. Viszont, ha a korábbi precedenst veszem alapul, akkor fogalmam sincs pontosan mi lenne a következmény. És most nincs itt a Papám, hogy felkanalazzon a földről.
– Különben sem jelentek a világnak fenyegetést, tudtommal – benne éltem, minek is akarnék ártani neki. – Vagy a jövőben fenyegetést jelentenek azok, akik telefont mernek fogni a kezükben? – kérdeztem rá óvatosan, megállva, hogy visszavegyem a kezembe a készüléket.
– És… kik miatt is jöttél pontosan? A Sötét Nagyurat te megállítani szeretnéd vagy segíteni akarsz neki? – dobtam be kérdéseimet. Hátha az utóbbi neve kellően elárulja, hogy azért nem vagyok teljesen vakon a témában. Tényleg szerettem volna tisztázni a dolgokat. Noha, ezzel a fegyveres drámával elillant minden bizalmam. Folyton így járok. De honnét kellett volna tudnom, hogy már mutáns társamban sem bízhatok? Miből is gondoltam, hogy ezúttal másképpen lesz?
És… mi bajod van Wandával?!

   
- El.
Múltkor is véletlenül csatlakozott rá a mátrixra, mert megijedt. Most azután rémisztettem meg, hogy működtette a szerkezetet, de lehet, hogy megint nem szándékosan. Mindazonáltal van rá esély, hogy hallgatott rám, gyakorolt és fejlődött. Majd kiderül.
Nem várom, hogy minden részletet megosszon. Rábízom és pont annyira nyitott, mint én. Széfekben titkos és mások elől elrejteni való dolgokat őriznek az emberek. Ilyesmiről pedig nem beszélnek csak úgy.
A hirtelen jött fenyegetést komolyan veszem. Ahonnan én jövök, ott nagyon észnél kellett lenni. Most sem tudhatom, kit akarna idehívni? Furcsállom is ezt a nagy erőbemutatót, hogy ő most nem enged meg nekem valamit. Az előző találkozáskor önbizalomhiánnyal küszködött. Várom, hogy végrehajtsa, amit mondtam, utána már könnyebb lesz.
- Nem szeretem a mellébeszélést. És a fenyegetést se.
Látom, hogy telement a gatyája. Nem sokszor szembesülhetett még fegyverrel. Én se szívesen fogom rá, de hát ilyen volt a fogadtatás. Figyelem a kezét, mikor az övtáskájához nyúl. Ha onnan előránt valami veszélyeset, akkor tényleg lövök. Nem rá, de lövök. Szerencsére erre nem kerül sor, hanem a telefon tűnik el a cipzár mögött. A pisztolyt azonnal leeresztem.
- Megijedtél, értem. De nem jó módszer, hogy azonnal vádaskodsz és olyannal próbálkozol, amiben közelharci vagy távolsági módszerekkel nagyon hamar megállíthatnak.
Mintha magam ellen beszélnék és arra vezetném rá, hogy inkább ejtett volna át. Nem gondolom őt komoly fenyegetésnek. A tanácsom inkább azt szolgálja, hogy ne kerüljön olyan helyzetbe, amiben a másik nálam udvariatlanabb.
A kamerával nem foglalkozom. Az élet és a küldetés védelme fontosabb.
- Látsz egy-két darabot a kirakósból, de a teljes képet nem - mondom egyelőre csak tömören.
Remélem, nem lesz rosszul. Nem győzött meg azzal a közhelyes mondattal, amivel kezdett. Egyáltalán nincs jól.
- Dormammuról én is értesültem és amit lehet, megteszek ellene. Többek között azt, hogy ezeket megmutatom egy szakértőnek.
A zsákot vissza is zárom, aztán a széfet is.
- Találkoztam Wanda-val. Így derült ki, hogy barátok vagytok.
Fél szemem a vörös hajún van. Ha közben megint babrálna a telefonnal, még egyszer nem fogok rá fegyvert. Elmondtam a lényeget, innentől már butaság lenne ugyanazzal próbálkozni.
- Fejlődtél. Önbizalomban mindenképp - jegyzem meg elismerően. - Gondolkodtál azon is, amiről a parkban beszéltünk?
Nem jött újabb ügyfél, de még jöhet.
- Te is végeztél? Akkor kint folytathatjuk.

   

Apró, megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem. Legalább elhitte, hogy nem volt teljes egészében szándékos, amit leműveltem a kütyüivel. De az a pisztolyos túlkapása erős volt. Felélesztette bennem a vágyat, hogy húzzam fel a menekülős nyúlcipőt. Pech, hogy a maraton nem az én asztalom volt. Plusz a fegyvernek legkevésbé sem akartam hátat fordítani, neki pedig még kevésbé. A parkban durván elintézte a gyereket. A karom pedig már önmagában is túlreagálta a fegyver látványát, még csak azt kéne, hogy ki is ugrassza a helyéről. Aztán jogosan kérdezgethetném magamtól, hogy fogok-e még valaha hegedülni?
– Úgy hangzok, mint aki fenyegetőzik? – billentettem oldalra a fejemet. Haver, te szegezed rám azt a pokolból származó vackot! Éppen ellenkezőleg történik, olvass a jelekből! Mellébeszélés vádját viszont nem tudtam megvétózni.
– Köszi a tippet – mondtam olyan hangszínnel, mintha az ijedtségemet próbálnám megvétózni. Hangom remegése viszont elárult. Őszintén utáltam ezt az egész helyzetet. Mivel önvédelmi tudásom az ugatásban, avagy harapásban terjedt ki, más opcióm nem nagyon akadt. IRL totálisan fegyvertelennek számítottam, mármint ez nem volt teljesen igaz. De a sokkolóm a legjobb helyen volt éppen, a hátizsákom legmélyén. Sürgősen újra kell rendeznem az inventorymat a jövőben. Már ha megélem a holnapot.
A kritika ellenére szerencsére bevált a lyukat-beszélek-a-hasadba taktika. Kevésbé lelkesedtem a tényért, hogy valószínűleg szánalomból eresztette le a fegyvert. Viszont sokkal komfortosabbnak éreztem magamat azután, hogy már nem rám szegezett pisztollyal beszélt. Mindenesetre lelkileg igyekeztem felkészíteni magamat arra az eshetőségre, ha újra bejátszaná ezt a lépését. Jó lenne, ha legközelebb nem taglózna le ennyire a fegyver látványa, amennyiben ez lehetséges volt.
– Most te beszélsz mellé – hívtam fel a figyelmét erre az apróságra, ártatlan hanggal. – Mindegy, bírom a rejtvényeket – fűztem hozzá. Avass be a darabokba akkor!
– Szóval elsősorban nem a Sötét Nagyúr miatt jöttél? – kérdeztem rá, szavaiból következtetve erre. – És milyen segítséggel tud lenni a DeLoreanod ellene? És ez a szaki ért egyáltalán az ilyen cuccokhoz? Nem rosszból. De valami nagyon nem stimmelt az eszközzel. Nem tudom pontosan megmondani, hogy micsoda, viszont komoly baja van. Csak szólok, mielőtt a kütyü-Dokid esetleg valami hajmeresztőt tenne vele és téridős loopba kerülünk miattatok, netán kaput nyitok a multiverzumba vagy nem tudom – rengeteg sci-fit láttam, csomó teóriával és eshetőséggel. Thanos után pedig mindent is el tudtam képzelni. Az pedig nem csak az ő érdeke volt, hogy ne következzen be, hanem az enyém is. Fogalmam sincs, hogy miért jött és honnan. Netán igazat mond, avagy hazudik, mint a vízfolyás. De nem hiányzik senkinek sem, hogy szétbarmolja a mostani világot. És az összes időutazós cuccban az a konfliktus, hogy aki visszajön az elront valamit.
– Aha. És ezért lett volna baj, ha esetleg ő küldött? – csúsztattam zsebre kezeimet. Feszülten vártam, hogy mit fog nyilatkozni Wandáról. Nos, azt már sejtettem a korábban elhintett dolgokból, hogy valahonnét ismerik egymást. De miért csevegtek volna rólam? Sehogy se állt össze a kép. Nem is voltam biztos abban, hogy tudni akarom. Csak felejtse el Wandát, semmi köze nincs hozzá.
– Köszi? – homlokomat ráncolva igyekeztem túllendülni a váratlanul érkezett dicséret felett. – Igyekszem – fejlődni legalábbis. Az önbizalomépítést hagyjuk. Glitchnek benne volt az alapbeállításában, Romy rendszerhibaként való felmerülését kéne kiiktatnom magamból valahogy. Ami pedig a parkot illeti… – Attól függ, hogy mire gondolsz pontosan. Sok víz lefolyt azóta a Dunán – éltem nagymamám bölcseletével. Akadt, mely többször megfordult a fejemben. A mutáns lét ismerete nélkül pedig valószínűleg nem beszélgetnénk most itt egymással.
– Ja, már éppen távozni készültem, amikor elkapott a cuccod – húztam ki zsebemből jobb kezemet, hogy a gondosan bebugyolált holmija felé mutathassak jelzés értékűen. Áthárítva a sérült, nem jelenbéli kütyüjére az egész szitut. – Mármint ezt az adhoc párcsevejt szeretnéd folytatni vagy műsorosan, nézők előtt akarsz lepuffantani? – tettem fel a költői kérdést, miközben eltávolodtam a széfszekrényektől, hogy lecsekkolhassam meg tudok-e állni két lábamon. A sötét humorral próbáltam túllendülni korábbi pánikomon és a tényen, hogy nem lesz egyszerű lekoppintanom.
Örültem, hogy lábaim összekaparták magukat annyira, hogy megtartsanak. Jobbommal megkapaszkodtam táskám pántjában, majd inkább elindultam az ajtó irányába. Határozottan kivágyódtam innét. Idebent úgy éreztem magamat, mint akit bevágtak volna egy dutyiba. Odakint jóval nagyobb volt a tér, könnyebb volt megfutamodni, ha szükség úgy hozta.
– Nos, nem mindenki rendelkezik időnyerővel – utaltam masinájára menet közben. – Tíz percem van. Utána sietnem kell a buszra – indultam meg az élen kifelé. Nem lelkesedtem, hogy a hátamban van. De így én szabhattam meg merre megyünk és a legzsúfoltabb utcát készültem bevenni. Ráadásul, mivel hátul nincs szemem, így attól sem parázok be, ha előkapja a lőfegyvert.
– El kell érnem, mert melóba sietek – magyaráztam. Nos, az igaz volt, hogy buszra sietek és „meló” ürüggyel. A tíz perces időlimit viszont csak neki szólt.

   
Persze, most már nem fenyegetőzik. Elég ócska érv. Dumálni tud, de inkább a mennyiségre fókuszál, mint az igazán meggyőző érvekre. Ha az én világomban látnám bevetésen és ott eresztene el egy ilyet, hogy ő nem engedheti, aztán már telefonozna is, akkor el is sült volna a fegyver. De ez nem az a világ, hálistennek és azon vagyok, hogy ne is legyen olyan.
- Nem vicceltem. Ennél sokkal durvábban is reagálnak emberek és akkor vagy rájössz, hogy a szócsata helyett jobb lesz futni vagy ha van értékesebb kártyád, akkor kijátszod azt.
Ha ura lenne a képességének, akkor kéz se kellett volna a telefonhoz. Fejben utasítást adna, hogy mit csináljon a készülék és még csak meg se említené nekem. Sok lehetőség van ebben a lányban és ha élne velük, akkor a magabiztossága mögött tartalom is lenne. Az pedig fontos, itt is. New York híreit olvasva nem árt, ha meg tudja védeni magát.
- Nem, de örülök, hogy itt vagyok. Úgy hírlik, elég komoly a dolog és mindenkire szükség van.
Mint például az ilyen hozzáértőkhöz is. Amiket elmond, azokból kiderül, hogy egész alaposan belekukkantott a szerkezetbe. Ha Strange arra utalt a Szent Idővonal védelmezőivel, hogy valakik kontroll alatt akarják tartani az időutazók tevékenységét és érdekli Fitzroy időgépe is, akkor ez a lány neki is segíthet. A szándékai viszont kétségesek. Emlegeti itt a Sötét Nagyurat és azt is, hogy saját akaratából cselekszik. Mondani sok mindent lehet.
- Az energialövések általában nem tesznek jót a gépeknek. A vezérlése valamennyire működik, de a váz több helyen megsérült és ahogy elnézem, itteni technológiával nem lesz egyszerű helyrehozni. Téged idézve a "Mágiaügyi Minisztérium" illetékeseit érdekli. Ismersz közülük mást is a Skarlát Boszorkányon kívül?
Strange ismeretei sokrétűek és a tanítványok között is lehet, aki igazi kocka. Attól, hogy varázslók, még érthetnek sok egyéb dologhoz is. A vörös biztosan a hasznukra tudna lenni a képességeivel. Csak ne pánikoljon és legfőképp ne játsszon trójai falót. Olyat én nem viszek be a Szentélybe.
- Tett már néhány dolgot, aminek elég rossz vége lett.
Ezért nehéz bízni a lányban. A barátnője túl nagy hatalmú és nincs mindig tudatában annak, hogy mekkora károkat okoz. Nem cél elásni a barátai előtt. Dormammu ellen szükség van rá. Wong az érzelmi befolyásolást említette. Én ezt nem tartom hosszútávú megoldásnak, a nő barátainak megismerését viszont igen.
- A találkozásunk nem volt túl jó élmény neki. Nem említett? Bishop vagyok.
Múltkor kihagytuk a bemutatkozást. Ha lenne egy dolog, ami megragadta a lányt, legutóbb, mondaná. Figyelem az arcát és legfőképpen a szemeit. Lehet, hogy megrendült bennem a bizalma és még nem tette túl magát azon, hogy fegyvert szegeztem rá.
- Ezek csak úgy elkapnak? Meg kell tanulnod védekezni ez ellen. Bajod eshet, ha olyan gépre csatlakozol, ami valamilyen módon vissza tud vágni.
Vagy olyan valakire, aki részben gép és észleli a behatolást. Már manapság is élnek ilyenek.
- Még egyszer elmondom, nem szeretem a fenyegetést. Te rögtön támadtál azzal, hogy a világra veszélyt jelentőnek tituláltál és ismeretlen tevékenységbe kezdtél a telefonon. Ezen túl vagyunk. Te a telefont tetted el, én a pisztolyt.
Értenie kell a tettem okát. Csak akkor fog bennem megbízni.
- Ha valótlant állítottál és mégis sokkal jobban megy a képesség használata, akkor lehet, hogy már leadtál egy jelzést és úton van ide valaki. Már nem bánom. Elmondtam, hogy nekem tiszta a lelkiismeretem. Remélem, neked is az. Anélkül kínszenvedés az élet.
Én állítottam valótlant. A világgal kapcsolatos szándékaim tényleg tiszták, de a lelkiismeretemben vannak sötét foltok. Nem mindig követtem helyes utat. Hoztam rossz döntéseket. Ismerem a bűntudatot, a zavartságot, de megküzdök ezekkel. Az élet kegye, hogy a legrosszabb döntésem következményét némiképp tudtam korrigálni, ez is segít. Amiből pedig tanul az ember, azt másnak is meg tudja tanítani.
- Ezzel nem lennél kisegítve. Én se vagyok.
Tíz perc, értem. Akár valós, hogy siet, akár nem, tolerálom. Eszembe nem jut pont arra a buszra felszállni és pont arra menni teljesen véletlenül, amerre ő. Azt fura alakok teszik. Nekem nincs okom követni. Amíg nem érünk nagy tömegbe, addig tudunk beszélni bármiről.
- Emlékszel a legkésőbbi időpontra, amit láttál? Aznap léptem be ebbe az időbe. A szerkezet tulajdonosát üldöztük két társammal. Fitzroy kimerítette a minden hájjal megkent bűnöző fogalmát. De már nem jelent veszélyt senkire. Én viszont itt ragadtam, de nem bánom, mert tehetek valamit ezért a világért és főleg azért, hogy ne legyen majd olyan...
Ellenben újabb veszélyek tűntek fel a színen és változott a fókuszom. A lényeg, hogy van. Van miért felkelnem és kitartanom. Shard a legfontosabb személy az életemben, de célra is szükségem van.
- Amire utaltam a múltkori beszélgetésünkből, az a tehetséged továbbfejlesztése lenne. Barátkoztál a gondolattal? Van segítséged?
Wanda-nak vannak mutáns barátai és ez a lány is közéjük tartozik. Nem kizárt, hogy ismer néhányat a társaságból, legyenek ők bárkik. Fontos, hogy fejlődjön, de az se mindegy, hogy bemesélnek-e neki valamilyen ostoba és gyűlöletre alapuló eszmét, amit sok mutáns követ a számkivetettség miatt.
Közlekedés közben figyelek a cuccomra és a közvetlenül környezetünkre is. Zsebesek, őrültek, bárki, akit meg kell állítani. Ezeket észre kell vennem. Sosem lehetek nyugodt, mindenhol ott lehetnek.

   

Vegyes érzésekkel fogadtam az újabb megjegyzést arra, hogyan kellett volna cselekednem a szituban. Elmerengtem a gondolaton, hogy vajon ő miként hozta volna le a helyemben, miután a teljes elméjét összekutyulja egy különös technológia. A világ legkönnyebb dolga a saját mobilomra felkapcsolódni és ez mégsem ment rögtön utána. Olyan zűrzavar uralkodott a fejemben, hogy már azt csodáltam egy értelmes szöveget meg tudtam fogalmazni!
Miután nem tudtam jó szót szólni, így inkább nem mondtam semmit. A végén tényleg komolyan vesz és lepuffant. A Game Over pedig még túlontúl korai lenne. Meg aztán komolyan reméltem, hogy elhint nekem dolgokat a múltjával, vagyis jövőjével, huh… szóval a dolgaival kapcsolatban. Nem ártott a tájékozottság és ilyen jövőből visszautazós factekről még a hírportálok sem írnak.
– Igen, erről én is hallottam. Nem verik nagy dobra, mert kerülik a pánikkeltést. De tudom, hogy toborozzák az önkénteseket ellene – amennyire nem volt jelentkezési szándékom Romyként, Glitchként legalább annyira szerettem volna részt venni az egészben. Nem örülnék, ha egy külső entitás leigázná a Földet. Azelőtt tuti nem, hogy elintézhettem volna, amit akarok.
– Lehet, hogy szuperál a display funkciója, de a vezérlése eléggé wonky. Igaz, nem láttam belőle sokat, mert a kütyü memóriatárja elég erőszakos volt, de jobb, ha vigyáztok vele – próbáltam szavakba önteni a zavaros érzéseket, amit korábban leolvastam a gépről. Azért cserébe, mert nem puffantott le, míg megtehette. Ezzel kiegyenlítettem az adósságot. – A-a, engem is elkerült a Roxforti meghívó tizenegyévesen. De inkább kvibli vagyok, mintsem mugli, ami azt jelenti, hogy személyesen nem ismerek mást, viszont hallottam róluk – ingattam meg a fejemet. Mellesleg inkább Wandát, mintsem a Skarlát Boszorkányt ismertem. Utóbbihoz egyszer volt szerencsém, para volt, de hívhatták ahogy akarták mások, a legendary witch is Wanda volt. Csak… mérgesen. Nagyon mérgesen. – Főleg arról a varázslóról, aki annakidején tolt egy Gandalfot a szóban forgó veszedelem ellen – elég nagy alaknak számított a bűvészkörökben, szóval feltételeztem megnevezés nélkül is érteni fogja kire utalok éppen.
– A Westviewra gondolsz? – kérdeztem rá. Éreztem, ahogy testemet újfent elönti a feszültség. Vennem kellett néhány mélyebb levegőt, hogy higgadtan álljak hozzá ehhez a témához. – Mert akkor ejtsük ezt a témát! – tettem hozzá szűkszavúan. Egyrészt nem a mi dolgunk volt, másrészt pedig úgysem egyezett volna meg a véleményünk. Wanda őszintén megbánta a tetteit, már csak nyugodt életet akart élni. És amiken keresztül kellett mennie, abszolút meg tudtam érteni, hogy vágyott már a békére.
Nem eresztett a gondolat, hogy az előttem álló megnyilvánulásai arra engednek következtetni, hogy rosszat akart Wandának.
– Nem. Nem említett. Csináltál vele valamit? – vonakodva mértem végig. Szóval Bishop. Lehetett ez tényleges név vagy akár egy álnév is. Nem tudtam miként megy ez a jövőben. Csak azt tudtam, hogy a jelenben annyira nem biztonságos kiadni valós kilétedet. Főleg akkor nem, ha a maffia üldöz. – Én Glitch vagyok – mutatkoztam be művésznevemen. Bár már sokkal közelebb kezdtem érezni magamhoz, mint „valós” identitásomat.
– Igen, megesik. Főleg ismeretlen technológia esetén – ha már kiteregettem ezt a gyöngeségemet, félig azért újfent rákentem a kütyüire a hibát. Habár nem kellett feltétlenül csúcsmodernnek lennie ehhez a cuccnak, enélkül is megesett a probléma. Nem is örültem annak, mikor a gépek kaptak el és rántottak magukba. Mostanában többször fordult elő, mint azt szeretném. Wanda már segített is rátapintani mi miatt lehetett, de a hibát nem volt könnyű kizárnom. – Mutáns vagyok, a gépekkel ellentétben sajnos hajlamos a hibára – fűztem hozzá. Huh, először hivatkoztam magamra így. Mutáns. Kicsit fura, de jó érzés volt. Legalább ebben különlegesnek érezhettem magamat egy prosztó embernél.
– Oké, oké, ez csak egy ártatlan kérdés volt! – nem, nem az volt, csak szerettem volna tisztázni, hogy mi a szándéka. Mert mondjon akármit, túlkapás volt, hogy rám fogta azt az ördögi masinát. És lelkiismeret, hagyjuk már… senki sem szent! Aki az állítja, hogy igen, az hazudik. – Képzeld magadat kicsit az én cipőmbe. Összeakad a bajuszod egy vadidegen technológiával, miközben tudod, hogy veszélyben van a Föld. Nem tudom mi a trend a jövőben, de napjainkban nem mindenki felel, ha kérdezik. Ahogy te arra gondoltál, hogy engem Wanda küldött, én okkal gondoltam arra, hogy te a Sötét Nagyúr bábja vagy. És szerinted, ha annyira csúcson lennék járatva, akkor a mobilomon pötyögtem volna az üzenetet az orrod előtt? – Miután visszaállt a rend a fejemben, igen, megtettem! Beidőzítettem az üzit, még nem küldtem el, bármikor visszavonhattam a visszaszámlálást. Abban az értelemben nyugodt volt a lelkiismeretem, hogy tudtam, ha itt és most mégis utolérne a Game Over, akkor legalább leadhattam ebből a jövőből jött különös szerzetről a forró drótot.
– Nem? Pedig a gép alapján elég sok időt nyertél – igyekeztem kinyitni az elmémet ezzel az időutazós témával kapcsolatban. Az űrlények, Thanos, mutáns lét, varázslók és a multiverzum után, már nem volt nagy kihívás.
Értetlenül fogadtam be az elhintett információmorzsákat. Nem azért, mert nem értettem őket. Hanem azért, mert tök sok mindent kiteregetett nekem. Azért nem vettem készpénznek, amit mondott. Bár a számbeli megerősítések adtak igazságalapot neki.
– 2123 – feleltem meg a kérdést pedáns diákként, amint eltűnődtem a számok halmazán, melyet korábban láttam. Ez az adat nem veszett el. Csak a végén lett olyannyira zavaros az egész, hogy már nem voltam biztos abban mit is látok.
– Emlékszem – jelentettem ki hirtelen. – Fitzroy nevére. Benne volt a gépben. Ő is időutazott – komoran meredtem magam elé. – Most hol van? Miatta jöttél ide? Mit akart csinálni a múltban? – érzékelve a súlyos témát úgy döntöttem elkerülöm az emberekkel teli utat. Helyette a közeli parkot vettem célba, ahol jóval kevesebben voltak, de azért akadtak emberek. Ha így folytatja a bőséges infóátadást, akkor hajlandó voltam bemerészkedni oda, annak ellenére, hogy kevéssé biztonságos rám nézve a helyszín.
– Ezt korábban is mondtad – emlékszem, a fejembe égett a szófordulat. – Mit akarsz megakadályozni, hogy mivé ne változzon ez a világ? – néztem felé komoly ábrázattal. Jobban kéne ettől tartanunk, mint a Sötét Nagyúrtól, vagy mi?
– Próbálkozom – nagyon is. – Vannak kitűzött céljaim, figyelek. Igyekszem adaptálni, amiket mondtál a parkban – adtam szűkszavú választ a képességemet illetően. – De, mint láthattad, sokat kell még gyakorolnom – ez igaz volt. – Még elég kis szinten járok – ez azért nem így van, de fogjuk most rá. – És igen, van segítségem – embereimre akadtam, mármint más mutánsokra, akiknek a képességes sztorijából egész sokat leszűrtem már. Wanda pedig tök hasznos tanácsokkal szolgált nekem. De inkább nem említettem meg, hogy ki támogat benne leginkább. A végén újra fegyvert ragad. Én pedig további infókra szomjaztam ezzel az időutazós kálváriával, ha már itt volt az orrom előtt.
– Hogyha megjavítják azt a kütyüt, nem is akarsz visszamenni a te idődbe? – tereltem el a témát magamról.

   
Múltkor is ellenkezett, mikor mondtam neki pár tanácsot. Lehet ő olyan típus is, aki nem mondja a szemembe, hogy igazam van, de otthon nyugalmában átgondolja és végül egy-két dolgot megfogad abból, amit hallott. Akkor már megérte beszélni vele.
- Mit értesz az alatt, hogy a memóriatár erőszakos volt?
Hasznos infókat mond. Ezzel nem Dormammu, hanem valami más ügy fog előrejutni, de erről én se tudok sokat. Nem is fogom kikotyogni. Annyi elég lehet, hogy az időutazás érdekli a Legfőbb Varázslót. Erre akár magától is rájöhetett, nem mondtam vele újat.
Wongék vívtak pár csatát nyilvános helyszínen. Elhiszem, hogy hallott már róluk és Maximoff is mesélhetett neki. Hogy mit, az más kérdés, de sem cáfolni, sem megerősíteni nem az én tisztem.
- Te kérdezted, miért baj. De rendben, ez most nem olyan fontos.
Westview nudli ahhoz képest, amit az univerzumok közötti megszállott utazása alatt véghez vitt. Van egy olyan érzésem, hogy ezzel nem dicsekszik. De én se játszom ki elsőre minden kártyát. Ez a lány hisz Wanda-nak, látszik rajta. Elég naiv, már múltkor is megállapítottam. A nőt lehet sajnálni is a lelki zavarai és a traumái miatt, de a sajnálat nem előzi meg a további bajokat. El kell dönteni, hogy melyik számít többet és én eldöntöttem, de erre itt most nincs igény.
- Beszéltem vele és olvasott a gondolataimban is.
Én is végigmérem. Nyilván a barátnőjének fog hinni. Bárhogy is mondja majd el Maximoff - mert egyszer elmondja -, én is elmondom, ami történt. Úgyis kiderülne. Ez a jelen.
- Elmondtam neki, amit tudok róla a történelemből. Többek között azt, hogy amit eddig tett, az semmi. Világkatasztrófáról beszéltünk. A fejemben járt, látta is a posztapokaliptikus kort. Abban nem értettünk egyet, hogy ő felelős a katasztrófáért. Ez még vizsgálat alatt van.
Benne van a hajlam, hogy ne fogadja el a valóságot és képes rá, hogy át is alakítsa. Az indíték a kérdés és az, hogy meg fog-e történni vagy itt már máshogy alakultak a dolgok. Bízom abban, hogy Wong és Strange rá fognak jönni, de attól tartok, a válaszuk nem lesz olyan egyértelmű, mint amilyen egyértelmű nekem, hogy a baj elkerülésének egyetlen módja van.
Hallottam már furcsább bejegyzett nevet is. De ha nem az, nekem akkor is megfelel. Nem állunk még olyan bizalmi kapcsolatban, hogy el merje mondani a teljes nevét. Értem én. Hozzá türelem kell.
- A gépek is hibáznak. Ne becsüld le magad!
Ha ezzel nem csak nálam akart bevágódni, hanem érti és elfogadja, hogy mi ő, az nagy örömmel tölt el. Részem van abban, hogy ez így legyen. Egyébként sem közömbös a sorsa, mióta találkoztunk. Még egy mosolyt is megérdemel az eddigi szigorú arckifejezés mellé.
- Sokféle ember és egyéb lény létezik, sokféle gondolkodással és viselkedéssel. Nem az a lényeg, hogy tévedtél, hanem az, hogy ne ismételd meg!
A hibák arra kellenek, hogy tanuljunk belőlük. Én is elkövettem többet. Sokat. És tudom, elfogadtam, mégpedig azért, hogy az utam ezután egyenes legyen és ne kanyarodjon rossz irányba. Nem igazán nézem ki Glitch-ből, hogy a pötyögés egy mesteri terv része volt és el akarta velem hitetni, hogy csak így megy a géphasználat, de nem tudhatok mindig mindent. Az óvatosság kifizetődő. Ijesztő lehet, bizalomromboló, de szükség van rá.
Bólintok az évszámra. Jól emlékezett. Intelligens és a memóriája pontos. Új infó, hogy a tulajdonos nevét is ki lehet olvasni a gépből. Ezt megjegyeztem. Én csak a számokat láttam pörögni.
- Nem derült ki, hogy mi volt az itt tartózkodásának a célja. Őt ismerve pusztítás és zavarkeltés lehetett.
És az apja birodalmának az átvétele. A Pokoltűz Klubnak a jelenlegi világban is van egy változata. Gyakorlatilag több száz évre visszanyúlik. Erről viszont biztosan nem mondok semmit. Egy száz év múlva élő maffiózó nem is annyira érdekes jelenleg. Maximum a Shaw családnak, velük viszont jobb nem ujjat húzni. Simán átvészelték a világégést is frakkban és aranyfürdőben.
- Tudtommal már nem él.
Nagyon remélem. A képessége okozott már néhány meglepetést, de szétlőve, lyukas tüdővel és leginkább fej nélkül kevés esélye van, hogy visszatért az élők sorába. Mikor a testet bedobtam a kukásautóba, hogy szépen darálja le, akkor nagyon is halott volt.
Örülök, hogy a park felé vesszük az irányt. Így beszélhetünk mélyebben is. Újabb mosolyt eresztek meg, amiért Glitch ismét bizonyítja kiváló emlékezőtehetségét, habár ez talán érzelmileg ragadhatta meg.
- Kiirtják a legtöbb olyat, mint mi. Világszerte. Szétlőtt városok, lebombázott területek, koncentrációs táborok a megmaradtaknak. Akik többnyire átlagos erejűek, mivel a komolyabb képességűeket mind likvidálták.
Mindezt teljes komolysággal, de rezignáltan mondom el. Tények, amik nekem már egyáltalán nem megrendítőek. Ebbe születtem, ebben éltem és amikor javult a helyzet, akkor is csak az újjáépítés korszakában jártunk. Ez a kor, amibe csöppentem, sokkal nyugodtabb és élettelibb. Népesebb a világ.
- Ehhez az vezetett, hogy a mutánsok először elvesztették az erejüket és nagyon sokáig nem születtek újak sem. Tíz év elteltével világra jött egy olyan mutáns csecsemő, akinek a születése világméretű csapással járt. Több millióan meghaltak és ez fordította ellenünk a kormányokat.
Maximoff szerepe az egészben persze az, hogy miatta lett erővesztett a fajunk. Nem ezt akarom kiemelni. Ez azért volt fontos, mert az első mozzanatnak számított, viszont ha a nagy képet nézzük, akkor Hope Summers születése volt az eredő. Nevet pláne nem említek, mert ha neadjisten Glitch valamelyik haverja egyszer képes lesz az időutazásra, eszébe juthat idehozni egy ilyen mutáns nagyágyút, hogy az emberek leigázására használja. Tartok attól, hogy tényleg ilyen arcok közé keveredett.
- Ennek nagyon örülök. Hidd el, sokkal kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb leszel, ha nem az erő ural téged, hanem te azt. Most félig passzívan működik. Kapcsolódik, ha kell, ha nem. De már haladsz afelé, hogy képes legyél te eldönteni, mikor maradjon passzív és mikor aktiválódjon.
Hasznos az is, ha figyeli a környező gépeket, de meg kell tanulnia egészséges szintre redukálni a jelzéseiket. Ahogy a telepaták eleinte azt érzik, hogy sok száz hang beszél a fejükben, majd később megtanulják ezeket kizárni. A lány képessége kemény dió. Eltolhatja őt az őrület felé is, azt pedig nem kéne hagyni.
Veszek egy nagy levegőt, mielőtt tovább kérdezek. Glitch-et el lehet vinni nagyon-nagyon rossz irányba is, mert befolyásolható. Ha arra gondolok, hogy ismereteim szerint Maximoff testvére kikkel állt kapcsolatban, az nem sok jót sejtet.
- Magánügy, hogy mik a céljaid és hogy ki tanít. Engem annyi érdekel, hogy tudatában vagy-e, hogy azok valóban a saját céljaid vagy mások próbálják a sajátjukat rád erőltetni.
Itt nincs katonai kiképzés, ami során leordítják a fejét, ha nem követi határozottan a parancsokat és nem teszi magáévá a célokat. Van választása. Annyit akarok elérni, hogy ezt értse és ennek megfelelően cselekedjen.
- Ha szeretnél néhány tanácsot vagy akarsz gyakorolni, kereshetsz engem is.
Ez egy teszt is, hogy túltette-e magát azon, hogy fegyvert fogtam rá. Sharddal együtt tanultuk ki a képességünket. Már megszöktünk a táborból és csavargóként éltünk, mikor előjött. Egy segítségünk volt, de az inkább ne lett volna. Aztán a nagymamánk, ő nagyon értékes dolgokat tudott mondani. Az élet nagy igazságait ismerte és el is tudta azokat magyarázni egy tinédzser számára is érthető módon.
Ebben a parkban mindig történik valami. Most tornászok gyakorolnak éppen. Nagyon ügyesek, fiatalok, lelkesek. Elismeréssel nézek rájuk, de nem időzöm sokat a figyelésükkel. Szemmel kell tartani az utat, a környéket. Veszélyekkel teli világban nőttem fel. Nem tudok végigmenni egy békés parkon anélkül, hogy tolvajokat, orgyilkosokat, vandálokat keresnék minden bokor mögött. Az én világomban nem kellett keresni, megtaláltak. Néha érzem, hogy mennyire abszurd ez. Testileg itt ragadtam, lélekben viszont még a jövőben járok. Ezt csak fókusszal és Shard segítségével tudom elviselni. A varázslók is igyekeznek, ők is nagyon rendesek, de a legszemélyesebb dolgokat a húgommal beszélem meg.
- Én készen állok rá, hogy itt éljem az életem, ha ez szükséges. Amikor beléptem a portálba, csak ideútra számítottam. Vállaltam az önkéntes száműzetés lehetőségét egy ilyen komoly rosszfiú lefülelése érdekében. De még kevés információm van, hogy választ tudjak adni.
Az én időmben a bajok bekövetkezte után mentettem a menthetőt. Itt a bajok megelőzésében tudok részt venni. De ez nem csak tőlem függ. Wong és Strange szavára adok. Ha ők azt mondják, hogy jobb nem bolygatni a szerkezetet vagy más oka van, hogy nem kellene visszamennem a jövőbe, akkor a dilemma megoldódott. Hiányoznak a barátaim és ott is lenne sok feladat, de itt még több van. És ami a lényeg, Shard itt van velem. Ha kell dönteni, együtt fogjuk meghozni a döntést. Erről viszont nem teszek említést, mert Glitch-nek és rajta keresztül Maximoffnak vagy a többi mutánsnak nem kell tudnia róla. Nehéz lesz ez így. Nyilván beszámol egy ilyen találkozásról a barátainak és az nem biztos, hogy előnyös nekem. Egyelőre vállalom a kockázatot, de személyes infóból nem adok sokat.
- Ha lehet kérdezni... - vezetem be tőlem szokatlan finomsággal - Hogyan ismerkedtél meg Maximoffal? Úgy kerültél szóba, hogy mikor beszéltünk a világom eseményeiről, eszembe jutott, hogy "a lány a parkból" hogyan viselné, ha elveszítené a képességeit, ahogy az én világom legtöbb mutánsa. A barátnőd simán kiolvasta a fejemből és közölte, hogy ismer téged és a barátai közé tartozol. Nagy az ereje.
Az utolsó mondatot nem igazán elismerően, inkább tényszerűen mondom. A nagy erejű barátokkal néha nem árt vigyázni.

   

Váratlanul ért a kérdés az erőszakos memóriatár tekintetében. Ha könnyedén meg tudnám fogalmazni, amiket néha érzek a gépekről, akkor nem alkalmaznék ilyen jelzőket!
– Hát… – aszta, frappáns kezdés! – Laikusként olyasmit, hogy bár érzékeltem, hogy összetettebb rendszerről van szó, mint amit látok belőle. Viszont a memóriatárból nehezen tudtam „átjárni” más részekre. Ez nem feltétlenül a gép hibája – hanem gyaníthatóan az én tapasztalatlanságomé. – Persze az is lehet, hogy a meghibásodott rész játszott közre ebben. Nos, ez ilyesformában segített bármit is? – kérdeztem rá. – Rá se ránts, ha nem! Még néha nekem is bonyolult miképpen történnek a dolgok. Ennél jobban viszont, ha akarnám se tudnám szavakba önteni. Mindig olyan vegyes érzelmeim támadnak, mikor le kell írnom valakinek a talentemből származó intuíciókat, mintha kínaiul próbálnék társalogni.
Egy pillanat erejéig eltűnődtem azon, hogy esetleg amiatt akarta tudni ezeket, mert a Sötét Nagyúr ellen is ezt a kütyüt akarják bejátszani. Mondván hasonló lesz a hatása, mint korábban. Már a time loop-os hasonló micsodához. De egyelőre inkább megőriztem magamban azt a véleményemet, hogy másodjára simán előfordulhat: instant fail lesz, mert immunissá vált erre. Csak lehet, hogy tévútra visz a megérzésem és nem akartam beégni.
Úgy tettem, mint aki meg sem hallotta a megjegyzést Wanda dolgait illetően. Még ha én is kérdeztem, egész hamar felismertem, hogy mikor van az a pillanat, amikor hátrálnom kell. Nos, most volt az a pillanat.
– Tessék? – gördült le a kérdés hitetlenül a számról. Összezavart azzal, amit Wandáról összehordott. Nehezen tudtam elhinni, hogy igaz legyen. – Azt akarod mondani, hogy megvádoltad olyasmiért, amit valószínűleg el sem követett? – tettem fel lassan a kérdést. És még Bishop tartott nekem kiselőadást a vádaskodásról! Ha ezek után Wanda rossz oldalát láthatta csak, akkor nem vagyok meglepődve. Én is harapnék, ha ilyet állítanának rólam! – Nem mindent kell elhinni, amit a történelemkönyvekben írnak. Mindig a győztesek képére alakítják. Lehet, hogy hibásak a forrásaid – mutattam rá erre a tényre, diplomatikusan kitérve a véleménynyilvánítás alól. – A kritikus gondolkodást a jövőben nem szorgalmazzák? – nálunk orrba-szájba tolták az egyetemen.
Nem igazán értettem mi célja volt azzal, hogy ezt megosztotta velem. Ha Wanda ellen akart hergelni, csalódnia kell, mert az nem fog összejönni. Hű, elkötelezett BFF voltam, posztapokalipszis ide, posztapokalipszis oda. Különben is, azzal, hogy ő itt sétafikált ebben a korban meglehet, hogy rég átírta a téridőt, ha a sci-fi filmekből indulok ki.
– A gépek is csak az ember miatt hibáznak – mutattam rá a kegyetlen valóságra. Lássuk be, ezek a gépek jól működnének, ha nem emberek irányítanák őket. Lehet, hogy tényleg okkal lett az a képességem, ami. Itt volt az ideje annak, hogy valaki megértse őket. – De azért igyekszem! – nem alábecsülni magamat, mostanában tudatosan próbálom kikúrálni magamat ebből.
A kedves mosolyt tanácstalanul fogadtam. Miközben félnem és óvakodnom kell a környezetemtől, erre a legkevésbé sem számítottam. Egyáltalán nem értettem, hogy miért próbált rendes lenni velem, mikor az imént még fegyvert fogott rám. Ami pedig a tévedések nem megismétlését illeti… hát, nehéz tanulni a hibából, ha nem követem el, nemde?
– Miért pont itt, a múltban akart zűrzavart kelteni, a jövőben nem volt rá elég hely? – nem egészen láttam át ennek a Fitzroynak az ambícióit abból, amiket elhintett róla. – Meg, hogy érted azt „tudtoddal” nem él? Ez egy elég megállításra érett személy. Nem győződtél meg arról, hogy biztos elhunyt? – mellesleg, hogy lehet valaki csak „tudomás szerint” halott? Ha csak meg nem játszotta a halálát, ami undorító, de bizonyos értelemben király húzás. De ez esetben továbbra is fenyegetést jelent ez a Fitzroy!
– Kik irtják ki? – botránkoztam meg a válaszon. Nyelvem hegyén ült a kérdés: az emberek? Nem tudtam, nem komolyan venni, amit mondott. Pedig eléggé hihetetlen volt a válasza. Csak az ábrázata alapján nem tűnt úgy, mint aki elviccelné ezt a súlyos témát. Kicsit szerettem volna, hogy lódítson, mert összességében eléggé rosszul hangzik ez a forgatókönyv. Aztán rátett még egy lapáttal.
– Szóval… azt akarod mondani, hogy valaki elveszi az erőnket, majd a sok éves hiatus után pedig megint születnek mutánsok? – masszíroztam halántékomat, ahogy próbáltam befogadni ezt a sok idegen információt. – Ki tenne ilyet és mért? És… mikor? Ennek lenne köze Wandához? – megint a nyelvem hegyén ült a szkeptikus kérdés: vagy az emberek hibája? A kormányzás rájuk engedett következtetni. Elég szomorú, de ebben a világban kétlem, hogy egy mutáns üljön vezetői székben.
– Igen, én is erre számítok – de, ha kiegyensúlyozottabb nem is, nyugodtabb annál inkább leszek, ha teljesen uralmam alá tudom hajtani az erőmet. Kicsit olyan volt, mint egy pár szárny, amivel most tanulok repülni. Azt még nem igazán sikerült átlátnom, hogy mégis mitől függ, pontosan mi okból nem sikerült rákapcsolódnom időnként valamire. És mi alapján dől el, melyik gép erősebb ilyen szempontból.
– Oh, nagyon is a saját céljaim! Tényleg szeretném megismerni az erőmet, használni rendesen, talán még magamat is sikerül megkedvelnem ezáltal – vágtam rá szinte azonnal. Eleinte létszükséglet volt, hogy hasznosnak érezzem magamat, de az idő előrehaladtával szabályosan droggá vált, amiről képtelen voltam leszokni. Annyi öntudatosság pedig van bennem, hogy az én erőmet csak akkor használjam más nevében, ha az számomra is megéri. Engem csak ne használjon ki senki.
– Miért akarsz segíteni nekem? – tekintetem gyanakvóvá vált az ajánlattól. Nem tudom mi a trend a jövőben, de ebben a világban semmi sincs ingyen. Gaz kapitalizmus van. Szívjóság ritkán akadt, veszélyes is. – Netán… a segítségemet akarod kérni ahhoz? – sokatmondón pillantottam le a gondosan becsomagolt szerkezetre. Ne ámítsanak engem semmi jószándékkal, mondjuk ki a valóságot! – Mert ha igen, akkor természetesen segítek, ha tudok. A világunk forog kockán, ez nem játék – fűztem hozzá. Nem csak jószándékból, valójában érdekelt a kütyü.
Oldalra billentettem a fejemet, mialatt arról számolt be, hogy tulajdonképpen félig-meddig feladta eredeti hazáját. Csak azért, hogy idejöhessen megoldani a világ problémáit. Ez pedig nem egyik országból a másikba való átköltözést jelentett.
– Nem hiányzik az ottani életed? – tettem fel a kérdést kisvártatva. Nekem néha nagyon tudott hiányozni Oroszország. De az legalább nem egy másik időben létezett és bármikor hazamehettem.
A „ha lehet kérdezni” – kezdetű szöveg hallattán utólag megbántam kíváncsiságomat. Számíthattam volna erre, azok után, hogy én sem álltam le a faggatással. Mindenesetre kérdezni bármit lehet, csak nem biztos, hogy válaszolni fogok.
– Hát… bajban voltam és segített – nemcsak Wanda, de nem terveztem a többieket az orrára kötni. Jobbnak láttam titokban tartani őket. Mert attól még, hogy elhittem Bishopnak egy-két dolgot, nem jelentette azt, hogy meg is bízom benne. – De ha az a célod ezzel, hogy Wanda ellen hangolj sajnos azt kell, hogy mondjam nem fog menni. Tudom, hogy nagy az ereje – ő az egyetlen a világon, legendás boszorkány, ízelítőt is kaptam belőle, köszönöm. – Ettől még a barátomnak tartom. Rá is igaz, mint mindenkire ebben a világban: ha rendesek vele, ő is rendes másokkal – feleltem tényszerűn.

   
- Köszönöm! Egy kicsit tisztább a kép, igen. Nem csoda, ha nem boldogultál vele elsőre. Errefelé nem nagyon van ilyen cucc.
Még isten tudja, hány évtizedig. Az is figyelemreméltó, hogy ennyit meg tudott állapítani.
- Kevés információ birtokában dobálózol túl nagy szavakkal. Nem nyitok vitát.
A Skarlát Boszorkánnyal nyitottam, mert volt értelme. A barátnőjével ugyan minek vitázzak? Nem akarja elhinni, hogy az édes, aranyos nő még mindig képes szörnyűségekre is. Én is láttam Maximoffban a jó embert, de sajnos bármikor átfordulhat. Ez a baj vele. Glitch-nél és nálam sokkal komolyabb tudásúak foglalkoznak a témával, ezért itt nem is boncolgatom tovább.
- Nehéz volt kiismerni a gondolkodását. Ahogy láttad, több időpont is be volt táplálva. Ez fontos lehet, de innen, a jelenből ellenőrizni elég körülményes.
Én nem voltam képes működtetni a szerkezetet, Glitch igen. Ez egy új nyom és Fitzroy valószínűleg halott, de lehet, hogy hagyott maga után némi zűrzavart. Nem örülök neki, de utána fogok járni. Már van pár ötletem.
- Van, aki visszatér a halálból úgy, hogy erre előzőleg semmiből sem lehetett következtetni. De tettem lépéseket, hogy ez lehetőleg ne történjen meg.
Akinek az életenergia elszívása a képessége, annak nem szokványos az élete és talán a halála sem. Gondoskodtam róla, hogy a test és a fej el legyen különítve, de láttam már csodákat. Glitch-nek viszont nem érdemes ilyeneket mondanom, mert felesleges dolgokba köt bele. Jó adag ellenszenvet gyűjtött be a fegyveremtől és attól, hogy megkérdőjelezem Maximoff makulátlanságát.
- Van néhány kérdéses pont, de ezek a fő események. A kormányokban sajnos a későbbiekben sem ülhettek mutánsok és noha volt néhány nyitottabb világlátású politikus, a többség megszavazta a fajirtást. Ismered az Őrszem Robotokat? Sokkal fejlettebb változatok készültek belőlük, azokat vetették be. Képesek voltak megölni a legerősebb mutánsok többségét, sokan pedig eltűntek. Mint például Wanda Maximoff is.
De már az M-nap után, ezért nem tudta senki felelősségre vonni vagy egyáltalán megkérdezni tőle, hogy mi is vitte rá a tettére. Erre már nem világítok rá. Glitch nem fogadná be.
- A közvélemény formálása hasznos fegyver lehet az ilyen szélsőséges nézetek eluralkodása ellen. Ebben Charles Xavier nagyon erősen hisz. Őt ismered? Az iskolája a hírek szerint speciális tehetségű gyerekekkel foglalkozik. Jelenleg szükségét látja, hogy ezzel rejtse el a tényt, hogy mutánsokat tanít és ő vezeti az X-Ment, ami már beavatkozott néhány eseménybe és megállította a világvégét nem is egyszer. De majd előbújnak. Egyre több csoportosulásunk lesz és mint bármilyen más társadalmi szekciót, a mutánsokat is érinti a megosztottság, a sok kis egységre szabdalás. Emberellenesek, békepártiak, függetlenek és az oldalak közt lavírozó opportunisták. Amíg egymással is harcolunk, addig az egyensúlyról és a békéről csak álmodni lehet. Majd a távoli jövőben, a legnagyobb katasztrófák után látja be a világ, hogy nem ellenségek vagyunk, csak különbözünk. Ez most még sehol sem tart, de rá kell erősíteni. Csak a politika és a diplomácia nem az én tudományom.
Megpróbáltam beszélni a professzorral, de csak a leghűségesebb tanítványáig jutottam. Azóta se kerestek, úgyhogy majd kopogtatok újra. Nem hagyom annyiban. Kétlem, hogy szándékosság lenne a késlekedésük mögött. Az iskolát azért nem ajánlgatom Glitch-nek, mert még nincs túl sok információm arról, hogy milyen feltételekkel biztosítanak neki lehetőséget. De megemlítettem. Ha akarja, kikutatja.
- Akkor jó úton haladsz - erősítem meg, hogy kövesse csak a saját céljait.
Vagy igaz, vagy nem. Gyanúsan méregetem, amikor arról beszél, hogy nem kedveli saját magát. Már elmondta, hogy igyekszik nem lebecsülni az erejét. Arról is, hogy ne higgyen a pszichiáter sületlenségeinek, mert hiába szakember, nem a mutáns képességek szakértője.
- Lehet, hogy fogom kérni a segítségedet. De ez nem egy üzleti ajánlat volt. Tudom, milyen izzasztó egyedül kijárni a képesség megismerésének és fejlesztésének útját. Nem te lennél az első, akinek a rendelkezésére állnék.
Az XSE-nél felkínálták nekem a kiképző feladatkört is, mert van hozzá adottságom, de nem vállaltam. Én terepen szeretek dolgozni. Egy-egy mutánssal viszont foglalkoztam már és Sharddal egymást is tanítottuk. Szerencsénk volt, hogy a képességünk hasonló.
- Sok minden hiányzik belőle, sok minden viszont egyáltalán nem. Például ott nincsenek ilyen békés parkok. A lerombolt városrészeken a természet nehezen telepszik meg újra és ha mégis sikerrel jár a városfejlesztés, akkor ott van az iszonytatóan rossz közbiztonság. Ha ott sétáltam volna annyit, mint most itt, már legalább két verekedést, tolvajlást vagy erőszakot kellett volna megállítanom és egy tűzharc is esélyes lett volna. Ez a világ él. Az enyém csak próbál éledezni.
Ott megtettem, amit tudtam azért, hogy az utcák tisztábbak legyenek, de a probléma tényleg óriási. Ha meg tudjuk előzni, az sokkal többet ér. Ez sokkal fontosabb, mint hogy hol hogyan érzem magam. Luxus lenne az érzéseimre hallgatni. Én nem tehetem meg.
- Tisztázzuk: a manipuláció nem az én módszerem. Nem akarlak ellene hangolni. Mi értelme lenne? Közöltem egy tényt, amivel ezek szerint már te is tisztában voltál. Ennyi.
Semmi hasznom nem származna abból, hogy konfliktust generáljak közöttük. Nem ezen múlik a világ sorsa és még csak Glitch-é sem. Emlegette a kritikus gondolkodást. Arra van szüksége, de mivel inkább ellenem használja, nem bonyolítom a dolgokat. Múltkor még nem bízott bennem, most már nem. A világ legérdekesebb és legingatagabb jelensége a bizalom.
- Ismered esetleg a testvérét is, aki egy másik univerzumból érkezett?
A Maximoff-ikrek története finoman szólva nem mindennapi. Az itteni Higanyszálnak se volt egyszerű élete és mindössze egy küldetést ért meg. Aztán jött a másik, aki a Mutáns Testvériség oldalán foglalt helyet. Az M-napig elkövettek néhány kisebb-nagyobb bűntényt, utána pedig - ahogy sokan mások - majdnem megőrült a képessége elvesztésétől és aztán az ő csapata is áldozatul esett az Őrszem Robotok hadműveletének. Már van néhány jel, ami arra utal, hogy itt máshogy alakulnak a dolgok. Glitch-től biztosan nem tudok meg semmit, amíg a bizalmatlanságon nem lendül túl. Pedig feleslegesen védekezik ilyen erősen. Nincs rá szükség.

   

Ökölbe szorítottam jobb kezemet, körmeimet belevájtam a bőrömbe, hogy a realitás talaján maradhassak. Józan eszem halkan sutyorgott tudatom legmélyén. Szívemből gyűlöltem szavait, néha túl korlátozó volt, de kivételesen hallgattam rá. Kellett, mert most Glitch voltam, nem pedig a gyönge, érzelgős Romy. Így is nehéz volt függetlenül működni tőle.
Bishop nem nyitott vitát, így én sem.
– Vagyis a pontos átfogó céljai ismeretlenek voltak ennek a Fitzroynak? – kérdeztem vissza az alapján, amiket összehelyeztem a képlet darabjaiból. Még rengeteg változó maradt ismeretlenül. Avagy nem akarja megosztani velem. De mivel halott, ez talán nem is jelent semmit, vagy mégis? – Ez a Fitzroy csinált már ilyet korábban? Mármint hamvaiból feltámadást – felvontam a szemöldökömet, mert ha igen, na, akkor az para. Érthető okokból nem lelkesednék, ha egy ilyen alak csapna fel walking dead-nek 2025-ben. És azok alapján, hogy manapság egyre többen űznek holtjukból való „feléledést” ilyen-olyan módon, szerintem jogos volt a félelem.
– Szerinted minden ugyanúgy fog megismétlődni, ahogy azt a jövőbéli történelemkönyvekben lejegyezték vagy azzal, hogy visszajöttetek a múltba már változtattatok események történésein? – tettem fel vonakodva a kérdést. Nem volt nehéz vizionálnom magam előtt ezt a fajta forgatókönyvet, amint az imént leírt. Elég volt egyszerűen felmerészkednem a világhálóra és láttam az emberek ellenséges hozzáállását a magunkfajtához, avagy hallanom mások elmeséléseit. De mivel még az egyik említett esemény sem történt meg, ezért fel lehetett készülni rá. Határozott előnyben voltunk, vagyis lennénk, amennyiben lehetséges lenne egy ilyen komplex co-op a mutánsok között. Majd jött a bugyuta X-menekkel és szavakba öntött minden akadályozó tényezőt, ami egy összefogásnál felmerülhet.
Ennél a pontnál nem lenne egyszerűbb inkább a fajírtás parancsát kiadó személyektől megszabadulni?
– Személyesen nem. De hallottam a filozófiájáról, az „iskolájáról”, illetve az X-menekről – feleltem meg kérdését. A világháló nem hiába ennyire leíró szó, tényleg behálózza a világot. Elkényelmesedtünk eléggé ahhoz, hogy mindenhol igény vagy szükség legyen rá. Ez a hírhedt iskola sem volt különb. Jártam ott, persze nem fizikálisan. Árnyékként hallgatództam és figyeltem meg őket. Bár voltak aggasztó részei, helyiségek, amik még számomra is megközelíthetetlenek voltak. Azonban úgy éreztem eleget hallottam és láttam ahhoz, hogy kialakítsam negatív véleményemet. És még, hogy speciális tehetségű gyerekekkel foglalkozik? Nem. Függő helyzetben lévő, mutáns tinédzserekkel, akiknek a képességeit felfejleszti, hogy aztán bevethetőek legyenek krízishelyzetben. Úgy, ahogyan azt ő akarja. Ebből nem kértem.
Az én képességem, az én döntéseim.
– Az emberek őszintén elutasítják, megvetik, ha valami más – még néha maguk között is. Okkal mondják, hogy ember embernek farkasa. – Vagyis az a teóriád, ha a különbség ki van hangsúlyozva vezetők által, akkor elfogadnak minket? – érdeklődtem szkeptikusan. Én is békét és utópiát akartam, de kétlem, hogy megvalósítható ilyen formában. – Hogy néz ki a mutánsok összefogása a jövőben? – kérdeztem rá erre a sokkal érdekesebb szempontra, puszta kíváncsiságból. Részben azért, mert érdekelt lehet-e bármit adaptálni belőle a mai világba.
– Köszönöm, majd még megfontolom – diplomatikus válasszal lendültem túl a képességfejlesztéssel kapcsolatos támogatáson. Nem hittem a véletlenekben, így mélyen belül egyértelmű nem fogalmazódott meg bennem. De egyelőre nyitva hagytam a lehetőségeimet.
– Ez… elég… rosszul hangzik – fogalmaztam meg a rövid, tömör véleményemet az apokaliptikus világleírásról. Jobb szavakat nem találtam rá. Viszont határozottan olyan volt, amiben nem szívesen töltenék egy percnyi időt sem. Ez alapján valahogy megértettem, hogy nem sietett vissza oda.
– Az ismerni szó azért túlzás – feleltem meg kisvártatva kérdését mikor a HelyiBossról kérdezett. – Kék, elmosódott foltot azt mind láttam belőle. De még nem beszéltünk – én, mint Glitch, legalábbis nem. Romyként más volt a szitu. Az ő vegyes érzelmeit fárasztó volt feldolgozni és leírni, nem hiába engedtem el a feeling részét. Ezt a hibát így is nehéz volt a falon kívül tartanom. Viszont bölcsebbnek láttam nem beszélni erről többet. A pre-Testvériség vibe house olyan téma volt, amit nem szándékoztam semmilyen helyzetben sem kiteregetni. Na és a legjobb módja az érzékeny témák elkerülésének?
A futás.
Rendben, azért nem terveztem ennyire megerőltetni magamat. Viszont beütemeztem azt az angolos távozást. A parkból kivezető keskeny ösvény felé vettem az irányt, mely a főutcára vezetett ki. Pont akadt a közelben egy buszmegálló, melynél sűrűn álltak meg a különböző járatok. Kamuból feldobbantom magamat az egyikre.
– Hát, mint említettem szűkös az időm, el kell érnem a buszomat – torpantam meg, hogy szembenézhessek vele. Jobbommal magam mögé mutattam a főútra, ahol elég aktív volt az autós forgalom. – Nagyon érdekes volt a beszélgetésünk – főleg, ami a jövőt illeti. – Nem tudom, hogy vagy vele Bishop, de én díjaznám a kevéssé dramatikusabb köszönést a legközelebb – préseltem bele ebbe a búcsúzásul szánt szövegbe azt a lőfegyveres húzását. Mindenesetre nem zárkóztam el egy következő meeting elől. Főleg, ha komolyan segítséget akar a kütyüjéhez. Címet, telefonszámot ugyan nem adtam meg. Úgy voltam vele, ha valóban le van pacsizva a Mágiaügyi Minisztériummal, akkor nekik tuti van valami lokációs abrakadabrájuk, mellyel megtalálják az embereket. Mágikus Google vagy ki tudja, hogy micsoda.
– Sok sikert a küldetésedhez és ahhoz is – gesztikuláltam ismét a gépezetre. Lehet, hogy kéne valami kódnév a cuccnak, mert ez így nem járja. Mindegy. Remélem, hogy nem fognak felsülni vele.
Amint megvoltam ezzel a különös búcsúval, azon nyomban felpattantam a legelső buszra, hogy tegyek vele egy nagyobb kört, mielőtt elmentem Arrowért. Biztonság kedvéért, hogy meggyőződjek arról biztosan nem követ a modern Marty McFly. Gondoskodva arról, hogy egyelőre ne küldjek erről a különös találkáról üzenetet Wandának. Voltak itt infók, amiket először rendszereznem kellett magamban.

   
Ránézek Glitch-re, hogy mi történik a nagy hallgatás közben. Azt hiszem, küzd. Szeret visszabeszélni, de most valamiért nem teszi. Talán megértette, amire gondoltam.
- Annyira sok különböző dolgot követett el, hogy ezek között tényleg csak a károkozás a vezérfonal.
Megmutatta, hogy ő ezt is meg meri és meg tudja tenni. A karrierterveiről nem teszek említést.
- Nem és nem is ajánlom neki, hogy most kezdje el.
Mert akkor újra átéli a halál élményét és újra az én kezemtől esik el. De bízom benne, hogy ez nem több feltételezésnél.
- Azért teszem, amit teszek, hogy megváltozzon a történelem. Biztos, hogy lehetséges valamin változtatni. A Mágiaügyi Minisztériumban ennél sokkal többet tudnak a témáról.
Beleértve a barátnőjét is. Utána fogok nézni, hogy mi ez a viccesen hangzó hivatal. Az újságok is élnek olyan utalásokkal, amiket a ma embere ért, száz évvel későbbről érkezve viszont vakarom a fejem miattuk.
Értékelem, hogy Glitch érdeklődik. A kérdése most nem provokatívan hangzott, hanem kíváncsian. Vele még jó is beszélgetni ilyenekről, nem csak hasznos. Tájékozott lány és gondolkodik.
- Teljes elfogadásra sosem találunk pont azért, amit mondtál. De van esély a haladásra. Amikor felszámolják a koncentrációs táborokat és átírják a törvényeket, hogy ugyanannyi jogunk legyen, mint másoknak, az már valami. És hogy a béke fenntartására létrehoznak egy szervezetet, amibe származástól függetlenül bárki csatlakozhat és leállítanak származástól függetlenül mindenkit, aki káros a társadalomra nézve, az egy újabb lépcső.
Az előző kérdéssel együtt ez a diplomatikus válasz nekem azt jelenti, hogy nem kér a segítségemből. Az is megfelel, ha néha beszélhetünk és elhintek egy-egy gondolatot benne. Ha tényleg annyira kritikus, mint velem, akkor nem tudják rossz irányba fordítani.
Elmosolyodom, ahogy Pietro Maximoffról beszél. A világ leggyorsabb lénye, azt hiszem. A beszélgetésünk közeledik a végéhez, ahogy mi a buszmegállóhoz. Glitch korrekten megmondta előre. Mikor szembe fordul velem, a szemeibe nézek. Keresem bennük, hogy mi minden is rejlik ebben a lányban. Egy keveset már mutatott és elég érdekesnek találom ahhoz, hogy jobban meg akarjam ismerni. Legutóbb még egyedül volt, elveszetten, az erejét és a "mutáns" lét tényét is csak kapisgálta. Már előrébb jár és nem buzog bennem annyira a küldetéstudat, hogy mindenáron beleavatkozzak. Az akaratot nem legyűrni kell, hanem felébreszteni. Az hozza el a szabadságot és ha valaki, hát Shard és én tudjuk, milyen a szabadság teljes hiányával élni. Nem leszek börtönőr.
- Egy legközelebbnek örülni fogok.
Nem reagálok arra, hogy szerinte a fegyveremnek nem kellene előkerülnie. Kétszer elmondtam, hogy mi volt az oka. Nem fogom bizonygatni és bocsánatért sem esedezem. Ahonnan én jövök, ott ennél kevesebbért is erőszakot kell alkalmazni, ha életben akar maradni az ember.
- A varázslók tudják az elérhetőségemet.
Kártyás mobilt már beszereztem, de nem adom meg. Az ő képességével sok mindent megtudhatna belőle még úgy is, hogy alig használom a gépet. Egy ideig még úgyis a Szentély szolgáltatásait élvezem, ezért ott érdemes érdeklődnie. Hogy utána mi lesz, azt nem tudom. A világmegváltó terveimhez pénz is kell, tisztességes forrásból. Megpróbálkozom a testőrködéssel.
- Neked pedig jó gyakorlást és vigyázz magadra!
Múltkor is mondtam, hogy ne dumáljon ki mindent, mert ha nem állok vele szemben, hanem egy Fitzroy-féle, akkor többet nem beszélgetünk. Őszintén remélem, hogy nem csinál marhaságot. Megérdemli, hogy normális élete legyen.
Indulok is vissza Strange-hez. Az időgépről megtudtam néhány dolgot és tudhatnék többet is Glitch-től. Egyelőre nem tartom jó ötletnek megengedni neki, hogy barangoljon a szerkezetben, mert így ő is sokat megtudna és rajta keresztül az ismeretlen mutánsok is. Érzékeny a téma, a varázslók nekem se mondtak róla túl sokat. Ha valakinek pedig mégis megvan a lehetősége helyrehozni a szerkezetet és elkezd vele ugrálni az időben erkölcsi érzék nélkül, abból sokkal rosszabb dolgok sülhetnek ki, minthogy nem tudjuk a világot érő fenyegetés ellen felhasználni a gépet. Óvatosnak kell lenni. És megint lesz mi után nyomoznom. Fitzroy múltbeli ténykedése elég aggasztó.

[Nagyon köszönöm a játékot!   ]