Glitch's solo quests

– Még egy és fél óra a következő célállomásig: New Hope, El Diablo „The Devil” Bisztróhoz – a gépes férfihang késként vágott keresztül kusza elmémen. Mikor fel-felpillantottam, a szélvédőn keresztül fehéres fények szűrődtek be, melyek elkápráztatták szemeimet.
Vagyis most a Tatuinon vagyok és éppen az Ördöggel készülök ebédelni? Tehát ezért látok két Napot.
Lefelé csüggesztett arccal néztem fel, így kevéssé bántott a reflektorral közlekedő szembejövő forgalom. A rádióból lassú jazz zene szólt. A magától mozgó kormánykerék még nem is volt annyira megdöbbentő, ellenben a véráztatta kezeimmel… Azt hiszem, el fogok ájulni.
– Nem. Nem jó. Bayville… Vigyél Bayvillebe – hajtottam hátra a fejemet. Nem érek én rá az Ördöggel üzletelni. Vigyél haza? Most.
– Új útvonalterv betáplálva: „Haza?”, várható hazaérkezési idő reggel hat óra ötvenkilenc perc. Kellemes utazást kívánok „U” – lehunytam a szemeimet. Meg akartam kérdezni, hogy ki a csuda az az „U”? De jobban foglalkoztatott az a kérdés, hogy: ú, miként is kerültem én ide?

══════════════════
13,5 órával korábban…

Minden azzal a rejtélyes rózsacsokorral kezdődött az édesanyám temetésén. A bődületesen sok virág közül szúrtam ki, melyben a sárgafejű szálak egy egyes számot mintáztak, a vörösek pedig előkelő hátteret adtak neki. Kívülről nem is tűnt másnak, mindössze egy közönséges csokornak. Ellenben én biztos voltam abban, hogy nekem volt szánva. Szűk családi körben folytonos téma volt születési évemben szereplő sok egyes. De apa becézett sokszor EGYetlennek. Meg EGYke is voltam. Néha EGYügyű is a tudatalattimban élő hang szerint, de ezt most hagyjuk. Lényeg, hogy átjött a szimbolika.
A rózsacsokor közepén akadt egy üdvözlőkártya, rajta a Papám kézírásával: „Mama Liked The Roses” – szöveggel az egyik, és értelmetlennek látszó számokkal a másik oldalán.
Ismételten, kívülállóknak nem jelenthetett különösebben semmit se, de gyerekként édesapám rejtvényein nevelkedtem. Tudtam, hogy ez egy megoldásra váró fejtörő és mérget vettem volna rá venni: nem a virágnyelvben kell keresnem a megoldást. Bár voltak kétségeim afelől, hogy mennyire ismerem jelenleg a Papámat, azt a factet viszont tudtam róla, hogy nagy rajongója a Rock ’n’ Roll királynak. Az értelmes felirat pedig nem más volt, mint a híres Elvis Presley egyik dalcíme. Ezt véltem utalásnak a következő szabadulószobás szintű nyomomhoz. Háromszor meghallgattam a dalt, melyből két sorra kitűntetett figyelmet kezdtem fordítani:

„You know I kept the family bible
With the rose that she saved inside”

A famíliám mindig is messze állt a vallásosságtól. Így a családi biblia, amit a Nagyitól örökölhettünk nem más volt, mint egy nagyon régi, kopottas szakácskönyv, melyet a konyhai vitrinben tartottunk, méghozzá a poharak alatt. Ez volt A Szakácskönyv, amit hosszas keresések árán sikerült csak levadásznom az interneten. Majd az üdvözlőkártyán szereplő numerikus adatokat hívtam segítségül, már határozottan biztos voltam abban, hogy oldalszámokat jelöltek. Aztán innentől kezdve akár nyomozóirodát is üzemeltethetnék, mert Sherlock Holmes hozzám képest kispályás.  
A huszadik talánynál jött ki a végleges megoldás. Meredten szemeztem a laptopomon megnyitott dokumentumban lejegyzetelt adatokat, ez most holt komoly? Találkára hív, vigyem kutyáimat, helyszín pedig Queens külvárosa, egy klisés elhagyatott épület a rakparton, legalábbis a Google térkép szerint. Az időpont pedig…
– Ma hajnali három? – rágódtam az infón. – Mármint holnap hajnali három – sápadtan meredtem a gép tálcáján lévő órára. – Ez este hajnali három! – miután sikeresen összehoztam a matekot, már a buszmenetrend oldalát böngésztem.
– Szégyen milyen sokáig tartott! – háborodtam fel a rejtvényfejtésre szánt kínosan hosszú időn. Bow hármat vakkantva kontrázott rá kritikus kijelentésemre. – Szerencséd, hogy túlságosan izgulok ahhoz, hogy értsek kutyául! Oké. Délután három óra van, időmilliárdosnak számítok, akár a világot is megválhatnám – torkomban dobogó szívvel kezdtem pakolászni. Csak az esszenciális dolgokat tettem el: kutyaholmikat (érthető okokból), pénzt (a buszjegyre), nasit (a stresszevéshez), kamu ID-t (ami pár napja jött ki frissen, ropogósan a nyomdából), sokkolót és borssprayt (mivel nem ártott minden rosszra felkészülni).
Sietős léptekkel száguldottam ki a szobából, kutyáimat pórázon húzva magam után. A tény, hogy apám végre életjelet adott magáról, hogy végre találkozhatok vele és feltehetem neki kérdéseimet túlságosan lelkesített. Eddig.
Befékeztem a folyosó végén, vállam fölött pillantottam hátra Pietro szobája felé. Eltűnődtem azon, hogy futólag nem ártana megemlítenem távozásomat, ha esetleg mégsem térnék vissza (legrosszabbra és legjobbra is fel akartam készülni). Felcsaptam a mobilomon az üzenetváltó applikációt. De mérges kígyóként mart belém a hajnali beszélgetésünk emléke, mitől instant lefagytam. Eddig tök jól ment a távolságtartás, nem most kéne elszúrni. Különben is, minek akarok szólni? Nem az apám, hogy jelentgetnem kelljen neki dolgaimról!
Mielőtt ingerülten zsebre vágtam volna a készüléket, tekintetem megakadt Wanda nevén. Megnyitottam közös beszélgetésünket, de végül elhessegettem az írói szándékomat. Biztos, hogy van jobb dolga. És mikor én szóltam bele a családi ügyletükbe, annak elég rossz vége lett. Ez pedig az én saját bejárású családi solo-questem volt. Ha kimaradok az övékből, nekik sem kell belemászniuk a sajátomba.
Különben is, ez csak egy hétköznapi apa-lánya meeting lesz. Beszélgetek a Papámmal, elmondja mi a helyzet, és hogy mit tervez, aztán ennyi. Mi baj történhetne?

══════════════════
Ma/holnap/ez este hajnali három –
Queens külvárosa, egy klisés elhagyatott épület a rakparton…

Nos, a hétköznapi apa-lánya találka plotot már ott offoltam mikor leszálltam a buszról. A sötét, kihalt környék; a pislákoló, szinte semmi fényt nem nyújtó lámpák; a közeli trafó vészjósló búgása; az orrfacsaró halszagú part szaga pedig mind a futás kényszerét erősítették bennem. Csak egyetlen – na jó, ez nem igaz – két okból nem szaladtam el. Egyrészt hallani akartam tulajdon atyám szájából, hogy mégis mi a csudáért művelte ezt velünk, másrészt utáltam futni. Viszont utólag végig gondolva (mivel az előre tervezés stratégiáját még gyakorlom) hagynom kellett volna az egészet. A baj csőstül szokott jönni, én pedig mágnes módjára vonzom be a veszélyt.
A horrorfilmbe illő helyszín miatt csupán csak fortyogni tudtam, amiért lemondtam a konyhai acélserpenyőről, mert Tolansky éppen abban akarta sütni a rántottát. Most, hogy jobban belegondolok… Nincs. Is. Otthon. Tojás. Oh, átkozott varangy, hogy lapítana ki egy kamion!
Kutyáimmal olyan hirtelen fékeztem be a bukszus előtt, mint aki éppen szellemet látott elsuhanni maga mellett. Vizsgáló tekintettel meredtem a mellettünk húzódó sövényre.
– Hello there – sutyorogtam halkan, Kenobi generális módjára. Egy Nikola nevű elektromos, ezüstfényezésű kocsi húzódott meg a zöldellő bokor árnyékában, valami Tesla. Fitt volt, több mint 90%-os töltöttséggel rendelkezett, tehát perpillanat fényévekkel rávert a mobilomra! Ráadásul kifejezetten barátságosnak tetszelgett. Viszont felvetette bennem a kérdést, hogy mégis kié? Mikor erről keresgéltem rendszerében némi infómorzsát csak annyit tudtam meg tőle, hogy egy állítólagos Holly Wood nevű ember nevén van. Arcom eltorzult ettől az adattól. Nos, valakinek nagyon rossz a humora, avagy valakit nagyon utáltak a szülei. Nem tudtam eldönteni.  
Könnyes búcsút vettem legújabb gépes ismerősömtől, Nikolától, majd nyargaltam tovább kutyáimmal a raktárépülethez. Kapucnimat megigazgattam fejemen, hogy biztosan ne legyen kivehető az arcom, majd felmásztam az öt fokból álló falépcsőn, melynek lapjai sorra sírva nyikorogtak súlyom alatt. Csodáltam, hogy nem szakadt le. Szerencse, hogy mostanában az étkezést hírből ismertem. Felérve belöktem a rozsdás, duplaszárnyú fémajtó jobb oldalát, amiért csak az mozdult meg kezeim alatt.
– Hahó? – szólaltam meg halkan. Előhalásztam a mobiltelefonomat, mely szerint kereken hajnali három óra volt. Belőttem rajta a zseblámpa funkciót, majd közel húzva magamhoz kutyáimat merészkedtem beljebb a koszos, sötét, tág raktárban. Alig tettem meg hét lépést mikor hallottam az ajtót megnyikordulni mögöttem. Menten sarkon fordultam, dobásra készen tartva a telefonomat.
– Милая звезда! – hallottam felszólalni az ismerős, mély baritont. Visszafojtott lélegzettel mértem végig az előttem lévő sötét alakot, dobálózás helyett felé fordítva telefonom zseblámpáját. Papám állt előttem teljes valójában. Alig ismertem fel, mintha arca húsz évet öregedett volna, legutóbbi találkozásunk óta. Füle mögött barna hajába ősz tincsek vegyültek, szakállat növesztett, szarkalábai voltak. Szeme alatti karikákkal még az én kialvatlanságom sem tudott volna versenybe kelni. Lelkileg szegényebb volt határozottan, de fizikailag viszont sokkal fittebbnek látszott, mint eddig bármikor.
– Úgy örülök, hogy jól vagy és nem esett semmi bajod! – édesapám ocsúdott fel előbb, azonnal felszámolta a köztünk lévő távolságot, hogy a karjaiba zárhasson. Egyszerre könnyebbültem meg és éreztem magamat kényelmetlenül az ölelésében. Nem az a tipikus lánygyerekes: „Papa én már túl nagy vagyok ehhez!” – nyafizós életérzés volt bennem, hanem sokkal inkább a végig sértett: „Papa, nem érdemled meg az ölelést, képben vagy azzal, hogy mit hoztál a fejünkre?!” De nem próbáltam meg kitörni a karjaiból. Hagytam magamnak pár másodpercet újra gyereknek lenni, mielőtt a világ problémáival kellene foglalkoznunk.
– Sikerült megfejtened a kódokat – Papám büszke szavakkal törte meg a csendet közöttünk.
– Gyerekjáték volt – vontam meg a vállaimat, miközben elhúzódtam tőle. – De miért érzem úgy, hogy kábé egy ilyen jellegű pillanatra készítettél volna fel egész gyerekkoromban? – kérdeztem rá. Papám nem felelt ugyan, de somolygása kellően árulkodó válasz volt.
– Látom őket is elhoztad – terelte el a beszélgetést Bowra és Arrowra. Köszi Papa, én is régen láttalak, örülök, hogy jól vagy… – Remek, remek, kérem őket – bosszankodásomat érdeklődésemmel lepleztem. Szemimmel követtem mozdulatait, mikoris hosszú bőrdzsekijének zsebéből elővett egy kinyitható bicskát, másik kezével meg a mancsomban tartott pórázok felé nyúlt.
– Wow, hé, mit akarsz azzal Papa?! – kérdeztem rá gyanakvó hangszínnel, hátra hőkölve, miközben kutyáimat félig magam mögé vontam.
– Figyelj, később elmondom. De nem érünk rá most csevegni, szorít minket az idő. – Hangjából ingerlékenységet véltem leszűrni, holott kettőnk közül főleg nekem lenne jogom idegeskedni. Észrevettem, ahogy lopva körülnézett, mintha azt lesné hallgatózik-e valaki.
– Oh, szerintem igenis ráérünk, ha egy bökővel próbálsz meg felém és feléjük közeledni! – tiltakoztam, hozzá hasonlóan én is lopva körülnéztem. Szerintem én sem láttam ebben a sötétségben sokkal többet, mint a Papám.
– Милая звезда, kérlek, később elmondok mindent. De most a biztonságodról van szó! Ahhoz pedig szükségem van a chipre – pillantott le feszülten a kutyáimra. Tett egy lépést Bow és Arrow irányába, én viszont továbbra is hátráltam tőle, megfontoltan a kijárat felé.
– M-mégis mi ütött beléd? A biztonságomat már ott kidobtad az ablakon mikor kémkedésbe fogtál, Papa! A maffia és a SHIELD, mégis mit gondoltál? – görcsösen szorítottam a két póráz végét a kezemben. Apám arca megfeszült, láthatóan nem sejtette, hogy megcsináltam a házi feladatomat.
– Tudom, hogy zaklatott vagy és mérges. Viszont fontos adatok vannak azon a chipen…
– Zaklatott? Mérges? Papa, csalódott vagyok, mérhetetlenül csalódott! – szakítottam félbe ingerülten. Válaszokat akartam nem majd, nem soha napján. Most. – Beszélni hívtál ide. Azt hittem elmondod, hogy pontosan miért történik ez az egész veled, velünk. De ha esetleg nem tudnád mi történik, akkor szívesen elmondom: sorra halnak meg, Papa! Már undorodom megnyitni a híreket, mert tudom, hogy úgy is lesz ott valaki a családfáról, aki „rejtélyes” körülmények között meghalt. Őszintén tartottam attól, hogy téged is ott foglak látni egyszer. Erre kiderül, hogy csak a kutyáimat akarod, miért is? E-egy chipért, miféle chipért? Mi van rajta, ami annyira fontos, hogy kezet akarsz emelni azokra, akikben még feltétlenül meg tudok bízni ebben az életben? – megremegett a hangom. Ha már saját apámban sem bízhatok meg, akkor mégis kiben kellene?
– Fontos adatok, amikkel megakadályozhatom, hogy vadásszanak rád! – édesapám olyan gyorsan lépett elém, hogy reagálni se tudtam rá. Kezeit vállaimra helyezte és megszorította őket. Nem tudtam eldönteni, hogy szándékosan vagy véletlenül fejtett ki ekkora erőt. Összeszorítottam fogaimat, miközben magyarázatát hallgattam. – Ígéretet tettem egy megbízható ismerősömnek. Hogyha eladom neki ezeket az információkat, akkor eltüntetnek téged a föld színéről. Ahol sehol sem találhatnak rád. Bízz bennem, rendbe hozok mindent, hogy ne kelljen többé bujdosnunk. Bosszút fogok állni érte… mindannyiunkért! – jelentette ki határozottan. Keserűen nevettem fel. Bosszú. Annak van értelme, valóban. Mert az megmásítja, ami történt!
– Mit akarsz rendbe hozni, Papa? – kérdeztem vissza remegő hangon, miközben elkezdtem lehámozni magamról kezeit. – Hogyan? Visszapörgeted az időt, mint valami Harry Potteres varázsló? Én pedig várjam meg négy fal között csücsülve, mint valami szende hercegnő, míg kitombolod magadat? Mert akkor köszönöm, de nem! Ez nem egy tündérmese, Papa – sohasem volt az, ez a valóság. Utálatos, kegyetlen, fájdalmas, főleg az utóbbi.
Konokul farkasszemet néztem a Papámmal. Össze voltam zavarodva és vérig voltam sértve. Azt hittem találkozunk, hogy elmondja van épkézláb ötlete megoldani ezt az egész kalamajkát, esetleg arra kér segítsek. Nem pedig azt, hogy bántja a kutyáimat és elküld valahova kispadra a Bahamákra malmozni, míg megoldja azt, amit már nem lehet megoldani. Be kéne látnia, hogy a maffia mocskos mód gúnyolódik vele.
Mély levegőt vettem. Szóval adatok. Egy chipben. No, de melyikben? Levizslattam kutyáimra, hogy összpontosítani tudjak. A chipeket, bármennyire is akartam, nem tudtam közelebbről megvizsgálni. Helyette volt más izgalmakban részem, mivel elhagyatott helyhez képest túl sok mobiltelefon volt a közelben. A telefonok pedig a legpletykásabb népség. Egyikből jártam a másikba, elcsípve néhány üzenetváltás részletét, egy-egy telefonszámmal egyetemben.

Ti a hátsó ajtón menjetek.

Tiszta rálátásom van rájuk! Lőjek?

El se hiszem, hogy bedőlt annak vele vagyunk.

Ha kiderül, hogy pontosan hol van a chip, támadunk.

Hail, Hydra!

– …Csak néhány évről lenne szó, Милая звезда. Jó helyen leszel, ígérem. De ehhez kellenek a kutyákból a chipek. Én se tudom, hogy pontosan melyiken van az információ.
A papám beszédének végét sikerült elcsípnem, ahogy visszapottyantam a testembe. Próbáltam nem ráfeszülni arra, hogy miket is láttam az előbb. Az a Hail Hydra kicsit erős volt. Tehát egy megbízható ismerős, aki információért cserébe segít? Nagyon jó barát lehet az ilyen.
– És gondolom ez a haverod csak úgy elengedett, hogy egyedül intézd az infóbeszerzést, igaz? – lopva lestem körül a raktárban. Próbáltam rájönni, hogy mégis honnét lehet jól ránk látni, de a valóságban nem volt olyan könnyű kiszúrni az ilyet. Magamban szitkozódtam, hogy a Papának pont most kellett kikotyognia a chipek lelőhelyét.
– Igen egyedül jöttem… – Édesapám olyan sebesen mozdult előre a duplaszárnyú fémajtóhoz és rántotta ki jobb oldalát a helyéről, hogy fél pillanatig nem kaptam szikrát. Az ajtót levágta mögénk a talajba, a raktár belseje felé nézve. Ekkor dörrentek el az első lövések. Hangos koppanások, és a rozsdás szerkezeten megjelent horpadások jelezték a golyók találati helyeit az újrapozicionált fémajtón.
– Menjetek ki, én fedezlek titeket! – mutatott határozottan a raktárépület kijárata felé. – Nem kaphatják el a kutyákat! – hallottam, hogy valami furcsa füttyszó kíséretében számomra ismeretlen parancsot ad ki oroszul Bownak és Arrownak. Kutyáim olyan lendülettel indultak meg előre, hogy félő volt, ha nem engedem el pórázukat, akkor utánuk repülök.
A raktár mélyén lévő dobozok mögül néhány, nagyobb darab alak bukkant elő. Feltettem magamban a kérdést, hogy nem vettük őket észre eddig, mikor akkorák voltak, mint egy karácsonyfa a Rockefeller központban. Szóra nyitottam a szám, hogy figyelmeztessem édesapámat az újabb mobokról, de nem jött ki hang a számból. A lövések fülsértő zenebonája, a fegyverek puszta látványa hányingert keltett bennem és közel jártam egy ájuláshoz.
– Menj már! – rivallott rám. Éreztem, ahogy Papám megragadja jobb karomat és fél kézzel, jól irányzott mozdulattal letessékelt a falépcső aljába. A váratlan eséstől mindenem is megsajdult, majd kicsordultak a könnyeim, amiért alig tudtam valamelyest tompítani a zuhanást. Kitágult szemekkel néztem, ahogy fejem felett elszáguldott a másik fémajtó, leterítve a kintről érkező fegyveres hadtestületet. Az esés és apám rozsdás ajtók kislabdaként való hajítgatásának látványa kellően józanítóan hatott. Mellesleg édesapa mióta tudsz fél kézzel embereket és fémajtókat dobálni, csak nem szteroid?
Kutyáim arcomba lihegése emlékeztetett arra, hogy pisztolyropogások ide vagy oda, ha egyben akarok maradni, akkor komolyan fontolóra kéne vennem az általam sosem művelt rohanást. Elég laggolva sikerült elindulnom, amiért minden porcikám üvöltött a korábbi zakózás után. Bow és Arrow természetesen beelőztek.
Hallottam a dulakodás és további lövések hangját magam mögött, de nem volt bátorságom hátranézni. Jobban lefoglalt az előttem lévő probléma. Az imént fémajtó által kiütött emberek közül egynek sikerült a szerkezet alól kievickélnie és nyomban felénk igyekezett. Bow reagált először, előre rugaszkodott, hogy harapással fogságba ejtse a fickó fegyvert fogó kezét. De ekkor eldörrent az az átkozott golyó.
Ne.
A világ mintha belassult volna körülöttem. A szívfacsaró nyüszítés megszédített. Torkomon akadt a lélegzetem, ahogy láttam a kutyámat a földre zuhanni, majd testét friss, vörös vér által körbe ölelni. Hallottam az újabb lövést eldörrenni, orromba vájt az égett bőr szaga, az arcom eltorzult a bal vállam felől érkező fájdalomtól. De sokkal nagyobb volt annál a belső fájdalmam.
Arrow kilőtt mellőlem és Bow előbbi technikáját lekövetve nekiesett az alak karjának, aki ránk lőtt. Én térdre rogytam megsérült kutyám mellett. Remegő hangon szólongattam, de füle botját sem mozdította. Próbáltam fél kézzel a lőtt sebből folyó vért elállítani, viszont nem lélegzett. Egy világ omlott össze bennem, ahogy Bow üres tekintetébe néztem.
Elöntött a düh. Hibásnak éreztem magamat, hogy meggondolatlanul idejöttem, utáltam ezeket az idegeneket, akik ránk lőttek, és gyűlöltem a gondolatot, hogy még a kutyáimat sem vagyok képes megvédeni. Fejem zúgni kezdett a különböző gépek hangjaitól, melyek jöttek közelről-távolról. Információk cikáztak át elmémben, de semmit sem tudtam igazán megragadni, megérteni.
A fájdalmas üresség helyére különös feszültség képződött bennem. Fura energia, ami ki akart törni belőlem. Nem tudtam kontrollálni. Őszintén? Nem is akartam.
Felhevült körülöttem a levegő, majd egy különös, fehéresszínű áramos kisülés csapott le a szörnyeteg felé, aki ezúttal Arrowra emelte rá fegyverét. Hallottam a fájdalommal átitatott üvöltését, hányinger kerülgetett az elém tárult égett test látványától. Nem akartam látni.
A következő áramcsapás a közeli trafóba húzott be. Egyszerre véltem felsikoltani több gépet, majd elhallgatni őket. Elsötétült körülöttünk minden.
Csend volt. Kiélvezve a jótékony némaságot hunytam le a szemeimet.
Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el pontosan, mikor éreztem, hogy valaki felvesz a földről. Nem ellenkeztem, nem volt hozzá erőm. Amint beszélni kezdett hozzám az anyanyelvemen, tudtam, hogy édesapám az.
– Ketté kell válnunk, hogy ne tudjanak követni minket. Arrow veled lesz, ő vigyázni fog rád. Az autó tudja, hogy hová kell menni, majd ott találkozunk.
Puha, bőrszerű anyagot éreztem magam alatt. Fel akartam nézni, hogy milyen kocsiról van szó, de nem tudtam teljesen kinyitni a szemeimet. Hallottam, hogy a Papám még mondott valamit, de a szavak értelme már nem jutott el hozzám. Egyre nehezebb volt az ébrenlétbe kapaszkodnom, úgy éreztem, mintha teljesen kiégettek volna belülről.
Mielőtt leragadtak volna a szemhéjaim még elcsíptem, hogy egy motor elhajtott a vakvilágba, rajta Bowal. Fekete járművek indultak a nyomába. Öt perc múlva az alattam lévő autó motorja felbőgött és elindult.
– Az úti cél…

══════════════════
Reggel 06:59 – Bayville, „Haza”?

– Az úti cél a baloldalon található – harsogta a gép.
Laposakat pislogtam a hangra. A hajnalban történt események sokkhatása most kezdett elérni. Sajgott mindenem és nem bírtam megmoccanni. Hiányzott a terápiás kutyám. A hátsó ülésen szuszogó Arrow tartott a jelenben. Hallgatagon koncentráltam rá a rádióban szóló reggeli hírekre.
– Rendkívüli híreink: az NYPD még most is nyomoz abban a kérdésben, hogy mi okozhatta a rejtélyes meghibásodást, ami Queens centrumától keletre tíz mérföldes körzetben okozott áramkimaradást ma hajnalban. Az illetékesek már dolgoznak a probléma elhárításán. A létfontosságú létesítmények számára kihelyezett energiatranszformátorokat biztosítanak a hatóságok. […] Holttestet találtak Queens lezárt rakpartjánál, az elhunytat magas feszültségű áramütés érhette. A pontos körülményekkel kapcsolatban még folynak a nyomozások. […] Közlekedési híreink…
– Hé, Romy! Honnan csórtad a járgányt? – a kocsi elejéből érkező csattanásra azonnal felpattantak a szemeim. A jármű reagálva riadalmamra először felhúzott minden ablakot, bezárta az ajtókat, majd beindult a riasztója.
A fülsértő vijjogásra Arrow is felpattant a hátsó ülésen és vehemens ugatással csatlakozott. Épp, hogy felocsúdtam agresszív kutyám látványából, mikor szemeimmel futólag lepillantottam az anyósülésre, amelyen gazdátlanul hevert egy pisztoly. Az újabb döbbent ijedtségtől a jármű ablakmosója is beindult, ami kevés eleganciával letessékelte Varangyot a motorháztetőről.
Hallottam Tolanskyt agresszívan magyarázni valamiről, de nem volt energiám se értelmezni, se válaszolni. Az english.exe-m totál leomlott. Csak abban bíztam, hogy nem egy újabb pletyka hullámot szándékozik elindítani azzal a szöveggel, hogy kinyiffantottam valakit a kocsijáért.
– Боже мой! – összeszorítottam a szemeimet, mintha csak most sikerült volna realizálnom, hogy a hajnali események nem valami rossz álom részei voltak, hanem megtörtént velem. Az újra kalibrálás alatt egyetlen intenzív érzelembe kapaszkodtam: a féktelen haragba, melyet azok ellen az emberek ellen éreztem, kik ártani akartak nekem.
Meguntam, hogy én vagyok a préda.
Ők akarták, hát tessék! Visszaharapok. A maffia vadászszezon még csak most kezdődik, de előtte még alszom néhány órát…

„Part of me, I don’t wanna show…”

A mobilon megnyitott névjegyzékben Glitch kitartóan nézett farkasszemet „Mystique” nevével. Hosszú percek teltek el így. Ez alatt szívverése viszonylag lenyugodott, kapott rendesen levegőt, kevésbé zsibbadt az arca, nem marta sírás érzete a torkát és a pokoli zsebóra látványa sem üldözte. Végül lendületesen megnyitotta a további opciók menüjét, kiválasztva a törlést.
Viszont a jóváhagyás már nem ment számára olyan egyszerűen. Ujja görcsösen remegett a gomb felett, mintha egy láthatatlan erő visszatartaná a hirtelen szándékától. Glitch jól tudta, hogy kit okoljon: „U”-t.
– Nincs jogunk ezt tenni! – robogott végig benne a józan hang.
– Azt csinálok, amit akarok! – sziszegte Glitch válaszul. Ujja megdermedt. Bármennyire is vágyott rá, egy millimétert sem moccant előre. – Különben is – szólalt meg ismét –, Mystique akarta. – És ha megteszi, hogyha kitöröli a telefonból, akkor odabentről is kitöröli. Azelőtt kigyomlálva az érzést magából, mielőtt túlságosan elmélyülhetett volna. A bizalom pont olyan ijesztő volt, mint amilyennek emlékezett rá. A kötődés pedig túl veszélyes, túlságosan fájó, mikor mélyre burjánzik.
És hogyha tényleg megteszi, akkor befoltozza vele a maszkján keletkezett mély repedéseket is, az igazság által ütötte nyomokat. Semmissé téve a kimondott, őszinte szavakat, hogy az olyannyira áhított „Tökéletes Én” – minden, csak nem tökéletes. Eltemetve az ostoba remény mellé, hogy valaki talán… megérti.
– Ez a legfőbb hibánk, Glitch. Felesleges falakat húzunk, ami már nem a Rendszert szolgálja – „U” hangját rideggé színezte a monotonitás. Súlyos szavai pedig nem olyan erővel telepedtek Glitchre, mint azt szerette volna.
– „A Rendszert”! – Glitch gúnyos ismétlése a levegőbe rajzolta az idézőjeleket. – Miatta csinálom! Hogy a drága kis „Rendszerednek” ne fájjon! Most jó? Elégedett vagy?! Akkor menj innen és hagyd, hogy végezzem a dolgomat! Nincs szükségem az okoskodásodra, soha nem is volt! – parancsolón zárta le válaszát.
Glitch ujja végre megmoccant. Tudta, hogy ez a jele annak, hogy „U” megfutamodott.
„U” nem futott semerre, mindössze hallgatott. Minden jószándéka ellenére, Glitch soha nem vette elég komolyan. Pedig mindenkinél jobban értette őt. Tudta, hogy az általa annyira áhított megkönnyebbülés nem fog eljönni. Nem így. De fáradt volt, akárcsak Glitch. Belefáradt figyelni, ahogy a többiek felgyújtanak maguk körül mindent. Belefáradt, hogy a tűzoltó szerepébe bújva eloltsa a lángokat. Belefáradt, hogy a hangja nem volt más csak egy üres jelenlét.
Glitch ujja engedelmesen lendült előre a jóváhagyás gombra: Mystique neve eltűnt a listából.
Az ezt követő érzést már-már fojtogatóan keserűnek találta.
– Pedig jobb lesz így, hidd el – lehelte orra alatt. Bal szeme sarkában hideg nedvesség gyűlt, mely hosszú kacskaringós utat rajzolt arca oldalán. – Csak megvédelek a fájdalomtól, Rosemarie. – Remegő kézzel, növekvő félelemmel törölte le a kibuggyant könnycseppet, mely újabb repedést okozott a féltve óvott maszkján.

══════════════════

„So afraid of your own shadow…”

A felvonó csilingelt, amikor elérte a 25. emeletet. Ajtaja halk, fémes szisszenéssel nyílt ki. Rosemarie bizonytalanul merészkedett elő a rideg fémdobozból. Még most is borzongott a nyár végi hóvihar utóhatásaitól, mely a Time Square-n szakadt a nyakába. Fél-orosz vér ide vagy oda, nem szélsőséges időjáráshoz öltözött és végtagjai egészen átfagytak a lenge nyári ruha alatt.
Rosemarie úgy érezte, mintha nem közeledne, hanem sokkal inkább távolodna Dr Worth irodájától. Pedig a tőle telhető maximális sebességgel igyekezett, hogy behozza az immáron nagyjából tíz percre rúgó késését. Magától értetődő volt az őrült időjárást hibáztatni a lomha léptekért, mellyel megközelítette a folyosó végén lévő ajtót.
Kopogása rendkívül ingerszegényre sikerült. A doktor mégis mély, kedves hangon invitálta be.
Ujjai remegve fonódtak rá a kilincsre. Szíve a torkáig mászott és ott próbálta ellátni feladatát. Nem egyszerűen habozott. Rosemarie úgy érezte, mintha a csuklója köré egy láthatatlan kéz fonódna, hogy visszatartsa az ajtókilincs lenyomásától. Még az első alkalommal sem volt számára ilyen nehéz megtennie ezt. Pedig akkor sokkal, de sokkal jobban félt. Bár most abban sem volt biztos, hogy ez a félelem hozzá tartozik, vagy…

══════════════════

„Sweep under the carpet like it’s not alive…”

– A félelem teljesen természetes reakció egy ilyen helyzetben, amiben vagy. Ezen nincs semmi szégyellni való. Viszont azért vagyok itt, hogy ne legyél egyedül a folyamat alatt – Dr Worth széke megnyikordult, ahogy törzsével előre dőlt beszéde közben. Jobb kezével egy laza mozdulattal feljebb tolta a szemüvegét, majd karjait letámasztotta Rosemarie és közte húzódó tölgyfaíróasztal tetején.
– És igen, ez egy folyamat – hangsúlyozta türelmesen. Kezeivel tornyot formált maga előtt, miközben beszélt. – A gyógyulás nem fog egyik napról a másikra megtörténni. De ez így természetes, nem is kell sietned. Légy türelmes magaddal! – kergette el az esetleges kétségeket, mely páciensére olyannyira jellemző volt.
– Azonban fontos lépés, hogy nem deperszonalizálhatod örökké Glitchet. El kell fogadnod a létezését, hogy a részed. Ha tovább folytatod a „nem én vagyok” vagy a „nem én csináltam” jellegű gondolatokat, akkor gyakorlatilag megtagadod önmagadat. Tudom, hogy nem egyszerű átállni erre a gondolkodásra. Viszont az integrációhoz elengedhetetlen a nyitottság, a megértés és az elfogadás. Ezáltal nagyobb lesz az önkontrollod. De ez nem csak a Disszociatív személyiségzavar esetén igaz – állt meg egy lélegzetvételnyi pillanatra. – Vegyünk például egy függőséget. Ha nem fogadom el a gondolatot, hogy alkoholista vagyok, akkor bármennyire is vágyok rá, sosem leszek képes dolgozni a leszokáson. Tehát, ha elfogadjuk a létezését az adott dolognak, csakis akkor tudunk dolgozni a megoldáson. Ne feledd, azzal, hogy itt vagy már megkezdted ennek az elfogadását!
– Könnyen beszél az elfogadásról, nem a maga életét keseríti meg Glitch – Rosemarie csendesen reagált az elhangzottokra. Lábait felhúzva ücsörgött a doktorral szemközti széken. – Glitch olyan, mintha szándékosan ellenem dolgozna, mintha én lennék a közellenség. Például a telefonszámok esetén, amik csak úgy eltűntek a mobilomból – vette a kezébe az asztal szélén pihenő Rubik-kockát, céltalanul forgatva az oldalait. – Mintha zavarná, hogy másokkal beszélek. Másrészt pedig… rettentő rosszindulatú. A puszta gondolattól is irtózok, hogy hozzá hasonlóvá vagy teljesen olyanná válok, mint amilyen ő.
– Ettől nem kell tartanod. A személyiségek valójában gondolatok, érzések, tapasztalatok és emlékek komplex rendszere, mely levált a tudatodról. Ha feltárjuk, hogy milyen traumák idézték elő benned ezt a megküzdési reakciót, vagyis Glitchet, akkor azt is megértjük, hogy milyen okokból reagál így és megtanulod te magad kezelni a problémát. Vagyis nem változol olyanná, mint Glitch. Számos ember személyiségek nélkül élik meg ezeket a traumákat és mégis fel tudják oldani őket. – Dr Worth kezébe vette az előtte heverő papír mellett lévő tollat, mielőtt folytatta volna: – De beszéljünk most rólad. Említettél legutóbb egy munkát, amit találtál a fényképezés helyett. Milyen volt az első napod? Miket kell csinálnod? Hogy érzed ott magadat?
– Hát az első nap elég laza volt. Egyébként csak egy átmeneti, részmunkaidős állás egy kutyamentő nonprofit vállalkozásnál. Kicsi cég, de nagyon rendesek! Néha nehéz, mert elképesztő állapotokban is be tudnak hozni jószágokat. Egy kicsit van köze a fényképezéshez is. Bár telefont használok a célhoz, mert a cégnek szűkösek a technológiai erőforrásai. De fotókat készítek, illetve videókat social média felületekre az új és régi kutyák történeteiről, hogy támogatást szerezzünk az állatok orvosi kezeléseire, illetve annak érdekében, hogy a kutyák könnyebben otthonra találjanak. Bár korábban eléggé negatívan álltam hozzá a közösségi médiához, igazából… egészen élvezem. Plusz elég könnyű dolgom van, mert a főnököm elég konkrétan adja ki az aktuális projektet. Szóval a szövegezéssel nem nekem kell foglalkoznom és csak a kivitelezés a feladatom. Meg készítettem nekik egy honlapot is. Azt nagyon élveztem! Oh, és nagy előny, hogy helyileg közel van, így Arrowot is vihetem, amiért kijön más kutyákkal. És még egyszer se éreztem úgy, hogy ne lennék ott, mármint tudatilag. Persze, nem állandó és nem is vagyok benne biztos, hogy örökké ezt csinálnám. Azt hiszem, hogy a szüleim se örülnének, ha tudnák tanulás helyett ezt csinálom. Viszont jó érzés olyan dolgot tenni, amiről tudom, hogy segítek másoknak. Hasznosnak érzem magamat ettől és financiális szempontból sem utolsó…

══════════════════

„Judge me all you want but you know…”

Glitch egyre türelmetlenebbé vált, ahogy újra és újra visszatörölte az e-mailben megfogalmazott sorokat. Frusztrációja a részmunkaidős állásra épült, amibe Rosemarie fogott bele az utóbbi időben. Egy újabb tényező, ami miatt megnehezült számára, hogy átvegye a helyét. Nem mintha szükségük lenne efféle hétköznapi vagyonkeresésre! Köszöni szépen, az internet segítségével tökéletesen megoldja az anyagiakat.
Majdnem a végére ért a piszkozatnak, amikor a környék áramellátása kivette az újabb órás szünetét.
– Beszélhetnénk? – „U” váratlanul szakította félbe a Glitchből ömlő szitokszavakat.
– Nem! Most nem vagyok beszélgetős kedvemben! Mint látod elfoglalt vagyok – Glitch ingerülten intett jobb kezével a sötét kijelző felé. Valójában ráért, mostanában elég kiszámíthatatlanok voltak az áramingadozások.
„U” számított az elutasításra, noha kérdését mindössze formalitásnak szánta. Határozottan kezdte unni Glitch kártékony megnyilvánulásait, amivel a Rendszert akadályozta. Szó nélkül tűrhetné, de jobbnak látta közbelépni.  
– Rendben van – hagyott röpke szünetet. Éppen csak annyit, hogy Glitch elhiggye, letudta a jelenlétét. – Általában sosem vagy hangulatodban. De talán pontosan ez a problémánk, hogy nem akarunk beszélni, amikor szükségünk lenne rá.
– Beszélni? Mert az mindent megold, igaz?! – Glitch ingerülten emelte fel a hangját. Mivel nem tudott jelenleg a felmondólevél megírásába menekülni, ellökte magát a géptől. Kipattant a székből és idegesen kezdett fel-alá járkálni a pincében.
– És veled mi a helyzet, hm? Ölbe tett kézzel figyeled, hogy mi történik! Rosemarie mindent kiterít rólunk! Becsomagolhatja a Testvériséget, a maffiát, a HYDRA-t és a képességünket akármilyen díszes köntösbe, az az agytúrkász átlát a szitán. Csak idő kérdése, hogy ellenünk használja! És még hogy hibásan működöm… Francokat! Egyedül ÉN próbálom megvédeni magunkat és az idióta „Rendszeredet”, mielőtt tönkretesz minket teljesen! – hangja minden egyes mondattal egy oktávval feljebb mászott. – Na, nincs semmi hozzáfűzni valód? Pedig igazán elmondhatnád, miért támogatod, hogy eltöröljenek?!
„U” némán hallgatta a kifakadást. A csend volt az ő fegyvere. Glitch ellen többet jelentett minden szónál. Érdemtelennek tartotta az irracionalitás megtestesítőjével vitába szállni. Mindig ugyanaz a vége. Ő pedig belefáradt.
– Ez csak a te fixációd, Glitch – szólalt meg kisvártatva. Válasza közben berekesztette a fel-alá sétálgatást. – Te hiszed csak így, hogy ez történik. Nem eltörölnek minket – rázta meg a fejét lemondóan. – Orvoshoz kellene fordulnod a tévképzeteiddel, vagy sem. A végén úgy is csak elzárkózol a rettegett érzésektől. De nem vagyunk hajlandóak tovább nézni, amit velünk csinálsz. Befejeztük. Mi a Rendszert választjuk…

══════════════════

„I’m gonna drag my shadow into the light…”

– Ma nem volt olyan nehéz eljönnöm, mint a legutóbbi néhány alkalommal. – Rosemarie éppen, hogy megválaszolta a doktor sablonos nyitókérdést, már kezében tartotta a Rubik-kockát. Lelkesen vetette bele magát a kirakásába. Ha a doktor ma nem veszi górcső alá a szüleit, akkor talán viszonylagos jókedvét is képes lesz megőrizni.
– Ez remek hír! Örülök, hogy a nehéz érzések ellenére is eljössz. Most szeretném, ha folytatnánk a korábbi alkalom vége felé megkezdett beszélgetésünket. Említetted ezt a másik személyiséget, akinek csak a halk hangját hallod: „U”-t. Ez változott a legutóbbi találkozásunk óta? Hogy éled meg „U” jelenlétét? Mi a véleményed róla? – Dr Worth egy pillanatra eltűnődve figyelte, ahogy az asztal előtt ücsörgő lány már a harmadik színes oldal kitevését kezdi meg a Bűvös kockán.
– Ami azt illeti igen, változott. Mármint már határozottan el tudom különíteni Glitchtől, csak… Hogyan is fogalmazzam meg? Mintha valami zavarná közöttünk az adást? – Rosemarie égig hágó bizonytalansággal élt a hasonlattal. A korábban kirakott két színes oldalt hirtelen mozdulatokkal megtörte. – Bár az a gyanúm, hogy nem is valami zavarja, hanem inkább valaki.
– Glitchre gondolsz? – a doktor egy apró biccentést kapott a lánytól feleletül. – Nem találom lehetetlennek. Tudjuk, hogy Glitch szeret irányító pozícióban lenni.
– Különben „U”-t nem érzem olyan rossznak, mint Glitch gondolatát – bökte ki végül, ahogy visszarendezte a két színes oldalt. – Lehet, hogy ez most furán fog hangzani. De olyan, mintha segítene nekem.
– Egyáltalán nem fura, emiatt nem kell aggódnod. Szóval bátran mondd ki, amit éppen érzel! Egyébként cseppet sem kizárt, hogy így van. Lehet, hogy „U” ilyen módon próbál kapcsolatba lépni veled. Esetleg foglalkozhatnánk vele részletesebben. De először szeretném, hogyha kicsit rólad beszélnénk, rendben? – Dr Worth szerette egyensúlyban tartani a mérleg két oldalát. – Kezdjük most a „Visszapittyenés” élményével. Azt említetted, hogy a családodban csak te tűntél el. Nem kell tartanod emiatt, nem vagy egyedül ezzel. A fél világnak nehéz volt ez az időszak. Emlékszel, hogy a szüleid miként reagáltak, amikor...



To be continued…

„But then I guess I’ll die being finally known…”

„Én-idő”, önjutalmazás, öngondoskodás – ez volt a triumvirátus, amit Dr Worth intelmei szerint gyakorolnia kellett. Olyan nyalánkságok mellett, mint az egészséges hobbik és napi rutin kialakítása.
„Az ép testben, ép lélek.” – gondolatiság mentén pedig Rosemarie futni kezdett. Sosem volt erőssége a sport és most sem lett az, de Arrow szigorú edző volt. Ha kifogyott belőle a szufla, akkor extrém gyakorlatokban vehetett részt kutyája által, például kipróbálhatta a póráz után való repülést, avagy elsajátíthatta miként kell diszkréten lemondani a tüdőjéről.
A harmadik futós alkalom viszont majdnem meghiúsította abban, hogy rutinként építse bele mindennapjaiba a testmozgást. Az egyik pillanatról a másikra érkező földrengés miatt, majdnem kitörte a nyakát. Bayvilleben hamar kiderült, hogy a földcsuszamlás nem Lavinához volt köthető, hanem a szokatlan időjárási jelenségekhez lehetett köze.
A túlélés megünneplése és maradék ép elméje megőrzése érdekében egy meleg zuhannyal jutalmazta magát. Persze, csak szimplán menekült a hátborzongató valóság elől. Mitől a víz inspiráló hatalma elkerülte, de még a pozitív gondolatokat is távol tartotta tőle. Mindemellett, a másnap rá váró doktorlátogatás puszta gondolatától elfogta a gyomorfájdalom.
Lomhán, izomláztól égett végtagokkal lépett ki a zuhanykabinból. Extra levezetésnek érződött számára az öltözködés. Megtámaszkodott a mosdókagyló széleiben, aztán mereven szemezett a forróságtól lecsapódott pára miatt elködösített tükörrel. Orvosi előírás szerint jött magának öt pozitív jelzővel, de a gondolatai egyszerűen lecövekeltek. Szemeit végül a csap mellett pihenő gyógyszeresdobozra szegezte. Remegő kézzel nyúlt felé, mikor megérezte az ismerős, láthatatlan akadályt a csuklója körül. Kétsége se fért hozzá: Glitch volt az.
– Gyógyszer? Hát persze, mert az megoldást jelent mindenre. Placebo. Nem jó semmire. Csak tönkreteszed vele a szervezetedet. Ne szedd be! – Glitch utálkozva fejezte ki egyet nem értését. Utálta a terápiákat, rühellte az orvosokat, különösen az eszközeiket. Miként annak a gondolatát is gyűlölte, hogy ki akarnak gyógyulni belőle. Nem volt betegség! Rosemarie hibát követ el, ideje lesz belátnia.
Rosemarie nem volt hajlandó belátni. Azt tartotta hibának, ha nem követi az előírásokat. Lehunyta a szemeit és mély levegőket vett.
– Ez nem betegség, hanem egy megküzdési mechanizmus – jelentette ki a párás tükörbe nézve. Szinte mantraként szolgált számára a nehéz pillanatokban. – Nem csak te nem szereted a gyógyszereket, mások is vannak így vele. De nem kell félned tőlük, nincs benne semmi rossz, csak oldja a szorongást. Dr Worthtől sem kell tartanom, ő átsegít ezen a folyamaton, hogy kevésbé legyen nehéz. Hogy ne legyek közben egyedül. – Szinte már büszke volt magára, amiért sikerült keserű gondolatai megfordítása alatt végig énfókuszban maradnia. De csak szinte. Glitch folyton úgy irtotta ki belőle a magabiztosságát, mintha elburjánzott gyomról lenne szó.
– Attól leszel egyedül, ha aszerint teszel, ahogyan fütyül! – Glitch foghegyről köpte a válaszát. – Az ég szerelmére már! Ne legyél vak, ne legyél ennyire… naiv – zárta ingerülten mondandóját. A hiszékenységet egyenes útnak tartotta a fájdalomhoz. Érezte a Rosemarieben növekvő bizonytalanságot, melyet kritikus szavai generáltak.
A fürdőszobai lámpa fénye pislákolt, majd hosszú másodpercekre kihunyt. Éppen olyan váratlanul, miként a földrengés érkezett pár órája. A fürdőt elöntötte a sötétség, az apró ablakon keresztül alig jött be némi fény. Az égen sűrűsödő sötét fellegek még a Napnak sem adtak semmi esélyt.
Amikor visszatért az áram, Rosemarie egy rövid üzenetet látott a mosdókagyló feletti párás tükörre írva:
„Nem vagy egyedül. – U”

══════════════════

„I’ve been keeping a part of me underneath…”

– Az utóbbi időben egész jól haladunk „U” integrációját illetően. – Dr Worth jó szándékból közölte a fejleményeket. Azt remélte, hogy páciensét némileg örömmel tölti majd el a pozitív hír. Nem tudta nem észrevenni, hogy rettentő letargikus állapotban volt. Nem csupán az árulkodó nonverbális jelekből következtetett erre. Hanem az asztalon árválkodó Rubik-kocka összekuszáltsága is erről tanúskodott. – Kicsit zaklatottnak tűnsz. Természetesen mindössze a megfigyeléseimre hagyatkozok. Összezavart valami ma vagy az utóbbi időben?
– Nem is tudom – Rosemarie fáradt tekintetét elvonta a hatalmas üvegablakokról, figyelmét a kinti havazásról a lélektelen iroda belsőjébe vezette. Gondosan kerülve a doktor vizsgáló pillantását. – Csak… azt hiszem már nem tudom, hogy tényleg van-e értelme ennek az egésznek? Elbizonytalanodtam. Ez az integráció dolog, az önelfogadás annyira távolinak hangzik – bizonytalanul adott hangot a kétségeinek.
– Olvastam a naplóbejegyzéseidet. Bevallom némileg aggaszt, hogy nem szeded rendszeresen a gyógyszert, amit felírtam neked – Dr Worth homlokán mély barázdákat rajzolt a szóban forgó nyugtalansága. – Légy őszinte, próbálod mostanában elkerülni önmagadat? Ez az oka annak, hogy inkább a másik személyiségeiddel foglalkozol inkább?
– Nem direkt csinálom – Rosemarie hangja elcsuklott. Mostanában már attól a rosszullét kerülgette, hogy a gyógyszeres dobozra nézett. – Tudja, próbálkozom mindennel, amit mondott. Új hobbikba kezdtem. Kipróbálok olyasmit, amit korábban nem mertem. Igyekszem pozitívan gondolkodni és nem E/3-ban beszélni, ha Glitchről vagy „U”-ról van szó. Törekszem arra, hogy magamért csináljak dolgokat, nem pedig képzelt elvárások miatt. De annyira nehéz! Főleg, Glitch. Már azt sem hiszem, hogy menni fog ez nekem egyedül.
– Nem vagy egyedül ebben. Én itt vagyok, hogy segítsek és mások is támogatnak, nem?
– Azt hiszem – Rosemaire finom vállrándítással reagált a vigasztalónak szánt szavakra.
– Történt valami a napokban, ami felzaklatott?
– Talán a meglőtt kölyökkutya, akit átmenetileg behoztak az állatmentők az irodába? Nem volt kellemes látvány. És rettentő Deja vu érzésem is volt közben – Rosemarie felhúzta magához a lábait. – De lehet, hogy szimplán mégsem nekem való ez a munka – megjegyzése közben állát megtámasztotta térdein. – Doktor, normális az, hogy folyamatosan elfelejtek fontos dolgokat, amik történnek velem?
– Előfordulhat, igen. Viszont egyszerre csak egy dologra koncentráljunk most, rendben? Egy ilyen látvány bárkit felzaklathatott volna. Ez nem tesz inkompatibilissé téged a munkádban. De beszéljünk kicsit erről a Deja vu-ról, amit említettél. Pontosan mikor és hogyan kezdődött, mit éreztél közben?
Rosemarieből halk sóhaj tört fel a doktor kérdéseitől. Lopva az ablakok felé pillantott, a hóvihar némiképp kezdett alábbhagyni odakint.
A valóság az volt, hogy nem csak a kutyamentőknél történtek zaklatták fel. A szélsőséges időjárás, a kiszámíthatatlan földmozgások és a váratlan áramkimaradások is éppen annyira baljóslatúan telepedtek rá. De erről misztikumokról aligha mesélhetett egy hétköznapi embernek, akivel szemben még a mutáns létéről is hallgatott.  

══════════════════

„I’m one confession from nothing to hide…”

Dr Worth felvont szemöldökkel figyelte a dossziékat, amiket az asztal túloldalán lévő, egyenes háttal ülő lány helyezett le elé. A magát „U”-nak nevező személyiség az utóbbi néhány alkalommal már többször tiszteletét tette előtte. Rövidke pillanatok voltak ezek, alig tíz-tizenöt percek. De mégis bőséges pillanatok arra, hogy kiismerje ezt a részét a lánynak.
Magas fokon introvertált, gépterminusokban utal magára és a többiekre – mely érthető, miután az alaptudat érdeklődik az informatika iránt –, rendszerető és tudálékos. Sokak számára nagy mumust jelent a monoton feladatok ellátása és a nagy mennyiségű információk befogadása, kezelése, még ha azok sokkoló tényeket is közölnek. Olykor elengedhetetlen a logikus gondolkodás.
Dr Worth ezek alapján bizonyos volt benne, hogy „U” létrejöttének köze lehetett a „Visszapittyenés” okozta megrázkódtatásnak és talán még valaminek, amiről páciense eddig nem volt hajlandó beszélni.
– Megkérdezhetem, hogy pontosan mikhez van szerencsém? – kezébe fogta az egyik irattartót, melyen a „Rendszer” felirat állt. Akadtak sejtései, de a lánytól szerette volna hallani.
– Információk rólunk – felelte egyszerűen. – Úgy ítéltem hasznos lehet a későbbiek folyamán, amikor már nem leszünk. Mármint ilyen formában. –„És” – tette hozzá magában „U” – „Glitch pontosan ettől tartott. A kiteregetéstől.”
Dr Worth fellapozta a mappa tartalmát, amiben valóban rendszerezett, hosszú diskurzus állt páciensét illetően. Eltűnődve vizsgálta a gyöngybetűkkel szedett teleírt paksamétát. A tartalom egyedüli szépséghibája a vastag, fekete filccel áthúzott részek voltak. Leginkább egy titkosított dokumentumra emlékeztette a szöveg.
– Érdekesek – kommentálta végül a hiányzó részek ellenére. – És mi szánt rá arra, hogy megoszd velem mindezeket? – kérdése közben figyelmét az asztalon pihenő másik három dossziéra vezette.
Az egyik elején a „Tűzfal” felírat szerepelt – erről bizonyos volt, hogy Glitch lesz az. A másik az „Adatgyűjtési rendszer” nevet kapta – amit az előtte ülővel hozott összefüggésbe. Végül a harmadik, mely a „Tűzfal” szövegű irattartó alatt bujdosott: a „Vírus” címet viselte – ez még számára is újdonságként hatott. Lehelyezte a kezében pihenő mappát, hogy az utóbbit vehesse szemügyre.
Az előtte ülő váratlanul felpattant, majd hihetetlen gyorsasággal orozta el az érdeklődését felkeltő dossziét a keze ügyéből, a „Tűzfal” feliratú mappával egyetemben.
Dr Worth visszahúzta a kezét, megigazgatva vele orrnyergén lejjebb vánszorgott szemüvegét. Vizsgálón kémlelte a lány szokatlan vonásait. Az idegesség felszíne alatt felgyorsult légzése, beesett vállai és eltorzult arca félelemről árulkodott.
– Rosemarie? – szólította meg, mintegy próbaképpen.
– Ne hívj így! – csattant fel. – Glitch vagyok – szúró tekintettel meredt az orvosra. Glitch minden erejével próbálta palástolni hangja remegését és nem kimutatni bensőjében megbújó rettegést.
Távolságtartón méregette a férfi fizimiskáját. A fess öltöny professzionalizmust sugallt, de Glitch nem dőlt be ennek. Dr Worth feje kopaszodott, helyette állán növesztett új „hajat”. Az egész arcát keretező szakáll már viccesen hosszúkássá varázsolta a fejét. A vastag, fekete keretes szemüvegével pedig mintha nem csak rá, hanem bele nézne a lelkébe. Glitch szemeit végül az asztalra és a maradék két mappára szegezte, mintegy menekülve az orvos vizsgáló nézése elől.
– „U”… Te… – összeszorított fogakkal kapaszkodott a kezében szorongatott dossziékba, mintha csak az élete függene tőlük. Részben így is érezte.
– Szóval, Glitch. Örülök a találkozásnak! Nem kell félned tőlem. Én Dr Worth vagyok. Bátran tegeződjünk – mutatkozott be a levegőben tapintható feszültség enyhítése céljából. Kezét átnyújtotta az asztal felett, de a gesztust nem viszonozta a lány. – Úgy vélem felzaklatott, ami történt – pillantott le az iratgyűjtőkre. – Ha volnál kedves leülni, esetleg beszélgethetnénk. Mit szólsz hozzá?
Glitch nem volt kedves. Nem udvariaskodott, nem ült le és a legkevésbé sem akart cseverészni a doktorral. Leginkább azt kívánta, hogy semmi közük ne legyen hozzá. El akart menni innen!
– Nem, nem fogok! Azt akarom, hogy hagyja békén Rosemariet! Ne hallgasson „U”-ra, amúgy is össze-vissza hazudik! – hangja remegett az idegesség és félelem egyvelegétől.
Glitch úgy érezte, mintha a levegőben terjengő feszültség egyenesen belé költözött volna. Mondandója közben sűrűn tekintett le a kezére, ellenőrizve, hogy mikor kezd el megint szikrázni a kontrollján kívül eső aura. A szikrák alig láthatóan táncoltak már ujjai között. Lett volna még mondanivalója, de nem akart megkockáztatni egy esetleges lebukást. Eleve hiba volt idejönniük.
Távozásra készen sarkon fordult.
– Rosemarie önszántából keresett fel – Dr Worth kijelentésétől Glitch szemei megrándultak, mialatt kikerülte a széket. – Fél tőled.
– Mert ostoba! Én csak megvédem – Glitch a szoba felénél, hátra se fordulva küldte riposztját a bosszantó orvosnak. El akart tűnni innen, most. Még mielőtt a doktor aljas módon beveti a hazug, hitegető lelki beszédét.
– Nem menekülhetsz örökké. Ezzel csak újabb problémákat generálsz, amikbe belenavigálod magadat. Elmélyíted a szakadékot, ami már amúgy is köztetek van és a végén teljesen eltávolodtok. Miként most „U” és közötted is történt. „U” nem mondta el, hogy mit tervez, nem igaz? Rosemarie az ellenállásod ellenére is idejön. Semmi sem úgy történik, ahogy szeretnéd. Félsz szembenézni velük, félsz szembenézni magaddal – Glitch léptei felgyorsultak. Szabályosan menekült az orvos monológjától, amit a legkevésbé sem akart hallani. Keze ráfonódott az ajtókilincsre. – Szóval mondd meg: kit próbálsz valójában megvédeni?
Dr Worth némán figyelte a lány teketóriázó, néma távozását. Nem is volt szüksége válaszra, enélkül is egyértelmű volt számára, hogy: Glitch valójában magát próbálja megvédeni.

══════════════════

„I’m gonna face the invisible parts…”

A pincében uralkodó sötétségben az ágyra vetett mobiltelefon zseblámpája baljóslatú árnyakat növesztett a helyiség sötét sarkaiban. Glitch a bevetetlen ágy aljában ücsörgött, kezében forgatva a konyhakést, melyet néhány perccel ezelőtt műtött le a tönkrement robotporszívó oldaláról. A széles penge éle meg-megcsillant a készülék hideg fényében.
A doktor kérdésének nehéz súlya rátelepedett. Hiába próbálta elfelejteni, lebilincselte és nem eresztette. A béklyó egyetlen nyitja az őszinte beismerés volt, vagy…
– Ne nézz rám így! – szólalt meg rekedtes hangon. Tekintetét a vele szemben kimérten ücsörgő farkaskutyára vezette. Arrow barna szemeivel szemrehányóan szuggerálta gazdája markában szorongatott konyhakést. – Ha így nézel, nem tudom megtenni.
A kutya válaszul idegesen felvakkantott. Jobb mellső mancsával kinyúlt előre. Lábfejét gazdája kést markoló kézfejére helyezte. Halk nyüszítéssel követelte a penge lehelyezését.
Glitch alsó ajkába harapott. Elhúzta Arrowtól a pengét szorongató markát. A másik karját felemelte maga elé. Vágásra készen feltartotta a kést. Az oldalán szóló kutyasírás ellenére – lesújtott.
A penge hűvös éle könnyedén szelte félbe a bal kezében szorongatott dossziét, a benne leledző tartalommal együtt. Az irattartó fele halkan puffant a padlón. A „-fal” feliratú mappa darabjából a szélrózsa minden irányába szóródott papír a földre.  
Glitch némán várt, de a kérdés súlya nem oldódott fel benne. Továbbra is ott lappangott benne. Bal keze remegett, ahogy hosszanti oldalával kitartotta maga előtt az immáron fél dossziét, hogy a késsel ismét lecsaphasson.
– Kiengednél? Megijeszted Arrowot.
A penge megállt a levegőben, alig néhány centiméterrel a fél paksaméta felett. Glitch alig kapott levegőt Rosemarie hangjától. Lassan vezette oldalra tekintetét. Arrow halk sírással a padlóra lapult, füleit hátra csapta. Barna szemeivel aggódva mustrálta a levegőben feltartott konyhakést. A kutya félelme láttán Glitch szájában keserű szájízt hagyott az emlék, mely hatalmába kerítette, bizonytalanságot növesztve bensőjében.
– Hogy micsoda? – kérdezett vissza, alig tudott úrrá lenni hangja remegésén. – Engedjelek ki?! – fintorogva ismételte meg Rosemarie kérését. A gúny segítette felülírni a futó félelmét. A kést lassú mozdulattal eresztette le az ölébe. – Szó sem lehet róla! Nem tudsz vigyázni magadra, óvatlan vagy és bajba sodorsz minket. Csak megvédelek! – jelentette ki élesen. Részben magának, mintsem Rosemarienek címezve a szavakat.
– Megvédsz, mégis mitől? – Rosemarie heves számonkérése csenddel találkozott. Vett egy mély levegőt a folytatáshoz: – Nincs szükségem védelemre, Glitch. Felnőttem. Felnőttünk. Amit csinálsz most, annak semmi értelme sincs…
– Áh, szóval nincs szükséged védelemre?! – Glitch türelmetlenül, idegesen vetett végett a monológnak. – Csak hiszed! Hogy ne lenne szükséged rá?! Tökéletlen vagy. Gyenge. Félsz. Ha csak káprázat lennék mit csinálnál, hm? Nem tudnál hová menekülni! Túl érzékeny vagy, nem bírsz szembenézni a valósággal.
– Te vagy az egyetlen, aki ezt gondolja! – Rosemarie próbálta megőrizni magabiztosságát. Glitch viszont értett ahhoz, hogy hova rúgjon. Tudta, hogy hol fáj a legjobban.
– Ohó, szóval azt akarod, hogy bántsanak?!
– Nem így értettem! Hanem úgy, hogy felesleges falakat húzol – mélyen belülről érkezett nyelvére ez a hasonlat. – De azt hiszem, hogy ez az én hibám. Nagyon sokat lőcsöltem rád. Szóval, én csak azt próbálom mondani, hogy nem vagy egyedül. Készen állok, hogy „mi” legyünk, ha…
– „Ha” mi? Beszélek?! – Glitch felemelte a kést. – Ne nevettess! Nem bírnád el! Sosem bírtad el! – a penge egyre kisebb és kisebb darabokra szaggatta a fél dossziét. – Ha tudnád, hogy… – egy pillanatra berekesztette a papírok szaggatását. Várt.
Várt, hátha Rosemarie tesz egy ide nem illő megjegyzést. Várt, hátha Rosemarie szimplán mond valamit, akármit. Várt, hátha Rosemarie újabb, hasonló idegesítő kommentnek ad hangot, amivel anno „U” idegesítette.
Hiába várt. Rosemarie nem válaszolt, hanem a belső sugallat hatására hallgatott. Mintha előre ismerné Glitch következő lépését, amely ellen a legjobb védekezés nem más, mint a csend.
– Nem! Még, hogy én és te… – remegő kezekkel sújtott le a konyhakéssel. Az éle beleállt a padlón heverő, cafatokban lévő papírhalom közepébe. Glitch tudta, hogy nem lehetnek egyformák, ugyanazok. Még egyszer nem lesz Rosemarie tükörképe. Csakis az ellentéte.
– Csak eltörölnél… – a szúró mozdulatot megismételte. Újra és újra és újra…
– Ne csinálj úgy, mint aki megért! Nincsen szükségem senkire, aki meg próbál érteni. Sokkal egyszerűbb, ha gyűlölnek. Sokkal jobb, ha egyedül vagyunk… – Glitch hangja szaggatottá vált, ahogy a szemeibe gyűlt könnyekkel küszködött. Megfogadta, hogy nem sír, mert azt Rosemarie szokta csinálni. „Ellentét” – emlékeztette magát. „Tehát nem sírhatok.”
– Rosemarie? – Glitch várt, de kérdése megválaszolatlanul a levegőben lógott. Bosszús volt, amiért a „Rendszer” ezt csinálta vele. Semmi hála a védelemért cserébe. – Rosemarie? – Glitch hangja ingatagon vette fel a harcot a szobára telepedő, fojtogató csend ellen. Kezdett kétségbeesni, amiért a „Rendszer” ezt csinálta vele. Kezdte elhinni, hogy egyedül fabatkát sem ér, hogy egyedül képtelen tovább cipelni ezt a sok érzést. – Rosemarie…

══════════════════

„We all got a dark side, we all try to hide…”

– Szóval ezeket mondta Glitch? Az a spekulációm a beszámolód alapján, hogy valamitől nagyon fél – Dr Worth rutinos mozdulattal igazította meg szemüvegét. – De attól tartok, hogy addig nem fogjuk megtalálni erre a választ, amíg nem mesélsz arról, hogy pontosan mi történt azokon a korábbi kezeléseken, amiket egyszer-kétszer már megemlítettél.
– Szívesen beszélnék erről bővebben, de régen volt – Rosemarie hébe-hóba forgatott egyet a kezében tartott Rubik-kocka oldalain. – Komolyan nem emlékszem.
– Nem emlékszel, vagy csak nem akarsz róla beszélni? – kérdezett vissza óvatosan. Éppen csak annyi időt hagyva, ha a lány úgy érzi, akkor legyen alkalma megfelelni kérdését. Rosemarie nem élt a lehetőséggel. – Nem muszáj beszélned róla most, ha nem érzed magadat rá készen. Viszont nem lehetetlen, hogy annakidején eszképizmusként tekintettél Glitchre. Esetleg volt valami, amitől menekülni próbáltál? Egy megpróbáltatás, netán egy érzés?
Rosemarie hallgatott. A doktornak részben igaza volt. Igen, alkalmasint elvágyódott önmagából. De ezúttal nem a következményektől tartott. Ez nem olyan volt, mint a rettegve elhallgatott képessége vagy a fantáziadús köntösbe bújtatott események az édesapjáról. Melyeket, ha őszintén elmondhatna, akkor talán megkönnyíthetné az egészet. Most komolyan arról volt szó, hogy azért nem mondott semmit, mert egyszerűen nem emlékezett és ezt őt is éppen annyira frusztrálta, mint az asztal túloldalán ülő doktort.  
– Rendben… Szerintem zárjuk le itt a mai alkalmat – törte meg a csendet Dr Worth az órájára pillantva. – Mikor tudsz jönni a legközelebb?
– Még képlékeny – Rosemarie válasza közben lehelyezte a félig kirakott Bűvös kockát az asztalra. – Egyelőre nem találtam új munkát, de majd telefonálok… – arcára kínos mosoly költözött.
Glitch által írt felmondólevél visszavonhatatlan volt. Legnagyobb bánatára nem a tartalom okozta a felhajtást. Hanem a tény, hogy perpillanat kicsit többen vannak egy testben. Őszintén nem hibáztatta a vállalkozás vezetőjét ezért, de a nehézség ellenére nem tervezte kidobni az ablakon az eddigi előrehaladását és visszafordulni azzal, hogy újra különállóként gondol emiatt Glitchre.
A része volt, ha akarta, ha nem.