The uncertainty principle

Éppen a ruhán finomhangolok pár dolgot, hogy a rendszere naprakészen... áh, kit akarok átverni? Szimplán annyiról van szó, hogy a házilag tákolt öltözékem, noha mérföldes ugrás a pókruha 1.0 verziótól, aminek részét egy kapucnis melegítőfelső képezte, messze nem éri el a Stark technológia szintjét strapabírás terén, emiatt folyamatosan toldozni-foltozni kell. Nincsenek se nanorészecskék, se mechanikus póklábak, se mesterséges intelligencia. Utóbbit talán képes volnék reprodukálni, kreálni egy Karen Bétát, de Székescsávó nélkül tartózkodok egy ilyen projektbe való belevágástól. Senki sem akarna egy újabb Ultront. Viszont sikerült tökéletesítenem a PókRadarnak keresztelt kiegészítőmet. Már nem csupán a maszk lencséin bukkan fel riasztás a rendőrségi csatornákra kötve, hogy mihamarabb reagálhassak, de egy saját programozású mobilapplikációnak köszönhetően a telefonom is azonnal bejelez, így figyelhetek a környékre akkor is, ha éppen álarcon kívül vagyok.
Ennek köszönhetem az értesülést, hogy egy járőr letér a szokott útvonaláról, mikor egy adott címen valaki beindította a némariasztót. Az ilyesmi alapvetően nem ritka mostanság, be is soroltam hát a dolgot a "prioritás" mappába, hogy végre lekapcsolhassam a betörőbandát, de a kiemelt fontosságú riasztáson túl megakad a szemem még valamin. A címen. A lokációtól ugyanis összezsugorodik a gyomrom, és alig fedi csak el a vörös borítás arcomat, már vetődök is ki a nyitott ablakon.
Rekordsebességgel érem el a kávézót, ám a falnak szorított MJ látványától nem nyugszok meg. Ennek, és dühösen dobogó szívemnek köszönhetően az ajtón át való belendülés drámainak, és meglehet, talán túlzásnak is hathat, de megteszi a hatását. Mindhárom figura, még az is, kinek keze vészesen kezdett feljebb csúszni túszán, megdermed, majd felém fordulnak. Ekkor jön az újabb megdöbbenés: önnön fekete körvonalas, fehér "szemeim" néznek vissza rám. Jobban mondva, azok gagyi, kínai turkáló hatást keltő változata, ugyanis a betörők egytől-egyig plasztik Pókember maszkokban virítanak előttem.
- Ejha, fiúk, értékelem én a rajongást, komolyan, de meg kell nektek mondanom, nem így reméltem inspirálni az embereket. - az erre kapott dühödt-meglepett "EZ A PÓK!" felkiáltásra megjátszott ijedtséggel kezdek el forgolódni.
- Pók? Hol? Ne már, srácok, arachnofóbiás vagyok, ez nem vicces! - de végül csak elintézem a dolgot egy vállrándítással.
- Lemaradtam róla? Biztos olyan, mint a Laposember. - az értetlenül eldöntött fejekre sóhajtok egyet.
- Értitek... mert ő mindig az élére áll. - imitálom nyitott tenyerem elfordításával a lényeget, de esküdni mernék, hogy a csend hangjain túl még valaki tücsökciripelést is bejátszott.
- Kemény közönség. Sebaj, akkor mit szólnátok egy kis etikaórához? Például tudtátok, hogy egy hölgynek nem illik így udvarolni? Mi lett a virágok és a lovagiasság korával? - az egyikük kifejti némileg leegyszerűsített véleményét azzal, hogy megiindul felém és hadonászni kezd, de ökle egyszer sem talál be. Köszi, pókösztön!
- Micsoda faragatlan osztály ez, én éppen egy fontos illemtan lecke kellős közepén vagyok! - ez őt aztán nem zavarja, Imposzto Numero Uno ugyanis tovább próbálkozik, mígnem ökle a az ajtófélfával nem találkozik, köszönhetően annak, hogy én az elhajolgatás közben minden sikertelen próbálkozásával hátrébb léptem egyet.
- Ejj, az fájni fog holnap! Én egyszer egy betonoszlopba ütöttem így bele. - mutatóujjammal lököm csak meg a fejét, hogy homlokával leheljen csókot a keményebb felületre, de a minimális erőkifejtés is elég ahhoz, hogy ernyedten csússzon a padlóra.
- Mire felébredsz, elmúlik, ígérem! - egész biztosan. Valószínűleg. Talán. Oké, lehet, hogy nem. 50-50? Velem lehet alkudni. A ruhába épített érzékelőim szerint amúgy csak zúzódás. Tény, szorítani nem fog vele egy darabig. Imposztor Numero Dosnak már megsprólom ezt a fájdalmat, és anélkül, hogy felé fordulnék, vaktában lövök ki hálót, hozzátapasztva őt az egyik bokszhoz. Kése bánatos dalllamot zengve érkezik le az impozáns padlólapokra.
- Lássuk, ki fog ma felelni! - ó, igen, nem zártam ám szívembe a harmadik, és egyben Michellehez legközelebb álló alakot. Az érzés pedig kölcsönös lehet, mert hátrahagyja korábbi kiszemeltjét és randevúpartnerét, hogy sebtében előkapott, forgótáras csúzliját rám szegezze. Pechjére, elég jó a reakcióidőm.
Engedem, hogy meghúzza a ravaszt. A golyónak viszont már nincs ideje elhagyni a csövet, az űr végét ugyanis háló tömíti el, minek végét magamhoz rántva, a megfelelő lendülettel, az egész fickó repülőleckéket vesz.
- Sajnálom, erre nem tudok elégségest adni! - csóválom csalódottan fejem, mikor a test tompán puffan az ajtó felett, hogy a bejárat csengőjét letörve átadja magát előbb a gravitációnak, majd a talaj hűvös ölelésének.
- Gondolom, sovány vigasz az, hogy manapság úgyis mindent digitális úton oldanak meg. Egy elektronikus felszerelése jó megoldás lehet. - fordulok Michelle felé, fejemmel a szebb napokat is látott, immáron diszfunkcionális csengő felé bökve.
- Hagyok egy cetlit, hogy ne a fizudból vonják le. - nevetséges felajánlásnak tűnhet, de szavaim őszinték, és van bennük egy bizonyos fokú makacsság is, arra az esetre, ha ellenkezni próbálna.
- Nem esett bajod? - próbálom elmélyíteni a hangom, hogy még véletlenül se hathassak számára ismerősnek, és amitől leginkább olyan benyomást kelthetek, mintha Jar Jar Binks imitálná Darth Vadert. Jó, ennyire nem durva a helyzet, tizennyolc évesen azért eljutottam arra a szintre, hogy ne legyen feminin hangom, de egy diszkrét torzítót azért majd beépíthetnék az öltözékbe.
De még a titkos identitás sem elég ahhoz, hogy az aggodalmat elkendőzze, ami lerí rólam, mikor közelebb lépek hozzá. Vagy elfedje azt, hogy akkor még a mély tónusról is elfeledkezek...

Utálok én zárni, de néha előjön a jó szívem. Ugyan én köztes vagyok, de néha ha az élet közbe szól, akkor tudok jó fej lenni. A zárást így bevállaltam. Ugyan hiába zárunk kilenckor, de mindent kikell, lekell takarítani, fertőtleníteni stb, én pedig az ilyenekben nagyon precíz vagyok. Az is nyugtatott, hogy Harry vigasztalásképpen felajánlotta, hogy értem jön. Nem mondtam nemet, hisz miért akarnék késő éjszaka, ráadásul egyedül haza szenvednem magamat. Dehogy. Így a fülembe szólva kedvenc zenéimet, kicsit lelkesebben állok hozzá a takarításhoz. Közben dudolászva, hisz úgy sem hall senki. Közben el-el mélázgatok, és akaratlanul is eszembe jut, az a srác, aki majdnem napi rendszerességgel betér, és a minap jót beszélgettünk. PP monogrammal. Az a furcsa, az a nagyon furcsa érzés, mikor volt az a dejavú-m. Akaratlanul is, valamiért megérintem a medálomat. Majd akkor mozgásra leszek figyelmes. A szívem hirtelen a torkomba szalad, épp kikapom a fülhallgatómat, mikor meglátom őket. Nem tudom hányan vannak, nincs időm, se a rémülettől megszámolni őket. Mind gagyi pókember maszkban vanna. Próbálnék elsütni egy vicces, hogy halloween még messze van, de az illető fegyvert szegez rám, és nem érzem azt hogy jutalmazná a poént.  
- A... a kassza arra... - mutatok remegő újaimmal felé. Nem ér nekem annyit, pláne az életemet. De az egyik elvigyorodik. Konkrétan kiadja az utasításokat, majd elindul felém. Azt mondja csinos vagyok, és hát miért ne szórakozhatna. Akkor kapcsolok, hogy végig szorongattam a felmosót, így a rongyos felét, arca felé vágom, hogy távol tartsam magamtól, majd felrúgom a vödröt, és elkezdek rohanni a hátsó kijárat fel. A férfit hallom, hogy szitkozódik, majd hogy pár dolog eldől, eltörik. Gondolom elcsúszott. Elmosolyodom, épp fognám a kilincset, mikor a hajamon erős rántást érzek.  
- Eressz el, szarzsák!!!!!! - kiabálok, hátha meg is hallja valaki. A telefonomért kapkodnék, ami azóta is a zsebembe van, de persze KAPKODOK, így kicsúszik a kezemből. Picsába. Az illető így hozzányom a falhoz. Ekkor meghall mindenki egy hangot, így a levegőt is vissza szorítom. Oldalra néz mindenki.  
- Pókember...- suttogom, olyan meg könnyebbűlten, hogy jesszusom. Az a kő baromi hangosan esik le a szívemről.
Annyira megvagyok még így is rémülve, hallom, hogy magyaráz a gazfickóknak, de csak foszlányokat hallok meg, azaz fogok fel az egészből, főleg azért, mert rettentő gyorsan történik minden. Más szituban talán még szórakoztatónak is találnám. Egyszer miközben már a felével elbánt, és már a személyes támadómhoz jön, egy kis szurkolás hagyja el a számat...  
- Adj nekik... - mondom harciasan, és izgatottan. Majd az utolsó rohadékkal is elbánik, én meg már ijedésből átmegyek mosolygóba.  
- Ez, ez nagy volt. Köszönöm.... nagy szerencsém volt, hogy pont erre jártál. - mosolygok, mint a tejbetök. - Oh ez igazán... igazán barátságos tőled Pókember. Köszönöm ezt is. - válaszolok a cetlire. Bár nem tudom mekkora kár lett, de már szó szerint fogom a fejem azért, hogy mi vár rám holnap. Lehet beteg leszek...  
- Mi? Én? Persze.. csak két szívrohamom volt, és enyhe sokkos állapot, de kialszom...  Te jól vagy?- válaszolom idegesen. A kérdésem pedig... ennyire idióta kérdést, hogy lehet feltenni?  A telefonomat felveszem a földről, mert nagyon villog, pont jött egy üzenet Harrytől, hogy ma még sem tud értem jönni. Valamiért úgy érzem eltörik a mécses, pedig nálam ez nem könnyű dolog. Ma sokk ért, és jobban esett volna valamiféle támogatás...

Ahogy buzdító szavai a fülemben csengenek, annak tudatában engedek meg magamnak egy vigyort, hogy úgysem láthatja ajkaim vonulatát a hálómintás borítás alatt. Szerencsére, mert a helyzet komolysága ellenére derűsen, csillogó szemekkel bámulnék rá, mintha előbb kaptam volna valami szülinapi ajándékot.
- Szívesen elsütnék erre valami régi filmes, keményfiús szöveget, hogy "A város új sheriffje bármikor áll a hölgy szolgálatában!", de van egy olyan érzésem, hogy a törvény hivatalosabb őrei nem igazán díjaznák, ha ilyesmi kezdene terjengeni egy maszkos, önjelölt ténykedővel kapcsolatban. - a PR-on még így is dolgoznom kell. A lakossági szint általános véleményétől függetlenül azok, akik jelvényt hordanak, még fenntartással kezelnek engem. És emiatt nem tudok rájuk haragudni. Már önmagában New York épp elég dolgot élt meg pár év leforgása alatt, mint egy ember egész élete alatt, és akkor még nem beszéltünk az egész világról.
- Viszont örülök, hogy segíthettem. - nem akarom túlzottan elpoénkodni a helyzetet a saját zavarom miatt, és ez a kijelentés őszinte, nem mellesleg, kevésbé elcsépelt. Kényelmesen szó nélkül hagyom a tényt, hogy nem annyira a szerencse faktor játszott közre, mint az, hogy mindig vigyázni fogok rá, még ha a távolból is. Egy protektív fal... vagyis, maszk mögül.
- Ugyan, ez a legkevesebb, elvégre, én okoztam a károkat. Dolgozok egy levelezési címen, ahová kiküldhetnék a csekkeket, de némi akadályba ütköztem. Tudtad, hogy nem nyithatsz bárhol postafiókot, ha álarcot hordasz? Azzal magyarázzák, hogy nem asszociálhatják őket gyanús tevékenységgel, de szerintem csak durva diszkriminációról van szó. - a titkos élet és annak hátulütői. Írhatnék egy könyvet ezzel a címmel. Tuti bestseller lenne. A mondandóm végére még duzzogva karba is teszem kezeimet. Ennyit arról, hogy nem viccelem el a dolgot, de reflexből jön. Az ilyen események elég megrázóak lennének bárkinek, és tapasztalatból tudom, mennyire erős az előttem álló személy, attól még az inger megmaradt, hogy át akarom venni a súlyt a vállairól a légkör oldásával.
- Egyébként nemsokára itt lesz egy járőrkocsi, szóval a nemfizető vendégeid hamarosan karperecet kapnak ruhakiegészítők gyanánt. - teszem hozzá lazán, mintegy mellékes információként, épp csak azzal nem toldom meg, hogy "Amúgy szép esténk van, nem?"
- Hogy én? - talán a maszk által lelapított, barna tincseim állítják csak meg felszökő szemöldökömet. Na nem azért, mert olyan értelmetlen volna a kérdés maga, inkább csak.. nem vagyok hozzászokva. Marginális az én épségem mások biztonsága szempontjából. Viszont, épp az ő szájából, kellemes melegség önti el mellkasomat.
- Persze, semmiség, rázósabb alakkal is volt már dolgom. - oké, csak megérkezett a macsós szöveg. Jobb később, mint soha.
- Szó szerint. - szólalok meg újra egy kis hatásszünet után. Talán bele is mennék egy rövid sztorizásba, de meglátom az érzelmeket átsuhanni az arcán, mintha az ő falai kezdenének leomlani és ösztönből kezdek cselekedni.
- Biztos minden oké? - nem mintha bárki más hallhatná, mégis lehalkítom hangom, ahogy közelebb lépek hozzá. Kezem némileg esetlenül emelkedik fel, hogy ujjaim bizonytalanul találjanak utat a vállára. Idióta kérdés, Peter, a szenzoraid már jelezték, hogy nincs fizikális sérülése!
- Minden rendben lesz, már vége van! - ez egy elég standard szöveg és saját magamra forgatom szemeim a lencsék mögött, viszont mentségemre szóljon, általában nem szoktam a helyszínen maradni. Vagy a másik fél szokott lelépni, mert nem bízik a maszkosokban.
- Ha engem kérdezel, hősiesen álltad a sarat. - balomat is felemelem, hogy másik vállára tehessem, és, ha nem húzódik el, hüvelkyemmel gyengéden, köröket rajzolva le, bátorító simítással illessem. Mégis, benne van a mozdulatban a két állapot közti ingadozás. Megöleljem? Vagy az túl bizarr lenne? Lépjek el tőle, még mielőtt megkérdezi, miért vagyok a személyes terében? De nem akarom, hogy úgy érezze, egyedül van.
- Van valaki, aki érted tud jönni? - remek, most éreztesd vele, hogy le akarod passzolni, mert lépned kell, ettől aztán tutira nem fogja magát egyedül érezni.
- Ha szeretnéd, hazakísérhetlek. - ó, remek, nincs egyedül, mert élvezheti egy fura fazon társaságát, miután egy másik fura fazon le akarta taperolni.
- Nem úgy értem, hogy... vagyis, nem nyomulni próbálok, csak érted... ha nem éreznéd magad biztonságban. Figyelhetek távolról is, csak hogy épségben hazaérsz-e. - nem lett jobb a mentéssel sem.
- Mármint, távolról, de nem úgy, mintha követni akarnálak vagy ilyesmi, csak... - eddig egészen pazarul haladok. Inkább lemondóan sóhajtok egyet, majd:
- Megpróbálom újra! Üdv, Pókember vagyok! Szép esténk van, nem? - improvizálok egy brit akcentust is. Bénán, de a szándék a fontos.

Felváltva hullámoznak bennem az érzelmek. Egyszer az ijedségtől, és a félelemtől szakad ki a szívem a mellkasomból, aztán már az izgatottságtól. Nagy mázlim van, gondolok bele hirtelen, mikor már pókember mindegyik támadót hatástalanította. Nagyon mázlimnak kellett lennie, hogy pont itt legyen, és pont engem mentsen meg. Mély levegőket veszek, és igyekszem összeszedni magam. Ami nem is olyan nehéz, ahogy hallgatom a szövegét, el is nevetem magam.  
- Hűha, neked aztán van beszélőkéd. Mármint, ezt nem rosszból mondom, sőt. Megnyugtatja az embert... - mosolygok. - Tényleg köszönöm, bele se merek gondolni, mi történt volna, ha nem szólsz közbe. - mondom neki őszinte hálával, és a hideg is kirázz, mikor belegondolok, mi lett volna a folytatás. Ahogy a falhoz nyomott... Jól van elmúlt, és nem történt semmi súlyos MJ, nyugodj meg.  
A postafiókos dolgon is elkell nevessem magam. Jó fej ez a pókember, nem is értem miért ítélik el ennyien. Tényleg segít, és egyáltalán nem fellengzős. Sőt, ahogy beszél, amiket mond, ponthogy teljesen szerénynek tűnik. És kedves.  
- Hát gondolom nem lehet könnyű számlát vezetned. Vagy kivenni pénzt. - mosolyodom el. A görcs a gyomromba határozottan enyhült. Jól esik beszélgetni vele, van valami a hangjába, és a stílusában, ami megnyugtat. Álltalában nem szeretem, ha ennyit beszél valaki, pláne ha nem én vagyok. De most jól esik, és egyáltalán nem bánom.
Igen, a rendőrökre én is számítok, és őszintén szólva ez a vallomás tevés dologhoz sincs kedvem. Nem elég az, hogy sokkban vagyok, és mielőbb elfelejteném, még újra részletesen idézzem fel a történteket, majd késő este vergődjek haza, mert Harry pont most nem ér rá. Miért most ?
Zavaromba fel is teszek egy elég bugyuta kérdést. Reflexerüen visszakérdezek, hogy neki nem esett e baja. Hisz gondolom ő is embert, és ő is megsebesül nem? Nem tudhatom milyen képességei vannak. Lehet az is, hogy ugyan úgy megsérül, és ellátás kell neki. De úgy érzem a hangjában, hogy meglepődik, így kicsit meg is bánom, hogy ilyen hülyeséget kérdeztem meg.  
- Akkor jó... - válaszlom, majd egy mosolyt kipréselek. Majd megérinti a vállamat. Megijedek, hirtelen, le is merevedek. Hirtelen vissza jön az emlék, mikor a csávó csinálta ezt, és hozzá nyomott a falnak. De még sem húzódok el.  
- Rendben vagyok, tényleg, csak friss a trauma. - biztatására, csak enyhén elmosolyodom. - Köszönöm, kedves vagy, de én nem igazán úgy éltem meg. - kimondottan bevoltam szarva, minthogy hősies lettem volna. Önvédelmi reflex maximum. Mély levegőt veszek, a kérdésére pedig meglepődök. Meg se engedi hogy válaszoljak, csak mondja a magáét. Majd előről kezdi, bemutatkozik stb. Elnevetem magam.  
- Először is: Nem, nem jön értem senki. Barátom jött volna értem, de végül lemondta. - ezt mi a jó bánatért árultam el neki ? Komolyan pókemberrel akarom tisztázni, hogy van barátom, és ácsi? Mintha rám nézne úgy egy hozzám hasonló lányra, mikor nők ezrei vannak érte oda. Túl sokat képzelsz bele kislány.  
- Köszönöm, de... nem venném el az esélyt, attól hogy másokat is megments... - mondom kissé hallkan, és bizonytalanul. Ugyanis mi menőbb lenne abban, ha maga pókember kísérne haza ? De önző se lehetek, lehet miközben haza kísér mást épp megmenthetne. Viszont tény, hogy nem akarok egyedül haza menni, és járőr autóval se akarok haza érni, a szüleim biztos szívrohamot kapnának. Így elég nehéz helyzet, zavaromba megint a nyakláncomat kezdem el tekergetni. Hülye szokás..., de mostanában egyre gyakoribb.

Még jó, hogy nem láthatja most az ábrázatomat, mert a nevetése hallatán olyan széles, büszke vigyor terül el rajta, amilyen még akkor se volt, mikor Amcsi Kapcsi pajzsát sikerült lenyúlnom.
- Örülök, hogy így látod. Általában inkább idegesítőnek tartják, legalábbis, ezt a konklúziót vontam le az olyan reakciókból, mint a "Kitépem az egyik lábadat a nyolcból!" vagy a "Megszőtted az utolsó hálódat, bogár!" Hmmm.... - elmerengve kezdem dörzsölgetni az állam, felvéve a bölcs filozófus pózt.
- ... most, hogy belegondolok, lehet, hogy nem olyanokon kéne kommunikációs teszteket végezni, akik fegyvert fognak rám. Viszont az utóbbi reakció legalább rávilágít az oktatási rendszer hiányosságaira, aminek... - észreveszem magamon, hogy kezdek (már megint) elkalandozni, ezért körbepillantva megköszörülöm a torkom, mintha ezzel egyébként sokkal több komolyságot tudnék magamra erőltetni.
- .... ehhez a szituációhoz egyáltalán semmi köze nincs, úgyhogy inkább befogom. - nem, nem fogom. Mármint, rólam van szó, egyrészt fizikai képtelenség volna, másrészt, ha ezzel tényleg sikerül oldanom a feszültséget és kihúznom őt a sokkos állapotból, na meg esetleg kisajtolnom még egy nevetést, akkor már win-win. Erre azt mondanák, nem?
- Ugyan, ezért vagyok. És tényleg örülök, hogy nem esett bajod. - a "flepnis" jelzőhöz jobban hozzá vagyok szokva, mint a hálálkodáshoz. Nem véletlen, hogy legtöbbször nem igazán maradok a helyszínen társalogni. A lakók között is van olyan, aki nem bízik meg egy álarcban, bónusz, hogy így elkerülhetem a kínos pillanatokat.
- Végre valaki megért! - bokszolok lelkesen a levegőbe.
- Az emberek nem szoktak belegondolni az ilyen apróságokba. Például hogyan hordanék magamnál pénzt? Úgy néz ki a ruhám, mint amin van zseb? És még ha lenne is, nem igazán lehetne összeegyeztetni a falmászói tevékenységgel. Mi van, ha elhagynám? Nyilván, léteznek tépőzáras, vagy cipzáros zsebek, de el tudod azt képzelni? Úgy emlékeznének rám, mint a nyomi mutáns, aki azért halt meg, mert egy bűnöző mögé osonva jött rá, hogy elfelejtette becipzározni a zsebét, majd.... zzzziiiippp. - még imitálom is a mozdulatot.
- Bár, definíció szerint nem vagyok mutáns, de érted a lényeget. - igen, újabb apróság, ami általános félreértés tárgyát képezi. Mondjuk, nem lehetek miatta dühös, elvégre, nem igazán adtam magamról interjút senkinek, így a média számára marad a sötétben tapogatózás és az általánosítás eszköze.
- Bocsi! - lépek el tőle azonnal, mikor érzem a tartását merevvé válni érintésem nyomán. Gondolatban épp a legközelebbi asztal lapjához csapom a homlokom, amiért ekkora kretén vagyok. Persze, nyugodtan közeledj ahhoz a lányhoz, akit öt perccel ezelőtt akart egy gusztustalan pali letapizni! Remek ötlet!
- Ó... sajnálom! - kb. úgy kezdem el dörzsölni a tarkómat zavaromban, mintha azért merült volna fel a barátja, mert épp elhívtam egy randira. Meg aztán... nem, nem vagyok féltékeny és nem lett gombóc a gyomromban. Miért érezném rosszul magam? Éli az életét, ez így természetes, és alapból is, én döntöttem így. Hol is van az az asztal? Csak megpuszilnám a tetejét, ha már olyan szépen le van takarítva.
- Vagyis, nem a létezésére gondolok, hanem arra a részére, hogy nem tudott eljönni! - van az a mondás, hogy ha gödörben vagy, ne áss tovább. Jelenleg lassan kikapcsolhatnám azt a markológépet, amit használok a mélyebbre jutáshoz.
- Tudtad, hogy statisztikailag sokkal többször fajul tettlegességig egy rablás, ha párokat támadnak meg? - ez meg honnan a bárányfelhőből jött? Most komolyan igazolni próbálom valamivel, hogy miért jobb, hogy nincs itt a pasija?
- Így hallottam... a rádióban. - mert hol máshol? Manapság a rádió a legfőbb információforrás. Nincs ebben semmi fura vagy ódivatú.
- Nonszensz. Mindenhol sajna nem tudok ott lenni, de a feltételezések ellenére, a kékruhások sem tétlenkednek, így azért nem egyedül vigyázok a városra. Ráadásul, a történtek fényében sokkal nagyobb felelőtlenség volna hagynom, hogy egyedül bumlizz haza sötétedés után, mint annak feltételezése, hogy esetleg mi történhet máshol. - vezetem le a logikámat, aminek eredménye, mit verbálisan nem érintek, csak éreztetni próbálok: ragaszkodok hozzá.
- Ha gondolod, megvárom, míg beszélsz Donut őrmesterrel. - oké, most már a sztereotípiát is kihúzhatjuk a listáról. Ma különösen formában vagyok!
- Egyébként, szép lánc! - bökök arra a tárgyra, amivel babrál, rá sem eszmélve, hogy a mozdulat esetleg kiköpött mása lehet annak, amit leműveltem a minap, csak éppen álruha nélkül.

- Nem mondanám idegesítőnek. Persze egy bűnözőnek nyilván az, ha épp közbe beleköptél a levesébe. De a megmentettnek teljesen jó figyelem elterelés. - és nyugtatóan hat, de ezt nem mondom ki hangosan. Nem hiszem mennyire illendő lenne, inkább megnyugtatom, hogy nem mindenkinek idegeső. Az biztos, hogy van dumája, de ez szerintem jó tulajdonság. Így sokkal barátságosabb. De inkább lenyelem a további véleményemet.  
- Szerintem is, inkább ezzel felbőszíted őket. - mosolyodom el a meglátásán. Valamiért olyan könnyű beszélni vele, és ismerős.  
A szívem kezd kevésbé kiszakadni a helyéről, és kezdek megnyugodni. Igen, sok köze van ahhoz ahogy pókember beszél, és elterei a figyelmemet. Már közbe se szólok, nem mintha lenne lehetőségem, csak mosolyogva nézem. Illetve, miközben azt taglalja, hogy a pénzét nem tudja a szerkóba hova tenni, már dölöngélek egyik lábamról a másikra. Nagyon szeretnék már innen ki menni, az is lehet holnap felmondok. Egyenlőre egyet tudok, hogy kijussak innen. Mikor felajánlja, hogy haza kísér, rögtön igent mondanék, aztán rájövök, hogy amíg engem kísérget hány embert tudna megmenteni.  
Abban igaza van, hogy a rendőrség is dolgozik, és hát... nem vagyok nyugodt, nem tudok koncentrálni. Nem akarok rendőrautóban haza menni.  
- Akkor elfogadom a kíséretet. Köszönöm. Most nem vagyok olyan állapotban... - inkább nem mondom tovább, nem rá tartozik, és nem akarom a saját hülyeségemmel fárasztani. A szirénákat közbe meghallom.  
Mikor megemlíti a nyakláncot, újra dejavú érzés fog el. Miért veszi észre mindenki mostanában a törött medálomat ? Semmi különleges, csak számomra...  
- Öhm, köszönöm. - mondom ki végül, picit elgondolkodtam.  
Már a szirénák élesebben szólnak, a fejem bele is fájdul. A rendőröknek megteszem a gyors vallomásételt, anélkül nem engedhetnek el, és ezek a rohadékok is megúsznák. Így elmondok mindent, majd végre foghatom a cuccaimat és elhagyhatom a helyet. A következő sarkon pedig ott vár pókember. Csak elmosolyodom. Nem hittem volna, hogy tényleg megvár...  
- Azt hittem már elmentél járőrözni.

A mellkasomra helyezem kezem színpadiasan, mintegy azt imitálva, mennyire lelkemre vettem a megfogalmazását.
- Beleköpni? Én?? Én jobban szeretek edukációként tekinteni rá és ha tehetnék biztosan ők is... - fordulok meg a srácok felé, akik még mindig leszerelve fekszenek a helységben és kétséges, hogy az elkövetkező percekben bármit is szívesen hozzáfűznének a beszélgetéshez.
- Beismerem, ők talán nem értenének egyet, de csak azért nem, mert most durciznak. - mondanám, hogy bűntudatom van emiatt, de az hazugság volna, és, mint azt a Harry Potterből már tudhatjuk, hazudni bűn.
- Akkor még szerencse, hogy fegyverek és ingerlékeny alakok helyett jelenleg gyönyörű mosollyal van dolgom. - oké, álljunk csak meg egy pillanatra! Az még egy dolog, hogy az előbb valami béna dumával próbáltam megnyugtatni, miért jobb, hogy miért nincs itt a barátja, de most már egyenesen flörtölök is vele? Jobb, ha gyorsan rendezem a gondolataimat, még mielőtt valami hülyeséget csinálnék.
- Nem hiszem, hogy a történtek fényében ezt bárki felróná neked. - nem kényszerítem rá, hogy befejezze gondolatmenetét, és nincs is rá szükség, hiszen egy ehhez hasonló támadás bárkire, még a legerősebb személyekre is negatív hatással volna. A testbeszéde jószerével kiáltja, hogy szeretne innen szabadulni, amit a konstans dumálásom csupán elodáz, ahelyett, hogy elősegítene.
- Akkor én odakint leszek... - mutogatok az ajtó felé, amin nem sokkal ezelőtt oly lelkesen lengtem be, épp csak nem rúgva le a zsanérokról. Kifelé menet azért az egyikük kap még egy kis hálót, mert... nem is tudom, csak jól esik, amolyan elégtétel, amiért bénán sikerült célpontot választaniuk.

A rendőrök felé intézett integetésemre kevésbé barátságos formáját kapom a visszaintésnek, de ha úgy vesszük, ez még mindig jobb, mintha a fegyvereikkel reagálnának, szóval, én már ennek a minimális haladásnak is örülök. Végül a sarkon állapodok meg, kinézve magamnak egy szimpatikus pontot a téglafalon, ahol gubbaszthatok picit, míg várakozok. Az is lehet, hogy hálóból fabrikáltam egy yoyot, de a bíróság előtt tagadok mindent! Mikor az ismerős hang megüti fülemet, még el is hajítom hirtelen zavaromban a rögtönzött játékomat. A távolban rosszallóan nyávog fel egy kóbor macska. Hupsz.
- Hehe... ez csak... izé... egy tudományos kísérlethez kellett. - mert az fontos, hogy tökéletesíteni tudjam a hálófolyadékot és további beállításokkal bővíthessem a csuklómon elhelyezkedő segédeszközeimet.
- És itt hagyjam a legkedvesebb beszélgetőpartneremet? Szó sem lehet róla! - hogy az eltkötelezettségemet ki is mutassam, elrugaszkodok a falról, hogy a feje fölött átszaltózva jobbjánál landolhassak.
- Szabad, hölgyem? - tartom felé karomat, visszatérve az angolos stílushoz, maszkom mögött vigyorogva.
- Mondja, kisasszony, jobb szeretne az utca szintjén maradni vagy a PókTaxi gyorsabb szolgaltátását venné igénybe? - mutatok a fejünk fölé, az épületek közti ingázásra célozva.
- A megadott cím természetesen köztünk marad, cserkész becsszó! - emelem esküre a kezemet. A jobbot kell, igaz? Vagy az megy a szívre?
- Persze, ha sétálnál, én totál megértem! - teszem kezeimet gyorsan a hátam mögé, hogy jelezzem, nem akarom én kényszeríteni semmire. Mondjuk az már nem tűnik fel, hogy szinte reflexszerűen léptem hozzá közelebb.
- Tudod, a beszélgetés jegyében megkérdezném, hogy mindig ennyire stresszes-e a munkahely, de ez még tőlem is gyengusz indítás volna. - ennek ellenére elsütöttem. Mi a fenéért vagyok ennyire zavarban?

Nem valami kellemes, mikor a rendőröknek újra fel kell idéznem mi is történt pontosan. Kicsit féltem, hogy esetleg beakarnak vinni, és ott akarják, hogy megtegyem a vallomástételt. De ilyen esetekben felveszik a helyszínen, mindent tisztázni kell, felveszik az adataimat, majd elmehetek. Kissé ideges vagyok végig, picit akkor nyugszom meg, mikor a szarháziakat betessékelik a rendőrautókba. Ahogy eltűntetik őket, picit megnyugszom, bár mély levegőket kell vennem hozzá. Miután végeztünk, és kilépek a friss levegőre, behunyom a szemem, és mélyet szippantok belőle. Bár a friss az elég túlzás. Eszembe jut Pókember szövegei, mielőtt megjöttek a zsaruk, csak elmosolyodom. Nagy dumás, és tényleg sokat segített, abban, hogy megnyugtassa az embert.  
Őszintén szólva nem vettem komolyan, hogy kint lesz. Miért is vártam volna el azt, hogy megfog várni? Így a gyomrom összeugrik, ahogy rájövök egyedül vagyok. Telefonomat is előveszem, nem tudom miért bizakodom abba, hogy Harry meggondolta magát, vagy mégis rá fog érni. De csak anyám írt, hogy mikor érek haza, mert már otthon kéne lennem. Annyit pötyögök neki vissza, hogy most tudtam végezni, így most indulok. Mély levegőt veszek ismételten, nem tudom mennyire jó ötlet beavatni abba mi történt... de nem titkolózom előtte. Úgyis látni fogja rajtam, hogy valami nem stimmel.  
Majd meglátom őt a félhomályba, és azonnal elmosolyodom.
Ezek szerint jól láttam, hogy valamivel játszott, csak lányosan elkuncogom magam... hát bazdki mi bajom van, nem szoktam kuncogni. Szedd össze magad MJ, mert olyan vagy mint, egy rajongó fruska.  
- Köszönöm. - válaszolok, mosolyogva. Kissé meglepődöm, mikor felajánlja a karját , hogy karoljak bele. Zavarba jövök, és nem tudom mennyire helyes belekarolnom, vagy bármi. Hisz barátom van, és akár jelmezeshősről van szó, akkor is egy férfi lakozik alatta, és azzal se lenne tisztességes.  
- Nem akarok hálátlannak tűnni, de a barátom eléggé féltékeny típus. - mondom neki szemforgatva, hogy tényleg ne legyen sértő, és kissé poénosra vegyük a dolgokat.  
- Hogy mi? Mármint a levegőben? Nem, nem szó sem lehet róla... tériszonyos vagyok. - magára a gondolatra is kirázz a hideg. De a belső "vagányom", pedig szívesen kipróbálná, szeretem tesztelni magam, és esetleg legyőzni a félelmem. De mára egy sokk elég lesz.  
- Szóval maradjunk a sétánál, csak pár utcányira lakom, szóval , nem rabolom sokáig az időd. - próbálom ezzel is nyugtatni, hogy nem rabolom az idejét, ha már ilyen jó fej.  
- Hogy az én munkám? Hála az égnek ez idáig nem történt semmi ilyesmi. Egy-két érthetetlen vagy épp kényes vendégen kívül semmi rendkívüli nem szokott történni. Átlagos minden. Köszi az érdeklődést.. de mond ... vagyis Te vagy Pókember. Annyi kérdésem lenne, persze gondolom annak a felére se válaszolhatsz.  
Akkor kezdjük azzal, hogy vissza kérdezek: nem stresszes a munkád ? De komolyan? Nem látszik rajtad, hogy az lenne. - te jó ég, én mióta fecsegek ennyit ?

Megkönnyebbülés fog el attól, hogy nem hátrált meg a hazakísérési ajánlatomtól, elvégre egy ilyen nap után... álljunk csak meg egy röpke pikoszekundumra, jól hallottam azt a reakciót az imént? Egy kuncogás! Ha nem volna szuperkínos, dobnék egy szaltót a sikerélménytől, de a kínosságot illetően ma már, úgy vélem, ügyesen sikerült (túl)teljesítenem a napi kvótámat.
- Ó... én nem azt akartam sugallni, hogy... persze, érthető dolog a féltékenység, csak azt mondom, hogy... szóval... khm... hagyjuk is! - gyorsan a hátam mögé is rejtem kezeimet, ott kulcsolva össze az ujjaimat, még mielőtt egy újabb rám jellemzően fura mozdulattal tovább égetném magam.
- Ismerem az érzést, én is az voltam. - és ezt nem csak azért mondom el, hogy jobban érezze magát.
- Akkor kezdtem szembenézni vele, mikor elkezdtem tesztelni a képességeimet. De eleinte csak az alacsonyabb épületekkel mertem próbálkozni. - genetikai módosítás ide vagy oda, azért a zsigeri érzések nem múltak el olyan könnyedén.
- Végül a magabiztosságot az olyan mérföldkövek adták meg, mint az Empire State, az egykori Stark Torony, és a Washington Emlékmű. Nem a képességeimmel együtt születtem, így a magasságok sem képezték szerves részét az életemnek. Már, ha az elkerülésüket nem vesszük számításba. - lebuktam, egy kicsit mégis szeretném, ha jobban érezné magát, de ettől még az általam megosztott kis személyes információmorzsa nem lesz kevésbé igaz.
- Ilyesmiről szó sincs. - csóválom nemlegesen a fejem, mikor felveti, hogy az időmet rabolná, s hogy éreztessem vele, miért gondolom így, egy mondatban össze is foglalom a véleményemet:
- Ha egy embernek segítesz, mindenkinek segítesz. - de azért azt csak nem tudom megállni, hogy egy picike fejmosást ne fűzzek hozzá:
- Tudod, lebokszolhatnád a tudatalattiddal, hogy vizsgálja felül ezt az önleértékelő tendenciát! Kezdetnek például tudatosíthatnád magadban, hogy: "Fontos vagyok!" - még el is ismétlem párszor a nyomatékosítás kedvéért (innen is köszönet az ötletért Peter No. 2-nek!), majd...
- Oké, most halljam tőled! - a barátságos és oktató Pókember, hölgyeim és uraim! Etika és önismereti órák tartását vállalom!
"Te vagy Pókember..." Ettől csak szégyenlősen elmosolyodok és muszáj vagyok némi komolytalanságot belecsempészni a pillanatba, hogy ne akarjak helyben elolvadni attól, hogy ez milyen hangsúllyal gördül le az ajkairól.
- Nos, hívtak még mellette Hálószövőnek, Falmászónak, Nyolclábúnak, illetve kevésbé szalonképes neveken is. De valóban, hivatalosan a Pókembert használom. - mármint, "hivatalosan". Nyilván... ez áll a személyimen is.
- És nem, igazából nincsenek plusz végtagjaim. - nem tudom, miért érzem fontosnak ezt kiemelni, igazából még mindig a tőle kapott figyelem okozta zavar hatása alatt vagyok.
- Ezt csak akkor tudjuk meg, ha fel is teszi azokat a kérdéseket, Miss Lane! - ejtek el egy aprócska utalást, amiatt, hogy az említett kérdései keltenek egy kis nem hivatalos interjú hatást bennem. De a testbeszédem, és továbbra is könnyed tónusom egyaránt elárulhatják neki, hogy ezt egyáltalán nem bánom.
- Nem igazán gondolok rá munkaként, elvégre, ez az életem. Annak ellenére hogy a maszk eltakar, ugyanúgy a lényem részét képezi, nem pedig egy különálló életről van szó. És a kérdésedre válaszolva, de, vannak húzós napok. Én is követek el hibákat, mint bárki más. És volt olyan is, hogy ki akartam szállni. Viszont az emberekben mindig megtalálom az inspirációt arra, hogy folytassam. - Ben, Tony, Happy, May... legtöbbjük már nincs köztünk, mégis, mindig velem vannak. Ahogy a mellettem álló nélkül sem lenne Pókember.
- Végső soron, New York erről szól. Az emberek pumpálják a szívét, nem a lenyűgöző felhőkarcolók, vagy, hogy egy szuperpasas átpofozza a másik szuperpasast az egész városon. Szeretném azt gondolni, hogy, amit csinálok, ugyanúgy számít, mintha interdimenzionális vagy extraterresztriális fenyegetésekkel néznék szembe, és hogy talán ezzel néhányan észreveszik, nem kell szupererő ahhoz, hogy törődjünk egymással. - oké, lehet, hogy ennél rövidebb és egyszerűbb választ várt, de szívesen vagyok Pókember és ez valósíznűleg kiérződik abból a lelkesedésből, amivel ecsetelem a meglátásomat.

Pókember tériszonyos volt ? El kell nevetnem magam. Ez teljesen abszurd dolog, és egyszerre, annyira, borzasztóan emberi, hogy szinte ez hat viccesnek, és hihetetlennek. A "na persze" nézésemet ugyan megijedtem, de valamiért nem hiszem hogy kegyes hazugsággal etetne.  
- Ne haragudj, de kicsit nehéz elhinni. Tehát ha jól értem, akkor nem képességgel születtél ezek szerint. Hogy szerezted ? - érdeklődöm, puszta kíváncsiságból, dacára, hogy tisztában vagyok vele, hogy ezt a hétpecsétes titkot, biztos nem egy random lánnyal fogja megbeszélni. De a kíváncsiságom sajnos utat tőr, mint mindig. De inkább megpróbálkozom vele, kitudja mikor akar valaki elárulni valamit.  
- Én bizonyára szörnyet halnék, ha csak lenéznék bármelyik tetejéről. - még a hideg is kirázz a gondolatra. De az is igaz, hogy jó inspiráció, ezek szerint lelehet győzni ezt a félelmet is. Bár úgy könnyebb, ha egy szuperpocok vagy, és tudod, hogy nem fogsz szörnyet halni zuhanás után. Ha csak nem tanulok meg repülni, nekem e féle biztonság érzetem nem lesz, hogy megpróbálkozzak vele. Majd mindennek eljön a megfelelő ideje.
Ezen a terápiás, "Fontos vagyok!"  mond ki szónoklatán csak pislogok rá, eléggé érthetetlenül. Nem igazán tudom mihez kötni, de tagadhatatlan, hogy nagyon aranyosan próbál, szó szerint, mindenhogy segíteni. Csak elmosolyodom, és megköszörülöm a torkomat.  
- Fontos vagyok. - mondom ki magabiztosan, bár nekem erre semmi szükségem nem volt, de megakartam adni neki ezt az örömöt.  Tisztában vagyok a helyemmel a világban, van akinek fontos vagyok, nem török világmegváltó szerepre, erre vannak elegen. - Tehát, te pókszerkóban ezt mantrázod a tükör előtt ? - kérdezem sejtelmes mosollyal, vicces a kép, amit elképzelek erről.  
Meglepődöm, mikor a munkámról kérdezz. Csak egy eladó, pincérnő féleség vagyok, semmi extra, ennél unalmas munkakör ritkásabban létezik. Így inkább rá térek gyorsan, mivel ilyen beszédes az Ő munkájára. Hisz kinek van több alkalma arra, hogy kifaggassa pókembert.  
- Katicának ? - kérdezem automatikusan a piros színre gondolva. Már csak a pöttyek hiányoznának. Várom a reakcióját, még mielőtt elnevetem magam. Katica ember mennyivel viccesebb lenne...  
- Miss Lane lennék, akkor bekéne kapcsolni a telefonom a felvevő gombot. - forgatom nemes egyszerűséggel a szemeimet. Majd egy bíztató mosolyt megejtek, hogy nem teszem meg. Csak figyelmesen végig hallgatom a válaszát, miközben rugdosok magam előtt egy kavicsot.  
- Értem, hogy ez nem munka. Csak egy kötelesség valószínűleg az erőd miatt. Legalábbis ezt képzelem, hogy felelősséget érzel miatta. De gondolom hétköznapi emberként is megkell állnod a lábadon, hétköznapi... munkát végezni, hogy meg is élj valahogy. - remélem ügyesen kérdezek rá, hogy valamit véletlenül elszóljon. Bár tiszteletben tartom, hogy nem véletlenül akarja egy csomó szuperhős ellenébe, hogy tudjanak a kilétéről. - New York arról szól, hogy megmentség. Tiszta fertő, és a gonoszok, űrlények célpontja. De valamiért mégsem tudnám itt hagyni. Fura. - "nem kell szupererő ahhoz, hogy törődjünk egymással. ", ezen elmosolyodom. - Az utolsó mondatod akár lehetne egy transzparens is. De sajnos ahhoz az emberek túl önzőek, és gyávák. - és az a szomorú, hogy lehet ebbe én is beletartozom...

Pókcsele... izé... pótcselekvésként játszok kicsit ujjaimmal hátam takarásában (lefordítva: bénán malmozok), hogy valamivel enyhítsem zavaromat, de még így is kiszökik belőlem egy aprócska nevetés, ami, ahogy egy pillanatra leszegett fejem mutatja is, inkább szól annak, amit mondani fogok, semmint annak, hogy buta kérdést tett volna fel.
- Az, hogy "szereztem" ezt az erőt, egy elég kedves megfogalmazása annak, ami valójában történt. Sajnos, az én történetem nem olyan menő és izgalmas, mint egy kormány által finanszírozott, veszélyes katonai program, mint amiben Rogers Kapitány vett részt vagy agammakutatás uttörőjének lenni. - vajon be fogom valaha is fejezni a fanolást?
- Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy maga a sugárfertőzés olyan menő dolog volna, de... érted. Azért Hulk mégiscsak a Hulk. - szóval, nem fogom befejezni. Oké, megbeszéltük.
- Az én esetemben inkább arról van szó, hogy jókor voltam jó helyen. - vagy éppen rossz időben a rossz helyen? Nézőpont kérdése. Boldogság és bánat. Áldás és átok. Mindkét lencsén keresztül tekintettem a képességeimre és mindarra, amivel jártak/járnak. De nem akarok csupán félutalásokat tenni neki, szóval...
- Tudsz titkot tartani? - kérdezem, majd mielőtt folytatnám, gyorsan körbepillantok, hogy nincs-e a közelünkben senki (mintha akkora államtitkot készülnék megosztani), majd közelebb araszolva a fülébe suttogok:
- Pókcsípés volt. - igen, kimondva határozottan röhejesebb, mint megélni. Ezért szégyenlősen visszahúzódok, hogy ne sértsem meg a magánszféráját.
- Én mondtam, hogy nem lesz túl izgalmas sztori. - teszem hozzá szégyenlősen, egy vállrándítás kíséretében. Ha még a lenyűgözésével nem is, legalább a rögtönzött terápiám sikerrel jár, győzelem!
- Ez a beszéd! - nyújtom felé kezemet örömömben egy ökölpacsira. Ez az, Peter, csak lazán! Hiszen ismered a laza szót. A szótárból. Totál nincs hozzá közöd, de ismered.
- Öööö... talán igen, talán nem. - sem megerősíteni, sem cáfolni nem fogom. Ami már önmagában is tekinthető egy megerősítő válasznak, de ettől most tekintsünk el. A fürdőszobai tükör előtti fogkefém nem fog köpni, más szemtanú pedig nincs rá... tehát, meg sem történt. Meg aztán, miért hordanám a pókszerkót otthon, a saját fürdőmben, nem igaz? Hehe.. sssssh! Van, amiről nem beszélünk!
- Katicaember!! - nevetek fel önfeledten, hosszú idő óta talán először.
- Nem, ez még került fel a listára, de azt kell mondjam, kimondottan tetszik! Már látom is, hogy a bűnözők térde nyárfalevélként reszketne a nevem hallatán. - mert így is a vérszomjamról vagyok híres. A sötétség az otthonom, benne születtem. Az nevelt fel! Csa még dolgoznom kell a mély hangon.
- Meglehet, hogy elérhető volnék egy interjúra. Ugyan, kétlem, hogy jó alany volnék hozzá. - így jelzem, hogy igazából a beszélgetésünk rögzítése sem zavarna különösebben. Bár, sok mindent nem tudna vele kezdeni. Egyrészt, nincs rá bizonyíték, hogy a hang tényleg Pókemberé, másrészt, még ha a forrást nem is kérdőjeleznék meg, érthető okokból akkor sem adhatnék túlzottan konkrét válaszokat.
Felelősség. Vicces, nem tudja, mennyire beletrafál a fogalmazásával. Nm tudhatja. Nem emlékezhet.
- Az is. A felelősségem. Ha így fejezzük ki, tehernek hangzik, de megbékéltem azzal, aki, és ami vagyok. - a veszteségek, s áldozatok ellenére, a legrosszabb napomon sem adnám fel. Hiányzik a mellettem álló? Borzasztóan. Minden nap. De én örökké Pókember leszek, és erősen kétlem, hogy ez hiányozna az ő életébe.
Viszont nem kerüli el a figyelmemet az sem, amire rákérdezni, és roppant rafináltan, rávezetni próbál.
- Pizzafutárkodni szoktam. - vágom rá azt, ami nem hazugság. Jó, picit az, mert nemrég kiadták az utamat, szóval jelenleg nem űzöm, marad a fotózás, de azért vigyáznom kell arra is, mit árulok el.
- Mondhatnánk, hogy visszaélek a helyismereti előnyömmel. - mondhatnánk, hisz így van. Vagyis, volt. Enyhítő körülményként viszont csuklómra bökök mutatóujjammal, a hálómra célozva:
- De ezzel sosem, nem használom meló közben. - dehogynem, csak épp pont nem a melóhoz használtad, ezért rúgtak ki. Újabb kegyes hazugság a részemről. Csak így tovább, Pete! Legalább, megálltad a válaszadást szükségtelen szóvicc elsütése nélkül.
- Egy fényképész ismerősöm szerint lehetnék egy hírportál webdizájnere. - nem szóltam.
- Vagy riporter! De nekem nem menne jól a szemüveges, kettős élet. Meg aztán, manapság már szinte nincsenek is telefonfülkék. Hol öltöznék át? Sikátorokban? - ott szoktál öltözni, te nyomi!
- Elég sötéten látod a várost. Én nem mondanám reménytelen esetnek. Jó emberek laknak itt, csak éppen rájárt a rúd. - lehet én vagyok túl optimista, de tényleg úgy érzem, hogy ez lehet egy új fejezet kezdete. Mindenki számára.
- Köszi, ez tuti benne lesz majd a beszédemben, ha... tudod... egyáltalán meghívnak valaha is egy hivatalos rendezvényre. - mert erre aztán baromi nagy, reális esély van. De egy pók álmodhat.
- Viszont a véleményeddel nem értek egyet. Vegyünk például téged! Elég ramaty estéd volt, mégis egy maszkos ürge sületlenségeit hallgatod, ellenére annak, hogy semmi okod nincs bízni bennem. - oké, azt talán (csak TALÁN!) kizárhatjuk, hogy valójában egy elvetemült sorozatgyilkos vagyok, de szerintem enélkül is érti a lényeget.
- Mi ez, ha nem nyitottság és érdeklődés?
Csak szükség volt arra a mini terápiára! Több van benne, mint amit feltételez magáról. És a városban is.

Kicsit furának találom az őszinteségét, és tényleg sok mindent elárul magáról. Hogy nem így született, hanem szerezte az erejét. Nem is szólalok meg, nem akarom megzavarni, a végén még észre veszi, hogy mennyit elárult, és abba hagyja. Bár nem az a célom, hogy a rejtélyes szuperhősről kicsikarjak olyan infókat, amit aztán eltudnék adni egy újságnak, vagy kihasználhatnám. Már épp olyan szörnyű az, hogy egyáltalán eszembe jutnak ilyenek, de mindig mindent túl gondolok, és cseppet sem rosszindulatból. Egyszerűen jelenleg csak kíváncsi vagyok rá, és szeretném megérteni, bár cseppet sem tartozik rám. Így a kérdéseim miatt van egy kis bűnbánatom, de egyben örülök, és meglepetéssel fogadom a válaszait.
Mikor megkérdezi tudok e titkot tartani, majd a megsúgja, hogy pókcsípés egyszerűen kirázz a  hideg, és megtorpanok.
- Most komolyan? Megcsípett egy pók? Ez kicsit.. mesekönyves nem? - mosolyodom el, tuti nem az igaza árulta el, és jól is tette. Nem tudhatja, hogy megbízhat bennem. Picit vicc miatt körbeforgatom a szemem " haha " jó poén volt. Engem is megcsípett már több szúnyog, volt mikor darázs is.. azóta félek tőlük... hála az égnek nem változtam át semelyiktől. Bár gondolom ha ez az elmélet igaz lenne, akkor biztos valami különleges fajról lenne szó.
- Szóval a lényeg, hogy szerezted, biztos nehéz lehetett, hozzá szokni. Gondolom több képességed is van. Megvallom nem néztem utánad pontosan,  bár más hős ellenébe rólad nem is lehet mást találni, csak spekulációkat.
Válaszolom kedvesen. Kicsit meglepődök szintén, mikor őszintén felnevet a katicás megjegyzésemen. Én is elnevetem magam, majd ismét ismerős érzés kerít hatalmába. A nevetése... a nevetése ismerős. Ajkamba harapok, és próbálom személyhez rakni ezt a nevetést. Kicsit el is bambumlok.
- Öhm... igen örülök, hogy sikerült új nevet találnom neked. De mondjuk elég lányos a hangzása... - mosolyodom el. Már biztos hogy az egyik tippet kipipálhatom, soha nem tudták megmondani, hogy pókember fiú vagy lány. De a hangjából ítélve, ezt a kérdést tisztáztam magamban.
- Mármint úgy érted, hogy úgysem mondanál el semmit magadról? - kérdezem az interjús megjegyzésére. - Egyébként nekem miért mondasz el ennyi mindent ? Nem mintha nem bánnám, de nem félsz hogy nem bízhatsz meg bennem? Mert nem hinném minden megmentettel így beszélgetnél, akkor nem lenne egy kérdés veled kapcsolatban. A nemedet se tudják. -  lehet bekéne fognom. Hajlamos átmenni a krónikus izgamondásom veszélyessé, mikor nem bírom magamban tartani, amit kéne. Lehet most fog faképnél hagyni. Nem akarok hálátlan lenni, csak tényleg furcsa.
A munkahelyes válaszain csak mosolygok magamban. Gondoltam nem a hősködésből él meg. Tehát, mint hétköznapi ember nap, mint nap elmegy melletünk,lehet már mellettem is, az is lehet a fánkozóba is járt. Izgalmas gondolat, és nem is értem engem mióta csigáznak fel az ilyenek. Semmi bajom nincs a hősökökkel, sőt, mindennél jobban tisztelem őket, és ha degradáló, vagy ellenséges megjegyzést hallok róluk, kiállok értük. De attól messze vagyok, hogy rajongó legyek, és sikítozzak például most is, hogy egyik velem beszélget, sőt haza is kísér. Mondjuk lehet ez megváltozik az este után, és én is rajongani fogok egy bizonyos hős iránt. Szörnyű vagyok...
- Igen, amúgy se szerencsés ha más hőst utánzol le. - reagálok clark kent célzására. - Nagyon jó ötletek ezek, és jól is kereshetsz velük, ha jó vagy benne. Illetve valószínűleg például ha hírportálnak dolgoznál lehet, a pókmunkádat is elősegíteni. - bíztatóan mondom neki mindezt, mert tényleg olyan meló kéne neki,ahol első kézből tudná meg a dolgokat. Bár gondolom most is van valami forrása, egy rendőrségi rádió vagy valami.
- Én mindent sötéten látok - megvonom a vállam.- Így nem okoz gondot a csalódás. Inkább lepődjek meg a jó dolgokat, minthogy arra számítsak, aztán nagyobb a pofára esés. - ez nem lesz olyan szimpatikus, egy olyan pozítiv ember számára, mint Ő. De hát amúgy se randin vagyunk...
- A lényeg, hogy te légy, és állj a dolgokhoz pozitívan, aki megmenti a világot. Nekem nem muszáj, nekem elég realistának látnom a világot.

Először meglepődök a szkeptikus hozzáállásán, de aztán emlékeztetem magam arra, hogy számára nem vagyok több egyszerű vadidegennél és szemernyi oka sincs rá, hogy elhiggye, amit mondok.
- Nem mondom, így kimondva tényleg kicsit úgy hangzik, mint ami egy író fejéből pattant ki. Viszont, ha belegondolsz, olyan világban élünk, ahol egy fickó modernkori Tell Vilmosként harcolt idegenek ellen, és egy robothadsereg reptetett egy egész várost. Ha engem kérdezel, nem egy pókcsípés a legelrugaszkodottabb, ami történhet. - nem beszélve a multiverzum létezéséről és arról, hogy annak biztonsága momentán mindössze két varázsló vállán nyugszik. Ezt azonban jobbnak látom nem felhozni, mert nem szeretném kiborítani. Vagy azt, hogy álarcos vesztesnek nézzen, aki nem megy százzal.
- Steatoda nobilis. - teszem azért hozzá, mintegy érdekességképp, meg azért, mert azért mégis fontosnak tartom, hogy elhiszi-e. Szívesen poénkodok, de azért ilyet nehéz kitalálni. A szóban forgó állat különben is elpusztult, így aligha lehetne hozzám visszavezetni. Ha rá is keres, a wikipedia leírásain kívül egy azóta kudarcnak ítélt, lezárt, és többek által elfeledett, gyógyászati célú ESU projektről találhat csak egy részletesnek aligha nevezhető cikket, amiben azt találgatják, felhasználható-e a pókméreg védőoltásokhoz a megfelelő módosításokkal.
- Nem vagyok elég érdekes ahhoz, hogy utánam olvass, értem én, nem gáz! - ugyanakkor magamban: aucs. Persze, csak húzom kicsit, a hőstársadalom elég népes (szerencsére!), és távol álljon tőlem, hogy szalagcímeket vegyek el tőlük. Abból bőven elég volt, ami Beck "jóvoltából" jutott nekem osztályrészül.
- Ez amúgy egy burkolt felhívás volt arra, hogy nyithatnék egy ask.fm oldalt? - azt még használják, igaz? Különben is tudja mindenki, hogy a Hi5 a közösségi platformok koronázatlan, underground királya.
- De igen, akad egy-kettő. Sajnos, az organikus háló nincs köztük. - pedig milyen menő képesség! Viszont, ezzel egy spekulációt már le is lőttem.
- Úgy értem, hogy amikor el is mondok valamit, bizonyíték híján rád van bízva a döntés, hogy azt igazságnak feltételezed-e vagy sem. - utalok ezzel vissza az iménti kételkedésére a pókcsípéssel kapcsolatban, ám nem bűntudatkeltés céljából, inkább csak mint szemléltetés.
- Egyrészt: nem tűnsz olyannak, aki visszaélne efféle információval. - az most mellékes, hogy még ha el is fogadja, amit mondok, akkor sem jut vele sokra. Csupán az ő kíváncsiságát tudja, és tudom én is, kielégíteni, profilt nem tud a szavaim alapján felállítani.
- Másrészt: eddig nem szoktam eljutni egy beszélgetésben. - némileg kínosabb infó, tekintve, hogy ez elárul valamit a szociális életemről is, jobban mondva, annak nemlétéről (#foreveralone #prayforspidey).
- Ami a nememet illeti... - ezen a ponton letekintek a szerkómra.
- ... az azért elég egyértelmű, nem gondolod? - tény, a ruhát nem abban a szellemben hoztam össze, hogy mindenképpen kihangsúlyozza a... nos... azokat a részeket. De azért, ha nő lennék, volnának meglehetősen szembetűnő (khm) különbségek.
- Kellemeset a hasznossal, jogos. Csak a főszerkesztőjük ne utálna ennyire. - meglennék az alkalmanként ellenem szóló podcast adások nélkül.
- Érthető, ha a csalódásra számítasz, sosem fogsz igazán csalódni. - bólintok, észre sem véve, hogy talán többet mondok, mint kellene.
- Csak vigyázz, nehogy a mosolyod kárára menjen! - a pesszimizmusnak, amennyire véd eleinte, hosszú távon megvan az a veszélye, hogy komorrá, s keserűvé tesz. Szeretem a gyanakvását, az ironizáló, másoknak bántó szarkazmusnak ható humorát, de ugyanígy odavagyok a mosolyáért és a nevetéséért. Utálnám, ha ezek elvesznének idővel, úgy, ahogy ő veszti el a hitét az emberekben.
- Azért ezt ne jelentsük így ki. Sosem tudhatod, kinek jelentesz támaszt. - bármennyire tűnik úgy, ezalatt nem csak magamra gondolok, és az ő szemében nem is kell ezt jelentenie szavaimnak. Ott van az anyukája, ott van Ned, és ott van a barátja is (újfent: aucs). Súlya van a jelenlétének, ehhez pedig nem kell gázolástól megmentenie embereket.
- Ez a mi megállónk. - szökkenek fel és tapadok a ház falára, mikor a kérdéses tömbhöz érünk.
- Köszönjük, hogy az ArachnoWebLine járatunkat választotta, és reméljük, legközelebb is bizalommal fordul a város lengedező járőréhez. - még egy angolos meghajlást is rittyentek a végére, ami, egy épület oldalán állva különösen teátrálisnak hathat.
- És még egyszer, örülök, hogy nem esett bajod! - búcsúzok el, immáron komolyabb hangvétellel, őszinte törődéssel a szavaim mögött.
- Jó éjt, Michelle! - lövök ki jobb csuklómból egy hálót, míg balommal szalutálok.
Már a levegőben vagyok, mikor a maszk alatt kikerekednek szemeim egy hirtelen felbukkanó gondolat nyomán:
Elárulta egyáltalán a nevét???