Eternity in an hour

Tell me that we're too far gone
Tell me that we'll be okay...

Azt nem tudom, hogy a zuhanás meddig tart. A távoli, fénylő pöttyöket az égbolton előbb sötétség, majd a rikitóan kéklő égbolt váltja fel, s azon kapom magam, hogy a lustán tovakúszó bárányfelhőket kémlelem, azt próbálva kitalálni, mihez hasonlít leginkább az alakjuk. Valami természetes, ami mégis egy rendkívül szürreális környezetben halad egy előre megadott útvonalon. De tényleg az volna? Megadott? Egyes felhők letérnek az ösvényről, egybeolvadnak másokkal, egy-kettő mintha ketté is vágná a másikat. Tudom, hogy ez emlékeztet valamire, de ahogyan próbálom emlékeim archívumából előhívni az ehhez illő fájlt, elveszek az adatbázisban. Pedig fontos, tudom... nem, nem is tudom, a zsigereimben érzem!
Szokatlanul csendes vagy ma, Pete!
Egy gombóccá zsugorodik a gyomrom, egyszerre akarok a hang felé pillantani és megrázni a fejem, hátha csak egy szellem, amit gyermek elűzhet azzal, hogy a takarója menedékét választja. De egyiket sem teszem, helyette a kék kavalkádról odafenn (Jól látom, hogy vihar közeleg?) a kezemre pillantok. Ha ő itt van, vajon én igazi lehetek? Vajon ott van rajta a vér?
Bíbor rettenet helyett azonban nem fogad több önnön ujjaimnál, bőröm fakóságának látványánál, ahogy ujjbegyeimmel egy pad szélét tapintom ki. Talán egy parkban ülök éppen? Nem, ez a valami is fából van, de azoknál az ülőalkalmatosságoknál magasabb, mint amik a parkokban van. Egy iskolapad? Előre akarok pillantani, hogy megtudjam, mennyi az idő, de ahelyett, hogy az óramutatókkal találkozna a tekintetem, Wilson edző fintorát pillantom meg, amint egy idegen épület előtt türelmetlenül toporog a lábával.
Parker, rád várunk!
S ahogy megiramodok, érzem a táska súlyát a vállamon, ahogy érzem a jól ismert csiklandós érzést is az orrnyergemnél. Csak remélni tudom, hogy futás közben nem fog leesni rólam a szemüvegem, anélkül semmit sem látnék. Inkább, ahogy közelebb érek, vissza is tolom a helyére, hogy megelőzhessem a bajt, s a vastag üvegeken keresztül barna szempárt pillantok meg. Az arcot tökéletesen keretezik a látszólag kaotikus, göndör fürtök. Egy angyal? Annyira bennem akad a levegő, hogy a szokásos köhögőroham sem tör rám a rohanástól, csak dadogás veszi át a helyét, mikor realizálom, hogy ha egy másodperccel később igazítok az okulárén, nekiütközök.
- B... bo... bocsánat! - valamit válaszol rá, de hiába látom ajkainak mozgását, az, amit mond, nem jut el hozzám teljes mértékben. Igazából csupán az utolsó szót vagyok képes kivenni belőle: Lúzer. Érzem, hogy ég tőle az arcom, de ez nem állítja meg, nem veszi le rólam a tekintetét, ezért úgy döntök, jobb ha a hátam mögé nézek. Egy padtól indultam, nem? Vagy rosszul emlékeznék? Miért olyan ismerős az a karamellszínű autó, ami most tűnt el a következő saroknál?
- Nem tudod, kié lehetett az a... - hiába akarok visszafordulni a szép lányhoz, már egyedül vagyok. Ráadásul, egy tető szélén? De hát... tériszonyom van, vagy nem? Furcsa módon, mégsem érzek félelmet. Csak tudnám, miért vannak rajtam ezek a fura, piros kesztyűk!
Boldog vagy, kölyök?
Megfordulok, hogy lássam a kérdezőt, pedig nagyon is jól tudom, ki lehetett. De mire válaszolhatnék, a táj már teljesen megváltozik, sokkal... lepusztultabb, sivárabb. Olyan, mintha a Dűnébe csöppentem volna. És... hamu terjeng a levegőben? Vagy a por volna csupán?
- Mégis hol---? - megint megfordulva a Midtownt látom, két alak már ott vár. Elindulok feléjük, de egy gondolat nem hagy nyugodni, ezért, noha félve, de újfent hátranézek. Ott egy túlontúl ismerős alak áll, barna szálaiban helyenként már megjelent egy-egy ősz trónbitorló.
- Ez egy teszt volt, igaz?
Nem tudom, miért fájdul bele a szívem abba a büszke mosolyba, amit kapok tőle.
Igen, átmentél!
Válasza hallatán tovább folytatom utamat a suli felé.
De sosem köszöntem meg...
Kinyílnak szemeim. A többi érzék csak lassanként követi a példáját, így beletelik néhány pillanatba, mire realizálom, egyik karomat miért olyan nehéz megmozdítani, és mi az a szunnyadó hő, amit magam mellett érzékelek. MJ békés arcától úgy érzem, a szívem légkalapáccsá válik.
Igen, Mr. Stark....
És eme felismerés következtében széles mosoly terül szét arcomon, s nem tudom megállni a mozdulatot, hogy gyengéden félresimítsam azt az arcába lógó hajszálat.
- ... boldog vagyok.
Motyogom halkan magam elé, s élvezem, hogy, még ha csak egy pillanatig is tarthatom meg a homokóra szemcséjét, ez a szemcse felér egy évezreddel.

Akkor ébredek fel, mikor érzem hogy valaki, valami csiklandoz. Az orromat meg dörzsölöm még csukott szemmel, gondolom valamelyik kósza hajszállam megint támadást intézet felém. Majd nyöszörgök egyet, még annyira tudnék aludni. Ami azt illeti nagyon rég aludtam ennyire jól, és mélyen. Nem keltem fel egész éjszaka semmire, és egész kellemeset is álmodtam, de ha szétcsiklandoznák a talpamat, se tudnék vissza emlékezni rá mi volt az. Majd szép lassan kinyitom a szemem, és akkor döbbenek rá, azaz jut eszembe, hogy ezúttal nem egyedül aludtam. Végig mellettem volt Peter. Ez a felismerés mosolyt csal az arcomra. Most már értem miért aludtam ilyen jól. Peter mellett biztonságban érzem magam, és végre nem kellett aggódnom miatta. Úgy csinálok még, mintha nem keltem volna fel. De mikor ébredeztem hallottam a hangját ugyan, de nem értettem mit mondott. Furdal a kíváncsiság mit motyog akkor, mikor azt hiszi alszom...  
- Jó reggelt. - szólalok meg végül. Kissé félénken, mikor ránézek ugyan elönt a pír, de azaz első, hogy a takaró alá bújjak. Kissé gyerekes, tudom. - Mit mondtál az előbb? - motyogom a takaró alól. Akaratlanul is eszembe jut, hogy mennyire szerettem kiskoromban lepedőből, takarókból kis bunkert építeni. Imádtam. Az a hely csak az enyém volt. Néha hiányzik a gyerekkor. Nem kellett döntéseket hozni, csak élni, és bunkereket építeni. Minden más anyu elintézet. Mély levegőt veszek. Elég nehéz ugyanis vastag takaró alól kapni néhányat.  
- Éhes vagy, kérsz reggelit ? - még mindig nem másztam ki a takaró alól. Nem tudom mi ütött belém, de azért poénosnak tartom. A fiúk mindig éhesek, nem? Főleg kora reggel... Nem tudom mit tudnék neki készíteni, az is lehet hogy nincs itthon semmi, és ki kéne mozdulnunk. Lehet nem is lenne gond. Kell a levegő, és tudunk gondolom feltűnés nélkül olyan helyre menni ahol kettesben lehetünk. Tető vagy nem tudom. Szar ez a helyzet, és jó lenne mindent megbeszélni végre.

I wanna run away with you
So meet me by the cut through
Together we'll make our sweet escape


Nehéz lenne eldönteni, mitől érzem magam könnyebbnek. Az egész éjszakás alvás határozottan hozzátett az érzéshez, de még inkább tulajdonítanám ezt annak a ténynek, hogy míg tintafekete égbolt volt a lepedő egy betondzsungel ágyon, nem tört ketté a világom, nem váltak fojtogatóimmá hálómintás, vörös ujjak. Tekintetem az ablak felé siklik, egy zsigeri berögzülés, ki nem mondott félelmem, hogy a város akkor omlik össze, mikor nem tartom rajta a szemem. Az, hogy egyszer arra ébredek majd, amint mindenki elporlad, és én egyedül maradok. Egy városban, mely megatagdja a reményt, aminek már nincs szüksége egy fehér lencsés maszkra.
Mindez egy nanoszekundum alatt suhan át elmémen, ám a már jól ismert szorító érzésnek a torkom és a gyomrom környékén nincs ideje megérkezni, mert ébredező tudatomban tompa puffanással landol a környezet ismeretlen mivolta, nem beszélve egy testről magam mellett, mely ontja magából a hőt. Ekkor tér vissza pillantásom a hang forrására, kinek tekintete kíméletlen erővel zúzza össze minden kételyemet, minden egyes lidércnyomást. A szemeiben elveszve tagjaimba visszatér az erő, mégis, gyengének érzem magam, ahogy a félelem helyét izgatottság tölti ki.
Visszaadod a reményt, és még csak nem is tudsz róla.
Nem társul hang az igazsághoz, csak egy mosoly, mellyel végignézem, miként a takaró menedékét választja.
- Jó reggelt! - beletelik néhány másodpercbe, mire tisztázódik bennem, mi érződik olyan furcsának a saját hangomban. A rekedt fátyol, mely karakterizálta mondataimat az elmúlt napokban, az ólomsúlyú fáradtsággal együtt tűnt tova, ahogy a múlt éjjel belélegzett füst is felszívódott már a tüdőmből.
- Csak egy fura álom volt. - rázom meg puhán fejemet, hogy lehessegessem a témát, miközben az anyagot ujjaim fogáságába ejtve, lejjebb húzom arca elől a takarót.
Abban egyeztetek meg, hogy nincs több titok... megígérted.
A rosszalló hang a fejemben Tony tónusán szól, nekem pedig szükségem van néhány szívdobbanásnyi időre, hogy újra meg tudjak szólalni.
- Azt hittem, Mr. Starkkal beszélek. Azt kérdezte, boldog vagyok-e. - ami, ha a közkedveltségi rátámat nézzük, egy elég bizarr időzítés ilyen kérdéshez, mégis...
- Erre feleltem, hogy az vagyok.
Azzal, hogy tekintetét keresem, sugallom azt, amit szavaim legfeljebb csak súrolni voltak képesek. Mégpedig, hogy válaszommal egyáltalán nem az álarcra és még csak nem is az ablakon túli világra utaltam.
- Jól aludtál? Ugye nem keltettelek fel a dumálásommal?
Az kéne még, hogy a jelenlétem zavarja a pihenését, enélkül is kétségkívül elég kalamajkát okoztam már az életében.
- Nos, az agyam úgy van vele, hogy túl jó itt ahhoz, hogy felkeljek, de...
Mintegy végszóra a megkorduló gyomrom válik válaszadóvá a kérdésére.
- ... a felgyorsult anyagcserém másképp gondolja.
Hiába, a nagyobb teljesítmény több szénhidrát bevitelt igényel.
- Deeeee.... - elnyújtom a szót, szemeiben sunyi, játékos fény csillan, ahogy a takaró alatt kezem MJ oldala felé kúszik, s ujjbegyeim legcsiklandósabb területét igyekeznek megtalálni. Ezt kapja, amiért eltakarta előlem az arcát!
- .... még kibírom.
Főleg, hogy a kínzását kihasználva közelebb húzhatom magamhoz.

Zavarban vagyok, de végtére is, miért ne lennék? Még nem voltam egy ágyban fiúval, de még csak nem is jártam ez idáig senkivel. Teljesen új nekem ez a szituáció, és még megkell tanulnom kezelni. Kissé gyerek reakció az tőlem, hogy azaz első, hogy a takaró alá bújok.  
Mikor Peter jó reggel kíván, megdobban a szívem, mikor lehúzza annyira a takarót, hogy belenézhessek a szemeibe. Megkönnyebbülök. Csak elmosolyodom magam, amíg takarja számat még a takaró. Majd szép lassan lehúzom, ezzel is kicsit húzva az agyát.  
- Ez tényleg fura álom. Sokszor álmodsz róla? - kérdezem őszinte érdeklődéssel. Tudom szörnyen megviselte Tony Stark elvesztése, de erről soha nem beszélt. Ezek szerint tényleg nagyon a lelkén viseli, ha már róla is álmodik. Ezért vagyok én itt, ha gondolja meséljen róla, beszélje ki. Lehet könnyítene is a lelkén. Segíteni akarok neki.  
- Boldog? Tényleg boldog vagy? - kérdezem kissé meglepdöve. Hisz gyilkossággal vádolják, és mindenki tudja hogy ki ő valójában. Egy perc nyugta sincs. Ez lett volna az utolsó dolog amire, gondolok, hogy Peter boldog lenne. Annak ellenére, hogy bármit, és mindent megtennék annak érdekében, hogy az legyen.  
- Hogy én ? Mint egy bébi. Régóta először most érzem magam kialudva. - mondom megkönnyebbülten. És ez neked köszönhető Peter, annak amilyen biztonság érzetett adsz, illetve ma este nem kellett érted aggódnom. De ezt nem kötöm az orrára. Nem szeretném ezzel is terhelni, hogy alig aludtam mostanság miatta, és ez miatt eléggé ingerült voltam az iskolában is. - Nem beszéltél, vagyis nem keltem fel rá. Csak most reggel, de már amúgy is ébredeztem. - vonom meg a vállam. Szóval beszél éjszakánként? Na most ezzel felkeltette a kíváncsiságomat. Arra hogy éhes, és megis kordul a gyomra, csak elvigyorodom magam. Gondoltam megkell majd pókit etetnem. Épp válaszolnék, mikor pont eltalálja a csiklandós pontomat. Amire kiakadnak a szemeim, utáááááálom, ha csikiznek.  
- Peter ne, hagyd abba, komolyan mondom! - figyelmeztetem, miközben befeszülve fekszem, és kezeimmel próbálom az övét elhessegetni. Most komolyan felveszem a harcot pókember ellen!  
- Nem kapsz kaját!! Foghatsz magadnak legyet!! - most már a lábammal is próbálom távolt tartani magamtól, két nevetés között. De már tényleg nem bírom... egyetlen egy fegyverem maradt. A szám nehezen rátalál az övére, két kalimpálás között. Ez a támadásom az egyetlen, ami teljesen betalál, és lefagy az áldozatom. Én pedig nem eresztem.

Fészkelődök kissé a takaró alatt a kérdés hallatán, hagyva, hogy annak lágy simítása seperje odébb a már jól ismert nyomást, mely kialakult, ahogyan a szavakat újra és újra átrágtam. Ez természetesen nem MJ hibája, ő nem tudhat róla, hogy az egyetlen ember, akivel érdemben beszéltem Tonyról a Thanosszal való összecsapás óta, az Happy, és az is inkább szükséghelyzet eredménye volt, a Mysterio miatti kifakadásom vonzata, semmint teljesen tudatos döntés. Még Maynek sem voltam hajlandó részletekbe belemenni a halálát illetően, és, azt hiszem, Ben miatt, ő nem erőltette a dolgot. De ettől még végig magamon éreztem az aggódó tekintetét a búcsúztató alatt, és az azt követő napokban. Ned felől többször is azt éreztem, hogy fel akarja hozni a témát, de valahányszor szemem sarkából láttam, hogy szólásra nyitja a száját és felé néztem, mintha elbizonytalanodott volna és végül mindig csak megrázta a fejét. Az igazság az, hogy amennyire nem akarom, hogy aggódjanak értem, nekem kényelmesebb is volt így. Nem kellett béna kifogásokat kitalálnom arra vonatkozóan, miért nincs kedvem beszélgetni. De tudom azt is, hogy ezt nem csinálhatom a végtelenségig. Főleg nem úgy, hogy idő kérdése volna csak, mire MJ átlát ezeken a falakon és nem akarom, hogy azt gondolja, azokon kívülre kívánom őt rekeszteni.
- London óta egyre gyakrabban előfordul. De a legtöbb esetben mindig érzem, hogy nem valós, csupán egy újraélt emlék. Most először éreztem úgy, mintha... - újra itt lenne. Mégsem fejezem be a mondatot, az elharapásával együtt engedem, hogy tovatűnjön a reggel levegőjében a gondolat.
- Nos, nyilván nem a nyaralás kimenetelének örülök, a vakációt kicsit gördülékenyebben képzeltem el. - bár, tény, lényem egy része számított arra, hogy valahol, valami, félre fog siklani.
- De éppen ez a lényeg. Annyira elvesztem mostanában abban, ami történt, annyira az lebegett előttem, amit elvesztettem, hogy közben nem vettem tudomást arról, amit sikerült megóvnom.
Valahol ironikus is, hogy Peter Parker élete akkor száműzetett a hátsóülésre, amikor lehullott a maszk. Bizonyos tekintetben, azóta jobban elvesztem a Pókemberségben, mint akkor, amikor még mindenki előtt titkolóztam. S a megóvás résszel olybá tűnhet, hogy nagy általánosságban Queensről beszélek, ahogy ujjaim az övéit simítják, az elárulhatja, hogy valójában kire is utalok. Ő, May, Ned még mindig mellettem vannak és ez kimondhatatlanul sokat jelent nekem. Nem melítve a közelségének nem elhanyagolható tényét. Jelenleg nincs okom nem boldognak lenni.
- Akkor működik a pókaurám. Vagy póksárm? Nem tudom, melyik lenne a találóbb megnevezés.
Muszáj egy kicsit elviccelnem a dolgot, hogy emögé rejthessem zavaromat... hazudnék ugyanis, ha azt mondanám, hogy nem simogatja a lelkemet a gondolat, hogy van kanalam abban, hogy ilyen jól aludt. Az érzés, miszerint mellettem komfortosan, mi több, biztonságban érzi magát, már elég ahhoz, hogy belül olvadjak, kombózva ezt a tekintetével, elég nehéz a dolgom, hogy ennek ne legyen látszólagos bizonyítéka. Némileg sértené a szuperhős egót, ha pillanatok alatt póktócsává válnék előtte, még ha minden képessége meg is van ahhoz, hogy ezt elérje.
- Különben?
Tekintetem sunyin villan, és a további csiklandozásból MJ leveheti, hogy fenyegetőnek szánt figyelmeztetésével annyit ért el, hogy felszabadult gyerekké avanzsáljak, akinek épp megtiltottak valamit, így még édesebb a csábítás, hogy megtegye. Egyértelműen sosem használnám ellene a teljes erőmet, mégis diadalittas mosollyal nézek le rá, mint aki már a zsebében érzi ezt a győzelmet.
- Miért fognék legyet, ha fog--- - nincs esélyem befejezni, mert ajkainak köszönhetően torkomra forr a szó. Kezeim megdermednek, de csakis annyi időre, míg elmém regisztrálja, pontosan mi is történik. Leteltével újra megindulnak, de ez most más. Ujjaim tánca helyett tenyerem simulásával üdvözlöm oldalát, és a csókját viszonozva némileg bátortalanul, de annál izgatottabban kalimpáló szívvel úgy húzva közelebb magamhoz, hogy átsimíthassak a hátára.
Közben úgy mozdulok, hogy az előbbi fölényes helyzetemmel ellentétben most neki lehessen több mozgástere, nem csak édes ajkainak adva meg magam, de mintegy elismerve a vereségemet is. Ez azonban olyan háló, amit örömmel engedek most el, mert ő az, akitől úgy érzem, anélkül is tudunk repülni.
Éééés ennyit arról, hogy nem válok pókpocsolyává.

She's just
Watchin' the clouds roll by
And they spell her name
Like Lois Lane

Nagyon sok mindenen mentünk keresztül, és ezeket Peter ötszörösen élte meg, mint én. Engem is megviseltek a történtek, így beleborzongok a gondolatba, hogy ő mit érezhet. Szerencse, hogy még a takaró mögött volt a fél arcom, így nem láthatta, hogy aggodalmasan az ajkamba harapok. Miután előbújok, kénytelen vagyok uralkodni a vonásaimon, figyelmesen végig hallgatom őt.  
- Teljesen természetes szerintem, hogy az átéltek után van egy enyhe traumád, ami az álmaidban bontakozik ki. Ez idővel biztosra veszem, hogy jobb lesz. Én pedig itt vagyok, ha segíthetek, és velem tudod, hogy bármiről beszélhetsz. - mosolygok rá kedvesen. Mert tényleg itt van, támogatom mindenben, és vállalom a támogatói szerepet. Feltámaszkodom, karommal támasztom a fejem, úgy nézek rá. Annyira jó lenne, ha valamennyit letudnék csipkedni a fájdalmából. Bármit megtennék érte, hogy jobban érezze magát, és tudjak segíteni ennek leküzdésében. Viszont azt, hogy Tony Stark halálán túllegyen, nem tudok segíteni, ezt magában kell elrendeznie. Abban tudok segíteni, hogy itt vagyok neki, és maximum elterelni a figyelmét.  
- Sok mindent, és sok mindenkit sikerült megóvnod Peter. Ha az emberek sejtenék hányszor mentetted meg őket, ez a hálátlan banda. - sóhajtok, megint kezdem felhúzni magam, de most MJ, nem most van az ideje hogy agyvérzést kapj. Az majd később jön. - De mindenki nevében mondhatom: Köszönöm, hogy vigyázol ránk. - vigyorodom el.  
Csak felnevetek a póksármra, majd helyeslőn bólintok.  
- Igen én Pók-Uram! Szolgálatára! - elnevetem magam.
A csikizést ki nem álhatom. De komolyan, soha nem értettem ez miért vicces bárkinek is. Mégis Peter minden egyes érintése apró elektromosságként érinti a bőrömet, mindvégig. Még a csikizés is más tőle. Pedig ez miatt már oviban is betörtem egy csoporttársam orrát. Tudom, hogy Peter vissza fogja az erejét, de én ugyan nem. Ha ilyen sebezhetetlen fickóm van, akkor miért ne adjam ki magamból a felgyülemlett feszkót. Rúgok, ütök, de rájövök így sokáig fog tartani, így a legjobb fegyvert alkalmazom. Megcsókolom. Bár ez nem csak őt fegyverezem le, hanem magamat is. Teljesen más ez a csók mint a többi, felszabadultabb, és már nem feszengek... természetessé vált, mint a lélegzés. Hirtelen felé kerekedek, és egyre... öhm jobban belelendülünk a csókba. Viszont meghallom Peter pocakját... belenevetek a csókunkba, majd a homlokomat az övéhez támasztom.  
- Uram, megetetem... - megpuszilom a homlokát, majd felállok, és kicsit rendbe... szedem magam. - Fogsz valami legyet, vagy jó lesz a pirítósom is, amúgy... isteni melegszendvicset készítek.
Vigyorogva, mint aki beszívott leugrándozok a lépcsőn, majd elhelyezkedünk a konyhába. Elkezdem a reggelinket megcsinálni, közben öntök mind a kettőnknek egy narancslevet, és csinálom is a kötelező presszómat, mert meghalok. Mondjuk amúgy is majd kiugrik a szívem...  
- És mi a terved mára ? - kérdezem tevékenykedés közben.

A "trauma" szó hallatán enyhén elhúzom a számat. Nem azért, mert ne lenne benne igaza, nem, éppen az ellenkezője az ok. Ez az a tény, amellyel a konfrontációt nagy gonddal kerülöm el magamban, még Karen kertelések nélküli óva intéseit is sikerül többé-kevésbé figyelmen kívül hagynom. Mégis, most, így, hogy az igazság MJ száját hagyja el, egyszerre sokkal valóságosabbá válik az egész, sokkal tagadhatatlanabbá. Persze a jelek nem kerülték el a figyelmemet, a csaknem folytonos szorongás, a beszélgetések kerülése, a rémálmok éjszaka, a mini pánikrohamok az ébrenlét során... beszédesek voltak egytől-egyig, csak sikerült kifejlesztenem azt a képességet, hogyan kerüljenek lakat alá tudatom egy hátsó szegletében, ahol nem érhetnek el a kiáltásaik. MJ... ő viszont más. Őrá nem tudok nem hallgatni. Akkor sem, ha tekintetem jelenleg kivételesen kerüli is az övét, s úúgy teszek, mintha valami borzasztó érdekes mintázatot véltem volna felfedezni a plafonon, amit a fejembe vettem, hogy megfejtek. De nincs puzzle, a világom darabkáival kell kirakósat játszanom. Érzem, már nem kerülhetem el sokáig.
- Tudom. - szól a halk felelet részemről, mely alatt egy hálás mosollyal fordítom felé újra a fejem. Az egyértelmű, hogy több minden is lenne, amit mondhatnék, de mégis, hogyan kezd valaki ebbe bele? Épp csak eljutottam arra a szintre, hogy nem válik kőszerű gombóccá a gyomrom, valahányszor elhangzik a közelemben a Tony vagy a Stark név. Épp csak megmásztam azt a hegyet, hogy beszéljek is róla a számomra legkedvesebb lánnyal. De hogyan kellene elmondanom azt, hogy nem tekintem magam hősnek, maximum egy szerencsés amatőrnek? Hogyan önthetném szavakba, hogy Ben után azért kapaszkodtam a maszkba, Pókemberbe, hogy soha többé ne legyek magatehetetlen, erre mégis erőtlenül nézhettem végig, miként hagy el az élet egy újabb hozzám közel állót? Egyáltalán, volna értelme? Elvégre, a jelenlegi helyzetben nem ezen kellene kattogjak. Sokkal nagyobb probléma az, hogy azt sem tudom átadni neki, mit tesz velem a mosolya, a nevetése, az a csillogás a szemében. Sem azt, mennyire feltöltően hat rám.
- Nem tehetnek róla, ők is átverés áldozatai lettek. Thanos után mindenki örült volna egy hősfigurának. - és emiatt nem hibáztathatok senkit. Ahogy nekem megvannak a... a traumáim... úgy az egész populációnak. Nos, az ötven százalékának mindenképpen, bár akkor ingoványos talajra érünk a kérdéssel, hogy melyik ötven tekinthető egy ilyen szituációban szerencsésebbnek. De véleményem szerint, olyan kérdés ez, melyet jobb volna nem háborgatni, hanem lezárni egy fejezetet.
A köszönetnyilvánítására viszont nem igazán tudom, mit mondjak, annyira hevesen kezd verni tőle a szívem. Sosem voltam jó az ilyesmik, s a dicséretek kezelésében, így jobb híján egy széles mosollyal és vörösödő képpel fogadom.
- Úgy érzem, ezt még később is meg fogom kapni. - vele együtt nevetek, bár van egy olyan sejtésem, hogy habozás nélkül fogja még zt felhasználni a jövőben, hogy zavarba hozhasson. Valószínűleg sikeresen.
Ez viszont aligha foglalkoztat, tekintve, hogy eléri, hogy az egész világról megfeledkezzek. Azt se érzékelem, mikor fordulunk, mikor kerül fölém, annyira önfeledt, és magától értetődő az egész. Ujjaim lefelé haladva követik gerincének vonalát, lágyan, szinte csak érintőlegesen cirógatva hátát, hogy aztán derekánál átkarolhassam, mintha csak attól félnék, hogy egyik pillanatról a másikra magamra hagy. Az, hogy e közelsége pontosan mennyire is hat rám bódítóan csupán akkor kezd bennem tudatosulni, mikor elválnak egymástól ajkaink, és megérzem, mennyire közel is van a kezem felsőjének aljához. Elég volna a kisujjamat mozdítanom ahhoz, hogy a peremvidék határát megsértve már fedetlen bőrét érintsem. És a köd leküzdésében nem túlzottan segít az, hogy most ezt a gondolatot képtelen vagyok kiverni a fejemből.
- Lekötelez, hölgyem!
Még le is hunyom szemeimet a homlokomra kapott puszi közben, de magamban azért egy picit megvetem azt a fránya szupermetabolizmust, amiért megtörte az idilli pillanatot.
- A vendéglátómra bízom magam. Ilyen felvezetés után dőreség volna kétségbe vonnom a szaktudását! - nem említve azon aprócska, de annál megdönthetetlenebb érvényű faktumot, hogy a konyhában való káosz okozása minden bizonnyal a Parker-vonal szerves részét képezi. Mindenki jobban jár tehát, ha nem én ütök össze valamit a konyhájukban.
Jól viselkedő árnyékként követem őt, hangtalan szökkenésekkel a lépcsőn, néha több fokot hagyva magam után egy lendülettel. Mikor serénykedése közben épp elfordul tőlem a konyhában, a háta mögé osonok, hogy kíváncsi gyerek módjára pillantsak át a válla felett, majd, mikor nem számít rá, mindjárt egy puszit is nyomjak a vállára.
- Semmi komoly terv. Nos... leszámítva azt, hogy mindenképp vissza kell menjek a nap folyamán Doktor Strangehez. Most, hogy nála húzom meg magam, nem szeretném, hogy azt gondolja, valamelyik misztikus átjáróját használva megléptem, és valahol a Stonehenge környékén vagy esetleg Kanadában járok. - épp elég az, hogy mondhatni szó nélkül jöttem el a múlt este.
- Tudod... ha.. ha... ha... - hiába gyullad fel az ötlet hatására az a bizonyos lámpa a fejem felett, elbizonytalanodok és zavaromban óhatatlanul is dadogni kezdek.
- Ha volna kedved... eljöhetsz velem. - a végét halkra fogva nyögöm ki. Tudom, hogy azt mondta mellettem áll, de az mégis más kérdés, mennyit akar megtapasztalni abból, ami a világom. És távol álljon tőlem, hogy bármit is ráerőltessek, vagy úgy érezze, kötelessége miattam megtenni. Illetve, közrejátszik, hogy szívem szerint elhívnám egy normális randira, de nekünk, különösen a mostani helyzetben, aligha jut ki a normálisból.
Helyette adott szerény személyemben egy körözött srác, egy Szentély, és a bolygónk Legfőbb Varázslója. Ó, és Köpeny, ne feledkezzünk meg róla sem!

Megvan a véleményem az utca emberéről, és a diáktársainkról az iskolában. Mindenkiről, tisztelet a kivételnek, bár sajnos kevés olyan emberrel találkoztam, aki nem ítélte volna el pókembert. De tudom, hogy vannak. Neddel sokat kutattunk, és miután Ned megalkotta #álljunkkipókemberért mozgalmat, a blogon rengeteg regisztrált felhasználó lett. Jó ötlet volt, mert végre egy hely, ahol a világ minden tájáról pókember mellett állnak, és segítenek, támogatják.  
Azt is tudom, bármit mondhatok, Peter úgyis az emberek mellett fog állni. Nem értem valaki, hogy lehet ennyire barátságos, és jószívű. Végülis ez teszi szuperhőssé, nem? Nagyon büszke vagyok rá, de hiába kéri én nem fogom tudni ennyire meglátni MINDENKIBEN a jót, mint ő. Én tényleg igyekszem ilyen téren is jobb emberré válni, tényleg rajta vagyok az ügyön. Mióta Peterrel vagyok így is sokat változtam, ez tény. Anyám is meglátta, de még nem vallottam be neki, hogy egy fiú van a dologban... nem is kellett szinte azonnal rájött. Viszont az illető nevét nem akartam elmondani neki. Félek, mivel Peter neve már egy lett Pókemberével, akit gyilkosággal vádolnak...  biztos nem akarna eltiltani tőle. Csak olaj lenne a tűzre... majd, majd szépen bemutatom neki, amint helyrehoztunk mindent. Ugyanis együtt fogjuk csinálni, egy percig ne gondolja, hogy ezzel egyedül fog maradni.  
Majd felforrósodik eléggé a hangulat. Nem szájra puszi, nem gyerekes óvatosság van bennünk. Gátlásunk ennyi idő után feloldódott, és már sokkal jobban sikerül elengedni magunkat. Lehet picit túlzottan is, Peter pocakja ezt rendkívül jól igazolja. Mintha anyám állna az ágyam mellett, egy síppal a szájában.  
Így felpattanok, felvágok magamra gyorsan egy pulcsit, ne simán pizsamába legyek, majd leugrándozok... jesszus mi van velem, ezt öt éves korom óta nem csináltam... szóval leugrándozok a konyhába. Felsorolom Peternek ugyan mit tudnék neki csinálni, de a hűtőbe tekintve csalódottan tudatosul bennem a szomorú tény: nem voltam tegnap vásárolni... bazdki. Majd meglátom a kenyeret.  
- Piritós... gyors. - vonom meg a vállam egyszerűen. Van még némi gyümölcs mellé, és narancslé. Kávé pedig elengedhetetlen, bár nem érzem magam fáradtan. Közben megérdeklődöm mit tervez ma.  
Mikor válaszol, megdermedek, majd hátra fordulok hozzá.
- Mármint Strange-hez? Ahhoz a Strange-hez a varázslóhoz? - közben hadonászok, amiket láttam róla neten, mikor épp valamit varázsol. Persze egyik kezembe a vajas kés, másikba a kenyér. Persze valami tuti vajas lett, éreztem ahogy lerepül róla.  
- Hogy a viharba ne lenne kedvem! - uhhh ezernyi, meg ezernyi kérdésem van hozzá. Megtudom legalább Peter eddig hol volt, és hátha ötletük is van már, ahhoz, hogy tudnánk kimenteni Petert.  
- Azt mondom kajáljunk, összeszedem magam és mehetünk. - vigyorodom el, közben persze befejezem azért a reggelinket, de kissé elkezdek kapkodni...