A Nightmare on Elm Street

Az ablaktörlő hullámokat hányt a szélvédőre, reflektorral sem láttam messzebb a kocsi orránál. Elgurultam a garázs szájáig mire feltűnt, hogy már dekkol bent két járgány. Fasza. Én jól begurultam, kisasszony meg kint rekedt az özönvízben.
Honnan szervált Romy nőt a Bondja mellé? Alfa Júlia nem szerepelt a listán. Mazochista állatok meg piperkőcök vezetnek ilyen dizájn fostalicskákat. Ha behálózta egy tróger, amíg nem figyeltem…
Viszketett a tenyerem.
Biztos akadt valami szórakoztató a helyzetben, de nem volt ott Mindy, hogy kiemelje, az én humoromat meg elmosta az eső.
Magamhoz rántottam az utazótáskát az anyósülésről, beraktam egy szemeteszsákba, és átbasztam a vállamon. Enyhe rengések gerjedtek a talajban, ahogy a bakancsom tócsából tócsába csobbant. A mennydörgés dübörgő basszussal festette alá a laza földindulást.
Elővettem a kulcsot, de minek? Biztatás nélkül engedett a kilincs.
A mögöttem csattanó villám összefolyt a TV-ből derengő kékes fénnyel. Löktem egy célzott rezgést a villanykapcsoló felé, de semmi, szóval ledobtam a motyómat, és benyomtam a mobilon a zseblámpát.
Első benyomás: a kecómba okádott valami amatőr lakberendező pinterest boardja.
Második: egy középsulis farsang is kidobta ide a taccsot. Egy, kettő, három… Nyolc kölyköt rókázott a nappali közepére.
Harmadik: az előbb mintha még egyel több kanapé és kölyök lett volna.
Hátrafésültem a képemből az ázott sörényt, és egyesével átvilágítottam őket, kezdve a szöszkével, akit épp elnyelt egy babzsákfotel. Átsiklottam a macskán, a két tinibálványon, a tinin meg a színes hajún. A seggre hullott trióval zártam, zombi- és random X-lány után megállapodtam Romyn.
– Mi a picsa, szivi?
Hova keveredtem? Ifjúsági zártosztályra? Mutánsmenhelyre? Leselejtezett X-men részlegre?
Mondd, hogy csak mozizni hívtad át őket!

Szándékosan úgy dőltem le a kanapén, hogy ezáltal bő két főnyi helyet elfoglaljak.
– Stipi-stop, én Kaine mellett ülök! – azért választottam ezt a spotot, ha már Halloween jeligével horrorfilmet tervezünk nézni, akkor meglegyen a biztonságérzetem a legerősebb személy mellett, másrészt legálisan csimpaszkodhatok! Mármint tök normális, ha a lakótársad berezel, akkor hagyod, hogy kirettegje magát a karodon, nem? Jó-jó, beismerem, csak nem akartam, hogy Gwen leüljön Csodapók helyére és főleg NE mellé!  
– Biztos nem akarjuk megvárni Kainet? Még ő sem látta a filmet – próbáltam az aktuális távirányító felelőst meggyőzni. Nem azért, mert féltem volna a filmtől, biza nem! Lehet, hogy Csodapók még nincs itt, de Arrow itt volt mellettem… Hé, úúú, te csaló, te galád, hogy mersz megcsalni már megint Gwennel és miért pitizel Freddynek?! El fogsz hízni!!!
Egy szó, mint száz: nem. Nem akartuk megvárni, Kainet. Ilyen helyzetben mindig tabu a demokrácia. (Lesheted a melegvizet, Laze!) Emiatt félig a telefonom mögé bújva néztem a TV-t. A film közben SMS haddal bombáztam Csodapókot, hogy hol késik már? Lemarad, kimarad! Nem felejtettem el minden riadalmamról beszámolni neki, ahol amúgy akár legálisan a karjaiba is csimpaszkodhatnék, ha itt lenne. (SZTORNÓ! Ezt az utóbbit nem írtam le neki, visszatöröltem, lakótársak vagyunk az istenit!)
Eddig békésen hesszelő Arrow hirtelen felült és füleivel kagylózott. Közelebb húzódtam a mellettem ülőhöz, de nem ismertem volna be, hogy megijedtem.
– Nem, Arrow, eszedbe se jusson áriába kezdeni. Semmi sem történt, ez csak film – fojtott hangon szóltam rá kiskutyámra, megelőzve a dalolászást. Tekintetem visszasiklott a képernyőre. De minek?! A jelenettől elállt a lélegzetem, felállt a szőr a hátamon, remegő testem szinte a kanapét is megmozgatta, a kijelző betükröződött és…
BAMM!!!
– ÁÁÁááááÁÁÁáá – a para jelenet-villámlás-ajtóban álló kísértet triumvirátusának hatásától kiszakadt belőlem egy fejhangú sikoly. Utoljára annyit láttam, hogy Arrow megindult a nappali bejáratához. Én pedig kileheltem a lelkemet a telefonomba. Elküldtem a PINK-KÓD-ot Kainenek, aztán Wi-Fi-n keresztül begurultam a ház elektromos hálózatába. Kiáltozva szánkáztam végig rajta, egyetlen dologra gondolva közben: legyen már vége.
A biztosíték komolyan is vette kívánságomat.
Egyetlen egyszer volt ilyen fájdalmas a visszaérkezésben részem. A Deja vu-tól kínomban nyöszörögve fetrengtem a hideg padlón, lassú pislogásokkal próbáltam hozzászokni a sötéthez és levegőt kapni. Hunyorogva néztem bele a fénybe. Pedig mindig mondják, hogy ne nézz bele! Vagy ne menj felé? Hagyján, ez a világosság Lavina hangján beszélt! Várjunk csak…
– Lance?! – böktem ki, menten hanyatt fordulva. – A legjobbkor jöttél! Baj lenne, ha most nem idézném a definícióját annak a szónak, amit mondtál?

Mi az, amitől a legjobban tartasz? Válj azzá! Tanácsolták. Én viszont valami olyasmitől tartottam, ami ebben az életemben, ebben az univerzumban nem történt meg velem, így Halloween alkalmából most inkább nem lettem Higanyszál felesége vagy maga Higanyszál. Láttam Romy arcán, hogy nagyon felszusszant, amikor azt mondtam végül, hogy zombi leszek – az majdnem felért volna egy kínzással nála szerintem, ha Higanyszálnak adom ki magam. Azt se tudom még, hogy ki ez a Higanyszál, de a neve alapján, talán jobb, ha nem is kérdezősködök körbe. Nem vagyok kíváncsi rá – attól még jobban rettegek, hogy meglátom és nálam bekapcsolják a rózsaszín világítást – és ez így van a legjobban még.
- Részemről megvárhatjuk Kaine-t. – csak ugye voltak itt türelmetlenebbek is nálam, nem mutogatok ujjal senkire sem, mert nem illik, de végül bekapcsolódott a tévé és a kíváncsi-félős/nem félős szemek rá szegeződtek, vagy legalábbis úgy tűnt.
A kanapén foglaltam helyet Lockjawot a karjaimba vettem, olyan volt, mint egy kis plüss, akire lehet szükségem lesz az ijesztő jeleneteknél. Bár ismerve őt, már megszokta a többieket annyira, hogy oda akarjon majd menni valakihez. A magát Légiónak nevező Dave-t nézte ki legutóbbi áldozatának – ezért van most a karjaimban – mert kiderült róla, hogy a kutyákat a legtávolabb szereti tudni magától.
- Le pauseolhatnád a filmet amíg hazaér Kaine. Játszhatnánk valamit, mondjuk ቦዟኟዃ ቶሏኲዎድሏቭሏዎራቶኟዎ (ivós kártyajáték, valószínűleg csak Dave fogja tudni Crystal mire gondolt zavarában). – aztán eszembe jutott, hogyha lenne is hozzá társasjátékuk, csak narancslé, víz és a hűtő többi tartalmát nem néztem meg, valószínűleg okkal nincs itthon Kaine.
Minden teljesen rendben volt – leszámítva, hogy ment tovább a film és ijesztő képek kerültek a képernyőre – amíg ajtócsapódás, sikoly, sötétség és a nagy riadalomban hátsóra esés nem fogadott.
- Eltűnt a kanapé!? - szólaltam meg ijedtemben, bár azért előtte volt egy kis sikkantás is az én részemről.
Ott kuporodtam Lockjawwal az ölemben a padlón, amíg valami fura fazon a Hetedik mennyországból – esküszöm csak egy kicsit idősödött Barry Watson féle Matt Camden állt előttünk.
Amíg még senki sem szólalt meg és csak a férfi világította körbe a jelenlévőket megpróbáltam feltápászkodni a földről Lockjawwal együtt – készen álltam én megvédeni a többieket is, ha esetleg betörőről lenne szó – a mobil lámpájának félhomályában hiába pillantottam volna bármelyikükre is, amíg a betoppanónk – vagy inkább trappolónk – meg nem szólalt és Romy vissza nem válaszolt neki, azt hittem rá hajítom Lockjawot, hogy mi megmeneküljünk. Lockjaw valószínűleg elvitte volna őt valahová félelmében, de örülök, hogy nem hoztam elhamarkodott döntéseket.
- Ismeritek egymást? – most nagyon hirtelen azt se tudtam, hogy hol van a telefonom, ezért egy halványfényű gömböt lebegtettem a plafon irányába. Vigyázva, még véletlenül se jelezzen a tűzjelző.

Igazán hálás volt a társaságnak, amiért a rögtönzött - és emiatt kissé kései - Halloween-partyval megvárták a negyedéves nagy vizsgák végét. Meg a beköltözés utolsó morzsáit is kényelmesen sikerült abszolválni. És mivel nagy létszámúra duzzadt társaságuk moziesttel akart ünnepelni, zokszó nélkül csinált mindenféle nasit, beleértve Romy kedvenc nachos-tálját is. Minden elismerése az övé volt, amiért ennyi jalapeno-t kért a szószba.  
   A maga részéről egy nagy tál vajas popcornnal a kezében vetődött le az egyik ülőalkalmasságra a többiek közé. Pont úgy foglalt helyet, hogy szükség esetén lábbal még megbökhesse Laze-t, ha nagyon szemtelenkedett volna. Amúgy ez egy remek alkalom volt az új lakótársak megismerésére. Bár sosem vágyott kollégiumba, azért kifejezetten élvezte eddig az ifjúsági ház hangulatot.  
   - Nekem mindegy, a többség dönt - vont vállat. Vagy épp az döntött, akinél a távirányító volt. - Boldogan játszanék, ha elmondod, az micsoda - válaszolt Crystalnak a kimondhatatlan nevű játék kapcsán. Még csak szóhoz sem tudta hasonlítani, ami alapján megpróbálkozhatott volna a kimondásával. Ezért aztán ezt a részt inkább elengedte, és kényelmesen hátradőlt.  
   Megkínálta a körülötte ülőket a nassolnivalóval és ő is szemezgetett belőle. Igazság szerint, bár a film borzolgatta az idegeit, azért annyira nem tűnt parának. Bár meglehet, csak azért nem érzékelte creepy extrának, mert teljesen tudatában volt annak, hogy filmet néz és nem dokumentumfilmet. Vagy legalábbis ő ezt gondolta.  
   Az ijesztő jelenet még elment volna. A villámcsapás sem volt vészes. Még a mennydörgésszerű belépőt is elviselte volna. De amikor villogni kezdett az elektronika - hála kedvenc unokanővérének - és ehhez még velőtrázó sikoly is társult, reflexszerűen ugrott meg. Nem szállt túl magasra, de a másodperc tört része alatt dobta el a kukoricás tálat és vette fel az állati alakját. Kivont karmokkal landolt egyik új lakótársa - David - karján. Ügyes cica volt, perfektül megkapaszkodott rajta, miközben az ajtó felé fújt.  
   Kissé elvesztette a kontrollt, úgyhogy kommunikáció híján kénytelen volt így figyelni a belépőre. A reflektort egy újabb fújással honorálta. Na persze a helyzetéből nem mozdult, kellőképp stabil volt. És véletlenül sem az volt a dolog hátterében, hogy hirtelen azt is elfelejtette, hogyan húzza vissza a karmait.
   

Nem akartam jönni, ugyanakkor be kellett látnom, hogy rámfér a dolog és a többieket sem kerülgethettem mindig gyanúsan nagy ívben.
Lemondtam az edzést Wong-al, aki azonnal fel is csapta Beyonce-t válaszul, mintha hangtalan bontott volna pezsgőt.
Még egy rövid teleportálást megejtettem az új szobámba, ahová nagyjából sikerült összegyűjtenem minden cuccom. Bár a kupin még finomítanom kell, nem volt időm mindent helyre rakni, vagyis kallódnak tovább, de legalább csak négy fal veszi körül őket. Kicsit késve toppanok be, de legalább emberi formában, Iron, Maiden felsőben, borostám se akkora, mint egy jetinek és ha vetkőzni kell Kaine Parker miatt, már én is fel tudok mutatni valamit, nem én leszek, aki önbizalom nélkül egérlyukat keres a sarokban. Bár ennek az új lakótársnak se tetszik a modell fiú képe, bekaphatja.
Levágom magam valahová, aztán eszembe jut, hogy az ín és szálka nem feltétlenül fog bejuttatni az év “elmegy” kategóriájába, meg éhes is vagyok, ha épp nem felejtem el, hogy élek. Vagyis átnyúlok popcornért Lilihez, amitől eszembe jut kanosnak is kéne lennem. Marha rég volt már, hogy érdemben foglalkoztam volna ilyesmivel és sok a lány energia a szobában. Ergo a modell gyerek mellé kellene ülnöm, hogy blokkolja késztetéseim, vagy Lazehoz, akit majd véletlenül lerúgok, hogy több időt tölt Lilivel nálam. A horror pont a legkevésbé sem érdekel.
Sosem voltam a stílus óriási fanja, sem az, akire bármilyen hatással lett volna ilyesmi. Persze még mindig jobb választás, mint bármelyik imádott klasszikus, amin elérzékenyülök, ha meghallom a főcímet.
Unottan zabálok, de csak egyenként dobálom számba a popcorn még frissen kipattogott szemeit. Kéne kóla, energiaital bármi, ami segít a vérnyomásomon és nem hagy azonnal elaludni.
Romy csak Kaineről beszél, mint általában, Lili gyanúsan közel ül Lazehoz, lehet tényleg van köztük valami, egyszerűen hagytam elrobogni, mint egy gyorsvonatot. De ilyen az ember mázlija, ha felcsap gyilkosnak. Crystalt meg nem értem.
Betoppan egy fickó, fáradtan ránézek, elég öregnek tűnik, lehetne a managerem is, de nagyjából ekkor Romy akciózik, villany leó, én sóhajtva hátradőlök, mert így tuti bealszom. Csak egy rövid intermezzo hívja fel magára a figyelmem, tompa kiáltás és macskanyávogás, rögtön átváltoztatom az okosóra formájában karomon tikkelő varázskönyvem elemlámpává és megvilágítom a jelenetet.
-A macskát nem bántjuk! Lili?
Még nem láttam ilyen alakban, de megpróbálom kivont karmostul leszedni a fiúról. Az nem számít, ha ellenkezik, vagy én is kapok csikarást a képembe, mint annó Ash Miautól, elmúltam már tíz.

M
ekkora egy gyász buli! Az ember azt hinné, ha alakul egy Xavier intézetétől messze és biztonságban lévő B verzió különleges képességű fiatalokkal, legalább bulizni megtanultak, de nem, horrofilmet nézünk ÁLLATOKKAL.
Nyáladzik az a kettő és szájszaguk se olyan mint az őket szorongató lányoké, akik úgy dédelgetik őket, minta steril, öblítő szagú plüssfigurák lennének.
Fintorogva bámulom a képernyőt, elszántan NEM figyelem gondolataikat, de a nyálas tinidráma akkor is be-beúszik, ráadásul egy darab töményet se látok, ami tompítaná ezt a gyász rajongást meg az undorító rózsaszín ködöt. Pedig az alkohol nagy barátja a bennem sorjázó xanax mennyiségnek, mert kuvára semmi kedvem tizenévesek önbizalomhiányát hallgatni egész este, KUTYÁKKAL.
A nagymenő pók variáns biztonságos férfi sztereotípiája, meg a gagyi féltékenykedés valami Gwenre-és ekkor még ennek reciproka meg sem jelenik, csak késve.
Esküszöm, ha a kutya vonyítani kezd, mert a zsé kategóriás horrorban lefejeznek valakit, én vágom fel az ereimet, vagy hívom vissza Karamit, csináljuk ezt IRL tisztességesen.
Egyetlen értelmes mondata hangosan van a szőke földönkívüli csajnak, felé fordulok már majdnem válaszolni, hozzá, csinálja és legyen jó erős, amit iszunk.
Megjelenik még egy féltékeny kamasz, székhez kötözöm őket és én fogok felvilágosítást tartani a világ leggázabb gondolatairól. Ha kell a csaj, kérdezd meg, öregem… Egyetlen kulcsgondolatra figyelek fel a sok szar mellett, ez a gyilkos, mert a szépfiú meg hogy menjek a picsába ezzel az arccal tökéletesen érthető, nem szoktak szeretni a hetero hímek.
De a gyilkossal még kezdhetünk valamit… Na ekkor csinálja a fesztivált a felelős, vörös Romy lány, hála a kurva istennek, mert én reptettem volna világnak a Tv-t. ha tovább nézzük ezt a szart. Megint lennének nem kedves megjegyzéseim, amikor éles fájdalom hasít a karomba és felkiáltok. Nem hangos, vagy ciki, épp egy
-Au bazdmeg!
És mielőtt leverném a dögöt, érkezik hős megmentője, a zoofil depressziós gyilkos. Ekkor esik le, hogy az alacsony bögyös anime karakter.
Hagyom, hogy levegyék rólam és fél gonolatnyi elismerést adok az elemlámpás megoldásnak is, közben betoppan egy Hobó. Végre eljött az én időm.
-Ő tett kárt bennem, Gyilkos.
A fény remekül megvilágít egy jelentékeny momentumot abból a sokkból, ami átszalad a fiú arcán, gondolati sikoltó halmazából eleget kiveszek, de mind olyan depresszív, hogy csak lerohadok tőle.
-Hangulatgyilkos.
Javítok gyorsan, ahogy a srác már menekülne és mielőtt még mindenki megvádolna, hogy gyötröm szegényke lelkivilágát.
-Ami nem csoda, ettől a filmtől én is késztetést érzek egy egész doboz nyugtatótra.
Megrázom a kezem, kíváncsi lennék mennyire lett véres és ki fogja ezt helyrehozni.
-Játsszuk azt a holdjátékot, de közben igyunk valamit, mert a tulajdonos is szomjas, látom rajta.
Meglepő, hogy hozzá tartozik a villa és megengedte, hogy teljesen kisajátítsuk, de ha már összejöttünk itt ennyien nem maradhat a világ legantibbpartija.
-Szükséged lesz rá, az itt jelenlévők már mind beccucoltak, még én is. Jó sok fog kelleni!
Nézek végig a brigádon, sokan biztos most először isznak majd, de ha elkezdenek picsázni ki nincs még 21, tutira léptem a babazsúrról.

Sunyiban rumot meg vörösbort öntök a kólámba, mert nem emlékszem, melyikkel szokták keverni, aztán visszarakom zsebre, és mozira készen besomfordálok a nappaliba. Kicsit izgulok, sosem lógtam egyszerre ennyi emberrel. Menet közben a neveket gyakorlom.
Lays. Lili. Dulifuli Dave, akire a rend kedvéért nyelvet öltök, mert megint grimaszol. Soha semmi nem tetszik neki.
Hú, Niel sem fest boldogabbnak, mintha megrágta és kiköpte volna az élet. Lassan, fáradtan tömi magába a rágcsát, pont, mint amikor először találkoztunk.
Odaosonok hozzá hátulról a kanapé mögött, előkapok egy behűtött energiaitalt, és óvatosan az arcához érintem.
– Üdv itthon! – Annyi vidámságot csomagolok a köszöntésbe, amennyi belefér, hátha rátapad valamennyi. Áthajolok a válla felett, és a kezébe nyomom a piát. Mivel már kábé rádőltem, akár meg is ölelgethetem, nem? Kicsit útban van a dívány, szóval mondjuk inkább úgy, átkarolom a mellkasát.
– Ne áruld el nekik, de Kén potyára ment boltba – súgom a fülébe, miután megbizonyosodtam róla, hogy a többiek nem figyelnek. – Minden is van nálam. Csak szólj, mi kell!
Távozás közben a klasszikus, kétujjas kézmozdulattal jelzem Dave-nek, hogy figyelem, ne merjen rosszalkodni! A végén még elijeszti Nielt!
Törökülésben huppanok le Romy és Krisz közé, ölemben alkohollal dúsított üdítő meg óriás popcorn.
Kutya mennyországba kerültem. Az egyik oldalamon Locky, a másikon Ary.
Elrejtek nekik pár kutyafalatkát látótéren belül, soha senki nem fogja rám bizonyítani. Odapottyantok egyet-egyet a gazdik ruhagyűrődései közé is. Az lesz az igazi figyelemelterelés!
Kutyát hizlalni? Én? Dehogy! Diétásat kapnak. Tegnapelőtt vettem a boltban. Mármint elvettem. A pénztárcámnak is diétás volt.
Bekapom a szívószálat, és nagyot szippantok. Az egész ábrázatom összegyűrődik. Khmm. Talán kevés lett a kóla.
Kortyolok még egyet. Igazából… hozzá lehet szokni. Kén úgyis hoz piát, nem egyedül leszek becsiccsentve. Ha meg mégis, van tervem: memóriavesztésig iszom, mert amire nem emlékszem, az nem fáj.
Krisz először játékot emleget mellettem, aztán átkot szór ránk ufó nyelven. Lehet, hogy mégsem kellett volna kutya kaját dugnom a térdhajlatához…
Kicsit messzebb húzódom tőle, és szorgosan vedelem a felejtés-levet.
Aryban elkezd dolgozni a feszkó. Egyszer azt olvastam, ha a kutyák fülei között nézel át, láthatod a szellemeket. Rákoncentrálok a blöki kobakjára. És kirajzolódik egy körvonal. Vizesen, zörögve puffan valami a földre.
Kihullik a számból a szívószál. Romy helyettem is sikít, olyan igazi, temetőbe illő, túlvilági stílusban. Jól rám hozza a frászt. Elsötétül előttem a világ, és eltűnik alólam a kanapé. Szerencsére a koktélba meg a kukoricába kapaszkodom, így azok megússzák.
Lekapom a pohár tetejét, és kiégetem a torkom az enyhén kólás rumos-vörösborral. Ez kicsit lenyugtat.
Felmérem, mi a szitu: Romy és Ary ismerik szellem bácsit (hú!), Krisz fénygömböket tud lebegtetni (menő!), Lili macska (aww!), Niel szerelmes állatvédő (aww!), Dave meg Dulifuli. Van, ami sosem változik.
Megvilágítom Morgót egy zseblámpával, hogy lássam, hova célzok, és az ölébe ejtek egy üveg vodkát meg whiskeyt, Jan bácsi és Logan hozzájárulása az estéhez.
– Tessék! Idd magad kedvesre, és ne piszkáld Nielt! – Megszánom Morgót, és odadobok neki egy pici elsősegély készletet is. – A harci sebekre – dünnyögöm.

Fura számomra ez a kialakult helyzet. Nem jártam kollégiumban és testvérem sincs, aki mellett megszokhattam volna, hogy milyen is megosztani mindent is. Mondjuk tény nem egy kanapén kell már aludnom, hanem van rendes szobám is, amiért hálás vagyok. Nem  gondoltam volna, hogy ennyi idő után még ebben a világban leszek, de sajnos még mindig nem született megoldás arra, hogy hogyan is juthatnék haza. Addig meg igazából szerencsésnek mondhatom magam, amiért pont Kainere zuhantam aznap este. Sok jó embert ismertem meg és ő előttük nem kell rejtegetnem a valódi énem. Elfogadták azt, ami vagyok. Mondjuk egy valakin még a mai napig nem tudok kiigazodni. Érzem rajta, hogy valamiért nem kedvel. Talán csak az a bizonyos betoppanásom nem tetszett neki és e miatt nem vagyok neki szimpi... Vagy egyszerűen nem fekszik neki a jellemem. De nem is sokat lovagolok ezen, hisz ha baja van velem bármikor megoszthatja, meg sose voltam az, aki teperne azért, hogy mindenki is szeresse őt. Nem működhet mindenkivel a kémia. Majd talán egyszer eltűnik ez a fura feszkó kettőnk között.
Ha már Halloween szeretem megadni a módját a beöltözésnek. Szokásomhoz híven most is egy ijesztő alak bőrébe bújtam. Már rég ki akartam próbálni ezt, hogyan is néznék ki, tudnám e hozni azt az ijesztő arcot, mint a színészek a filmekben. Ahogy belépek a nappaliba elmosolyodom, miközben szorosan fogom a piros héliummal töltött lufimat az egyik kezemben, a másikban meg a kész pattogatott kukoricás tálam. Végig nézek mindenki azzal az őrült tekintettel, majd csak felnevetek.
-Nah, akkor ma este mit is nézünk meg?-Mert számomra az még rejtély, de bízom abban, hogy illő lesz a mai alkalomhoz, ha már ilyen sokan így beöltöztünk. Jó kis jelmezek és sminkek vannak. Az enyém szerencsére elég egyszerű volt, de remélem azért a többieknek tetszeni fog. Valahol végül helyet foglalok a földön egy szabad helyen. Én szeretk ott ücsörögni, így cseppet sem kényelmetlen a számomra. Ahogy leteszem a fenekem Arrow már oda is jön hozzám nagy vidáman, hiába az ijeztő kinézetem. Alaposan megdögönyözöm őt, majd lopva Romy felé pillantok. Látom rajta, hogy nem tetszik neki a dolog, így inkább abba hagyom. Egyszer majd csak elmondja...
-Szerintem is meg kellene várni. Ha már így összejöttünk, illene.-De a jelek szerint van, aki nem így gondolja, így elindul a film. Onnantól kezdve a figyelmem a tévé felé irányul. Egy ideig elég nyugis minden. Mindenki a helyén ül, eszi a nasiját, vagy issza éppen az italát. Aztán a másodperc töredéke alatt borul fel e az egész nyugalom. Csak a szemem sarkából veszem észre, hogy valaki hirtelen megjelenik az ajtóban, ami engem is megijeszt kissé, de nem annyira, mint Romyt, aki hangosan fel is sikít és ezzel egyidejüleg az áram is eltűnik. Automatikusan nyúlok én is a telefonom után, hogy bekapcsoljam a zseblámpát. Mégis ki ez a fickó és hová tűnt a kanapé?
-Jól vagytok lányok?-Pillantok rájuk, hisz biztos nem lehetett kellemes akkorát esni. Felállok a helyemről és az idegen fickóra pillantok, majd Romyra. Legalább ő tudja, hogy kicsoda, de a jelek szerint ő sem számított arra, hogy ma este betoppan a házba. Ha kell segíte a lányoknak felállni a földről, összeszedni a kiborított popcornt, vagy bármi más.

Korán reggel volt, amikor felkeltem, de Romy és Kaine már ébren voltak és a lány azon ügyeskedett, hogy az illetékes arcfestése tökéletes legyen. Már akkor láttam, hogy én még ráérek ilyesmin aggódni, visszamentem a szobámba és a mai napi terveimet dolgoztam ki jobban. Azt terveztem, hogy megnézetem a többiekkel a Blackbirds*-t, ami valamilyen horrorfilmszerűség akar lenni, a producerei pedig Ryan Murphy, Brad Falchuk és Guillermo del Toro, halálos trió az egyszer szent, az első kettőt az Amerikai horror sztoriból ismerhetjük, az utóbbit pedig az Ördöggerincből vagy Pokolfajzatból. Ha valakikről akkor róluk nem gondoltam volna, hogy összefognak és alkotnak valamit, de az idők változnak és a horrorfilmek nézése éppen alkalmas.
Arra az esetre, ha valaki örök klasszikusokat akarna nézni, azért felvettem a lehetségesek közé a Fűrész filmeket is, bár Chuckyt, Démonok közöttet, a Kört és sok más között még a Halhatatlan szeretőket is VALAKI kiégetésére. Nem mondom, hogy közben bele is néztem mindegyik trailerébe és elfogott valami késztetés, hogy az összeset megnézessem velük, de félő, hogy ahhoz se türelmük se kedvük nem lesz. A lényeg, hogy a hosszú listából a Blackbirds-t akartam megnézni velük. Trailerben sok körfűrész hangra hasonlító zajok voltak azt meg kell hagyni és hirtelen megjelenő sötét alakok a szoba sarkában a plafonba kapaszkodva, várva, mint valami pókok – nem célzás, hogy ezt várom el a ház póklakóitól is, hogy úgy csapjanak le ránk amikor betoppanunk a helyiségbe, isten őrizz, a mi pókjaink nem vadállatok, csak Kaine ha hozzáér valaki Romyhoz vagy valami ilyesmi szerintem. Nem tudom, nem próbáltam, eddig csak a Peteres esetet láttam, az épp elég volt, már fátylat kellene borítanunk rá. Éhező, húst és egyebet széttépő dolgokat ígért a trailer, sok sikoltással, mármint áldozatok sikolyával, de evésre, gyilkolásra hívó torokhangú ordítás is volt köztük – tisztára The Forest feelingem lett tőle, lehet onnan vették ezt a borzadalmas Yeewooo, aaarr s társai dolgokat – és mielőtt túl sok spoilert néztem volna belőle elhatároztam, hogy meglesem a többieket. Vagyis dehogy. Segítségre volt szükségem, az elképzelésem már megvolt, hogy mi szeretnék lenni, be is öltöztem úgy ahogy kell, de még hátra volt egy igen fontos dolog, ami nélkül egy egyszerű megtépázott Laze voltam, de azzal… Nos azzal kiderül.
- Azt hittem Kaine után én jöhetek. – szomorú pofát vágtam, amikor megláttam Romyt és Crystalt amint nem engem sminkkel, hanem az ufó lányt, vagyis félig ufó, mert nem a Marsról jött, hanem csak a Holdról és még mielőtt az űrlény akármijével a fejembe láthatott volna vagy bármi hasonló, leléptem tőlük. Mondjuk kellett Romy „Laze, én még fel sem öltöztem, keress mást!” biztatása hozzá. Így szépen utolsó és talán egyetlen mentsvárként bekopogtattam Laceyhez. Nem szép dolog persze. De az ember ilyenkor már csak önmagára számíthat, ha másra nem is.
Láttam, hogy ő már készen volt és megpróbáltam kiudvarolni tőle egy kis segítséget. Minden felszerelés adott volt, tegnap vettem egy rakás éjszakakék hajsprayt, pontosan 5 darabot, ha valaki ki akart volna kékülni velem, akkor meglegyen az esélye rá és egyéb kék színű arcfestéket és ecseteket, szóval minden megvolt, csak nem volt nekem sminkelésben is tapasztalatom. Háh!
- Kedves tőled, hogy segítettél. Köszönöm. Jól érzed itt magad? Nagyon az agyadra megyek? – faggatom ki amíg még kettesben vagyunk. Most még panaszkodhat, reméltem, hogy nagy hallása csak Lilinek van a házban – én a bolond nem számoltam Dave-el akkor még – és nyugodtak lehetünk.
Aztán mivel nem voltam sokat lent arra lettem figyelmes, hogy Kaine nincs itthon, lelépett. Fel is háborodtam, hogy én készültem egy rakás horrorfilm ötlettel és elment. Amíg nem tudtam, hogy piáért addig fortyogtam, szerencsére a fehér szemeimtől – kontaktlencse – nem látszott semmi.
Le is ültem egy babzsákra, a távirányítót is magamhoz vettem. Vár a halál rá, hogy megérkezzen és miért kipingálva ment el? Engem mért nem hívott? Ha többen megyünk több mindent tudunk hozni! Hamarabb itt lett volna. Ki az isten ürítette megint ki a hűtőt a tegnap még tele volt!? Azt hittem nem kell menni sehová!
Lehet érezhető volt a belső mufurcságom, hogy még Lili is úgy ült, hogy megtudjon rúgni, ha kell. Hát baszki.
- Nem várunk senkire! Ha tartani akarjuk magunkat az időrendhez akkor elkezdjük most, ő majd becsatlakozik! Megnézetem vele majd külön azt, amiről lemaradt! – én most makacs voltam és meg is nyomtam a lejátszás gombot.
Ha beszéltek is hozzám és javaslatokat tettek a leállításra nem tettem semmit – de tettem, a babzsák mellé tettem a távirányítót úgy, hogy senkinek ne legyen esélye hozzá férni.
Néztem is a filmet, meg nem is. Valójában vontatott volt, már érezni lehetett mikor nyomnak be egy újabb körfűrész effektet és jellenik meg villódzva, éhesen az alanyunk, aki sikoltó tinilányokat vesz üldözőbe. Ott valami pizsipartit tartanak, rózsaszín runikornisnak öltözött be az egyik, a másik isten tudja minek mert dörgött-villámlott, jöttek a kannibál üvöltő hangok és akkor baszki itt is becsapódott az ajtó. Villany le, sikolyok, sűrű sötétség, én elkezdtem tapogatózni a sötétben, de valószínűleg Laceybe ütköztem bele amíg nem láttam semmit se az ég világon.
- Bocsi. A mobilom kerestem vagy valamit. – de mire kihalásztam volna a babzsák mögül addigra már vakító fénnyel ijesztgetett, üdvözölt minket a jelek szerint Romy ismerőse, nem holmi zombi kannibál baltás gyilkos, aki a filmből pattant ki.
- Csodálatos. Már csak Kaine hiányzik. Nem hozta magával a lakótársunkat véletlenül? Kb. ilyen magas és Jack Lidércnyomásnak öltözött. – itt megpróbáltam majdnem két métert mutatni neki, több sikerrel, mint terveztem, még lábujjhegyre is álltam a siker érdekében, pedig nem kellett, szándékosan egy Godzillát festettem le a férfinak.

Az egyik babzsákfotelben húztam meg magam egy zacskó sós Lay’s chips-szel, aminek az íze még nagyjából hasonlított az „otthoniakéra”. Nem volt az igazi, de legalább volt valami, amire nem kellett azonnal nemet mondanom Laze-nek. Ő is itt volt valahol, Niel-lel együtt, de próbáltam nem lógni folyton a nyakukon, bőven elég volt, hogy itt lakhattam velük, amíg…
Nem is tudom meddig…
A helyzet, amiben jelenleg voltam, eléggé para volt és ezen az sem segített, hogy ebben a világban ~ ha ezt Nicky-nek elmesélem és igen, Nicky, mert amióta rájöttem, hogy Niel-t is Topy-nak szólítják, már nem igazán tetszik ez a név! ~ nem volt Lafayette pékség és így croissant tekercs sem. Mindennek furcsa íze és illata volt, ahogy a városnak is, így kellett néhány nap, míg a gyomrom hajlandó volt magában tartani bármit is az itteni ételekből. Persze, nem is sokat próbálkoztam. A fridzsiderben többnyire saláta- és pizzamaradék, taco és nachos szósz, a szekrényekben pedig vagy negyvenféle chips és persze popcorn volt fellelhető, az előbbiek változó, míg az utóbbi általában jelentős és többé-kevésbé állandó mennyiségben. De mivel Starbucks-ba legalább olyan gyakorisággal botolhattunk, mint otthon ~Miért használok mindent ebben a kontextusban?~, így legalább az ébrenlét és a kávébevitel meg volt oldva, mert szerencsére a mogyorótejes flat white itt sem volt más.
Ez utóbbi most is jól is jött, mert a csapat ~lassan kezdem megtanulni a neveiket…~ Halloween-es, horrorfilmnézős estet rendezett és most itt ültünk egyrakáson, több tálnyi nassolnivalóval, amihez vélhetően még legalább ugyanannyi társul majd, ha Kaine ~azt hiszem, így hívják a sztoikus benyomást keltő alakot~ is visszaérkezik. A rendezvény egyik „tartozékát”, egy méretes haloween-i tököt, Freddy már elkobozta és elrejtette, miután vélhetően a neve miatt ~ nem tudom, hogy az Early Abundance miért olyan vicces, de nyilvánvalóan a későbbiekben nem fogom hasonlókkal kínos szituba keverni magam~ néhányan már észveszejtően jól szórakoztak. Rajtam és a fentebb említett termésen. Vagyis inkább kettőnkön együtt…
De Freddy megmentett, így most észrevétlenül vagyok képes a ~ másik Harries jóvoltából ~ már el is kezdődött filmet bámulni, és csak néha észbe kapni és ellenállni a kínzó érzésnek, hogy letöröljem az arcomra kent festéket. Hiába, itt még a sminkcuccok is mások…
Ez már akkor nyilvánvalóvá vált, amikor a sajátomon dolgoztam, bár akkor vált teljessé a kép, amikor Laze beállított, hogy segítsek elkészíteni az övét.
Hát ebben nagyon egyforma a két világ. Itt is azt hiszik, minden lány jó az ilyen dolgokban. Hát nem… Szerencsére nem várt túl sokat, a festékspray használata nem okozott nehézséget, az már inkább, hogy a szobám ne legyen mindenhol kék. Persze közben arról is faggatott, hogy hogy érzem magam. De talán ez csak azért volt, mert néhány napja már nem érzek folyton késztetést arra, hogy őt vagy Topy-t faggassam arról, hogy megtalálta-e már a világot, ami az enyém és inkább csak lakonikus beletörődéssel élek meg minden újabb napot. A reménynek, hogy hamar hazajutok persze már annyi, így el kellene gondolkoznom azon, hogy mit is szeretnék kezdeni magammal, amíg itt vagyok, mert egyetlen és nem is túl jelentős vagyonom a munkaruha, amiben…
Nos, ARRÓL még nem igazán szeretek beszélni és gondolni sem akarok arra, hogy mi van Topy-val (ó, már megint!), vagy Darwinnal és a Kert-tel. Éppen ezért bámulom ~ az odakinti ítéletidő ellenére ~ tökéletes elszántsággal a tv-t és a filmet, amit Laze választott, és amit az eddigi diskurzusokat nagyjából figyelembe sem véve nem óhajt a legapróbb szünettel se megszakítani addig, amíg a társaság hiányzó tagja vissza nem érkezik. De csak addig bámulhatok ki a fejemből, amíg valaki fel nem visít, új mélységet, vagyis inkább magasságot adva a mozi hanghatásihoz. Zilált idegrendszerem regenerációját fényévekkel veti vissza a sikítás, amihez hozzájárul az, hogy azonnal sötét is lesz, hogy Laze nekem ütközve a mobiljáról hadovál, hogy valakik eltűnt kanapékat emlegetnek, az meg főleg, hogy újabb ismeretlen jelenik meg, akár, ha maga is egy méretes feketerigó lenne. Főként, mert így alig kivehető fényviszonyok és éjfekete alakja mellett is süt róla a meglepett méltatlankodás.
Szerintem jobb, ha csendben maradok…

Fülsiketítő duda harsan hirtelen az eddigi városi zajban, én pedig morcosan rántom fel a szemöldököm a dühösen rám meredő autósra, miközben tovább indulok a négy zacskó nasival. Oké, talán nem volt a legjobb ötlet a zöld lámpa utolsó villanásai közben nekiindulni a túloldalra, de így is már szörnyen késésben voltunk. A készülődés közepette hamar megállapították a többiek, hogy a rágcsa sürgősen fogytán van, mert mint kiderült nem csak a tervezett film alattra tartogatták, hanem folyamatosan bonották meg őket. Noha egy ideig méregettem az új lányt, Freddyt, hátha előrukkol valamivel, de beláttam, jobb ötletlen bizonyult Milest inkább kimentenem a tanulnivalóból, mint még egy percet figyelni a lenti nyüzsgést. Ez még számomra teljesen új volt, hiszen a legtöbb fő akiket elviseltem magam körül is legjobb esetben öt volt és nem több. Most gyakorlatilag kétszeresére nőtt a társaság és még sokakban nem különösen bíztam.
A mai napom szerencsés volt… vagyis annak lehetett nevezni, egészen a kis jelmezvészhelyzetig, de még azt is három órán keresztül türelmesen tűrtem, hogy Romy kipingálja sápadt koponyásra az arcom és rám aggassa azt a csicsás leginkább maffiózós szettre hasonlító csíkos hacukát. Addig is volt lehetőségem tanulmányozni, hogy koncentrálás közben milyen grimaszokat vágott. Ha nagyon rákoncentrált, még a nyelve hegyét is kidugta egy kicsit.
Miles helyzete kissé speciális volt, talán nem annyira hálás. Kár volt kiejtenie a száján az első nap, hogy ő még sulis, mert így addig győzködték a lányok, hogy itt is folytassa a tanulmányait amíg haza nem juttatjuk valahogy - fogalmam sincs miképp és mikor.
- Szerinted rájöttek már, hogy igazából van otton éléskamra? Meg mernék esküdni, hogy annak a csajnak még egy tank is van a repertoárjában. - valamivel fel kellett dobni a témát, miután már mindent bepakoltunk. Volt némi malőr a kasszánál, mert Miles pakolta pont fel a szalagra a piákat és a kasszás nekiállt szórakozni azzal, hogy de kiskorúnak nem árusít. Fel kellett homályosítanom, hogy velem van a kölyök. Kölyök... ez is igazából nézőpont kérdése volt, mert elég felnőttesen viselkedett már sokszor és igazából csak a képességeit próbálgatta még bizonytalanul. De gyorsan fejlődött, legalábbis remélem, hogy stresszhelyzetben ezúttal nem fog leblokkolni.
Az időjárás nem mellettünk állt, mert mire visszaértünk a házhoz, már ömlött az eső. Ugyan furán méregettek már a sorban is a jelmez miatt, az övé miatt meg aztán méginkább, de voltaképpen ebben a kibaszott országban ünnepelték a halloweent a leglelkesebben. Meg amúgy is, ki mondta, hogy az utcán nem lehet csak úgy belebotlani holmi pizsomás ámokfutókba?
Épp csak elfordítottam a kulcsot az indítóban, amikor feltűnt a sűrű esőfüggöny mögött, hogy egy másik járgány is megérkezett. Már az érzékem is instant betriggerelt, hogy esetleg nem várt vagy inkább várt vendégünk jött volna. A nyitott ajtó arra engedett következtetni, hogy utóbbi, de odabent nagy volt a csönd. A világítás ment, a film hangja pedig kiszűrődött.
- Te tudsz valamit arról, hogy valakit még vártunk? - pillantottam a srácra, miközben kiszálltam. A kocsi ajtaját halkan csuktam be és intettem Milesnek, hogy ő is tegyen így. Majd a csomagtartóból annyi cuccot magamhoz vettem, amennyit csak bírtam. A következő pillanatban azonban a világítás bevibrált majd kiment és a sikítás sem maradt el, majd neszezés és további zsörtölődések. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, hogy valami történt, de ahhoz túlságosan elevenek voltak és nem történt semmi konfliktus, hogy arra gyanakodjak, valaki ellenségesen tört be hozzánk. Vagy már meg is fogták az illetőt, nem számítva arra, hogy hová csöppent. Legvégső esetben Freddy is zsebre teheti még.
Intettem Milesnek, hogy kövessen és elindultam át az esőfüggönyön nagy léptekben. Éreztem, hogy a festéket megkezdi a víz, de nem tudtam mit kezdeni ezzel. Azzal már annál inkább, hogy feltérképezzem a kialakult helyzetet. Halk léptekkel indultam meg feléjük, még szatyrok sem neszeztek semmit, csak amikor megálltam a pasas mögött. Nagydarabnak tűnt, de nem veszélyesnek.
- Miről maradtunk le?

Már három hete itt vagyok New Yorkban, ami nem meglepő, hiszen itt éltem már amióta az eszemet tudom, csakhogy ez nem az a New York amit én ismerek. Brooklynt az otthonomnak vallom, mégis zavarba ejtő apró változások voltak jelen mindenhol. Eleinte azt hittem megbolondultam, de cseréljem le a pókember maskarát egy kényszerzubbonyra? Na, arról szó se lehet! Azon a bizonyos első napon ebben a hamisított Nagy Almában Peterrel botlottam. Szerencsére kiderült, hogy csak egy másik univerzumba kerültem, hmmm fura a ló másik oldalán ülni annyi bizonyos. Kainenal pedig pár nap elteltével találkoztam, amikor az egyik éjjelnappaliban fizettem volna ki az üdítőmet. A kasszás valami kisstílű pénzhamisítónak kiáltott ki és már rám akarta hívni a rendőrséget, mikor Kaine kihúzott a csávából. Ennek már jó pár napja, csakhogy úgy tűnik nekem nincs szerencsém a pénztárosokkal. Ma is mikor meglátta a bolti dolgozó hogy nem csak chipset, hanem alkoholt is pakolok fel a szalagra, elkezdett jelenetet rendezni. Rendesen égett a pofám, kedvem lett volna egy halóval betapasztani azt a nagy száját, merthogy mostantól poszttraumáim élményeim lesznek a boltoktól az is biztos. Szerencsére megint itt volt a másik póki, és némi észér ellenében már kint is voltunk a bevásárolt holmikkal. Az meg csak részletkérdés, miszerint utána nem sokkal majdnem elütöttek az őrangyalom kapkodása miatt. Mindegy a kocsiba beszállva, remélhetőleg nagyobb biztonságban vagyunk, mint gyalogosként. Kaine kocsija nem volt egy rossz darab, azonban egy takarítás már rá fért volna. A kínos csöndet, úgy gondoltam meg kell törni valamivel.
- Hmmm pókemberek mi? Amúgy a ruhánkon kívül meg a hálón kívül nem igazán vagyunk mi túl pókra utalóak. Nincs nyolc darab végtagunk, se nem vagyunk szőrösek, nincs több pár szemünk, nincs mérgünk. A falon mászni több rovar is tud ugye. Te nem gondolkoztál még ezen? Plus hogyhogy mindenkit radioaktív pók csíp meg, miért nincs például radióaktív…szúnyog a Szúnyogember. Vérszegény ötlet mi? Na, hagyom had ülepedjen ez benned. – jegyzem meg, majd tekintetemet az elsuhanó tájra szegezem. A boltokat, a tömbházakat, a hangos dudákat, illetve szirénákat a tipikus vidéki csendes kisváros váltja fel. Bayville olyan volt, mintha több ezer kilométerre lenne New Yorktól, mégis itt volt a hangos nagyváros közvetlen közelében. Ezt a környéket elnézve az jut az embernek eszébe, ha majd megöregszik, akkor itt akarja utolsó éveit eltölteni…bizonyára minden nap almáspiték és frissen vágott füvek illata terjeng a kis utcákban. Fel se eszméltem és már meg is érkeztünk abba azonban nem voltunk egyedül.
- Nem hinném, hogy bárki mást várnánk. – tudatom a másikkal fojtott hangon. Kaine jelezi, hogy tegyek úgy ahogyan ő, ezért a kocsi ajtaját én is finoman csukom be, szinte hangtalanul. A csomagtartóból kivettem jó pár rágcsát, az egyik sajtospufi viszont kicsúszott, a lábammal mégis meg tudtam akadályozni, miképp a földre zuhanjon a latyakba. Azonban a sikoly szinte a frászt hozta rám és a vizes földre hullott a zacskónyi ízesített rágcsálnivaló.
- Hupsz. – szégyellem el magam, aztán követni kezdem Kainet. Meglátom én is a nagy datab fickót, majd megtorpanok. Az idősebb pókember szavait követően még egy fontos kérdés lemaradt, amit én segítek pótolni.
- És még valami, te ki vagy?