Let's clear the air

Peter
&
Kaine

Hosszas filozofálásokat követően jutottam arra a döntésre, hogy ezt az ügyet nem osztom meg a többiekkel. Elég gondja van most mindenkien nélkülem is, különben meg mi rossz történetne akkor, ha meglátogatom Petert? Sokat gondolkoztam és neki tényleg tartoztam még magyarázattak. Egy nehéz beszélgetésnek tűnt bárhogy közelítettem is meg magamban a dolgot. Már amennyiben hajlandó meghallgatni és nem küld el a francba. Végtére is a legutóbb is az életére törtem anélkül, hogy tekintettel lettem volna az inkognitójára vagy bárki másra. Ha a Casa lakók nincsenek, akkor igazából könnyedén leleplezhettem volna magam és nem lennék olyan könnyedén szabadlábon. Csak én lehetek továbbá olyan hibbant, hogy eljövök egyedül vissza az egyetemre, ahol fogalmam sincs, hogy mi fog várni. De eddig az egyetlen biztos pont, hogy a hely nyilvános és abból nagy baj nem lehet, ha nem csinálok semmi baromságot - ritkán tudom visszafogni magam.
De hogy az a kurva eső is most szeretne szarrá áztatni, abból már nem engedek. Könnyű megoldani kicsit gyorsabb utazással, de azért lássuk be, nyirkos, mocskos odakint minden és ezek után esküszöm szemet gyönyörködtető belépni ebbe a tágas helyiségbe. Most nem volt akkora forgatag, mint a legutóbb, de így is eléggé élénken nyüzsögtek a lelkes hallgatók. Ha a bejáraton be is jutottam, a beléptetőkapun már nehezebb lett volna úgy, hogy kamerák is vették az eseményeket. Szerencsére könnyedén összeszámoltam, merre milyen eszközök voltak felszerelve, hogy inkább egy másik bejáratot preferáljak, ami egyenesen a lépcsőház ajtajához vezetet. Már amennyiben az emlékeim nem csaltak és jól megfigyeltem a helyet, mielőtt elszállt az agyam.
A folyosókon már sokkal kisebb volt a forgatag, egyébként is megálltam táblákat tanulmányozni és megvárni, amíg valaki érkezik a kártsás ajtóknál és beenged maga mögött. Mint az árnyék, úgy jöttem és mentem, senkinek nem okoztam feltűnést, a megszokottnál sem mozogtam gyorsabban, mégis hangtalanul tévedtem el a laborok felé. Néhány helyiségbe sikerült bepillantanom a nyitott ajtón keresztül, hogy tudjam talán jó helyen járok, végül csak inkább visszamentem a hosszúkás folyosóról az ajtó előtti pihenőtérbe. Itt is ült néhány hallgató, akik nem hasonlítottak Peterre, de hatgározottan nem láttam őt odabent egyik helyiségben sem. Nem volt más dolgom hát mint kivárni.

I'm a clone of an imbecile,

what are you complaining about?!!

Spiders everywhere!

Hollywood's Bleeding
Just a guy from Queens
Light convo's for weaklings

- Ne aggódjon emiatt, professzor, majd én átnézem a tesztek eredményeit. - fordulok egyet a gurulós székemmel, hogy hátranyúljak egy egyel kisebb csavarhúzóért, amit természetesen nem hoztam magammal az asztalhoz, mert minek is könnyíteném meg a magam dolgát.
- Biztos benne? Nem szeretném áttestálni a saját munkámat, ha...
- Erről szó sincs! Tudja, hogy szeretem magamat lefoglalni, és ami azt illeti, úgyis éppen útban vagyok a laborba. - tudatosul bennem, hogy aprót füllentettem, amikor a rögtönzött kis barkácsszegletemet hátrahagyván elgördülök a szoba másik felében lévő szekrényhez, hogy leellenőrizzem, hány tartalékpatronom maradt még itthon.
- Nos... köszönöm, Mr. Parker! Azt hiszem, Delilah kitekerte volna a nyakam, ha bemegyek pont a mai napon. - ironikus, hogyan tud fordulni a kocka. A nyár folyamán még garantáltan előbb tudtam volna válaszolni arra a kérdésre, hogy milyen nap van, mint Dr. Warren. Most? Jó, ha azt nem tévesztem el, hogy milyen hónapot írunk.
- Érezzék csak jól magukat, a többiről én majd gondoskodok! - tudom, milyen fontos ez neki és mennyire igyekezett az utóbbi időben. Nem fogom hagyhatom cserben pont akkor, amikor végre van esélye újra felépíteni a családját.
- Értékelem! És még valami... - hezitálás. Nem tudom, észreveszi-e magán, de a beálló csend előtt még a hangszíne is változik. Tudom, miért, s miért okoz nehézséget neki megtalálni a megfelelő szavakat. De várok. Mert a habozása arra enged következtetni, hogy Warren ex-neje hallótávolságon belül lehet és van, amit a kis léptekben haladó békülgetés nem foglal magába.
- ... ami a kis projektünket illeti... - újabb vívódás. De kihúzom onnan egy verbális hálóval.
- Semmi sem változik, doktor, tartjuk magunkat a menetrendhez!
Ha a megkönnyebbülést sóhaj alapján lehetne mérni, azt mondanám, most dobta le magáról az Empire State Buildinget.
- Ez jó hír! Most mennem kell, de... köszönöm, Peter!
Mostanra már meg sem lep, hogy köszönés, vagy bárminemű válasz megvárása nélkül szakítja meg a hívást. A jó öreg professzor továbbra is küzd az érzései kifejezésével, amin mindig elmosolyodok, mert a viselkedése több ponton emlékeztet valakiére, aki már nem lehet velünk.
Nagyot nyújtózva egyenesedek fel székemből, mert ha időben szeretnék végezni a laborlátogatással, bizony befejezetlenül kell hagynom az összeszerelésre váró, új nyomkövetőket. Ha hazaérek, majd el kell pakolnom a játékszereimet, mert bár MJ nem teszi szóvá, azért nem akarnám tesztelni a türelmét azzal, hogy az otthonunkban több, kisebb kockasarkot alakítok ki magamnak a széthagyott felszereléssel. De biztonságosabb itthon dolgoznom rajtuk, mint a munkahelyen. És ha már a munkahelynél tartok... végső soron nem volt akkora hazugság, amit Miles Warrennek mondtam telefonon. Tényleg szeretem lefoglalni magam, és ez az elmúlt napokban különösképp így van. Miért? Mert könnyebb, mint azon kattogni, hogy a világunk egyre több multiverzumi látogatónak örvendhet. MJ-nek nem beszélek erről, nem akarom olyan teóriákkal terhelni, amiknek talán semmi igazságalapjuk nem lesz. Viszont feltűnt neki, hogy kerülöm a témát, ebben biztos vagyok. A nyíltnap után még beszéltünk a történtekről, ám azóta egyszer sem hoztam fel. Ahogyan azt sem említettem neki, hogy nem egyedüli esetről van szó.
- Ne aggódjon, Dr. Warren, még az is lehet, hogy én előbb csatlakozok a kitekert nyakúak klubjához, mint maga... - motyogok magam elé, ahogy az órára nézek. Michelle nemsokára itthon lesz, én pedig épp lelépek. Már megint. De a hűtőn hagyok egy post-it üzenetet: "Egy-két óra múlva jövök!" Öööh... ez aztán nagyon... informatív? Lényegretörő? Enyhén formális? Gyorsan rajzolok alá egy Pálcika-Pókembert, amint szívecskét formáz a hálójából.
Az ESU kampuszához nem sietem el az utat. Hazafelé ráérek még beiktatni majd egy gyors járőrözést, most kimondottan jól esik, hogy kiszellőztethetem a fejemet, anélkül, hogy a magasban suhanva kellene élveznem az őszi szelek élénkítő hatását.
Már-már borzongatónak is lehetne nevezni, ami betudható lenne az esőzések miatt uralkodó nyirkosságnak, azonban ez ott megbukna, hogy az ilyesmi engem sosem szokott zavarni, ráadásul ez az érzet gyanúsan a tarkómtól indul meg lefelé a hátamon. Pókösztön... de mégis más. Nem veszélyre, hanem valami nagyon ismerősre hívja fel a figyelmemet. Lépteim azért óvatosabbakká válnak, és egészen addig vezetnek, míg meg nem pillantom annak az alaknak a hátát az egyik folyosón, aki aktiválta a hatodik érzékemet. Mélyet sóhajtok. Általában, ha elakadok, felteszem magamban a kérdést: Mr. Stark vajon mit tenne? Aztán mindig eszembe jut a tanácsa, hogy pont azt ne csináljam, amit ő tenne.
- Kaine! - megszólítom, mielőtt közelebb lépnék, annak reményében, hogy így gyorsabban oldhatom talán a feszültségét, mintha óvatkoskodva megpróbálnám megkerülni vagy mögé lopózni.
- Nem számítottam rád itt. - bár ez már a múltkor is igaz volt, úgyhogy jár a pacsi a következetességéért. De a szavaim valójában nem is erre a helyszínre vonatkoznának, hanem arra, hogy a barátai nem jelezték, hogy jön. Ami miatt felmerül bennem a kérdés, hogy tudnak-e egyáltalán a látogatásáról. Mindez azonban nem állít meg abban, hogy egy barátságos mosoly kíséretében felé nyújtsam jobbomat egy kézfogásra. Értékelem, hogy eljött, főleg úgy, hogy piszkosul nehéz döntés lehetett számára azután, ami történt.
- Minden rendben? - egy kérdés, mely elsősorban őrá, de nagyobb halmazában vonatkozik a barátaira is. Remélem, nem azt készül közölni, hogy bármelyikükkel történt valami.
- Szeretnéd, hogy máshol beszéljünk? - megértem, ha ez a hely nem a legjobb érzéseket váltja ki belőle és nem akarom, hogy azt feltételezze, kötném az ebet a karóhoz csak azért, hogy neki rosszabb legyen.

...

Peter
&
Kaine

Milliószor döntöttem el magamban, hogy felkeresem Petert, majd ugyanennyiszer vetettem el az ötletet. Sosem jött olyan reggel, hogy úgy ébredjek, én márpedig készen állok mindent átbeszélni vele. A problémám sokrétű volt és nem elsősorban a kettőnk első konfliktusából fakadt. Inkább úgy fogalmaztam volna meg a szándékom, hogy egyfajta törlesztés lenne az én világom-béli Peter felé, aki szebb jövőt kaphatott volna. Valóban nem bíztam abban, hogy az evilági Warren más lenne, mint aki engem megteremtett. Túlságosan belém égett a rossz emlék, de megígértem, hogy magyarázatot adok. Még ha nem így szó szerint, de tartoztam a rombolásért ennyivel.
Igazából pont milliószor gondoltam meg magam újra és újra ezen az istenverte széken gubbasztva a tanszék bejáratánál, mint amennyiszer nem álltam végül fel róla. Nem tudtam mit kezdeni közben a karjaimmal, szívesebben raktam volna zsebre, fontam volna össze magam előtt, vagy pakoltam volna a térdemre lazán, ha ennyivel letudtam volna a nyugtalanságom. De folyamatosan változtattam a pozitúrán és az sem segített a helyzeten, hogy alkalomadtán ökölbe szorult a kezem.
Mennyi ideje ülhettem itt? Percek, órák óta? Miért volt ilyen minimális a forgalom? Diákok jöttek és mentek, többnyire csak megnéztek maguknak és már haladtak is tovább. Én is egyszer majdnem felpattantam, amikor a mellettem ülő lány is felkelt, hogy órára menjen. Most azt is hasznosabbnak véltem, mint itt gubbasztani. Az sem volt egyáltalán biztos, hogy ma bejön és akkor fölöslegesen várakozok itt.
Ha Peter nem szólított volna meg, akkor lehet a sok kifogás gyűjtése közepette tényleg felkelek és lelépek, mert minél tovább voltam itt, annál helytelenebbnek ítéltem meg a jelenlétem. Végül vettem csak egy nagy levegőt és lassan kifújtam. Tekintetemmel a hang forrását kerestem és amint közelebb ért, valóban felkeltem.
- Jó szokásom meglepni másokat. - kivételesen nem csak rá értettem, hanem mindenki másra. Egy kósza mosolyéle ugyan átfutott az arcomon, de azt inkább igyekeztem feltérképezni, hogy a meglepettségen kívül mire számíthatok még ugyan tőle. A mosoly bizakodásra adott okoz, a kézfogást pedig elfogadtam. Nem éreztem azért ettől annyira sínen a dolgokat, Peter jó tulajdonságai közé tartozott, hogy nem fordult el másoktól. Nem akartam olvasni a viselkedéséből, inkább randomizálni akartam a találkát.
- Persze, minden okés. - nem voltam egy szószátyár, ez pedig főleg most kiütközött abban, hogy leginkább a kérdésre válaszoltam. Na meg tényleg nem itt akartam beszélgetni, ellenben nem tudtam neki milyen tervei voltak mára, elvégre én érkeztem hívatlanul.
- Ahogy neked kényelmes. Ígértem, hogy még beszélünk, de igazából nem tudtam mikor lenne aktuális. - ezzel megindokoltam az ittlétem mostani okát is, meg félig magyarázatot adtam arra is, hogy milyen szándékkal jöttem. Nem állt szándékomban a múltkorit megismételni. Ha pedig neki is kényelmes, elindulok bárhová utána.
- Veletek minden rendben? - céloztam a lányra is, akiről még nem egészen sejtettem, hogy kicsoda volt. Az én világomban Peternek máshogy nézett ki a barátnője, mint itt, ha valóban őt sejthettem alatta.

I'm a clone of an imbecile,

what are you complaining about?!!

Spiders everywhere!

Where Is My Mind
Just a guy from Queens
Light convo's for weaklings

Halk nevetéssel fűzöm össze a bólintást, mellyel a mások meglepéséről szóló válaszát nyugtázom. Bizonyos perspektívából nézve, ebben a "nincs jobb alkalom a mostnál" mentalitásban semmi meglepő nincs, hasonló gondolkodásmódot alkalmazok én is, különösen jelmezben. De, tudva, amit tudunk, úgy ítélem meg, hogy már így is épp elég közös van benne és... nos, egy másik Peter Parkerben, így szerencsésebb, ha nem világítok rá még extrában olyan vonásainkra, amik azonosságot mutatnak.
- Ezzel mindig előnyből indulhatsz, ha így nézzük, ez egyáltalán nem egy rossz stratégia. - persze, mindig lesznek változók, melyekkel lehetetlen számolni, de a kezdeményezés lehetőségének megragadásával diktálhatunk bizonyos feltételeket. Ismertem egy páncélos géniuszt, aki ezt már-már művészi szintre emelte. Egyébként erősen kétlem, hogy Kaine pont az én dícsérő szavaimra tartana igényt, viszont így szeretném megelőzni, hogy tévesen azt feltételezze, bánom, hogy eljött.
Ugyanakkor feltűnik, mennyire visszafogottan osztogatja az információt a feltett kérdésre, és akár ennyiben is hagyhatnám... ami csábító, mert alapvetően nem áll szándékomban megnehezíteni a dolgát... mégis, két ember helyett is elég idegesítő és makacs tudok lenni ahhoz, hogy ne tegyem.
- Remélem, a vöröshajú lány is jól van, úgy tűnt, az a zárómutatvány eléggé megviselte. - direkt nem megyek bele a képességei taglalásába, ahhoz a folyosó azért elég nyilvános hely és abból indulok ki, hogy senki sem szeretné a hétköznapitól ekkora mértékben eltérő képességeit közhírré tenni. Ez mondjuk nem jelenti azt, hogy nem lennék kíváncsi a részletekre, nem cikáznak agytekervényeim között a kérdések, vajon bionikus energiáról vagy elektrokinézisről van-e szó, esetleg külső forrásból származó áram konduitjává teszi-e ilyenkor magát, de nem emiatt hoztam szóba a dolgot, és nem is azért, hogy a felhánytorgatásával bűntudatot ébresszek a mellettem állóban. Szimplán arról van szó, hogy a szóban forgó személy tűnt a legelszántabbnak, ami Kaine lenyugtatását illeti, és bár a környezetem számára sokszor tűnhetek olyannak, aki szociális vakságban szenved, fel szoktak tűnni bizonyos jelek. Az a féltés pedig egy fokkal komolyabbnak tűnt a barátinál, ami, ha a variánsom kicsit is olyan, mint én, azt jelenti, hogy Kaine emiatt csak hatványozottan ostorozhatta magát a napokban a történtek miatt.
- Tökéletes az időzítés, ne aggódj emiatt! - szavaim közben fejemmel biccentek is a folyosó vége felé, hogy nyugodtan kövessen. Az első gondolatom az volt, hogy a laborban beszélgethetünk, de figyelembe véve a Dr. Warrenhez (vagyis, egy másik verziójához) fűződő fenntartásait, ezt az utolsó pillanatban elvetem és helyette azt az ajtót lököm be a leolvasó panel aktiválása után, ami a tetőn lévő kisebb üvegházhoz vezet. Bónusz a friss levegő, és nem kell tartanunk attól, hogy Dr. Crawford váratlanul besétálna egy minden bizonnyal egyébként is súlyos téma közepére. Gyanítom, Kaine se bánja, ha egyelőre nem kell a távoli rokonomként, vagy akár névrokonomként bemutatkoznia.
- Persze, minden okés. - értem, miért teszi fel a kérdést, de a ziccert, hogy saját tömör válaszával szembesítsem, mégsem tudtam kihagyni. Azért egy szelíd mosoly kíséretében még hozzáteszem:
- Rosszabbat is átélt már miattam. - ha esetleg emiatt emésztené magát, megérdemli, hogy tudja, feleslegesen teszi.
- A barátod húzása óta megugrott a vizsgált példányok száma. - mutatok érdekesség gyanánt a zsúfolttá vált üvegházra, miután felértünk. Amolyan "hozzunk ki egy szerencsétlen helyzetből valami pozitívat" üzenetű érdekesség ez tőlem.
- Azt vizsgáljuk, milyen hatással volt rájuk sejtszinten a spontán serkenés, és átadható-e ez a gyors fejlődést segítő jelleg keresztezés útján más növényeknek. - tőlem származott az ötlet, ahogy az is, hogy a nyugtató spórákat hasznosítsam Dr. Warren állapotának ellensúlyozásához.
- Szóóóval... - nehéz ilyesmibe belekezdeni, épp ezért kétlem, hogy lenne járhatóbb út a sebtapasz megközelítésnél.
- Mikor érkeztél? - vetek rá egy pillantást a kérdés feltevésével egyidőben. Kezdjük valami egyszerűbbel.
- Mármint, nem úgy értem, hogy ide, hanem... - pillantok körbe a tetőn, hogy aztán mutatóujjammal körözve utaljak mindarra, ami körbevesz minket.
- ... ide. - ennyit a könnyű kezdésről.
Ki kellene találnom valamiféle megnevezést vagy számozást ennek az univerzumnak az ilyen esetekre.

...

» This... this is who I am. A killer. A murderer. My body may be healed, my mined may be clear... But the blood on my hands will never come off, no matter what I do.