Pókvadászat macskamód

Bőségesen akadt időm az elmúlt három napban, szinte rám szakadt a semmittevés és a tétlenség furcsa egyvelege. Ezt többnyire azzal igyekeztem elütni, hogy ne a saját gondolataimmal kelljen foglalkozni, elvállaltam néhány feladatot. Újból. Egy ideje most nem volt semmi ilyesmi, de úgy éreztem az egyetemi incidens után szintet léptem.
Három fokot vissza. Nem is, mert az összeset.
Úgy éreztem magam, hogy morálisan teljesen megsemmisültem a lakótársaim szemében és könnyebb volt elkerülni őket, mint ezzel valóban szembesülni. De nekem is szükségem volt a csendre és a nyugalomra. Az első éjszaka, amikor ennek eljött volna az ideje, csak forgolódtam zömmel. Nem tudtam kizárni magamból a rossz érzéseket és mint valami rongyorsra pörgetett film, úgy játszódott le minden újra és újra. Rossz érzéssel töltött el mindez. Korábban nem gondoltam volna, hogy majd megkedvelnek, de itt tényleg így éreztem. Mindent egy pillanat alatt tettem kockára és romboltam le apró darabjaira. Korábban nem vágytam semmire, feladatokat teljesítettem, elvárásokat, amelyekre létre hoztak. Dühöt, éktelen haragot éreztem és mások vérére szomjaztam. Minden végén még csak elégedettséget sem éreztem, mert Warren sosem volt elégedett a munkájával. Ezek az érzések újra és újra utat találtak maguknak, amikor gyengébbnek éreztem magam. Most pedig határozottan meg voltam zuhanva, ami nem tetszett. Sosem akartam függővé válni mások véleményétől, nem volt számomra fontos, hogy miképp vélekedtek rólam. Elvégre mindenki azt gondolt, amit akart, én is gondolhattam volna róluk bármit. De ez most más volt. Hiába nem akartam érezni a csalódottságot, nem tudtam csak úgy kikapcsolni, ahogy azt sem, ahogy rám néztek akkor. Egyszerűen nem akartam újfent ezzel szembesülni és megint érezni azt a kiszolgáltatott érzést. Függtem tőlük, függök tőlük, bármennyire is próbálnám ezt tagadni.
Az igazság az volt, hogy a kifogásokat kerestem, miért akartam lelépni immár második nap anélkül, hogy találkoztam volna velük. Gondosan ügyeltem arra, hogy a visszatérésem is zökkenőmentes legyen. A szemközti ház tetején gubbasztottam és hallgatóztam egészen addig, amíg el nem csöndesült a lakás és egyik szoba ablakában sem észleltem mozgást. Akkor halkan landoltam a tűzlépcsőn és vállaom a sporttáskába gyömöszölt szerkóval meg az összeszedett pénzzel hajoltam be a résnyire nyitott ablakon.
Azonnal észleltem, hogy nem voltam egyedül és már egy fél fordulatból lőni akartam az első hálót, amikor meghallottam Lili hangját. A mozdulatban megálltam ugyan, de a kezem csak kisvártatva eresztettem le. Máskor nem kellene osonnia, akkor nem kellene figyelmeztetnie. Igyekeztem az érzéseket eltüntetni az arcomról és kapóra jött a rosszallás, amit most éreztem perpillanat. Nem szerettem a meglepetéseket. A táskával csak az komódhoz léptem és lepakoltam, mintha amúgy is ezt terveztem volna, nem csak ledobni a földre, hogy kiterülhessek az ágyamon, amin most ő ücsörgött törökülésben. Elfelejtettem számításba venni, hogy ő képes volt becsapni az érzékeimet még ha pillanatokra is.
- Máskor szólj, ha bejönnél. - szándékosan nem válaszoltam neki spanyolul, pedig máskor örömmel vettem felhívásnak a csevegésre és válaszoltam neki szintúgy. Most igyekeztem visszanyelni minden kellemetlen érzésem és megfordulva ismét rá nézni. Kár volt kertelni, ő is pont olyan jól látott, mint én.
- Annak néz ki? - lehúztam a pulcsim cipzárját, ahogy közelebb léptem. Nem volt odakint annyira hideg, hogy megfagyjak, ha esetleg tényleg ki szeretne menni. Márpedig valóban invitált, nem csak megkérdezte. Mondhattam volna nemet is, mitöbb, hosszasan elgondolkoztam rajta, hogy inkább visszakozzak. Szándékosan nem válaszoltam az előző kérdésére, ki dicsekedne azzal, hogy elfutott? De őszintén szólva két nap után már hiányzott a beszélhetés, hisz úgy hagytam ott mindhármójukat minden szó nélkül.
- Neked ez így rendben van? - mutattam magamra végül csak tétován. Egy darabig szuggeráltam a sört, mielőtt érte nyúltam volna. Ezzel nem volt visszafordulás. Ha Lili elindult az ablak felé, akkor követtem. Nekem sem okozott gondot felmenni, több alkalommal is a tetőn fújtuk ki magunkat egy-egy edzés után, mielőtt betoppantunk volna a lakásba. Már egészen barátias hangulat volt odafönt ilyenkor. Most mégis kényelmetlenül frusztrált az egész és nem tudtam miképp kezelhetném a helyzetet.

Francba! Nem voltam elég óvatos. Nem mintha zavart volna Lili jelenléte, inkább abban kételkedtem, hogy én készen álltam-e egy esetleges beszélgetésre. Romyval ellentétben Lili sokkal célratörőbb volt, ha megkeresett, mindig kész tervei voltak arra vonatkoztatva, mit szeretett volna tőlem. Valahogy tudta a receptjét annak, hogy edzés közben miképp lehet velem könnyebben beszélgetni és mivel olyankor elég komfortosan éreztem magam, annyira nem is volt nehéz témáról témára lépegetni.
Most azoban a szemébe nézni is sokkal nehezebb volt, mint azt előre gondoltam.
Nem állt szándékomban hazudni neki, így csak bólintottam a saját megválaszolására. Igazat adtam neki, mert így is lett volna. Igazából magamat sem értettem egy ponton. Nem tudtam, ha adok időt nekik lehiggadni, akkor miképp reagáltak volna és Laze szavai túlságosan célt értek ahhoz, hogy a többiekét is megvárjam. Egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy vajon ugyanúgy reagáltak volna, egyszerűbb volt csak meglépni. Mint eddig mindig mindenhonnan. Mások véleménye sosem számított, most viszont tartottam az esetleges negatív retorzióról.
Ahogy azonban Lili testbeszédét feltérképeztem, egyáltalán nem tűnt sem ellenségesnek, sem nyugtalannak. Sok hűhó a semmiért lett volna? Nem, ezt aligha hittem volna, hiszen nem kis pusztítást csináltam és eddig még nem is látták ezt az oldalamat. Nem így költöztem be, nem ebben állapodtunk meg, én pedig csak szerettem volna kicsit tartani magam a házi szabályokhoz.
- Igen, kérlek ne kímélj. - azon a ponton voltam, hogy inkább mondjon meg mindent a szemembe, mint kerülgessük az esetleges hibáimat. Akadt pár, kapásból fel tudtam volna sorolni az összeset. Magammal együtt, mert voltaképpen a létezésem volt a legnagyobb hiba. Egy pillanatra a megjegyzésére átsuhant volna egy derűsebb mosoly is, de amíg nem tudtam, hogy mire szeretett volna kilyukadni ez a várakozás, addig én is inkább feszült várakozásba raktam magam. Noha nem látszott ez meg a mozdulataimon, annál hallgatagabb voltam. Még a szokásoshoz képest is.
Szó nélkül követtem a párkányra, de nem terveztem megelőzni, mintegy belerörődően elindultam utána. Úgy éreztem, hogy nem lenne fair még egyszer szó nélkül dobbantani, amikor készült és engem várt ezzel a sok szendviccsel. De tényleg nem értettem, miért készült ennyit. Lassú mozdulatokkal ültem végül csak le mellé és néztem fel az égre, majd el a város felé, amerre épp nem valami magasabb toronyház keresztezte a látómezőt. Szándékosan nem informálódtam semmit az elmúlt két napban még a pókoktól sem, pedig aztán hasznos kis hírvivőknek bizonyultak.
Vártam, nekem nem okozott gondot a csönd, nem volt terhes, sem nyomasztó. Jótékonyan burkolt magába, miközben még mindig csak figyeltem valamit. Hogy az a valami egy épp áthaladóban lévő autó volt vagy az égen egy repülőgép villogói, annyira nem figyeltem oda. Lili szavai visszhangoztak a fejemben csupán.
- Tényleg nem értem, hogy ezek után még miért gondolod ezt és miért készültél ennyi mindennel. - mindez roppant szokazlan és furcsa volt a számomra. De azt hiszem jól esett és ettől nettó szégyenérzetem támadt. Gyakorlatilag szétbarmoltam egy iskolát és még őket is veszélybe sodortam. Mi van akkor, ha komolyabban bántom őket? Annyira ködösen derengett még nagyon sok minden, felidéznem is nehéz volt.
- Én sem tudok válaszokkal szolgálni neked, nem vagyok genetikus. Sem tudós. Csak a kísérlet eredménye.

Lilit nem úgy ismertem meg, hogy abból amit a fejébe vett, bármit is engedett volna. Következetes és átgondolt tervébe pedig épp az imént estem csapdába. Valóban nem voltam elég óvatos, pedig vele duplán számolnom kellett volna. Annyira korainak éreztem ezt a beszélgetést, hogy leginkább emiatt voltam ennyire szótlan. Na meg persze nem állt szándékomban hazudni, mindkettőnket egyszerűbb volt megkímélni a jelenlegi helyzetben. Bőven lett volna miről beszélgetnünk, amire nem gondoltam még úgy, hogy készen állnék. Magamnak nem hazudhattam, hogy a reakcióiktól tartottam, nem is inkább attól, hogy elmondjam a teljes sztorit.
Nem járt messze igazából a valóságtól, ugyanis valóban megfordult a fejemben, hogy egyszerűbb lenne csak lelépni, mint eddig minden másik helyről is. Olyan könnyedén váltottam eddig világot, országot, helyeket, ahol átmenetileg megszálltam. A Mi Casa volt az első olyan otthonom, ahol kicsit normálisabbnak érezhettem magam. Emberibbnek.
- Nem tagadom, megfordult a fejemben. - nem szerettem volna továbbra sem rácáfolni olyanra, ami nem így volt. Hamar rájöttem, hogy őszinteséggel többre mentem, mint bármi mással. Ha valami infó kimaradt volna, azt vagy nem szerettem volna még idejekorán ellőni vagy egyszerűen nem volt olyan fontos, hogy beszéljek róla. Épp ezért alakult ki ez a jelenlegi helyzet. Jól esett, hogy most is gondolt rám.
Lili mondandóját még emésztenem kellett kicsit. Furcsa egy megnyilvánulásnak tartottam azok urán, hogy annyira kiakadtak. Laze legalábbis biztosan és benne még ő sem volt biztos. Én sem. Romyt pedig nem tudtam hová tenni, számomra annyira egyértelmű volt, hogy tőlem pánikolt ennyire be. Sokat gondolkoztam azon, hogy talán mindez nem is járna nekem és azon is, hogy hosszú távon képtelen lennék beilleszkedni. Más sem példázta ezt jobban, mint hogy megint elvállaltam néhány komolyabb melót és még élveztem is, hogy csak ki kellett kapcsolnom közben.
- Nem úgy értettem. - jelentőségteljesen vontam fel a szemöldököm a válasza után. Idefent némiképp könnyedebben jutottam levegőhöz, legalábbis úgy éreztem kevésbé volt fojtogató a beszélgetés így a négy fal nélkül. Lili mellett még sosem éreztem magam ennyire szétesettnek és ez zavart. Értékeltem, hogy nem siettetett, de a kérdései elől aligha volt menekvés. Fáradtan fújtam ki a maradék szuszt, de mielőtt még választ adhattam volna neki, inkább elvettem egy szendót. Lili kosztjára sosem panaszkodtam.
Legalább valahol jól működtek a megérzéseim. Túlságosan is nagy dolgot hallgattam el elülők, ami lássuk be nem a legbarátibb sztori volt. Egy valami, leginkább így tudtam magam definiálni, mert voltaképp nem véletlenül nem volt legális a klónozás. Az emberek féltek általában az ismeretlentől és a mástól és én beletartoztam ebbe a kategóriába.
- Csak mert nem hagytátok. Nem láttatok még igazán pusztítani. - ragadtam ki a szavaiból azt a részt, ami a leginkább zavart és amin el tudtam indulni. Úgy éreztem, ezt a beszélgetést már nem fogom megúszni, túlságosan is nyakig benne voltam már, hogy csak úgy kiszálljak belőle.
- Tudod az emberek kiszámíthatatlanok. Megszoktam már, hogy általában negatív reakciót váltok ki belőlük. Nem véletlenül voltam mindig egyedül. - így könnyebb volt a tudattal is létezni mint mások ítéletével. Most pedig esélyt sem adtam annak, hogy elmondják, mit gondolnak rólam. Mindig a könnyebb utat választottam, legtöbbször mert nem volt más választásom.
- Láttam, Laze sztorijára mit szóltatok, nem tudtam, hogy az enyémre hogy reagálnátok. Romy most is kiborult, ezt nem tagadhatod le te sem. Csak jó volt kicsit átlagosnak tűnni. - mintegy magamnak visszaigazolásképp is mondtam ezt egy vállvonás kíséretében. Próbáltam nem túlságosan rápörögni a témára, de amilyen ütemben elkezdtem burkolni a szendvicseket, az nem az ellenkezőjét bizonyította. Nem voltam arra felkészülve, hogy beszéljek arról, most mit éreztem. Leginkább haragot.
- Tényleg érdekel? - pillantottam rá, bár egyértelműen érdekelte, ebben még csak kétségem sem merülhetett volna fel, de a kérdést már nem tudtam visszaszívni.
- Úgy érzem, hogy hibáztam. Csalódást okoztam nektek azzal, hogy tönkretettem a nyílt napot az egyetemen, azzal, hogy rátámadtam Peterre, pedig Romynak megígértem, hogy nem fogok így tenni. Nem mondtam el mindent magamról, rátok támadtam és ha nem fékeztek meg, akkor komolyabb bajt is okoztam volna. Lazenek igaza van. Nem vagyok sem ember, sem ide való.

Lili eltökéltségét látva tudtam, hogy nem egyszerű beszélgetésnek nézünk elébe, de most egyszer nem éreztem azonnali lelépésre a késztetést. Legalábbis így, hogy itt állt velem szemben nem igazán. Lehet előtte pár perccel még gyorsan meggondoltam volna magam, de nem akartam a készülődését semmibe venni. A leghamarabb vele értettem szót, mert sok mindenben hasonlóképp gondolkoztunk és könnyű volt edzés közben sok témát megvitatni. Nem akartam visszaélni a bizalmával, most pedig ezzel a gesztussal úgy éreztem újból megelőlegezte annak ellenére, hogy két nap telt csupán el az incidens óta. Nekem ez sokat jelentett, szerettem volna tiszteletben is tartani a gesztusát.
Egy pillanatig sem fordult meg bennem, hogy hazudjak, eltökélten készültem hát fel minden létező megvitatandó téma felé is. Egyszer elkerülhetetlen lett volna ez, nem igaz? Határozottan jó ötlet volt a tető, mert nem éreztem magam annyira korlátok közé kényszerítettnek, mint az előbb lent a szobában. Bár egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy kényszerített volna bármire, hiszen a távozás lehetősége folyamatosan ott lebegett a levegőben.
Félelmetesen helytállónak ítéltem meg az észrevételét, éppen csak nem olvasott a fejemben és ha nem ismertem volna a képességeit, most azt is elhittem volna neki.
- Még sohasem féltem. Se zsigerből se sehogy. De ott elborzasztott a tudat, hogy egy életre elástam magam előttetek. Nem várom el, hogy megértsd, miért léptem le azonnal. Te tényleg nem féltél, igazából most te voltál a tigris. De mást sem láttam, mint hogy Laze kiakad tőlem, Romy pedig mellette áll és retteg. Ebből te mit vontál volna le? - talán lett volna lehetőség, hogy megbeszéljük, talán egyszerűbben is végződhetett volna, de az ismeretlent még sosem tudtam jól feltérképezni és nem akartam szembenézni vele. Eddig sohasem kellett, pedig egy pillanatig sem arról volt szó, hogy ne akarnék felelősséget vállalni bármiért.
Lili utolsó mondata még sokáig visszhangzott a fejemben, miközben már a következő szendvicset vettem magam elé. Amíg beszélt, addig én is inkább figyeltem, de csak füleltem, a tekintetem inkább a szendvicsre esett vagy valahová a távolba. Lehet kissé úgy tűntem, mint aki nem is figyel, de amint befejezte a mondandóját, egy hálás pillantást küldtem felé.
- Ezt te mondod így először. Mindenfajta előítélet nélkül. - szerettem volna, hogy kicsit megértse a mélységét is annak, miért reagáltam úgy, elvégre tényleg minden magyarázat nélkül léptem le az egyetemről anélkül, hogy esélyt adtam volna bármilyen elfogadásnak. Ez eddig nem igazán szerepelt a szótáramban. Persze láttam, ahogy elfogadják egymást, ahogy elfogadják az én képességeimet. De a létezésemről még soha nem esett pozitív szó. Talán az első néhány hét ilyen volt, amikor még nem lépett fel a génjeim labilissága. Erről azonban jelenleg hallgattam, hisz amóta átjöttem nem jelentkezett, ezt úgy ítéltem meg, hogy talán mégis stabilizálódott valami az átlépéskor.
Azért a reakciója magáért beszélt, megfordult a fejemben az is, hogy esetleg sok, az amit mondok, de inkább figyeltem, mert tényleg szerettem volna megérteni az ő nézőpontját is. Kontextus. Hát persze, kontextus. Most akkor nekem is kontextusba kellene helyeznem szituációt, hogy ő is jobban átlássa, elvégre csak annyival dobálóztunk, hogy egy klón vagyok.
- Nem tudom, hogy Dr. Warrennek volt-e köze ehhez a HYDRA-hoz, Laze szavaiból arra engednék következtetni, hogy van. Neki csak annyi célja volt, hogy Pókembert legyőzhesse így vagy úgy. Ezért teremtett meg engem, felvértezve az ő képességeivel, az ő emlékeivel, tudásával, hogy levadászhassam. Engem kezdetben más sem éltetett, csak az amire beprogramoztak. Nem volt múltam, nem volt előéletem, igazából nem is tudtam, mit jelent bírni valakiben, örülni valakivel és néha még mindig mások rezgéseire reagálok önkéntelenül is. Ne kérj bocsánatot olyanért, ami nem a te hibád. - óhatatlanul szükségesnek éreztem beavatni pár dologba, hogy ne érezzen bűntudatot. Ő leginkább semmiről nem tehetett, ami eddig történt, ahogy a többiek sem. Én működtem másképp, ezt nehéz is lett volna bármire vagy bárkire ráhúzni.
- Nem sok mindenre emlékszem abból, amikor abban a kaotikus állapotban voltam, de így már értelmet nyer az, hogy miért emlékszem a szavaira. Olyan volt, mintha belemászott volna a tudatomba és megpróbált volna csillapítani. Bátor húzás volt, mert bánthattam is volna. Igazából bántottam is. - nem kerteltem, valami valóban derengett. Ahogy azzal is tisztában voltam, hogy sikerült őt megsebesítenem, amitől nettó bűntudatom volt. De csak addig kaptam a lehetőségen, hogy megszólaljak, amíg ivott. Nem akartam megszakítani a mondandójában. Én is visszatértem egy újabb szendvicshez, mert miközben Lilit hallgattam, addig is tudtam valamit csinálni közben.
- Ahhoz magasabb feszültség kell, hogy komoly kárt tudjon okozni. - nem egészen értettem, miért gondolta Romy azt, hogy bántott. Oké, kioffolt, de semmi maradandó nyoma nem lett azon kívül, hopgy magamhoz tértem végre. Így aztán két értelmes mondatnál többre is futotta anélkül, hogy a pengékkel válaszoltam volna továbbra is mindenki reakciójára. Igazán nem vallott rám és mégis velejéig az én kezem nyoma volt. Aztán megragadt valami a mondandójában.
- Várj... Romy sírt? - pislogtam úgy rá értetlenül mintha azt mondta volna, hogy meg sem történt a tegnapelőtt. Pedig ez nem volt igaz, mármint a tegnapelőtt, de valahogy nem gondoltam volna, hogy ilyen intenzív reakciókat váltok ki belőle, hiszen odaát... odaát teljesen más volt.
A beszélgetésünkben volt valami könnyed, nem ragadtunk le egy téma megtárgyalásánál, inkább tovább ugrottunk a következőre, aminek mindkettőnk szemszögét kielemeztük. Hajlottam rá, hogy megértsem az ő nézőpontját is és minél tovább voltunk idefent, annál kevésbé éreztem kellemetlennek a társalgást. Nem vallató volt, inkább objektív. És ezt nagyon értékeltem.
Az őszinteség négyünk között egy olyan törékeny dolog volt, amit akkor úgy éreztem, ripittyára törött. Nem voltam őszinte velük, magammal, a helyzettel. Valóban felhívhattam volna rá a figyelmüket, hogy az esetemben akadhattak kitérők, komoly kitérők, amivel számolni kellene.
- Azt gondoltam ez nem lényeges. Mármint meg akartalak csak kímélni titeket a kellemetlen részletektől, ugyanakkor bennem volt valóban az, hogy utána már másképp néztek rám. Sajnálom, berögződés. - erre nem mentségként akartam hivatkozni, egyszerűen annyira belém volt kódolódva ez a viselkedés, hogy még én sem tudtam felülírni., Sem a rombolást.
Egy pillanatra elmosolyodtam Laze és a bojlerrel kapcsolatos viaskodásán. Egyfelől sajnáltam, hogy nem voltam itt, de ha itt lettem volna Romy valószínűleg nem büntetné őt semmivel. Azt hiszem.
- Nem tudom, hogy van-e kikapcs gomb. A doki magával vitte a sírba, amikor felnyársaltam. - szusszantam végül. Nem voltam ugyan annyira beszédes mint Lili de azt hiszem sikerült mindenre választ adnom neki. Nem tudtam ugyan, hogy mi és mennyire érdekelné, de ha felteszi a kérdést, én kész voltam válaszolni rá.
- Azt hiszem csak akkor lenne biztonságos visszajönnöm, ha rájönnétek, hogy lehet másképp kikapcsolni.