As the Season Turns

Ugyan a változás előfutárának szerepét magukra öltő fagyok egyelőre nem futottak be, s a hajnal vízcseppjeit még felszárítja az aranyló napsugarak bársonyos érintése, a fel-feltámadó szél, akárcsak a tarka köntösbe burkolózó lombkoronák elárulják, hogy a kellemes meleg valójában már utolsó próbálkozásait produkáló lenyomata csupán az emlékké vált nyárnak. Szeretem ilyenkor a reggeleket, az emelkedő fénykorong által dominált korai órákat, a friss levegővel érkező köszöntésüket, a new yorki viszonylatban még akár nyugodtnak is nevezhető, napkezdeti forgalmat. Jóllehet, ezt a legtöbben az otthonuk ablakában állva értékelnék leginkább, esetleg a volán mögött, forró kávéjukkal a kezükben, nem pedig 84. körzeti rendőrkapitányság tetején guggolva. Pedig az élénkítő ital itt is adott. A reggeli úgyszintén. Bár, ami ezt a részt illeti... 
- Remélem, nem kattint rám bilincset, amiért bátorkodtam fánkot hozni! - mutatok a másik pohár mellett pihenő zacskóra. Nem fordulok meg a párkányon, de nincs is erre szükség, hiszen már a tetőre vezető ajtó nyílását megelőző lépteit hallottam.
- Nem terveztem, de ha cukrot tettél a kávéba, akkor ezt még átértékelhetem. - szerencsére, már ismerem annyira, hogy meg tudjam különböztetni a komoly hanghordozását a könnyed szúrkálódástól.
- Nincs arra szükség! Gondoltam, a társaságom eléggé megédesíti. - a szúrós pillantást gyakorlatilag érezni vélem a hátamon, mielőtt a nő mellém érne. Az ilyesmi mindig pozitív kezdetet sejtet. Főleg, ha néma egyetértéssel párosítjuk.
- Valaki nem egy reggelt kedvelő típus. - vicces, egy hozzám közel álló személy hasonló beállítottságú. Különösen szabadnapokon. Szerintem kedvelnék egymást.
- Te viszont korán érkeztél. Húzós éjszakai műszak? - cseles kérdés ez, hiszen a kapitány tudna róla először, ha a városban bármi szokatlan vészhelyzet ütötte volna fel a fejét. Ami miatt elgondolkodtató, mennyire szólt ez a pókemblémát viselő... kollégájának? Nyűgjének? Szükséges rossznak? A kapcsolatunk még nem igazán lépett abba a fázisba, hogy felcímkézzük.
- Így is mondhatjuk. - ha úgy vesszük, a laborban éjszakázás nem áll messze ettől a kategóriától. Ugyanitt emlékeztető magamnak: a klaviatúra nem a legkényelmesebb párna!
- Összeszedtem néhány dolgot az ügyről, amiről beszéltünk. - mosolyt csal az arcomra nő nonszensz beszédet mellőző, bele a közepébe attitűdje.
- Awh, pedig már kezdtem komolyan elhinni, hogy én hiányoztam! - ismerős érzés kerít hatalmába. Megszólalásig hasonlít ahhoz, amit alig néhány pillanattal ezelőtt tapasztaltam.
- Most szigorúan néz? Mert olyan érzés, mintha szigorúan nézne! - de most sem fordulok felé, hogy ellenőrizzem. Így mókásabb. Tudom, hogy kiborítják az érzékeim, amit megerősít a felőle érkező fáradt sóhaj. Én csak kuncogok egyet erre, mielőtt komolyabb, mégis szelíd hangon ösztökélném a beszédre:
- Hallgatom, kapitány!

---

Egy-két óra mínusz az alvásrendemben még nem fog megállítani abban, hogy időben érkezzek MJ elé. Ki nem hagynám a lehetőséget, hogy álarc nélkül is hasznosnak érezhessem magam, figyelembe véve azt, hogy az otthonkeresés oroszlánrészét ő végezte, és a pakolás tökéletes alkalom ehhez. Van egy olyan érzésem, hogy ami az elrendezés részt illeti, megvannak már az elképzelései, de ezt részemről a legkevésbé sem bánom. Sőt! Jó érzés őt ilyen felszabadultnak és lelkesnek látni.
- Azokat intézem! - mielőtt még tiltakozhatna, kiemelem a kezéből az egymásra helyezett két dobozt, az aljára csúsztatva kezemet, hogy az így szabadon maradó jobbomat azért nyújtsam, amelyiket akkor kapná fel, miután hátat fordítottam neki. De azért kap a várakozón kinyújtott kezem mellé egy "Szép próbálkozás!" üzenetet magában hordozó, örömteli mosolyt. És igen, elképzelhető, hogy egy icikepicikét (nem többet, tisztelt bíróság!) felvágok az erőmmel előtte, mert ennyi kell a queensi születésű srác önértékelésének. Magunk vagyunk, szóval most hódolhatok eme igényemnek.
- Ugye apád nem vette rossz néven, hogy kivettem a kezéből a rakodást? - kérdem MJ-től, miközben megindulok a dobozokkal a nyitott bejárati ajtón át a nappalink felé. Eddig Mr. Jones elég jól megtűrt, még az kéne, hogy most kezdjem el elásni magam a szemében.
- Hékás! Valaki nekiállt kondizni és nekem nem szólt róla? - mérem végig egy "Könyvek" feliratú kartonnal a kezében.
- Azt hittem, partnerek vagyunk. Mi lesz így az én fittségemmel? - csóválom csalódottan a fejemet, miközben közelebb lépek, hogy "sértettségemet" (inkább a felszínre törni kívánó vigyoromat) az általa tartott csomagért nyúlva annak tartalmával együtt tehessem félre.

Nagyon új ez az egész helyzet, és kissé rémisztő, de izgalmas is egyben. Azt vettem észre mióta belementünk ebbe az egészbe, és át cuccoltunk egészen más lett mindenhez a hozzáállásom. Nem változtam meg, szó sincs erről, csak ahogy anyám is fogalmazott: boldog vagyok.
Mindig morogtam másra, a világ igazságtalanságain, a régmúltból, és a jelenlegi helyzeteken is. De most úgy érzem végre benne vagyok egy olyan burokban, ami az enyém, és Peteré. Hogy nem másokkal, mással foglalkozom, hanem magunkkal. És ez tesz boldoggá. Lefoglal mindkettőnket a munka, engem az iskola, bár őszintén megvallva, úgy érzem ebből nem lesz semmi, de nem igazán állok készen erről bárkivel beszélgetni, mert szégyellem.
Persze nem úgy adnám elő... de akkor is. Inkább főleg így a munkámra koncentrálok, hogy végül nélkülözhetetlen legyen, és állást kaphassak még úgyis, hogy nem lesz meg esetlegesen a diplomám. És így nézve, eléggé mély nyomot kell hagynom. Hálistennek olyan a főnököm, aki elég nagy referencia tud lenni JJJ-nél. És még őt is képes voltam magam ellen mérgelni, de már megbékélt, főleg hogynem esett bajom, és nem egyedül mentem. Viszont értékes infókkal tudtam neki szolgálni, így el is felejtette az incidenst. Engem kezd megismerni, így nem is kellett tennem további ígéretek, hogy ilyen többé nem fog előfordulni. Már tudja rólam, ha valami a fejembe veszek...
Így már eltelt egy hét, de csak most jutottunk el odáig, hogy hétvége van, és van időnk egyáltalán bármit csinálni, azaz kipakolni.
Apám segített mindenben, közben megenyhült, kedveli Petert. Látja rajtam, hogy jó hatással van rám, így már nem morog annyit, a költözésről. Sőt már tervezgetni kezdte, hogy edzőterem lesz a szobámból.
Rengeteg cuccom van, körülbelül ötször annyi, mint Peternek. Kicsit aggódom is miatta, nem akarom azt hogy csak az én holmimmal legyen teli, és abban fulladjon meg. Így elhatároztam közben szortírozni fogok, és Feast-hez viszem, amiktől végre képes leszek megválni.
Mikor Peter elveszi tőlem a könyves kartont hálásan nézek rá.
-Feminista vagyok, de nem betegesen. Tisztában vagyok a korlátaimmal, attól még, hogy egyenjogúságot akarok, még nem leszek erősebb.  - válaszolom, hálás mosollyal, sokan összekeverik ezeket, és nem értik egyes nők a valódi feminizmus jelentőségét.
- Szóval köszi a segítséget, ez marha nehéz volt. - sóhajtok.
- Neked tényleg csak három karton cuccod van? - nézek rá, már tisztában vagyok vele, hogy tényleg így van, inkább ez szomorú ténymegállapítás. Vagy épp az a gáz, hogy nekem ennyim van?

Míg az újabb doboznak találok egy megfelelő helyet a mostani átmeneti káoszban, halkan kuncogok egy jót azon, amit a korlátairól mond, a vállam felett küldve felé egy játékos, s egyben kérdő pillantást. Amolyan "Persze, el is hiszem!" üzenetűt. Noha a szavai őszinteségét, és puszta tényekre vonatkozó igazságtartalmát eszembe se jutna kétségbe vonni, azt már a múltban sem voltam rest hangoztatni, mennyire nem egyezik a véleményünk, ha róla van szó... és tartson bármennyire is elfogultnak a kérdésben, az én szememben ebbe a halmazba beletartoznak az általa említett korlátok. Persze, nem emel fel fél kézzel egy autót (legalábbis, még nincs rá bizonyítékom, de szemmel tartom ám!), viszont az erejét, ami engem illet, nem is ebben látom. Sosem áll meg, sosem adja fel, hiába nehezednek tudatára olykor sötét, pesszimista gondolatok, nem tudják megállítani abban, hogy azért küzdjön, amit helyesnek vél. Több példát is fel tudnék hozni arra, hányszor bebizonyította már, mennyivel erősebb az akarata és az eltökéltsége sok embernél. De, azt hiszem, már elég jól ismeri ezzel kapcsolatban az álláspontomat (és a mozdíthatatlanságomat) ahhoz, hogy az egyet nem értésem levezetése helyett egy könnyedebb megközelítési mód mellett döntsek.
- Önzőség azt mondanom, hogy ennek örülök? Az ész, a megnyerőség és a fegyelmezettség már így is a te reszortod, legalább az erőt meghagyhatnád nekem, mert a végén még leváltasz. - kénytelen vagyok ilyen módszerekkel adagolni, hogy milyennek is látom őt, mert a jovialitás köpenye alá bújtatott bókok ellen nem szokott olyan hevesen tiltakozni. Ilyen szempontból be tudom csalni őt abba a csapdába, amit az utcán is rendszerint alkalmazok: ha eleget komolytalankodsz, nem figyelnek fel az igazságra.
- Teháááát, ez azt jelenti, hogy ha karrierváltáson gondolkodnék, akkor számíthatok tőled egy ajánlólevélre, hogy költöztető céghez kerülhessek? - elvégre, sosem tudhatjuk biztosan, mit hoz a jövő, és egy olyan világban, mint amilyen a miénk, pláne elengedhetetlen, hogy több lábbal álljunk a földön.
- Vagy megalapíthatnám a sajátomat. "Nyolckezi munkások, berendezünk minden sarkot!" - pillantok végig a rendezetlenül elhelyezett dobozokon. Most poénkodok vele, de amilyen furán viselkednek a feletteseim a laborban, még az is meglehet, hogy szükségem lesz majd ilyen B-tervre.
- Nem a mennyisége a lényeg, hanem a minősége! - hívom fel figyelmét a legfontosabbra, mert azért mégse mehetünk el szó nélkül a kérdés igaz sugalló mivolta mellett.
- Abban a három dobozban benne van a képregénygyűjteményem, a kedvenc matematika poénos pólóim, és a csupán enyhén hiányos legokészletem! - védőbeszédet hallhattunk, mélyen tisztelt esküdtszék! Más kérdés, hogy ha még sokáig érvelek, felmerülhet a gyanú, hogy MJ egy gyerekkel költözik éppen össze. És még csak azt sem tudom mondani, hogy nem jogosan.
- Oké, lehet, hogy illene beszereznem már pár új holmit. - sóhajtok egyet legyőzötten. Mert tagadhatatlan tény, hogy a három dobozból az egyiket teljes egészében a pókszerkóm tölti ki a hálóvetőimmel, illetve a felszerelés karbantartásához és esetleges fejlesztéséhez szükséges kisebb eszközökkel, amik elég mobilisek ahhoz, hogy biztos közelben tudjam őket és nem kell a velük járó munkához laborkörnyezet.

Csak nevetek a kérésére.
- Na jó te lehetsz az erő, és a fél ész. - kacsintok, majd a kezemet nyújtom neki, miközben fogja a nehéz dobozokat, hogy csapjon bele. Kíváncsi leszek ezt hogy fogja megoldani. Meg azért magamban bevallom, hogy nem csak a fél ész ő, inkább a háromnegyede.
- Tudod jól, hogy annyi ajánló levet írok neked, amennyit akarsz. - vigyorgok rá mindig, egyszerűen ez az a mosoly, amit senki, és semmi nem tudna jelenleg lekaparni rólam.
Kissé kíváncsian, ám nem szánakozva nézem azt a pár darab dobozt, amit a sajátjának mondhat. Nekem túl sok cuccom van, neki pedig túl kevés, ez a meglátásom.
- Nem, nem azért mondtam, hogy kénszer vásárlásod legyen. - sóhajtok. - Sajnálom, nem akartalak ezzel megbántani. Tudom, hogy valószínűleg, az emléktörlés után sok mindent így is elvesztettél. - ajkamba harapok zavaromba, az is lehet, ezt nem kellett volna felhoznom.
- De tény, hogy immár ez egy felnőtt pár lakása, így illendő lenne, majd nekem is megszabadulnom jó pár felesleges cucctól. Igyekszem majd kipakolás közben szelektálni. Lehet így könnyebb is lesz, mint mikor összepakoltam mindent. Annyira automatikusan pakoltam mindent dobozba, apámnak kétszer kellett kartonért fordulnia. Senki nem nézi ki belőlem, de eléggé szentimentális vagyok, szeretek emlékezni, szeretem ha egy tárgyhoz emlékek fűznek. Mikor megfogom a plüss dinómat akkor a nagyimra tudjak emlékezni, mikor megvette nekem a múzeumba. Ezek nem pusztán tárgyak, hanem értékek, emlékek. Tisztában vagyok vele más ember ezzel nem ért egyet, és semmi szükségük ilyenekre. Nekem van, egy horgony ha úgy tetszik.
- Egyébként Robie megbékélt. Eléggé beleásta magát a dolgokba. Mindent nem oszt meg velem, valószínűleg, azokat a tényeket, amelyeket veszélyesnek titulált, elhallgatja... De viszont dug el semmit, ahogy láttam eléggé szépen vissza vezetett valamit.... te megtudtál erről bármit? - váltok gyorsan témát.

Fél ész, hm? Ez egyszerre nagylelkű és kreatív megfogalmazása a valóságnak.
- Így sem mondták még rám, hogy féleszű vagyok. - ez viszont talán nem annyira meglepő, ha azt nézzük, hogy az átlag nem a szókincsük széles tárházáról híres. És nem is az elemi szintű biológiai ismereteikről, ha már itt tartunk. Ha annyi dollárom lenne, ahányszor rovarnak vagy bogárnak neveztek, akkor mostanra már tőzsdézhettem volna belőle és én lennék a Wall Street Farkaspókja.
Amennyiben úgy tűnt, az előbb felvágtam előtte, most ráteszek egy lapáttal azzal, hogy a felajánlott keze láttán egymás tetejére polcolom fel a kezemben tartott holmit, majd jobbommal elengedem, őket. A stabilitás elérhető a tökéletes középpont megtalálásával, utána pedig már minden magán a támasztóerőn múlik... ez a néhány kiló még egy karomra nehezedve sem kottyan meg, így a másikkal lazán tudok vele pacsizni. De mi lenne a poén abban, ha ennyinél megállnék? Semmi! Épp ezért tenyerünk találkozása után ujjaim körülfogják MJ kezét, hogy egy simítás közben gyengéden magamhoz vonjam és egy puszit adhassak az arcára, szigorúan az ajkai szélét érintve csupán a mozzanattal. A célzás nem egy elszábított hiba, hanem gondos tervezés eredménye volt részemről, mert hát, valakinek a jelenlegi feladatra is figyelnie kell. Khm... jah, igen... pontosan ezért tartom még mindig a dobozokat.
- Vigyázz az ilyen kijelentésekkel, mert csak azt fogod velük elérni, hogy egyszer majd szavadon foglak! - akkor pedig aztán írhatja az ajánlóleveleket napestig! Jóóó, azért ilyesminek nyilván nem tenném ki, de ezt már nem teszem szóvá. Illetve, ha látta volna mit műveltem le az idei év első felében melóváltások terén, nem tenne eféle könnyelmű, meggondolatlan kijelentéseket.
- Kár! Már éppen kezdtem volna magam beleélni a plázázás gondolatába. - egy ilyen mondat hallatán May tuti felhorkant volna. Nála senki sem tudta jobban, mennyire be vagyok oltva a vásárolgatás, és az említett bevásárlóközpontokkal járó céltalan bóklászás ellen. Azt mondják, van, amit sosem növünk ki, nálam ez vélhetően mindig is ilyen lesz.
- Nem bántottál meg, ne aggódj ilyesmi miatt! - még legyintek is egyet szavaim mellé, ezzel szintúgy jelezve, hogy nyugodtan engedje el ezt az egyébként aranyosan tapintatos, ám felesleges gondolatot. Fáj, ami akkor történt? Minden nap. Magamat hibáztatom? Teljes mértékben. Viszont mindez még nem fog változtatni a múlton, így csak annyit tehetek, hogy megpróbálok több lenni a hibáimnál. Ráadásul, nem lőtt mellé. Az, amit menteni tudtam, valóban töredéke annak, amit előtte felhalmoztam az évek során. Egy részét pótolhattam volna már azóta, de az igazság az, hogy összehasonlítva jóval több időt töltöttem Pókemberként, mint egy átlagos new yorki lakosként. A kollekcióépítés tehát érthető okokból nem igazán foglalkoztatott.
- Miért, egy felnőtt lakás kizárja, hogy nekünk legyen a legmenőbb plüssfiguránk a háztömbben? - mutatok a néhány doboz tetején trónoló dinoszauruszra, ami épp groteszk kis mosollyal figyeli, miként pakolásznak éppen alattvalói. Ez a hüllő legalább nem támad ránk, úgyhogy én máris kedvelem.
- Igen, egy-két dolgot. - bólintok, igazítva egyet az ingem ujjain. - Emlékszel arra a képre, amit mutattál? A rendőrségi kapcsolatom szerint a fotón szereplő Minecraft Steve egy bizonyos Joseph Lorenzini. Régivágású gengszter, ódivatú ízléssel, béna akcentussal és enyhén szadista hajlamokkal megáldva. A Maggia kötelékéhez tartozott, de a Pittyenés alatt ki akarta használni, hogy megcsappant a konkurencia és elkezdett területet szerezni a dokkoknál. - könnyed kis délelőtti maffiatörténet, ebédre csinálhatnánk mellé raviolit.
- Úgy három évvel ezelőtt kitört egy tűzharc Lorenzini és a rendőrök között, ahol kapott egy fejlövést. A lövöldözés után felszívódott, a nyomozásban résztvevők pedig halottnak hitték. - pedig tudhattak volna a "Ha nincs holttest, akkor az illető életben van." szabályról.
- A kontaktom úgy véli, ennek köszönhető, hogy a kobakja... - ahelyett, hogy szavakkal fejezném be, inkább elmutogatom a természetellenessel határos szögletességet.
- Bocsi, így ledarálva ez nem hangzik soknak. - egy név és egy hozzá tartózó szellemsztori. De megválaszolatlan kérdések ide vagy oda, azért megértem, Robbie miért szeretné ettől távol tudni MJ-t. Nem mondhatom, hogy hibáztatom érte.

Kissé meg gondolatlanul hoztam fel a dolgot, bár az is tény, hogy szerettem volna, ha tisztában van vele, hogy tudom min ment keresztül, és meg van rá az oka, hogy ennyi cucca van. Mindig összefacsarodik a szívem, ha kicsit is belegondolok abba, hogy mennyi mindenen ment keresztül, és a legnehezebbet egyes egyedül. Már nincs így, itt vagyok neki, de akkor is elszomorít. Persze ezt igyekszem nem kimutatni. Természetesen a trükkömmel nem szorítottam sarokba, de azért egy pár másodpercre megijedtem, hogy a kartonok rám fognak dőlni, mert úgy billentek meg. De pókembernek ez semmiség volt, gyorsan reagálni.
Úgy vélem inkább témát kéne váltanom, így is teszek, hisz azóta se tudtunk erről az ügyről beszélni. Mióta megvettük a lakást, azóta alig tudtunk beszélgetni komolyabb, és hosszabb dologról. Meló, suli... és nekem még azt is fel kéne valamikor hoznom, de mikor? Sosincs rá a megfelelő idő, és pillanat.
- Hűha neked aztán tényleg komoly rendőri forrásod van. -nézek rá csípőre tett kézzel. - Ennyi infóval szerintem Robie már simán célt érne..., de egyenlőre nem szívesen húzogatom a bajszát. - sóhajtok fel, örülök ha nem leszek kirúgva, még egy ilyen húzásért. - Ha ennyi infójuk van róluk hihetetlen még sem tudják őket elkapni. Azért ez komoly lánc. Ezért utálom ezt a várost, lefogadom jó sok zsarut le is fizettek, és a bizonyíték van akkor is mit sem érnek. - itt szoktak képbe jönni az oknyomozó riporterek, csak éppen itt nem olyan hosszú életűek, ezért is óv ennyire mentorom.
- Hogyan tovább? Pókemberre bízzuk az egészet, vagy Robie-ra vagy adjuk át a rendőrségnek a fotókat? Vagy már oda is adtad ? - ezt az apróságot nem igazán egyeztettük le ugyanis...

Igazából így még nem gondoltam bele, de MJ-nek igaza van. Valóban szerencsésnek mondhatom magam azért, amiért Yuriko Watanabe támogatását élvezem, még úgy is, ha egyikünk se feltétlenül biztos benne, vajon hosszú távon is működőképesnek bizonyul-e ez a munkakapcsolat. Az ő részéről már így is rengeteget kockáztat azzal, hogy egyáltalán szóba áll egy önbíráskodóval és a jelvényének elvesztése csak egy lenne a problémái közül, ha az én tevékenységeim őrá ütnének vissza. Szerencsére viszont nem ijedős fajta és nem tántorította el a kölcsönös segítségtől az, hogy maszkot hordok. Az ő ráhatása nélkül még mindig ott tartanék, hogy spurizva kéne lelépnem egy bűn helyszínéről, mert az én csuklómon is egy csinos, fém karperec zárja kattanna.
- Ez az előnye annak, ha olyasvalakit léptetnek elő magasabb pozícióba, aki nem utál. - ezen a ponton mondjuk elmerengek egy pillanatra és néhány másodperc lepergésével módosítom az iménti meglátásomat, hogy közelebb hozhassam a valósághoz:
- Oké, ez lehet, hogy túlzás, de legalább megtűr annyira, hogy nem ránt azonnal fegyvert, amint piros-kéket lát. - a többieknél pedig a ruha színpalettája olyan effektust válthat ki, mint amilyen hatással piros leplet lóbáló a matadorok vannak a bikára. Pechjükre, én egy gyorsabb és többet mozgó célpont vagyok.
- Igen, de ne feledd, hogy a rendőrségnek a gyakorlatba ültetve kell gondolkodniuk és követniük kell bizonyos szabályokat. Mindez papíron tényleg sok információnak tűnhet, de valójában nem sok olyat ad a kezükbe, amin igazán elindulhatnának. Mivel nem tudjuk pontosan, mi volt a tárolóban, nem bizonyítható az sem, hogy az importáru egy illegális üzlet részét képezte. Annyit tudnak biztosan, hogy a terület egykor Maggia lefedettségű volt, de az utolsó szervezet, amelyik ott ténykedett, a Manfredi-család rács mögött van, így az lezárt ügynek minősül. - sajnos a munkájuk nem olyan egyszerű, hogy látják-e a teljes képet. Azzal is számolnunk kell, hogy konkrét bizonyíték híján az NYPD keze meg van kötve.
- Momentán, ami a rendelkezésükre áll, az egy szellemsztori Joseph Lorenziniről, aki egy kép alapján a helyszínen járhatott. De még ha ezt tényként is kezelik, félretéve, hogy a fickónak halottnak kellene lennie, akkor sem tudjuk, mikor tért oda vissza és miért. - és valóban, ennek a tetejébe még az sem elhanyagolható, amit MJ mond a lefizetettségről. Ha találnak is egy-két kisebb bizonyítékot, azt egy korrupt rendőrnek nem telhet sokba eltűntetni.
- A képeket mindenképp át kell adnod Robbienak. Neki vannak kapcsolatai, hátha ki tud deríteni valamit a szállítmányozásról, azon keresztül megtudhatnánk valamit arról, mit hoztak be az országba. - ha tudjuk, mivel üzletelnek, az már valami konkrétabb, amit tudathatok Yurival.
- Ha az áru körül bűzlik valami, a rendőröknek már lesz alapjuk szemmel tartani a környéket. Talán újra is nyithatják a Lorenzini-aktát. - egy némileg stabliabb alap egy névtelen bejelentésnél és egy törvényen kívülitől érkezett, megbízhatatlan fülesnél.
- És segíthet Robbie megenyhülésében is, ha látja, hogy a rögtönzött terepszemléről nem jöttél el üres kézzel. - lássuk be, azért ez sem elhanyagolható szempont.
- Ami Pókembert illeti, azt hiszem, nekem is kell majd tennem egy látogatást a mentorodnál. - küldök felé egy szégyellős kis mosolyt. Tudom, megbeszéltük, hogy amíg nem tudunk többet, addig nem vonjuk be, de most már eljutottunk arra a pontra, hogy tudjuk, nem semmiségről van szó. És minél több szövetségest tudhatunk magunkénak egy ilyen kaliberű ügyben, annál jobb, szerintem.
- Van egy olyan érzésem, hogy többet tud, mint amit megoszt veled, vagy akár Jamesonnal. - amikor elmentünk a konténerhez, már utaltam arra, hogy valami nekem nem tetszik ezzel kapcsolatban:
- Az, hogy pont akkor jut ennyire pontos információhoz, amikor egy eltűnt bandavezér feltámad halottaiból, túl tökéletes időzítés ahhoz, hogy véletlen legyen. - szeretném azt gondolni, hogy egy belsős ember szeretne ezzel jó útra térni, de mi van, ha nem erről van szó?
- A kontaktommal végig egyeztetni fogok, hogy tudja, egy oldalon állunk. A képeket akkor adom át neki, ha már megtudtunk valamit, szóval a következő állomás a nyomozásban Mr. Robertson lesz. - de az még váratni fog magára.
A jelenünkben égetőbb kérdés is foglalkoztat, úgyhogy néhány dobozt félretolok az útból a kanapé mellé, hogy egy pillanatra ledobhasssam magam rá és onnan nyúljak MJ keze felé.
- De én egyébként is eleget dumálok. Azt szeretném tudni, veled mi újság. - húzom oda magamhoz, ezzel a fizikai mozdulattal jelezve, hogy most nem kerülheti ki a kérdést.
- Tudod, ha bármikor csak tanulni szeretnél, vagy ilyesmi, csak egy szavadba kerül és lekopok pár órára. Vagy ha bármiről beszélni szeretnél totál függetlenül tőlem vagy Pókembertől, akkooor... - megtoldom egy széles mosollyal a dolgot, s bár könnyed hangnemben tudatom vele, tényleg nem szeretném, ha csak a munkára és a város bűneire figyelne maga helyett.

Tátott szájjal nézem őt egy rövid ideig, ahogy megosztja velem, szinte egy szuszra ezt a rengeteg információt,
- Hogy tudsz ennyi mindent megjegyezni? - vigyorgok rá. Bár nem mondom, én is megtudok, csak épp figyelmetlenségem, és másra terelődnek a gondolataim, így ilyenkor kihagynak infók.  De imádom, mikor magyaráz, így nem szakítom félbe, csak pár percig hallgatok, hogy magamban is összerakjam a dolgokat.
- Hát igen, ez így eléggé bonyolult ügy. Ilyenkor mindenki annyira találékony tud lenni, mikor eltusolásokról van szó. - sóhajtok. Így pedig teljesen megértem, hogy a rendőrség miért tehetetlen. Peter mindig elképeszt.
- Átadtam neki a képeket, ahogy megbeszéltük akkor is. Valószínűleg, még azért dolgozhatom ott. Megenyhült, beszél velem, de természetesen nem oszt meg mindent, csak belekukkantok az ott hagyott irataiba, ha esetleg ott felejtett volna valamit. Bár ezzel is csak a bizalmával játszadozom, de hát ... kíváncsi vagyok. - vonom meg a vállam. Attól függetlenül, hogy többé megígértem, hogy nem kerülök veszélybe, még infókat megoszthat. Bár az is tény, hogy megértem teljesen mértékben, ha már nem bízik meg bennem, ismét ki kell érdemelnem. Csak bólintok a további teendőket illetően.
- Szerintem az újabb információk tudatában,ő is nagyon örülne Pókembernek. Nem tudom, hogy van e valami... titkos füstjeled, vagy jelzőfényetek ilyenkor... - gondolkodom el hangosan. Nagyon menő lenne egy pókot felvetíteni az égre.
Megfogom a kezét, majd kissé feszült leszek, hogy rákérdezz. Őszintén nem terveztem a dolgaimról ma beszélni vele, gondoltam ma békésen, nyugodtan berendezkedünk. Amit még én készülök mondani... hát , nem kellemes, és azt se tudom, hogy fog rá reagálni. Én beszéltem őt rá az Egyetemre, én pedig első év után ott akarom hagyni.
- Hát a melós dolgot most megbeszéltük. Az iskola... - na ilyenkor szar mikor az ember krónikus igazmondásban szenved, ugyanis nem tudom vissza fogni magam, ha még konkrétan rá is kérdezz, és nem keltelek, nem szeretek.
- A helyzet az, hogy a sulit szerintem ott hagyom. - mondom ki egyszerűen. Majd látom a meglepett ábrázatát, és mielőtt neki kezdene:  - Korrupt az egész iskola rendszer. Csak az tud érvényesülni, akinek a szülei támogatják az iskolát, vagy éppen már született tehetséggel ment oda. Egyszerűen itt nem tudom magam elengedni, mert mindenki sokkal előrébb jár nálam, vagy így, vagy úgy. Az egyik tanárom úgy vélem pluszba hímsoviniszta, vagy éppen meleg nem tudom. Úgy érzem egyszerűen többre vihetném, ha rákoncentrálnék a munkára, mert csak azért jár az ember iskolába, hogy munkát szerezzen, ha ott bizonyítok, és felvesznek...   - és itt levegőt veszek. Végre ránézek Peterre. Nem mondom, hogy egy teljesen átgondolt terv ez részemről. Hisz az is lehet, hogy ha abba hagyom az iskolát máris kirúgnak a fenébe. Sok munkahely csak papírral alkalmazz embert, nem a tudása miatt.
- Nem mondom, hogy nem kockázatos, csak... egyszerűen a munka jobban érdekel, és nem tudok olyat letenni az iskolában az asztalra, amitől jó jegyeket kapnék. Amit az újságnak készítek, az az újságé, nem adhatom le. - húzom el a számat, majd mikor ezt mind kiadtam magamból hátra dőlök.

Zavarba jövök, úgyhogy mosolyom közben megrázom a fejem, ezzel jelezvén, hogy nem akkora teljesítmény ez.
- Azért közel sem annyit, mint illene. - ezt jól mutatja a pontossággal és határidőkkel való enyhén toxikus kapcsolatom. Vagy a névmemóriám. Mondjuk úgy, hogy érdekesen szelektál az agyam a tárolandó információk között.
- Helyes, ő tudni fogja merre induljon el a fotók alapján. - a rutin és az évek lekörözhetetlen páros az ő szakterületén. A bizalom már egy másik kérdés.
- Egyelőre nem is számítanék rá, hogy elárulna bármit. - azonnal biztosan nem. Ha ki is derít valamit a szállítói cégről vagy a a rejtélyes áru pontos származási helyéről, azt a múltkori után nem fogja MJ orra előtt hagyni. Igazából azon sem lepődnék meg, ha már most többet tudna, mint mi ketten jelenleg. Éppen ezért lesz elkerülhetetlen, hogy találkozzak vele. Rizikós, de elkerülhetetlen.
- Annak majd a gyakorlat és az idő lesznek a megmondói. - tőlem talán szokatlan óvatossággal közelítem meg a témát, főleg annak fényében, hogy Peterként jól kijöttünk Robbieval. De az én személyes meglátásom, bármennyire is szeretném, hogy tényleg minden gördülékenyen menjen, az, hogy Mr. Robertson öröme azért nem lesz annyira felhőtlen, mikor megtudja, hogy egy öntörvényű szeretne belefolyni az ügyébe. Jó ember ő, de végső soron ízig-vérig újságíró, én pedig egy maszkos idegen, aki többet titkol el, mint amennyit elárul. És kétlem, hogy az ösztöneivel szembemenvén egyből megbízna bennem.
De ezen ráérek rágódni még a későbbiekben. S ahogy az imént már szóvá tettem, eleget dumáltam, úgyhogy a kanapén MJ felé fordulva hallgatom őt, lassan hátradöntve súlyomat, hogy a puha karfán támaszkodjak meg. Nem vágok közzbe, bár a bevezető mondatán tagadhatatlanul felszaladnak a szemöldökeim. Mégis, a nyelvemre harapok és várok. Tetszik az a hév, amivel belelovallja magát a magyarázatába és még csak észre sem veszi, hogy mindezt egy levegővétellel osztotta meg velem. Aranyos. Bár, lehet, hogy megölne a tekintetével, ha ezt így váratlanul kimondanám.
- Nem érdemes olyasmivel kínoznod magad, ami már nem tesz boldoggá. - a döntés természetesen az övé és tudom, hogy a meghozatalában nincs szüksége arra, hogy az én szavaim lökdössék valamelyik irányba, de azért egy apró mosoly kíséretében hallatom a véleményemet. Az biztos, hogy nekem nem kell megfelelnie és végképp nem szeretném, ha leláncolná magát egy olyan helyre, ahol nem érzi jól magát.
- Ha az egyetlen, ami visszatart, az a helyed a Harsonánál, akkor szerintem nyugodtan kérdezz rá Robbienál az ő véleményére. De én kétlem, hogy a veled való közös munkát ilyesmitől tenné függővé, hiszen ő intézte azt az asztalt és szerintem nem azért tette, mert kikérte a beadandóid jegyeit. - évtizedek óta űzi a szakmát és nem azért lett újságíró, mert kijárt hozzá valami puccos iskolát. Szerintem sem kell, hogy egy ilyen döntése határozza meg bárkinek, milyen utat jár be a Hírharsonánál vagy akármelyik lapnál. A New York University pedig nem tudja, kit veszít vele.
- És még mindig lesznek opcióid. Ha tényleg az újságírás az, ami vonzana és be szeretnéd biztosítami, még mindig jelentkezhetsz máshová. Az ESU-nak például van Kommunikáció és Médiatudomány ága. Az újságírói szakkal összeköthetnéd a kettőt és nem kellene amiatt aggódnod, hogy kétfelé szakítod az időbeosztásodat valamelyik rovására. - az ő eszével a bekerülés nem jelentene gondot és ha úgy dönt, ez az, amivel komolyan szeretne foglalkozni, addigra már gyakorlati tapasztalata is bőven lesz a Harsonának köszönhetően.
- A lényeg, hogy bárhogy is döntesz, én melletted leszek és támogatlak! - igazából kezdhettem volna ezzel is, mert az egész dumálásomnak valójában az volt a célja, hogy ezt éreztessem vele. Éééés, hogy csökkentsem benne a feszültséget, ami csak úgy sugárzik felőle.

Csak bólintok a Robbie-s dologra. Időt kell neki hagyni, és a legjobb, hogy Pókival beszélje meg a dolgot. Úgy jobban tud segíteni Peter. Én ennyit tudtam, és ennyit is kellett segítenem, még azért reménykedem valahogy be leszek vonva, és tudom követni a fő eseményeket, ha már szépen belekevertem magam. Addig is igyekszem főnököm bizalmát vissza szerezni.
Kicsit féltem elmondani mindezt Peternek. Nem azért mert, hogy esetleg dühös lenne miatta, nem is azért mert haragudna, vagy csalódott lenne. Tudom bármibe is kezdenék, ő támogatna. Ezért is szeretem, többek között. Viszont, saját magammal nem vagyok ennyire együttérző. Borzasztó cikinek találom, hogy az éltanuló Michelle Jones beválasztotta a fősulit, és abba hagyja. Pont én, aki annyit küzdött, és pénzt gyűjtött. Na igen a pénz, anyámék is segítettek, gyűjtöttek, én is szétmelóztam magam a fánkozóba. És mind ezt suttba dobni, egyszerűen úgy érzem nem vagyok fair, de gyáva igen.
Csak elmosolyodom a reakciójára és megfogom a kezét.
- Persze, nem csak vele kéne ezt megbeszéltem, hanem anyámékkal is. Tulajdonképpen ettől félek, sok pénzük, és nekem is van benne. DE nem tudok érvényesülni, nem látom a célt, nem érzem a küzdeni akarást az egészért. - sóhajtok, és akkor itt már rég rossz az egész, ha nem is élvezem már. A munkát pedig egyre inkább, pedig azt hittem azt fogom utálni. Az elején még utáltam is.
- Egyszerűen abban bízok, hogy bejön a meló. - vonom meg a vállam. - Nincs pókösztönöm, de van női megérzésem, ami többé kevésbé majdnem mindig beválik. - mosolygok rá. Az említett főiskolát egyszer én is néztem, de piszok drága, teljes ösztöndíjra pedig már rég rá kellett volna gyúrnom. - Szerintem a legjobb megoldás az lesz, ha kihagyok egy évet. Gondolkodni, átgondolni, és hogy mire megyek a munkahelyen. Egy évet adok magamnak, és meglátjuk. Mit szólsz? jó alku?   - vigyorodom el, kezet nyújtva.

Vonásaim szép fokozatossággal lágyulnak, ahogy az arcomon játszó mosoly szelíd megértésbe fordul át. Nem volt nehéz összerakni, hogy szorongása elsősorban a szülei reakciójától való félelem eredménye, de nem akartam felhozni őket, vagy azt, sugallta-e már nekik a szándékát, mindaddig, amíg ő nem teszi. Őt ismerve, eléggé emészti magát a legrosszabb lehetséges forgatókönyvek mentális végiglapozásával, anélkül, hogy én egyből ráböknék szavaimmal arra a bizonyos elefántra a szobában, így különösen fontosnak érzem kapcsolatunkban, hogy teret és időt engedjek neki a saját tempójában láttatni aggályait, az én általában spontánabb és frontálisabb stílusom helyett. Most is, ahogy megfogja a kezemet, nem reagálok egyből az elhangzottakra, helyette ujjaival kezdek játszani, egyesével simítva végig rajtuk, mielőtt áttérnék arra, hogy cirógató mozdulataimmal apró köröket rajzoljak a tenyerére. Addig is, hagyom, hogy a szavak a levegőben lógjanak, mintha láthatatlan hálók tartanák fenn a súlyukat, hogy a beálló csendben MJ légzésére figyelhessek. S egyben, némaságommal arra késztessem, hogy ő ujjaim lágy mozdulataira figyeljen, ezzel bírva pulzusát nyugodtabb tempóra, mellkasát pedig lassabb emelkedésre.
Akkor szólalok meg újra, mikor már úgy hallom, sikerrel jártam.  
- Szeretnek téged, MJ, és éppen ezért, meg fogják érteni. - tudom, mi zajlik most a lelkében. Beismerni azt, hogy rossz döntést hoztunk, már alapból sem könnyű, de még nehezebb akkor, ha csatlakozik hozzá azon gondolat, mekkora csalódást okozunk az általunk leginkább szeretett embereknek. Hagytam cserben szülőt, többet is, mint amit bárkinek szívesen bevallanék, de egyben láttam azt is, miért nincs oka Michellenek ilyesmitől tartania.
- És mielőtt azt gondolnád, hogy ez csak egy elcsépelt vigasztalószöveg, emlékeztetnélek arra, hogy én láttam, hogyan reagált Mr. Jones, mikor megtudta, hogy odakint vagy az utcán, a Dormammu támadása miatti, apokaliptikus hangulatú viharban. Hidd el, meg fogja érteni!
Egyszerűen nincs az a forgatókönyv, amelyben egy apa, aki így törődik a gyermekével, dühös lenne amiatt, amiért a lánya boldogtalannak érzi magát.
- Miért ne jönne be? Éleseszű vagy, az igazsághoz vezető iránytűd elképesztően pontos és gyorsabban kaptál a szerkesztőségben egy külön asztalt, mint bárki a gyakornokaik közül. - ha ezutóbbi nem elég jel arra, hogy nagyon is van oka bizakodni, akkor nem tudom mi. De a női megérzés megerősítését sem vagyok rest biztosítani.
- Az én pókösztönöm azt súgja, hogy jó úton jársz. - nézzük reálisan a helyzetet... MJ bármit képes elérni, amit kitűz maga elé, szóval alapvető kétségeim vannak azt illetően, hogy eféle alátámasztásra lenne szüksége. De azért biztos, ami biztos alapon bedobom, hadd turóbzzam kicsit a képességeibe vetett hitét azzal, hogy leemelem vállairól kételyeinek terhét.
- Ez a pók kíméletlen tud lenni, ha alkuról van szó, jobb ha előre tudod! - pillantok le beszéd közben a felém nyújtott kezére, de mire az "előre" szócskához érek rendkívül fenyegető mondatomban, ujjaim már puhán körül is fonták karcsú kezet. Bizony, már túl késő!
- Szóval, szavadon foglak! - küldök felé egy játékos vigyort, mielőtt még mindig fogva tartott kezét az ajkaimhoz emelném, hogy apró csókkal illessem kézfejét. Nevezzük teátrális pecsétnek.
A pillanatból telefonom rezgése zökkent ki. Rövidségéből már azelőtt tudom, hogy egy üzenet, mielőtt bevésődött mozdulattal, a hajszálrepedéseken végighúzva hüvelykemet, feloldanám a képernyőzárat.
- Uhh... a labor az, Dr. Warren talált valamit. Remélem, ez a felfedezés az új projektjével kapcsolatos és nem egy újabb adag papírmunkával. - önkéntelenül sóhajtok egy nagyot. Eszem ágában sincs panaszkodni, semmi bajom az adminisztrációs munkákkal, rutin diagnosztikák lefuttatásával, de az a tesztsorozat, ami felett ültem az elmúlt napokban kezd picit nevetségessé válni. Mármint, persze, a szintek felmérése fontos az akadémiai feladatsoroknál, de nem erre vannak a tanársegédek?
- Jobb, ha megyek, nem szeretném, hogy túlhajtsa magát. - küldök egy bocsánatkérő mosolyt MJ felé, miközben felpattanok a kanapéról.
- Amint végeztem, már jövök is vissza és segítek kipakolni, aztán tartunk egy lazítós estét, mit szólsz? Ez az én alkum! - rajtam a sor, hogy kezet nyújtsak felé, de amint elfogadja, taktikát váltok azzal, hogy gyorsan közelebb hajolok és az arcára nyomok egy puszit.
Az elköszönésem után boldog vigyorral csukom be magam mögött az ajtót, kifelé menet kishíján beleütközve egy fiatal postásba.
- Ohh, bocs, pajtás, nem figyeltem!
Gyorsan lehajolok a levélért, amit lendületemben kisodortam a kezéből, melyet ő egy futó mosollyal köszön meg.
Túl gyorsan indulok meg, a laborral a gondolataim között, ahhoz, hogy feltűnjön a név a címzett helyén vagy az, hogy az ajtónk felé tart...

Minden szavát hálás mosollyal jutalmazom. Jól esik, hogy ennyire támogat, és a szavai mindig jó hatással vannak rám. Tőle nem csak üres jófejkedésnek hatnak.
- Köszi, ezek jól esnek. Igyekszem tényleg egy célt kitűzni, és remélem sikerül. - nem tudom, hogy csinálja, de mióta együtt vagyunk néha tudok már pozitív is lenni. Nem számítok semmire, de sajnos ebben a helyzetben nem tudok így lenni... valami célt kell kitűznöm magam elé, és arra koncentrálni.
Sajnos az iskola nem jött be, van ilyen. Új sulit pedig nem akarok elkezdeni, nézni, mert nem lenne képem anyáméktól kérni, mert ők jól élnek, de ennyi pénzük nincs feleslegbe. Ennek a tandíját kidolgoztam magam a fánkozóba, egyenlőre a gyakornoki munkával nem keresek annyit, hogy törlesztek akár egy diákhitelt. Amit eszem ágában sincs felvennem..
Az örökölt pénzemből meg most vettünk lakást, és elég lesz pár havi számlák kifizetésére, amit igyekszek félre tenni rosszabb napokra. Igyekszem tudatos lenni. Szóóval egyenlőre a munka a célkitűzésem, hogy felvegyenek rendesen.
Majd Peter telefonja megrezzen, Dr. Warren keresi. Nagyon izgatott, csak elmosolyodom a lelkesedésén.
- Hűha ez valami fontosnak hangzik. - és gyorsan össze is szedi magát.
- Rendben Tigrisem, vigyázz magadra. Én addig elkezdem a sok-sok cuccomat kipakolni. - húzom el a számat a megannyi doboz láttán. Ez úgyis az én feladatom, legalább lekötöm magam valamivel.
Sóhajtva felállok, amint Peter elmegy, és beteszek valami zenét. Csípőre tett kézzel állok, és nézek végig a kupin. Hiába takarítottunk ki anyámmal mielőtt elkezdtük a cuccokat áthordani, természetesen minden csupa mocsok megint. Őszintén szólva most picit élvezem az egyedül létet, mármint olyan téren, hogy nem akarnám szüleimet áthívni segíteni. Szívom be magamba a tudatott, hogy ez az én lakásom, a mi lakásunk, és nem anyuékkal lakom. Ahogy ebbe belegondolok, úgy érzem, hogy enyhe pánik roham készül kitörni rajtam. Ekkor csönget valaki. Hűha.... Lehet Peter itthon hagyott... fuh de fura... valamit.
Kinyitom az ajtót, és a postás az. Első levél! Átveszek, aláírok, majd megnézem a borítékot.
Peter Parker nevére jött, szélesen elmosolyodom. ESU logó. Majdnem felkiáltok Peter után... micsoda remek időzítés most ment el... jesszusom.. Izgatottan leteszem az asztalra. - Nem, MJ, nem te kaptad ... majd ő kinyitja. - ajkamba harapok. Megfogok örülni, amíg Peter haza nem jön...