You’ll be Bonnie, I’ll be Clyde

Szervezkedés. Valami olyasmi, ami egy kicsit leköt és holtbiztos, hogy nem csesződik el, mert itt vagyok, leszek a szervezők mellett. A főszervezői szerepetért szerencsére nem kellett nyújtanom a karom, mert volt két elég lelkes szaktársam, akikben megbízom, így amikor a gyűlésen rájuk lehetett szavazni gondolkodás nélkül cselekedtem. Én a fiúbemondó szerepét vállaltam el, egy másik szakon tanuló lánnyal pedig megegyeztünk, hogy majd egymáséhoz igazítjuk a szövegünket és nem lesz baj. Csak még ugye nagyon a dolgok elején tartottunk! Szóval mindenki is csinált mindent, ami az előkészületekhez kellett. Ötleteltünk, hogy mivel szívassuk meg a gólyákat, akarom mondani milyen vagány programjuk legyen a tánc mellett. Mert egy unalmas bálra senki sem akart volna elmenni, én se mentem volna, ha nem lettem volna a szervezők között s, a hangomat nem kölcsönöztem volna a mikrofonhoz.
Most is csak a megbeszélés miatt voltam bent az egyetemen és mivel tudtam, hogy Romy is itt van nem siettem haza. Valakinek úgyis haza kell vinnie őt és jobb egyszer hazamenni, mint kétszer. Különben egy darabig jó is volt a szervezőkkel lógni, amíg aztán végül ki nem jelentették, hogy egyéni feladat következik, van, aki szponzorokért siettet el – rémes lesz megtanulni a nevüket, ha megint olyan kimondhatatlanokat találnak, mint a tavaly. Szerencsére akkor én voltam a gólya, még mindenfélét is elnéztem és csodáltam. Most már annyira nem, mert tudom mi mivel jár és mennyi munka van vagy lesz benne.
Már nem emlékszem milyen táncot találtak ki nekünk, de az holtbiztos, hogy az újakkal én nem táncoltatnék pingvintáncot vagy mi az istent. Ha mi rosszul éreztük magunkat, akkor másokat megkímélünk és szerencsére nem kellett nagyon győzni a többieket, hogy azt felejtsék el. Remélem Romy örülni fog, hogy nem Pingu és Pinga táncelőadás lesz. Itt megjegyezném, hogy aki azt a típusú táncot megemlítette gyorsan elő is kotorásztam neki a fényképet, amin rajta vagyunk mind és azt járjuk. Borzalmas volt! Nem tudom mi a tánc becsületes neve, de nekem a pingvinek ide-oda totyogása jutott róla az eszembe.
Szerencsére nem a szponzorkereső csapatban voltam benne, hanem a technikusoknál. Ők feleltek mindenért a háttérben. Hang, fény és sorolhatnám, hogy milyen technikák, csak Romy értené meg, de ő nincs itt, szóval…
Szépen felpattantam a színpadra Rachel mellé és valami random szöveget olvastunk fel, hogy kiderítsük melyikünknek kell még gyakorolnia a mikrofon fogását és hasonlókat. Nyilván mindkettőnknek van még mit gyakorolnia, egyikünk se karaokézik otthon hála az istennek, így együtt tanulhatjuk meg jól fogni a mikrofont is. Próbáltam nem beleröhögni a mikrofonba, mert féltem, hogyha megteszem akkor az egész suli az én röhögésemtől fog csengeni szó szerint is. Nem az volt a bajom ugyan, hogy Rachel szép lány és dobtam előtte magam, csak mindketten nagyon röhejesek voltunk. Szerencsére ő se volt idegbajos így nem kaptam olyan gonosz vagy Laze kijelentéseket, legalábbis még, mert itt mindenki Laseriannek hív, nagyon hivatalos, tudom, pedig mondtam nekik, hogy nyugodtan éljenek a rövidebb változattal. A kitűzőmre is ezt a nevet írtam fel, nem viccből.
- Mikor fogunk az elsősökkel először találkozni? Egy-két hét múlva? – érdeklődtem belebeszélve a mikrofonba, így az is hallotta az érdeklődésemet, aki odakint volt a folyóson. Most mit csináljak? Inkább a random hülyeségeimet hallják, mint valami filozófus, író gondolatait, amivel nem értenék egyet, de szépen fogalmaz, ezért próbának tökéletes. Szóval ja, ha eddig nem tudták, hogy itt vagyok én is, most már holtbiztos, hogy a világ tudni fog róla.
Szerencsére a hangtechnikus vette a lapot és lehúzta a hangerőt a mikrofonon, olyannyira, hogy annak a lehető legtökéletesebb legyen a hangzása. Mármint ne az egész egyetem hallja a hangunkat, csak a fél. Na jó vicceltem. Még mielőtt bejöttem volna ide amúgy írtam egy SMSt Romynak, hogy az F szárny vagy épület C212-es teremben vagyok a többiekkel vagyis azokkal akik most már itt maradtak.

Szerintem jól fog alakulni az idei gólyabál, ezt nem csak azért mondom, mert én is a szervezők között vagyok és a jelenlétemmel feldobom a hangulatot a többieknek, hanem mert látom, hogy nem olyan hülyeség lesz, mint a tavaly nekünk. Még most is fáj belegondolni és visszaemlékezni rá, ez még nekem is sok volt, aki mindenféle marhaságban benne van vagy kezdeményez ilyesmit. Azt is kényszerből vállaltam el, de most visszagondolva megérte tapasztalatot szerezni, ha nem élem meg azt, amit akkor átéltem valószínűleg most az elsők között lennék, akik arra ösztönzik a többséget, hogy hadd szenvedjenek ők is, ha már mi szenvedtünk. Itt pedig csodálatos módon az számított, hogy kinek van hangosabb hangja. Mondanám, hogy akkor már nálam volt a mikrofon és így tudtam többeket is meggyőzni, de nem. Szó sem volt ilyesmiről, pusztán csak arról volt szó, hogy a főszervezővel lehetett tárgyalni és volt annyira komoly, hogy megértse ő is a gólyák megalázása nagyközönség előtt semmi jóhoz nem vezet. Arra ott lesz a gólyatábor ha nagyon ragaszkodnak hozzá, ott mehet az őrület, de a színpadon és a bálon jobb ha az egyetemnek megfelelő színvonalat tartjuk.
Épp mondtam volna még néhány sületlenséget a mikrofonba, amikor becsapódott az ajtó és megjelent a képben Romy. Huh sikeresen idetalált, elismerően tapsolnék is, ha nem lenne közönségem éppen, szóval a dicsérő taps most elmarad, elég, ha képzeletben csinálom ezt.
- Szia Romy! – nem akarok a termen át kiabálni, ezért a mikrofonba beszélek és úgy köszöntöm őt.
- Isten hozott itt, a szenvedő szervezők között! Reméljük jövőre te is ugyanígy fogod érezni magad, ha úgy döntesz beállsz szervezkedni. Most egy kis ízelítőt kaphatsz a közelgő szenvedéseidből! – még volt még mit javítanom az előadói készségeimen ez igaz, de pont alkalmas volt ez is arra, hogy a mikrofonba mondjam mindezt. Mindenki hallja szépen az igazat, amit viccnek szánok, mert a mosoly felkerül az arcomra, de aztán komolyra is fordítom a szót.
- Ne aggódj, megéri szenvedni, jó dolog, ha a végén sikerrel zárul az egész ceremónia. – mert az volt, valamilyen szinten. Volt, aki szeretett ezzel foglalkozni, volt, aki nem. Aztán ahogy közeledett úgy én is próbáltam lehalkulni, visszailleszteni a mikrofont a helyébe még mielőtt alapos fül károsodást szenvedne bárki is a teremben az én hangomtól. Lelkesen oda is mentem Romyhoz.
- Nem volt nehéz, csak előre kellett menned a fő folyóson és letérni két helyen. Azt hittem körbe bevezettek már titeket és tudod melyik az F-szárny. – okoskodok, mert ezt tartom logikusnak persze, de ki tudja miként intézik ebben az évben a gólyák körbevezetését.
- Ne aggódj, két nap múlva már senki sem fog emlékezni rá. Az egyetem nagy, hacsak nem a szaktársaid előtt voltál kétségbeesve a többiek nem fogják tudni, hogy te te voltál vagy sem. – megnyugtatásként mondom még ezt is, nem tudom mennyire lesz számára ez hatásos, de villantok még egy Laze-féle minden rendben mosolyt, lehet most ijesztő lesz és elbizonytalanítom szegényt, de hát már nem a középiskolában vagyunk, ahol mindenki piszkál mindenkit és minden apró baklövésünkre emlékezni fognak, mert nem fognak. Kivéve, ha szobrokat rongálunk és hasonló nagyszabású dolgokat okozunk, amiért felfüggeszthetnek vagy kicsaphatnak az egyetemről. Na akkor… akkor válik valaki felejthetetlenné.
Romy kérésére én egy kicsit bizalmaskodóan fordultam felé és nem kürtöltem szét ország-világ felé, hogy mit akarok éppen kérni tőle.
- Van ez a két mikrofon, olyan rémesen szól benne a hangunk, mintha jegyet reszelnének vele. Valamit nem tudnál „bütykölni” rajta, hogy normális hangunk legyen rajta? Ugye érted mire gondolok és te is kihallottad a betegséget szegény mikrofonokból? – kíváncsiskodtam.
Nem tudtam mennyire megoldható az ilyesmi, mert ha panaszkodnék erről valakinek bátran akkor az Romy lenne, aztán pedig a hangtechnikusok a háttérben.
- A cipekedés később jön. Most még lézengünk egy kicsit, úgy teszünk mintha nagyon elfoglaltak lennénk, aztán amikor ráununk húzni az időt akkor belelendülünk, ahogy kell és már minden halad tovább. Mondjuk ez az, amit nem szeretek. De ha fel tudod mozgósítani a dolgokat és a lassú gépeket kicsit felpörgetni meg a programot vagy a netet begyorsítani az is jó lenne. Haldoklik a WiFi amióta idebent vagyok. Egy rendes kép se töltődik be abból, amit Lili otthon főzött. Nézd! – elő is húztam a mobilom és megmutattam neki a szürke kockákat, ahol képeknek kellene lennie, de semmi sincsen ott.
- Azokat a dobozokat vissza kell vinnünk a C épületbe. Az egyik stúdióból vannak kölcsönkérve. Pár lámpa a megvilágításhoz, de végül túl kicsiknek bizonyultak és kiégették a retináinkat. – le is biggyesztem a szám, pedig a megvilágítás, mint ötlet nem is lett volna rossz, hogyha tudjuk használni, de végül csak felesleges elem lett, amit visszavihetünk a helyére.
- El kell kérnem a kulcsokat Briantől és mehetünk. Ő a kulcsok őrzője. – röhögöm el a mondat végét és a többiek felé pillantok. – Menjünk oda hozzá, elmondom, hogy kell a terem kulcsa és majd visszakapja, ha ott végeztünk. – bátorítom Romyt, hogy induljon el s, ha így tesz akkor én is elindulok a fekete hajú sráchoz.

Egyáltalán nem zavart, hogy a hangom betölti az egész helyet és Romyval együtt a többiek is megtudják mennyire zsírkirály ötlet volt engem választani a bemondó szerepére. Nem amúgy, tudom, hogy van hová fejlődnöm még, ezért se felejtek el gyakorolni és gyakorolni. Énekes nem lesz belőlem ez holtbiztos, éppen elég, ha az ismerőseink közül már biztosan van egy valaki, akinek ez jobban megy, mint nekem. Bár továbbra is szívesen utánoztam volna Alastort a Rádió Démont, úgy döntöttem, hogy inkább kihagyom és nem úgy válaszolok vissza Romynak. Szóval szívélyesen lepattantam a színpadról, mintha az egész terem az enyém volna, de érzékelve, hogy most nem a feltűnés kell szépen le is álltam és nyugodtan figyeltem Romyra.
- Ez a beszéd! Erős vagy és ügyes, bírni fogod a gyűrődést. Néha nem árt, ha kihívások elé állítjuk magunkat, akkor derül ki igazán, hogy mennyivel többek vagyunk. – büszkén vállon is veregettem volna, hogyha nem féltettem volna attól, hogy a végén még fellököm így szegény lányt, szóval ehelyett maradt a bátorító szuggerálás és mosoly, ami ment nekem.
- Nem baj, hozzászoksz majd meglásd. Rajzolok térképet neked! Mit szólsz? – tudom fantörpikus ötlet, amit még jó, hogy nem a mikrofonba közöltem, mert a végén az összes esélyemet a nullára húztam volna a lányoknál, akik még a teremben voltak és akiket le lehetett volna nyűgözni a megjelenésemmel.
- Főfolyosónak azt tartom amelyik a bejárattól végig kísér, ahol a legtöbb a hallgató és ahonnan több folyó is nyílik, ha végig mész rajta. De itt vagy és csak ez számít. Teljesítetted az intro részt, most kezdődik csak a nagy kaland! – vettem egy kicsit játékosra a szövegemet, mintha valami rossz videójátékba csöppentünk volna esküszöm. Pedig nem, ez a valóság volt még viszont nem esett nehezemre megpróbálni kocka nyelven beszélni hozzá, hátha így nem lesz olyan ijesztő ez a hely neki. Ennél az ötletemnél maradva folytattam a többi megnyilvánulásomat is a következőkben majd.
- Magadnak akarsz megfelelni vagy nekik Romy? Sose feledd, hogy nem ők azok, akik a te élted élik, hanem te magad vagy az, neked kell jól érezned magad a bőrödben, nem nekik. – a laza énem bölcsességeinek megnyilvánulása volt ez, néha én is ilyen voltam, néha nem. Mellettük azért megpróbálok figyelni arra, hogy jól viselkedjek és ne romboló legyen a jelenlétem, kivéve Kaine esetében. Őt még nem tudom miként rángassam ki az introvertált mókuskerekéből, de rajta vagyok az ügyön. Azt már sikeresen elértem egyszer – ezalatt több alkalmat értek - szerintem, hogy haragudjon rám, amíg így érez tudom én vagyok az utálata tárgya. Bár a zúgolódása egyik fülemen be a másikon ki, fel nem veszem – mondjuk legútóbb nem úgy tűnt, de most is csak azért nem beszélem meg vele a dolgokat, mert itt vagyok és elfoglaltam magam mindennel.
- Nem szó sincs ilyesmiről, csak gondoltam feldobom neked ezt, mint plusz quest, amiért jutalom jár, de csak a történetszál legvégén. – nagyon-nagyon sejtelmes voltam, csak azért, mert tudtam, hogy így kell felkelteni egy örökjátékos kíváncsiságát. Azt nem tettem hozzá a jutalom pusztán csak az, hogy hazaviszem őt és nem kell emberek közé mennie és a forgalommal bajlódnia, ezt alapból megígértem neki, de a játék kedvéért bármit.
- Jó, menni fog a rizsa. Majd átmegyek panaszkodósba, ahogy láttam. – nem mondtam ki, hogy kitől láttam ezt, mert a végén még félre értené a dolgot és azt hinné, hogy róla vagy bárkiről a Casaból beszélnék. Nem. Nem ilyesmiről van szó.
- Ahm ja. Szép lett volna a világítás, ha kevesebb a feszkó vele. – jegyzem meg, ez szerencsére nem az én ötletem volt, ha az enyém lett volna, most sokkal kedvetlenebb lennék, hogy pluszba hozódott ide ez a holmi is, akárcsak a többi, amit majd szintén vissza kell vinni, ha már mindenki haza akar menni. Volt, aki élvezte ezt és inkább itt maradott időt tölteni, a hangulatért.
- Menjünk a hangegységhez és utána folytatjuk a többivel. – kértem meg rá szépen és bátran tereltem őt abba az irányba, a hatás kedvéért még a vállára is helyeztem a tenyerem, mintha irányba akarnám fordítani, de csak éppen, hogy hozzá értem – ki tudja rám esik fentről valami amiért zavarba hoztam a tudtomon kívül, a privát szféra az a privát szféra, akármilyen lakótársak is legyünk.
- Hát több kicsi főboss van az szent. Kezdve azzal a csajjal ott. Vele lehet harcolnék. – megpróbáltam nem elröhögni magam, valószínűleg Romy nem olyan harcra gondolt. – De előbb: A kulcsot kell megszereznünk, aztán vitázhatunk a többivel. Reméljük nem fog kelleni kiséret vagy kéretlen követő, aki ránk szál addig amíg nem küldjük el vagy nem ígérünk neki valamit. – ezt most így nagyon random mondom csak Romynak, hirtelen nem tudom megállapítani melyik itt tartózkodótól várjak ilyesféle támadást.
A tavalyi gólyabál emléke pedig előhozza belőlem azt a fojtogató érzést, ahol már a növényektől is elvonom a levegőt – itt szerencsére nem volt, Romy nem érezhette a levegőhiányt – ezért nyeltem egy nagyot mielőtt válaszoltam volna a kérdésére.
- Nagyon fura. Én nem tudom, hogy hol volt a szervezők esze, de valahol a pingvin totyogós tánc és kikötődőtt a cipőfüzöm egymás után tízszer, be kell kötnöm annyira szerencsétlen vagyok szerelemgyerekére hasonlított a dolog. A rendes nevét azóta se tudom a táncnak, minden egyes alkalommal azon vagyok, hogy elfelejtsem. Noha azt mondják, hogy vicces volt, vannak, akik nem élvezték annyira azt, hogy ilyesmit kell előadniuk. De a tiétek jobb lesz. Teszek érte egy kicsit én is. – kacsintottam rá, mintha tényleg olyan sokat érnék. Nem, most csak jól választottam magamnak csapatot a szervezők közül ennyi az egész, vagy pont azok jelentkeztek, akiknek jelentkezniük kellett a többi szaktól is, nem tudom. Lényeg, hogy kevés olyan személy van a mostaniak között, akik sikerélményként könyvelték el a tavalyi produkciót.
- Majd, ha nem hallják, tudod itt még a falnak is füle van! – viccelődtem persze, mert tudtam, hogy most poénnal menthetem meg őt is meg magamat is a kárhozattól, akarom mondani józanságtól.
- Képzeld csak el … - kezdtem bele az elterelő hadműveletbe egy nagy levegővétel kíséretében. – Ott volt egy rakás gólya, aki tele volt sok szép reménnyel, hogy majd jól fogja érezni magát és bátran rá meri bízni magát a másodévesekre. Egy nagy faaa – s a többit ki nem mondtam neki, mert észrevettem, hogy gyanúsan figyel minket valaki, akinek nem kellene és lehetne jobb dolga is, ezért küldtem felé egy kihívó vigyor félét. – Szóval szépen átverődtünk, volt, aki ki akart szállni, hogy ő ezt nem csinálja, csak így is kevesen erre a nemes kihívásra, gondolhatod akkor nekem sem az volt az első gondolatom, hogy a konkurenciát megszüntessem magam körül és én nyerjek, hanem megtartsam őket magam körül, még ha más szakról is jöttek épp. A közös mű ugyanis nem a szakok közötti versenyt akarta bemutatni, hanem az összhangot. – a kéretlen panaszkodás közepette azért figyeltem Romy arcára is, hogy meddig kell még ebben a szerepben lennem, ha még időre volt szüksége akkor meséltem én tovább, de ha nem és viszonylag hamar sikerült megoldania a mikrofon ügyét, akkor mehettünk is innen tovább és annyival zártam a dolgot a panaszkodásom közepette, hogy:
- Örülök, hogy lejárt amúgy, de a mostanit még jobban várom. – ennyi csak, ez még igaz is volt. – Ne aggódj jól fogsz szórakozni, tudod már kivel jössz a bálra? A jó partner kiválasztása mindig fontos, mert ha rosszul döntesz… már nem játszhatod újra a küldetést. – s, ha nem lettem volna elég egyértelmű nem magamra gondoltam a jó partner alatt, nekem mindig voltak jelöltjeim, az más kérdés, hogy mit kezdtem velük a végén a semmin kívül.
Odasétáltunk szépen Brianhez. Nem mondom, hogy látszott már szerencsétlenen, hogy vár minket, mert nem, de felderült, amikor meglátott. Ez csak a számára jelentette azt, hogy valami készül és ő fontos személy lehet a dologban. Hát nem. Most nem neki jutott a főszerep, de az induláshoz tényleg ő kell, szóval részben lehet olyasminek is tekinteni.
- Csá Brian! Ide tudnád adni a C121-es terem kulcsát? A kedves segítőmmel visszavinnénk oda a lámpákat. Ha végeztünk ott visszakapod. Esetleg nem tudod, hogy a B01-es teremben ki őrzi a cuccainkat? Kéne a telefonszáma. Most nem akarok átszáguldani oda. – okos lépés volt tőlem, tudtam nagyon jól, hogy ki van ott, de játszottam a hülyét. Brian végig nézett rajtam egyfajta „hülye vagy Laze” arckifejezéssel, de aztán a képembe nyomott egy listát – azon volt mindenki elérhetősége és mindenféle fontos infó, ami a szervezéshez kellhetett – azt szépen le is fényképeztem magamnak. – Kösz, majd jövünk a kulccsal, ha végeztünk. – ha pedig elég ügyes voltam, akkor valahonnan a dobozok mögül előhúztam Romynak egy kis kétkerekű kézikocsit, amit húzhat maga után. Talán könnyebb úgy. Valószínűleg csikorogni fog a padlón, mint a fene, de könnyítést nem találtam mást. Én eltudom addig cipelni a két karomban is a dobozokat, de ő más kérdés.
- Többször fordulunk, nem kell egyből mindet elvinni. Csak két dobozt teszek hozzád jó? Azzal megbirkózol szerintem. – csak ugye ő lány volt, hiába pakoltam rá a kis kocsikára a két dobozt nem voltam biztos abban, hogy menni fog-e ez nekünk így.
- Gyere nyugodtan mellettem, mintha te is tiszteletbeli másodéves lennél, gondolj erre úgy. – egy kis erőt és önbizalmat akartam önteni belé, mert milyen lakótárs lennék, ha nem így tennék. Emellett se akarom azt, hogy Lilinek rólam panaszkodjon, mennyire paraszt voltam vele amíg itt volt segíteni.

- Kétlem, tudod, aki ilyen jól fel tud emelni másokat, az képes a mélybe is lehúzni. – amiből nem mindenki képes újra felmászni egyedül arra a csúcsra ahová felért addig. Lehangoló is tudok lenni, ünneprontó, idegesítő, kikészítő és még sorolhatnám a rossz tulajdonságaimat napestig, a jókat is fel lehetne ugyanígy sorolni – ami az én szememben jóval kevesebb igaz, mert magammal szemben van egy kicsivel nagyobb elvárásom. Szerintem Kaine se érezte volna rosszul magát, ha nem teszek még egy lapáttal az ő önmarcangolására, amikor találkoztunk Peterrel és a barátnőjével.
- Bármi megoldható, én lerajzolom ahogy tudom, te pedig programba ülteted, mit szólsz? Lenne egy kis Google Mapsed az egyetem épületén belül. Ilyen felugró teremleírás gondolatfelhőkben, hogy milyen terem, kik tanulnak ott és nem tévednél el, mert a folyosón írná a folyosó nevét is, mint az eredetitérképen az utcanevét. – adtam az ötletet, csak elképzelni tudtam ugyan, megtervezni és segíteni neki ennek a létrehozásában már nem, de ő ügyes. Biztam abban, hogy hozzá fér a suli adatbázisához és minden információt megszerez, ami a gondolatfelhők kitöltéséhez szükséges lehet.
- Lehet, de van, ahol egybe van a kettő nem? Vagy mivel keverem én az introt akkor? – költői kérdésnek szántam, én se tudom megmondani. Általában át szoktam ugrani a tanulásos részt ott, ahol lehet és nem kell végig szenvedni a sok kicsi iránytű és útmutató bámulását, kattintgatást, hogy végre lehessen tenni valamit.
- Ne izguld túl, a barátok maguktól jönnek majd, nem kell vadásznod rájuk és a kedvükben járnod, hagyd, hogy érted küzdjenek, ők menjenek oda hozzád előbb. Akkor lesz igazán nyert ügyed, de légy nyitott is, ez mind megy neked, igaz? – nem kételkedtem én benne, csak próbáltam azt mondani neki, hogy legyen spontán, az egyetem szerencsére már nem az óvodát jelenti, vagy legalábbis az én évfolyamomba nem tapasztaltam ilyesmit. Lehet azért, mert nem szentelek nekik túl sok figyelmet és nem görcsölök azon, hogy barátkozzanak velem, úgyis ott vagyok mindenhol, ahol kell és ott is, ahol nem, ezt már mindenki tudja.
- Jó, akkor tegyük is a dolgunk, ha már én vagyok az elterelésed. – kacsintok egyet, ez ilyen ösztönös nem kell komolyan venni.
- Áh, ha gondolod, rád bízom és jó kapsz érte jutalmat is, tölcséres fagyi formájában. Hazafele megállhatunk, ha gondolod. – javasoltam.
Aztán köhögni kezdek amikor kimondja, hogy ő megszerezné a lány telefonszámát – félrenyeltem a nyálam, ez történt, megesik. Ennyire kétségbeesett nem vagyok, vagyis nem szándékosan, hogy Romyt ilyesmire kérjem. Megnyugtatolag a vállára helyezem a tenyerem.
- Nem kell, nem tudnám mit hazudjak neki, hogy honnan van meg a száma, majd elkérem én, csak előbb még kiderítem mennyire illik hozzám. – semennyire, maradjunk annyiban. Kiégetnénk egymást egy idő után, ezért se közeledtem még a lány felé, különben sem tudnám mit mondhatnék neki azzal kapcsolatban, hogy mi a helyzet a növénymániámmal. Beavatni sem tudnám. Jönne a féltékenység, a sok furcsaság, amibe nem fogom beavatni. Káosz. Ez lenne az életem. Szóval nem. Inkább megkímélem az életem még és annak a lánynak az életét, aki normális életre vágyik, de nem mellettem.
- Szívesen, bármikor. – ennyit a rémes táncról. – Majd otthon mindent megtudsz, amit kell, időben. – újabb kacsintás. Nem értem miért, de viccesnek tartom ezt.
- Jól van, megígérem, hogy kirángatlak onnan, valahogy. Mondjuk zenével, ha mással nem menne. – Stranger Things után szabadon, bár kétlem, hogy Romynak egy Kate Bush szám fog kelleni, hanem inkább egy Elvises. Az a baj, hogy nem Shazamoztam le mit hallgat tőle, valami random nyálas Elvis szám nem tudom… talán hathat rá, de hogy mennyire azt nem tudom, maximum kiakad és megmondja, hogy mi ez a zeneválasztás, Elvisnek vannak jobb számai és akkor kioktatna, hogy ő melyiket hallgatta volna.
De nyomtam a rizsát mellette, beszéltem én mindenfélét, amiről úgy gondoltam, hogy esetleg hallania kellene, de aztán amint visszatért önmagába – nem tudom másképpen leírni, ezt ő éli át, én csak látom, hogy elkezd beszélni végre – abba is hagyom és arra figyelek, ami körülöttünk történik.
- Klassz vagy Romy. – suttogom, amennyire sikerül ezt suttogni. – Ezért dupla annyi fagyit kapsz. – mint amennyit eredetileg kértél, folytathattam volna, de most még nem, majd, ha túl leszünk ezen és ott leszünk a helyszínen. Adnék is neki egy ötöst, amikor a bálra kerül a szó, hogy kivel jön. Lili nevének hallattán kikerekednek a szemeim, hogy ő Lilivel jönne… Lilivel, amikor ott van Kaine is, mint lehetséges opció. Bakker… Most persze gyorsan nem kérdezhetem meg, hogy Lili kivel jön, találjon gyorsan valakit vagy mit tudom én, mert a mobilos pötyögésemből rájönne, hogy valami nem tiszta és megharagudna rám, szóval kell valami gyors mentősztori ide.
- Mi? Mármint, nem jöhetsz Lilivel úgy. Biztos szépen mutatna a belépős fotón, de ne szalaszd el az alkalmat. Lilit már biztos elhívta valaki más. Kaine talán még örülne is neki, ha megkérdeznéd lenne-e a kisérőd. Egy kis levegőváltozás neki sem ártana. Bulizni még úgysem láttam őt ilyen komoly helyen, szóval… Vagy említsem meg Kainenek én a bált? Dobjam fel random témának vacsinál és hogy nincs kivel menned? – kérdezőskődöm, még mielőtt szegény túlságosan kétségbe esne, hogy Kaine nem akarna vele tartani és hasonlók.
- Majd meglátod. – titokzatoskodok, persze, hogy titokzatoskodok. Ezért lesz szép meglepetés.
A cipekedés következett, ami valljuk be nem tűnt túl egyszerűnek, de megmentettem a helyzetet, szerencsére. Ha húznia kell a kis szekerecskét, akkor azt gondoltam kevésbé fogja érezni, hogy milyen nehéz ez valójában.
- Csak három legyen, én se hozok többet kézbe. – még látnom is kell ugye merre tartunk, szegény Romy még nem tudja, hogy hol is van ez a terem. A negyedik dobozt, amit ő kért nem teszem rá a szekerecskére, így is nehéz lesz, hiába hiszi magát erősnek, van, amit tényleg nem kell erőltetni, izomláza lesz a végén és én leszek a pácban, amiért kidől másnapra.
- Nem sietek haza, ráérünk, van időnk. – több okból se sietek haza, de ezt nem kell elmondanom pont Romynak. Kaine-nel még mindig nem kerültünk barátságosabb kapcsolatba és amíg nem muszáj, addig nem is akarnék. Most kedvem sincs a magyarázkodáshoz, hogy mivel volt nekem tulajdonképpen bajom amikor olyanokat mondtam, amit nyugodt pillanatomban, talán nem úgy mondtam volna, vagy ki se mondtam volna. De kimondtam és a szavaim nem vonhatom vissza.
Bár nagyon úgy tűnt, hogy ő négy dobozzal akar elindulni, ezért egy kisebb negyediket pakoltam rá. Más választásom nem volt és látszott is rajta, hogy addig nem hajlandó elindulni, amig nem kap egy negyedik dobozkát is.
- Romy… még ki sem jutottunk a teremből. Leveszem azt a negyedik dobozt jó? – persze, hogy a nehezebbet fogom nem a kicsit, amit felpakoltam utoljára. – Így most már mehetünk is. Próbáld csak meg könnyebb lesz húzni. Rajta. Mutasd meg, hogy benned van az erős Romy erő! – azzal visszavettem az én dobozaimat is és remélhetőleg így már a termet is el fogjuk tudni hagyni. Előre mentem, hogy nyitni tudjam neki az ajtót a karommal legalább. Amíg ki nem jött a teremből, addig nem engedtem el az ajtót, csak utána.
- Gyere bátran mellettem, nem fogok dobozokkal futni, így lesz időd levegőt is venni. – mert nekem is kellett a levegő, szupererőm még nincs sajnos, ha lenne egyszerre mind a tíz dobozt felemelném, ráülne a tetejére Romy is és az meg se kottyanna, de így… Így valószínűleg palacsinta lennék.
- Hogy érzed, be tudsz majd illeszkedni a szaktársaid közé? Az elején én is izgultam egy kicsit, de aztán elkezdtem magamat adni és minden rendben volt, volt, akinek ez bejött, volt, akinek nem, de nem is kell mindenkivel jóban lenni ugye, az túl unalmas volna. – valakinek kénytelenek vagyunk az idegein is táncolni, nekem van hozzá tehetségem sajnos, néha nem szándékosan teszem, hanem csak úgy megtörténik és kész.
- Itt balra kell fordulnunk. – és fordulok is, hogy minden klappoljon amikor abba az irányba vezet a folyosónk ahová el kell jutnunk. De már nincs messze, még pár lépés – gondolnám – amikor zaj hallatszik. Nem foglalkozom még vele, inkább megyek előre szépen, csak zsongó egyetemisták, akik most szabadulnak a kései óráról. Csodálatos!
- Gyorsabban, ha idejönnek kerülgetni kell őket, mint a forrókását! – nagyobbakat léptem a keleténél, mint terveztem, de hát, ha oda kell érni az ajtóhoz, akkor jobb minél hamarabb, mint később.
- Azt meg nem akarom. Csak akadályoznának minket a haladásban. Kövess Romy, megtudod csinálni! – biztattam tovább, nem tudtam mennyire sikerül. A lényeg, hogy időre megy a játék, a dobozok nehezek, de ha odaérünk az ajtóhoz akkor minden rendben lesz. Nem a folyosón fogunk kullogni az egyetemisták között, hanem szépen odaérünk ahová kell.
- Itt vagyunk, nézd csak! – két lépésre az ajtótól, most már nem állhatnak elénk, legalábbis ezt gondoltam, hogy azt a két lépést nyugisan meg tudom tenni.
- Kiveszed a zsebemből a terem kulcsát? – felé fordulok, ugyan kikandikált a kulcstartós része a kulcsnak, most voltam annyira lusta, hogy nem tettem le a dobozokat – valójában attól tartottam, ha leteszem újra fel nem veszem csak nagy nehezen, rábeszéléssel. – Ki is nyitod az ajtót? Addig a szekér sem megy sehová. – kérleltem szépen őt.
Ha elveszi tőlem a kulcsot, akkor megvárom, hogy kinyissa és csak utána robbanok be a C121-esbe. Persze csak akkor, ha nem utasítja vissza az ajánlatot, mert akkor kénytelen vagyok letenni a dobozokat és kinyitni az ajtót én, őt pedig előre engedni a kocsival.
- Kicsit szűk a hely itt az elején, de csak a polcok miatt. Oda hátra kell vigyük a dobozokat. Át tudsz jönni a kocsival vagy ki kell pakolnunk belőle? – érdeklődök, bár akárhogy is legyen, előbb lepakolom a karomba lévő dobozokat, hogy segíteni tudjak neki is.
- Ide hozhatod, nézd csak. A legkisebb a tetejére jár. – mondtam ezt úgy, mintha nem lenne teljesen logikus, de hát szőke vagyok, elnézheti nekem ezt az egészet.
- Ha itt megvagyunk, jöhet a következő adag. – biztattam. Már nem kell sok, remélhetőleg.