Welcome to the Jungle

Csak pár rossz fiút szerettem volna helyre tenni és leszállítani a rendőrségnek, de e helyett megint csak menekülni kényszerülök az apám elől. Igaz már ő sem mai gyerek, de basszus azért elég jól bírja a tempót. Biztos miattam van ilyen jó kondiba, nem hagyom, hogy ellustuljon. Igazából akár még hálás is lehetne értem.
Talán egyszerűbb lenne, ha elmondanám neki az igazságot, akkor nem kellene ennyit menekülnöm, de ezzel is csak őt akarom védeni. Meg ki tudja ki állítanának a helyére. Így legalább több időt töltök el az apámmal… Na jó ez csak vicc volt.
Felérek az egyik ház tetejére és meg is állok a peremén, hogy a várost figyeljem. Vagy öt rendőrautó szirénázását hallom, ahogy közelítenek az épület felé. De egy hang jobban felkelti az érdeklődésem. Magam mögé pillantok. Az ajtó kicsapódik és megjelenik apa, ahogy fegyvert fog rám és üvölteni kezd. Egy nagyot sóhajtok, felé fordulok, majd szalutálok neki egyet és hátra vetem magam. Élvezem a szabad zuhanást. Behunyom szemeimet egy pillanatra, majd ki is vetem már a hálómat, hogy utána, mint Tarzan lebegjek a beton Dzsungelben.
Egy nagy ugrás és egy újabb ház tetején landolok. Nah most már több időm lesz kicsit körbe nézni. Szeretem ezt a várost a sok szarság ellenére is. Persze nem egy Párizs vagy London, de megvan a varázsa neki is. Mondjuk lehetne kicsit kellemesebb illatú is, de végül is hozzászokik az ember. A rendőrautók már közelednek is felém, de tovább hajtanak. Ezek szerint elvesztették a nyomomat. Sajnálom apát, hogy mindig kudarcot vall, de nem akarok rács mögé kerülni, vagy esetleg rosszabb…
Már éppen lesétálnék a tetőről, mikor a helikopter reflektorfénye telibe talál engem. A kezem arcom elé kapom. Hallom ahogy kattan a fegyver, így amint lőni kezd én már zuhanok is lefelé, megint. Esküszöm néha inkább érzem magam madárnak, mint póknak. Mégis mióta repdesnek a pókon így?
Cikk-cakkban lengek az épületek között próbálva lerázni azt a fránya koptert. Néhány perc múlva végül megpillantok egy elég sötét utcát, így arra veszem az irányt. Egy nagy ugrás és…

Az az ugrás sokkal hosszabbra sikerül. A város eltűnik körülöttem és csak zuhanok, de most nem tudok miben megkapaszkodni. Hiába vetem ki a hálómat, mintha az ürességben lennék…

… földet érek, vagy jobban fogalmazva, sikeresen rázuhanok valamire, vagy valakire egy nagy nyögés közeppe. Ez nekem sem esett jól. Fájdalmak közepette gurulok le ideiglenes „matracomról, ami bár kicsit visszafogta a becsapódást mégsem volt elég puha ahhoz, hogy ne okozzon fájdalmat.
-Mi a franc volt ez?-Mormogom magamnak, ahogy megint rendesen levegőhöz jutok. Utoljára akkor zuhantam ekkorát, mikor először próbáltam egy nagyot ugrani, ami kissé balul sült el.

 

Fogalmam sincs, hogy hol vagyok jelenleg. Az ütközés okozta fájdalmat érzem, így kell is idő mire felfogom, hogy nem vagyok egyedül. Meglepetten pislogok, hogy nem kezd el üvöltözni, hogy itt van a pók nő, vagy próbálja meg lerángatni rólam a maszkot, hogy megtudja ki is vagyok.
Nehézkesen, de végül felállok a földről. Legszívesebben letépném a fejemről a maszkot, de egyelőre még nem teszem meg, hisz fogalmam sincs, hogy bízhatok e benne…
-Valami pókcsaj?-Ezek szerint azt sem tudja ki vagyok én? Mi a franc? Hová kerültem.
-Hol vagyok?-Körbe nézek. Valami ismerős, de mégsem. Mintha teljesen máshol lennék.. De mi volt az a zuhanás, az a lyuk…
-Ne haragudj… Valami furcsa dolog történt. Nem is tudom, hogy pontosan mi… De valami nincs rendben. Ismerős ez a hely, de mégis olyan idegennek érzem.-Ismét körbe pillantok, majd megakad a tekintetem a srácon.
-Ehm ez most biztosan elég dilisen hangzott. De az életemre esküszöm, hogy nem a diliházból szabadultam, főleg nem ebben a göncben… Nem is hallottál még rólam?-És ez a legfurcsább, hisz New Yorkban mindenki tudja ki vagyok. Vagy utálnak, vagy szeretnek. Vagy rács mögött akarnak látni, vagy eltaposni, vagy csak segíteni… Sajnos utóbbi a ritkábbik eset. Gyilkosnak tituláltak. Mégis ki szeretne egy ilyen szuperhőst?
Végül nem bírom tovább. Lehúzom a maszkomat. Egy nagy levegőt veszek, majd a fejemhez nyúlok a kezemmel, de szerencsére nem ütöttem be annyira, hogy elkezdjen vérezni.

New Yorkban? De mégis hogyan? Nem hallom a rendőröket szirénázni, nem látom a közeledő helikoptert. Minden olyan békésnek tűnik itt. Mégis ugyanott lennék? Lehet, hogy csak képzelgés volt és igazából jobban beütöttem a fejem, mint kellett volna? De akkor is hallanom kellene a szirénák…
-Nem tudom, most már semmit nem tudok.-Ráncolom össze a homlokom. Ismernie kellene a nevemet, tudnia kellene, hogy létezik egy pókcsaj, aki segít a városnak. De ő nem tud rólam és ez a fura érzés sem akar elmúlni. A pók micsodám beindult, de fogalmam sincs, hogy miért és most több kérdés is kavarog a fejemben, így igyekszem most azt félre tenni. Ketten vagyunk csak itt. Nem tudja ki vagyok… Akkor ez tényleg más hely lenne?
-Hát… Éppen menekültem a rendőrök elől. Megláttam fentről ezt a sikátort és egyszercsak zuhanni kezdtem. Hiába próbáltam  hálóval valami biztos helyet elkapni. Körülöttem eltűnt a város egy pillanatra, de mégis olyan végtelennek tűnő zuhanásnak tűnt az egész. Utána meg itt landoltam. Abban a sikátorban, amit kinéztem, de mégsem ugyanolyan. Nem hallom a rendőröket, nincs helikopter….-Na jó ha egy vadidegen nekem ilyet kezdene el mesélni vagy kinevetném, vagy elgondolkoznék azon, hogy vajon nem szökött e ki a diliházból.
-Tudom ez furán hangzik… még nekem is és nem lepődnék meg, ha most hívnád a rendőréget, hogy egy dilis nőszemély mászkál a városban.-Egy apró mosolyt megengedek magamnak. Fogalmam sincs, hogy most mégis hogyan tovább. Haza kellene mennem. Jobb lenne előbb visszaérnem, mint apa.
-Igen meg, csak kicsit bevertem a fejem a landoláskor.-Lehetett volna rosszabb is, így igazából szerencsém is volt.
-Elvileg van. Nem vagyok hajléktalan vagy ilyenek és tényleg nem a diliházból szabadultam ki.-Tényleg úgy nézek ki, mint akinek nincs hol laknia? Mondjuk igaz kicsit koszos a jelmezem, de azért egy hajléktalannál remélem jobban nézek ki.
-Hogy tessék?-Pislogok rá kicsit sem meglepődve. És mégis ki lehet az a Peter?
-Már miért ne mehetnék haza?-Lehet, hogy ez egy csapda és ezt akarta volna jelezni a pók micsodám? Pár lépést hátrálok tőle. Na jó mégis mi folyik itt?
-Talán jobb, ha most tovább állok. Ne haragudj az egészért és köszi, hogy meghallgattál meg minden.-Visszaveszem a maszkom inkább, majd ki is lövöm a hálómat. Intek neki egy sziát és a következő pillanatban már a ház tetején vagyok. De ahogy körbe nézek valami cseppet sem tetszik nekem. Igen, valóban New Yorkban vagyunk, de mintha megváltozott volna.
 

Nem akarok tovább itt maradni ezzel az idegen arccal. Fogalmam sincs, hogy ki ő. Simán lehet, hogy ez az egész csak egy átverés. Így inkább úgy döntök, hogy lelépek. Vagy legalább is ez lenne a tervem.
Kilövöm a hálómat és meg is indulok fel a tetőre, de arra cseppet sem számítok, hogy ő is ismeri ezt a trükköt. Az egyik lábamat elkapja az ő hálója, ami visszavesz a lendületemből. Bár így is elérem a tető peremét, de nem sokon múlt, hogy visszazuhanjak a földre.
Felhúzom magam, majd meglepetten pislogok le rá. Ez meg mégis mi a franc volt? Ő meg végül mellettem landol. Picit hátrálok tőle. Mégis ki a franc Ő? Nagyokat pislogok és próbálom a fejemben elrendezni a dolgokat, de csak egyre nagyobb lesz benne a káosz.
-Nem az én világom?-Ez meg miről beszél? Több világ létezne? Ezt a hülyeséget… Vagy mégsem… ott volt az a fura dolog is, mikor eltűntem és apa azt hitte meghaltam. Ha azt figyelembe veszem ez a több világ dolog sem hangzik olyan hülyén.
-A mimet? Kérlek magyarázd el rendesen ezt az egészet, mert egyre hatalmasabb a kérdőjel a fejemben. Szóval hol vagyok, és te ki vagy? Te miért tudsz hálót lőni? Téged is megcsípett egy olyan pók? Én azt hittem egyedül vagyok…-Valahol egy kis megnyugvást is érzek ott belül. Végre nem vagyok egyedül. Végre van valaki, akivel beszélhetek erről az egész pók mizériáról. Talán a pók micsodám is ezért őrült meg ennyire mellette? Ezt akarta volna jelezni felém?
-Hogy lehet több világ?-Nem ugrom el, de elsétálok tőle, hogy megnézzem magamnak a várost. Pedig annyira hasonlít az „én” városomra. Az épületek, a fények, de a neve is ugyanaz. Több olyan világ lenne, ami ugyanolyan mint.. mint az ahonnan jövök… Csak pár dologban különbözik? De ez mégis hogy történhetett? Mióta van így? És hány ilyen világ van?
Ááááh…. túl sok a kérdés, de választ még egyelőre nem kaptam.
 

Ahogy mondja valami tényleg furcsa volt a városban, de nem tudtam volna megfogalmazni, hogy mégis mi. De így már érthető… Vagyis nem, cseppet sem értem ezt az egészet. Sőt az i átfut az agyamon, hogy mind ez csak egy ostoba álom.
-Valóban furcsa… Nem teljesen olyan, mint az „én” városom. Bár sokban hasonlít, de valami mégsem ugyanolyan.-Nem ismerem minden épületét, utcáját, de mégis mintha idegen lennék itt.
-Peter?-Pislogok rá ismételten csak meglepetten. Oké ez biztos csak a véletlen műve, hisz a Peter név elég gyakori. Biztos valaki másról beszél.
-Szóval itt egy Peter nevű fickó olyan, mint én?... De te is olyan vagy. Szóval akkor téged is megcsípett? -De hogy lehet az, hogy egy világban ketten is vannak? Lehet a pókokból is több van és az egyik szintén átjött ebbe a világba. Na jó ez már kicsit sok…. De felettébb érdekes. Vajon az állatok is képesek erre? Ha egy pók mászik rajtam, akkor velem ugrik egy másik világba? Viszont ez most tényleg rohadtul nem érdekes. A pókot nem várja semmi haza… Ő csak szövi a hálóját és imádkozik, hogy egy jó kövér légy belerepüljön. Azt meg itt is megcsinálhatja. Sőt lehet itt nagyobb legyek vannak.
-Áh értem. Szóval ez sem a te világod. És téged hogy hívnak?... Öhm ne haragudj… Én Gwen vagyok.-Azzal közelebb is merészkedem hozzá, hogy felé nyújtsam a kezem.
-Bocsánat, hogy ennyit kérdezek, de azt hiszem ez normális. Ugye?-Bizonytalanodom el egy pillanatra. Már miért ne lenne az? Hisz nem mindennap ugrasz át egy teljesen másik világba, ahol azt sem tudják, hogy létezel.
-Mióta vagy itt?-Félve teszem fel ezt a kérdést, de nem mintegy, hogy tíz éve vagy csak pár napja. Utóbbi esetében még lehet remény arra, hogy haza jussak.
Összeráncolódik a homlokom a felajánlását hallva. Ez kissé furán hangzott.
-Egy kanapét? Az majd segít haza vinni?-Mosolyodom el halványan. Nyilván tudom, hogy nem erre gondolt, de nem tudtam kihagyni.
-És ki az a többesszám? Ugye nem valami szektába akarsz elrángatni? Mondjuk a pókszövők szektája, aki állatok vérével táplálkozik vagy nem tom….-De ha ezek után is áll az ajánlata elfogadom. Amúgy sem tudom, hogy hová mehetnék, ha ez tényleg nem az a világ… Akkor gondolom apa sincs, vagy nem ismerne fel engem.
 

Egy nagy tál nachos kíséretében telepedtem le a nappaliban és egy újonnan kijött dorama binge-watchingját folytattam, mivel a többiek nem értek rá a filmesten részt venni. Laze valami gólyabálos előkészület miatt volt elfoglalt, Lili valamilyen vizsgára készült, Kaine pedig újfent felszívódott, csak a hűtőre felejtette el kiírni hová ment. És nem, nem emiatt tömtem magamba a második tál nachos-t, köze sem volt a stresszevéshez, mindössze csak kívántam!
Mikor a tizenkettedik epizódba kezdtem bele és úgy nagyjából a negyedik… vagy ez már az ötödik tál nachos, aminek a kíséretében éppen átskipeltem az intrót? Mindegy is, szóval már javában a sori felénél tartottam, amikor kiskutyám úgy lőtt ki mellőlem, mint íjból a nyílvessző. Döbbenetemben majdnem elhajítottam a tálat, amiben a nassolni való volt. Kiskutyám vakkantásai pedig még a tűzlépcsőtől érkező zajt is elnyomta.
Értetlenül helyeztem le a kisasztalra a nachost, aztán állítottam le a sorit, hogy megvizsgálhassam mégis mi a hiszti tárgya. Alig, hogy felkeltem a kanapéról, premierplán szemtanúja lehettem, hogy Kaine átvágtat a konyhába. Már éppen utána szóltam volna, hogy amúgy neki is „szia”, ha már így lemaradt felőle. Csakhogy kiskutyám nem igen akarta abbahagyni a hangolást.
– Na mi a helyzet Szépségem? Nincs itt se… – nos, a „senki” kijelentés már nem jött ki belőlem, mivel nem volt helytálló. Nagyon is volt ott valaki! Meglepetten pislogtam a szőke leányzóra, aki bemászott a tűzlépcsőről.
Mancsaimmal máris nyúltam, hogy hátrább húzzam Arrow-t, azonban a fiatalúrban több erő volt, hogy ennyi visszatartsa a kíváncsiságtól. Ok, az én döbbenetem nagyobb volt, mint a visszatartó erőm. Még éppen elcsíptem az ismerős hálót, amivel ide Tarzanozhatott. Azt pedig kiváltképpen nem értettem, hogy Kaine miért is hozhatott fel egy lányt a Mi casaba, főleg a tűzlépcsőn keresztül.
Kaine felhozott egy lányt a Mi casaba.
Egy lányt.
Az enyhe Deja vu érzés miatt már nem is tudtam fennakadni, hogy meg sem kérdezett minket! Fejben már azon kattogtam, hogy Kaine esetleg titokban akarta tartani, csak pont sorozatot daráltam ebben az esti órában és így meghiúsult a terve. Simán lehet, hogy régebb óta ismeri csak elfelejtett beszélni róla. Unfairnek találtam azután, hogy egy csomó mindent megosztottam neki az ad hoc túrázás alatt.
– Helló – nyögtem ki végül. Végtére is a szüleim jómodorra neveltek. – Elég késői időpont a látogatásra, nem? Mondd csak, gyakran közlekedsz a tűzlépcsőn keresztül? Vagy ez amolyan közös „jó” szokásotok? – pillantottam el a konyha felé, hogy egyértelműsítsem ezt a királyi többest. Nem akartam én ilyen durván számon kérő lenni, fogalmam sincs miért így jött ki belőlem.
– Javaslom, hogy vigyázz a lábbelidre, mert ez a fiatalúr itt – torok köszörülve váltottam témát, kiskutyámra gesztikulálva. Arrow éppen körbe szaglászta a jövevényt, cipőjére különös figyelmet szentelve. – Perpillanat imádja szétrágni őket – fűztem hozzá az óvá intés lényegét. Ha pedig már Arrow megfigyelésénél tartottunk, én is szemrevételeztem a nem éppen hétköznapi öltözetét. Minden egyes apró részlet után egyre feljebb kúszott a szemöldököm.
– Érdekes ruha – jegyeztem meg kisvártatva. – Maszkabálon voltatok? Vagy egy újabb önkéntes hős? Lehet, hogy újra kell brandelned magad. Nem rosszból, de a pók szetting már foglalt – ráadásul kétszeresen! Ott volt Csodapók, meg a híres Pókembere is a városnak.
– Neked is szia – szúrtam oda nem kis leplezettlen sértettséggel Kainenek az üdvözlést. Enyhén utalva arra, hogy az imént elfelejtett akár egy „szép estét” odakommentálni. Nem vártam egy komoly köszöntést, én egy „ciaoval” is beértem volna. Gondolom a nem mindennapi hacukába bújt legújabb társasága elvonhatta a figyelmét. Nem hibáztatom érte, az én figyelmemet is elvonta a szép, irigylésreméltón karcsú alakja. De ettől még bosszantott! Ami pedig még inkább idegesített, hogy elképzelni sem tudtam miért ingerelt ez ennyire?!
– Nem mintha sok közöm lenne hozzá. De legközelebb bátran hozhatod a vendéget az ajtón keresztül… – pillantottam el a bejárat felé. Hangomtól azonban távol állt a kedvesség. – Ha a többieknek sincs gondja ezzel – váll rándítva biggyesztettem oda szűkszavún, emlékeztetve az egyik íratlan szabályunka. Ha engem kérdezne, akkor nekem gondom lenne a szituval.  
Nem vártam meg, hogy Kaine megragadja az alkalmat és bemutasson minket egymásnak. Elkerülve annak eshetőségét, hogyha esetleg nem akar így tenni. Még mit nem! Aztán egész éjjel azon forgolódhatnék, hogy elképzelni sem tudom mi is lehet a neve…
– Én Rosemarie vagyok – bemutatkozásom kíséretében habozva nyújtottam kezet a lánynak. – Csak semmi Rose, Rosey, Marie és társai, jó? – a becézés puszta gondolatától a hideg futkosott a hátamon. – Szólíts nyugodtan Rosemarienek. De a barátaim csak Romynak hívnak – mondtam el a választási lehetőséget.
     

Nem túl bőbeszédű a srác, de végül is miért is kellene neki mindent elmondania magáról? Én sem mesélnék el mindent egy vadidegennek. Még akkor sem, ha hasonló képességekkel rendelkezünk. Szóval nem is faggatom őt tovább. Majd talán később többet is elárul magáról.
Ő nem kereste a hazautat. Jó itt neki… Végül is az tényleg jó, hogy senki nem kerget engem, hogy nem ismernek engem. Mintha tiszta lappal kezdhetnék mindent… Csábítóan hangzik, de egy személy ettől függetlenül mégis nagyon hiányzik.
Úgy tűnik a poénomat nem igazán értette meg, de sebaj. Csak mosolygok rá, majd bólintok neki egyet. Követni fogom őt. Semmi kedvem sincs az utcán mászkálni egész este. Nah meg mekkora szerencse kellett ahhoz, hogy pont ő vele találkoztam először?

Miközben a házak között repkedünk a várost figyelem és reflexből nézek mindig magam után. De továbbra sem követ minket rendőrautó, vagy éppen helikopter. Már el is felejtettem milyen érzés az ilyen.
Ő utána landolok én is a tűzlépcsőn. Kicsit hezitálva igaz, de én is bemászom az ablakon. Mire felegyenesedem már egy újabb idegen arc áll előttem egy nem kis termetű kutyával az oldalán. Nem félek én a kutyákról, de tény az ablakon inkább a betörők szoktak bemászni. Nem csodálkoznék rajta, ha meg akarna kicsit kóstolni engem.
Meglepetten pislogok a vöröshajú lányra, majd abba az irányba nézek ahol Kaine eltűnt, reménykedve abban, hogy visszatét és elmagyaráz mindent.
-Öhm szia. Kaine ajánlotta fel, hogy ide jöhetek.-Kezdek bele a magyarázkodásba. A szavai alapján úgy vélem tudja, hogy mik is vagyunk mi, de azt vajon tudja, hogy több világ is létezik? Vagy ha elkezdem mesélni neki, hogy én nem itteni vagyok, akkor furán fog pislogni, vagy megérti majd Kaine döntését?
-Nem akarok zavarni. Természetesen ha kényelmetlen nektek, hogy itt vagyok elmegyek.-A kutya közelebb sétál hozzám, de nem tűnik agresszívnak, így én sem húzódom el tőle. Csak hagyom hadd szagolgasson meg magának.
-Aranyos kutya. Hogy hívják?-Érdeklődöm egy kisebb mosollyal a képemen. Hátha azzal kicsit tudok oldani ezen a feszültségen, ami most itt kialakult.
-Ha úgy vesszük nem önkéntességből lettem az. Bár tény attól függetlenül, hogy megvan a képességem nem kényszerített senki arra, hogy segítsek másokon.-Szóval jahm igaza van a lánynak. Tényleg önként „jelentkeztem” hősnek. Ezt aztán jól megbeszéltem magammal.
-De én is a falon mászok és hálót szővök. Szóval ezt sajnos nem én döntöttem el.-Rántom meg a vállam. De legalább adtam magyarázatot arra, hogy miért is ilyen a szerkóm. Ha lehet más képességet választanék… Mondjuk azt így hirtelen nem tudom, hogy mit, de a pókok sose voltak a kedvenceim.
Végül azért csak bemutatkozik nekem a lány, így el is fogadom a felém nyújtott kezet, hogy én is megosszam vele az én becses nevemet.
-Gwen Stacy.-Azt hiszem a többit meg kettejüknek kéne megbeszélni, vagy hát a hallottak alapján nem csak ők ketten laknak itt. Lehet nem volt túl jó döntés Kaine részéről ide hoznia engem. Miközben ők megbeszélik a dolgokat én meg sem moccanok a helyemről, miközben azért szemügyre veszem a szobát, sőt ha a kutyus megengedi meg is simizem a fejét.
 

Ez az egész helyzet felért egy aljas gyomorszájon ütéssel. A pocakom görcsbe rándult, fájt és legszívesebben előre görnyedve haldokoltam volna. Utóbbi leszereplést azért nem engedtem meg magamnak, helyette kitartóan, egyenes háttal álltam, még ki is húztam magamat, hogy minél magasabbnak tűnjek a lánynál.
Vettem egy mély levegőt, hogy magamban tartsam a kikívánkozó szavakat. Mely szerint mennyire kényelmetlennek találom a jelenlétét. Persze ez nem személye ellen szólt. Sokkal inkább a tudatlanságnak, hogy miért hozta ide Kaine? Miért ajánlgatott szabad bejárást a Mi casába? Mi a terve vele, na és ez a terv hosszú vagy rövidtávú lenne? A tervek mélységét már gondolatba sem mertem venni.
– Miért, hiszen csak most jöttél? – erőltettem egy mosolynak sem mondható valamit az arcomra. Szent ég, Morozov, hol van a kedves vendéglátó oldalad ilyenkor?!
Metsző pillantást küldtem Csodapók felé, mégis ő volt az, aki ezt az egész helyzetet megteremtette minden előzetes szó nélkül.
– Nem szokás embereket összeszedni az utcán – szúrtam oda Kainenek, utólag döbbenve rá, hogy nem is egészen erre utalt megjegyzésével. – Mármint jobb helyeken nem szokás idegenekkel tartani ismeretlen helyekre – torkomat köszörülve fűztem hozzá, végül tekintetem a lányra siklott. – Nem volt gyerekszobád? Most kivételesen szerencséd volt, de máskor jobb, ha vigyázol! – tettem úgy, mintha csak életviteli jótanácsokkal akarnám ellátni és nem is az zavarna, hogy Kaine idehozta őt.  
Arrow máris körbe udvarolta a jövevényt. Én pedig egy röpke másodpercig megenyhültem, hogy aranyosnak találta kiskutyámat. Bár azt nem kifejezetten értettem, hogy miért van érte oda ennyire Arrow. Aljas áruló!
– Szóval tényleg pók vagy. Nem tudtam, hogy ilyen sokan vagytok odakint – lestem el az ablak felé, majd lopva Csodapók irányába. Eddig csak Peterről mesélt! Azt hittem már nem titkolózunk egymás előtt, pontosan azért, hogy ne ismételjünk meg egy olyan rázós helyzetet, mint amilyen az Egyetemen kialakult. De úgy fest csak én vettem komolyan az őszinte hozzáállást egymáshoz.
Megszeppenten figyeltem a lányt, ki – de kicsi a világ – Gwenként mutatkozott be. Kaine mobilja is Gwen! Meghasonultam ezen a részleten és fejben már rögtön azon kattogtam, hogy vajon azért illettem ezen a néven a készüléket, mert a könyvjelzői között szerepelt egy Gwen? Pont ez a Gwen, aki itt áll előttem?
Miután visszakaptam a kezemet, nem tudtam mit kezdeni mancsaimmal, ezért összefontam karjaimat magam előtt.
– Hát… üdv a Mi casában, Gwen – préseltem ki magamból. – Szükségtelen maszkot viselned. Senki sem fogja világgá kürtölni egyik identitásodat sem – bíztattam a levételére. Amilyen zárt volt, biztos nem lehetett kellemes levegőt venni alatta. Na jó, kíváncsi voltam az arcára! – Meg ez lehet, hogy személyes agybaj, de szeretek azok szemébe nézni, akihez beszélek – toldottam még hozzá. Habár nem volt diliség, ez simán illendőség!
Mondjuk azt, hogy eddig elhittem ezt a pók csajos sztorit, azt is, hogy Gwen segítségre szorul. Viszont ez az először találkoztunk plot nagyon sántított. Mármint könyörgőm, szükségtelen eltitkolni előttem a múltjukat, nagylány vagyok és fel tudnám dolgozni. De egy ilyen gyér mentéssel, hogy másik világból beesett… rá. Kaine pedig beléesett, gondolom.
„Peter női megfelelője” – résznél nem bírtam tovább. Felhorkantottam és látványosan megforgattam a szemeimet.
– Aha, én meg a Pápa női megfelelője vagyok – dörmögtem az orrom alatt. Hogyne! Nem tudtam elhinni ezt a zagyvaságot. Azt viszont tudtam, hogy nem fogom hagyni Gwent a kanapén aludni.  
– A kanapén?! Mindenki rajta ül, eszik, játszik, tiszta szőr. Arrow gyakran azon dolgozik a rágcsájával, plusz még csak nem is kényelmes alvásra. Így nem szokás vendéget fogadni! – dörrentem rá Kainere. Nem rá voltam mérges. Na jó, egy kicsit. Fú, nagyon! Nem tehettem róla… Írtóra bosszantott ez az egész. De ami leginkább zavart, hogy nem is igazán értettem miért idegesített ez ennyire. Azért, mert Gwen alacsony, törékenynek látszó, szép, a sok rózsaszínnel lányos és tuti, hogy a modora is jobb, mint az enyém? Biztos, hogy szőke is a maskarája alatt…
– Gyere, aludhatsz a szobámban – karoltam át a lány karját és elkezdtem húzni a galéria felé. Nem fogadtam el tiltakozást, menni akartam, mert most roppant mód nem akartam Kainet látni. Őszinteség, fittyfenét.
– Én majd becuccolok Lilihez, amíg itt vagy. Van váltóruhád, vagy csak ezt az egy szetted hoztad magaddal a dimenziók közötti utazáshoz? – mentem tovább ezen a nagyon gyér plottal, habár hangomból csöpögött a kétség. – Tudok adni váltóruhát, de lehet, hogy nagyok lesznek rád a cuccaim – és annyira nem akartam a saját szekrényemből öltöztetni. De inkább az enyémből, minthogy Kaine adjon a sajátjából!
– A fürdőszobát itt találod – gesztikuláltam a helyiség felé, amikor felértünk. – A konyha lent van, a hűtőből bátran fogyassz. És mit is mondtál, meddig tervezel maradni?