Kellemes őszi szombat éjszaka volt, még szellőztetni is tudtak az apartmanban. Immár nyolcadik éjszakáját töltötte az albiban Rosemarie-vel. Tió Hector nem hazudott, tényleg szimpatikus volt neki a leányzó. Bár Arrow eleinte félt tőle - tőle! A farkaskutya... Na nem mintha nem pofozta volna le a saját ikrét állati formában, ha a szükség úgy kívánta. De egy szibériai husky még mindig kisebb, mint egy farkaskutya! Legyen elég annyi, hogy szürreális egy-két nap volt az első hétvégéje. De a hét közepén már elkezdte felfedezni a terepet éjszakánként. Akkor még nagyon odafigyelt, hogy ne csapjon semmilyen zajt. De ösztönösen ez tűnt a legjobb megoldásnak megismerni a házhoz tartozó szagokat, a berendezési tárgyakat. Természetesen teljes sötétségben. Őt úgysem zavarta. Hogy ez volt-e a legokosabb döntés? Nyilvánvalóan nem. De a legkomfortosabb? Nanáhogy! Persze, ha előre tudta volna a mai este rá váró fordulatait, néhány dolgot minden bizonnyal másként csinált volna. Például kivételesen felkapcsolhatta volna a villanyt... Ez természetesen ma este sem történt meg. De kis poroszkálása közben határozottan megszomjazott. Ezért aztán a világ legtermészetesebb dolgaként lejtett be a vaksötét konyhába, hogy levegyen magának egy poharat a szekrényből. A hűtő kinyitásába bele is könnyezett a szeme, de amint végre ismét látott, töltött magának egy pohár tejet és visszatette a kartont a fagygépbe, hogy az átokverte belső világítása ne süsse ki többet a retináját. A kellemes sötétben boldogan kortyolt a hűvös frissítőbe. Mindaddig, míg füleit meg nem ütötte a neszezés. Még esélye sem volt hátrafordulni mikor felkapcsolódott a villany. A hirtelen éles fényre fújva pattant fel és fordult meg, minek eredményeként a konyhapulton ülve találta magát. A pohár tejet még mindig szorongatta, de persze még nem sikerült fókuszálnia a látását. Az utolsó pillanatban hajolt el a nem sokkal később a tűzhelyen koppanó akármi elől. - Mi a...?! Ay, Dios mio, oltsd már le azt a lámpát! - panaszkodott azonnal, amint körvonalazódni kezdett előtte a lakótársa. A hajában megjelent cicafülek viszont Arrow felé kagylóztak és az ő mozgását követték.
Oké, hivatalos: a házban szellem lakik! Legalábbis ez volt majdnem egy hét után a konklúzióm, amikor sokadszorra hallottam a furcsa, neszező zajokat az éjszaka folyamán. Még WC-re se mertem kislattyogni miatta, inkább hősiesen együtt tartottam reggelig Arrow-al. Aztán eljutottam arra a pontra, hogy ez inkább gáz, mintsem hősies. Mióta tartok néhány szellemtől?! Ha még a Witcher játékba pottyantam volna azt mondom oké, de így?! Az is lehet, hogy egy csóri egérről van szó (csótányban nem mertem gondolkodni, mielőtt az éppen meglelt csekély bátorságom is elillan). Szóval úgy döntöttem: detective time! Nem, nem csak azért csaptam fel Sherlock Romy-nak, mert pont esti sétáról tértem vissza Arrow-al és a folyamat mellé szinkronban toltam egy kis Pokemon Go játékot. Csak a retro-feeling miatt. Na jó, de, pontosan emiatt történt. Mit mondhatnék? Egy legendás Pokemont fogtam!!! A lényeg, hogy a szokottnál később zuhantunk haza és gyakorlatilag nem volt más választásom. Különben sem ártott feltárni végre ezt a szellem ügyet. Kiskutyámmal az oldalamon és jobb híján egy kanapéról felkapott párnával a kezemben araszoltam a konyha felé. Mivelhogy ott összpontosultak a rettentő gyanús, de több éjszakán át hallott zajok. Mobilom zseblámpájával terveztem megvilágítani az utamat, ami persze hogy pont a legnagyobb krízisben dobta be a törölközőt. (Csontra lemerült… Pech-effekt aktív. Vagy a Pokemon Go miatt? Upszi.) Tehát: maradt a lámpa. A kapcsoló picikét messze volt, így gépekkel való suttogásom révén nagyon szépen megkértem a konyhai mennyezetilámpát, vagyis Lux-ot, hogy legyen szíves felkapcsolódni. (Még mielőtt megijedek.) És mivel jobb félni, mint megijedni, így a lámpa fényében látott mozgás miatt azonnal lehunytam a szemeimet. Jóval azelőtt, hogy megállapíthattam volna, hogy kivel vagy mivel van dolgom. Kérdés helyett pedig inkább leadtam a kispárna-támadást, merthogy ugye jobb félni, mint megijedni! – F-f-figyelmeztetlek van még ott párna, ahonnan ez jött! – próbáltam magabiztosan csengeni, hangom remegése alig rontott az előadásmódomon és csak részben jártam meg a ház elektromos hálózatát. (A lámpa fel-le kapcsolgatása tényleg csak a véletlen műve volt!) A koppanás (juj ne, csukott szemmel is láttam, hogy eltaláltam az egyik cserepes zöldet a sütő mellett, ami valami rejtélyes fűszer) és Lili (a lakótársam) hangjaira pottyantam vissza a testembe. – Lili? Fú, el se tudom mondani, hogy mennyire örülök, hogy te vagy az és nem egy szellem! – mármint logikus, a hangok szinte akkor kezdődtek mikor beköltözött. Hogy nem gondoltam én erre korábban?! – Lehetne, hogy azt nem mondod el a Házi úrnak? – böktem a párna áldozatává esett fűszernövényre. – A mentőszöveg lehetne az, hogy egy szellem leverte, okés? Neeem, mintha hinnék a szellemekben, pff. Ha pedig léteznének se félnék tőlük, hehe. De durva, hogy mennyire megőrült a mennyezeti lámpa, nem? – mert nem én kapcsolgattam a képességemmel, a-a! (De, én voltam! Csak inkább tegyünk úgy, mintha meg sem történt.) Mert természetesen lakótársamnak a kikúrálás alatt álló személyiség krízisemet elmondtam, de a mutáns létről mélyen hallgattam. Nem akartam rögtön a beköltözése napján ilyen mély nyomokat hagyni benne… – De mégis mit csinálsz idelent a korom sötétben? – hangom elhalkult, ahogy felfogtam Lili már-már „Mi Amor” vehemenciájával a fények lekapcsolását követelte. Őszintén megtettem volna, de tényleg! Csak hát én Lilivel ellentétben rettegtem a sötéttől és nagyobb sokk volt annál a látvány, hogy megmozduljak. Lakótársam ugyanis határozottan macskafüleket növesztett! – Lili az ott, a fejeden – ha illik, ha nem illik, hápogva gesztikuláltam a kobakja irányába. Túl élő és eleven volt ahhoz, hogy egy cuki cicafüles fejpánt legyen. Ha nem ismerném azt gondolnám róla, hogy bizony mutánssal állok szemben. De ugyebár Uber mondta volna, hogy az unokahúga is olyan, mint mi… Mondta. Volna. Ugye?
Határozottan könnyezett a szeme a folyamatos stroboszkópos diszkófénytől. Pontosan emiatt utálta a különböző klubokat! Miért nem lehetett meglenni egyféle fénybeállítással? Miért volt muszáj villódzni folyton? Ez ráadásul nem is egy klub volt, hanem egy lakás! - Ha betörő lennék, ettől hidegrázást kapott volna a nyuszis mamuszom! - kárált a további párnákkal való fenyegetésre. - Most komolyan, az idegent fenyegetni akarod, vagy halálra nevettetni? Előbbihez az a böszme váza az előtérben jobb lenne, de még az a haszontalan esernyőtartó is hasznosabb... Kapcsold már le a lámpát! - tette hozzá a szemeit törölgetve. Kénytelen volt letenni a poharat, olyannyira nem látott semmit. Azért közben fülelt ő Rosemarie szövegelésére is, és a szemeit árnyékolva elsandított a tűzhely és a mellette lévő cserepes gaz romjai felé. Így azért látott is valamit. A levegőbe szimatolt és hümmentett. - No para, az a menta még menthető, és amúgy is max a mojitoba jó - legyintett egyet gyorsan. Kár volt, a villódzás megint kiütötte a látását. Ez már lassan kezdett a fejfájás előjeleire hajazni. - Felőlem akár a chupacabrára is foghatod a balesetet, de kezdj már valamit a lámpával, mert biztosan nem én kapcsolatam fel! - a legjobb védekezés a támadás, ugyebár... - Akár a biztosítékot is kiütheted az éjszakára, ha az kell neki! - panaszkodott tovább, egyre inkább elkeseredetten. Kezdte megunni a helyzetet. Komolyan fontolgatta, hogy nem törődve a látszattal, nemes egyszerűséggel fogja magát és ő maga ugrik fel a biztosítékhoz. - Minek látszik? Szomjas voltam – nyúlt el fél kézzel a poharáért, hogy a nyomatékosítás kedvéért ráhúzzon egyet arra a pohár tejre. Határozottan jót tett az idegeinek, legalább egy picivel kellemesebbé vált ez a szóváltás. - És te mégis mit csinálsz itthon dzsekiben ilyenkor? Azt hittem, már rég alszol - szúrt vissza egyet ő is, csak hogy kicsit terelje magáról a figyelmet. Mert éjjel császkálni a vaksötétben, lámpa nélkül bizony teljesen normális tevékenység. Véletlen sem gyanús. Miért is nem maradhattak a szellem sztorinál? Az könnyebben kimagyarázható volt. A lámpa viszont már nagyon idegesítette. Már készült lemászni a pultról, egyik lábát le is tette a földre, mikor érkezett az a teljesen váratlan kérdés. Ettől azonnal felhúzta a lábait a pultra és törökülésbe helyezkedve tapogatta meg a macskafüleket a fején. Sejthette volna. - H-hogy ezek? E-egy hajpánt részei! - hantázott azonnal. Mentségére szóljon, ez a kifogás többnyire működött. - Klassz, ugye? Olyan élethűeket csinálnak manapság... Ideje lenne megszerelni a biztosítékot, nem? - terelte a témát ismét. Ezen a ponton jobbnak látta legalább hang alapján bemérni Arrow-t, majd lassan leereszkedni a pultról. Amint végre földet ért a lába, sebesen kezdett araszolni a fal mellett. - Hol is van az a rosszcsont biztosíték? Szerinted seprűnyéllel elérem? - kérdezgetett, hogy végre valahára másik téma után nézzenek. Tió Hector csak elmondta volna, ha Rosemarie elől nem kell titkolnia a képességeit, ugye?
Szerencsére Lili nem betörő volt és jobbnak láttam nem is jinxelni ennek lehetőségét, ellenben... – Mulan! – vágtam rá szinte azonnal a nyuszismamusz idézetet hallva. – Imádom azt a mesét! Megnézhetjük valamelyik este, ha gondolod – vetettem fel. Ha már a beköltözése után az első bonding momentumok is Disneyvel kapcsolatos volt: kórusban kornyikáltuk az Under The Sea-t. – Na, nem az élőszereplős változatát! Fogalmam sincs, hogy vagy vele, de azt az én szememben több szinten elrontották. Ráadásul a casting-nél a film producerei fel sem kerestek. Túró a fülükbe! – szóltam színpadra illő drámaisággal, csakhogy színészi rátermettségemet bizonyíthassam. Nem mintha ordító ír genetikával bármi esélyem lett volna az ázsiai karakterre. De álmodozni szabad! – Igazad van, annak az esernyőtartónak végre lehetne valamiféle létjogosultsága – fogalmam sincs minek van. Egyikünknek sincs Marry Poppins skin-je. – De egyébként a párnával is meg lehet ölni bárkit! Nem mintha valaha csináltam volna ilyet és szándékomban sem áll effélét elkövetni, de ezek tények – és talán nem lasztiként dobálva válik igazi fegyverré. Habár az a kiborult zöldség most tudna mesélni! – Ha lekapcsolom, akkor nem látunk – motyogtam orrom alatt, de ahhoz azért elég hangerővel, hogy Lili még ki tudja silabizálni, ha szeretné. – Vagy de? – bár én biztos, hogy nem. Lakótársam mégis kitartóan kardoskodott tovább azért sötétségért. Ugyan nem volt közelemben a kapcsoló és elég durva lett volna random sötétséget teremteni a talentemmel (plusz tagadhatatlanul közre játszott, hogy továbbra is félek a sötétben). Így inkább alakítottam a tehetetlen Romy-t. – Wow, micsoda jó a szaglásod van! Még Arrow is megirigyelné, igaz kiskutyám? – tekintetemmel az emlegetett kerestem, ki inkább elvonult a nappaliba. Kérdésem után felvette velem a szemkontaktust és megrázta magát. (Lehet, hogy azt próbálja üzenni, hogy nem?) Mindenesetre jó gyorsan kikapcsolta a vérmes házőrző üzemmódját! Feltételezem azért, mert megbizonyosodtunk arról, hogy szó sincsen itt illetéktelen behatolóról. – Amúgy mojito-t easy-peasy készíteni. Ha szerzünk be hozzá cuccokat, akkor szívesen csinálok, hogyha szeretnéd, mármint virgin verziót – tekintettel vagyok Lili korára! Mondjuk nem tudtam, hogy az a zöld cucc menta. Bár én nem is szagolgattam korábban. Tudomásul vettem, hogy ott van és azt (is) öntözni kell, mint a többi növényt, amit a lenti üzletből hozott fel a virágárus a lakásba. Nehogy bármelyik is kipusztuljon és leírják a kaucióból. – A chupa mire? – kérdeztem vissza hitetlenkedő tekintettel. Ráfogom én, ha tudom, hogy mi az! Eléggé kimondhatatlanul hangzik, szóval biztos nem egy mexikói unikornis. – Én voltam, aki felkapcsolta, de magától őrült meg – na jó, kis rásegítéssel. – De lemerült a mobilom, szóval inkább felkapcsolva hagynám… Ji-Ho-t pedig békén. Mármint a biztosítékot, a biztosítékot! És Ji-Ho-nak nincs semmi köze a biztosítékhoz. Nem adtam neki nevet vagy ilyesmi – legyezgettem kezeimmel magam előtt, hogy még a gondolatot is elhessegessem. – Én értékelném, ha maradna áramellátás a házban. A végén tönkremegy a kaja a hűtőben – és nem szívesen dobálnék ki semmit. – Végtelenül nagy pazarlás lenne és meg kell becsülnünk, amink van – csatoltam a korábbi kommentemhez az indoklást. – Egészségedre – mondjuk ezt (is) gondolhattam volna a pohárból. Mindössze az nem állt össze, hogy mi ez az allergiás reakciója Lilinek a lámpafényre? – Levittem Arrow-t – vágtam rá, miközben hátrapillantottam a kanapén fetrengő kutyámra és elkezdtem levenni a szóban forgó dzsekimet magamról. – És közben fogtam egy legendás Pokemon-t a játékban – legyeztem meg a levegőben csontra merített telefonomat. – Ha feltöltöttem, akkor szívesen megmutatom. Használhatom a nappaliban hagyott töltődet? Ja, és betörőre vadásztam, vagyis nem betörőre. Bocsi még egyszer a féleértésért. De miért a vaksötétben császkálsz? Szívesen megismétlem a tutorial-t azokról a lámpakapcsolókról, ha szeretnéd – elég idiótán vannak kihelyezve, szóval nem hibáztatom érte, ha nem sikerült memorizálnia őket azonnal. – Nagyon klassz! – alsó ajkamat beszívva, bólogató kutya módjára helyeseltem a cicafüleket illetően. – És hogy működik? Merthogy mozognak meg stuff. Valóban nagyon élethű! Megnézhetem közelebbről? Felpróbálhatom? Kényelmes alvás közben? – kíváncsiskodtam. Hát, akkor legyen hajpánt! De szerintem ez akkor is jóval valóságosabb annál… – V-várj Lili! Ne!! – nyúltam a lány után, amikor készült megkörnyékezni Ji-Ho-t, a biztosítékot. – Inkább lekapcsolom itt a lámpát és kint fel – nagy hirtelenségemben nem gondoltam végig a helyzetet. Ahogy kijelentettem a megoldást, azonnal el is pattanom az elektronikába, hogy végrehajtsam ezt az alig néhány másodperc alatt kivitelezhető műveletet. – Így világos is van, meg nem is? – mondtam, miután visszapottyantam a testembe. – Nem esz meg minket a sötétség, de a kintről jövő fény miatt látunk is. Igazi win-win szitu. Ne bántsuk Ji-Ho-t! A biztosítékot akarom mondani! Öhm… izé… – hebegve-habogva kezdtem bele a magyarázkodásba. Bár ennél a pontnál már az igazság tűnt a legjobb megoldásnak. – Szóval… Ji-Ho-t. Végül is, így hívják. A biztosítékot. Nem viccelek! Arra is remek indokom van, ami most történt, vagyis az előbb a lámpákkal – a kapcsoló nélkül leoltott és felkapcsoltra. – Ne akadj ki! De lehet, hogy ez most picit hihetetlenül fog hangzani. Csak hát meg tudom kérni az elektronikát erre és arra. Előfordulhat, hogy genetikai oka van ennek – haraptam rá az alsó ajkamra. Hogy én mennyire örültem most a félhomálynak! – Viszont mizu veled és a lámpafénnyel? Elmondhatod ám, ha szeretnéd. Nem adom ki senkinek. Uber esetéről is tudok. Mármint tudom, hogy a bácsikád nem fashion miatt visel este is napszemüveget – hanem azért, mert olyan szemei vannak, mint a krokodiloknak. És nagyon remélem, hogy nem a led-izzókkal van baja Lilinek!
- Akár ma is, ha már nem tudunk aludni - bólogatott a filmes ötletre. A mese jónak tűnt lenyugtatni mindkettejük idegeit. Bár az övét csak az borzolta fel teljesen, hogy megőrült a konyhai lámpa. - Viccelsz? Az élőszereplőst már ott elrontották, hogy nem rakták bele az I’ll make a man out of you-t normálisan. Vegyük úgy, hogy nem létezik. A Disney meg ott rontotta el igazán, hogy nem téged kért fel Arielnek - válaszolt őszintén. Nem kendőzte a véleményét. És igazából lakótársának a lángoló vörös haj meglett volna a szerephez. A dalok is mentek séróból. Szerinte nem lett volna gondja a szereppel. - Még mindig a böszme vázára szavazok, szerintem nehezebb az esernyőtartónál - jegyezte meg a nem általuk válogatott dekorelemekről. Szíve szerint kirakta volna a vázát - vagy azt már óriás kaspónak mondanák? - de ugyebár az a tulajé volt, tehát meg kellett tanulni együtt létezni vele. Still nem látta a tárgy értelmét, azon túl hogy törékeny és a kaucióból levonható. - Párnával nem megfojtani szokás valamit? De ugye tudod, hogy ahhoz a másik arcába kell nyomni és lenn tartani, nem párnacsatára invitálni? Nem néztél még CSI-t? - vonta fel a szemöldökét. Bár jobbnak látta, ha ezt a témát inkább jegelik. - Nem is fog villódzni, mint a stroboszkóp - nyögte a lámpát illetően, miközben ismét a könnyeit törölgette. Nagyon nem esett jól a szemének ez a folyamatos villogás. - Mehet a hagyományos, néha kaptam már otthon is - a vodkáról nem is beszélve. A nagyapja megadta a módját az ünneplésnek, amikor visszatért a csettintésből. Az orvosai valószínűleg nem örültek neki, de nem volt mit tenni, koccintani kellett. Azért a maga részéről a tiszta orosz vodkát még egy kis ideig kerülni tervezte. - A chupacabra a kecskeszipoly... Medveméretű, hüllőszerű lény, ami a kecskék vérével táplálkozik. Fura, úgy tudtam, volt egy horrorfilm is ezen a címen, bár én sosem láttam. Szerintem amúgy a chupacabra is csak legenda, bár manapság sosem lehet tudni, mikor űrlények gyalulják le a fél világot egy fukszos aranykesztyűvel - vont vállat a tömör ismertető végén. Ő nem hitt a chupacabrában, de végülis a nagybátyjának is hüllőszerű mutációja volt. Szóval talán mégsem ártott volna nyitottnak lenni a lehetőségre. - Huh? Ji-Ho-mivan? - kérdezett vissza értetlenkedve. - Nincs baj a lámpával, ha megjavul, de ha villog, akkor inkább kapcsoljuk le! - kérte újra. A villogás volt, ami kicsinálta, nem a fény. - De a biztosítékot szobánként is kellene tudni kapcsolni... Oh... A hűtő ugyanazon a körön lehet, mint a konyhai lámpa - állapította meg elgondolkodva, mi lehetett a hiba a gépezetben. Still, azért a diszkófényt igazán abbahagyhatták volna. - Oh, nice, melyik legendary-t sikerült elkapni? És merrefelé? Oh, persze, nyugodtan, amit ahol megtalálsz - bólogatott a kérdésre. Az ő telója fel volt töltve. - Oh, a sötét... izé, nem gond, megjegyeztem a kapcsolókat, csak... izé, szóval már lekapcsoltam a lámpákat korábban és hozzászokott a szemem a sötéthez. Igen, pontosan ez történt - erősített rá még egyszer az értelmesnek hangzó magyarázatra. Mármint, ha az ember felébred a sötét szobában, akkor is látja a környezetét valamennyire, nem? Fogalma sem volt róla. Halovány rémképei voltak csak a mutációja aktiválódása előttről. Annyira nem örült, hogy a füleire terelődött a téma. Ez elég stresszes szitu volt. Mi több, parás. Ezt azért idehaza elég nehéz volt kimagyarázni. - Öhm, valami japán technológia, nem egészen értem... Általában nem hordom alváshoz, csak véletlen aludtam el benne ma... És persze, majd egyszer kölcsönadom - mosolygott zavartan, és már írta is a feljegyzést magának, hogy amint lehet, szerezzen be egy ilyen csodát, amit már látott valami reklámban. Vagyis remélte, hogy az nem csak valami kickstarteres cucc volt, mert akkor nagy gázban volt. Éééés a következő napirendi – vagy inkább éjjeli rendi – pontra: kiiktatni a biztosítékot, bár a hűtő miatt efelől már akadtak kétségei neki is. És persze, ahogy a füleinek az átalakulása nem tűnt fel neki, úgy a ruhája alól kikandikáló macskafarkat sem vette észre. Amilyen mázlija volt, Romy persze pontosan annál fogva kapta el. Meglepett, felháborodott nyávogással pillantott hátra, majd fordult vissza előre nagyon gyorsan, kezeit a szájára téve. Kis malőrje közben le is maradt a lámpa cseréről. Nem azzal volt elfoglalva. Nem is értette, Romy miért azon lovagol, a szőrős macskafarokkal a kezében. Viszont ahogy a magyarázatot hallgatta, szép lassan lecsengett neki, miért is nem aggódott a bácsikája, hogy ők ketten egy lakásban éljenek. Csak épp az indokot felejtette el közölni. Liliánál nem azon a ponton szakadt el a cérna, mikor Romy színt vallott a saját mutációjáról. Oh, nem. Sokkal inkább ott, mikor kiderült, a bácsikájával is tökéletesen tisztában van. - Oh, hogy a macska rúgná meg! Tió Hector, annak a fészkes fűzfánfügyülő rigónak nem tudsz egyetlen egyszer nem talányokban kommunikálni?! Annyi, de annyit kínos szitut elkerülhettünk volna! - fakadt ki spanyolul, az égnek emelve kezeit gesztikulálva. Aztán észbe kapott és vett egy mély levegőt, miközben ismét Romy felé fordult. - Nem neked szólt! Nincs semmi bajom a mutánsokkal, sőt, nagyon visszatetsző lenne! A te képességed kifejezetten cool! Szeretnéd látni az enyémet? Vagyis... már félig látod - mosolygott zavartan, ahogy végiggesztikulált saját magán. - De azért a nyavalya törje ki Tió Hectort, hogy elfelejtette említeni a képességedet. Annyival, de annyival egyszerűbb lett volna ez a másfél hét - csóválta a fejét csípőre tett kézzel. Azért egy jelentőségteljes pillantással igyekezett jelezni, szeretné visszakapni a farkincáját lassacskán.
– Hát igen, sokat veszítettek. Bár főleg én: a szerepet! – értettem egyet túlzó drámaisággal. – Oké, részemről pöröghet a film! – kérdés nélkül mentem bele. Disney rajzfilmekre bármikor kapható vagyok! Ráadásul roppant mód lelkesített, hogy végre valaki egyetértett a Mulan live action bénaságával. – Nagyon böki a szemedet az a váza, igaz? – kuncogtam fel. – De egyetértek! – valóban nem volt egy karcsúság a kaspók között. – Valószínűleg gondoltam volna rá, ha egyáltalán fel tudnám emelni. Ééés nem tartanék attól, hogy a főbérlő behajtja a károkozást, még ha önvédelem is volt az eredeti cél – Lili szemszögéből pedig még jobb is, hogy végül a párna mellett döntöttem. – Csak egy-két részt, nem vagyok egy nagy CSI rajongó – ismertem be alulműveltségemet a témában. – De a lényegen nem változtat: a párna veszélyes! – részletkérdés, hogy nem az imént bevetett módon. – Tényleg? A szüleid nem parádéztak a korod miatt? – meglepetten vizslattam Lili felé. Bizonyára multikulti családfájára vezethető vissza. – Hát ez esetben olyat készítek! A saját felelősségedre, én mosom kezeimet! – bár nem hagynám felügyelet nélkül, ha netán több mint becsiccsentene. – Akár már álmomból felriasztva is összekotyvasztom a Mojitót a Nappalinak köszönhetően. És idehaza legalább kontrolállható a belelöttyintett alkohol mértéke. Tudod, nem kell túlzásokba esni vele, attól még, hogy jó – szerencsére már túl voltam a „Soha többet nem iszom alkoholt!” időszakomon (igaz, nem tartott sokáig). De még azért akadt némi fenntartásom. Jelenleg maximum két pohárnál húztam meg a határt. – Miért pont a kecskék vérével? – nem vagyok biztos benne, hogy tudni akarom a részleteket. – Jogos a félelem… – nem is ragoztam tovább. Korábban már ledumáltuk, hogy mindkettőnknek sikerült kissé közeli EXP-t szereznie az elpittyenéses sztoriból. – Meg aztán napjainkban úgy jönnek mennek igazából az űrbéli fenyegetések a Földön, mint az évszakváltozások – szóval tényleg nem érdemes azt mondani legendákra, hogy nem léteznek. Az se kizárt, hogy van valóságalapja. – Nem volt nekem se szerencsém még a filmhez. Nincs bajom a horror műfajával, szóval tőlem azt megnézhetjük. De csak is kizárólag nappali világosságban! – mielőtt véletlenül manifesztálnánk az igazit. Na jó, nem a horrortól tartottam, hanem továbbra is úgy bántotta a szemeimet a sötétség, mint Lilit a lámpafény. – Egészen biztos, hogy Ji-Ho és Gertrude ugyanazon a körön vannak – vágtam rá azonnal, részben Ji-Ho és immáron Gertrude, vagyis a hűtőnk védelmében is. Volt időm kitapasztalni a ház elektronikai felépítését, na… – Entei-t! Nagyon cuki volt az egyik egészestés filmben, szóval örültem, hogy végre sikerült elkapnom. Már egy ideje be akartam cserkészni – elkullogtam, hogy felpakoljam a mobilomat az emlegetett töltőre, hogy életre keljen, amíg Lili magyarázatát hallgattam a sötétséget illetően. – Áh, értem! Én már kezdtem azt hinni, hogy valamilyen titokzatos módon látsz a sötétben. De ez esetben javaslom légy óvatos, még csak az kéne, hogy eless vagy valami mikor így császkálsz egyszer a lakásban. Persze nem kioktatni akarlak vagy okoskodni, ha szeretsz veszélyesen élni az a te dolgod. Csak nem szeretném Ubert idehívni azzal, hogy az unokahúga lepottyant a galéria lépcsőjén és be kéne vinni a sürgősségire – magyaráztam meg aggodalmam okát. – Wow, hát elég minőségi cuccnak tűnik! Aliexpress-ről rendelted? Átdobod majd a linket? Lehet, hogy vadászok magamnak is egyet. Ugye volt fekete színben? – roppant fontos fashion kérdések! Szinte már-már sebesre kezdtem harapdálni alsó ajkamat a nagy coming out-ban. Amilyen csendben volt Lili már kezdtem elkönyvelni, hogy most mondhatok búcsút a lakótársi jóviszonyunknak. Lehet, hogy nem ártott volna felmérnem előtte miként viszonyul a mutánsokhoz, ha esetleg ő mégsem lenne az. Mondjuk simán megkérdezhettem volna előzetesben Ubert erről. – R-reméltem is – nyögtem ki behúzott nyakkal, óriási szemekkel meredve latinos vehemenciával, spanyolul hantáló Lilire. – Annyit értettem, hogy Uncle Hector – vagyis csak ennyit. Még elég beginner szinten vagyok a nyelvvel. Vajon most elátkozta Ubert jó pár generációra visszamenőleg? – Köszi, bár nem nagy cucc. Gépekkel suttogás, high-tech sorcererség… Hívd ahogyan szeretnéd – reagáltam zavartan a képességemre érkező bókra. – Várj, mi? Juj! Bocsi – engedtem el a kezemben szorongatott szőrös akármit, ami ezek szerint Lilihez volt köthető. Ahogy így egyben, a félhomályban végig mértem egyébként eléggé hajazott most egy japánoknál ismert nekomimi-re. Simán eladhatná cosplay-nek! Huh. – Azt akarod mondani, hogy ez nem cosplay, hanem a részed? – mutattam végig rajta elhűlt ábrázattal. – Persze, szívesen megnézném! Ha nem titok és nem okoz ez kényelmetlenséget neked – nem akartam én rákényszeríteni semmire se. De ha már így felajánlotta, akkor naná, hogy élek a lehetőséggel! – Uber nem a tájékoztatás nagymestere – jelent meg egy apró mosoly az arcomon. Rendkívül jámbor, de szórakozott egy figura, legalábbis ez volt az eddigi benyomásom róla. – Valóban máshogy alakult volna, ha nem kell a legelejétől rejtegetnünk. Készítsünk forrócsokit és kivesézzük a témát a Mulan mellett? Persze, ha van hozzá kedved – nekem szükségem volt a tömény csokoládéra ezután. – De először kíváncsian várom a prezentációt! – lelkes érdeklődéssel vártam, hogy mit húz még ki a zsebéből Lili a macskafülek-és farok mellé.
- A tiedet nem? Borzalmas színe van, törékeny, útban van, ráadásul nehéz és még tartalma sincs. Konkrétan csak szemzavaró szemét - válaszolt lendületesen arra az ormótlan dekorációs katasztrófára, amivel a tulaj megörvendeztette őket. - Állítom, direkt csapda a bérlőknek, hogy bevasalható maradjon a kaució - tette hozzá szenvedélyes kis kirohanásához. Végülis macskaként belefekhetett volna – de indokolatlanul nagyot kellett volna ugrania a kimászáshoz, és összességében nem érte volna meg a borulásveszély miatt. A párna ügyét jobbnak látta Rosemarie-re hagyni. Aztán az alkohol kapcsán már csak felnevetett. - Dedushka ünnepelni akart, amikor a csettintés után túlesett a műtéten, és szerinte 17 éves nőként már ideje volt megismernem az igazi orosz vodkát. Persze egy kör nem volt elég. Aztán ott volt Yana születése is. A tequila dia de los muertoskor azért ízibb volt, ott egy kör után mondhattam, hogy elég. De egy kört inni kellett Abuelora - magyarázta a családi hozzáállást az alkoholos italokhoz. Azért preferálták, ha az alkoholizálás családi körben történik, de nem tiltották tőle igazán sose. - Nem tervezem csatak részegre inni magam. Az nem nőies, meg szerintem pasiban sem vonzó. Amúgy is vigyáznom kell a sportösztöndíjamra - vigyorgott erre az apró részletre. Egy-egy kis itthoni kényeztetésnek belefért az a koktélozás, de nem szándékozott kockáztatni egy másnapos edzést. - Őszintén? Fogalmam sincs, szerintem más haszonállat vére is jó lehet neki. De biztos kecskepásztor régióból származik. Már ha létezik - vont vállat a chupacabra kérdésére. - És támogatom a nappali horror nézést - tette hozzá gyorsan. Volt fültanúja anno a nővérei sikonyálásának hajnalban, amikor éjjel nézték a horrort a barátnőikkel. Nem kívánta megismételni - jobb volt okulni a negatív példából. - Ki az a Gertrude? - értetlenkedett ismét. Bár a Ji-Ho névre sem kapta meg a magyarázatot. Nem biztos, hogy tudni akarta, mik élhettek még a lakásban rajtuk kívül. - Woah, Entei király - lelkesedett a témaváltásra. - Melyik részen sikerült befogni? - érdeklődött tovább. Remélte, hogy ezzel ejthetik az ő kis titokzatos éji csavargásait. Pechjére Rosemarie résen volt. - Haha... ez jó volt... Méghogy látni a sötétben... Jó élénk a fantáziád - nevetgélt zavartan, mielőtt belekezdett a macskafülekkel kapcsolatos hantázásba. Kezdte érezni, hogy fogy a talpa alól a talaj. Lassan ott tartott, hogy megáshatja a sírját. Előbb-utóbb garantáltan belefekszik és még a földet is megtapossa maga felett. - Neeeem, Alin nincsenek ilyen minőségiek... De előkeresem neked az oldalt a hétvégén, biztosan elmentettem valahova... - vagyis, addig el fogja. Ez volt a terv. Valahogy mentenie kellett a menthetőt. A következő eseménysor még az ő macskára huzalozott agyának is kaotikus volt, melynek végén spanyolul pampogott, Rosemarie kezei közt a bolyhos farkincájával. Határozottan nem ilyen coming outra számított. - Oh, ne haragudj. A lényege annyi volt, hogy toll a bácsikám fülébe, amiért nem csicsergett egyikünkről sem a másiknak - fordított villámgyorsan a lakótársa megszeppent arcát és válaszát elhallgatva. Aztán magabiztosságát a zavart vigyorgás váltotta fel. - Nem tesz semmit... - motyogta, amint visszakapta a farkincáját. Kíváncsian leste Rosemarie mozdulatait és az arckifejezését, ahogy végigmérte. Megrázta a fejét. - Nem, nem cosplay. És nem is hajpánt. Ne haragudj a hazugságért... Bár még nem kaptam magyarázatot Ji-Hora és Gertrude-ra én sem - tette hozzá azért egy kisebb nyelvöltés kíséretében. Nem cukkolt ő komolyan, annál sokkal érdekesebb volt ez az egész felfedezősdi egymásról. Amint Rosemarie megadta a jelet, bólintott ő is. Nem is kellett nagyon koncentrálnia, hogy teljesen átalakuljon és szürke szibériai macskaként meressze a hatalmas, zöldes szemeket a lakótársára. Hamar oda is merészkedett hozzá, hogy a lábához dörgölőzzön. Nem volt ő harapós, és szerette volna bátorítani, hogy nyugodtan megsimogassa, ha úgy adódna. Aztán eltávolodott egy kicsit is úgy döntött, visszaváltozik. Nem volt annyira felemelő, ha nem tudott beszélni. - Szibériai macska - adott magyarázatot vigyorogva. - Szerintem a lehető legszerencsésebb változat házimacskákban. Alig vagy egyáltalán nem termelik az allergiát okozó proteint, szóval gyakorlatilag hipoallergénnek kategorizálják. Nem mellesleg az egyik legegészségesebb fajta - hencegett egy kicsit az állati alakjával. Ha már átalakulás volt a képessége, természetesen utána nézett annak, mégis miféle fajhoz tartozik. - Hogy tetszik? - érdeklődött izgatottan. És csak mert nem kellett rejtőzködnie, ezúttal tudatosan villantotta elő a cicafüleket.
Igen, valahogy abból az izgő-mozgó farkincából immáron sejtettem, hogy köszönőviszonyban sincs a cosplay-el. Ettől még elmenne egynek! – Nem kell bocsánatot kérned emiatt! – ráztam meg a fejemet. – Teljesen természetes, hogy nem reklámoztad, nem tudhattad. Én se promotáltam, hogy mi tudok. Nálam is az a default mód, hogy nem emlegetem. Jellemzően nem pozitív a fogadtatása, vagyis régebben nem volt az, szóval… – kínos mosollyal az arcomon vakartam meg a tarkómat. – Hááát… Ji-Ho a biztosíték, Gertrude pedig a hűtő. Igen van nevük, sőt: érzéseik is. Legalábbis a szememben – vontam meg a vállaimat. – Elég komplikáltan működik az erőm, vagyis inkább elmondani az. Én azért… fogjuk rá, hogy valamennyire már kiismerem. Azzal, hogy érzékelem és hallom az elektronikát magam körül valójában elég sok(k) ingerként ér egyszerre és így könnyebb elkülönítenem a „rezgéseiket” – biggyesztettem a levegőbe az idézőjeleket. – Azzal, hogy megnevezem őket, úgy kevésbé őrjítő az a sok-sok elektronikai jelenlét a környezetemben – ismertem be a fő okát a dolognak. Másoknak általában ez volt az a rész, amikor flúgosnak címeztek. Nem hibáztattam őket. Volt egy pont az életemben mikor én is elhittem, hogy az vagyok, mintsem technopata. Sokáig tartott mire eljutottam addig, hogy ez ne érdekeljen. De valamiért Lili esetén mégis előjáróban féltem a véleményétől. Nem mondom, hogy nem kapott frászt a nyuszikás mamuszom, na meg én is, amikor Lilia összetöpörödött egy cicává! Mármint egy igazi, valódi, szőrös, cirmos, pihe-puha, cuki MACSKÁVÁ!! Noha nem is az alakulás volt a nagy sokk tényező (na jó, azért érdekelt volna a ruhája hová szublimált közben, hogy fájt-e neki meg ilyenek), de… MACSKÁVÁ vált!!! Ha tisztességesen tudnék legalább egy imát, akkor már tolnám a miatyánkot. Vagy talán végrendelkeznem kéne mielőtt az allergia magával ragad?! De közben meg… daww… olyan aranyos volt! – O-M-G! – ocsúdtam fel a rettegés és döbbenet furcsa egyvelegéből. Lelkes rajongásommal, már-már ösztönszerűen guggoltam le, hogy óvatosan megsimogathassam a buksiját. Még ha ez életem utolsó cselekedete is lesz: a’la allergia. – Juj, bocsi, biztos ez most fura lehetett! – zavartan rántottam vissza magamhoz kezemet, miután felfogtam, hogy mit is csináltam. – Cs-csak nem tudtam ellenállni, ne haragudj! Nagyon cuki vagy így!! Oooké, ez is bizonyára furán hangozhat az én számból. De komolyan, nagyon aranyos vagy ebben az alakban. Mármint emberként is az vagy, ne érts félre!!! – uh, ebből már nem jövök ki jól, igaz? Nem mintha úgy amúgy fukarkodnék a bókokkal. – És waooow, nem semmi Lili! Kimaxolod a „minden ember macska nem lehet” életérzést! Úúú, viszont így már mindent értek – a dicső megvilágosodás tök hirtelen vágott kupán. – Arrow érezhette, hogy lélekben cica vagy – mutató-és hüvelykujjam közé csippentve államat osztottam meg Lilivel a Sherlock Romy szintű okosságomat. – Ezért olyan óvatos veled! Kiskutyámat terror alatt tartották anno Martha néni az ex-szomszédom vérmes macskái. Arrow-ba nagyon mélyen beleívódott ez a trauma, retteg tőlük. – Lili beköltözésnél nagyon nem értettem, hogy Arrow mi miatt fél tőle, miközben Uber összes rokonával tök puszibajtárs volt eddig. Sőt, Lili nemcsak kis, de nagytesójával is tök jól elvolt, amikor találkoztunk velük a pakolás közben. Szóval: fura volt. Azonban így már mindent értek! – De ugye nem fáj, amikor átváltozol? A ruhád hova tűnik ilyenkor? – kíváncsiskodtam, majd érdeklődve vártam válaszait. Meglepetten figyeltem, ahogy visszaváltozott. Nem festett úgy, mint akinek fájdalmai vannak és a ruhái is a helyén voltak. Lenyűgöző, micsoda varázslat! – Oh, tényleg? De jó! Nem tudtam, hogy vannak olyan cicák, amik nem okoznak allergiát – csodálkozva egyenesedtem fel, mialatt végig hallgattam Lili kiselőadását a macskafajtáról, melynek végtére is: ő is a tagja. – Örömmel hallom, mert így legalább nem kell végrendeletet írnom. Beismerem, hogy eléggé allergiás vagyok a macskaszőrre, de így nagyon durván. Ettől függetlenül imádom őket és mindig is nagyon szerettem volna egy macskát – tényleg elhittem, hogy most beszélünk utoljára, mert holnap már el leszek földelve. De azzal, hogy kemény pár percig képletesen „lehetett” macskám, már ez megérte volna az áldozatomat! Na jó, nem bánom, ha nem fulladok meg! – Tetszik? Nagyon menőnek találom! – széles mosollyal reagáltam a kérdésére és az előbukkant macskafülekre. – Köszönöm, hogy megmutattad, igazi megtiszteltetés! – vicc nélkül, őszintén. – És attól tartok, hogy így nem lesz ilyen macskás hajpántom – nevettem fel. Végtére is ez Lili saját bejárású cicafülei. – Nagyon örülök, hogy ilyen egzotikus cica lesz belőled. Mondjuk mutáns-macskák esetén és itt no offense! Nem sértegetni akarlak ezzel vagy ilyesmi… Szóval nem tudom, hogy miként működne az allergiám. Triggerelődne vagy sem, ha mondjuk nem ilyen szibériai macska lennél. De wow. Huh. Nagyon megleptél vele! Szóval, milyen érzés átváltozni? A családod tud róla? A tesóid is mutánsok? Na és a szüleid? Mikor tudtad meg, hogy át tudsz változni? Macskaként tudsz beszélni? Na és más állatokkal? Megértenéd mit mond Arrow? – faggatóztam tovább a részletekről, miközben visszalejtettünk a konyhába azért a forrócsokiért. – Persze, ha nem akarsz ezekről beszélni, nem muszáj és megértem – halásztam le a pult fölé kilógatott szükséges fazekat a folyékony csokoládé előkészítéséhez. Tiszteletben tartottam, hogy vannak, akiknek ez nehéz téma.
Mély, megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta, hogy szobatársa nem akadt fenn a hazudozáson. Cool-cool-cool, legalább egálban voltak, mind hantázás, mind megkönnyebbülés szintjén. Érdeklődve hallgatta a kiselőadást Rosemarie képességéről és az elektronikai berendezések neveiről. - Woah, ez tetszik! Én a növényeimnek adtam nevet odahaza. Majd muszáj lesz bemutatnod a kütyüknek, mert totál illetlen dolog lenne őket más néven szólítanom. Ha gondolod, fel is címkézhetjük őket, ameddig megjegyzem - vigyorgott a másik lányra lelkesen. Igazából őt egyáltalán nem zavarta és nem érezte furábbnak a dolgot, mint az állatkertet odahaza. És határozottan az ártalmatlanabbnak tűnő nővére vitte a prímet a “kiver a frász” kategóriában. Kicsit aggódott Romy reakciójától, már ami a macskaformáját illette. Tudta magáról, hogy termetes jószág, a szibériai elég nagy fajnak számított, elvégre csak a main coonok voltak nagyobbak. Azért látva a vöröske lefagyását, igyekezett behízelegni magát egy kicsit. A simogatás határozottan elnyerte tetszését. És bár nem tudott emberi nyelven válaszolni, egy kis dorombolással és további dörgölőzéssel jelezte jóváhagyását. Részéről nyugodtan jöhetett még abból a simiből. A folytatásos áradozásra egyetértő nyávogással reagált, illetve további hangos dorombolással jelezte egyetértését. Maximálisan Romynak szentelte a figyelmét. Bár válaszolni ebben a formájában nem tudott, de így legalább értette, Arrow miért nem megkergette, hanem menekült előle. Ilya és Arrow kapcsolatához nem is kellett a külső magyarázat, az teljesen egyértelmű volt első perctől kezdve. - Hmm... Igazából a legtöbb ember nem a macskaszőrre allergiás. A macskák nyálában van egy allergén protein, és a mosakodásuk során ez kerül a szőrükre. Könnyen lehet, hogy te is igazából erre vagy allergiás. Ezért, bár a kopasz cicákat is hipoallergénnek kategorizálják, igazából a proteintermelésüket lenne érdemes vizsgálni. Van egy-két cicafaj, amelyik alig termeli az allergizáló fehérjét - válaszolt már emberi alakban elgondolkodva Romy korábbi fejtegetésein. - De most utólag is a frászt hoztad rám, Chica. Mit kezdtem volna veled, ha anafilaxiás sokkot kapsz tőlem, ha? - érdeklődött heves gesztikulációval. Aztán legyintett egyet és elvigyorodott. - A ruha-kérdésen már én is gondolkodtam és arra jutottam, hogy inkább nem akarom tudni. Hálát adok az égnek, hogy nem hagyom el őket, és nem meztelenül változom vissza, ennyi elég is - hümmentett egyet minimális gondolkodást követően. Jobb volt ezzel nem is foglalkozni. Őszintén, ettől eleinte rettegett is, de arra jutott, hogy örüljön a szerencséjének, és inkább ne gondolkodjon a miérteken. Bizonyos dolgokat jobbnak tűnt nem tudni. - Héj, ha pont ilyen nem is, de még lehet - nevette el magát. - Mármint, japán oldalakon tényleg vannak nekomimis hajpántok, csak azt nem tudom, hogy kickstarteres fázisban, vagy már léteznek. De Vocaloid stílusú fülhallgatót már biztosan láttam a weben, ha érdekel - mesélte lelkesen. Aztán persze ment Romy után a konyhába, ahol szemérmetlenül pattant fel a pultra és helyezte magát kényelembe ameddig lakótársa előpakolt a forrócsoki készítéshez. - Hát, reméljük, más mutáns-macskák esetén sem triggerelődik az allergiád. Amúgy nem fáj, szerintem felszabadító. Biztosan van, akinek félelmetes lenne, de szerencsére támogató a családom. Az állatokat csak macskaként értem, de én is csak nyávogni tudok - vigyorgott Romyra. - Nem zavar, kérdezz bátran. A családom tudja. Tió Hectort ismered. Az örökség Abuelotól és az ő felmenőitől származik. Úgy tudom, az ő állati formája puma volt. De apai ágon is elfogadók, szerintem Dedushka miatt. Sosem mondta ki, de az extrém hallása biztos nem emberi, még én sem vagyok olyan jó. Ő állítja, hogy már süket, mint a gépágyú, de simán meghallja a suttogást két emelet távolságból - csóválta meg a fejét ahogy még élő nagyapjáról mesélt. - Papá és Babushka emberek, Abuela szintén. Mamá prérifarkas. A testvéreimnek is mind van állatformája, bár Ilyában sokáig kételkedtünk. Ő nem véletlen jött ki Arrow-val, a legcukibb szibériai husky, akit valaha láttál - kuncogott jókedvűen, ahogy lábait felhúzva figyelte a tej forrását a forrócsokoládéjukhoz. Nagyon kellemes látvány volt, mennyei illattal. Határozottan jólesett a szimatának. - A fiatalabbik nővérem, Zoya, ő sólyom. Nagyon judging tud lenni, amikor madárként bámul rád. De vele nem gázos a veszekedés. Az igazán para az idősebbik nővérem, Nadia. Ő a saját kislányával volt múlt héten, ezért nem találkoztatok. Nagyon nehéz kihozni a béketűrésből, és nagyon-nagyon nem éri meg. Egy szibériai tigrissel farkasszemet nézni nem poén. Tapasztalatból mondom - ki is rázta a hideg a gondolatra. A blip után annyival egyszerűbb volt, hogy el volt foglalva saját magával és kevesebb esélye volt összeveszni a nagyobbik testvérével. De előtte akadtak para pillanatai. - Amúgy Mamá családjában generációkra visszamenően sok a mutáns. Úgyhogy Tió Hector gyerekei között is biztosan lesz egy-kettő, ha nem mind. Majd meglátjuk a következő években - zárta a kis monológot és bemutatót most, hogy nyílt lapokkal játszhattak. Igazából büszke volt ő a családjára, és szerette ezt a vadabbik oldalát. Tudta, hogy sok vele egykorú mutáns nem ennyire szerencsés. Határozottan úgy érezte, hogy ő megfogta a főnyereményt a család-lottón. - És a te családoddal mi a helyzet? Tudják, netán örökölted a képességed? - kérdezett vissza ő is. Érdekelte, Romy honnan jött és milyen volt az élete, mielőtt találkoztak. A bácsikájától nem hallott szinte semmit. Nem is feltétlenül adott volna a szavára ebben, elvégre egy igen-igen fontos részletet eltitkolt előle.
Hitetlen ábrázattal meredtem Lilire, amikor hasonló hóbortjáról számolt be a növények ügyében (mondjuk azok legalább tankönyvileg tényleg élőként vannak számontartva). De az igazi meglepettségemet az elektronika felcímkézésének indítványozása okozta. Nem úgy hangzott, mint aki trollkodik, hanem sokkal inkább, mint aki… komolyan gondolja? Vagy csak szerettem volna, hogy így legyen? Nehéz volt dűlőre jutnom ezzel kapcsolatban. – Elég sokan vannak… Biztos vagy benne, hogy memorizálni szeretnéd őket? – kérdeztem vissza egy bizonytalan félmosoly kíséretében. – És az itteni virágokkal mi a helyzet? – tereltem el zavaromban a témát a gépekről. – Merthogy nekem egyik sem mutatkozott be. Ha tudsz valamit róluk esetleg, akkor ne hallgasd el, még csak az kéne, hogy lelkükbe tapossak és elhervadjanak! A főbérlő bácsi haragjára nagyon nem vágyok – jelentettem ki őszinte aggodalommal. Komolyan nem akartam én itt egy virág lelkébe se beletaposni. Az elektronika is elég hisztérikus tudott lenni, a zöldeket legkevésbé se akartam ilyen szempontból megtapasztalni. Csodálkozó pislogásokkal hallgattam végig a tömény fact-et a macskaszőr allergia mögött álló igazság tekintetében. – Huh, egy hazugság volt eddig az életem – bukott ki belőlem nagy álmélkodások közepette. Legalábbis én elhittem, hogy a macskaszőr váltja ki nálam a cicák közelében a rohamokat. Ezért nem szabad elhinni mindent az internetnek! – Hát azért remélem, hogy a 911-et tárcsáztad volna – jegyeztem meg szerény mosoly kíséretében. – De hé, tök jól vagyok! – kergettem el a rossz ending gondolatát. – Semmi tüsszentés nem történt, már pedig figyi, a macskák puszta látványa általában kiváltja belőlem – tök jó lett volna ezt akadozó légvétel nélkül és manifesztált prüszkölés nélkül végig mondani. De naná, hogy ebben a kitűntetett pillanatban tüsszentettem el magamat! – Ne aggódj, ez nem miattad van! – remélhetőleg mielőbb elejét vehettem ezzel az esetlegesen kialakuló pániknak. – Csak hát emlegettem és rögtön kellett tüsszentenem. Szóval ez nem a jó öreg allergia! Így van, ez nem az allergiám, no para! – attól már rég kikapartam volna a szemeimet úgy viszketnének és könnyeznének egyszerre. – Rendben, nincs több kérdés a ruhát illetően! Oh, vagy lehet, hogy emiatt olyan nagyon dús a bundád? Tudod, a ruha teszi tesz az embert, vagyis esetünkben a cicaszőrödet! Soha nem tudhatjuk! – de persze inkább hagyjuk is meg a jövő megoldatlan rejtélyeinek ezt a témát. – Valóban vannak! Cicás fülesek mármint. Mondjuk nekem nem Vocaloid-os, hanem a Razer Krakennek a Kitty kiadásából volt egy. Fekete, zöld dekóval, nagyon confy volt, úúúgy imádtam. Egyébként árulnak rózsaszínben is – ha esetleg ez érdekesebb lenne Lilinek. – Csak sajni fent maradt az ex-lakásomon és hát… béke poraira – hajtottam le a fejemet csendes megemlékezésem jeleként. Sok mindenem maradt hátra és ezek hiánya csak akkor tűnt fel, amikor újra be kellett szereznem mindent. Mondjuk annyira nem baj, ízlésem komoly Pálfordulatot vett több területen is. – Ez jó hír, mármint az, hogy nem fáj az átváltozás – hallottam ellenpéldáról már. – Meg az, hogy a szüleid támogatnak – ez különösen becsülendő, erről leginkább csak ellenpéldát hallottam. Szinte hihetetlen, hogy van kivétel! – OMG! Egyszer elmeséled, hogy mit gondol Arrow rólam? Lécci, lécci, lééécci! Néha úgy szeretném érteni, amit mond és nem csak intuícióból lehozni. Komolyan érdekelne, hogy miként vélekedik rólam!!! – révén az én felelősségem alá tartozik és ha rosszul érzi magát a társaságomban akkor gyorsan változtatni szeretnék, hogy megkapja a szükséges boldogságot! Többet enne? Több szőrfésülésre vágyik? Több fürdetésre? Netán jóval több játékra? Bármi is legyen az igénye, lehozom! Miközben a folyékony endorfin, vagyis a forrócsokoládé kotyvasztásába fogtam, érdeklődve hallgattam Lili elbeszélését a családjáról, a képességeikről, nem akartam lemaradni arról, hogy ki-kicsoda. Uberéknél könnyű volt elveszíteni a fonalat, mert hihetetlenül sokan voltak. – Komolyan ilyen jó a hallása? Nem semmi. Kíváncsi vagyok milyen lehet a gyakorlatban! – komolyan irigylem, én csak szeretnék süketen suttogásokat meghallani. – Ezek szerint az apukád nem mutáns? Nem sokkolta a tény, hogy így mindannyian azok vagytok, vagy hát azzá letettek? – meglepetten kérdeztem vissza. Így már kezdtem érteni Uberék hozzáállását hozzám. Többek között azt, hogy miért nem voltak kiakadva rám egyáltalán, amikor a mobilok szemtelenségéről, és a vízforralók moody viselkedéséről vagy a sütők érzelgősségéről beszéltem nekik. – Komolyan husky? Daawww, biztos nagyon cuki lehet ő is! És igen, így minden klappol! – nyilatkoztam Sherlock-Romyként az ügyben. – Arrowban szerintem van egy kis rejtett husky-gén egyébként. Imád énekelni, meg eleve nagyon jól kijön velük. Szerinted a tesód megharagudna azért, ha megkérném, hogy legközelebb alakuljon át, ha találkozunk? – kérdeztem rá lelkesen. Érdeklődésem közben Lili felé nyújtottam a tejesdobozt. Annyi nem volt benne, hogy megérje visszatenni a frigóba, viszont eredeti kiküldetése a szomjúságát csillapítása volt. Ebből gondoltam, hogy biztosan jól esne neki. Engem az se zavart, ha dobozból támadt volna kedve elfogyasztani. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen különleges lényekké tudtok változni, így, mindannyian. Pedig Uber mutációjából akár gyanakodhattam is volna. És vettem: Nadiát nem idegesítjük fel! – forrócsokink kevergetését egy pillanatra megszakítva szalutáltam. – Sokat veszekedtetek annakidején egyébként? Vagy így milyennek jellemeznéd a kapcsolatot a lánytestvéreiddel? – Ilyáról hallottam már sokat a pittyenéssel kapcsolatban. Ott ekkor nem jutott eszembe a többiekre rákérdezni. – Amúgy szuper lehet testvérekkel felnőni. Mindig is szerettem volna nagytesót, de akár kicsit is. Csak a Mamámnak nem lehetett több gyermeke utánam, szóval szóló gyerek maradtam – aminek megvoltak a maga előnyei és hátrányai egyaránt. – Mit gondolsz, Uber gyerekei is állatokká fognak változni? Az ikrekre amúgy kíváncsi vagyok! Vajon lesz hasonlóság az erejükben, ha lesz nekik? Csak azért, mert egyszer találkoztam egy mutáns ikerpárral, az ő erejüknek volt közük egymáshoz – újságoltam el Lilinek. Utólag merült csak fel bennem, hogy lehet ez az ikres téma kicsit érzékenyen érintheti, így inkább berekesztettem ezen téma pedzegetését. – Nem, a szüleim nem tudták – ingattam meg a fejemet. – Vagyis hát… ott voltak, amikor aktiválódott, de egyikünk sem tudta, hogy pontosan mi ez. Ők azt hitték, hogy idebent van probléma – kopogtattam meg a halántékomat szabad mancsommal. – Egyik pillanatról a másikra elkezdtem társalogni a háztartási gépekkel, szóval nem hibáztattam őket érte. A maguk módján segíteni szerettek volna és ezért pszichiáterhez járattak. Korábban senki sem volt mutáns a családunkban, szóval nekik zéró tapasztalatuk volt az ügyben. Igazából én is csak idén tavasszal tudtam meg, hogy nem betegségben szenvedek, hanem mutáns vagyok. Egy nagyon különleges ember tájékoztatott róla! Aztán betojtam és nem mertem elmondani a szüleimnek. Buta módon tartottam attól, hogy mit szólnának rá. De majd, ha neked sem probléma, akkor nagyon szeretnélek bemutatni neki! Mármint annak, aki elmondta nekem, hogy mi fán terem a mutánsság. Bishopnak hívják és… – egy pillanatra elhallgattam. Majdnem kibuggyant belőlem, hogy a jövőből jött! Ami azért mégis Bishop személyes ügye. – És egy nagyon speciális helyről jött ide hozzánk segíteni. Nem akarok én itt titkolózni vagy ilyesmi csak nem tudom, hogy mennyit mesélhetek erről. Megígértem neki, hogy tartom a szám. Viszont Uber egyszer találkozott már vele – jegyeztem meg, hátha ezzel felkelthetem Lili érdeklődését. – Katona egyébként, szóval kicsit merev, de nagy szíve van!
- Holt biztos. Szeretném megjegyezni a nevüket - bólintott magabiztosan. Ő ugyan nem tervezett offenzív lenni az elektronikával. Oh nem, a wi-fi például különösen fontos volt és egyáltalán nem tűnt jó ötletnek akár csak véletlenül is megbántani. - Oh, az itteni növényeknek még nincs neve. De majd szeretnék táblákat adni nekik, mint egy botanikus kertben, hogy tudjuk, milyen növényről van szó. Talán majd akkor kapnak nevet is a névtáblájukra, nem csak a hivatalos megnevezést - ajánlotta a köztes megoldást. Merthogy még csak ismerkedett az itteni növényekkel, egyelőre Dr. Google útmutatása alapján igyekezett őket életben tartani. - Hívtam volna. Na de ameddig kiér a mentő??? - tette fel a nagy kérdést. - Legalább azt mondd meg, hol tartasz epipent, hogy segíteni tudjak ilyenkor, mi amiga! - pörölt ő tovább, na nem mintha ő nem lett volna pont ugyanennyire felelőtlen korábban. De az más volt. Ő volt a legkisebb, rá nem vonatkoztak a szabályok. … Vagy legalábbis ebben élt 17 évig és nem igazán sikerült még átállítania fejben. Romy tüsszentésére viszont kicsit megugrott és elhátrált tőle. Nem akarta ő, hogy barátnője allergiás sokkot kapjon tőle végül. Kissé bizalmatlanul közeledett újra a nyugtatásra, készen arra, hogy bármikor elugorjon, ha szükséges lenne. - Én megmaradnék az orosz származásnál a szibériai fajra, ha már hármunknál egyértelmű... tovább ne feszegessük - legyintett egyet a ruha témára. Tényleg jobb volt nem komolyabban a mélyére ásni. - Hogy-hogy? Már nem tudsz visszamenni érte? - tette fel a kérdést oldalra billentett buksival, miután végighallgatta a füles sztoriját. Nem értette, miért ne lehetett volna összeszedni. - Ha para a hely, szívesen elmegyek veled, nem ügy. Még Zoya autóját is elkunyerálhatjuk hozzá - kacsintott cinkosan. Tudta, hogy ha elég szépen pillog, akkor megoldható a dolog. Csak utána kellett okosan csinálni. Szerinte simán meg tudták volna oldani. A szüleit illetően csak vigyorgott a pultról. Tudta ő, hogy a családja igazi főnyeremény volt a maga kaotikus valójában. Azért az Arrow-ra vonatkozó kérésre kicsit hátrébb hajolt. - P-persze. Amint nem menekül el előlem a szoba másik felébe, szívesen beszélgetek vele erről. De csak emberként fogom tudni tolmácsolni, amit mondott, szóval ez eltarthat egy ideig - ismerte el a terv gyengéjét. Mi tagadás, csak az előbbi kérdésfelsorolás alapján számolt volna egy komplett délelőttel. Biztos volt benne, hogy Romynak lesznek még kérdései az első kör után, mondhatni kizártnak tartotta, hogy ennyiből megoldja. - Én arra lennék kíváncsi, milyen volt amikor szerinte még “jól hallott”! - nevette el magát kedves apai nagypapájának emlegetésére. Ő annyira nem volt kíváncsi arra, milyen ez a gyakorlatban, élt vele igen sokáig. Maga részéről tovább is, mint feltétlenül szerette volna, és az életének későbbi szakaszában, mint hogy ehhez könnyedén alkalmazkodjon. De tény, hogy sokat csiszolt az osonásán ebben a két évben. - Papá az egyetemen találkozott Mamával. Volt ideje megismerni a családját, mielőtt elvette, és így is elvette, szóval szerintem annyira nem bánta. Biztos örült volna, ha egy gyereke átlagos lesz, de ismerte az esélyeket - vont vállat a szüleit illetően. Sosem hallotta az apját panaszkodni, pedig az idősebbik nővére után oka is lett volna rá. - Nem hiszem, Ilya nem haragtartó - kuncogott, miközben elvette a tejesdobozt. Kicsit meglötyögtette, hogy tesztelje, mennyi van benne. Mivel kevésnek tűnt, kérdés nélkül ráhúzott. Nem tervezte visszatenni a hűtőbe. - Ellenben borzasztóan zavarban lenne - tette hozzá nevetve. Szinte látta maga előtt ikertestvére reakcióját, amint Romy megkörnyékezte ezzel a kéréssel. - Voltak jobb és rosszabb korszakaink. Zoyával még mindig vannak, de ennek az oka nagy részben a közös szoba. Az egyikünk idegeinek sem tett jót - hümmögött válaszul. - Nadia és köztem hét év van, Zoya és köztem öt. Ez elég nagy ahhoz, hogy a legtöbb összetűzésnek csak szemtanúja legyek, nem elég nagy ahhoz, hogy az összesnek. De mivel nekem születésemtől ott volt Ilya, ez egész sokáig nem okozott gondot. A blip a legrosszabb időszakban jött, és eltartott jó pár évig, hogy a súrlódások rendeződjenek. De ilyen egy nagy család. A nővéreimmel közel állunk egymáshoz, a blip óta jóval közelebb, mint régen - ismerte el egy sóhajjal, és ismét belekortyolt a tejbe. Egészen úgy ivott abból a dobozból, mintha egy üveg alkohol lett volna benne. Aztán ismét nevetett. - Én nem cserélném el semmiért. Akkor sem, mikor Zoyával téptük egymást a vizsgaidőszakában. Remélem, majd megismered őket is. Kár, hogy Nadiát már csak anyukaként, régen ő is minden buliban benne volt és vigyázott ránk - mesélte ezt a kis sztorit, miközben Romy ügyködését figyelte. Aztán elgondolkodott egy kicsit az unokatestvéreit illetően. A keserű mosolyt nem tudta elrejteni, mikor az ikrekről volt szó. - Nos, lehet, hogy egyiküknek sem lesz ereje, vagy csak egyiküknek. És nem tudom. Mi Ilyával csak abban hasonlítunk, hogy mindkettőnk fajtája szibériai, ha ez számít. De a kutya-macska dinamika régen is megvolt - vállat vonva próbált lazának tűnni. Igazság szerint nem akart jobban belegondolni a saját történetébe. Ha igazán őszinte akart lenni, a bátyja öccse helyzetébe nem akart belegondolni. Liliának volt öt éve megszokni, hogy aki születése előttől vele volt, már nincs többé. Aztán még kettő megszoknia, hogy többé aligha lehet ikreknek nevezni őket. Na de Ilyának? Fogalma sem volt, hogyan beszélhetnének erről. Elhűlve hallgatta Romy történetét. Neki teljesen elképzelhetetlen volt, hogy elmeorvoshoz küldjék, akárcsak amiatt, hogy fújt vagy nyávogott, amikor éppen olyan helyzetbe került. - Hát, ez kicsit sem lehetett egyszerű - húzta el a száját majd kivégezte a tejesdoboz tartalmát. Azért figyelt ő a sztori folytatására is. - Mi hermana, biztos vagy te abban, hogy nem valami szektavezér próbál megtéríteni? - kértezte homlokát ráncolva. Romy megfogalmazása, mi tagadás, megkongatta ha nem is az összes vészharangot a fejében, de a felüket biztosan. Mindenesetre a kitétel, hogy bácsikája már találkozott vele, és a tény, hogy nem tiltotta el tőle jó előre, azért egészen biztató előjel volt. - Nos, ha Tió Hector nem ítélte veszélyesnek, akkor persze. Örülnék, ha bemutatnád. Főleg, hogy ha tényleg ennyit segített neked - bólintott rá végül a javaslatra. Nos, egy találkozó nem árthatott. Lakótársa bízott benne. Akkor ő is megszavazhatott neki elöljáróban egy keveset. - Biztos vagy benne, hogy nem ég oda az alja? - kérdezte, miután a levegőbe szimatolt. Nem volt nagy szakértő, de úgy gondolta, lassan jó lesz az a forrócsoki. - Leveszem a bögréket - ajánlotta, ha már úgyis a pulton trónolt. Úgyhogy előzékenyen oldalra hajolt, hogy kinyissa maga fölött a szekrényajtót és kivegye belőle a kedvenc bögréiket. Mostanra azért kiszúrta, melyik Romy kedvence. A sajátja meg szerencsére pont mellette volt.
Különös egy élmény volt ez az elektronika és a virágok névjegykártyával való felruházása, de nem tiltakoztam. Örültem, hogy Lili ilyen nyitott és érdeklődő volt a témában. – Öhm... – mondtam volna, hogy a mentő érkezésig lehetett volna tolni pár miatyánkot, de inkább nem merültem bele ebbe. – Epi micsodát? – billentettem oldalra a fejemet. – Bocsi, de annyira nem vagyok otthon én ebben az orvosi szakzsargonban… – vakartam meg zavartan a tarkómat. Helyesbítve: semennyire, nekem ez túl latin! Kérésére nem feszegettem a ruha ügyét. Egyébként is a Szibéria fajok és félig orosz származás legit indoknak tűnt számomra. – Mikor legutóbb ott jártam annak nagyon rossz vége lett. A maffia, már az orosz maffia is kéretlenül betoppant – arcomon gondterhelt ábrázat jelent meg, ahogy visszaemlékeztem arra a napra. – Nem ismételném meg inkább – borzongtam meg az emlék hatására. – Óriási szerencse volt, hogy a világ leggyorsabb mutánsával voltam ott akkor. Nagyon rendes tőled, hogy így felajánlottad, de az életünk azért határozottan többet ér egy fülhallgatóval szemben – egyébként is nagyon kedveltem Lilit. Nem akartam, hogy egy ilyen merész kaland véget vessen az ismeretségünknek. Plusz nagyra értékeltem, hogy legalább a La Lupita família nem akarja, hogy alulról szagoljam az ibolyát. Lili bajba keverésével szerintem nagyban változtatna a felálláson. – Köszönöm, hogy meg tennéd ezt nekem, vagyis nekünk – alig vártam, hogy megismerhessem kiskutyám gondolatait. – Szerintem jót tenne a kapcsolatotoknak egy kis csevegés. Arrownak sokat segítene feloldani a traumát. Tényleg mélyen él benne Martha néni macskáinak aljassága. Szerintem megmutathatnád neki, hogy nem minden cica ilyen. Persze, ha nem jelent neked ez problémát. Nem kötelező – csak is akkor, ha van hozzá kedve. De úgy vettem észre, hogy ő szívesen nyitna Arrow felé, ha a kutyuskám hagyná. – Lehet, hogy olyan volt a hallása, mint a D&D-s filmben a paladinnak! – ugrott be hozzá a hasonlat. Remélem, hogy Lili látta már és nem vaktában dobálózok ezzel. Ja, és ha még nem volt szerencséje hozzá, akkor sürgősen pótlandó az elkövetkező napokban! – Wow, a Papád akkor a legkülönlegesebb ember a világon! – lenyűgözötten hallgattam végig a fact-et, hogy családja mutáns léte ellenére is a Mamájával maradt. Azt hiszem megtaláltam legújabb kedvenc szerelmi történemet! – Zavarban, miért? Egy ilyen ártatlan kérdéstől? – pislogtam Lilire meglepetten. Na jó, talán mégsem olyan ártatlan tekintve, hogy átváltozásra kérem. – Huh, szóval jó sokat veszekedtetek? Ki győzött általában? Vagy ez ilyen dobogó nélkül maradt összetűzések voltak inkább? – jelent meg egy mosoly az arcomon. – Szívesen megismerném őket! Mondjuk Zoyával nem akasztanám össze a bajuszomat a vizsgaidőszakban és Nadiát így is, anyukaként. Hány éves a gyermeke? – kérdeztem rá. Egyébként, ha ilyen menő tesóim lennének én sem cserélném el őket, annak ellenére sem, ha például a vizsgaidőszakban egy háborús övezetté válik az emlegetett közös szoba. – Nem, nem egyszerű – ismertem be egy kényszeredett mosoly kíséretében. De szinte rögtön lehervadt az arcomról, amikor meghallottam Lili következő kérdését. – Hogy mi? Neeem, Bishop nem szektavezér! – ráztam meg a fejemet. – Nagyon sokat segített, komolyan! Ha megismered a történetét, akkor szerintem te is kedvelnéd – legalábbis ez volt a megérzésem. Aztán maximum hazaküldöm a megérzéseimet, ha mégsem. – Nagyon nemes célokért küzd – néha még nekem is túlontúl megfoghatatlan. – Oh, juj! Most, hogy így mondod, nem igazán vagyok benne biztos! – pánikszerűn csaptam hiperűrsebességbe a forrócsoki aljának a felkeveréséhez. Nehogy tényleg odakapjon az alja! Még csak az kéne, hogy szomorúság íze legyen a folyékony boldogságnak. – Szuper, köszi! – háláltam meg a poharak előkészítését, miközben lehúztam a tűzhelyről a fazekat, hogy véletlenül se történjen baleset. Amint késznek ítéltem felöntöttem velük a bögréket, aztán előhalásztam a hűtőből a tejszínhabot. – Kérsz rá? – mutattam Lili felé a flakont. – Na és csokidarabkákat? Én tuti rakok rá! Egyszer élünk – szóval jöjjél bátran diabétesz. Ezután részemről átvonulhattunk a TV elé, révén úgy volt, hogy betoljuk a klasszikus Mulan mesét háttérzörejnek. – Arrow maradj nyugodtan, Lili nem fog megenni – lapogattam meg kiskutyám fejét, mikor lakótársam láttán kezdett odébb kúszni a kanapén. Mivel már nem volt értelme tovább titkolni képességemet Lili előtt, ezért kényelmesen az erőm segítségével elugrottam a TV-be. Bekapcsoltam. Aztán a Disney app-on felástam a mesét és elindítottam. Távirányító se kellett a művelethez! – Amúgy meg akartalak kérdezni, hogy lenne kedved eljönni Los Angelesbe? – tettem fel a kérdést, amint visszapottyantam a bőrömbe. – Egy barátom hívott, hogy mennek páran elugranának oda néhány napra, kihasználva a jóidőt. Azt hallottam, hogy mutánsok és… nem mutánsok is. Több részletet viszont még nem tudok. A meghívás Arrowra is kiterjedt, helyesbítve főleg neki szólt. John igazából szerintem csak a kiskutyám miatt haverkodik velem. De még nem mertem válaszolni. És nem csak azért, mert nem tudtam eldönteni, hogy mit írjak. Igazából nagyon-nagyon-nagyon szeretnék elmenni LA-ba, még sosem jártam ott és egy kihagyhatatlan lehetőségnek tűnik. De… szóval… lenne kedved eljönni velem? Persze, ha ők is azt mondják, hogy jöhetsz – remélem, hogy Lili nem lesz ellenükre. És hogy Lilinek sem lesz ellenére egy kis utazás. – Bevallom, egyedül annyira nem mernék elmenni – ismerem magamat annyira, hogy tudjam nem hoznám le egy maroknyi vadidegen között. A repülésről nem is beszélve!
- Ay, dios mio - emelte égnek a kezeit és fújt egyet. - Vészhelyzeti injekció allergiás reakcióra. Pont arra jó, hogy életben tartson, ameddig kiér a mentő. Guglizz rá. Ki kéne váltanod egyet - szusszant a kisebb idegsokk végén, amit Romy okozott. Teljesen ledöbbent, hogy ilyen vészhelyzeti tartozékokkal nem jár, miközben allergiás, de látványosan imádja a cicákat. A lehető legrosszabb kombináció volt. A történetet hallva fájdalmas grimaszt vágott. Na igen, ez így már határozottan más szitu volt, és megértette, Romy miért nem akart odamenni. Egyetértőn bólintott. Az életét többre tartotta, és nem reszkírozta volna meg, hogy kipróbálja, a macskáknak tényleg kilenc jutott-e. És ha igen, vajon a mutáns alakváltó macskáknak is? Nem hangzott élete kísérletének. - Én szívesen ismerkednék Arrow-val. Remélem, tényleg hajlandó lesz nyitni, én nagyon szeretnék jóban lenni vele - mosolygott a kutyus említésére. Nem tehetett a többi macska gonoszságáról. Ő saját maga volt, és csak magát tudta ajánlani feloldásként is. De bízott a legjobbakban. - Oh, azt a filmet minden tesómmal megnéztem egyszer, miután kijött. Nem tudom, hogy nem tudtak egy időpontban megállapodni... De felvehetjük a movie-nightos listánkra - ajánlotta vigyorogva. Szívesen újranézte volna. Úgy emlékezett, hogy kifejezetten élvezte harmadszorra is. Apukája dicséretére csak mosolygott. Igazából ő minden párkapcsolatot csodálatosnak látott a családjában. Néha irreálisan szerencsés csillagzatnak tűnt, de határozottan szép példának. - Viccelsz? Egy csinos fiatal nő arra kér egy kamaszt, kitörő lelkesedéssel, hogy változzon át? Te nem lettél volna zavarban 14 évesen? - nevette el magát, amint elképzelte azt a jelenetet. Nos igen, határozottan élvezte ezt a fajta fantáziálást. Mégiscsak a testvéréről volt szó. - Hát, a fizikai fölény értelemszerűen sosem nálam volt. De nem hiszem, hogy volt igazi győztes, jellemzően mindketten megsértődtünk, aztán pár óra múlva kibékültünk - magyarázta a testvéri dinamikát. Nem volt igazából soha semmilyen vérremenő. Ami meg az volt, ott a tigris vagy a judgy sólyom eléggé unfair ütőerő volt. - Nemrég volt egy éves. Yana Mayra. A családi hagyományok szerint kapott ő is orosz és mexikói nevet - említette kicsi unokahúgát. Élvezett ő néha nagynéniskedni, de nem sokat kellett. Ettől még szívesen mutogatott volna képeket is, ha kéznél lett volna a mobilja. - A szektavezérekről is egészen biztosan ezt mondják a szektatagok - jegyezte meg egy jelentőségteljes pillantással, mielőtt még elnevette magát. - Ne izgulj, elhiszem. És szívesen megismerem őt is, meg a történetét is. Hátha engem is megtérít - kacsintással jelezte, viccelt. Nem gondolta komolyan, hogy Romy bármilyen veszélyesnek gondolt egyeddel összeengedte volna. Bízott már ennyire a lakótársában. Romy amúgy is kiterítette az összes bajos lapját a beköltözése után. Mármint a képességet kivéve, de az meg érthető volt. Már nem is volt más hátra, mint bögréket elővenni és megvárni, míg Romy elosztotta a forrócsokit. A tejszínhab láttán nagyot nyelt. - Naná! Jó sokat! A csokidarabokból én nem kérek - tette hozzá gyorsan. Kifejezetten a tejszínhabra hajtott. Amint az itóka megvolt, bögrével a kézben lepattant a pultról és követte Romyt a kanapéra. Csak kicsit halt meg belül, amiért Arrow most is ennyire rettegett tőle. “Jobb a békesség” jeligére inkább Romy másik oldalára huppant le. - Woah, still menő - állapította meg Romy képességhasználatáról. Aztán érdeklődve fülelt a kérésre. Meg a sztorira. Főleg a sztorira. Végülis érdekes egy társaságnak hangzott. Meg aztán, még sosem járt LA-ben. Eleve régen ült repülőn. - Persze, miért is ne. Ha nem zavarja őket plusz egy fő, szívesen kísérlek. De miért gondolod, hogy ez a John csak Arrow miatt barátkozik veled? Ennél igazán lehetne egy kicsivel több önbizalmad - ingatta a fejét nevetve és belekortyolt a forrócsokijába. A keletkező tejszínhab bajusszal még Romyra nézett, szemöldökét emelgetve mielőtt eltüntette volna a finomságot. Nem volt ő semmilyen szórakozásnak az elrontója. Egy kis kaland pedig még jól is hangzott.
