Now it snows in hell...

Amint Selene megnyitotta azt a mágikus portált, ami kísértetiesen hasonlított a TemPadek által generált térdidő kapukhoz, átléptem rajta, és máris valóban Bayville-ben találtam magamat. Feltételezem. Még sosem jártam ezen a környéken azelőtt. Mellőztem most mindenféle udvarias formalitást, egyszerűen beengedtem magam az épületbe, közben próbálva ráhangolódni Pietro Maximoffra, hogy minél előbb megtalálhassam, mielőtt a gyors képességei gondot okoznának, vagy Dormammu a kelleténél hamarabb felfedezne magának.
A lépcső felé vettem az irányt, ráérősen sétálva fel az emeletre, belépve a megfelelő szobába. Egy árva szó nélkül léptem hozzá közel, színpadiasan csettintve egyet. Aludj. Gyémánt alakot öltve kaptam el, mielőtt még a földre zuhant volna. Az ágyára vonszoltam, én pedig immáron újra hús-vér nőként dobtam le magamat a közelebb húzott székre. Megkapaszkodtam a karfában, szorosan fonva az ujjaimat a fára. Lehunytam a szemeimet, elmerülve a gondolatok, emlékek, vágyak, érzelmek hullámzó tengerében.
Vettem néhány mély levegőt, majd lassan kinyitottam őket. Sötét volt. Az arcomat szabályosan csípte az erős, hideg szél. Össze kellett húznom magamon a hófehér kabátomat. A fejében voltam. És máris falba ütköztem. Pontosan olyan volt, mint amilyennek Selene leírta. Egy hatalmas, vad, zabolázatlan, örvénylő, végtelen gyors, mindent elsöprő, zúgó, zakatoló, morajló, dübörgő tornádó. Mintha egy átláthatatlan, sötét viharban vízesés alatt álltam volna és fuldokolnék. Ez sem írja le eléggé. Kaotikus és felfoghatatlanul... gyors. Volt benne valami... félelmetes. És... nyomasztó. Hiába akartam, a lábaim nem mozdultak.
Szinte hallottam a pusztítás hangját. A tetőcserepek kísérteties recsegését, ropogását, a leomló téglák robaját. Éreztem a vagdalkozó eső karcos érintését a bőrömön. A távolban mintha lőttek volna. A dördülést egy éles sikoly követte. Minél inkább ellenállsz, annál jobban fog fájni. Nem akarlak bántani, kedvesem. Tovább indultam. Egyenesen bele a darálóba. Minden rajtad áll vagy bukik, Emma. Mély levegő. És ne feledd... maradj... nyugodt. Gyerünk. Csak képzeld el az elmédben. Koncentrálj.
Mintha az egészet elvágták volna. Az orkánnak nyoma sem volt, a térre rátelepedett a hirtelen jött, fülsüketítő csend. Te irányítasz. A sűrű esőcseppeket felváltották a gyönyörű, kristályosan csillogó hópelyhek. Tettem pár lépést. Majd. A kilincsért nyúltam...

-WANDAAAAAA!!!!!!! Szólj a gyerekeidnek, hogy ne rohangáljanak a lakásban, mert majdnem kitörtem a nyakamat miattuk! -forgattam meg a szemeimet, ahogy próbáltam kikerülni a sok széthagyott szart. Ha belelépek egy legóba, valaki itt meghal.
-Ne kiabálj Pietro... rosszabb vagy, mint az unokáink. -csak felvont szemöldökkel meredtem mamára, ahogy a mindig megértő mosolyával méregette a két futkosó boszorkány-mutáns gyereket. Szóljatok, hogy ha valaha lesz gyerekem, akkor lányt akarjak. Lehetne mondjuk... Luna. Az szép név.
-Mhm... és ki mondta, hogy az én házamban legyen ez a családi összejövetel?! -ráztam meg a fejemet egy sóhaj kíséretében, ahogy végül megadóan elkaptam rohanás közben Tommy kezét és Billy-vel együtt a kanapéra cibáltam őket.
-Ha a jó édes anyátok előkerül, akkor garantálom, hogy én leszek leb...unkózva, amiért nem írtatok leckét, bezzeg a Wednesday sorozat minden véres jelenetét kívülről tudjátok már. Gyerünk. Egy-kettő. -dobtam le magam a dohányzóasztalra egy sóhaj kíséretében, ahogy végül türelmetlenül meredtem a puffogó ikrekre, összefonva magam előtt a karjaimat.
-De ha segítesz benne, megint egyest kapunk... -oh, te kis...
-Tudod... egészen jó apa lennél. -éreztem meg végül az erős, már kissé ráncos kezet a vállamon.
-Áh... még egy gyalogkakukk a családba?! Komolyan?! Papa... nem gondolod, hogy így is túl sok a... -simítottam a tenyeremet a homlokomra, ahogy a kedves sógor átsétált a falon az ajtó helyett.
-Látod? Teli vagyunk csodabogarakkal! -sóhajtottam lemondóan.
-Ez még mindig nagyon beteg. Ne csináld, légyszi. -csak tudnám, a húgom mit eszik rajtad. De ha ő ettől boldog.
A gondolatot a fa nyikorgása szakította meg és a kintről befelé áramló, jeges levegő. Sokovia-ban a telek nagyon hidegek tudnak lenni, így nem szerettem volna, ha bárki megfázik. Egy gyors mozdulattal nyomtam vissza az ajtót, hogy véletlenül se jöhessen be rajta semmi, ami árthatnak ennek a békés, meleg helynek. Nem jöhetsz be ide.

Ahogy rányitottam az ajtóra, nem akart mozdulni, mintha valami erő belülről meggátolta volna. Fogalmad sincs, kivel állsz szemben. Megható volt ez a családi idill, de sajnos én leszek az a gonosz ünneprontó, aki véget vet neki. Csapó kettő.
-Ah. De buta vagyok. -temettem az arcomat a tenyerembe.
-HÚZNI. Hát persze, hogy nem befelé nyílik. -forgattam meg a szemeimet nagyot sóhajtva. Pffh. Tipikus nő. Az ujjaimat ismét a kilincsre kulcsoltam, immáron magam felé húzva az ajtót, ami engedelmesen feltárult előttem. Tudom, hogy félsz. Egyenesen rettegsz. A csillagfényes, havas utcáról a helyiségbe lépve megcsapott a kellemes meleg. Jólesőn dörzsöltem össze az átfagyott tenyereimet. Meggyőztek téged, hogy egy szívdobbanásnyira vagy a szeretettől és az élettől. A ruhafogashoz léptem, hogy felakaszthassam rá a szőrme kabátomat. Szigorúan hamisítvány volt. Sosem hordnék olyasmit, amiért egy állat adta az életét. Miközben a szomorú valóság az, amit nem vagy hajlandó beismerni, hogy sokkal inkább közelebb vagy ahhoz, hogy egy szívdobbanásnyira legyél... a nyomorúságtól és a haláltól. A tekintetemet körbejárattam a meglepően otthonos kis környezeten. Nem kell így lennie. Még nem késő. Annyira európai.
Ahhoz képest, hogy mennyire eldugott kis utcában volt és meglehetősen későre járt, elég sokan voltak a hangulatos kis kávézóban. Nem igen akadt szabad hely, így hát kénytelen voltam társaságot választani magamnak ma estére. Az egyik ablak melletti asztal mellett döntöttem. Lassú, határozott léptekkel közelítettem meg, magabiztosan felszegve a fejemet. A cipőm kopogása szinte visszhangot vert a térben a nyüzsgő alapzaj ellenére is.
-Szabad ez a hely? -pillantottam le várakozón a magányosan ücsörgő férfira.
-Ha esetleg vársz valakire, keresek másikat. -tettem hozzá zavart mosollyal, finoman megérintve a vállát. De te pontosan rám vártál. Helyet foglaltam vele szemben.
-Emma vagyok. -ha már egy asztalhoz keveredtünk. Pietro. A kezemet nyújtottam felé a bemutatkozás kíséreteként.
-Még... sosem jártam itt. A városban sem, nem még ebben a kávézóban. Kellemes hely. Felénk minden annyira... túl modern vagy túl leharcolt. Mi az, amit iszol? Nem tudom, mit kellene választanom. Ahány ház, annyi szokás. -fúrtam a kékjeimet az övéibe.
-Te mit ajánlasz?

Meggyőztek téged, hogy egy szívdobbanásnyira vagy a szeretettől és az élettől. A szeretet és az élet, amit akartál, már nincs semmiféle távolságra, elvégre mindent megkaptál, amit csak kívánhattál magadnak. Család, otthon, nyugalom...
A hűvös szél hirtelen megszűnt, én pedig visszatértem az eredeti helyzetembe, hogy tovább figyelhessem az unokaöcséim gyászos képét, akik épp a mateklecke fölött görnyedtek, és engem próbáltam meg elátkozni, amiért mégse vagyok annyira jófej, mint hitték. Meg akartam szólalni, de hirtelen annyira fájni kezdett a fejem, hogy le kellett hunynom a szemeimet.
Miközben a szomorú valóság az, amit nem vagy hajlandó beismerni, hogy sokkal inkább közelebb vagy ahhoz, hogy egy szívdobbanásnyira legyél... a nyomorúságtól és a haláltól.
Vér szagot éreztem, hallottam a szapora levegővételeim zakatoló hangját a füleimben. A leomló törmelék ropogását. Valami pittyeg, mintha fel akarna robbani. A távolban mintha lőttek volna. A dördülést egy sikoly követte...
Egy kellemes, de ismeretlen női hangra nyitottam ki a szemeimet. Megepve pislogtam fel a szőke hajú, karcsú, már-már meseszerűen gyönyörű nőre, aki finoman megérintette a vállamat.
-Öhm... persze, nem várok senkit. -ráztam meg a fejemet óvatosan, figyelve a mozgását, ahogy leült velem szemben.
-Maximoff... mármint nem. De! Pietro. Maximoff. -nyújtottam neki a kezemet a bemutatkozás részeként, majd a gőzölgő kávémra vezettem a tekintetemet.
-Én...
Ez nem igazi. Csak egy álom. A családod már vár téged. Otthon.
-Pietro!!! Mit csinálsz itt?! Mamáék már várnak minket otthon! Elfelejtetted? Amúgy is, mit ücsörögsz itt magadban?!
-Nem, én... -de az ismeretlen, szőke nőnek nyoma sem volt, ahogy a rendelt mézes kávémnak sem. Nagyokat pislogva állapítottam meg, hogy kevesebbet kéne dolgozni és többet aludni, hogy aztán megfoghassam Wanda kezét és felkelhessek mellé. Átkaroltam a vállát, hogy így indulhassunk meg visszafelé, amíg el nem értük a nem messze lévő házat. Belépve megcsapott a főtt étel finom, ismerős illata. Azonnal a konyhába mentem, hogy a tűzhelyen rotyogó Paprikást figyelhessem.
-Nem! Eszedbe se jusson, fiatalember! Menj kezet mosni. Most! Gyerünk.
-Mamaaaaa... több mint harminc éves vagyok...
-Mhm. Akkor viselkedj is úgy. Gyerünk. -egy ciccegés kíséretében indultam meg a fürdőbe, hogy megmoshassam a kezeimet, majd végül leültem az asztalhoz, hogy életemben régóta először, normális, mások által diktált tempóban megvacsorázhassak a családommal.
-Imádom ezeket az estéket. Szeretem, amikor négyen együtt ehetünk. -pillantottam körbe egy megkönnyebbült mosoly kíséretében. Minden, amire valaha szükséged lehet, már a tiéd. Pontosan erre vártál.

Ahogy a bemutatkozáskor megfogta a kezemet, olyan természetességgel nem eresztettem el az övét, mintha így volna szokás. Szükségem volt a figyelmére.
-Pietro Maximoff. -ismételtem el ízlelgetve, mint aki most hallja először.
-Érdekes, multikulturális név. A Pietro inkább olasz hangzású, semmint orosz. Latin eredetű és sziklát jelent. Egyébként imádom a csengését. A Maximoff pedig valójában az ukránoktól került átvételre. De ezt már biztosan te is tudtad. -elvégre én is belőled olvastam ki, kedves. A fejedben semmi sem maradhat rejtve előlem.
-Ezek az országok azonban relatív távol vannak egymástól. Hová valósi vagy? És miért pont Pietrónak neveztek el a szüleid? -pillantottam rá kíváncsian.
-Hogy is volt az a kávé ajánlás? Kicsit mintha elkalandoztál volna. Kérlek, Pietro, maradj velem. -igyekeztem a megszállója összezavaró mesterkedéseit ignorálni. Fókuszálj, Emma. Selene nem túlzott, amikor kihívásnak nevezte.
-Tetszik ez a hely egyébként. Hol is vagyunk pontosan? -futtattam végig a tekintetemet a belső téren, majd az ablakon át kivehető utcarészen. A pillantásom nyomán eltűntek az emberek, és a végére csak mi ketten maradtunk. Te és én.
-Erik küldött. -törtem meg részben a kellemes kis színjátékot. Ideje lassanként beadagolni a valóság szövetét.
-Emlékszel, Erikre? -döntöttem oldalra a fejemet a kékjeit fürkészve.
-Nos. Aggódik érted. Vissza kell jönnöd velem a valóságba. -szorítottam meg finoman a kézfejét.
-A családod... nem valódi. Csak átver és kihasznál téged. Valójában nem ez a hazugság az, amire vágysz. Miért nem látod? Szerinted ez vagy te? Tényleg ez kell neked? -egyetlen intéssel visszajátszottam neki a korábbi jeleneteket, amiket kívülállóként szemlélhetett végig, mint ha csak egy filmet vetítettem volna neki. Sajnálom, de te is tudod, hogy ez nem lehetséges.
-Velem kell jönnöd, kedvesem, vagy mindkettőnket bántani fog. Téged megpróbál erőszakkal abban a házban tartani, engem pedig kidobni innen. Segítened kell, nélküled nem győzhetünk ellene. -nem futhatunk ki az időből.
-Életed talán legkeményebb harca, hogy ellent kell mondanod a számodra oly' fontos családodnak, és átlátni a hazugságok hálóján. De meg kell tenned. Nem ragadhatsz benne ebben a szánalmas és olcsó tévképzetben. Csak te vethetsz véget ennek. De nem vagy egyedül. Itt vagyok és segítek neked. -mosolyogtam rá lágyan.
-Jól figyelj rám! Ha bezár oda, nem engedhetsz az uralmának. Állj ellen! Láss át rajta! Kételkedj benne! Minden erőddel ki kell törnöd onnét! Tagadd meg! Vess véget a szemfényvesztésnek! Emlékezz! Ez nem a valóság! Ez a te elméd, te irányítasz. Csak kövesd a hangomat. Bízz bennem, kérlek! -három... kettő... egy...

Értetlenül néztem le a kezeinkre, amit nem eresztett el, de valahogy… nem akartam elhúzni onnan. Meleg volt és puha. Szinte túl jó ahhoz, hogy valódi legyen. Félredöntött fejjel hallgattam azt, ahogy a nevemről és annak eredetéről beszélt. Ezeket én is tudtam, a mamánk elmesélte, hogy olyan neveket akartak adni, amikkel könnyebb lehet a beilleszkedés, ha egyszer eljutunk az USA-ba. A Maximoff család pedig valamikor nagyon régen vándorolt át Ukrajnából, de…
-A szüleim el akartak költözni Amerikába, szóval… olyan nevet akartak adni, amivel kevésbé lógunk majd ki onnan. Illetve a szikla a stabilitást és az erőt jelenti a bölcsesség mellett. Idősebb vagyok Wandánál, szóval a nevem is magában hordozza, hogy mindig legyek mellette. És… Sokovia. Ott születtem, de az már… -újra egységes és boldog hely. Nem emlékszel? Várnak rád. Egy békés családi vacsorán. Meleg van, nyugalom, nincs semmiféle, bosszantó kívülálló arra.
Érdeklődve figyeltem a tálamban lévő, forró ételt, de csak bökdöstem az evőeszközzel, mert valahogy annyira… furán éreztem magam. Nem hagyott nyugodni az a fura, szőke nő. A hangja, a keze melege, a kérdései, a tudása.
-Mi a baj drágám? Nem ízlik?
-Hm? Mi? Ja, de… finom. Csak… mintha nem is… te csináltad volna. –tudom, hogy ettem már valahol ilyet, élénken, talán a legfrissebben él bennem az élménye ennek. De nem olyan, mint amit gyerekkoromban ettem. Biztos más a fűszerezése.
-Mi az, hogy olyan, mintha nem ő csinálta volna? Ugyan már, fiam. Ne butáskodj. Maradj szépen nyugton és egyél. –nyugton? Nem is akartam…
Hogy is volt az a kávé ajánlás? Kicsit mintha elkalandoztál volna. Kérlek, Pietro, maradj velem.
-Mi? Öhm… mézes. Nagyon sokan utálják, de én imádom. A méz nagyon drága dolog… régen sosem lehetett kapni… -vakartam meg a tarkómat zavartan, majd végül a tekintetem követte Emmáét, hogy aztán csak összehúzott szemekkel nézhessem a hirtelen teljesen kihalt utcát.
-Nem tudom. –hol vagyunk. Nem ismerem fel ezt a kávézót. Kellene? Miért ültem be?! Hogy… kerültem ide? Ne hagyd, hogy becsapjon. Ártani akar neked. És a családodnak.
-Nem. Fogalmam sincs, ki az az Erik és minek aggódik értem. És… kérem vissza a karomat! –próbáltam meg elhúzni tőle, de esélytelen volt, ahogy finoman még inkább rászorított a kézfejemre. Értetlenül meredtem rá, aztán az utcát figyeltem. Próbáltam kizárni a tompa hangokat, amik egyre inkább be akartak törni a nyugalmas kis életembe. Nem hagyhatod ezt neki!!! Ez egy trükk. Ez a nő be akar csapni téged!
Nem értettem, hogy mi történik körülöttem, mivel csak értetlenül, hatalmas szemekkel meredtem a lejátszott jelenetekre, amik… nem valódiak?!
-Dehogynem valódi! Ott voltam! A családom él, és… már… mennem kell. –muszáj. Értetlenül meredtem a velem szemben lévő nőre, ahogy tovább beszélt arról, hogy ellent kell mondanom a családomnak. Át kell látnom rajtuk. Miért?! Semmiért… ez a hazugság, amin át kell látnod. Pietro… már tényleg ideje indulnod.
-Én… hagyj békén. Komolyan… -rántottam ki végül a kezemet az övéből, a fejemet rázva.
Nincs mitől tartanod. Itt biztonságban vagy.
-Pietro! De jó, hogy itthon vagy! Sorozatot terveztünk nézni. Te választhatsz. –nyújtotta át nekem a dobozt a húgom olyan széles mosollyal, hogy az rám is átragasztotta a jókedvet, habár még mindig nagyon…
-Mi a baj? Inkább mást csinálnál? Csinálhatunk valami kaját, társasozhatunk, vagy…
-Menjünk ki.
-Mi?
-Azt mondtam… menjünk ki. Elvégre olyan szépen süt a nap, nem? –böktem a fejemmel az ablakra, hogy aztán az ajtó felé indulhassak, de végül egy villámgyors Tommy beelőzött a tesójával együtt.
-Nem akarunk kimenni! Olyan hideg van. Maradjunk idebent. Megígérted, hogy mesélsz nekünk valamit. –összehúzott szemekkel pillantottam vissza az ablakra, ahogy meghallottam ugyanazt a tompa hangot, mint korábban. Mintha… petárdáznának. Vagy…
-Gyerünk, kisfiam. Mesélj nekik valamit. –elfordítottam a fejemet, hogy érdeklődve vizsgálgathassam papa arcát, hogy aztán csak a fejemet rázhassam.
-Nem igaziak.
-Kicsodák?
-Ők… -böktem a fejemmel az ikrekre, majd a Vízióra.
-Én… láttam, ahogy Thanos kitépte a fejéből a követ. Wanda megmutatta. Ők pedig… még csak soha nem is éltek. Soha. Egyszer sem találkoztam… velük. Nem ismerem őket. Nem mellesleg… utálom a gyerekeket. Kizárt, hogy beengedném őket a házamba, főleg, ha egy kenyérpirító lenne az apjuk. –kezdtem el az ajtó felé hátrálni végül.
-Pietro! Ez nagyon sértő volt! Kérj bocsánatot a családomtól! -hatalmas szemekkel meredtem a húgomra, alaposan megfigyelve a zöld szemeit, a kopottas, fekete körömlakkját, a piros bőrdzsekijét, a fekete szoknyáját, a bakancsát, majd végül a barnás, sötét hajzuhatagát.
-Nem vagy igazi... nem vagy... senki sem... igazi. Mindenki... halott. Meghaltatok, amikor egy bomba csapódott a házunkba. Belezuhantatok egy... lyukba. A testetek olyan rossz állapotban volt, hogy nem tudtak beazonosítani. Egy jelöletlen tömegsírba dobtak. Emlékszem, mennyire rossz szaga volt a bomló, égett húsnak. Téged szitává lőttek az utcán... a kezemben tartottalak, amikor elvéreztél. Nem értem oda időben... de emlékszem a mérhetetlen kínra, amikor Ultron után mentem. Olyan gyorsan téptem ki a "szívét", ahogy ő az enyémet. Téged sosem kedveltelek, de nem akartam, hogy Thanos megöljön. De megtette. Mindkét univerzumban. Kitépte a fejedből a követ, amitől éltél. Ti meg... még csak soha nem is léteztetek. Wanda... a Skarlát Boszorkány teremtett titeket. Egyikőtök sem... él már. -törölgettem meg a szemeimet, ahogy végül behunyt szemmel próbáltam meg ismételgetni ezt, hátha a következő alkalommal, amikor majd kinyitom a szemem... eltűnnek...

Három... kettő... egy...
Mi a baj drágám? Nem ízlik?
A korábban körülöttünk lévő kávézó helyét teljes sötétség vette át, amit néhol lilás derengés járt át. Az árnyékból egy hatalmas, kivehetetlen alak tornyosult fölém.
Mi az, hogy olyan, mintha nem ő csinálta volna? Ugyan már, fiam. Ne butáskodj. Maradj szépen nyugton és egyél.
Ahogy rohamosan közeledett, úgy vált egyre kivehetőbbé és emberibbé. Az a féreg másvilági démon a rohadék apám alakját öltötte magára. Nem valóságos. Maradj fókuszban, Emma! Ökölbe szorított kezekkel meredtem rá, hátra vetve az egyik lábamat, készen állva az összecsapásra. Biztos voltam benne, hogy mivel nem tud manipulálni, úgy ki akar majd hajítani, mint annak a rendje. A mentális sík a te tereped.
Pietro! De jó, hogy itthon vagy! Sorozatot terveztünk nézni. Te választhatsz.
Felvontam a pszionikus pajzsomat, ahogy farkasszemet néztem vele.
Mi a baj? Inkább mást csinálnál? Csinálhatunk valami kaját, társasozhatunk, vagy...
Hatalmas lángnyelvek csaptak fel, kíméletlenül nyaldosva a pajzsomat. Próbáltam ellene fordítani őket, de szörnyen erős volt.
Nem akarunk kimenni! Olyan hideg van. Maradjunk idebent. Megígérted, hogy mesélsz nekünk valamit.
Egy pszionikus ostort tekertem a nyaka köré, hogy a földre taszíthassam, egyre erősebben fojtogatva. Én nem nyerhetek. Egyedül csak Pietro menthet meg mindkettőnket.
Gyerünk, kisfiam. Mesélj nekik valamit.
Nem volt rest ellencsapásokkal válaszolni a támadásaimra. Próbáltam kizárni a valódi fizikai fájdalmat, amit a valóságban hagyott testem érez.
Kicsodák?
Hallottam, ahogy a szék a szoba padlóján csikorogva csúszott hátrébb a rám küldött mágikus lökéshullámtól. Koncentrálj!
Pietro! Ez nagyon sértő volt! Kérj bocsánatot a családomtól!
Megkönnyebbülve kapkodtam levegő után, ahogy a torkomat szorító ujjak semmivé foszlottak.
Nem vagy igazi... nem vagy... senki sem... igazi. Mindenki... halott. Egyikőtök sem... él már.
A feketeségből Pietro mellé lépve az ujjaimat finoman a vállára simítottam.
-A Sötét Dimenzió egy lenyomatában vagyunk. Abban, amelyik megmérgezte az elmédet. -azt hiszem. Nem volt dolgom ilyesmivel azelőtt.
-Még egyszer meg fog kísérteni téged, és neked le kell győznöd a saját birodalmában is. -irányítottam magamra a tekintetét.
-Újra vissza kell utasítanod a hamis boldogságot kínáló ajánlatát. Amikor sikerül, felfedi a valódi alakját, és mindketten szabadok lehetünk. -tettem egy lépést hátra.
-A valóságban találkozunk. -három... kettő... egy... ébredj!

Akkora elánnal rohantam ki azon az ajtón, hogy szinte féltem, hogy összeesem. A melegség eltűnt, nem maradt semmi sem belőle. Hideg volt, jég hideg. Az eső, hóval keverve szinte pengeként hatott a süvítő szélben. A csontomig hatolt. Hallottam a leomló épületek hangját. A ropogó tetőcserepeket. Lövések dördültek. Valaki sikított. Vérszag van. Fázom…
Meglepve fordítottam oldalra a fejemet, az ismerős, fehér, puha ujjak érintésére, ahogy megláttam magam mellett a szőke hajú nőt. Emma.
-A Sötét… ez a fura, feketés-lilás hely? –néztem körbe, majd a tekintetemet visszavezettem a mellettem állóra, érdeklődve vizsgálgatva a vonásait, sérülések után kutatva rajta, majd csak néztem, ahogy elhátrált.
-A valóságban? Valódi vagy?! –meredtem rá hatalmas szemekkel, de végül esélyem sem volt tovább ezen filozofálni, mert a távolból egyre közeledő alak végül ismerőssé vált. Miért kell…
-Pietro… azt hittem, mindennél jobban szeretnél visszakapni bennünket. Olyan életed lehet, ami…
-Nem igazi. Sajnálom, de… ez minden, csak nem élet. Nem vágyhatok vissza a múltba, vagy egy olyan jövőre, ami sosem válna valóra. Nekem már... új családom van. Azt hiszem, van, aki aggódik értem. Ideje továbblépnem. „Wanda.” –ráztam meg a fejemet határozottan, hátrébb lépve jó pár lépést, ahogy végül a törékeny, női alak egyre hatalmasabbá vált, míg végül már egyáltalán nem ismertem fel benne senkit és semmit. Hatalmas szemekkel meredtem a folyamatosan halványuló, emberre egyáltalán nem emlékeztető lényre, míg végül a sötétség elkezdett megszűnni és a korom sötét, végtelen feketeséget felváltotta a szürkeséggel kevert, süvítő szél.
Hideg volt, jég hideg. Az eső, hóval keverve szinte pengeként hatott a süvítő szélben. A csontomig hatolt. Hallottam a leomló épületek hangját. A ropogó tetőcserepeket. Lövések dördültek. Valaki sikított. Vérszag van. Eső utáni, nyirkos föld szagát érzem. Valakit temetnek. Esik a hó. Ez nem hó… szálló törmelék és pernye. Égett hús szag csapta meg az orromat. Valaki sír. Fáj mindenem. Nem tudok mozogni. Nem érzem a lábam. Nem tudok felkelni. Büdös van. Borzalmasan… hideg van. Fázom…
… három... kettő... egy... ébredj!

Olyan hirtelen pattantak ki a szemeim, amilyen hirtelen álomba zuhantam. Nem hallottam semmit, csak a zakatoló szívem és a vérem hangját a fülemben. Verejtékben úszva, elcsigázottan próbáltam meg felnyomni magam, de olyan volt, mintha legalább ezer évig aludtam volna, a lehető legrosszabb rémálmot. Fázom. Mindenféle…
Csak hatalmas szemekkel meredtem a székben ülő nőre, ahogy próbáltam realizálni, amit látok, de szörnyen bántotta a szememet a fény, így inkább visszacsuktam őket, az orrnyergemet dörzsölve. Szerettem volna mondani valamit, de nem tudtam. A torkom kiszáradt, a szemeim fájtak, az arcomra száradt könnyek húzó érzése sem segített. Borzasztóan… hányingerem van.

Némán, az erőmet összpontosítva figyeltem a jelenetet, ahogy Dormammu végül az ikerhúgát, Wandát próbálta meg felhasználni ellene. Bíztam Pietróban, és hogy újra képes lesz hárítani az entitás utolsó próbálkozását, de készen kellett állnom arra a lehetőségre is, ha elbukik. Akkor kénytelen lettem volna pszio-mentális sebészeti beavatkozást végrehajtani az elméjén. Egyszerűen kimetszettem volna a fájdalmat, a káros emlékeket, és mindent, amire ez az ocsmány, sűrű sötétség rátelepedett. Ez meglehetősen drasztikus és kimerítő eljárás lett volna, de szerencsére nem került rá sor.
Elégedett mosoly ült ki az arcomra, ahogy visszakényszerült az eredeti formájába, majd végül elhagyta az elméjét. A fellélegzés aztán mégis elmaradt. A mosolyom megfagyott, a vonásaim elkomorodtak, ahogy ólomsúlyként a vállamra akaszkodott az ismerős, nyomasztó érzés. Újra ugyanaz a jéghideg, értelmezhetetlen, pusztító szél tombolt. Örvényként kavargott benne az összes szörnyűség eszenciája, amit valaha csak magába temetett. Aggódva figyeltem minden reakcióját, míg végül eltűnt nyom nélkül. Felébredtél.
Addig nem akartam kilépni a tudatából, amíg ténylegesen vissza nem tért a valóságba. Az én felelősségem volt, a végsőkig mellette akartam maradni, hogy minden rendben menjen. Nem kockáztathattam, hogy én visszatérek, ő pedig valahogy itt ragad.
Lassan, aprókat, de annál szaporábban pislogva nyitottam ki a szemeimet. Meg kellett feszítenem a testemet, hogy visszatérjen belé az erő. Úgy éreztem magamat, mint akit legalább egy tehervonat csapott el. Végtelen sebességgel. Megdörzsöltem a halántékomat, hogy elmúljon ez a migrénszerű fájdalom. A tekintetem rögtön az ágyon hagyott férfit kereste. Azt nem állítom, hogy jól volt, de legalább önmaga.
A pár perces jutalom szünet után felkeltem a székből, majd egy pohár vízzel tértem vissza.
-Tessék. -átnyújtottam neki, helyet foglalva az ágya szélén.
-Vagy talán egy olyan mézes kávé jobban esne? Intézhetek, drágám. -mosolyogtam rá. Az egyik házban tartózkodó biztos boldogan megfőzi neked, ha szépen "megkérem" rá.
-Hamarosan jobban fogod érezni magadat, ígérem. -néztem végig rajta.
-Nagyon sajnálom, hogy engedély nélkül hatoltam be a fejedbe, rendkívül bosszantónak és udvariatlannak tartom magam is, de ez most szükséghelyzet volt. -nem mintha Dormammu amúgy kopogtatott volna.
-Kérlek, ne haragudj érte. Egyikünkre sem. Mindenki csak aggódott érted. A varázslók. Erik. Én. Tényleg! Emlékszel már Erikre, ugye? -ez rendkívül súlyos befolyásolás volt. Elképesztően élethű és erős illúzió, kevés kivétellel szinte bárki bedőlt volna neki, nem még az, akiben ennyi fájdalom, gyász, düh és egyéb feldolgozatlan érzelem lakozik.
-Szeretnéd, hogy kicsit magadra hagyjalak? -el nem mehetek, amíg a jogarról nem kérdeztelek. De az még várhat...

Ahogy meghallottam a hangját, laposakat pislogva nyitottam ki a szemeimet, a felém nyújtott pohár vízre nézve, majd az arcát kezdtem el figyelni, mint aki legalább szellemet látott. Szívesen elsütöttem volna valami „aaaaw, szóval a gondolatnak tényleg teremtő ereje van” viccet, de túl szánalmas lett volna, ráadásul megszólalni sem igen tudnék. Átvettem a balommal a felém nyújtott poharat, hogy aztán a remegő jobb kezemet ökölbe szorítva magam mellé pakolhassam. Lehúztam a vizet, hogy az üveget az éjjeliszekrényre rakhassam.
-Köszönöm. –pillantottam rá, majd a szobában vezettem végig a tekintetemet, ahol épp dobozokban állt minden a felújításos mizéria miatt.
-Hát… az hagyján, hogy a fejemben lévő káoszba hívatlanul léptél. De ha tudom, hogy ilyen a felmentő sereg, összepakolok előtte… -húztam valamiféle erőtlen mosolyra a számat, majd ahogy Eriket említette, magam elé meredve próbáltam felidézni dolgokat. Kicsit még…
-Zavaros a dolog, de határozottan emlékszem rá. Bár az aggódást megkérdőjelezném. Legutóbb még megverni akart. Vagy az… Raven volt?! –pislogtam pár hatalmasat, majd végül, ahogy arról beszélt, hogy magamra hagyna, automatikusan nyúltam a kezéért, finoman fonva a csuklója köré az ujjaimat.
-Ne! Ne menj el! Légyszi… -ráztam meg a fejemet heves tiltakozással.
-Én… bocsánat. –engedtem el a kezét, hogy aztán félredöntött fejjel vehessem jobban szemügyre a hosszú, fényes, szőke hajától a ragyogóan kék szeméig. Annyira...
-Nagyon nem illesz be ide. Olyan vagy, mint valami… tiszta, fehér hóesés a sárban. Viszont... örülök, hogy... itt vagy. Köszönöm. Mindent, én... azt se tudom igazából, mi... történt. –nélküle egészen biztosan nem jutottam volna ki a saját elmém fogságából.
-Még sosem sikerült senkinek sem az elmémbe férkőzni. Nagyon… erős vagy. Én… tényleg hálás vagyok. Elég sokat kockáztattál egy teljesen idegen pasasért. Sajnálom, hogy… jól vagy? –néztem végig rajta őszinte aggódással.

Jót nevettem a megjegyzésén, amit a szobában is uralkodó káoszra tett. Ha már így szóba hozta, a tekintetem önkéntelenül is bebarangolta a helyiséget, majd csak legyintettem, hogy ne zavartassa magát emiatt. Ugyan, láttam már sokkal rosszabbat is.
-Szólhattam volna előre, de akkor oda a meglepetés ereje, és Dormammu is felkészülhetett volna az érkezésemre. Te pedig úgy hallottam, hogy a leggyorsabb vagy talán az egész univerzumban. Nem szívesen fogócskáztam volna veled. -nem szeretek veszíteni.
-És mi ez a sok doboz? Talán elköltözöl? -böktem a fejemmel az említett holmik felé.
-Tényleg aggódott érted. Erik valójában nem olyan, mint amilyennek tűnik. Biztos vagyok benne, hogy a kérdésedre Raven a válasz. Ő most is az erőszakot választotta volna. De végül én jöttem. Hogy fontosnak érezhessem magam, ahogy ő fogalmazott. -forgattam meg a szemeimet. Nem fontosnak éreztem magam, hanem az is voltam. Óriási különbség.
-Rendben. Akkor maradok. -simítottam végig az alkarján.
-Édes vagy, de emlékeztetnélek, hogy legyen akármilyen gyönyörű, egyszer minden tiszta és fehér hóesésből sár lesz, ha a körülmények úgy hozzák. Majd egy napon újra friss, ropogós hó. -ráztam meg a fejemet.
-Csak azt akarom mondani, hogy az emberek nem különböznek annyira, mint ahogy kisarkítjuk, és mindenki előtt ott a lehetőség, hogy valami jobb legyen. Nagyrészt rajtunk múlik, de vannak befolyásolhatatlan tényezők is, amikkel dacolnunk kell. -húztam mosolyra a számat.
-Te most lenyűgözően helyt álltál. Ez nagyon nehéz lehetett. -a pillantásom elismerést tükrözött.
-Úgy tudom, hogy Dormammu képes befolyásolni, megszállni másokat, mert szolgákra, követőkre, feláldozhatóra lelkekre van szüksége, hogy ebbe a világba jöhessen. Olyan, mint egy élősködő féreg, aki beeszi magát az elmédbe. Olyasmit képes ígérni, amiért cserébe bármit megtennél neki. Téged arra használt, hogy ellopd neki Waatomb jogarát. Ezzel képes lehet valamiféle átjárót nyitni, amin ténylegesen átléphet. Fontos lenne, hogy megpróbálj majd emlékezni ezekre. Kivel találkoztál, hol, hová vitted a jogart, kinek adtad át. De nem most! Nyomatékosan kérlek, hogy ne törődj ezzel. Nem szeretném, ha ezen kattognál. -ezt ki kell heverned.
-Köszönöm az elismerést. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem imádom a kihívásokat. A te elméd pedig lenyűgöző, és mindenfelé befolyásolás nélkül is egy bevehetetlen erőd. De ugye tudod, hogy nem kellene ilyennek lennie? Ez a kaotikus vihar nem a képességeid miatt van, hanem a te műved. Elme vagy lélek, lényegében ugyanaz. -fürkésztem a kékjeit komoly ábrázattal.
-Változtathatsz. Ahogy Dormammut elűzted, a fejedben is rendet tehetsz. -a gyakorlatban persze nem ilyen egyszerű.
-Ne sajnáld, önként jelentkeztem. Tudtam, mit kockáztatok, de nem hagyhattalak így. A megölésed pedig nem volt szimpatikus opció. Nem Mystique vagyok. -vontam meg a vállamat könnyedén.
-Jól vagyok, köszönöm. Ne is törődj velem. Beszéljünk inkább rólad. Te hogy vagy? Mit érzel most? Szerinted rendben leszel?

Nem igazán tudtam hova tenni a nevetését, de csak hatalmasakat pislogva néztem rá, ahogy végül ülő helyzetbe küzdöttem magam értelmesen is, kifordulva mellé az ágyamon. Elgondolkozva néztem a vonásait, amik sokkal lágyabbnak tűntek ettől a reakciótól. Hogy lehet valaki...
-Jogos érvek. –Dormammu és a saját vonatkozásomban is.
-Mi? Ja, nem… -ráztam meg a fejemet.
-Fel akarom újítani ezt a lepusztult helyet. Most, hogy nyugodtabb a légkör és tisztábbak a lakók, jó lenne kezdeni ezzel valamit. Kaptam tippeket, hogy hogyan fordíthatnám ezt a panziót a hasznomra, szóval akár legális bevételt is tudnék belőle kreálni. Gyorsan tanulok, így az anyagokat kell egyedül megvenni, az építést és átalakítást megcsinálom én. –bármit meg tudok tanulni, nagyon maximum 1-2 nap alatt, így… most ez az egyik legfontosabb tervem.
-Hát… szerintem te voltál a legfontosabb tényező ebben. Mystique-en meg… mondanám, hogy meglepődtem, de hallottam róla sztorikat, hogy a kemény szeretet híve, szóval… örülök, hogy nem ő jött, hátha kiveri belőlem Dormammut. –és nem a jó értelemben véve.
Érdeklődve néztem le az alkaromra, ahogy végighúzta rajta a puha, meleg ujjait, amitől végigfutott rajta a jól eső borzongás, hogy aztán csak az alsó ajkamba harapva ízlelgethessem a szavait.
-Magamtól nem is ment volna. Olyan nagyon… valóságos volt. Komolyan elhittem, hogy ez az egész igazi és visszakaphattam mindenkit. Még a Víziót is. Itt már azért gyanús lehetett volna a dolog… -ráztam meg a fejemet egy erőtlen mosoly kíséretében próbálva meg elütni azt a borzalmasan nyomorúságos érzést, amit ez az egész keltett bennem. Olyan szánalmasnak éreztem magam, ráadásul mindezek mellett még iszonyatosan…
-Milyen vákum jogarát? –pislogtam értetlenül, ahogy megpróbáltam értelmezni magamban ezt, a feltehetőleg amúgy nevet. Nagyon misztikusnak hangzott, így volt egy olyan érzésem, hogy lesz még egy kellemetlen utam a Dokihoz is a Szentélybe. Nem volt kedvem semmiféle ítélkező tekintetekhez. Ráadásul jónak mondja, hogy ne agyaljak rajta. Már most érzem, ahogy az agyam megpróbál apró darabokra robbanni a hiányzó információk miatt. Hiába keresem ezeket a dolgokat, nem jut eszembe semmi. Egy mély hang még csak-csak megvan, de ennyi. Fogalmam sincs, mit csináltam, vagy honnan… zavaros az egész. És iszonyatosan fáj tőle a fejem. Le kellett hunynom a szemeimet, hogy az orrnyergemet masszírozva próbáljam meg elűzni ezt a migrénre hajazó, szar érzést.
-Nem tudom. Az én fejem szerintem amúgy sem túl boldog hely, de amikor megkaptam a képességemet, a gondolkodásom is felgyorsult és sokszor az egyik gondolatot pár másodperc múlva elüti egy következő. Plusz ettől a káosztól nem lehet benne olvasni, ami megint nem… hátrány. Gondolom. Nem örülnék, ha nyitott könyv lennék. –vontam meg a vállamat a padlót bámulva.
-Deeee… elég kecsegtető a gondolat. Tényleg… le akarom zárni az eddigi dolgokat. –itt kell boldogulnom, mint minden normális, felnőtt embernek.
-Á, tehát a megölésem is opció volt? Au. De hamar lemondtak rólam. –fújtam ki a levegőt, majd ahogy visszaterelte rám a szót, az alsó ajkamat rágcsálva kezdtem el keresni a szavakat, de…
-É-én? Hogy vagyok? Jól. Vagy ez ilyen... kifejtős kérdés? Öhm... izé. Szóval... én... a-azt hiszem, hogy... -gratulálok, Pietro. Egy szerencsétlen idióta vagy, aki egy mondattal lejáratta saját magát, ráadásul egyre melegebb lett idebent. És amúgy mit hazudok itt magamnak... ez még csak nem is volt egy mondat!!!!
-Én… öhm… leginkább? Szégyent. Mármint… „persze, bárkivel megtörténhetett volna. Dormammu valami sötétséges izéből jövő akármi és hasonlók…”, de ez volt a lejtmenetem legalja. Fáradt vagyok, és borzasztóan… üres. Azt hiszem, ez a legjobb szó. Nem érzek igazán… semmit. Nagyon mélyre temettem magamban a családom emlékét, a halálukat pedig főleg. Gondolni sem szeretek arra, hogy teljesen egyedül vagyok. De végül is… ki kell hoznom belőle a legtöbbet. –vontam meg a vállamat hanyag, megjátszott lazasággal.
-Jól vagyok… leszek. Tényleg. Szerintem már megleszek. Lezártam ezt az egészet. Ha másra nem… azt hiszem, erre alkalmas volt ez a féreg akármi. –magamtól képtelen lettem volna rá.