the future will be wonderful
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 Recovery AU, Stucky

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3
SzerzőÜzenet
avatar
▪▪ Play by : Sebastian Stan
▪▪ : :
▪▪ Hozzászólások : 164
▪▪ IC hozzászólások : 93
▪▪ Csatlakozott : 2017. Apr. 15.
▪▪ Kor : 100
▪▪ Tartózkodási hely : on the run
▪▪ Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

Admin

Jelvények
Csoport: Canon Canon
Összesítő: Bucky

 #51•• TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Hétf. Nov. 06 2017, 05:14





The Asset & The Mission





*Látom a hatást, amit elérek. Azt hinné az ember, hogy örülök neki, de nem. Steve fájdalma éppen az ellentétét váltja ki belőlem, gyűlölöm azt is és magamat is, de ugyanakkor biztos vagyok a magam igazában és abban, hogy ez szükségszerű, hogy a fejlődését szolgálja.
A gondolat megtorpanásra késztet. Valahogy úgy szükségszerű, ahogy mindaz, amit a Hydra tett velem, szintén az volt?
Valahogy úgy szükségszerű, ahogyan ők formáltak bennünket a nekik tetsző fegyverré a fájdalmon és a kísérleteken és a szenvedésen keresztül?
Mikor váltam olyanná, mint ők? A maradék szín is eltűnik az arcomról, és grimaszolva igyekszem visszaszorítani a hányingert, ami ellep, az önmagamra döbbenés kellemetlen pillanataiban. De én nem olyan vagyok, mint ők! Én jót akarok! Én Steve érdekében teszem, amit teszek! Csak azt akarom, hogy megerősödjön, hogy jobb legyen, hogy túléljen! Muszáj ki is mondanom, muszáj...
- Nem akarlak használni, mint ők - motyogom, de a földnek. - Nem nekem és nem miattam kell tisztán látnod, hanem magadért. Így leszel erősebb és jobb - magyarázom, vagy talán inkább magyarázkodom. Azt akarom, hogy tudjon mindent, azért, mert szentül meg vagyok róla győződve, hogy ez az ő érdeke. Ez egy fontos különbség. Nem felejtkezhetek el róla. - Én nem vagyok olyan, mint ők... - A hangom elveszett motyogás. Winter kegyetlenül indifferens bennem. Ezt igazán neked kell tudnod, vonja ki magát a szituációból, cseppet sem enyhítve hirtelen szorongásomon. A negatív érzelmek, a gyengeség pedig a kezdeti félelem után természetesen dühödt frusztrációt vált ki. Úgyhogy nyugodt korrekció helyett éles, elutasító mozdulattal intek és próbálom félbeszakítani a szavait.
- Ez nem igaz. Barnes tőled függetlenül került a frontra, és semmi közöd nincs hozzá, hogy Azzanónál fogságba esett az egysége - vágom rá. Még ha Steve által inspirált önkéntes lett volna az a bolond fiú, akkor talán lenne valami halvány, nagyon közvetett, nehezen védhető összefüggés, de most derült ki, hogy nem önkéntes volt, hanem behívót kapott, és így bizony még azt az utolsó szálat is elvágtuk. - Ha viszont te nem mész oda, hogy kihozd, akkor meghalt volna ő is, mint a többi tesztalany. Megmentetted. - Mereven magam elé nézek, miközben ezt kimondom, mert nem szívesen ismerem el még a múltbéli rászorultságot sem. De a kezem mozdul, előrekúszik, és tenyérrel felfelé megpihen: felajánlás, kapaszkodjon belém, fűzze össze az ujjainkat, ha szeretné, ha úgy érzi, hogy az segítség lenne számára vagy könnyebbséget nyújtana. - És nem vagyok megnyomorítva - teszem hozzá, csakazértis. A Hydra módszerei fájdalmasak és szörnyűek és gyűlölöm őket azért, amit tettek, de az eredmény, amit elértek, magáért beszél. - Ha Barnes nem zuhan le, akkor mostanra halottak lennénk. - Felvetem a fejem, és Steve-re mosolygok, és egy pillanatra ugyanaz a sugárzó, boldog kifejezés van az arcomon, ami egy háború előtti Bucky sajátja volt. - Akkor most nem lehetnénk együtt. - És ha van valami, ami miatt megérte az elmúlt hetven év, akkor az talán ez lesz. Ha van valami, ami tudva-tudatlanul tartotta bennem a lelket, bármelyik személyiségemről legyen is szó, az ez a lehetőség: hogy együtt lehetek Stevie-vel.
- Én önmagamnak érzem magam - vonok vállat, és próbálom figyelmen kívül hagyni az indulatait meg a saját érzéseimet. Már megint az elárultság és a fájdalom szúró keveréke: Rogers a régi Barnest akarja vissza, minden és mindenki mást ahhoz mér, de azt én képtelen vagyok megadni neki.

Lehet, hogy nem tudok úgy viselkedni, ahogyan szeretné, de ez nem jelenti azt, hogy nem értem őt - legalábbis jobban, mint amennyire ő ért engem -, és nem látom rajta viszont a régi reakciókat, nem ismerem fel a gesztusait. Enyhén megingatom a fejem a zavart mosolyára, és kedvem lenne egy kicsit tovább gúnyolódni rajta - nem bántásból, inkább amolyan barátságosan, régen is valami ilyesmi volt közöttünk, nem? Komolyan azt hinnéd, Rogers, hogy képes lennék megint lelőni téged, mindezek után? Persze, hogy nem, hatalmas, ordító NEM a válasz. Előbb eresztenék golyót a saját fejembe, mint belé. Azt viszont nem tudom eldönteni, mikor az ablaknál állunk, hogy nem tud követni, vagy pedig nem akar. - Sok - válaszolom meg tehát a saját kérdésem, és látom, ahogy a kis pihék glédába állnak a tarkóján, és elégedett vagyok ettől. Amikor közbeszólna, szabad kezemet - a törött csont szemszikráztató, gyógyszerektől enyhén tompított fájdalmával nem törődve - a vállára simítom, hogy hallgasson, hadd fejezzem be.
Mert szerintem a demonstrációm üzenete egyértelmű: nem Bucky vagyok, de belőle születtem, és hasonlítok rá. Képes lennék megölni ezeket az embereket, sokkal hatékonyabban, mint az egykori őrmester, és hajlandó is lennék megtenni, ha kellően jó okom lenne rá. Ha másokat kellene megmentenem. Ha Steve-et kellene megmentenem, akkor habozás nélkül húznám meg a ravaszt. De Barnesból vétettem, ezért nem vagyok, nem lehetek öncélúan kegyetlen. Nem fogok puszta sportból vagy szórakozásból ártani másoknak, az nincs a természetemben, és a kis bemutató éppen ezt lenne hivatott, ha mégoly burkoltan is, de érzékeltetni.
A ridegségem a túlélést célozza, és még így sem vált eléggé a részemmé, inkább megjátszott szerep, semmint belőlem fakadó őszinte hozzáállás. (Ez utóbbit persze nem fogom máris elárulni, még Steve-nek sem.) Viszont amikor elkezdi maga felé fordítani a fegyvercsövet, inkább leeresztem, semhogy megint célba venném őt. Még csak nem is harcolok különösebben az irányításért, egyszerűen amikor érzékelem, hogy oldalra húzza a pisztolyt, akkor elengedés helyett lefelé irányítom az általa keltett mozgást, ha nem ellenkezik túlzottan, és úgy fejezem be a kis monológomat. Aztán...
Aztán ideje megmutatnom, hogy én viszont megbízom őbenne.
Nekidőlök a fegyvercsőnek, és valahogy nyugodtabb vagyok, mint valaha. Ez olyan... tiszta helyzet. Élet vagy halál, ő meg én, minden komplikációtól mentesen, egymással szemben, egymás szemében kutatva a válaszokat. Lehet, hogy hazardírozok, orosz rulettet játszom, de nem így érzem, épp ellenkezőleg. A kezébe tenni az életem valahogy olyan otthonos érzés, olyan megnyugtató és ismerős, mint szinte semmi más. Bólintanék a szavaira, de a helyzetünk miatt nem tehetem meg, így csak a szememmel üzenek egyetértést. - Nem védhetem meg őket, mint te, de megtehetem, hogy nem ártok nekik - ismerem el a lehető leghalkabban, hogy még neki is erőlködnie kelljen, hogy meghallja és megértse a szavakat, de mégis ott legyenek, kimondva, kettőnk között, visszavonhatatlanul.
Az elismerésére vágyom. Nem azzal, amit mondtam - még én is tudom, hogy ez azért az elvárható minimum, bár az én múltamat tekintve még a minimum megugrása is hatalmas teljesítmény, olvastam ám az interneten mindenféle szindrómákról -, hanem azzal, hogy kimondom, hogy megosztom vele, hogy bízom benne annyira, hogy megmutassam magam úgy, ahogyan senki másnak nem vagyok és nem is lennék hajlandó. Hogy annak ellenére, hogy cseppet sem érzem bátornak magam, mégis vállalom a kockáztatot. Ha más nem, azokért a nyugodt és tisztán látó pillanatokért, amiket csak az imént éltem át, neki köszönhetően.

A nő említésére felcsillan a szemem és szélesedik a vigyorom. - Natashka! Ő volt Winter legjobb tanítványa - bólogatok, gondolatokba és emlékekbe merülve. Fogalmam sincs róla (hogy is lenne), hogy Natalia mennyit árult el a múltjáról - egyáltalán, mennyit tud a múltjáról. Nem Winter volt az egyetlen, akinek az elméjével nem valami finoman bántak a kies orosz tundrákon. (Egyszerre akarok visszamenni oda és olyan messzire lenni tőle, amennyire az csak lehetséges.)
És ahogy én képes vagyok, akár akaratlanul is, sebeket szaggatni belé szavakkal, úgy most ő viszonozza ezt nekem. Egy pillanatig csak bámulok rá tátogva, felelni képtelenül, aztán túl kell lendülnöm rajta, nem engedhetem meg magamnak... felhorkantok. - Hol az én Stevie-m? Hányszor vetettek rád keresztet, de mindig talpra álltál! Nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen szabadulsz tőlem, Rogers! - Nem, egyszerűen nem vagyok hajlandó elfogadni a dolgot. Megvédem. Bármitől, legyen az kés, lövedék, méreg, istenverte varázslat: a személyes feladatomnak tekintem, hogy Steve-nek ne eshessen végzetes baja. Hogy majd száz év múlva az öregséget hogy fogom visszaverni, azt nem tudom, de ha rajtam múlik, akkor még az sem foghat majd rajtunk. (Különben is, öregség, micsoda vad és elképzelhetetlen koncepció már önmagában is!)
- Az idők végezetéig - értek egyet, a bordaropogtató ölelés megnyugtató melegében. - Te voltál a mi titkunk mindvégig, ezt tudod, ugye? - motyogom, a közelségétől részegülten. - Ezért írtad felül a parancsot. - Még az érzelemmentes Winter sem állt felette annak a köteléknek, ami Barnest és Rogerst összekötötte annak idején, és ami valahogyan, a föld alatt, rejtve, titokban túlélte mindazt a hetven évet, amit semminek sem lett volna szabad túlélnie. Én pedig valamiért azt akarom, hogy Steve ezzel tisztában legyen.

A szemem forgatom. - Meg lehet tanulni és meg tudlak tanítani - jelentem ki magabiztosan, ha csak ennyi a gond...! Persze nem csak ennyi, a következő szavai máris meggyőznek róla. Megint félrecsúszik a magabiztos és érdektelen álcám: idegesen harapom be az alsó ajkam és kezdem rágcsálni, amíg a megfelelő válaszon töprengek. - Peggy alapította a SHIELD-et. Sok kompromisszumot kellett megkötnie, de ettől még biztos vagy benne, hogy a jó ügyért dolgozott, nem? - Így van, szégyentelenül érzelmi manipulálom az egykori szerelmével, hogy elérjem, amit akarok. Talán ettől rossz ember leszek, de nekem már úgyis mindegy, szóval megtehetem. - Attól, hogy néha engedsz és nem ragaszkodsz mindig makacsul a magad igazához, még nem fogod kevésbé szolgálni az ügyet, amiben hiszel. Csak olyasvalakinek kell dolgoznod, akivel általánosságban egyeznek a céljaitok - hantázok megfontoltan. Ugyanis erről az egészről semmit se tudok, nekem soha nem volt választásom. De úgy rémlik, a háborúban még Steve is képes volt követni - hát, ha a szabályokat nem is, de legalább az irányvonalakat. És mindig hallgatott Peggy Carterre. Irigyeltem is azt a nőt, de nagyon. Mármint... Barnes irigyelte. - Különben sem hiszem, hogy bárki azt a fajta vak engedelmességet várná el Amerika Kapitánytól, mint a Tél katonájától - teszem hozzá végül egy vállvonással. Ha már egy taktikai géniszról és nemzeti jelképről van szó, gondolom elég komoly beleszólása lenne a dolgokba. Nem teljes, de azért magas szintű jogosultság.
Gondolom.
De ilyen téren sajnos valóban elég tapasztalatlan vagyok.

A kérdésére szomorú mosoly kúszik az ajkamra. - Vicces, mert azt hittem, hogy azon már túl vagyok - válaszolok könnyedén, és a hangomban nincsen vád vagy harag, inkább csak egy kis vágyakozás. Fém kezemmel körbemutatok. - Nem mintha olyan sok feladnivalóm lenne jelen pillanatban. Azt hiszem, az elmúlt hetven év feljogosít rá, hogy egy cseppet kiábrándult legyek - rántom meg a vállam. Mindent feladnék - és, bár ezt Rogers még nem tudja, de én már igen, hogy fel is fogok. Köztünk így működnek a dolgok. A találkozásunk elején talán még elhittem, hogy elég erős leszek ennek a mintázatnak a felülírásához, de ahogy zajlik a beszélgetésünk, kénytelen voltam ráébredni, hogy nem.
Sosem lennék képes rá. Sosem lennék képes kevésbé ragaszkodni hozzá, kevésbé szeretni, kevésbé áldozatkész lenni érte. Egészségtelenül, beteges módon szükségem van rá, és neki énrám, és ez sokkal pusztítóbb drog, mint ha heroinra lennék rácsavarodva. (Azt hiszem, voltunk egyszer.)
A szemtelenkedésére pedig - csodák csodája - elkuncogom magam, szinte már felszabadultan. - Vitathatatlanul igaz, de nem ezt! - szögezem le hasonló hangsúllyal, és még a szemforgatására is csak tovább vigyorgok. Néhány pillanatig hagyom, hogy elandalítson a mellkasomba, az egész lényembe kúszó kellemes melegség.

Aminek persze szinte azonnal véget is kell vetni, mert ilyen ez a mi dinamikánk, hogy a röpke enyhüléseket még hidegebb és keményebb tél váltja fel, amikor az egymás arcába vágott szavak marnak, akár a sav. Nem hiszem, hogy van olyan fizikai bántalmazás, ami felérne ezzel. Nem voltál elég erős, mondja, csak kibújik a szög a zsákból, csak elárulja, hogy mit is gondol valójában rólam, vagy rólunk, vagy a fene sem tudja. Nem kellene magamra vennem, hiszen ln technikailag ott sem voltam, és mégis. Mégis.
Hátrébb csúszom az ágyon, egészen a falig, ösztönösen, mintha elmenekülhetnék a szavak elől, persze mindhiába feszítem a hátam a hideg vakolatnak, nem tudok beleolvadni és eltűnni, sosem tudtam. A torkom hirtelen csontszáraz és nem tudok nyelni és nem kapok levegőt. Nem voltál elég erős. Az ajkaim némán ismétlik el a szavakat, miközben homályszürke foltok úszkálnak a látóteremben, és nem kapok levegőt, a torkomhoz kapok hogy letépjem ami fullaszt, de nincs ott semmi, a mellkasomat sem szorítja el semmi, mégis úgy érzem. A fém ujjak alatt érzem az emelkedést és süllyedést, mégis olyan, mintha egyáltalán nem jutna oxigén a tüdőmbe, mintha a vérem nem lenne hajlandó elszállítani a sejtekhez, és ahogy a törött bordáimhoz érve belém nyilall az extra fájdalom, rájövök, hogy a kapkodó zihálás, amit hallok, tőlem származik. Nem tartottál ki. Ez nem igaz. Tudom, hogy nem igaz, csak nem jut eszembe semmilyen érv, amit felhozhatnék, amivel megvédhetném magam, és különben is a szavakhoz levegő kell, és abból most nekem nincs, a bordáim a tabletták ellenére is kínoznak, ahogy szinte lihegve próbálom beszívni, de mintha egy légüres buborékban lennék. Meg kellene nyugtatnia, hiszen a külvilág úgyis csak fenyegetés, de csak tovább fokozza a borzadályomat. Ha emlékeznél rá..., meg kellene állítanom ezt az egészet, ez nem helyes, nem szabad, ellenem fordítják, erősebbnek kellene lennem, nem voltál elég erős, igaza van. Kontroll is megmondta, a nő is mindig, igazuk van. - Nem... lehet... vissza... menni... - zihálom, magyarázkodnék, minden szót egy kapkodó lélegzetvétel nyomatékosít, várom a korrekciót (nem, nem én, az Winter, vagy Barnes?), ez mintha már megtörtént volna korábban is. Nem tudok visszamenni és megváltoztatni, meg nem történtté tenni, helyrehozni, ne várják el tőlem, lehetetlen. De mégis elvárja, gyűlöl, milyen is voltam előtte, mintha számítana, az Őrmester halott. (Vagy nem?) A szürke pontok pedig kezdenek feketévé válni az oxigénhiánytól.

Hogy a felcsattanás, a nyílt düh ilyen harsány kifejeződése váltja ki a reakciómat, vagy a szavak, amiket a fejemhez vág, esetleg ez a kettő együtt, (netán még nem hevertem ki a korábbi pánikroham okozta megrázkódtatást teljesen), mindenesetre nagyon elcsendesedek a kirohanására. Előbb az ágyat bámulom, miközben ujjaim között morzsolom a lepedőt - ezúttal vigyázok, hogy ne szakítsak bele újabb lyukat -, és megint az ismerős ajakrágcsálás is előkerül. Végül valamiféle döntésre jutok, és felnézek Steve-re. Veszek egy mély lélegzetet, mint aki hosszas beszédre készül. - És? - kérdezek aztán csupán ennyit. Oké, ha el is hiszem minden szavát, akkor is csak annyit mondott, hogy Bucky elég gyenge ahhoz, hogy könyörögjön, és elég ostoba, hogy megtegye Winterért. Ennek semmi köze hozzám. Ahogy én nem tudtam eddig róla, még az is lehet, hogy ő sem tud rólam. Elképzelhető. - Talán ha Bucky könyörögne értem, az megállítaná a kezed, ha cserébe visszakaphatnád őt? - Próbálom állni a tekintetét. Nem biztos, hogy sikerül.
- Igen, képzeld, nem akarok eltűnni! Végre létezhetek, és három hónap közel sem volt még elég belőle! - morgok vissza én is, indulatomban véletlenül még ezt az információt is elpöttyintve. Vagy nem is véletlenül? Nálam mondjuk elég nehéz lenne megmondani, mert hiába vagyok elég jó taktikus és elég jó színész is, az indulatok bizony magukkal ragadnak. Ha Steve-ről van szó, akkor nem is csak ritkán.
Hogy neki is nehéz, arra azért elhallgatok, mert csak igazságtalan, fájdalmas megjegyzéseket tudnék köpni rá. Kétlem, hogy így lenne - ha más nem, hát Natalia ott volt Steve mellett végig, és tapasztalatból tudom, hogy Natalia mellett minden könnyebb, legalább egy kicsit. És akkor a minusz hetven év tortúrát még nem is emlegettem. De... Steve kedvéért visszafogom magam, mert vele nem harcolni akarok, és akármit mutatok, akármit játszok is el, borzasztóan belefáradtam már az állandó küzdelembe. Úgyhogy egyszerűen... bólintok. Nem vagyok meggyőzve, de ez nem ér nekem annyit, hogy veszekedjek vele miatta, és ő biztos nem engedne, túl makacs hozzá, úgyhogy nekem kell.

- A SHIELD évtizedeken át ugyanaz volt, mint a Hydra - vonok vállat. - Az ilyesmit nem lehet olyan egyszerűen megszüntetni vagy elfelejteni. Lefogadom, hogy még mindig vannak közöttük kettős ügynökök. Különben meg ha nem lennének esszenciájukban ugyanolyanok, akkor a Hydra nem maradhatott volna rejtve olyan hosszú ideig. Ugyanazok a módszerek, ugyanazok a morálisan szürke zónák, csak az egyik cukormázas hazugságba csomagolja a működését, a másik pedig keserűbe. A rothadó belsőn egyik sem változtat - fejtem ki, minden egyes szóval egyre idegesebben, egyre többször fürkészve körbe, tartásomban is egyre több idegességgel, végül úgy fogom be a szám, hogy a fogaim hallhatóan csattannak össze, és már egészen összehúztam magam. És mindeközben egy pillanatra sem kúszott érzelem a hangomba, mert a lehallgatók kedvéért fenn kell ugyebár tartani a higgadt és összeszedett látszatot, még akkor is, ha közben belül felfalnak a kételyek, és már kellően megbízom Steve-ben ahhoz, hogy ezt - testbeszéd szintjén - ne rejtsem el előle.
A heveskedő, védelmező kirohanásra egyszerre tér vissza tartásomba a már-már elszivárgó feszültség, ugyanakkor kúszik óvatos mosoly a képemre. Mutató- és középső ujjamat kinyújtva, a másik kettőt hüvelykkel lefogva felmutatom neki a kezem (a fémet, még mindig), és óvatosan az arcomhoz érintem a kinyújtott ujjaimat. A harmincas évekbeli, privát rejtjelünk: ez a néma köszönöm, csak nekünk. Hangosan, természetesen, egészen mást mondok. - Csihadj, Rogers! - szólok rá, a ma már nem is nagyon használatos ám közöttünk meghitten ismerős szóval, de közben a szemébe nézek, és a szemem is mosolyog rá. - Még mindig tökéletesen alkalmas vagyok rá, hogy megvédjem magam.- Tudom, hogy megtenné, megverekedne akár egy helikopterrel is, ha Barnesról lenne szó. Arról nem vagyok meggyőzve, hogy értem bármilyen extremitást megtenne, de most nem is számít. Így sem, úgy sem akarok célpontot festeni rá, legalábbis nem még nagyobbat, mint amúgy is visel, még ebben a pillanatban is.

Vállvonás, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. - Először is, neked kellene bevinned, rögtön lenne súlya a szavadnak, ráadásul ha már semlegesítettél, akkor senkinek nincs rá oka, hogy lelőjön. Ha megmondod, hogy hajt a hazafias buzgalom és jót akarsz tenni és nem tudsz mit kezdeni magaddal a tétlenségben, hidd el, senki nem kérdőjelezi majd meg. Utána jön a vallatásom - ne aggódj, garantálom, hogy nem csinálnának olyat, aminek tartósan nyoma maradna. A kezdeti vonakodásom és ellenállásom után lassan hajlani kezdek az együttműködésre. Igazából jobb lenne, ha te ragaszkodnál hozzá, hogy velem küldjenek terepre, de a te szerepedhez nem illene annyira, szóval az én reszortom lesz kikötni, hogy ez a feltételem. Itt még elhúzódhat a dolog pár hónapig, ami alatt finoman meggyőzöm a vallatótiszteket egy támogató jelentés megírására, de megértheted, hogy nem siettethetem a dolgot. Szóval összességében maximum hat, de inkább négy hónap múlva, mivel te közben szépen tetted a dolgod és megbízhatónak bizonyultál, felkérnének, hogy légy a felügyelőtisztem, és már mehetnénk is az első közös bevetésre. Az elején persze csak az alja munkát bíznák ránk, de tudod, hogy megy ez, a jó munkát értékelik, és onnantól fogva senki nem választana el minket, és az idők végezetéig együtt lehetnénk - foglalom össze annyira dióhéjban, amennyire az csak lehetséges. Nyilván nem hangsúlyozom ki a kellemetlen részleteket, és én magam is inkább a pozitív végeredményre koncentrálok.

"Nem biztos. De hol a garancia? Hogy még egyáltalán ott leszek, nem egyszerűen megsemmisülök? Hogy nem ölsz meg?" Mint a Hydra tette Buckyval. Ezt már nem írom le, de a gondolataim között ott van a kérdésben. "Ha az történik, amivel kecsegtetsz, amit szeretnél, ez az egész mesebeli összeolvadás, akkor nem csak én tűnök el ebben a formában, hanem az a Bucky, akit emlegetsz, aki olyan, amilyennek emlékszel rá, ő sem marad meg abban a formában! Mindaz, amit gyűlölsz bennem, mindaz, amit tettek velünk és amilyenné formált minket, ott lesz benne és elveszíted a lehetőséget, hogy azzal a Buckyval legyél, akire emlékszel. Nem hiszem, hogy tényleg ezt akarnád..."- fejtem ki, bár előtte töprengtem egy keveset, hogy vajon ezt tényleg leírjam-e. De talán szüksége van rá, hogy elolvassa, feketén-fehéren. Az utolsó kérdésére vágok egy grimaszt rá. "Én tudjam? Ez a te fixa ideád, nem az enyém. Én az engedélyem adtam rá, hogy kísérletezz, amikor magunkban vagyunk, nem tudom, mit vársz még tőlem..." Neki valószínűleg fel sem tűnik, benne nem is tudatosul, mekkora bizalomról árulkodik ez, mennyire kell hinnem benne és neki, mennyi lelkierőt igényel, hogy átengedjem magam valaki más kísérleteinek, önként, azok után amin a Hydránál keresztülmentünk. Szavamat adni rá, hogy legyűröm a büszkeségemet, hogy nem reagálok majd rosszul, hogy akkor sem teszek ellene semmit, ha netán kiderül, hogy félreismertem, és ismét csak egy tesztalannyá redukálnak. Persze, technikailag mindez nem velem történt meg, nem ezzel a tudatosságommal, de ugyanakkor mégis. Mert erre bezzeg emlékszem, gondolom olyan tisztán, amennyire az eredeti személyiségdarab is teszi, vagy tette, vagy a fene sem tudja már.

Nem terveztem, hogy megcsókolom, az én önuralmam is véges, és az öröm ezek szerint még veszélyesebb, mint a negatív érzelmek, mert a diadal mámorában valahogy magától értetődik, hogy magamhoz vonjam és az ajkára tapasszam a magamét. Először talán nem is lett volna ennél több, de ahogy megérzem az ízét, már nincs megállás, mintha a belső szerveim elolvadnának a jóleső, borzongató melegtől, amit a kontaktusunk kivált, és visszacsókol, és a nyelvemen érzem és valahogy az egész mindenség leszűkül kettőnkre, a szorításom enyhül, de csak azért, hogy a fém kart a hátára, majd a derekára csúsztatva húzzam magamhoz, hogy ha a mesterséges végtaggal nem is, de a testemmel érezzem őt, a közelségét, a belőle áradó hőt és vágyat, miközben csókolom. Nem érdekel, hogy mit szabad és mit nem, bőven elég szabályt betartok így is, nincs türelmem egy újabbhoz. Ahogy próbál hátrahajolni, úgy dőlök én előre, válasz helyett keresve-kutatva tovább és lehunyt szemmel megnyalva az ajkát, csak egy pillanatig hagyom, hogy a homlokát az enyémnek döntve megpihenjen, aztán a szája sarkába, az álla vonalára kezdek tapogatózó csókokat lehelni, magabiztosan közeledve a füléhez - ahová ha eljutok, akkor már nem csak csókokról lesz szó, hanem gyengéd harapdálásról is, mert ha már benne vagyok, akkor miért ne menjek el a falig, lehetőleg fejjel.

Mélyet sóhajtok. Ó, ez ismerős. - Ők a te új Howling Commandód. - Ennélfogva nem várhatom el, hogy objektív legyen velük kapcsolatban. Persze az, hogy a Fekete Özvegy elviseli őket, azért elég sokatmondó - és valljuk be, bizonyos szempontból legalább annyit, ha nem többet nyom a latban, mint Steve szava. Viszont nem változtat a tényen, hogy az egyik Bosszúálló apját, nem mellesleg az egyik egykori barátomat Télkatona-napjaimban hidegvérrel kivégeztem feleségestől, és ez némileg rá tudja nyomni a bélyegét még a munkakapcsolatokra is. A fém kart keresztbe teszem magam előtt, féloldalas fél-ölelésbe és fél-bezárkózásba vonva saját magamat. - Rám ne számíts - rázom meg a fejem elutasítóan. Bucky megtenné, mindketten tudjuk, de én nem Barnes vagyok. - Éppen elégre, hogy eszemben se legyen az úgynevezett Vasember elé állni a történettel. - Nem vagyok sem hülye, sem öngyilkos. Tök mindegy, mennyi felelősségem volt a dologban (semennyi), vagy hogy mennyire élveztem a gyilkosságot (abszolúte semennyire), vagy hogy volt-e választásom (nem), vagy hogy léteztem-e akkor egyáltalán (ebben a formában szintén nem), attól még nem lenne bölcs lépés a fiú elé állni. Különben is, mit mondhatnék? Bocs, hogy a másik személyiségem, akit a gonosz nácik irányítottak akkoriban, megölte a szüleidet? Díjnyertesen hülye ötletnek hangzik.
A jövendő munkaadónkról szóló beszélgetést pedig nem tudjuk folytatni, hála az érkezőnek.

A provokáció, valamilyen szinten legalábbis, működik. Akár az a cél, hogy felingereljen vele, akár az, hogy megutáltassa magát, akár (paradox módon) az, hogy megkedveltesse. Na jó, a kedvelés túlzás: inkább valamiféle tisztelet kezd formálódni bennem irányában. Üdítő változatosság, hogy valaki, aki tisztában van a kilétemmel és a képességeimmel, ne féljen tőlem, és ezt a fajta magabiztosságot mindenképpen értékelnem kell. Még akkor is, ha emellett természetesen utálom a fickót, első látásra, tiszta szívből.
Steve válaszára duzzogva lebiggyesztem a szám. - Ezt úgy mondod, mintha nem lenne a puszta létezésem is illegális minden szinten. - Bár nem tudom összefűzni magam előtt a karomat, de valahogy az egész lényemből árasztom a sértettséget. - Ugyan mááár, Stevie, csak önvédelemre használnám - nyitom tágra a szemeimet, és biccentem félre a fejemet kérlelőn. Nyilván oka van, hogy ezt az egészet éppen most játszom el. Hogy miért éppen most feszegetek megint határokat, holott csak nemrégiben sikerült úgy-ahogy dűlőre jutnunk egymással. És ez az ok egészen Sam Wilson formájú manifesztációban tevékenykedik a lakásban, felvont szemöldökkel vizsgálva minden egyes interakciónkat, és a vinnyogásom hallatán meg is merevedik egy pillanatra a mozdulata közepén, szinte hallom, ahogy kattognak a fogaskerekek az agyában.
Mégis Rogers szavai azok, amik megszólalásra késztetik. - Steve! - rázza meg a fejét egy kicsit, és megint el kell ismernem, hogy valahol tisztelendő az, hogy a jelenlétemtől nem zavarja magát és simán beszél Steve-vel, mintha nem is lennék itt. - Személy szerint úgy gondolom, hogy megérdemli, de ha ez a szóhasználat - most az "ilyesmire" meg az "ilyenre" gondolok - sokak számára megalázó. Nevezd nyugodtan a nevén a tudathasadást - tanácsolja, aránylag higgadtan, és csak a végén néz rám kihívó vigyorral, mintegy ellenőrizendő, hogy mit szólok ehhez. Rávicsorgok, azt szólom.
Steve kijelentésére mindenesetre még a szárnyas is kényelmetlenül meglepettnek tűnik, én pedig megengedem magamnak, hogy látszódjon rajtam a rosszallás. A transzfúzió időigényes folyamat, és tűvel a vénában jelentősen romlik az ember - még ha szuperkatona is - harcértéke. Nem kétlem, hogy veszély esetén a folyamattal nem törődve bármikor kiiktatnám a fenyegetést, de mégiscsak jobb lenne az olyan nyugodt körülmény, amikor nem kell lebukástól tartanunk.
Lassan felülök. Wilsonra villan a tekintetem, aztán vissza Steve-re, hezitálok néhány pillanatot, aztán úgy ahogy vagyok, térden mászok le a matracról és indulok meg Steve felé, tekintetemet az ő arcán nyugtatva. - Úgyis meg kell semmisíteni, hogy ne fertőzzük meg a kórházat a vérünkkel - felelek először az utolsó kérdésre. Amikor Steve mellé érek - igen, térden maradok mellette, nyílt megalázkodással -, akkor felnézek rá, kissé félrebiccentett fejjel ajánlom fel neki az arcomat, és úgy folytatom. - Ha csak összeszedjük a felszerelést, akkor nincs szükségünk senki másra. - Szinte érzem, ahogy Wilson pillantása próbál lyukat égetni a koponyámba.
Az elharapott megnevezésre én is megfeszülök, de Wilson is felfigyel rá. - Steve...! - szól rá a férfire rosszallóan. Vagy lehet, azzal volt a baj, hogy Steve hangot adott annak, hogy észrevette, hogy valami nincsen rendben, viszont nem csúszott ki az irányítás a kezem közül, ezért nem tartja jó ötletnek a megingást hangsúlyozni. Nem tudom. Igazából mindkettővel egyetértek magamban, de előbb harapnám le a nyelvem, mint hogy hangosan is elismerjem ezt, úgyhogy mielőtt kiderülhetne, közbeszólok, Wilsonba fojtva a szót. - Miért ne lenne rendben! - Inkább kijelentés, semmint kérdés, legalábbis a hangsúlyom alapján.
Aztán Wilson előveszi és az asztalra csapja a katonai táskát és ezenközben féloldalasan fordul nekem és én nem is a fickót nézem hanem a felszerelését. És mozgásban vagyok, még mielőtt egyáltalán én magam is felfognám, a sérült kezemmel rásegítek az indulásra ahogy talpra lököm magam és a konyhába vetődök, hogy megragadjak egy kést és mire megpördülök, már dobásra áll a kezemben, de még nem engedem el.
- Állj! Lépj el a táskától! - morgok rá Wilsonra. Steve bízik benne, dübörög a fejemben a gondolat, de Steve bárkiben hajlandó megbízni, még ide is a pajzsot leszámítva fegyvertelenül jött, és nem fogom hagyni, hogy egy idegen csak úgy katonai felszerelést pakolásszon a lakásomon.
Arra számítok, hogy Steve-re fog nézni, vagy engedelmeskedik - mégiscsak tudja, ki vagyok -, ehelyett azonban a pillanatnyi dermedtség után meglepően fürge mozdulattal kapja fel a táskát, és vágja hozzám. Ha két ép karom lenne, akkor nem lenne probléma egyikkel elhajítani a kést, a másikkal pedig blokkolni a képembe száguldó tárgyat, így viszont előbb kell megtennem az egyiket, és csak aztán jöhet a másik.
Félreütöm a táskát.
Mire ismét a szárnyasra koncentrálnék, annak már pisztoly van a kezében, és stabilan fogja rám.
- Ne próbálj fenyegetni engem, James, vagy akárhogy nevezed éppen magad! - állja a tekintetemet, én is az övét, és egyikünk sem mozdul. Tudom, hogy ha eldobnám a kést, akkor meg tudnám ölni, de nem azelőtt, hogy ő meghúzná a ravaszt.- Steve, menj oda és vedd fel a táskát, lassan, és mutasd meg neki, hogy nincs benne semmilyen fegyver vagy bomba vagy tudomisén, mire kattan be. Te meg ne próbálj még egyszer fegyvert fogni rám, mert nem fogom majd vissza magam még Steve kedvéért sem, értve? - Egyszer sem pislogok a szavai alatt, sem akkor, amikor eldarálja a kis monológját az érdemeiről. Tulajdonképpen minderről - a paramentő-alakulatról, az afganisztáni küldetésekről - tudtam, és azt sem kétlem, hogy Steve mellett volt lehetősége megmenteni a felelőtlen legjobb barátomat. Ugyanakkor ennyi szilárdságot nem néztem ki belőle, és ez megint csak az elismerést erősíti bennem - az utálat, a féltékenység, az idegesség, meg még egy csomó másik érzelem mellett. - Én most rendes leszek, szép lassan leeresztem és elteszem a pisztolyt. Te ugyanígy teszel a késsel, és elmented ezt az esetet az összes feled hosszú távú memóriájába, mert legközelebb nem ússzuk meg vér nélkül. Világosan fogalmaztam?
Nem bólintok, nem mozdulok, nem veszem le róla a szemem. Wilson mindenesetre szavának áll, és valóban: hangsúlyozottan lassú mozdulatokkal teszi el a pisztolyt, majd mutatja felém az üres tenyerét. - Te jössz - szólít fel, amikor nem reagálok, én pedig nagyon lassan szót fogadok és leeresztem, de nem engedem el a kést. Aztán Steve-re nézek, illetve a táskára, ha az már a kezében van... és várok az ő reakciójára, mert attól jobban tartok, mint a szárnyasétől. Nem szólalok meg, egészen addig, amíg a hangrögzítő és a fülhallgató elő nem kerül - akkor viszont méla undor költözik a képemre. - Azok meg minek? - Van egy nagyon rossz sejtésem.*

Sorry not sorry ||| ~4.7K szó ||| I hate everything about you |||
*@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
▪▪ Play by : ✯ Chris Evans
▪▪ : :
▪▪ Hozzászólások : 146
▪▪ IC hozzászólások : 44
▪▪ Csatlakozott : 2017. Jun. 19.
▪▪ Kor : 100
▪▪ Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
▪▪ Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

Admin

Jelvények
Csoport: Canon Canon
Összesítő: Steve

 #52•• TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Hétf. Jan. 08 2018, 06:17

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
A zt mondja nem akar használni. Először csak értetlenül pislogok rá - nem is értem hogy miért jön most ezzel - aztán ahogy jobban belegondolok, keresve a mondandójának értelmét jövök rá mire is célozhat konkrétan. Látom ahogy a földre szegezett tekintettel beszél rám se nézve, mint a kisgyerek aki a rossz bizonyítványát magyarázza.
- Erősebb? - Kérdezek vissza. ~De hát már így is elég erős vagyok.~ Nem értem hová kellene még szerinte tovább fejlődnöm. ~Miért nem elég az, ahol most vagyok?~ Nem akarok megváltozni, nem akarok lemondani az elveimről - bár tény, hogy érte még erre is képes volnék, feladni mindent -, jó nekem így minden nehézségével és örömével együtt. - Jobb? - A jóság relatív dolog és hány, de hány bűnt követtek el a nagyobb jó nevében a történelem folyamán. ~Arra a jóságra gondol? Kinek a mércéje szerint lenne elég az, ahová tovább kéne fejlődnöm és milyen áron?~ Kedvem lenne ezt megkérdezni tőle is fennhangon, de néma maradok. Nem akarok vitatkozni, pláne nem veszekedni vele ezen. Nem ezért vagyok itt, hanem hogy segítsek rajta.

- Hát persze, hogy nem vagy olyan mint ők! - Csattanok fel, amikor beleveszik a saját gondolataiba. ~Édes Jézus, hogy gondolhat ilyet?!~ Ezt már nem tűrhetem szó nélkül. - Te soha, soha nem voltál olyan mint ők! A legsötétebb napjaidban sem! - Próbálom nyugtatni, de még számomra is hiteltelenül csendülnek fel a számból a szavak. Nem igaz amit állítok, hiába akarok hinni mindabban amit mondtam. Mert hinni akarom, görcsösen hogy amikor nem volt szabad akarata, mindaz amit azon idő alatt tett nem számít és így megbocsájtható. Hogy az a sok szörnyűség, amit a nevükben elkövetett gondolkozás nélkül nem számít. ~Hiszen hogyan is lehetne az ő vétke? Ő is csak áldozat!~ Ugyanakkor tudom, hogy igenis voltak olyan napok, amikor pontosan olyan volt mint ők. Amikor agyatlan gépként engedelmeskedett és ölt szemrebbenés nélkül. Hogy most is, mióta csak felébredt kegyetlen játékot űz velem és összetöri, lábbal tiporja a legszebb, legkedvesebb múltbéli emlékeimet. Igenis megvan benne a képesség, hogy olyan legyen mint ők. Valahogy ez is a részévé vált, még ha nem is tudatosult ez benne.

- Rendben, Azzanoról nem tehetek, de a többi? Nézz a szemembe ha tudsz és úgy mond, hogy nem az én hibám! Mert igenis tudom, hogy miattam zuhantál le! - Kontrázok rá csak azért is. A zuhanása után hányszor, de hányszor végigpörgettem magamban a történteket?! Én az én türelmetlenségem okozta a vesztét. Ha kivárom és nem kapkodok, egyedül is kievickélt volna és nem adja meg magát a korlát a kettőnk súlya alatt. A megjegyzésére, miszerint megmentettem a biztos haláltól Olaszországban már nem is reagálok; hiszen az természetes, sőt ösztönös dolog volt és szóra sem érdemes. Valami ősi, elemi erővel ható dolog volt, gondolkozás nélkül, zsigerből jövően. Hiszen róla volt szó, nem hagyhattam csak annyiban hogy azt mondták meghalt. Amíg volt egy szemernyi, egy szikrányi esély is rá, hogy életben van tennem kellett egy próbát, mindegy hogy velem mi lesz utána. Különben is, tudom hogy ő is ugyanúgy megtette volna értem fordított esetben.

A felajánlott kezére pillantok, és nem is én volnék ha nem kulcsolnám össze ujjainkat élve a kínálkozó lehetőséggel, hogy megérinthetem.
- Akkor ezt mégis minek neveznéd?! - Jön tőlem a viszontválasz kontrázásként, de nem eresztem el a kezét ha már egyszer volt lehetőségem megfogni. - De legalább együtt öregedtünk volna meg... - Harapom el a mondat végét, hagyva had lógjon a levegőbe. Már így is túl sokat árultam el a vágyaimból, az iránta táplált és szűnni nem akaró érzelmekről. ~Nem értené meg.~ Nem várhatom el, hogy ő is ugyanúgy érezzen. Ez a világ különben sem nekünk való. Régen legalább tisztábbak voltak a viszonyok, jobban eligazodtunk a jó és a rossz között. Manapság semmi sem az aminek látszik és a fehér meg fekete helyett a többség a szürke zónában mozog. A mosolyába veszek, ahogy rám néz, ugyanazzal a boldog kifejezéssel az arcán látom mintha megint a 40-es években volnánk. Egyszerre szívmelengető és szívbemarkolóan fájó. - Azt nem tudhatod. - Felelem csendesen, bár nagyon is valószínű igaza van és előbb vitt volna el holmi kórság minthogy megérjem a 90. évemet, pláne vele.

Furcsa borzongás jár végig rajtam attól, amit mond. Hogy ezzel megelégszik, hogy így jól érzi magát. ~Ő nem Bucky. Nem Bucky. Nem Bucky...~ Emlékeztet egy hang mantraként, mire megrázom a fejemet mintha azzal elhessegethetném az efféle gondolatokat. Sokat változtam én is az eltelt pár év alatt, mióta felébresztettek kiolvasztva jégsíromból. Még mindig sziklaszilárdan hiszek dolgokban, ragaszkodok értékekhez - mint a morál vagy az igazság, az egyenlőség... mind mind ugyanolyan fontosak számomra mint a háború előtt -, de már a kétely magjai kicsíráztak lelkemben. Már nem vagyok olyan makulátlan mint hiszik, már megfertőzött ennek az új világnak a mételye amit ármánynak hívnak. A bizalmatlanság belém ette magát és hiába küzdök ellene néha - mint most is - utat képes törni magának bennem csalárdul suttogva a fülembe, mint valami idegesítően zümmögő bogár amit képtelenség elhessegetni. Pedig bízni akarok Barnesban, ugyanazt érezni mint a háború előtt, amikor az életünket is rábízhattuk a másikra nyugodt szívvel, gondolkodás nélkül mert tudtuk tűzbe mennénk egymásért. És valahogy most mintha ez veszett volna el.

James egyfajta kettősség számomra, ezerszer jobban mint Winter valaha is lesz. Mert egyszerre pulzál benne a mélyen Buck, egy-egy mozdulata, mosolya, szavajárása teljesen a múltat idézi és biztosít afelől, hogy emlékszik dolgokra régről; és van ott ez az idegen, megcsömörlött, megkeseredett alak akit ugyan megnyomorítottak ám mindent túlél így ezzel is megbirkózik a maga módján, bezárkózva. Mert James egy igazi túlélő, mindig is az volt régen is Barnes bírta a legjobban a fizikai (és szellemi) megpróbáltatásokat. Talán önzőség tőlem, hogy Buckyt akarom visszakapni, talán nem is lehetséges. De a küzdelmet nem fogom feladni vagy a próbálkozást, még ha lehetetlennek is tűnik az elérhető cél. Könnyű lenne beérni azzal, amit kaphatok és megelégedni ezzel a mostani állapottal. Ám én sosem a könnyebbik utat választottam életemben. Azt mondják az ember azt tudja csak igazán értékelni, amiért megküzdött... talán így is van, talán ezért nem vonzott sosem az egyszerűbb út és választottam mindig azt amelyik kihívások elé állít. Hogy azt érezzem élek és bebizonyíthassam mennyit is érek... hogy én is érek legalább annyit mint mások és értékes vagyok, nem valami selejtes emberi hulladék csupán, aki kolonc mások nyakán.

Nem rezzenek meg az érintésétől, ahogy a vállamra simít bár meglep vele, sikeresen belém fojtva a szót ezzel. Jól esik, a kezem oda se nézve talál az övére és paskolás helyett csak végig simítok rajta gyöngéden odanyúlva hisz tudom hogy fáj a karja. A szavaira muszáj közbevágnom, mert rosszul gondolja.
- Megvédheted őket, bebizonyíthatod, hogy félreismernek és nem vagy rossz. Van választásod, hogy ne lenne választásod?! Van szabad akaratod és bárhogy dönthetsz, nem vagy már senki bábja, nem igaz? - Kérdezem tőle és végére kissé hisztérikusság költözik a hangomba. Nem félek, egyenesen rettegek az esetleges nemleges válaszától. Hogy az egészet csak megjátssza és lehull a lepel. Hogy csak magához akar édesgetni mielőtt győzedelmesen vinne a HYDRÁhoz... vagy mind ahhoz, ami maradt belőlük. Mert nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem teljesen megsemmisültek. Akkora csapást nem sikerült mérnünk rá a nyilvánosság erejével sajnos. A kétségbeesés vezérel, ahogy magam mellé fordítom a pisztoly csövét; amire végre leereszti, én pedig megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom sikerrel jártam.

Aztán megint mond valamit és tova is száll ez az érzés belőlem. ~Winter tanítványa? Mi a fene? Erről sosem mesélt Tasha. Vajon tisztában van vele, hogy az az általa üldözött Tél Katonája képezte ki, aki golyót eresztett bele később?!~ Hitetlenség költözik lélektükreimbe, ahogy a pupilláim a döbbenettől hatalmasra nyílnak. A felhorkanására nagyot dobban a szívem és kihagy a lélegzetem. "Az én Stevie-m." Ez visszhangzik bennem egyre, szinte cseng is tőle a fülem ahogy a forróság hirtelen meglódulva önt el és érzem a vér lüktetni az ereimben.
- Az miattad volt. - Motyogom halkan, a földet nézve mintha rossz fát tettem volna a tűzre és rajtakapott volna a csínytevésen. A testtartásomban, a mozdulataimban - ahogy a kezeimet a hátam mögé rejtem - mind-mind a régi, vézna és beteges kicsi Steve-et idézem. - Megígértem, hogy együtt halunk meg... muszáj volt... miattad... nem szeghettem meg az adott szavam... - Még mindig a földet bámulom suttogva és újra 9 évesnek érzem magam. Az arcomba tódult vértől kissé lázasnak is érzem magam, pont mint akkor régen.

Csak akkor nézek fel, a szemébe amikor szinte már megfenyeget nem szabadulok tőle.
- De hát nem is akarok! - Kontrázok megdöbbenve és fáj, hogy ezt ki kellett mondanom és nem tudja, nem érzi zsigerből, ösztönösen. Hogy ő az én napom, a mindenem, akiért tűzbe mennék és mentem mindig is. Ő hajtott, motivált, űzött előre; mindig is hozzá próbáltam felérni, a barátságát kiérdemelni melyre érdemtelennek éreztem magam mindig is. Nem sok örömöt adott az élet korábban, de Ő egyike volt azoknak, amikhez görcsösen ragaszkodtam, már-már egészségtelen módon, még vélt halála után is. Ha eddig meg voltam döbbenve, fogalmam sincsen mivel jellemezzem a mostani érzelmi állapotomat. Szinte katarzist okoz a tény, a vallomása. És persze másként értem, mert másként akarom érteni... beteges, abnormális módon, mert csakis rá vágyom. Sosem akartam mást, holott tudom jól sorban állnának asszonyok, lányok és anyák; csak egy szavamba kerülne, de mindenkit idegennek éreztem kivéve Őt. Hiszen ki érthetne meg? Kivel oszthatnám meg az életemet, a tapasztalataimat? Natasha unszolása jut eszembe a randizással és Sam kérdése cseng a fülembe, amikor arról faggatott mikor voltam boldog. A válasz egyértelmű: amikor Buckyval lehettem, nekem az jelentette a boldogságot mindig is.

Az lehet, hogy megtudna... de nem vagyok biztos benne, hogy akarom is azt a tanítást. És aljas módon támad: Peggyvel jön, az én Peggy-mmel manipulál.
- Hát persze, különben be se léptem volna a SHIELDbe. - Vágom rá gondolkodás nélkül. Hiszen a SHIELD-et még Howard és Peggy alapította Phillips ezredessel. Mindhárman rendkívüli emberek voltak, akik a jó mellett harcoltak. Hiszem, hogy egész életükben ezen munkálkodtak és a szervezet, amit létrehoztak is e célt szolgálta egészen addig, míg fel nem áldozta saját magát mások védelmében, felfedve a titkokat melyeket a II. világháború óta őrizgettek. A SHIELD jót akart, mellyel a Zola-féle férgek galád módon visszaéltek, megmételyezve azt a HYDRA mocskával. - Kompromisszumot csak akkor lehet tenni, ha mindkét fél hajlik rá és van értelme. De egy bizonyos ponton túl sosem fogok menni! Miért, szerinted létezik ilyen szervezet? Már a SHIELD sem az, ami anno volt... - Igen, csalódott vagyok. Annyi áldozatvállalás után nem ért célt, csak kompromittálódott. Peggy tudná, hogy mit tegyen. Ha még élne biztosan tőle kérnék iránymutatást, mert úgy érzem egyre mélyebbre süllyedek az ingoványban.

A kijelentésére miszerint nem illetne meg mindkettőnket az azonos bánásmód felhorkanok, de nem mondom ki hangosan mit is gondolok arról amit mondott.
- Tudod, hogy hogyan értem James... - Forgatom meg a szemeimet és tényleg remélem érti bővebb magyarázat nélkül. Hiányzik az, hogy fél szavakból is megértettük a másikat annyira ismertük egymást és annyira a másikra voltunk hangolódva. Hiányzik, ami régen volt. Ebből kapok néhány percre vissza valamit, ahogy gondtalanul ugratjuk egymást csipkelődve. Aztán persze megint elrontok mindent. Az őszinteség, az igazság néha több kárt okoz és fájdalmat, mint kellene. Pedig nem akarok ártani neki, sosem akartam és most mégis azt teszem. Látom, ahogy reagál és szavaim hatására egész testtartása megváltozik. Hozzá sem értem, mégis úgy viselkedik mintha bántalmaztam volna a múltban és megint erre készülnék. A szívem szakad meg attól, hogy így kell lássam... hogy így reagáljon rám... Ugyanakkor jókora, gyilkos dühöt is generál bennem a dolog mindazok iránt, akik bántották őt korábban. Kedvem lenne elindulni a nagyvilágba és meg sem állni addig, amíg minddel nem végeztem. Haragom nem ismer határokat, ha róla van szó.

Nem tudok tétlen maradni látva a szenvedését, óvatosan közelítek felé és ülök le végül az ágyra, mellé és nyúlok a kezéhez remegő kezemmel. Nem tudom milyen reakciót vált ki belőle az érintésem vagy a közelségem, de igyekszem nyugtatóan fellépni. Elvégre én okoztam ezt az egészet, nekem is kell helyre hoznom. A végén még elájul nekem itt a pánoktól.
- James... nyugodj meg! - Hangom gyöngéd, kérlelő. Nyoma sincs a korábbi emelt hangvételnek vagy ingerültségnek benne. - Sajnálom, én nem úgy értettem. Nem is rád haragszom, ez csak... csak... nem is tudom miért mondtam ezt neked. - Vallom be remélve, hogy képes lesz elengedni. - Nincs semmi baj, nem kell visszamenned sehová. Majd együtt kitalálunk valami megoldást. - Suttogom, hangom egyre erőtlenebbül hat ahogy elhalkulva beszélek, míg végül teljesen elhallgatok és csak nézem őt. Nem tudom mit mondjak, mivel nyugtassam meg. Sosem voltam jó ebben.

Nagy sokára néz végre a szemembe csak, a mély lélegzetvétele után várnám a monológot ám az úgy tűnik elmarad. A vér is kifut az arcomból a kérdésére. ~Hát csak ennyit jelent neki, hogy megmentettem?!~ Pedig képes volnék mindent odadobni érte, hiszen nekem csak ő számít. Régen is így volt és most, hogy kiderült életben van ez még inkább igazzá vált. Sosem érdekelt, hogy ki mit gondolt rólam; csak az hogy velem legyen. De nem érti, hogy is értené?!
- Bucky nem tud olyat kérni, amit ne teljesítenék! - Motyogom és lassan párásodni kezd a szemem újfent a ténytől, hogy ismételten ki kell mondanom olyasmit ami korábban kimondatlanul is evidens volt köztünk. Fáj látni, hogy mekkora a szakadék kettőnk között jelenleg. Én nem akarok hadakozni James-szel, csak a barátomat szeretném visszakapni, még akkor is ha nem sok maradt belőle.

A 3 hónap említésére felcsillan a szemem. Közel ekkora idő telt el azóta, hogy kis híján halálra pofozott a Helicarrier fedélzetén.
- Szóval akkor a Potomac folyónál születtél? - Kérdezek vissza. - Melyikőtök húzott ki a folyóból? - Szegezem neki a kérdést. A Katona azt mondta nem tudja miért húzott ki, így felmerült bennem az újabb információk fényében a kérdés, hogy nem-e James volt. Az arcélem rándul meg arra, amit a SHIELDről mond és úgy érzem muszáj a védelmükre kelnem. - Az előbb még pont te érveltél a SHIELD jósága mellett Peggyt emlegetve. Szegény forogna a sírjában, ha hallaná miket hordasz össze! - Egyáltalán nem örülök neki, hogy ilyeneket mond. De látom miként lesz egyre idegesebb beszéd közben, miközben ismét úrrá lesz rajta a paranoia és többször is körbe kémlel. Aztán tesz valamit, amire nem számítottam: egy egyszerű mozdulat, másnak talán semmit se jelentene vagy nem törődne vele, nekem viszont kihagy tőle a szívverésem; a ténytől, hogy ilyesmire emlékszik. Hogy nem felejtette el a titkos jelzéseinket és egy picit megint a 40-es években érzem magam tőle még akkor is, ha fennhangon épp ennek ellentétét teszi és letromfol sértett büszkeséggel.

Csöndesen hallgatom a gondosan felépített tervét arról, hogy miként lehetnénk újra együtt. ~Vajon mióta tervezgeti ezt?~ Volt 3 hónapja átgondolni mindent, ha jól sejtem.
- Ezt nem most találtad ki, igaz? - Kérdezek vissza. Egész jól felépítettnek tűnik elsőre a terve, ugyanakkor én látok benne több buktatót is. Mert, mi van ha nem akarják még velem se terepre engedni? Ha egyszerűen csak be akarják zárni? Vagy még rosszabb és a saját céljaikra ugyanúgy felhasználni mint anno a HYDRA tette? Sok ponton elcsúszhat a dolog, kezdve velem. Mi van, ha nem hallgatnak rám? Ha nem engednek együtt lenni? Hogy félek-e ezektől a veszélyforrásoktól? Igen, félek hogy belemegyek és újra elveszítem. - Tegyük fel, hogy belemegyek és beviszlek. Mik a buktatók? Kellenek vésztervek, minden alternatívára fel kell készülnünk. - Mondom, lényegében burkoltam már bele is egyezve az egészbe. Mindketten jó stratégák vagyunk, együtt pedig brilliáns csapat ha összedolgozunk. Ha ebbe belevágok vele nem akarok semmilyen kellemetlen meglepetést vagy döccenőt. Már most kínzóan hosszúnak hat az a röpke, maximum fél év amiről beszél. Egy percet sem akarok tőle külön tölteni most hogy végre rátaláltam.

Némán meredek az általa leírtakra. Erre nem tudok mit felelni, hiszen nem tudom garantálni hogy mi fog történni. Igazából legfeljebb reménykedhetek benne, hogy az újraegyesülése a személyiségeknek nem jár majd semmilyen kellemetlenséggel, már ha egyáltalán lehetséges a dolog. Mert az is lehet, hogy örökre így marad.
"Akkor mi legyen? Így akarsz maradni? Tényleg annyira jó így hármasban? Ezek szerint nem akarod, hogy egy próbát tehetek a meggyógyításotokra? Nem tudom, lehet a többieket is meg kéne előbb erről kérdezni..." Önző módon manipulálom, érzelmileg igyekszem hatni rá, a lelkiismeretére bazírozva. Ráadásul felvetettem egy olyan alternatívát ami pellengérre állítja. Ha nem megy bele most, ki fog csúszni az irányítás és a döntés kizárólagos lehetősége a kezéből. Muszáj lesz valahogy döntenie és annak függvényében gondolom tovább a dolgokat. Csak remélni merem, hogy meggondolja magát és nem nyakaskodik tovább.
"De hát ti hárman vagytok az én Buckym, EGYÜTT!" Ha hangosan mondtam volna ezt ki biztosan felcsattanok elégedetlenül, amiért még mindig nem érti az egészet.

Bár az is igaz, hogy még én se teljesen értem.
"James, én egyáltalán nem gyűlöllek, sajnálom ha így érzed!" Ezt úgy éreztem fontos leírnom, hogy nyoma maradjon hogy újra és újra elolvashassa míg végre rá nem ébred félreértette az egészet. Persze próbál ő is manipulálni, hatni az érzelmeimre, a vágyaimra... de nekem megéri a kockázatot, hogy rendbe jöjjön.
"Tudom, hogy azt már nem kaphatom vissza, ami régen volt. Felfogtam, köszönöm. Én csak azt szeretném, hogy megint NORMÁLISAK legyetek a lehetőségekhez képest. És ez a mostani formátokban nem tud megvalósulni. Hajlandó vagyok MEGFIZETNI az árát annak, hogy helyre gyertek legyen BÁRMI is az." Jobban nem megyek bele, felesleges. Ha az az ára a meggyógyulásának, hogy megváltozik a személyisége hát legyen.
"Ebben neked is segítened kell, mert fogalmam sincsen mi játszódik le bennetek! Szeretnék segíteni, de nem értek a pszichológiához. Lehet kellene keresnünk egy szakembert..." Az utolsó sort félve írom le, mert nagy rizikóval járna ha nem találok megbízható embert. És manapság ki számít megbízhatónak?!

A csók, amivel meglep minden idegvégződésemet végigborzolja, a fejem búbjától a lábam ujjáig beleborzongok oly jól esik. Bűnös dolog, de vágyom rá. Ez a heves akarás - mert érzem hogy akar engem, talán épp úgy ahogy én őt - arra késztet, hogy tőlem szokatlan módon alázatossá válva adjam meg magam neki és vesszek bele a csókba, viszonozva azt. A világ megszűnik körülöttünk, a szoba eltűnik és csak mi ketten vagyunk a boldogságbuborékba zárva. Közelebb húz, érzem a fém karját magamon; miközben fel akarok robbanni a forróságtól amit a belsőmben érzek ettől az egésztől. Persze nem hallgat rám, nem hagy elhúzódni; nyúl is utánam, én pedig végül behódolok neki engedve a csábításnak. Hiszen oly rég óta vágytam erre és most megadná mindazt, amit Bucky sosem adhatott meg vagy nem is akart, ki tudja hogy régen a körülmények áldozatai voltunk csupán vagy ő sosem érzett úgy mint én. Ezt még mindig nem tudom biztosra, hogy ez tényleg kölcsönös kettőnk között és nem csak az én agyam szüleménye.

De James itt van, mindenhol őt érzem és kezem bizonytalanul túr a hajába, hogy aztán egy reszketeg sóhaj hagyja el ajkaimat amint már a fülcimpámba harap.
- Ja-James... - Nyögök fel vágytól karcos hangon, de hiába nyelek egyet, képtelen vagyok folytatni a mondatot; már azt sem tudom mit akartam neki mondani eredetileg. Elmossa minden ellenállásom a csókja, a közelsége, az ölelése. Megfoszt a szabad akarattól és önként hódolok be neki megadva magam. Ajkaim engedelmesen nyílnak el újra és újra befogadva a nyelvét, hogy aztán vad táncot járjon az enyémmel. Most már nem csak ő kapaszkodik belém és von magához hanem az én kezem is a nyakára talál és a hátába kapaszkodva húzom közelebb, miközben hátra vetett fejjel, elnyílt szájjal és lehunyt szemekkel élvezem mindazt amit művel velem. Egész lényem azt üzeni: "gyere a tiéd vagyok, tégy amit akarsz velem". Minden bizodalmam, vágyam összekoncentrálódik most ebbe a pillanatba és ki akarom élvezni az utolsó cseppig mielőtt vége lenne. Mert vége lesz, tudom. ~Muszáj, ez nem helyes!~ Egy korholó belső hangocska ront el mindent, megmérgezve a boldog perceket. De igaza van, én Buckyt szeretem, akkor nem lehetek James-szel is. ~Vagy igen?!~ Hiszen ő is Barnes, mindhárman azok. ~Jaj, miért kell ennek ilyen bonyolultnak lennie?!~

- Nos, így is mondhatjuk igen, ők az új, modern kori Howling Commandos. - Mosolyodom el a hasonlatára, némán emlékezve Dum-Dumra és a többi bajtársunkra aki már nincsen. El is csendesem ettől. És persze egy kellemetlen témán is túl kell esnünk, de muszáj szóba hoznom Tonyt is. A becsületem, a lelkiismeretem azt diktálja mondjam el neki mielőbb mielőtt túl késő lenne. Viszont James egyedül akar hagyni ezzel, amit nem értek. Ha tiszta lapot akar kapni, ahhoz ezzel is szembe kell néznie előbb vagy utóbb. - Akkor mi legyen? Mondjam el neki én? Vagy várjak vele míg le nem telik az általad saccolt 6 hónap és meg nem ismert ő is jobban? - Sok a kérdőjel, de még több az opció amiből választani lehet. És nem vagyok biztos benne, hogy melyikkel tennék jót és melyikkel rontanék tovább a helyzeten. Egyáltalán azt sem tudom miként reagálna Tony a hírre. Mostanában amúgy is labilisabb, bár az ivást szerencsére hanyagolja.

Sam megjön végre, de leginkább úgy érzem magam mint aki óvodába csöppent ha kettejükről van szó. James szarkasztikus megjegyzésére csak megforgatom a szememet.
- Aha, persze... önvédelemre, mi? - Nem, Sam nem bírja ki hogy ne szóljon közbe. Résnyire szűkült szemmel, karba font kézzel méricskéli Jamest és tudom, hogy nem igazán sikerült bizalomgerjesztően a barátom bemutatkozása. De igazából nem is baj, hogy időnként belekotyog és objektíven szemléli a dolgokat; ugyanis momentán köpni-nyelni nem tudok attól amit mondott az imént a férfi, csak sápadtan hápogok döbbenetemben. Persze Wilson helyreigazít, mert megint nem jól használom a kifejezéseket a dologgal kapcsolatban.
- Bocsánat, csak nem igazán tudom hogy mit mondhatok és mit nem. Nem vagyok terapeuta mint te. - Húzódik grimasz az arcomra a kellemetlen beismeréstől miközben széttárom a kezeimet, miszerint már megint sokat akar a szarka... én ehhez nem vagyok egyedül elégséges, hogy végig csináljam. Ezért is avattam be Samet és bíztam meg benne annyira hogy bevonjam remélve tud segíteni nekünk.

Jamesnek persze nincs ínyére és kissé vadállatias reakciót váltanak ki belőle Wilson szavai. Már azt várnám, hogy egymás torkának ugranak ám nem történik semmi és mindkettő marad ott ahol van, tisztes távolságban a másiktól. A terv ismertetésekor persze kisül, hogy se Sam, se James nem örül az általam felvázolt elsődleges tervnek.
- Rendben, ha van ettől jobb ötletetek akkor hallgatlak titeket. - Fonom karba a kezem és nos kissé duzzogok is, de nem túl látványosan. ~Én a lelkemet kiteszem, ők meg mintha...~ Sam egyelőre nem mozdul és nem is szólal meg. James az, aki előbb fel majd térden mászik le a matracról, aztán pedig felém indulva megszólal. Teszek felé egy tétova lépést, ösztönösen is a segítségnyújtás van bennem, de aztán mégsem segítek csak visszalépek a helyemre. Tudom, hogy James büszkesége nem tűrné el mások - Wilson - szeme láttára, legfeljebb ha még mindig kettesben volnánk hagyná magát ám akkor is számíthatnék a neheztelő, csipkelődő beszólásokra.

Igazából logikus amit mond, ugyanakkor nem szívesen tulajdonítom el a készüléket a kórházból - biztosan szükségük lenne rá - elvégre életmentő készülékről beszélünk.
- Rendben, de meg kell kérjem Tonyt hogy vegyen majd másikat helyette a kórháznak. - Egyezem bele, fene a jó szívembe. Mondjuk James amúgy sem könnyíti meg a helyzetemet, a kezem megremeg mert szeretnék hozzá érni a felkínált arcához és végigsimítani rajta, hogy érezzem a bőre melegét, de mégsem tehetem. Elég csak Samre néznem és ahogy összetalálkozik a pillantásunk az beszédesebb mindennél, le is sütöm a szemeimet zavartan mielőtt még túl sok mindent olvashatna ki belőle vizslató pillantása. - James, kérlek kelj fel! - Kellemetlenül érzem magam az egésztől. - A felszerelés beszerzéséhez Winter egyedül is elég, ha így nézzük. - Felelem, igyekezve a feladatra fókuszálni és nem másra.

Ahogy Sam rám pirít, kap tőlem egy "Most mi van?" pillantást, ahogy arcom grimaszba vágódik. Nem értem miért szólt rám, én csak jót akartam. James nem túl kommunikatív és ha nem kérdezem úgyse fogja elárulni ha baja van. És egy pillanatra úgy tűnt, hogy az van ám ahogy jött úgy el is múlt a dolog szerencsére. Persze James közbe vág, büszkesége nyilván nem engedi hogy másként tegyen. Wilson ezt a pillanatot választja, hogy katonai táskát az asztalra rakva nekiálljon kipakolni mindazt, amit korábban kértem tőle. Aztán az események felgyorsulnak, mire kettőt pislogok James már vetődik is a konyhába és fém villan a kezébe dobásra készen.
- James, neee! - Kiáltok, de már vicsorogva morog Samre mint valami megvadult véreb. Készen állok rá, hogy kettejük közé vessem magam ha szükséges ám Wilsont sem kell félteni, nemes egyszerűséggel Barneshoz vágja a táskát - aki félreüti - annak minden tartalmával egyetemben. Ahogy ismét visszanéz Wilsonra, az már pisztolyt szegez rá. - Ho-ho-hó! Nyugalom srácok! - Emelem fel a kezeimet csitítva őket, de hatástalannak bizonyul a dolog.

Helyette Sam újfent bebizonyítja, hogy mennyivel jobban kezeli a helyzetet mint én tenném. Nemes egyszerűséggel helyre teszi Jamest és hirtelen úgy érzem magam mint a vadnyugaton, amikor délben párbajozni álltak ki egymás ellen a cowboyok. ~Tisztára mint valami Clint Eastwood filmben esküszöm!~ Na igen, Sam gondoskodott róla, hogy bepótoljak jó pár dolgot a listámról és újabbakkal is egészítsem ki. Mivel Wilsonnál továbbra is ott a fegyver, amit a barátomra mutat így inkább engedelmesen teszem amit mond. Odamegyek és felvéve a táskát apránként előszedem belőle mindazt, amit kértem hozzon magával. Előkerül a fejhallgató, a hangrögzítő, a kamera és a hozzájuk tartozó elemek is. Közben Sam a monológja végére érve elrakja a fegyverét és várja hogy James is hasonlóképp tegyen. Látom, hogy a férfi vonakodva de mégis eleget tesz a felszólításnak és örülök, hogy az egész nem torkollott végül vérontásba.

- Winternek lesz, azt mondja nem tud ezek nélkül aludni. - Ismerem el kelletlenül, hangomban nem kevés fájdalommal a ténytől, hogy ennyire megnyomorították a barátomat vagy legalábbis azt a részét a személyiségének, a tudatának, amit Winter képvisel. - De miért kérded? - Érdeklődtem. Volt egy olyan sejtésem, hogy a Katona valami fontos és lényeges információt nem árult el a dologgal kapcsolatban. Vagy azért mert nem tud róla vagy azért, mert nem akarja hogy én tudjak róla. Nem vagyok tisztában vele, hogy a látszólatos feltétlen engedelmessége valóban az-e vagy vannak kiskapuk, amit ki is használ, minden esetre James reakciója semmi jót nem jelent számomra.
- Bocs, hogy közbevágok és megzavarom az idillt... de ez nem érne rá később is? - Érdeklődik Sam, nem törődve azzal hogy kapok-e választ Barnestól vagy sem. - Úgy volt hogy ma este megyünk nem? Lassan indulni kéne a kórházba Steve. - Persze igaza van, az órámra nézve realizálom, hogy nem sok időnk maradt a taktikai megbeszélésre és már indulni is kell. Különben kénytelenek leszünk a hajnali időpontra halasztani a dolgot. Azt pedig nem akarom.
- Akkor mi legyen? Menjek veled vagy küldjem egyedül Wintert? - Faggatom.

• • 4312 • Zene •  Love  • © • •


# FF9933 - Sam

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
▪▪ Play by : Sebastian Stan
▪▪ : :
▪▪ Hozzászólások : 164
▪▪ IC hozzászólások : 93
▪▪ Csatlakozott : 2017. Apr. 15.
▪▪ Kor : 100
▪▪ Tartózkodási hely : on the run
▪▪ Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

Admin

Jelvények
Csoport: Canon Canon
Összesítő: Bucky

 #53•• TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Szer. Jan. 10 2018, 02:46





The Asset & The Mission





*Francba. Nem vagyok hajlandó Steve-re nézni, továbbra is a földre szegezem a tekintetem, miközben egy kicsit rántok a (fém) vállamon. - Jobb harcos. Jobb ügynök - tisztázom. Jobb katona, teszem hozzá csak magamban. Mint én. De tudom, hogy ezt fennhangon kimondva csak ellenállást kapnék, bár nem vagyok benne biztos, miért.
És a nyugtatása, a megerősítése jól is esik, de ugyanakkor olyan is, mintha valami megragadná és megcsavarná a belsőmet, és kaparva szűkölne bennem. Tényleg nem voltam olyan? Erről egyáltalán nem vagyok meggyőződve. Arról sem, hogy most nem vagyok (még mindig) olyan. - Nem tudsz te semmit, Havas Jon - mondom, és csodálkozom, hogy nincs véríz a számban, pedig az előbbi érzés (talán belső vérzés?) alapján minimum az kellene. És igen, nézek sorozatokat, ha itt és most épp nem is, de a könyvtár csodálatos találmány, és némelyikben van Netflix-előfizetés, de internet biztosan. (Lefogadom, hogy Steve a dokumentumfilmekre vetette volna rá magát a helyemben, de én fikciót akartam, menekülést a valóság elől, nem még többet belőle.)
A szám belsejét rágom. - Találkoztál már olyanokkal, akik nem akartak gyereket, mert a saját szüleik szarrágók voltak és féltek, hogy ők is olyanok lennének? - grimaszolok, a hasonlat nem tökéletes, de még mindig talán ez áll legközelebb az én helyzetemhez. A Hydra teremtett meg, legalább felerészben, és ezt a hatást... talán lehetetlen lerázni magamról. - Aztán lesz gyerekük és minden szándékuk ellenére tényleg megismétlik ugyanazokat a hibákat, mert így lettek programozva. - Mint én. Hiába nem akarom bántani Steve-et, hiába a legjobb szándékaim, folyamatosan azt teszem, mert ezt ismerem. Ha lenne egy cseppnyi esze, elmenekülne előlem. De sosem volt esze, és sosem vigyázott magára eléggé.
A kihívásra gond nélkül és pislogás nélkül bámulok a szemébe. - Nem a te hibád - közlöm, olyan egyszerűen, amennyire az csak lehetséges, és komolyan is gondolom, és nem rejtem el ezt a tényt. - Barnes hibázott. Rosszul kalkulált, ezért lezuhant és meghalt. Csak mert jelen voltál, még nem leszel érte felelős. Az ő hibája volt, meg azé a rohadéké, aki elsütötte a fegyvert. De feltételezem, arról gondoskodtál... - A végén már csak vállat vonok. Kétlem, hogy a fickó túlélte volna, amit tett, úgyhogy nincs más dolgom, mint a szavaim igazságát valahogy Steve kemény fejébe verni.
Az ujjaink összekulcsolódnak, és úgy teszek, mintha nem cikázna végig rajtam elektromosság, de a jóféle fajta. A kérdésén ténylegesen elgondolkodom, párszor majdnem megszólalok, de el kell telnie negyvenhat másodpercnek, mire végre megtalálom a megfelelő kifejezést. - Megküzdési stratégiának. - Oké, lehet, hogy nem én nevezem így, hanem olvastam, de akkor is. Az együttre nem tudok mit mondani, szájzárat kapok valahogy. Túl sok minden van benne, olyasmik, amikre nem vagyok még felkészülve, úgyhogy biztosabb az, ha befogom azt a nagy pofámat, és nem idézem fel mindazt, amit ez a felelőtlen ígérgetés jelentett Barnes és Rogers között valaha. Az nem én voltam, nem követelhetem magaménak a "mi lesz a háború után" játékokat, a "hogy fogunk élni felnőttként" ábrándozásokat. Az enyém ugyan, de mégsem. Nem az én múltam, és nem az én jövőm. Szóval bámulom a matracot, és csak a dacos tagadására emelem fel a tekintetem. - Az a dolgom, hogy tudjam. - Hangomban megint a bizonyosság - és legalább annyi makacsság, mint az övében. Ő az idealista, én a realista - így működött kettőnk kapcsolata, nem? Nem? Nem tudom.
Szerintem Steve sem.
Pedig legalább neki tudnia kellene, hogy kijelölje az irányokat, vonalvezetőt adjon girbegurba történetünknek, mielőtt elveszünk benne. Persze, az is igaz, hogy nem könnyítem meg a dolgát, egyáltalán nem, egyik tesztet a másik után kapja, s hol átmegy rajtuk, hol megbukik, de az biztos, hogy próbálkozik rendületlenül, nekem pedig ötletem sincs, mikor fog bennem elcsitulni az éhes mohóság a bizonyosság után, mikor leszek képes igazán megbocsátani a hibákat és együtt élni a tökéletlenségekkel anélkül, hogy halálra marnám miatta magamat és őt is. Azt hinné az ember, hogy az előzményeim után a lehető legkevesebbel is beérem, és ez fizikailag így is van, de más tekintetben... épp az ellenkezője. Kell a maximum, nem adom alább, magamtól és Steve-től is többet várok el, mint ami emberileg lehetséges, hát persze, hogy keserű vagyok, amikor - elkerülhetetlenül - belebukunk.
- Nem bizonyíthatok be igazságként egy hazugságot - bámulok rá a fegyver fölött, és ha más helyzetben lennénk, akkor a fejemet is ráznám a naivitásán. Vagyok, aki vagyok - fegyver, eszköz, gyilkos. Akármelyik felemről, akármelyik részemről beszélünk, nincs közöttük olyan, amelyik kezét ne szennyezné vér - Barnes, a Katona, James egyaránt öltek, a változó csak az, ehhez a tényhez hogy viszonyulnak. Barnes rágja és megöli magát miatta, a Katona számára teljességgel indifferens és érdektelen, nekem meg... a szükséges rossz, a dolgok velejárója, amit el tudok fogadni, és közben úgy teszek, mintha büszke lennék rá. - Nem vagyok sem hős, sem megmentő, az a te szereped. Ez nem... nem döntés kérdése. - Nem veszem észre a bizonytalanságát, nem tűnik fel, hogy megnyugtatásra vágyik, így nem is adhatom meg neki.
A Natalia emlegetésére jövő szemmeregetést sem tudom értelmezni, latolgatom, talán kellemetlen neki a téma - egy pillanatig torkon ragad a késztetés, hogy boncolni kezdjem, rágjam, mint kutya a csontot, de egy mély levegővétellel visszaszorítom, és ehelyett inkább elengedem. Nem. Nincs rá szükség.
És a tekintetem is ellágyul kissé, ahogy figyelem a zavarát, és óvatosan, szinte kísérleti jelleggel mosolyodok el - nem Barnes régi, széles, harsány gesztusával, nem is Katona-mechanikusan, hanem halvány, szinte-őszinte, melankolikus arckifejezéssel: a sajátommal. - Sosem lehetett szószegéssel vádolni. - Oda akarok nyúlni, hogy magam felé fordítsam az arcát, de félúton megbicsaklik a gesztusom és visszatérek az eredeti helyzetembe. - És most, hogy mindketten megtettük, amit megköveteltek az ígéreteink, én meghaltam érted, te meg utánam, legalább kétszer per fő, most már szabad lesz élnünk is egy kicsit? - Most én félek a választól.
A nem akarásra csak félrebiccentem a fejem és kegyet gyakorolok: nem mutatok rá, hogy mennyire szeretné a régi Buckyját visszakapni, és ehhez igenis simán megszabadulna Jamestől és a Katonától is. Pedig mindketten tudjuk, hogy ez a helyzet. (Vagy csak én?) A gond csak az, hogy az én oldalamon viszont mindhárom részről ő kell, és csak ő, még ha nem is feltétlenül ugyanabban az értelemben. Ami egyszerre bonyolítja meg és egyszerűsíti le a helyzetet... Kapaszkodom tehát belé, mámoros ölelésben, fullasztó közelségben, és igyekszem nem elveszíteni az eszem ebben az egész kavargó káoszban, miközben olyasmik esnek ki a számon, amiket még évekig nem terveztem kimondani.
A pillanat éveknek érződik, de mégis túl rövid.

- Pont erről beszélek! - erősködöm, próbálván megértetni az álláspontomat. - Ha te vagy a legjobb, ha nélkülözhetetlenné teszed magad, akkor tiéd a győztes alkupozíció, és jól jössz ki még a kompromisszumokból is. Használd ki, amid van, élj az előnyeiddel, fordíts hasznodra minden helyzetedet, és-- igazából, ha akarnád, akármelyik szervezet felett átvehetnéd az uralmat, csak mondom - válik a végére gyanúsan semmitmondóvá és semlegessé a hangom. - Akkor aztán tényleg az lenne, amit te akarsz, és amit te tartasz helyesnek. - Megint a lepedőt piszkálom, nem nézek rá. Veszélyes vizekre eveztünk.
Úgyhogy a kijelentésére, miszerint tudom (tudnom kellene), mire gondolt, csak vállat vonok. Lehet, hogy tudom, lehet, hogy nem, de nem vehetem készpénznek, amit gondolok... különben is, ez itt a vicc helye. Még azt sem tudom, én mit hogyan értek, nemhogy bárki más. De azt már végképp nem kötöm senki, még az ő orrára sem, hogy mennyire össze tudok zavarodni saját magamtól. Röhej, hogy vele egyszerűbben boldogulok, mint a saját fejemmel.

Ahogy közelít felém, úgy hátrálok előle én, már ameddig a fal meg nem állít, ami sajnos nem egy nagy távolság. Maradj a helyeden!, reccsen rám Winter a fejemben, ő képes lenne megtenni, képes lenne nem ilyen nyíltan kimutatni azt, hogy éppen összetörik belülről. Istenem istenem istenem neeee, hajtogatja egy másik hang a fejemben, és eddig azt hittem, hogy ez a sajátom, de lehet, hogy valójában Barnes. És persze Steve-é, a visszhangja, a szavai, nem voltál elég erős, nem hagynak nyugodni. Beüt a harcolj vagy menekülj ösztöne, és mi más is lenne a választásom, mint a menekülés, úghogy amikor a kezemhez érnek, elrántom magam. Hangos szisszenés, mert nagy igyekezetemben a sérült karomra esem, de ez belém szorítja a levegőt egy pillanatra, épp akkor, amikor Steve megszólal, és így legalább hallom őt és megdermedek.
Nem a felszólítástól. James. A nevem, az enyém, nem Bucky, nem Winter - James. Én. És én büszke vagyok, makacs és erős - gőgös is, talán, és bizonyos szempontból kegyetlen, és még nagyon sok minden más is, de ami a legfontosabb: élek, és élni akarok. Márpedig akkor nem pánikolhatok, akkor észnél kell maradnom, uralkodnom kell magamon.
Visszatartom a lélegzetem, behunyom a szemem, és számolok. Egy, kettő, három. Egy szám - és hozzá egy arc vagy név. Néha emlékszem mindkettőre, sokszor csak a képre, még többször csak a betűkre, amik a papíron álltak, amin megkaptam a feladatom kilétét. Húsz, huszonegy, huszonkettő - mindaz, ami különlegessé és ami egyben szörnyeteggé tesz. Hatvan, hatvanegy, hatvankettő - felmelegedett fegyvercső, puska rúgása a vállon, fellobbanó gyufa sercenése. Kilencven, kilencvenegy, kilencvenkettő - mindazok, akiktől elraboltam az idejüket, hogy nekem legyen helyettük. Százhuszonhárom, százhuszonnégy.
Megállok. Ennyire tudok jelenleg, visszaemlékezni, és a számbavétel végén nem ugrik be új név, új arc. Ennyit kellene valahogyan jóvá tennem. Lehetetlenség, persze. A tüdőm oxigént követel, az érverésem a fülemben pulzál, de még nem fojtogató az érzés, végtére perceken keresztül képes vagyok visszatartani a lélegzetem, pláne ha még csak nem is mozogtam közben. Lassan, kontrolláltan szívom be mégis a levegőt az orromon át, tudatosítva magamban a cselekvést, és ugyanilyen lassan, odafigyeléssel fújom ki a számon keresztül. Aztán újra és megint, miközben a fejemben visszapörgetem az eseményeket és Rogers szavait. Végül, utolsó lépésként, kinyitom a szemem, és megkeresem a tekintetét. A kijelentése még mindig savként mar belülről, de Barnes és Winter legalább elhallgatott bennem, úgyhogy ezzel már meg tudok birkózni. A pánik eltűnt, és a keserűség maradt csak a tekintetemben, miközben a fölém hajolóét keresem. - Azért mondtad, mert ezt gondolod igazából - válaszolok, több perces fáziskéséssel, és végre óvatosan úgy fordulok, hogy ne terheljem a rossz karomat tovább. - És igazad van - hunyom le megint a szemem, az imént átéltektől fáradtan. Az adrenalint ugyanolyan gyorsan égeti el a szervezetem, mint bármilyen drogot, és csak üresség marad a nyomában, meg az a visszhangzó, mérgező nem voltál elég erős. - Ezért tartott olyan sokáig, mármint, amíg Wintert felkészítették. Erősebbé kellett tenniük. Jobbá, hogy képes legyen... - megbicsaklik a hangom, de folytatom mégis. - Tenni a dolgát és formálni a történelmet. Eredetileg nem voltunk, nem voltunk elég erősek. Tudtad, hogy ha eltöröd egy szuperkatona csontját, akkor erősebbé forr össze? Minél többször megismétled, annál strapabíróbb lesz, és a Tél Katonájának szüksége van rá, már csak a fém kar súlya miatt is. Az ízületeibe így is fémet kellett csavarozni, mert a térde rendszeresen roncsolódott, különösen az elején, amikor még nem voltak ilyen könnyűek az ötvözetek. De a kulcscsontot például elég volt százharminckét alkalommal eltörni. A lapockát csak azért nem, mert ott az izmok jelentették a gyenge pontot, és mit csinálsz az izmokkal? Végül abba is beleültettek valamit, rugalmas szénszálas anyagot, ami segített, és már nem ugrasztotta ki a helyéről a vállát minden erősebb ütése. - Ömlenek a szavak, és én magam is kíváncsian hallgatom, szinte kívülről nézve magamat. Nem gondoltam volna, hogy efféle részleteket valaha elmesélek bárkinek, de... nem mondhatnám, hogy rossz. Jó sem. Furcsa és idegen inkább. - Igazad van, nem voltunk elég erősek. A program kezdetén elég volt két ember ahhoz, hogy felülkerekedjen rajtunk. Szánalmas valakitől, aki megkapta a szérumot, igaz? Hetvennyolcban már legalább tizenkét képzett ügynök kellett ahhoz, hogy legyen bármilyen halvány esélyük, és az is csak azért, mert külön engedély nélkül tiltott volt a letális erő vagy fegyver használata a gyakorlópályán. - Igen, amikor James létrejött a helihordozón, akkor Steve szavai megtörték a programozás legfőbb rétegét, de ennél sokkal nehezebb megszabadulni a Hydrától. A gondolkodásmódomban még mindig ott van mindaz, amit tettek, az évtizedek retorikája nem felejtődött el úgy, mint a kisütött emlékek korábban, és ha parancsokat nem is kapok, a döntéseimet befolyásolja mindez. És Steve most valami olyasmit visszhangzott óhatatlanul, amit - eszerint - Barnes/Winter sokszor hallott, és James gondolkodásmódjába úgy beleette magát, mint a naftalin szaga a kabátokba a szekrényben. Természetesen a maga kifordult, kifacsart mivoltában. - Persze az összes szabályt is meg kellett tanítaniuk, tudod. Például még a legelején előfordult, hogy gyakorlás közben elvettük a ránk támadó ügynök fegyverét és azzal védekeztünk, de azzal értelmetlenné válik a pusztakezes harc, nem igaz? Szóval muszáj volt eltörni a kezet, ami hibázott, már csak oktatási célból is. - Végre sikerül felülkerekednem magamon, visszazökkenni a saját testembe és elhallgatni. Nyelek egy nagyot. - Persze ma már gyorsabban tanulnék - szögezem le sietősen, mielőtt... mielőtt... nem is tudom, mit várok, mit fog tenni. - De nem tudok visszamenni és megváltoztatni semmit - teszem hozzá, és most tudatosul csak bennem, hogy ég az arcom (szégyen?), és inkább a matracba temetem, mintha ezzel elrejtőzhetnék. Sok nekem ez az érzelmi hullámvasút, pláne azután, hogy az elmúlt időszakban igyekeztem nyugodt körülményeket biztosítani magamnak és úgy szedegetni össze az elmém cserepeit, már amennyire ez az én helyzetemben lehetséges. Egy okkal több, hogy el akarjam kerülni Steve-et... egy okkal több, amit teljesen-tökéletesen figyelmen kívül fogok hagyni, tudom én nagyon jól.

A sápadtságára és a kijelentésére fáradtan hümmögök egyet. - Hát ez baj - állapítom meg tárgyilagosan. - Azt fogja kérni, hogy öld meg. - És morbid kíváncsisággal figyelem a reakcióját.
És a francba, naná, hogy feltűnt neki az elszólásom. Káromkodni lenne kedvem. Aztán rájövök, hogy... végtére, miért is ne? Megtehetem, nincs már, aki visszatartson, nem a gépezet vagyok, aminek nincsenek érzései. - A francba - mormolom magam elé, szinte kísérletképpen, még nem teljes átéléssel. De a második kérdés... az az igazán nehéz. Tanulmányozom Steve-et néhány örökkévalóságnak érzett pillanatig, mielőtt, verbalitás helyett, lassan felemelném a fém kezem, mint a jelentkező kisiskolás.
Az első önálló döntés, amit meghoztam - meghoztunk - nagyon hosszú idő után. Winter képtelen lett volna rá, de abban az egész káoszban a helihordozón, hulló törmelék és forró lángok között, felbukkantam én, és valamiért az tűnt megfelelő cselekvésnek, hogy levessem magam a zavaros vízbe és törött karral, kificamodott csípővel addig keresgéljek, amíg meg nem tudom ragadni és a fájdalommal nem törődve partra vonszolni ezt a nagyon fontos idiótát. (Barnes akarta? Vagy azért én is?)
- Érvelt a fene! - tiltakozom azonnal. - Mocskos, gyülevész banda, tisztelet a kivételnek. Én éppenséggel arra próbáltam rávilágítani, hogy nem kell egy szervezetnek jónak lennie, hogy hasznot húzz belőlük vagy a saját céljaidat elérd velük - forgatom a szemem. - Carter pedig elég karakán nő volt, hogy elviseljen egy kis poszthumusz kritikát is - teszem hozzá még szárazabban. Tudom, hogy Bucky egykor kedvelte őt, bármilyen ambivalensen viszonyult is hozzá Steve miatt, de én nem tudom megtenni. Végtére a sorsomra hagyott. De az ilyen nyílt kritika így is a határaiig feszegeti az idegeimet és a paranoiámat, szóval ilyen személyes apróságokat pláne nem fogok megosztani, miután amúgy is felidegesítettem a lehallgatókat a korábbi szavaimmal. Szerencsére látom Steve-en, hogy a nonverbális üzeneteimet is veszi, nem csak a kimondottakat, és ez megint csak megnyugtat valamennyire.

- Ez színtiszta logika - vágom rá, szinte már védekezően. Na és ha nem most találtam ki, akkor mi van? De... így, kifejtve már nem utasítja el élből a javaslatomat, és a mosolyom szinte diadalmas. - Attól is függ, melyik szervezetről beszélünk. Az NSA-nak teszem azt nem ugyanazok a protokolljai, mint a CIA-nak - mondom lassan, miközben lapot tépek ki és a maradékot csak körmölöm inkább. "Kidolgozzuk a részleteket, de ahhoz több körültekintés kell... és legvégső esetben egyszerűen megszökhetek, tudod, hogy meg tudom tenni."- írok le egyszerűen ennyit, és csúsztatom át a papírt. Túlzott önbizalom? Inkább csak élettapasztalat.

"Már beleegyeztem, Rogers, mi a francot akarsz még tőlem?!"- vésem a sorokat a papírba indulattal, ki is szakítom három helyen, ahogy túl nagy lendülettel siklatom a tollat. Sebaj. "Nem! Az egyik részünk a te Buckyd, együtt már valami mást adnánk ki, nem azt, amit remélsz vagy amire emlékszel vagy nem is tudom már, mire játszol itt"- csóválom meg a fejem, szinte már lemondóan, de nem sok lehetőségem van. Ha nem akarja elhinni, ha nem fogadja ezt el, ugyan mit tehetnék? Demonstrálhatnám, végtére. Ha Winter a szeme láttára, hideg vérrel lelőne egy vétlen civilt, arról talán még Rogers is belátná, hogy nem lehet az ő Buckyja. (De Winternek parancs kell hozzá, vagy jó ok.) Ha most felpattannék, ignorálnám a sérüléseimet és az egyenruhájánál fogva keresztülhajítanám a szobán, teljes erőből bele a szemközti falba, talán arról is elhinné, hogy az nem lehet a legjobb barátja, aki szándékosan és tudatosan árt neki, hogy bizonyítsa a maga igazát.
De én sem akarom megtenni. Az idő úgyis engem igazol majd, hiszen igazam van, nem igaz? És ha Steve olyan mazochista, hogy sikerrel jár, mielőtt belátná, hogy nem akarja a sikert... nos, akkor is neki kell majd együttélnie a következményekkel, végtére? Meg nekem is, mondjuk, ez már csak így megy közöttünk. Sóhajtok, és nem példálózom. A következő leírt mondatra pedig csak gúnyosan, lekezelően vigyorgok. "Magaddal legyél őszinte legalább, Rogers" - utasítom helyre olyan nyersen, amennyire csak telik tőlem. Dehogynem gyűlöl. Időnként látni a szemében.
"Lássuk, tisztán látom-e. Nekiállnál azzal kísérletezni, hogy egy világszínvonalú bérgyilkost/ügynököt/katonát tönkretégy, hogy helyettesítsd egy... mivel is? Egy "normális", alacsonyabb szinten funkcionáló, hibás emberrel? Ez hülyeség. Neked is be kell látnod, hogy mekkora ostobaság." - Legalább a józan észre hallgathatna, bár... ez Steve. Miért is gondoltam egyetlen pillanatig, hogy a józan ész bármit is érne. Az utolsó szóra üres tekintettel és megmerevedő izmokkal bámulok. - Miféle szakembert? - suttogom nagyon-nagyon halkan, tartva a választól.

De mindegy, mert a csók elmos minden racionális gondolatot, minden keserű szájízt, minden ellenállást is eltüntet, és azon kapom magam, hogy a fém karral szilárdan tartom Steve-et, el ne tűnhessen, arrébb ne húzódjon, miközben az fájós, törött másikat arra használom, hogy épp csak az ujjam hegyével cirógassam (azzal legalább érzem a melegét), a glédában álló pihéket, lassú köröket róva a bőrére. A fejemet megdöntöm, hogy jobban kézre essen neki a mozdulat, élvezem, hogy nem okoz fájdalmat, még akkor sem, amikor csomóba akad az ujja, nem az számít, hanem a gyengéden erőteljes érintés. Én is megborzongok az egész testemben, amikor kimondja a nevem - nem gondoltam volna, hogy megteszi, biztosra vettem, hogy Bucky fog kijönni a száján - talán még fel is ajánlottam volna neki, hogy hívjon így, ha attól könnyebb -, de nem, itt csak ő van és én, az egész világot beszűkítettük kettőnkre, nincs hang a fejemben, nincs fenyegetés a külvilágban, csak Steve és James és amit művelünk. - Steve - nekem is elfúló a hangom, miközben már a nyakába mélyesztem a fogam, és hagyok pillanatok alatt eltűnő nyomot a bőrén. - Itt vagyok - motyogom, miközben az ujjaim már az egyenruha csatjait bogozzák. Az eszemmel fogalmam sincs, hol vannak és hogy működnek, de mégis azonnal rájuk találok és oda sem nézve nyitom fel őket. Talán mert egy másik életből emlékszem a mechanizmusra, talán mert hasonlítanak a sajátjaimra minden tekintetben, talán csak vakszerencse, nem tűnődöm rajta, leköt, hogy visszatérjek a szájához és tovább csókoljam, mohón és birtoklón, a kezdeti eufóriát és pillanatnyi magafeledtséget elszántság és odaadás váltotta fel, és már nem érdekel a racionalitás, nem érdekel a veszély, nem érdekel semmi, csak hogy lehámozzam róla a ruhát - az ég áldjon meg, amiért saját felsővel nálam nem kell bajlódni -, hogy érezhessem magam alatt minden porcikáját... És élvezem. Élvezem, hogy én irányítok, bizserget és boldoggá tesz - igazán boldoggá, hát nem furcsa? -, hogy át- és megadja magát, a szívem szinte megadja magát a mellkasomban, hogy itt van és ő az és ilyesmit teszünk. - Gyönyörű vagy - morgom két csók között. - Hiányoztál - vallom be, miközben véraláfutást szívok a kulcscsontjára. És ha hagyja, ha nem állít meg és nem söpri félre a kezem, ha sikerül kibújtatnom a karjait és lehámozni az egyenruhát a felsőtestéről, akkor a vállára tett kézzel hanyatt döntöm, fölé helyezkedem, egyik bokámat a combja alá kulcsolom és combizomból tartom magam ahogy előrehajolok, mert közben máris folytatom a vetkőztetést az övvel, készen rá, hogy teljesen lemeztelenítsem. Végre nem agyalok, nem analizálok és filozofálok és moralizálok, nem pörög az agyam ezerféle alternatíván, csak arra az egy pillanatra koncentrálok, amiben éppen vagyunk. Aztán... aztán? Nos, arra is van elképzelésem, bár valószínűleg el fog jönni az a pont, amikor elbizonytalanodom majd. De addig is a mellbimbójára bukom, hogy azt részesítsem kiemelt figyelemben a nyelvemmel.

*

Nagyon elcsendesedem és az ablakon bámulok ki inkább, semhogy Steve-re nézzek. - Miért vagy ilyen higgadt? - morgom hitetlenül. - Megöltem Howardot meg a feleségét. Miért nem vagy dühös? A többi áldozatomról nem is beszélve. Ha nem Bucky arcát viselném, akkor a véremet követelnéd. Akkor megöltél volna a helihordozón. - Ha nem fogta volna vissza magát, akkor nagyon másként alakult volna az a harc. Ma már tudom, hogy Pierce meghalni küldött oda. Ha azt akarta volna, hogy élve megússzam, pláne hogy a saját lábamon sétáljak ki abból a teremből, akkor nem egyedül lettem volna. Legalább egy csapatot kaptam volna, de inkább néhány tankot és légitámogatást és ezeken felül csapatot, talán akkor lett volna esély a valódi győzelemre. De akkor egyszerűen csak nem értettem. Vajon ezt a mostani szituációt is át fogom látni majd idővel?
- Ha én állnék elé, az maximum öngyilkosságnak lenne jó. Csábító, de kihagyom. Te azt teszel, amit akarsz... de ha úgy döntesz, hogy tudnia kell, akkor csak rosszabb lesz, minél tovább halogatod. - Vonakodva ugyan, de elmondom a véleményem, mert ez mégiscsak az én katyvaszom, megérdemli, hogy olyan őszinte legyek, amennyire csak képes vagyok rá.

Wilson szarkasztikus megjegyzése tökéletes terepet ad rá, hogy... viccelődjek. Vagy valami olyasmi. Lehet, hogy az én humorom túlságosan morbid? Szerintem teljesen illik a mai korhoz, amennyire az internet alapján meg tudom ítélni, az akasztófahumor virágzóbb, mint valaha. - Hát persze, igazán nem tehetek róla, ha valaki tízszer beleszalad a késeimbe - meredek rá ártatlanul tágra nyílt szemmel, aztán szélesen elvigyorodom a poénon. És ha ők nem teszik, akkor rosszallóan összeráncolom a szemöldököm. - Azt ne mondjátok, hogy nem láttátok a Chicagót! - biggyesztem le a szám.
És persze a szárnyaskának is fel kell vágnia és villantania a szaktudását. Tulajdonképpen ha nem lenne semmi tétje, akkor külső szemlélőként akár vicces is lehetne, amit művelünk, verbális farokméregetést válogatott eszközökkel. Az én esetemben minden választásnak, amit most hozok, a viselkedésem minden elemének oka és demonstratív jellege van: akár az engedelmességet és alázatosságot közvetítem éppen, akár a felvágott nyelvű pimaszságról vagy az új évszázadban való jártasságról teszek bizonyságot. - Semmi gond, végtére azért vagyok itt, hogy segítsek - biztosítja Wilson is, és ha Steve nem figyelne, akkor valószínűleg rávicsorognék, de így inkább Steve-re fordítom az arcom és figyelmem, végtére ő a fontos nekem. - Bár megjegyzem, az ő állapotához az én terápiás tudásom és tapasztalatom messze nem lesz elég... - Akár még diadalmasan el is vigyorodhatnék a kudarc nyílt elismerésére, ha a kijelentése nem lenne egyben fenyegetés is számomra: az a bizonyos 'szakember' kellene ide, bárki/bármi is az.
Mielőtt Wilson válaszolhatna a jobb ötlet ismertetésére, közbevágok. - Te vagy a parancsnok. Vagy talán át akarod adni a tisztséget másnak? - szögezem le és intézek kihívást, ezúttal Steve-hez, azonnal. Egy dolog, hogy az ő iránymutatását elfogadom és Winter is hallgat rá, de az együttműködési hajlandóságom drasztikusan lecsökkenne bárki más esetében. - Kiadtad a parancsot, visszavonhatod, de nem hagyhatod egyszerűen figyelmen kívül, hogy megtetted - fonom magam elé a fém karomat, mintha Steve mozdulatát utánoznám. Talán tényleg azt teszem, igaz, csak féloldalasan. - Szóval Jamesként is csak Steve-re hallgatsz, ez nem csak Winter sajátossága? - méreget a szárnyas, én pedig válaszra sem méltatom, ami persze önmagában is elég felelet: neki abszolúte nem vagyok köteles felelni.
Stark emlegetésére a szemem forgatom, és egy pillanat alatt felhagyok a korábbi térdeplős-kúszós magánszámmal. Steve amúgy sem volt hajlandó megérinteni, és bár szúr ez a fajta elutasítás, de nem mutatom ki. Helyette a szememet forgatom, és felpattanok, főleg, mivel amúgy is erre utasítottak, és a korábbi állapotaimhoz képest meglepően ruganyos léptekkel és energikusan járok körbe a kis garzonban, arra persze ügyelve, hogy egyrészt ne menjek a jelen lévő idegen közelébe, másrészt egyszer se fordítsak neki teljesen hátat. - Te mindig mindenkit be akarsz vonni. Csapatmunka, hah, lófaszt - morgom elégedetlenségemet olyan halkan, hogy Steve meghallhassa, a szárnyas viszont ne. - Keress már rá, hogy mibe kerül egy olyan szar! - teszem hozzá hangosabban, akármelyikük is veszi magára. Megállok a meglazult padlódeszkánál, beletúrok a cserepes virág földjébe, egy befőttesüvegbe, amiben látszólag fejtett bab tárolódik (látszólag), az egyik könyv kivágott belsejébe. Végül lecsapom a guberálás eredményét Steve elé. Öklömnyi vastag pénzköteg mind, főleg euróban, valamennyi amerikai dollárban és persze sok román lejben is. - Ennyiből egy fél raktárnyi cuccnak ki kell jönnie. - vélekedem.
- A francba, ember - szisszen fel Wilson, ahogy meglátja, és ha nem lenne fekete, valószínűleg látványosan elsápadna. Így inkább elszürkül egy kicsit. - Kit öltél meg ezért?
Kap egy gyilkos pillantást. Kár, hogy még mindig nincs telepatikus kibelező képességem. - Ne aggódj, ez a HYDRA pénze, technikailag, bár a gyakorlatban most már az enyém, és amúgy is jelöletlen bankjegyek, nem vagyok amatőr - forgatom a szemem, épp csak nyelvet nem öltök. - De ha ezt mindet oda akarod adni a kórháznak, akkor megint ki kell majd fosztanom az egyik állomásukat. - Azért nem adtam elő mindent, de jelentős érvágás lenne ennyi pénzt elveszteni valakinek, aki meneküléshez (meg védelmezési feladathoz) van szokva. Jobb, ha van tartalék bőven.
Az utolsó kijelentésére elégedetten bólintok. - Winter általában úgyis egyedül dolgozik - jelentem ki. - De ha valamikor mégis csapatot adsz alá, akkor a biztonságuk érdekében értesd meg velük, hogy terepen Winter a főnök. - Technikailag most hazudok, de inkább ez legyen a bűnöm, semhogy valami őrült ötlet miatt mondjuk Wilson parancsolgasson gyilkológép felemnek egy éles bevetés során. Winterben inkább megbízom, mint bárkiben, minusz Steve.

A következő, kis híján erőszakba torkolló jelenet szinte pillanatok alatt csúcsosodik ki, és tulajdonképpen néhány percen belül véget is ér. Wilson keze nem remeg, amíg fegyvert fog rám, de látom, hogy egy izzadtságcsepp megjelenik a halántékánál. Ha nagyon hegyezném a fülem, talán még azt is hallanám, hogy milyen hevesen ver a szíve, de ezt inkább csak a fantáziámra bízom. Meglepően jól kontrollálja magát, az alakítása közel hibátlan - van olyan jó a hazugságban, min én. Csak akkor veszem le róla a tekintetem, amikor elteszi a fegyvert, és én is leeresztettem a kést, és fordulok Steve meg a cuccok felé.
A fülhallgató és társai görcsbe rántják a gyomromat, és Steve válasza megerősíti, amit gondoltam. - Szóval ugyanott folytatod, ahol a HYDRA abbahagyta? - grimaszolok keserűen, és a hangsúlyom alapján akár az is lehetne a mondandóm: tudhattam volna.
Wilson azonban közbelép, mielőtt a mi kis drámánk kibontakozhatna. Az időre hívja fel a figyelmet, és amikor Steve hagyja magát elterelni, még egy utolsó megjegyzés erejéig visszatér hozzám. - Ezt az alvás-témát átbeszéljük, ahogy visszajöttél, de James, egy valami. Értem én, hogy szar dolgok történtek veled, de ez nem jogosít fel arra, hogy felelőtlenül vagdalkozz, szóval figyelmeztetés: nem fogom hagyni, hogy a Hydrához hasonlítsd Kapit!
Nem reagálok, Steve-re koncentrálok. - Ha akarsz, jössz, ha nem, nem, mi viszont indulunk. Winter elintézi - markolom fel a pénzt az asztalról, és tömöm a zsebembe, aztán hozzácsapom a fájdalomcsillapítókat is, majd felkapok egy pólót és kanyarítom magamra a dzsekimet.
Az ajtóban megállok egy pillanatra, hogy Steve tudjon jönni, ha akar, de így vagy úgy, én fürgén nekiindulok, és egy percen belül már az utcán vagyok. доброе утро, солдат, küldöm Winter felé a gondolatot, есть миссия. A sarkon már a Katona fordul be.*

Ugorjunk egyet? ||| ~4.4K szó ||| I hate everything about you |||
*@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
▪▪ Play by : ✯ Chris Evans
▪▪ : :
▪▪ Hozzászólások : 146
▪▪ IC hozzászólások : 44
▪▪ Csatlakozott : 2017. Jun. 19.
▪▪ Kor : 100
▪▪ Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
▪▪ Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

Admin

Jelvények
Csoport: Canon Canon
Összesítő: Steve

 #54•• TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Pént. Márc. 09 2018, 23:54

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
+18 A válaszára megtorpanok. ~Harcos?~ Ebben igaza van, valóban harcos vagyok még pedig nem is akármilyen. Világéletemben harcosként deffiniáltam magam, igazából máshoz sem értek csak ehhez. ~Ügynök?~ Lassan sápadok el, rosszul lét kerülget és úgy érzem forog velem lassan a szoba is.
- Mint te? - Csúszik ki a döbbent, megütközött kérdés ajkaim közül, egy halk nyögés kíséretében miközben hangom halksága tovább tompít a dolog élén. Ám kimondtam, vissza már nem szívhatom hiába érzem úgy, hogy nem biztos hogy ezt hangosan is ki kellett volna mondanom... jobb helyen volt az elmém rejtekében. Nem akarok vitatkozni, pláne nem veszekedni vele ezen. Nem ezért vagyok itt, hanem hogy segítsek rajta. Mégis érzem, hogy nagyon nem ugyanazon a véleményen vagyunk a kérdést illetően és James viselkedésével, reakcióival nem tudok számolni hiszen egyelőre nem tudom Barnes ezen személyisége miféle jegyekkel bír.

Bárhogy is legyen, úgy érzem muszáj megnyugtatnom és tudatnom vele, hogy én még mindig olyannak látom mint régen... bármit is tettek vele a HYDRÁnál, bármire is kényszerítették... én megbocsátok neki. Mert én tudom, hogy csak áldozata az eseményeknek és nem gonosztevő. ~Valóban? TÉNYLEG nem olyan? Akkor miért gyötör? Miért szúr oda, ahol TUDJA, hogy a legjobban fog neked fájni?~ Kérdezi egy aprócska, kárörvendő hangoncska bennem megmérgezve a pillanatnyi beállt idillt amint meg tudtam nyugtatni valamelyest a férfit. Meglepődve nézek rá és emésztem a tényt, hogy egy népszerű sorozatból idézett nekem az imént. Egész... egész vicces az egész, a maga groteszk és kicsavart módján ahogy a Tél Katonája James popkultúrális referenciával poénkodik. Wilson tett róla, hogy maga mellé ültessen amikor Trónok Harcát néz így természetesen értem az utalást.

Bár hála égnek nem ismerek olyanokat, akikről beszél; mégis értem mire is céloz, bár fogalmam sincsen hová akarja kifuttatni ezt az egészet. Aztán megértem, talán jobban is mint szeretném. Az utolsó szó súlyos pallosként lóg a levegőben én pedig dühösen vagy inkább kétségbeesetten akarom meggyőzni Őt, hogy téved. Hogy van még számára... számukra remény. Mert ez nem lehet végleges állapot, legfeljebb átmeneti.
- Nem érdekel, hogy programozott a HYDRA vagy hogy nem! Nem fogom hagyni, hogy így maradjatok! Te nem ilyen vagy Barnes az Istenért! Ezt vissza lehet és vissza is fogom fordítani... valahogy! - Fogadtkozom miközben haragtól ég az arcom, egész kipirultam újfent ahogy beszélek mint régen, amikor még beteges és vézna voltam. Újra fellobban tekintetemben az a belső tűz, ami mindig is jellemzett miközben Jamesre nézek és észre sem veszem, hogy ösztönösen is ökölbe szorultak a kezeim mintha újfent harcra készülnék feszült figyelemmel.

De a forróság helyét a jéghideg veszi át bennem, ahogy szemrebbenés nélkül képes a képembe hazudni. ~Mintha ettől kevésbé érezném magam bűnösnek vagy nem tudom mit gondolt abban a hülye fejében~ Ha ő nem is okol érte, én nagyon is hibáztatom magam hogy akkor lezuhant. Hogy nem kerestem meg, még ha csak a nem létező hulláját is. Hogy rosszul döntöttem és nem őt helyeztem az első helyre, ahol mindig is állt az életemben. ~Utána kellett volna ugranom a fenébe is!~ Hogy annyira véget akartam vetni ennek az egésznek, hogy észre sem vettem mi mindent veszíthetek.
- Ne, ne mond ezt... - Suttogom, immáron magam elé bámulva mintha a koszos padlón bármi érdekfeszítőt fel véltem volna fedezni és elvonná Róla a figyelmemet. Nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok állni a tekintetét és hallgatni a szavait, ahogy saját magát - az én Buckymat - okolja a történtekért. - Bucky... - elhallgatok egy pillanatra, míg hangomra nem találok, hogy aztán szinte a fogaim közt szűrjem ki a szavakat eggyesével és nagyon lassan.

- Bucky. Nem. Halott! - Az arcomon piszkos barázdákat szántó könnyeim már fel sem tűnnek, csak némán sírok ahogy a bűntudat érzete és a thanatofóbia lassan elhatalmasodik rajtam újfent. Mindig is rettegtem a haláltól, vagyis nem is igazán attól; sokkal inkább a szeretteim halálától, hogy elveszítem őket és egyedül, magamra maradok. A veszteség fájdalmától, ami miatt annyiszor löktem el Barnest is magamtól, miközben paradox módon mégis görcsösen a barátságába és belé kapaszkodtam remélve, hogy képes leszek a segítségével a felszínen maradni és tovább menetelni a célom felé. Ahogy a szüleimet elvesztettem egymás után, úgy váltam egyre inkább befelé fordulóvá. Azt hittem megóvhatom magam attól, hogyha nincs akit elveszítsek nem érhet fájdalom. De tévedtem, a magány egyre csak mérgezte a lelkemet és ha nem volt velem Buck nem éreztem magam teljesnek... csakis vele. Pontosan ezért ragaszkodtam hozzá a múltban és teszem most is, nem engedem el... én még nem állok rá készen! Sosem álltam, sosem tudtam túllépni a halálán és a mai napig ha rémálmom van, arról a napról álmodom amikor lezuhant a mélybe a szemem láttára és a halálsikolya csöng a fülemben, amire felriadok végül.

Kínos csend telepszik ránk miközben próbálom elnyomni magamban az idegborzoló érzést, ami kellemesen fut végig a testemen. Végre megszólal, de nem igazán vagyok beljebb mindazzal amit közölt velem. A gond talán ott kezdődik, hogy eleve nem hajlandó tudomást venni az állapotáról. Nem tudom, hogy ez az emlékei hiánya miatt van-e vagy azért, mert ezt kondícionálták tényleg belé és neki ez a "természetes" létezési forma hogy ilyen kegyetlen legyen még velem is. Mert az, mindegy hogy szándékosan vagy tudattalanul cselekszik bántva engem. A többire persze nem reagál, igazából nem is tudom miben reménykedem titkon. Hogy majd azt mondja, hogy attól hogy a jövőben ragadtunk még az örökké lehetséges együtt? Hogy most, hogy nem üldöznének érte felvállalhatnánk végre az érzéseinket? Igazából fogalmam sincsen, de hiába vagyok tisztában vele hogy ő nem viszonozza az érzéseimet mégis... mégis vártam, hogy ne lépjen túl az elhangzottakon szó nélkül.

Szívem szerint a képébe vágnám, hogy mi a véleményem arról hogy mi is lenne a dolga ám szótlan maradok és megtartom magamnak a véleményemet. Amúgy is túl nyers lenne ezúttal, kezdőzetlen és nem biztos hogy James-nek erre van szüksége.
- Velem nem kell megküzdened James, én a ti oldalatokon állok. - Mondom ki végül és szinte ég meg kapar a torkom tőle, hogy ezt újfent hangosan is ki kellett mondanom. Fáj, mert ezzel egy újabb pillére omlott össze a köztünk lévő régi bizalomnak mely már rogyadozik és hiába teszek meg mindent érte, már nyomokban sem emlékeztet arra, amit régen köztünk jelentett és csak tovább rombolom azt a kevés maradékot is, amíg végül a fejünkre nem fog omlani az egész, maga alá temetve egy idillizált múlbéli közös élet törmeléke és szilánkosra tört üvegcserepeinek okozta sebeit koránt sem biztos hogy túl fogja élni a szívem szérum ide vagy oda. Ő és az iránta érzett szerelmem az Achilles sarkam; de ezt talán jobb is, hogy James nem tudja.

A válaszától lesápadok, mert hiába várom az egyetértés helyett csupán cáfolat érkezik részéről. Ködösen fogalmaz és persze félre is értem. Hát csak bámulok rá, mintha holtat látnék... mintha a rémálmom épp most elevenedne meg és öltene hús-vér testet... benne. S talán így is van, mert rettegek attól hogy még mindig a HYDRA rángatja a zsinórjain és rajta keresztül engem is. Túl sok hibát követtem el ahhoz a múltban ennek kapcsán, hogy ne tudjam hogyan is megy ez. Viszont ahogy újra megszólal végre megértem mire is gondol pontosabban és ez segít a hangomra találni mielőtt kinyitnám újfent a számat.
- Szerinted belőlem mégis hogyan lett hős?! - Horkanok fel félig ciniusan, félig korholva a másikat, amiért nem emlékszik rá. - Eldöntöttem, hogy Phillips ezredes parancsával szembe menve megyek és kiszabadítalak a többi hadifogollyal együtt. A többi meg már történelem... - Én csak tenni akartam valamit érte, mielőtt késő lenne. De ettől még ugyanaz a Brooklyn-i srác vagyok, akivel együtt felnőtt Barnes, mit sem változtam ez ügyben.

- Szóval tévedsz. Igenis múlhat egy döntésen is a dolog. A kérdés csak az, hogy milyen utat választasz... - Nem elmélkedem tovább a kérdést illetően, mindketten túl makacsok vagyunk és túlságosan is a saját fejünk után megyünk ahhoz hogy dűlőre jussunk a másikkal. Félszeg félmosolyra börbül a szám és hanyagul rántom meg a vállam is, amikor azt mondja mindig állom a szavam. Mert ilyen vagyok, kár lenne tagadni de igazából nem is akarom. Csak a kérdését követően nézek fel rá, tekintetemben ezernyi kimondatlan kérdéssel fordulok felé és nézek azokba az acélszürke szemeibe, melyek mindig képesek rabul ejteni az enyémeket. Nyelek egyet, de nem vagyok képes válaszolni hiába nyitom ki a számat. Úgy érzem gombóc akadt a torkomban, mely lehetetlenné teszi a beszédet. És egyébként is, ugyan mit mondhatnék erre?! Hagyom hát, had váljék költői kérdéssé a dolog.

- Tudod, hogy nem vagyok olyan! - Mondom megütközve, egészen elcsöndesedtem. Nem lennék képes visszaélni a helyzetemmel, sosem tettem ilyet és nem is tervezek. Egyszerűen az nem én volnék, ha megtenném hiteltelenné válna mindaz amit képviselek vagy védelmezek. Ha valaki, én nem engedhetem meg magamnak hogy kompromitálódjak ne adj' Isten elbukjam. Túl sokan számítanak rám ahhoz, hogy a könnyebbik utat válasszam vagy trükközésbe kezdjek. Katona vagyok nem kém, Natasha asztala az ilyesmi nem az enyém. Azonban James szavaira muszáj reagálnom, mert ezt ő sem gondolhatja komolyan. ~Vagy mégis?!~ Muszáj megértetnem vele, hogy mennyire rosszul látja a dolgokat és átkozom magamban a HYDRÁt, amiért ennyire átformálták a gondolkodásmódját. - Nem akarok Darth Vaderré válni James! - Merem remélni, hogy ha már a Trónok Harcából idézgetett, ezt a referenciát is ismerni fogja és nem kell különösebben megmagyarázni a dolgot neki. Mert a hasonlat tökéletes: a hős ifjút rossz útra térítették, kifordították saját magából holott történhetett volna ez másként is ha nem a félelmeire hallgatva cselekszik és tér át a sötét oldalra.

Fáj látni, hogy hátrál tőlem. Na és az arca?! ~Szűz Mária és minden ami szent!~ A szemeim előtt törik össze belülről és minden az arcára van írva. Gyűlölöm magam, amiért bántom. Én nem ezt akartam! És hiába kérem, nem hogy nem nyugszik meg inkább csak még jobban bepánikol csak a jó ég tudja mitől. Ráadásul a már korábban megsérült karjára esik és hallom a felhangzó fájdalmas szisszenését. Szinte már-már lélegzet visszafojtva várom, hogy mit fog reagálni. Közel két perc telik el így, mire elkezdi tudatosan szabályozni a lélegzetét. Én viszont még nem merek megkönnyebbülten felsóhajtani, mert eme haladás koránt sem jelenti azt hogy minden rendbe is jönne ettől. Viszont azt bíztató, hogy kinyitja a szemét és rám néz. Lélektükreimben aggodalmat, bűntudatot és félelmet is láthat.
- Nem, nincs igazam! - Ellenkezek szavaira, amikor végre megszólal. - Dühít ez az egész, mindaz amit veletek műveltek. És semmi jogom úgy tenni, mintha bármilyen mértékben is hibás volnál mindazért amit veled tettek. Mert nem vagy az! Minden az ő hibájuk, de nem tudom rajtuk leverni hiába is próbálkozom! - Ismerem el. Igen, még Amerika Kapitány is lehet esendő vagy hibázó. Elvégre egy ember, Steve Rogers húzódik meg a maszk mögött, hiába is idillizálnak.

Elborzadva hallgatom, ahogy mesél arról mit műveltek velük. Nem mondja ki, hogy vele tették - talán könnyebb úgy beszélnie róla mintha egy harmadik személyről vagy általánosságban tenné - én pedig szörnyülködöm a dolgon, még csak megszólalni sem vagyok képes a hallottak miatt. ~132 alkalommal?! Édes Jézus, most segíts meg!~ Egyszerűen nem bírom tovább, ha ellenkezik ha nem karomba zárom és szorosan magamhoz ölelem. Így legalább a potyogó könnyeimet se látja. A mogyoróbarna színű hajának függönyébe rejtem arcomat, miközben a nyaka és az válla találkozásához fúrom arcomat az illatát mélyen magamba szívva. Próbálok megnyugodni, erősnek lenni - hiszen szüksége van rám mint támasz, nem lehetek gyenge -, de nem könnyű ha ilyesmikkel szembesül az ember. Tudtam, hogy rossz lesz ha hallani fogok róla mik történtek vele ám ezt álmaimban sem gondoltam volna. Ha eddig azt gondoltam a HYDRÁról, hogy veszélyesek és kegyetlenek most pusztán állatnál többre nem tartom őket. A harag kezd csörgőkígyó módjára tekeregni bennem, egyre növelve a zsigereim virtustáncát. Kedvem támad szétverni valamit, csak hogy ez a feszítő belső frusztráció távozhasson belőlem; ám mégsem mozdulok, úgy kapaszkodom a másikba mintha az életem múlna rajta.

Azt, hogy nem tud visszamenni szerintem mindketten bánjuk. Ha tehetném odaáig tekerném vissza életünk filmtekercsét mielőtt lezuhant a vasútról. De, ha azt mégsem akadályozhatom meg, hát utána ugranék vagy kimenteném... annyi opciót tudnék felsorolni, hogy hol avatkoznék közbe ha megtehetném hogy két kezemen sem tudom megszámolni a dolgot.
- Na jó, talán mégis tudna olyat kérni amit nem teljesítenék... - Motyogom, még mindig magamhoz ölelve miközben hisztérikusan nevetek fel. Olyan szürreális az egész, már maga a felvetés is. Nagy nehezen - miután gyors alattomban letöröltem a könnyeimet - eresztem csak el és várom a kérdésemre a válaszát, de csak egy gyönge káromkodást kapok mely nyomokban tartalmazza csak Barnest. Viszont végre megválaszolja azt a kérdést, ami jelenleg a leginkább birizgálja a fantáziámat és hazudnék, ha azt mondanám nem vagyok csalódott valahol miközben örülök is a válasznak és ezt az arcomra kúszó széles mosoly is nyugtázza a másik számára.

Mondhatni hálát érzek a dolog miatt, ugyanakkor egy részem még most is sírva nyüszít a sarokban Bucky után és egyre csak azt kérdezi magától miért nem Ő volt az, miért kellett Jamesnek megszületnie. De szerintem erre egyikünk sem tud választ adni, legfeljebb valami pszichológus vagy más szakember aki az emberi lelkekkel foglalkozik.
- Pedig azt tetted. - Enyhülnek visszafogott félmosolyra az arcvonásaim. Peggy karakánságát nem vitatom és valahol igaza is van, talán még mindig én vagyok túl érzékeny és idealista. - Az mindegy, hogy milyenek ha a jó célért küzdenek. - Mondom, lényegében a magam módján ugyanazt adva elő mint ő és mégsem. Nem vagyok hajlandó akármilyen szervezettel kokettálni és jobb, ha ezt James is megemészti. Logika vagy sem, csak a jó ég tudja mennyit gondolkozott rajta és miféle eshetőségeket vett végig mielőtt erre a végkövetkeztetésre jutott.

Figyelem az újabb paranoiás ténykedését, de végül elolvasva az átnyújtott lapot vigyorogva bólintok jelezve nonverbálisan a másiknak, hogy a szökési képességeiben semmi kétségem. Azonban az indulatos megnyilvánulására muszáj felelnem, hogy megértse mire is gondolok.
"Értsd meg, nem ártani akarok neked.. nektek, hanem SEGÍTENI! De ehhez ti is kelletek, viszont úgy érzem te ÍGY akarsz maradni és szíved szerint lebeszélnél erről az egész 'őrültségről'..." Nem tudom jobban megfogalmazni a dolgot pedig tényleg igyekszem papírra vetni a gondolataimat. "Nem! TE IS Ő VAGY!" Most rajtam a sor, hogy erőszakkal szakítsam át a papírt a tollal. Nem vagyok hajlandó elfogadni mindazt, amit állít. Bántóak a szavai, holott nyilvánvalóan a sértődöttség beszél belőle vagy a tudom is én mi. Igyekszem hát ekként kezelni a helyzetet és nem neheztelni rá érte. De őszintén szólva nehezen megy.

Hogy fáj-e hogy nem hisz nekem? Igen, tőle különösen. Még akkor is, ha ő "nem" Bucky csak James.
"Akkor mégis mit kellene csinálnom veletek? Csak nézzem tétlenül, ahogy szétforgácsoljátok magatokat?!" Igen, megint ingerült vagyok ám ezt nem jelenti azt hogy őt utálnám. Inkább csak a szituációt, amibe bele vagyok kényszerítve. Kissé szélmalom harcnak érzem ezt az egészet és nincs az ínyemre. Nem a nehézségekkel van gond, megszoktam már hogy árral szemben ússzam. Inkább az a gond, hogy nem érzem a haladást, az elmozdulást, hogy tartanánk valahová A-pontból B-be. A stagnálással és egy helyben való toporgással pedig ki lehet üldözni a világból; bár türelmes emberként ismernek, azért van egy pont amin túl már én sem viselem el az ilyesmit. "Pszichológust, pszichiátert, mit tudom én kit! Bárkit, aki ért a lélekgyógyításhoz és tud segíteni!" Ennyire vagyok csak elvakult a helyzetét illetően, hogy még vajákosokhoz is elcitálnám mint valami haldoklót ha az kell hozzá, hogy helyre jöjjön.

A csókjával felmorzsolja az ellenállásomat, elmossa a kételyeimet és kiver a fejemből minden értelmes gondolatot. Mindenhol Őt érzem és leredukálódik a világ számomra kettőnkre. Felesleges lenne tartania, mert eszemben sincs arrébb húzódni tőle, sőt! Még közelebb próbálok, már ha ez egyáltalán lehetséges és megborzongok az ujjbegyeinek érintéséről. Az én ujjaim is felfedező útra indulnak a hajába túrva egészen addig, míg a tarkóján végis nem simítok a gyűlölt csápos billogon. Úgy húzom vissza a kezem, mintha áramot vezettek volna belém rajta keresztül. Még mindig érzem a lüktetést benne, így abban a vállában kapaszkodom meg amelyik nem sérült meg. Érzem ujjaim alatt a fém hideg érintését ám most pont erre van szükségem ahhoz, hogy lehiggadhassam és magamra találjak újra. De James nem hagyja, az egyik leggyengébb pontomat veszi ostrom alá amikor a fülembe harap. A neve gondolkodás nélkül hagyja el a számat, és saját magamat is meglepem vele hogy nem tévesztettem el.

Ahogy ajkai a nyakamra találnak csak még erősebben kampaszkodom a hátába és szégyentelen nyögések hagyják el ajkaimat. A fogai csak a ráadás az érzékeny bőrömön. Még korábban, a szérum előtt is rendkívül érzékeny voltam és Erskine-nek igaza volt, a szer mindent felerősített bennem... minden jó és rossz tulajdonságomat, legyen az fizikai vagy lelki. Talán ezért élvezem, ahogy nyomát hagyja a bőrömön vagy hogy elkezdi lehúzni rólam a ruhát. Élvezem, hogy ő vezet, hogy ő irányít és végre eme teher lekerül a vállamról. Amúgy sem vagyok tapasztalt ilyen téren, bőven rám fér az iránymutatása ám ezt nem terveztem az orrára kötni. Neki már a múltban is komoly listája volt.
- Te is hiányoztál Bucky! - Nyögök fel lehunyt szemmel és fagyok is meg ugyanabban a pillanatban, mint amikor ráeszmélek mit is mondtam korábban. Valószínűleg mindketten tudtuk, hogy el fog jönni ez a pillanat... hiába rettegtünk tőle. Azzano óta nem nyögtem így a nevét és sosem gondoltam volna, hogy valaha is bűntudattal fog eltölteni a tény, ha kimondom a nevét.

Nem kérek érte elnézést, a torkomba hirtelen gombóc kerül, a nyelvemre csomó... képtelen vagyok megszólalni, csak mozdulatlanságba merevedve várom hogy miként fog reagálni a névtévesztésre. ~Dühös lesz? Csalódott? Folytatja vagy elereszt?~ Nem tudnám megmondani, hogy mi fog következni következő lépésként. Bár arra számítok, hogy sikerült tönkre vágnom a hangulatot... Ha ezek után nem áll meg és folytatja amit elkezdett, én készségesen hagyom hogy kihámozzon az egyenruhámból és hanyatt döntsve fölém keveredjen. Az idő megszűnik létezni számomra amikor lüktető, ágaskodó férfiasságomat is végre megszabadítja a ruháim börtönétől; ahogy a mellbimbómon érzem meg a nyelvét körözni, ezúttal sikeresen James nevét nyögöm miközben a csípőm önkéntelenül is lendül előre újra és újra, hogy frikcióval generáljak további igencsak kellemes érzéseket enyhítendő a bennem lévő, szűnni nem akaró feszültséget. A kezeim a hátát karmolják és dús hajába túrnak, ha tehetném még közelebb vonnám magamhoz miközben megállás nélkül hagyják el nyögések ajkaimat.

A történtek után még jó ideig csak nagyokat szuszogva próbálok rátalálni a hangomra, a lélegzetemet kontrollálva visszaterelni a normális mederbe. A kérdésén viszon megütközöm, hiszen ezt ő sem gondolhatja komolyan.
- Te James Buchannan Barnes vagy, egész életemben ismertelek. Jobban ismertelek, mint te saját magadat! Pontosan tudom, hogy nem önszántadból tetted azokat a szörnyűségeket, hanem kényszerített rá a HYDRA! Ugyan, miért kéne dühösnek lennem rád? A HYDRÁra és mindazokra vagyok dühös, akik bántottak téged és ilyenné tettek! Tévedsz James, akkor se "követelném a véred" ha nem a legjobb barátom volnál. Nézd csak meg a Maximoff ikreket, velük sem bántam másként helyette próbáltam megérteni mit miért tettek. És rájöttem, hogy Wandáék is csak áldozatok, akiket kihasználtak... akárcsak téged! - Vonok párhuzamot Wanda és közte. - Nem, tévedsz! Sosem ölök szívesen, csak ha nincs már más mód rá! - Mondom elszörnyülködve. Nem gondolhatja komolyan, hogy én bárkit gondolkodás nélkül megölnék, ha feladatul kapom a megfékezését a gonosztevőknek.

- Tony talán nárcisztikus és idegesítően egoista néha, de a lelke mélyén jó ember. Ha megmagyaráznánk neki... együtt, megértené és elfogadná idővel, hogy mi történt valójában. - Tudom jól, hogy nem lehet ezt halogatni ám én mégis igyekszem lavírozni kettejük közt úgy, hogy lehetőleg a legjobban jöjjünk ki mindannyian az egészből. Más sem hiányzik, minthogy egymás torkának essenek. Tudom, hogy Stark képes lenne a Földet is felperzselni a szülei gyilkosa után ha másodkézből tudja meg és ezt lehetőség szerint szeretném elkerülni. Viszont ehhez Barnes is kelleni fog. - Akkor mit csináljunk? - Kérdezem tőle csalódottan. Azt hittem, ha felajánlom a segítségemet és nem egyedül kell mindezzel szembe néznie majd jobban kötélnek fog állni. De ez a teljes elzárkózás részéről semmi jót nem vetít elő a jövőre vonatkozóan.

Wilson betoppanása a képbe persze teljesen új helyzetet teremt és őszintén szólva nem gondoltam bele, hogy hová is fajulhat ez majd. Míg én elszörnyülködve bámulom a kettős szópárbaját, ők humorsziporkákkal szórakoztatják magukat miközben igyekeznek a másik agyára menni vele. Hihetetlen. Ha nem látnám a tulajdon szememmel, nem is hinném el.
- Ennyire súlyos? - Kérdem ijedten Sam-től. Én őszintén azt hittem, ha őt belevonom a dolgokba az majd elégséges lesz. Persze James nem átall közbekotyogni, még inkább megkavarva a dolgokat. Eddig ugyan együttműködőnek mutatkozott hellyel-közzel, de a mostani kérdése nyílt kihívásnak is felfogható és őt ismerve semmi jót nem jelent. - Nem erről van szó James, hát persze hogy én vagyok a parancsnok! - Sietek gyorsan leszögezni. - De az emberi lélek, a psziché nem az én szakterületem. Én ugyanúgy harcos vagyok mint te, nem pedig orvos vagy terapeuta! És ti a legjobb segítséget érdemlitek, amit csak szerezni tudok! - Biztosítom róla, hogy mindent megteszek továbbra is majd, ami tőlem telik.

- Félre értesz! Nem akarom visszavonni, szükségünk van a készülékre! De ettől még módosítás történhet, ha szükségszerű nem igaz? - Próbálom rávezetni arra, hogy miért is mondtam azt, amit korábban. Persze Wilson rákérdez egy újabb sarokkőre, ami igazából fel sem merült bennem. Minden zsörtölődése ellenére biztosra vettem, hogy ha kellene hallgatna rám végeredményben. Lehet, hogy lenne pár kellemetlen megnyilvánulása, de nem cselekedne ellenemre. - James, erre a kérdésre volnál szíves válaszolni Sam-nek? - Teszek egy óvatos próbálkozást rá, hogy kiderítsük hajlandó-e szót fogadni nekem vagy képes másként is cselekedni. Ahogy hirtelen felpattan és mielőtt még megnyugodhatnék, hogy a kérésemnek tett eleget; vércseként kezd körözni a szobában miközben elmélkedésbe kezd. - Mi a bajod a csapatmunkával James? Régen nem volt vele problémád! - Kérdem tőle kissé talán ingerültebben mint szerettem volna, de mentségemre legyen mondva kezdek fáradni ettől az egésztől. Úgy érzem mintha órák óta nyüstölnénk egymást eredménytelenül vagy csak csekély sikerrel.

De kezd fárasztó lenni az indokolatlan bizalmatlansága és paranoiája. Már épp kezdenék válaszolni, hogy "fogalmam sincsen, oké?!" ám Wilson megelőz.
- Na ide figyelj Mr. Tél Katonája! Nem érdekel, hogy mennyire kívánod a hátad közepére ezt az egészet! De ha jót akarsz maganak, akkor sürgősen elfelejted ezt a beszédet ha Kapihoz szólsz! Ő segíteni akar a tőle telhető minden módon, bár véleményem szerint egyáltalán nem érdemled meg! És most, hogy tisztáztuk nem az ellenségeid vagyunk, leszel szíves lakatot tenni a nagy pofádra vagy vegyek elő én szájzárat Buksi? - Érdeklődik teljesen nyugodtan. Újabb kitörni készülő vulkánként rettegek James következő megnyilvánulásától. Az elém rakott pénztől elhül a vérem. ~Honnan szerzett ennyi pénzt?!~ Merül fel bennem is a kérdés, nem csak Sam-ben. Azonban nem csak Sam kérdésére, James válaszára is tovább sápadok.

- Én csak nem akarom meglopni őket! - Fakadok ki, türelmemet vesztve. - Mert az, hogy kényszerűségből meg kell semmisítsük a gépet, nem okés! Valami viszonzást kellene adnunk helyette nekik, elvégre életeket mentenek vele nem?! - Nem tudom, hogy sikerült-e megértetnem Barnes-szal, hogy mi zavar ebben az egészben vagy hogy érti-e miért hoztam fel Starkot is korábban. A finanszírozás mindig is az ő asztala volt, igazság szerint a mai napig nem boldogulok a pénzügyekkel és fogalmam sincsen mi mennyibe kerül kivéve ha egy kiló kenyér vagy egy liter tej, amit a sarki éjjel-nappaliban megvehetek. - Ketten fogunk menni, úgyhogy ez jelenleg irreleváns! - Döntök végül előbb Jamesre majd Sam-re nézve, bár utóbbin látom a nemtetszést az ötletemet illetően. Bár csak a fejét csóválja, látom hogy szíve szerint hozzáfűzne még ő is pár dolgot ám felrázással leintem. Semmi szükség egy újabb vitára jelenleg, inkább a feladatra kéne koncentrálnunk.

Ami persze nem jön össze, két ilyen kiskakassal aki ugyanazon a szemétdombon akar kapirgálni. Viszont amilyen gyorsan fellángolnak az indulatok úgy is hamvad el a dolog. Elenben James megjegyzése a hangrögzítő kapcsán nem hagy nyugodni.
- Nem folytatok semmit, James. Csak segíteni szerettem volna, hogy Winter is tudjon pihenni. - Mondom, szinte már suttogva oly szelíden szólok a másikhoz. Bár jól esik hogy Sam a védelmemre kel, mégsem érzem szükségességét. Csupán csalódott vagyok, hogy egyáltalán ilyesmi felmerült Barnesban velem kapcsolatban. Persze jól felszívja magát, úgyhogy miután Wilson kioktatja angolosan távozik, én pedig loholhatok utána. - Várj már James! Mi ez az egész a füllhallgatóval? Nem értem mire kell Winternek! - Kapom el a karját, még mielőtt kiérhetne az utcára. Egyenes választ várok és csak remélni merem, hogy most hogy ismét kettesben vagyunk közlékenyebb lesz velem.

• • 3929 • Zene •  Love  • © • •


# FF9933 - Sam

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
▪▪ Play by : Sebastian Stan
▪▪ : :
▪▪ Hozzászólások : 164
▪▪ IC hozzászólások : 93
▪▪ Csatlakozott : 2017. Apr. 15.
▪▪ Kor : 100
▪▪ Tartózkodási hely : on the run
▪▪ Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

Admin

Jelvények
Csoport: Canon Canon
Összesítő: Bucky

 #55•• TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Szer. Ápr. 11 2018, 21:35

A REAGBAN FELNŐTT TARTALOM VAN, KISKORÚAK CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE OLVASSÁK!





The Asset & The Mission





*Összeszorítom a fogam és azon tűnődöm, vajon megüthetem-e. Néha nagyon megérdemelné. Mint most is. Hiába nem ismerem saját magamat és fedezek fel újabb és újabb dolgokat önmagammal kapcsolatban minden egyes nap, azt pontosan meg tudom jósolni, ő hogyan fog reagálni. Befeszül és ellenáll. Steve már csak ilyen. De most inkább az dühít, hogy kimondat velem mindenféle olyasmit, amit amúgy nem akarnék kimondani, csak muszáj, mert félig-meddig kénytelen vagyok az ő szabályai szerint játszani. Hogy itt tartsam. Ha nem viselkedem úgy, ahogy elvárja - vagy legalábbis részben, legalábbis ha nem igyekszem -, akkor elmegy, magamra hagy; ez meggyőződésem. - Nem egészen - szűröm a fogaim között, és lesütöm a tekintetem. - Láttam a felvételeket, nem vagyok hülye. Tudom, hogy jobb vagy nálam. - Valljuk be, ennek beismerése jobban fáj, mint egy tucat korbácsütés.
A légkör csak pár percig enyhül közöttünk, aztán megint ugyanott tartunk. Hülyeségekről győzköd, csupa olyasmiről amit sem nem tudok, sem nem akarok elhinni neki. Nincs igaza, egészen egyszerűen nem lehet igaza. Ugyanakkor viszont ahogy mondja... az megpendíti bennem azokat a húrokat, amiknek eddig nem voltam tudatában. Vissza akarok vágni, meghazudtolni, tiltakozni. Már csak azért is, mert Winterrel ellentétben én képes vagyok ellenkezni és ezt a tényt végtelenül tudom élvezni, élvezkedni benne. De nem megy, nem, amikor ilyen lelkesen, izzó szemmel beszél. Észre sem veszem, mikor kúszik az elnéző mosoly az ajkamra, csak azt, ahogy megrázom a fejem. Nem vagyok meggyőzve, de annyit elért, hogy ne tiltakozzak hangosan. A győzködésemre tett kísérlete hiábavaló, vagy legalábbis most mindenképpen az. Később, idővel talán más lenne a helyzet, de ha változtatok a véleményemen, az biztosan nem szavak miatt lesz. És nem egyhamar.
Ha tudnám, hogy mit gondol, hogy azt hiszi, hazudtam akkor, amikor teljesen őszintén mondtam igazat, akkor nagyon mérges lennék rá. Mindkettőnk szerencséjére nem tudom. - De mondom, amíg át nem jut a kemény koponyádon - tartom a szemkontaktust, ameddig ő bírja. Nekem megy. Király farkasszemező lettem mostanra. Ellentétben vele. Viszont a tekintetem érezheti magán, és azt is láthatta, mielőtt elfordult, mennyire komolyan gondolom a szavakat. De ahogy én sötétre színezett, paranoiás lencséken keresztül szemlélem a világot, úgy ő sem szabadulhat a saját torzító démonaitól, csak az övék inkább a bűntudat és a felelősség képében tetszelegnek.
És muszáj néha kiábrándítanom. Régen is az én dolgom volt életben tartani, nem? Az illúziók ma is megölhetik, hiába a szérum, helyén kell lennie az eszének is. - Így vagy úgy, de meghalt! Lehet, hogy nem teljesen, lehet, hogy valamennyi megmaradt belőle, de hetven évig nem létezett, és ez nem a te hibád volt! - Hangsúlyozom vissza ugyanolyan meggyőződéssel, mint ahogy ő rágta a számba a javítását, amivel tudok és nem is akarhatok egyetérteni. És csak részben azért, mert számomra amúgy nagyon is az volt mindeddig. A múltunkkal együtt kell élnünk: neki is és nekem is.
A bíztatására, miszerint az én oldalamon áll, néhány pillanatig torkomon akad a levegő. - Ezt bebizonyíthatod majd idővel - nyögöm ki végül. - De a kiindulási helyzet az, hogy nekem nincs oldalam, ezért senki nem állhat ott. - Az úgyis a túl szép, hogy igaz legyen kategória volna. Ha már megtenni nem tudom, hogy ne higgyek neki, akkor legalább játsszam el, hogy kételkedem benne. A paranoia életben tarthat, jobb híján akár a színlelt is. Nem tudom, mi lenne, ha megneszelné, hogy bízom benne. Mármint, biztos tudja, egy pontig, hiszen annyi mindent mondok neki, annyi mindent bevallok, és olyan fesztelenül és ostobán viselkedek a közelében, mint senki mással, de... legalább egy rétegnyi illúzióra szükségem van magam körül. (Még?)

- Pontosan ez a lényeg - értek egyet sóhajtva. - Eldöntötted - hangsúlyozom a szót, amit ő maga választott. - Volt választásod. Nekem nincs. Fegyverré tettek, és a pisztoly nem dönti el, merre fordul, mikor meghúzzák a ravaszt. - Nem terveztem ennyi keserűséget engedni a hangomba, de hát, ez van, basszameg. Én sosem leszek hős, mint Stevie. Vagyok, aki vagyok, és együtt kell élnem vele. Ami azt illeti, háromszorosan is, de ez most igazán mellékes.
A fontos kérdésekre persze neki sincs válasza. Szinte már reménykedve nézek rá, amikor nyitja a száját - milyen csalfa, hülye dolog ez is, hát pontosan tudom, hogy a remény sem való a magamfajtának - de aztán be is csukja, hang nélkül, és az én tekintetemben is kihuny egy kicsit a fény. - Értem - biccentek rezignáltan. Nem, hát persze hogy nemleges a válasz, csak Steve túl jószívű ahhoz, hogy ezt így nyíltan a képembe is mondja. Nyelek egyet. Úgy tűnik, az élet sem a magamfajtáknak való, rendben. Elfogadom, mint a kellemetlen igazságokat általában: van, ami ellen hiábavaló harcolni.

- Pedig lehet, hogy jobb lenne - felelek, még mindig gyanúsan semmitmondó hangsúllyal, de ahogy felnézek rá, a szememben a csillogás egy kicsit mintha a régi időkből szűrődne vissza. - Tudod, hogy ott állnék mögötted, nem? - Én támogatásnak szánom a szavakat, de van ebben egy másik aspektus is: fenyegetés. Ott állnék, és tudnám, hogy mit művel, és vajon megállítanám-e, ha úgy ítélném helyesnek? Persze, ha már egy ex-Télkatona erkölcsi iránytűje is negatívan kileng, akkor rég túl vagyunk a decensen szürke zónákon és masszívan a fekete mocsárban gázolunk, de akkor is. A referenciáját persze nem értem. - Ööö, biztos. - A Star Wars, szégyen vagy sem, kimaradt a repertoáromból, ami érhtető: míg Steve mellett álltak barátok, akik elirányították a valóban alapműveltségnek számító popkultúra felé, addig én teljesen esetlegesen fogyasztottam azt, amin éppen megakadt a szemem. Valószínűleg néhány obskúrusabb filmélménnyel eléggé egyedül vagyok, aligha tudnék sokakkal csevegni például az Orion űrhajó kalandjairól. Mondjuk, nem is volt türelmem végignézni az egész sorozatot, az is igaz.

A pánikroham lassan múlik, de úrrá leszek rajta, igaz, ami marad, valószínűleg még sokkal fájdalmasabb. Steve-nek legalábbis biztosan. Lassan megcsóválom a fejem, tagadón, a győzködésére. - Nem, nem hibáztak. Csak tették, amit tenniük kellett. Mi kényszerítettük rá őket, ha nem viselkedtünk rendesen - magyarázom, hátha Steve is megérti... és nem fogom fel, hiszen hogy is tenném, mennyire visszás ez, ahogyan ismétlem az ő szavaikat. Áldozathibáztatás a köbön, a pszichológiai manipuláció oly gyakori formája az elnyomók és elnyomottak viszonylatában, elhitetni a bántalmazottal, hogy az ő hibája minden, hogy csak magának köszönheti az egészet. És nincs az a szuperszérum, ami ezzel szemben védelmet nyújthatna, és nem is lehet egyik pillanatról a másikra eltüntetni, kitörölni senki fejéből. Főleg ennyi idő és ilyen hatékony odabetonozás után nem...
Az ölelést legalább hagyom, cseppet sem ellenkezem, csak a végén, ahogy kirángatom magam az emlékek már-már szürreális felidézéséből, akad el megint a lélegzetem. Nem tudok visszamenni, ez igaz, nem tudom jóvá tenni, amit elkövettem, de van, amit megtehetek. - Csak mondd, hogy mit tanuljak meg - motyogom a hajába. - Hasznodra leszek, ígérem, már sokkal jobb vagyok, mint akkor, nem lesz szükség megismételned ezeket - hunyom le a szemem, és bízom (akaratom ellenére bízom, a fenébe) benne, bízom abban hogy elhiszi és tényleg nem kell ezeket a procedúrákat végigjárnom megint.

A titkosszolgálatokkal megint holtpontra - vagy nyugvópontra - jutunk, és mivel kvázi egyetért velem, én is nagyjából ejtem a témát.
Nem úgy az írott beszélgetést.
"Ha kompromittálod a hatékonyságomat, az nem segítség. Beleegyeztem, mert ez a kívánságod, de ne várd, hogy ugráljak örömömben, amiért veszélybe sodrod magadat és engem is ezzel az őrült tervvel. Azt ígértük, hogy követünk, nem azt, hogy tapsolunk minden ötletedre," forgatom a szemem a végén. Csak a papír átadása után jövök rá, mennyire sokatmondó ez az üzenet, hogy felfed egy számomra nagyon fontos emléket, és hirtelen jött félénkséggel sütöm le a tekintetem, onnan lesve a reakcióját, hogy vajon ő észreveszi-e. Remélem, nem.
A leírt kiáltásra grimaszolok. Nem érti. Barnes az Barnes, én meg én vagyok, és a kettő ugyanúgy nem egyenlő egymással, ahogyan Wilson sem lenne egyenlő Nataliával, ha itt lennének a szobában. Csak azért, mert egy csapatban játszanak, vagy csak azért, mert mi történetesen egy tőről fakadunk és egy testet birtokolunk, még nem leszünk megfeleltethetőek egymásnak. Szerintem. De feladom, hogy ezt megértessem Steve-vel. "Nem forgácsoljuk szét magunkat. Csak vagyunk. Létezünk." Nem teszem hozzá: ez olyan nagy baj? Lám, tanulok. Tanulom azt is, hogyan ne marjak belé, ha meg tudom éppen állni, hogy megtegyem.
A szakember-kérdés meg a másik... még mindig megfeszülök a válaszától, de kényszerítem magam, hogy szinte higgadtan válaszoljak, ordibálás és papírszaggatás nélkül. "Olyan pszichiáterek, mint a HYDRÁ-nál? Mert azokból a kezelésekből, ha lehet, nem kérnék többet." Na igen, ki mire asszociál, ha szakemberről, pszichiáterről, terápiáról hall. Pár évtizeddel ezelőtt még a hétköznapi elmegyógyintézetek is rémálomba illőek lennének mai szemmel, hát még az etikailag kevésbé visszafogott HYDRA-tudósok kínzókamrái, természetesen mézesmázos retorikába csomagolva a 'terápiákat', ahogyan azt Steve korábban is megtapasztalhatta már. Ők igazán nem tehettek róla, hogy kínozniuk kellett a pácienst, hiszen minden az ő (meg a tudomány és a nagy cél és a még nagyobb jó) érdekében történt. Mindenkinek kell hoznia áldozatokat. Néhányaknak nagyobbakat. Nagy erővel nagy felelősség, blablabla. Egy Katonának meg kötelessége a szolgálat.

Nem hagyom, hogy elbizonytalanodjon és visszatáncoljon, most nem, ahhoz már túlságosan belemelegedtünk a helyzetbe. A kezem, ajkam továbbítja azokat az üzeneteket, amiket kimondani vagy leírni nem mernék. Hiányoztál, simítom a bőrére, szükségem van rád, harapom a húsába, nekünk egymás mellett van a helyünk, karmolom a vallomást, bőr a bőrön, érzés az érzésen, és tapintáshiányos, emberi kontaktus után sóvárgó agyamban tűzijátékként robban az élmény eufóriája. Amikor megáll, és elhúzódni próbál, még inkább magamhoz húzom, még nagyobb felületen simulok hozzá, megremeg az ajkam a gyönyörűségtől, amiért megteszem és megtehetem - ebben a pillanatban talán le sem tudnék állni vele, még amiatt sem zavartatom magam, hogy a mechanikus vállamba kapaszkodik, az is én vagyok, vele teljes lehetek.
Már-már sikerül kihámoznom a ruháiból, amikor elszólja magát.
Megdermedek, akárcsak ő, éles szisszenéssel szívom be a levegőt. A szívem őrülten ver a hirtelen beálló csendben, és lehunyom a szemem. Nem tudok tisztán gondolkodni. Nem akarok leállni.
Még akkor sem, ha hazugság az egész. Kezdettől fogva tudtam, hogy hazugság az egész, ugyan mit számít, hogy ki is mondta? Számít, hogy miért teszi, ameddig hajlandó megtenni?
Lejjebb ereszkedem, a homlokunk összeér, a lélegzetvételünk elkeveredik. - Csak most - jelentem ki rekedten. - Csak most. Hívhatsz úgy - préselem ki magamból a szavakat, nem véve rá a fáradtságot, hogy koherens mondattá fogalmazzam őket, értse meg így is, ahogyan értette a csókot és az érintést néhány pillanattal ezelőtt. Az ajkára marok, mohó és birtokló csókkal. - Én irányítok. Nem lehetsz felül. Soha - folytatom a szabályokat, épp csak annyira szakítva meg a csókot, hogy az ajkára moroghassam a szavakat, és semmi édes nincs most a hangomban, ez színtiszta fenyegetés, kimondatlan "különben megöllek".
Addig manőverezem magunkat, amíg ülő helyzetbe nem kerülünk, ő többé-kevésbé meztelenül, én továbbra is csak félig. Háttal a falnak lököm. A pozíció szimpla logisztika, a sérült karom miatt nehézkes egyszerre megtartanom magam és hozzáérnem, szóval ülve egyszerűbb (és élvezetesebb) lesz mindkettőnknek, nem mintha túl sok beleszólást hagynék neki a dologba, ahogy az ölébe ereszkedem, hozzádörgölőzve, és szinte beledorombolok a csókba, ahogy ágaskodó farkaink érintkeznek a nadrágomon keresztül. Jobb kezem a torkára simul, de ahelyett, hogy a tenyeremet előretolva a légutakat szorítanám el, az ujjaimat görbítem be, a véráramot  blokkolva, épp csak annyira húzódva közben hátra, hogy lássam a szemét, lássam a pillanatot, ahogy elhomályosodik a tekintete az oxigénhiánytól, és pont akkor eresszem el, lüktetve rohanjon az ujjbegyeim alatt a vére. Emlékszem (emlékszem?!), hogy ezt szerette, akkor egy alkalommal, de ha változott is azóta... én most imádom csinálni. Imádom eldönteni még azt is, kaphat-e levegőt éppen, vagy sem. Megint hozzádögölőzöm, megint megcsókolom, és bal kézzel nyúlok a farkához, a hideg fém ujjakat a felforrósodott bőrre fonva, és ha megugrik a hirtelen hőmérséklet-változástól, csak még erősebben csókolom és vigyorgok, mint az őrült, vagy részeg talán, és annak is érzem magam egy kicsit. Feljebb csúsztatom a jobb kezem, ellazítom, tenyerem az álla vonalára simul, sosem mondhattam ki neki, mennyire imádtam mindig is, azt a makacs vonalú állkapcsát, az izom apró ugrását, amikor összeszorítja a fogát egy új elhatározástól...
Hát basszameg az élet, hogy így emlékszem , az apró gesztusaira, miközben magamra meg alig és úgy szedegetem össze az elmém cserepeit a földről.
De ez van, és nem akarom, hogy ezt a pillanatot most ilyen hülye gondolatok rontsák el, szóval morogva megrázom a fejem, ki belőle ezekkel a hülyeségekkel, inkább Steve-re koncentrálok megint, a farkára a kezemben, próbálom úgy érezni, mintha bőr lenne ott és nem szenzorok, hüvelykujjam a makkján, és csak a súrlódás változásából tudom, hogy nedvet kenek szét rajta. Nem nézek oda, a szemét bámulom, az arcát, ott akarom látni, ahogy szétesik a mozdulataimtól, az érzéseit, a testét meg elég éreznem a testemmel.
Eszembe sem jut, hogy a saját álló farkammal is kezdjek valamit, és ha megpróbálkozik, az ő kezét is félreütöm, fogást váltok és nekinyomom a csuklóját a falnak, jó is talán most a bőr a bőrön, a valódi, saját kezem a farkán, az ő simasága az én kemény, harctól érdes bőröm kontrasztjával, és viszont-nyögöm az ő nevét, előrehajolok és csókokkal borítom a nyakát, fülét, állát, minden egyes érintés között szinte imaként súgom, lehelem, imádom a nevét, csupa Steve, Stevie, Stevie közöttünk az a kevés levegő, ami még marad, és nem nyugszom, amíg el nem megy, akkor visszatemetem az arcom a nyakába, nehezen lélegezve, mintha engem rázott volna meg az orgazmus, nem őt.

*

A beszéde akár megindító is lehetne, ha olyan könnyű lenne engem megindítani manapság. Így csupán csendes, rezignált lemondással hallgatom végig. - Önszántamból vagy sem, de megtettem - vetem ellen, mindenféle hév nélkül, de nem kevésbé meggyőzően. - Nem tehettek volna velünk semmit, ha nem hagytuk volna nekik. - És most tekintsünk el a 'melyik személyiségünknek van nagyobb felelőssége a többiekhez képest' jellegű kígyófészek moralizálástól.
A Vasemberrel való közös beszélgetés említésére megint megfeszülök. Vidám kilátások, fogalmam sincs, Steve ezt hogy képzeli. Beülünk valami kávézóba, és egy csokis latte macchiato mellett megvitatjuk, milyen érzés megfojtani a másik anyját, személyes tapasztalatom alapján? Vagy rögtön bevisz abba a csinos kis toronyba New York közepén, ott nyugodtabban lehet jelenetet rendezni úgyis és a személyzet valószínűleg nem panaszkodik, ha vért kell felsikálnia a padlóról. Bár, valahol látom ennek a poétikus igazságszolgáltatását. Lassan bólintok.- Gondolkodom majd rajta - ígérem, és ez a legtöbb, amit most ki tud húzni belőlem. Még... el kell döntenem a prioritásaimat. Ha már hagyom Steve-nek, hogy pszichiáterek kezére adjon, attól tulajdonképpen nem áll olyan távol az sem, hogy Stark megpróbálhasson megölni.

Wilson sóhajt Steve kérdésére, de velem tartja a szemkontaktust, miközben neki válaszol. - Kapi, hetven évről beszélünk, persze, hogy hatalmasan el van cseszve a barátod, én pedig csak egy VA konzulens vagyok.
Legalább Steve nem akar visszakozni. Bólintok a kinyilatkoztatásra, elfogadóan, aztán a szám szélét rágva tűnődöm egy sort a dolgokon. - A terapeutának is? - Semleges, szinte nemtörődöm a hangom, és kettejük közül Sam kapcsol hamarabb, fel is emeli a kezét.
- Ezt hadd válaszoljam meg én - tesz egy lépést közelebb. - Barnes, amíg beszámítható vagy, addig a pszichológussal nem lesz alá-fölé rendeltségi viszonyod, ahogy Kapinak sem. Ha beleegyezel a terápiába, akkor az közös feltételek szerint fog történni, és van egy olyan érzésem, hogy a te feltételeid egyike teljes joggal az lesz, hogy te irányíthasd azt, ami ott történik, nemde? Megjelölheted Kapit legközelebbi hozzátartozóként, ami azt jelenti, hogy ha te valamiért nem tudsz engedélyt adni kezelésekre, akkor ő megteheti helyetted, de kábé ennyi. Szóval ott nem lesz parancsnokoskodás meg beosztott, bár szabályokat ott is be kell majd tartanod - magyarázza higgadtan, nekem meg úgy tapad rá a tekintetem, mintha hirtelen két feje nőtt volna, annyira semmi értelme nincs annak, amit beszél. Nem is nagyon reagálok rá némi szemmeregetésen kívül, aztán Steve felé fordulok, kívncsian az ő reakciójára. Hátha ő tud valamit kezdeni ezzel a közléssel, és abból esetleg én is leszűrhetem, hogy mi a fene van.
- Történhet, de annak tartsd be a menetét, főleg ha Winter is képben van - vágom rá mogorván, és persze eszemben sincs magamtól részletezni, hogy ez pontosan mit jelent.
Sam kérdése jogos, és Steve miatt kénytelen vagyok válaszolni. Jó, hogy úgyis éppen felpattanok és járkálni kezdek, mert nem tudnék nyugton maradni eközben. - Nem vagyok úgy kötelezett, mint Winter - motyogom, elég hangosan, hogy hallják, de nem nézek rájuk. - Én döntöm el, hogy megteszem-e. - Persze jó kérdés, hogy igaz-e, amit mondok. - De arra mérgt vehetsz, hogy más nem fog nekem parancsolgatni többet, amíg van beleszólásom - teszem hozzá mogorván.
- Mi bajom?! Neked mi bajod van! - vágok vissza. - Szuperkatonák vagyunk, a nem feljavított képességű emberek csak meghalnak körülöttünk! Nem akarok több ágyútölteléket vagy feláldozható társat! - fújtatok dühösen, megint - szándéktalanul - túl sokat felfedve abból, hogy kurvára érdekel, hogy mi történik az emberekkel körülöttem, bármennyire tiltakozom ennek a puszta feltételezése ellen is. Valószínűleg bárkit elcseszne fejben, ha minden alkalommal, amikor végre lehunyhatta a szemét, utána más emberekre nyitotta ki. A krió meg a HYDRÁ-n belüli emberállomány-fluktuáció együttesének gyönyörei. Arról nem is beszélve, hányszor utasítottak rá, hogy a titoktartás érdekében végezzem ki azokat, akikkel addig együtt dolgoztam. Megtorpanok, ahogy beugrik valami, és újabb arcccal gyarapodik az áldozataim listája. A fickó, akitől a teherszállító helikopter vezetését tanultam meg. Nem tudom a nevét, nem is kérdeztem, csak meghallgattam az előadását a működésről, megreptettük a gépet, és a végén fejbelőttem.
Felkavarodik a gyomrom, mint általában. Francba. Elfordulok. Lefoglalom a kezeimet, hogy ne látszódjon, hogy a hús-és-vér remeg.
A lehető legjegesebb tekintetemmel honorálom Wilsont. - Engem meg nem érdekel, mit gondolsz, és kurvára semmi közöd hozzá, hogy Steve meg én mit és hogyan csinálunk - válaszolom vészjóslóan higgadtan. - De veled ellentétben pontosan tudom, milyen szájkosarat hordani, és ha nem vigyázol a nyelvedre, akkor szívesen megismertetem veled is - teszek előre egy lépést, ökölbe szoruló kézzel.
Aztán a pénz eltereli a figyelmet, hurrá. - Oké. Tessék. Viszonzás. Úgyis mindig közös kasszán voltunk - ironizálok, és gondolatban búcsút intek az egésznek. - Amúgy a HYDRA pénzét költeni jó érzés, ajánlom mindenkinek - próbálom valamelyest enyhíteni a hangulatot, bár nem sok sikerrel. Noha Wilson felhorkan. - Azt meghiszem - motyogja a bajsza alatt, és ennyiben hagyja. Azért Steve döntésére én diadalmasan rávigyorgok, sőt, ha Steve esetleg nem néz ide, akkor még nyelvet is öltök rá. Gyerekes? Talán. De jólesik.

Nemsokára pedig már el is viharzok, Steve meg rohan utánam, és legalább magamnak el kell ismernem, hogy ez elégedetté tesz. Persze, nem meglepő, tekintve, hogy az elmúlt három hónapot azzal töltötte, hogy loholt utánam. Mégis, relfexből elrántom magam, ahogy megragad, és ösztönből emelkeedik védekezésre a fém kezem, hogy aztán zavartan vissza is ejtsem magam mellé, ahogy a tudatom felzárkózik az eseményekhez és realizálom, hogy semmilyen veszélyben nem vagyok. Grimaszt vágok, még mindig defenzíven, de aztán előreesik a vállam, ahogy sóhajtva feladom az ellenállás egy részét. - Standard, alacsony szintű agymosási technika - motyogom a földet bámulva. - Fel... felmondattak velünk... Barnesszal egy szöveget - kezdem vonakodva. - Nem akarta, persze, de azt hitte, hogy... hogy nem ölik meg a lányt, ha megteszi. Persze megölték - teszem hozzá, vállvonva, mintegy mellékesen. - Megerősítő... megerősítő mondatok, amik be-be-bebetonozzák a korábbi te-technikák hatását - dadogok bele egy kicsit az elbeszélésbe, mély lélegzetet véve erősítem meg magam a folytatáshoz, és a hangom gúnyolódóvá válik. - "Fegyver vagyok, a Hydra tulajdona vagyok, a fegyver nem érez", és a többi és a többi - idézem néhány részletét, szinte köpve a szavakat. - Te miket fogsz velünk mondatni? - kúszik örömtelen grimaszra az ajkam.*

Ugorjunk egyet? ||| ~3.1K szó ||| I hate everything about you |||
*@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
▪▪ Play by : ✯ Chris Evans
▪▪ : :
▪▪ Hozzászólások : 146
▪▪ IC hozzászólások : 44
▪▪ Csatlakozott : 2017. Jun. 19.
▪▪ Kor : 100
▪▪ Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
▪▪ Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

Admin

Jelvények
Csoport: Canon Canon
Összesítő: Steve

 #56•• TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Csüt. Aug. 23 2018, 01:08

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
+18
- Tévedsz. - Felelem csendesen, mintha most ismerném be minden bűnömet ezzel. Fogalma sincsen róla, hogy mennyire téved. Sem jobb, sem erősebb nem vagyok nála. Gyönge vagyok, mindig is az voltam... leginkább lélekben, főleg ha róla volt szó. ~Ő érte bármire képes volnék!~ De ez többről szól mint kettőnk. Képtelen volnék vakon parancsokat követve, szemrebbenés nélkül megölni bárkit csak mert a parancs úgy rendelkezett. Ebben mindig is különböztünk... mondhattak makacsnak, önfejűnek, de mindig is voltak bennem morális elvek melyek mellett kitartottam. Ha a kapott parancs ezen értékekkel szembe ment, önállóan hoztam meg a döntést a feladatokkal kapcsolatban és asszerint cselekedtem.

Nem veszi észre, hogy mit okoz. Hogy összetör teljesen az ellenkezésével.
- Bucky. Nem. Halott. - Ismétlem meg, de sajnos hiába ejtem ki a szavakat a számon ő eltántoríthatatlanul hisz önnön igazában. ~Barnes, te makacs öszvér!~ Gondolom dühösen és ez jó, mert segít valamelyest a bűntudat önmarcangoló posványából kiemelkednem újfent. - De igenis az enyém! Utána kellett volna ugranom, elkapni és megmenteni! Én vagyok Amerika Kapitány a fenébe is, ez lett volna a dolgom és én elszúrtam! Miféle hős az, aki a legjobb barátját sem képes megmenteni?! Ki a hibás, ha nem én?! Ki a felelős a 70 évnyi pokolért amiben élnetek kellett?! Hagytalak meghalni, hagytam hogy ez... ez váljék belőled! Ne mond, hogy nem az én hibám James, mert ma nem lennénk itt ha akkor másként döntök... - Fakadok ki, kezem ismét ökölbe szorulva a bennem dúló belső harctól. Önmagam emésztem. Előbb a túlélés miatt ~Nekem is ott kellett volna vesznem a múltban!~ majd azért, hogy nem akadályoztam meg hogy a HYDRA ezt művelje vele. ~Megállíthattam volna még idő előtt ezt az őrületet!~

Arcomon mélységes fájdalom és bűntudat, vezekelni akarok... tenni valamit, amitől jobb lesz mindkettőnknek, ám ő nem hagyja. Pedig én tényleg mindent megpróbálok, hogy a lelkére hatni tudjak. De látom, hogy nem hisz nekem. ~Még nem...~ És ez pokolian fáj, bármennyire is leplezem. Így kénytelen vagyok az ő játékát játszani, hogy ne csak meghallgasson de higgyen is nekem. Szavai gyomorszájon vágásként hatnak, pedig hozzám sem ért egy ujjal sem.
- Miért csinálod ezt James? - Kérdezem belefáradva a hadakozásba, megtörten. Ez így nem jó, nem helyes. ~Nem így kellene lennie, nekünk egy oldalon kéne állnunk... vállt vállnak vetve!~ Minden kétkedése, minden ellenkezése egy-egy éles tőr a szívembe, de látszólag ezt sem ismeri fel. Csak beszél és beszél, miközben a hideg veríték lesz úrrá rajtam a szavaitól. A legnagyobb rémálmom kezd testet ölteni a szemem láttára... ~Nem! Az nem lehet! Kérlek, édes Istenem! Add, hogy félreértsem...~ Fohászkodom némán.

Szürreális az egész, ahogy pontosan úgy beszél mint ők... mint a HYDRA, mintha még mindig az agymosott katonájuk volna csupán és semmi más. Mintha nem tört volna ki ebből, mintha nem kelt volna önálló életre és nem hozott volna önálló döntéseket, melyek végül ide vezettek. ~Színjáték volt az egész csupán?~ Úgy érzem forog velem a világ és szédülök, a víz is lever egyből. A keserűség, mely a hangjából árad csak a sebeimre, még mélyebbre marnak mint azt a szavai tennék. Támaszt keresve nyúlok oldalra, egy széket vagy a falat keresve, aminek dőlve megtámaszkodhatom. Veszettül zakatol a szívem. Aztán a pillanat elmúlik és visszazökken a korábban már látott stílusába, ami csakis erre az új, mogorva és megkeseredett énjére jellemző, senki másra.

Semmitmondónak szánt fejtegetésére összeszűkül a szemem, miután pár másodpercig némán elemzem arckifejezését. ~Ezt nem gondolhatja komolyan!~
- Szerinted ez lenne a megoldás? Világuralomra törni és másokra kényszeríteni az akaratunkat? James... ezt te sem gondolhatod komolyan! Akkor mi mivel volnánk jobbak, mint a HYDRA? Hogy a nagyobb jó nevében cselekszünk? Csak nem olvastad és megártott a Harry Potter? - Kérdezem tőle megrökönyödve. Bár a végére szánt (pop)kultúrális referencia valamelyest old a helyzet komolyságán, s még poénosnak is gondolhatna érte bárki; egyáltalán nem tetszik, hogy miféle vizekre eveztünk. A vezető szerepét ugyan magamra vállaltam (kényszerből), ám diktátori szerepben nem kívánok tetszelegni. Úgy érzem, hogy az szöges ellentétem volna, mintha önnön inverzemmé válnék... a legrosszabb rémálmaim egyike válna azzal valóra, ha Schmidth-hez hasonlóan uralomra törő gonosszá lennék jómagam is. Hiába csábító az ígéret, miszerint mellettem lenne mint régen... erre nem hiszem, hogy képes volnék rávenni magam önszántamból valaha is.

Láthatóan nem érti meg a Star Wars-os megjegyzésemet, így inkább nem megyek bele mélyebben egyelőre ám fejben megjegyzem, hogy emlékeztetnem kell magam rá nézzem meg vele feltétlen legalább az eredeti trilógiát. ~Úgyis az a legjobb!~ Aztán persze mindent sikeresen hazavágok, újfent megmutatva hogy hiába a szérum Steve Rogers továbbra is éppen olyan ügyetlen és suta maradt az emberi kommunikácó és kapcsolatépítés terén, mint a múltban volt. Szemeimben még mindig aggódás ül, de szavai határásra jókora harag és düh is felparázslik benne. Egész elzöldesedik az íriszem, haragosan sötétkékes-zöldes masszává formálódik.
- James, hallod te magad hogy mit beszélsz?! - Más azon vagyok, hogy kioktassam és rávilágítsak mennyire rossz oldalról szemléli mindazt ami történt, hogy ez mennyire nem normális vagy helyestelen dolog volt; de aztán lenyelem az egészet és többet nem mondok. Barnesnak nem erre van most szüksége és őszintén szólva nekem sem.

Nem értek a pszichológiához, de az áldozathibáztatást kilóméterekről felismerem. ~Francba! Mikor jön már Sam?!~ Most mit nem adnék, ha a barátom is velünk lenne, ő tudná hogy mit mondjon vagy tegyen. Amíg ideér viszont kénytelen leszek várni ezzel így jobb ötlet híján inkább megölelem, mielőtt előtte sírom el magam menten. Ez a helyzet egyikünknek sem használ és idejét sem tudom utoljára mikor engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy elgyengüljek... talán csak Barnes közelsége teszi, de azt kívánom bár megint az a vékony, beteges és vézna fiucska volnék. ~Mert akkor még minden rendben volt vele...~ Csak simogatom csöndben azt a hosszú, gesztenyebarna haját és nem akarom elereszteni. Igazándiból nem is tudom mit mondjak ezután. ~Mit lehet erre mondani?!~ Aztán újra az írásra terelődik a hangsúly.

Az első döbbenet után, amit az általa leírtak okoznak - szívem szerint majd kiugranék a bőrömből ~Emlékszik! Emlékszik!~ - megenyhülök.
"Rendben, majd kitalálunk valami mást. De így nem maradhatsz, ahogy most vagy... legalább emlékezni had segítsek!" Kérem tőle elpárásodott szemmel, mert azt be kell lássa a mostani állapota nem csak labilis, de veszélyes is mindkettőnkre nézve. Nagyon másként látjuk a helyzetet sajnos amiben vagyunk. Viszont kezdek picit belelátni abba, hogy ő talán miért is ellenkezik ennyire. A létezését félti, magára önálló entitásként gondol és valahol nyilván jelen állapotában annak is tekinthető... ~Jaj Wilson, merre jársz amikor a leginkább szükségem volna rád?!~ Ez nekem egyedül túl nagy falatnak tűnik.
"Nem akarom a halálodat, csak segíteni szeretnék. Csak a barátomat szeretném visszakapni, még akkor is ha nem sok maradt belőle. Olyan nagy baj ez?" Semmi felkiáltójel, semmi ingerültség; csak a beletörődés érződik az írásból.

Itt most patthelyzet alakult ki és későbbre kell halasztanunk a megoldás keresését. Időből van ugyanis a legkevesebb most. Látom, ahogy olvasás közben megfeszül és a testtartása is megváltozik. Aztán megvilágosodom és sietek tisztázni, hogy félreérti.
"Nem, dehogyis! Csak olyant vonok bele ebbe, akiben megbízhatunk! Minél kevesebben tudják hogy pontosan miről van szó, addig jó nekünk! De szükségetek van segítségre!" Remélhetőleg ezzel egyet tud érteni és valamelyest megnyugszik. Fogalmam sincsen, hogy mit műveltek vele a HYDRA tudósai, de láthatólag felzaklatja a dolog. Kedvem lenne megfojtani őket puszta kézzel érte, de ők még várhatnak, most Barnes a fontosabb akivel törődnöm kell előbb. Mert láthatóan szüksége van rá, még ha túl gőgös és/vagy makacs is James a dolog beismeréséhez.

És mint valami bomba robban, szinte kitör belőle az eddig köztünk lévő, elfojtott szexuális feszültség. Érzem az éhségét, az akarását, a szenvedélyességét, ahogy felém kap amikor egy picit is eltávolodom tőle. Egyszerre élvezem és fáj a dolog. Élvezem, mert hosszú idő után végre nem kell elnyomnom magamban mindazt, amit iránta érzek. Viszont ezzel párhuzamosan fáj a tény, hogy James és nem Buck az, aki ennyire akar engem. De ügyesen veszi el az eszem, pontosan tudja hol kell hozzám érjen ahhoz, hogy az őrület szélére lökjön vele. ~Talán mégis emlékszik Azzanora?!~ Merül fel bennem, de aztán elhessegetem a dolgot. ~Ugyan, miért hazudott volna róla anno?~ Ő irányít, rá bízok mindent, de még így is sikerül elrontanom egyetlen szóval mindent. Legalábbis én így érzem. Talán ezért se merek megszólalni, pedig valamit kéne mondanom. ~Kérjek elnézést?!~ Hogy mivel hozhatnám ezt helyre nem tudom.

Ruha nélkül, pucéran és teljesen megsemmisülve fekszem alatta várva a végítéletet... mely elmarad. Igaz ugyan, hogy egy pillanatra hirtelen csend áll be hogy még a szívverésemet is meghallom a fülemben dobogó vérem ellenére; de aztán a homlokát az enyémnek dönti és rekedten szólal meg. Nem ellenkezem vele, most nem próbálok se magyarázkodni se visszakozni. A lélegzetét érzem az arcomon és kénytelen vagyok nyelni egy nagyot.
- James... - Válaszolnék, de birtoklóan kezd csókolni, szinte letámadva. - A-ahogy a-akarod... - Dadogom lenyűgözötten, amikor végre szóhoz enged jutni újra. Kapitulálok, van valami a hangjában ami fenyegető és engedelmességre ösztönöz, bár tudom sosem volna képes szándékosan bántani engem. ~Biztos vagy benne?!~ Kérdi egy kétkedő hangocska.

Ülő helyzetbe tornázza magát, miközben én még mindig az ölében vagyok és azon veszem észre magam, hogy a hátam a falnak koppan akárcsak a fejem. ~Mire készülsz Barnes?!~ Kérdem magam, de ugyanakkor pontosan tudom is valahol ösztönösen, kimondatlanul is a választ. Bennem reked a levegő, ahogy hozzám dörgölőzik és a csókjába nyögök, férfiasságom pedig meg-megremeg az ingerektől. Várnám, hogy hozzám ér ám a torkomat ragadja meg - ahelyett hogy másfelé kalandozna a keze - és érzem, ahogy a véremet gátolva fog rá miközben mélyen néz a szemeimbe. Nyelni próbálok, kortyolnám a levegőt ám James rendelkezik vele és - az átlag emberhez képest jóval hosszabb - percek múltán kezd is homályosodni a tekintetem. Nem sok kell, hogy már kettőt lássak belőle és lélegzetem is egyre gyengül, a szívverésemről nem is beszélve. Mégsem ellenkezem, holott harcolhatnék az irányításért; helyette viszont teljesen odaadom neki magam, úgy ahogy mindig is akartam.

Már pont akadnának fent a szemeim, amikor enged a szorításon; én pedig nagy kortyokban kezdem nyelni az éltető levegőt ismét. Hintáztat, ad majd elvesz, hogy aztán újra kezdje elölről az egészet. Csak a jó ég tudja, hogy meddig fogja ezt folytatni. Hirtelen ér hozzám a baljával, és testem a hideg váratlan érzetétől megvonaglik érintése alatt. Teljesen megőrjít a csókjával, hogy érzem mennyire akar engem. Az, hogy mindent megad amire titokban vágyom részegítő érzés; olyan mintha pontosan tudná milyen személyre szabott drogot keverjen számomra, amivel így tud hatni rám. A simogató érzésektől lassan újra ellazulok, még a szememet is lehunyom közben úgy élvezem amit csinál velem. A csípőm meg-megemelkedik, ahogy próbálok mozogni ösztönösen, miközben az iránta érzett vágyam nedves bizonyítékát keni szét a makkomon. Ajkaim elnyilva, O-betűt formálnak és Azzano óta nem hallott hangokat csal elő belőlem. Sokan hiszik azt, hogy sorban állnak a nők hogy az ágyamba kerülhessenek; de nem találtam olyat, akit ennyire közel engedtem valaha is. Sharon Carter volt hosszú idő óta az első, akit egyáltalán megcsókoltam Tashát nem számítva, de az teljesen más szituáció miatt volt.

Ő volt az egyetlen, akit valaha is ilyen közel engedtem. Akinek hagytam, hogy lássa milyen vagyok ha gyönge vagy sebezhető leszek. Meztelenül kínálom fel magam neki, egész lényemet és várom, hogy elfogadjon és birtokba vegyen. Érzem, amint lassan cseppfolyós halmazállapotúvá avanzsálódom, az érzések melyeket érintéseivel okoz mindent felülírnak bennem. Hamarosan kínzó kényszer lesz úrrá rajtam, hogy én is megérintsem, hogy én is hasonlóképp okozzak örömet neki mint ő teszi velem. Ám kutakodó kezemet félreüti, nem hagyja hogy a férfiasságához érjek. Panaszos nyögést hallatok, miközben hűvös érintéssel kapja el a csuklóm és nyomja a falnak. Megmondta, hogy ő irányít és most megtapasztalhatom milyen is az, amikor egy elnyomott vad kitörve tombolni kezd. Hiszen a maga módján pont azt teszi, ugyanakkor nagyon is kedvemre való ez az egész még ha valójában le is tagadnám kérdezze bárki. Ezek oly vad fantáziák róla, vele amiket soha senkinek nem mondhattam el a múltban és most, hogy már megtehetném sem akarom megosztani senki mással csakis ővele. Ez csak a miénk kell, hogy maradjon.

Ahogy a fülemet és a nyakamat veszi célba felnyögök, nem Bucky James nevét nyögve és neve keveredik az enyémmel, ahogy zihálva, egyre jobban remegő csípővel közeledem a beteljesedéshez. Túl rég volt, hogy ilyet éreztem, hogy bárki is úgy hozzám ért volna... szinte robbanásszerűen önt el a gyöngyör - melynek letagadhatatlan bizonyítéka James forró markába távozik -, szemeim fent akadnak, szabad kezem a nyakába kapaszkodva húzza minél közelebb, míg testemen úrrá lesz az orgazmus kielégítő remegése. Csak nagysokára nyugszom le, elég egy apró simítás, egy lassú érintés és meg-megremegek újra tőle. Egész testem érzékeny, még percek múlva is. Kissé sajnálom, hogy anno a szérum előtt ilyesmiben nem lehetett részem... különben tudnám, hogy ezt is felfokozta-e a szer még jobban vagy mindig is ilyen érzékeny voltam az efféle dolgokra. Erskin jut eszembe egy pillanatra és mosolyogva simítok végig a hozzám bújó barna üstökön, magamhoz ölelve a másikat ha hagyja. Jó így most vele, nem akarom elrontani azzal, hogy megmozdulok és megtörik a varázs.

***

Próbálok a lelkére beszélni, de neki szent meggyőződése hogy az egész az ő hibája volt. ~Tipikus áldozathibáztatás HYDRA módra, pff...~
- Ez nem igaz, óriási különbség van aközött, hogy önként teszel meg valamit vagy kényszerítenek rá és nincs más választásod. - Nem vagyok képes elfogadni a kifogássait, mert ez minden csak magyarázat nem. A HYDRA propagandáját hallom visszhangzani a szavaiban és hazudnék, ha ínyemre lenne. Azt sejtettem, hogy nem fog örülni amiért felhoztam Tonyt; de reméltem ha mellé állok hajlandó lesz színt vallani. Egyre komolyodó bűntudatom van azért, hogy lassan már több mint 3 hónapja tudom Zolától a szörnyű igazságot: az agymosott legjobb barátom végzett az apjával nem autóbaleset. Minden esetre kénytelen vagyok beérni azzal, hogy átgondolja. - Köszönöm barátom. - Próbálom érzékeltetni, hogy értékelem az igyekezetét.

Sam válasza csak megerősíti azt a gyanúmat, hogy sok-sok időbe fog telni mire sikerül kilábalnia az őt ért traumák ki tudja milyen hosszú sorából.
- Akkor mégis mit javasolsz Sam? Kihez forduljunk? - Kérdem tőle tanácstalanul. Wilsonnak igaza van, több évtizednyi agymosást nem lehet huszárvágással helyre hozni. James kérdésére már épp válaszolnék, azonban Sam megelőz így ráhagyom inkább a válaszolást. Kissé tartok tőle, hogy miként fog reagálni a terapeuta megjegyzésére. Félve nézek hát James felé, egy újabb dührohamtól tarva. Sajnos kifejezetten rosszul viseli, ha nem ő irányít. - Ez megfelel neked is James? - Kérdem, igyekezve higgadt hangot megütni melyből nem szűrheti le a bizonytalanságomat. James kissé mogorván felel a korábbi kérdésemre, ami nem kerüli el a figyelmemet. - Ezt hogy érted? Milyen menete volt a HYDRÁnál? - Értetlenkedem és nagyon remélem, hogy kapok magyarázatot is és nem fog kihátrálni belőle válasz nélkül.

Valahogy sejtettem, ha hajlandó is felelni Sam kérdésére valami ilyesféle válasszal fog előrukkolni. Persze egyből felpattan és idegesen vagy inkább csak mérgesen kezd el járkálni a lakásban.
- Tehát képes vagy ellent mondani Kapinak is, ha nem akarod megtenni amire parancsnokodként utasít? - Kérdi Wilson felvont szemöldökkel. Egyértelműen a határait igyekszik kipuhatolni a férfinek, hogy tudja mire számíthat vele kapcsolatban. Láthatóan még mindig nincs ínyére a szituáció, de már inkább terapeuta énje került előtérbe és elemzi a kialakult helyzetet, a megismert információkat mintsem csupán Steve barátjaként és szárnysegédjeként lenne jelen. - Tudod, mi sem agyatlan katonák vagyunk ám a seregben, akik minden felülről jövő utasítást gondolkodás nélkül hajtanak végre. Mérlegelünk, ahogy a parancsot kiadó feletteseink is. - Teszi még hozzá Sam, jelezvén hogy nem minden oly fekete vagy épp fehér mint James gondolja.

Elsőre megdöbbenek a hallottakon, Sam már mozdulna is hogy megvédje saját magát ám finoman csendre intem és én szólalok meg. Beszéd közben az idegességtől ráncossá vált homlokom kisimul, ahogy Barnes felé fordulok vonásaim ellágyulnak mint az apa, aki épp okítja forrúfejű gyermekét.
- Ugyan már James, te is tudod hogy ez nem igaz. Nézd csak meg a Bosszúállók csapatát, ott se mindenkinek van szuperereje mégis sikeresen veszi fel bármelyikünk a harcot az ellenfeleinkkel! Bárkiből lehet hős, csak megfelelő eszközök és elhivatottság kérdése! - Utalok itt sok-sok olyan ügynökre és csapattagra, akik a kütyüik és a találékonyságuk segítségével vitték sokra képességek nélkül. - Örülök, hogy nem szándékozod feláldozni a bajtársaidat, mert azt mi sem tervezzük... - Folytatom ám Wilson közbekotyog.
- Mi senkit sem hagyunk hátra! - Mondja elkomorodva, nekem pedig óhatatlanul gombóc nő a gyomromba ahogy ráeszmélek semmi jogom helyeselni vele. Én igenis hátrahagytam Barnest, amikor a vonatról lezuhanva nem ugrottam utána. És próbáljam bármennyire is helyrehozni a múltbéli hibámat, vigyázzak a többiekre vagy húzzam ki őket újra és újra a csávából, van amit nem tudok jóvá tenni.

Nem is merek ránézni, így amikor elfordulva matatni kezd maga körül tanácstalanul Samre bámulok. Igazság szerint nem ezt vártam, most hirtelen úgy érzem Winterrel is jobban boldogulnék mint James-szel és zavar a dolog nem kis mértékben. Wilson persze próbál segíteni, ezúttal a fejmosást választva ám csak tovább ront az amúgy sem fényes helyzeten vele. Barnes megsértődik, vonásai is megkeményednek ahogy válaszol. Persze a barátomat sem kell félteni, igyekszik a másik tudtára adni, hogy márpedig ő is a szeretetcsomag része amivel James jobb ha megbékél.
- Na ebben baromira tévedsz James. Ha Kapinak miattad  lesz baja vagy kerül veszélybe, akkor igenis rám is tartozik. Én vagyok a legjobb barátja és bizalmasa, szóval tudni akarok róla, hogy miben mesterkedsz világos?! - Kérdezi és ezúttal szándékosan vagy sem, de a legérzékenyebb pontját veszi célba a másiknak.

Az igazság az, hogy egyrészről meg vagyok hatva amiért Sam így tekint rám és a barátságunkra... de mindig is Bucky marad a legjobb barátom, az ürességet amit az elmúlt években a hiánya okozott nem tudta pótolni teljes mértékben az a meghitt, baráti viszony ami Wilson és köztem kialakult. Másrészről pedig igenis fáj, hogy azon kell látnom marakodni a barátaimat hogy kit szeretek jobban. Mintha választani lehetne a zöldség és a gyümölcs közül, hogy melyiket szereted jobban... két teljesen eltérő személyiségű embert se ugyanazért kedvel valaki.
- Fiúk... - szólok közbe, amikor James kezei ökölbe szorulnak és megindul Wilson felé lassan. Persze Sam se rest, látom a szemem sarkából hogy bár nem mutatja és mozdulatlan marad, most minden idegszála a férfira figyel, nehogy az meglephesse egy esetleges támadással. - ... muszáj veszekedni? - Kérdezem és nem tudom eldönteni csalódott legyek vagy aggódjak.

A pénz felbukkanása persze sikeresen eltereli a figyelmet a nézeteltérésről. Úgy nézek Buckyra és az elém rakott pénzre, mintha szellemet látnék. Talán a viselkedése vagy a megnyilvánulása váltja ki belőlem, de feszült leszek és a szégyenérzet lesz úrrá rajtam. El is fordítom a fejem, vállaim beesnek ahogy a földet kezdem bámulni. Megint koloncnak érzem magam épp mint régen, elég volt egyetlen mondat tőle hogy ezt kiváltsa belőlem. Láthatóan James nem veszi ezt észre vagy ha igen, akkor sem mutatja ki hogy törődne a lelkiállapotommal jelenleg, úgy leköti a Wilsonnal való szájkarate. Mindegy, döntök és kezembe veszem a dolgokat. Jobb lesz, ha csak velem megy kettesben. Még a végén ezek megfojtják egymást és oda lesz a küldetés, pedig szorít az idő. Barnesnak mielőbb meg kell kapnia a kezelést. A csaphoz sétálok - így lemaradok a nyelvöltögetésről -, újból töltve egy pohár vizet és ellentmondást nem tűrően nyomom James kezébe. - Idd meg mielőtt indulunk! - Parancsolok rá, hogy aztán rohanhassak utána. Még egy bocsánatkérő pillantással illetem Wilsont, de már ott se vagyok. Mindenképpen szeretném még a lépcsőházban utolérni.

- Elment az a maradék józan eszed is?! - Kapom el a kezét, amit védelmezően maga elé emel. - Sosem tudnálak bántani! - Hangom szomorúan cseng, a tudat hogy azt várta ártani akarok neki ezek után fájdalmas szilánkként hatol a szívembe. Azt hittem tudja, hogy ha valakitől, hát tőlem nem kell tartania egy másodpercig sem. Hogy én más vagyok mint amit a HYDRÁnál tapasztalt. A tartása persze felenged ezután, s tekintetében is mintha zavarodottságot látnék melyet grimasszal próbál leplezni. Figyelmesen hallgatom, ahogy beszél. A világ minden kincséért se szakítanám félbe. Gondolatban megjegyzem magamnak, hogyha bármilyen kérdésem van a HYDRÁról inkább Jamest faggassam mint Wintert. Úgy tűnik megtalálta a kiskaput az engedetlenséghez és hogy miként hallgathat el információt, bár az nem világos számomra hogy mi célból teszi mindezt.

Tekintetembe iszonyat költözik szavai hallatán, ahogy lassan értelmet nyer mindaz amit mond. A szívemet láthatatlan kezek kezdik facsargatni és a torkom elszorul. Hiába a gúnyos hangsúly, azonnal Winter szavai csengenek a fülembe és magam is megigézve motyogom korábbi szavait.
"A fegyver eszköz. A fegyver nem érez..." Ám James kérdése kiránt ebből az állapotból. Hitetlenkedve meredek rá, mint aki rosszul hallott. ~Hogyan gondolhatja, hogy lealacsonyodom a szintjükre? Hogy ugyanazt akarom vele tenni mint ők, netán folytatni ezt az egész őrültséget?!~ Csábító a gondolat, hogy mondassam fel vele hogy ki is ő valójában és hallgassa ezentúl azt Winter... de akkor nem volnék különb náluk egy jottányival sem.

- Semmit, - sietek leszögezni megbántottan - azt hiszem feléneklem rá anyám altatóját és reménykedem a csodában. Talán Winter is elalszik tőle... - Hallgatok el. Alig 9 évesen, a halál küszöbén - melyről csodával határos módon visszatáncoltam - ez a dal tartotta bennem a lelket és emlékszem, hogy mennyit dudorászta régen a betegágyam mellett anyám nekem. Ezt Bucky is pontosan olyan jól tudja, mint én. Hiszen ő is ott volt akkor, még ha a lázálomtól én magam nem is mindig érzékeltem a jelenlétét. Látta zokogni anyámat, miután feladta a pap az utolsó kenetet. Tudja, tudnia kell hogy miről beszélek. Ezt nem felejthette el, hiszen akkor igértette meg velem, akkor fogadtam meg neki, hogy együtt halunk meg.

• • 3463 • Zene •  Love  • © • •


# FF9933 - Sam

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
▪▪ Play by : Sebastian Stan
▪▪ : :
▪▪ Hozzászólások : 164
▪▪ IC hozzászólások : 93
▪▪ Csatlakozott : 2017. Apr. 15.
▪▪ Kor : 100
▪▪ Tartózkodási hely : on the run
▪▪ Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

Admin

Jelvények
Csoport: Canon Canon
Összesítő: Bucky

 #57•• TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Pént. Aug. 31 2018, 13:50

A REAGBAN FELNŐTT TARTALOM VAN, KISKORÚAK CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE OLVASSÁK!





The Asset & The Mission





*Ép kezemet csípőre vágom, és már nyitnám a számat, hogy tiltakozzak. Nem szokásom tévedni! És ezt neki is tudnia kellene! És egyébként is!... De aztán hagyom, hogy a levegő hang nélkül szökjön ki belőlem, és a vállamban, hátamban ellazulnak az izmok. Ismerős ez is, pokolian. Makacsak vagyunk mindketten, de talán mégis én vagyok/voltam inkább a kettőnk közül, aki meghátrált, aki hagyta elsikkadni a vitákat, mert Steve nem, ő aztán sosem, előbb ölette volna meg magát, semhogy.
Szerettem mindig is a küzdőszellemét. Utáltam is, persze, hányszor és hányszor kerültünk bajba miatta, de nem adtam volna semmiért.
Most más. Minden más. De azt hiszem, még mindig szeretem.
Úgyhogy nem vitatkozom.
Jó, akkor tévedek, higgye csak Steve. Nekem elég vigasz, hogy ÉN tudom, hogy jobb nálam. Én tudom, hogy ha nem tudta volna a kilétünket, ha nem látta volna az arcunkat a helihordozón, akkor meg tudott volna ölni minket. És van abban valami végtelenül megnyugtató, hogy nem én vagyok a legjobb és hogy meg tudna állítani. Persze amellett, hogy komfortos a gondolat, egyben le akarom kaparni magamról a bőrt is miatta, de az efféle kettősségekkel együtt kell élni.
Ugyanezt az attitűdöt alkalmazom a javítására is, vita helyett hallgatok, jó, legyen neked gyereknap, Stevie, akkor Bucky nem halott. Pillanatnyilag legalábbis. Attól még az volt, sokáig, és ha lenne isten, akkor még most is annak hinné mindenki, Rogerst is beleértve. Mindegy. Nem számít. Nem ez a fontos most, engedhetek. Bezzeg a folytatás... - Miféle hős? Emberi - felelem csendesen, és tudom, hogy tudja, hogy tudom - hogy emlékszem - Erskine szavait ismételte el nekem és isten bocsássa meg nekem, hogy emlékszem rájuk, miközben Steve a kétségeit suttogta nekem a sötétben - túl sok ez a vallomás nekem. Túlságosan felfedi az emlékeimet. Hát váltok is taktikát rögtön, terelje el a figyelmet rólam, és visszatérek az újabban normális, éles stílsomhoz.
- Rendben. Gondolatkísérlet: Barnes után ugrasz a vonatból. Mi történik? Első opció, szerencsétlenül érkezel és ott helyben meghalsz. A szérum szuper, de mindent az sem véd ki, és ha kiloccsantod az agyad egy sziklán, akkor pápá szép világ. Második opció, túléled a zuhanást, és a HYDRÁ-nak pár év múlva nem egy, hanem két jégre tett szuperfegyvere van. Gyönyörű kép, szinte látom magam előtt, ahogy egymás ellen gyakorlatoztatnak minket, vagy még jobb, ahogy HYDRA akciókat vezetsz, velem a hátadban. És akkor mégis ki indította volna újra a programomat, hm? Ki állította volna meg az űrlényeket vagy a Vízió Projektet, ha egyáltalán eljutunk odáig, és a HYDRA nem veszi át az uralmat már jóval korábban, minket használva? Harmadik opció, túléljük a zuhanást és még talpra is tudsz rángatni, szóval elindulunk valamerre, és mivel a semmi közepén vagyunk télen, ezért megfagyunk vagy éhen halunk a hóban. Negyedik opció nincs. - Nem, ez így nem jó, túl sok, túl komoly... Steve nem fogja elfogadni, ebben a formában, de nem tudom, hogyan enyhíthetném a téma élét. - Képzeld el, ha te nem egy kart, hanem egy lábat veszítesz a zuhanáskor. Lefogadom, hogy a HYDRA tudósai mindent megtettek volna a csini kis laborjaikban, hogy előálljanak a legszexisebb fémlábbal neked. Biztos vagyok benne, hogy a divat-részleg éjt nappallá téve dolgozott volna, hogy előálljanak a legröhejesebb féloldalas nadrágdizájnokkal, hogy villogtathasd a vonzó robotcsípődet. - Oké. A száraz humorom lehet, hogy nem a legjobb megoldás volt. De el kell ismernie, hogy ezek a mentális képek kellően röhejesek, nem?
Mondjuk, utólag rájövök, lehet inkább azzal kellett volna érvelnem, amiket tett és elért a kiolvasztása után, az kellett volna legyen a fő csapás, de mindegy, legközelebb. Ez a vita valószínűleg elég hosszú életű lesz közöttünk úgyis, nyilvánvalóan.

A hangsúlya úgy ér, mintha pofon vágott volna. Nem, rosszabb - mert a pofon az megszokott és normális. Az, hogy ő ilyen megtörtnek hangozzon, az nem normális. - Mit... mit csinálok? - kérdezek vissza, zavartan. Csap próbálom megértetni veled a világot, te hülye!, akarnám mondani, de mégsem. Ahogy Steve lesápad és megkapaszkodik a székben, az én szívverésem is az egekbe szökik, és az agyam extra sebességbe kapcsol, és lépek közelebb ösztönösen, előrenyújtott kézzel, hogy megtámasszam. Mi történt, mi baja van, miért van rosszul? Sérülés? Belső vérzés? A ruháján nem látszik nyoma küzdelemnek, de az nem jelent semmit! Korábbi fejsérülés utóhatásai? Agyrázkódás? Mellkasi trauma? - Steve? - Bizonytalan a hangom, és nem tudom, hogy szabad-e egyáltalán hozzáérnem (kiérdemeltem már?), de valahogy a VÉDD MEG ösztön felülír mindent. Olyan, mint Winter parancsai, csak még erősebben.

A tiltakozására lemásolom az arckifejezését. - Egy szóval sem mondtam, hogy tudom, mi a megoldás - válaszolok mogorván. - De ez is a lehetőségek között van. Az csak jó, ha tisztában vagyunk a lehetőségeinkkel. - Nem fogok nekiállni vitatkozni, hogy ő igenis jobb lenne, nem csak a HYDRÁ-nál, de bármelyik vezetőnél jobb lenne, mert ő egyszerűen JÓ, csupa nagybetűvel. Idióta is, persze, de a szíve az a helyén van, az fogja kinyírni nagyon záros határidőn belül, ha nincs mellette valaki (ÉN), hogy vigyázzon a seggére. De azért felemelem egy ujjam, figyelmeztetően. - És ha egy rossz szót mersz szólni a Harry Potterről, akkor... nem tudom, valami drasztikusat csinálok. - Én vagyok az egyetlen, aki a jelenlétemben rosszat mondhat arról a sorozatról. (Látom én, hogy vannak hibái számosan, és azt hiszem oldalakat képes lennék írni róluk, de akkor is. Megtartom a privilégiumot, hogy szidjam.)
Hogy hallom-e, hogy mit beszélek? Megrántom a fém vállam. - Jah, nulla-huszonnégy órában. Idegesítő egy fráter, nem? - Kuss, én vagyok az, akinek együtt kell élnie saját magával. Oké, a nonstop az túlzás, hiszen ez is egy nagy előnye a többszörös személyiségeimnek: időnként kikapcsolhatok. És ha bárkinek kellene hallgatnia, mint egy rádiót, hogy mi megy a fejemben, szerintem totál megértenék, hogy ez miért olyan hatalmas pozitívum a szememben. - És nem csak én - teszem hozzá, csupán fejemmel intve a fém kar felé, mintegy emlékeztetőként: amúgy nekem még mindig meggyőződésem, hogy bármikor lehallgathatnak minket.
Az ölelés pedig, noha váratlanul ér, és valahol kényelmetlen is - az agyam hátsó szegletében csak nem hallgat el a fenyegetés és az éberség, ha már Harry Potter, Mordon büszke lenne rám -, ugyanakkor végtelenül jó és helyénvaló is. Szinte beleolvadok a gesztusba, megmerevedő izmaim fokozatosan lazulnak el, az ujjai a hajamban olyan melegséget lopnak a gyomromba és a mellkasomba, amilyenre nem is nagyon emlékeztem már, és egyszerűen csak... helyénvaló minden. Óvatosan és lassan emelem fel a kezem, hogy viszonozzam az ölelést, zavartan paskolva a hátát a fémmel, lazán tartva a sérültet, és érzem, hogy az arcom is vörös. Sebaj, amíg nem látja senki.

Az emlékezésre nyelek egy nagyot és bólintok. "Az jó lesz." Ezt írom, jobb híján, őszintén, mert nem tudom, mi mást mondhatnék még. Az újabb mondataira pedig hangosan, szusszantva sóhajtok. "Belehalnál, ha egyszer megelégednél azzal, ami van, és nem kívánnál többet, igaz?" Még csak nem is hibáztatom érte, és az elnéző mosolyomból ezt ő is láthatja. "Rendben, nem másítom meg a szavam. Tedd, amit jónak látsz, nem fogok ellenállni. Csak panaszkodni. Hallgattass el, ha tudsz!" - Kihívás, incselkedés, emlékeztető, teszt. Annyi minden van a szavaimban, sokrétegű, bonyolult dolog ez a mi kapcsolatunk, és én nem értem teljesen, hát puhatolózom folyamatosan, keresem a jeleket a reakcióiban, útjelzőket és emlékeztetőket, miközben egy részem (nagy részem) még mindig a HYDRA tanításaiban hisz, legalábbis a világ működését illetően, egy másik részem (nagyon nagy részem) meg teljesen odavan ezért az idiótáért és... és. Bonyolult, na. Nem tudom, én magam sem tudom pontosan.
"Akiben megbízhatunk." Nos, ez a kitétel cseppet sem nyugtat meg. A HYDRA tudósai is a legmegbízhatóbbak voltak - a szervezet szempontjából legalábbis. A "segítségre van szükségem" meg, sajnos, nagyon bevett szöveg volt náluk is, úgyhogy a zaklatottságomra még tetőzik egy adag emlékbevillanás is, és az ujjaim megint beletépnek a lepedő anyagába, ahogy megragadom, és mélyeket lélegzem, amíg elvonulnak a képek és csillapodik a pánik.
Gyorsan lefirkantok pár kulcsszót a legközelebbi noteszbe. Aztán egyszerűen rámutatok az írott beszélgetésünk eggyel korábbi bejegyzésére, a 'nem fogok ellenkezni' részre, jelezve, hogy a válaszom változatlan, fel- és átadtam magam neki, és kitartok a döntés mellett. A saját káromra is, úgy tűnik. Mert Steve eszerint megér nekem ennyit, megéri az összes kínszenvedést, amit a terápiák jelentenek majd. (Basszameg.)

A pillanatnyi megfeszülés nyilvánvaló, még lélegzetünket is visszafojtjuk mindketten, és tudom, hogy itt és most véget is vethetnék az őrületnek. Ha elhúzódnék, nem követne, nem jönne utánam. Ha felképelném, valószínűleg azt is zokszó nélkül elviselné. (Egy kis részem szeretné. A nagyobbik nem, egyáltalán nem azt szeretné.) Néhány pillanatig még azt is érteni vélem, miért őrülnek bele emberek a hatalomba, mert tényleg részegítő már a tudat is, hogy megtehetném. Ehelyett lassan és tudatosan ellazítom az izmaimat és fölé hajolok és elmorgom a szabályokat, miközben csókolom és harapom, és ha bármi kételyem lett volna korábban, hogy mit akarok, hát az mostanra biztosan elszállt.
Ezt. Őt. Mindenestül. Amit csak adni tud. És nem elvenni erővel, hanem így, hogy felajánlja, még ha hazugság is - csak Bucky miatt csinálja, nem én érdeklem! sikolt az agyamban a tudás de nem figyelek oda -, kell.
Hagyom, hogy lélegzethez jusson - a tüdeje regisztrálja a ki-be áramló levegőt -, de azt már nem engedem, hogy az agya is kapjon az éltető oxigénből. Tudom, hogy sokáig vissza bírjuk tartani a lélegzetünket, ha belegondolnék, valószínűleg pontos számaim is lennének a saját korlátaimat illetően, de most rohadtul nem számok járnak a fejemben, és holmi múltbéli kísérletek árnyait is elhessentem, sokkal érdekesebb a szeme, sokkal élvezetesebb az irányítás. Csak addig szorítom a torkát, amíg el nem tompul a tekintetében az él, amíg bele nem ködösödik az oxigénhiányba, akkor elengedem, szinte már gyengéden támasztom meg a fejét, hogy a hirtelen felszabadultság extázisában kiegyensúlyozzam. Az én pillantásom is ellágyul, a korábbi keménység helyét nem titkolt szeretet veszi át, miközben végigfuttatom rajta a tekintetem. Túl sokáig szomjaztam a látványt, és most hirtelen teljesül minden vágyam... egyszerre részegítő és kijózanító gondolat. Észnél kell maradnom, legalább egy kicsit, hogy ne rontsam el a lehetőséget. Nem hiszem, hogy lesz másik... de ez sem olyasmi, ami miatt most kellene aggódnom.
Helyette játszom. Felfedezek. Kísérletezem. Kiélvezem és kihasználom a helyzetet, és kis híján már attól elélvezek, hogy látom, milyen hatással tudok lenni rá, és imádom.
Gyengéd simogatásokat fűszerezek éles karmolásokkal, az ajkammal cirógatom a bőrét, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban hagyjak rajta fognyomokat. Lefogom, amikor viszonozni próbálja... - Ó, nem, Stevie, ez most nem az a helyzet - mormolom, szerintem legalább egy oktávot esett a hangom a normálishoz képest, de kit érdekel. Fogást váltok és csavarok a csuklóján, addig-addig feszítem, amíg fel nem nyög a fájdalomtól, akkor az ajkamhoz emelem a kezét, és a csuklója belső, érzékeny oldalára, a halvány erekre hintett csókokkal szinte bocsánatot kérek. - Nyugton maradsz és jó vagy a kedvemért, ugye? - csúszik ki a számon, szinte magától értetődően, de azonnal megrázkódom a szavaktól, és egy pillanatig hátrahúzódom, szemem összeszorítva űzöm el a kellemetlen emlékképeket, nem nem nem, nem most, most nem, nem fogok velük foglalkozni, az a legjobb, ha azokat el is felejtem teljesen. Mély lélegzet, és visszabukok Steve szájára, csókkal feledtetni a megtorpanást.
Addig folytatom, amíg kézzelfogható bizonyságot nem nyer, mennyire élvezi, élvezte a helyzetet, és nem tagadhatom le, hogy a szívem és a gyomrom boldog szaltókat vet attól, hogy az én nevemet nyögi közben, hagyom, hogy megkapaszkodjon, megtartom, és miközben szinte érzem a gyönyöre hullámait, az én ajkamról imaként pereg a Steve, Stevie, Steve, mintha csak az kötne a valósághoz ezekben a pillanatokban, aztán csak belélegzem az illatát és néhány csodálatos percig nincs múlt-jelen-jövő, csak mi ketten valami védett buborékban, ahogy időnként finoman végigsimítok a bőrén és élvezem az érzékenységét. Még az ölelést is hagyom, boldogan fészkelem el magam a melegségében.

***

Néhány pillanatig értetlen, nyílt döbbenettel bámulok rá, amikor megköszöni, mert valljuk be, az ilyesmihez aztán nem vagyok hozzászokva. Aztán rajtakapom magam és zavartan, szótlanul lesütöm a szemem. Nem visz rá a lélek, hogy azt mondjam, szívesen.

Wilson alaposan megfontolja a válaszát, miközben engem bámul, én meg úgy teszek, mintha nem akarnék kiugrani az ablakon a tekintetétől. - Van néhány ötletem, de amit javasolok, az az, hogy ne siessük el a dolgokat - feleli aztán végül lassan. - Amíg Barnes nem ön- vagy közveszélyes, addig hadd döntse el ő, hogy milyen tempót akar diktálni. Ha jól értelmeztem, abba már belement, hogy elkezdje, és pillanatnyilag ennél többet én nem várnék. Mellesleg valószínűleg az is jót tenne, ha nem beszélnénk róla úgy, mintha nem lenne jelen, de hé, az élet nem mindig fair - teszi hozzá aztán a végét egy szarrágó vigyorral, amitől reflexből ökölbe szorul a kezem, de nem méltatom válaszra, csak bólintok. Igen, abba belementem. Steve és Sam majd átbeszélik a neveket, én pedig el fogom fogadni, mert megígértem Steve-nek, de nem akarok részt venni abban a beszélgetésben, mert tartok tőle, hogy rájuk borítanám az asztalt. És ezt meg is mondom nekik, ha kérdezik.
Steve kérdésére megrántom a vállam, aztán bólintok. Megfelel. Naná. Elméletben és egyelőre. Aztán meglátjuk, hogy a gyakorlat mi lesz... mert még mindig nem hiszem el, hogy holmi pszichiáter és terápia bármi egyéb lehet, mint kínszenvedés és kondicionálás.
Összefonom magam előtt a karjaimat, és a mogorvaságom, amit Wilson jelenléte okoz főleg, nem múlik. - Hivatalosan és a megfelelő deaktiváló kóddal kell visszavonnod egy Winternek kiadott parancsot, különben ő addig megy, amíg nem teljesíti - foglalom össze olyan röviden, amennyire csak lehetséges.
- Winternek parancsnoka, nem nekem. - Ha tekintettel ölni lehetne, hát Wilson már csak egy véres massza lenne a padlón. Aztán Steve felé fordulok. - Vagy te nem így gondolod, barátom? - Éle van az utolsó szónak, nehéz eldönteni, hogy szarkazmus a célom vele vagy pusztán emlékeztetőnek szánom Steve számára, ha már ő ekként titulált engem.
- Biztos vagyok benne, hogy a feletteseink mindig gondosan mérlegeltek, amikor arra utasítottak, hogy lőjük le a katonáinkat - nevetek fel, örömtelenül, mintha Wilson az év viccét sütötte volna el.
- Özvegy esetében nem vagyok meggyőzve, Stark pedig csal - vonok vállat. - Ha jól emlékszem, szárnyast Winternek kábé húsz másodpercébe telt hatástalanítani. - (Szerencsére arról abszolúte semmi emlékünk nincsen, amikor történetesen Wilsonnak sikerült úgy pofán rúgnia szerencsétlen Wintert, hogy egy fogunk ottmaradt. Sugármeghajtású hátizsákos őrültek kombinálva egy dermedtre sokkolt bérgyilkossal nem alkotnak jó mixet, de kiadós tortúrás elmetörlések mi mindenre nem jók, ugye.)
A senki hátra nem hagyásra fintorral válaszolok. Ühüm. Tudom, hogy Steve ezt komolyan gondolja, hogy ő nem olyan, a fejemben ott sikolt ez a megyőződés, de nagyon más ezt elméletben tudni, meg nagyon más az, amit én tapasztaltam. Az elvek szépek és jók. A rút valóság viszont általában beleköp a levesbe.
Wilsonnal meg marakodunk. Steve-en. Mert azért szárnyaskát se kell félteni, nem teljesen ostoba és tudja ő is, hová szúrjon, ahol a legjobban fáj. Tetszik vagy sem, nem gondolkodom a szavaira, csak felmordulok, fenyegetően, és Wilson meg Steve közé lépek, enyhén hajlított térddel, harcra készen, félbehagyva mindent, amit addig csináltam. - Ó, igazán? - Winter a fejemben. Sorolja a rohadt gyenge pontokat. Torokra menj, azt nem lehet megedzeni. Milyen szögben kell elrugaszkodni. Ösztön. Statitkus zörej a fejemben. - Ha olyan jó barátja vagy, akkor miért támogatod a hülyeségeit? Miért jött ide egyedül, és nem veled? - Vagy egy oktávot esett a hangom és... és... brooklyni akcentus ütközik ki rajta, erősen és hallhatóan. - Talán te vagy az, aki ott voltál vele huszonkilencben, amikor utolsó kenetet kapott? Te olvastál fel neki, amikor nem látott a láztól? Te tanítottad meg csalni pókerben? - Hisztérikus a hangom, és nevetés bugyog fel a torkomon, őrült, fékezhetetlen. - Te kerested minden sikátorban, amerre csak jártál, és találtál rá folyton összeverve? Te... te... legjobb barát, fogalmad sincs, ki volt ő... nekünk... - az oldalamra szorítom a kezem, fuldoklom a röhögéstől és a fájdalomtól és attól, hogy édes istenem mi a fenét művelek, hogy adhatom ki magam ennyire, űzött tekintettel nézek körbe, keresem a büntetést, a korrekciót, honnan jön az elektrosokk, az érzelmeket büntetik, a gyengeséget büntetik, idióta vagyok. Hátrálok egy lépést, és végre nem nevetek tovább, és megállom, büszke vagyok magamra mert megállom, hogy valami szúrósat odavágjak még, "rám akkor már nincs is szükség" vagy hasonlót. Csak visszatérek a korábbi tevékenységhez. Talán Steve közbevetése miatt. Talán tényleg igaz, amit ígértem neki, és tudok még tanulni, ha nem is olyan gyorsan, mint állítottam, de képes vagyok, képes lehetek megtanulni, hogyan ne sebezzem őt akaratlanul is.
A kezembe nyomott pohár vízre meg úgy bámulok, mintha valami kétfejű, hatlábú csodalény lenne. Pislogok kettőt, értetlenül, de a megszokás nagy úr, és a parancs elhangzására gondolkodás nélkül lehajtom. Aztán gondolok csak bele, hogy mit tettem, és várom a keserű szájízt, meg a dacos ellenkezést - még az is megfordul a fejemben, hogy vissza kellene köpnöm valahogy, ledugni az ujjam a torkomon vagy mittudomén -, de a reflexszerű gondolat el is csitul. Nem tudom, hogy azért, mert a gyomrom és a szervezetem azonnal hálásan fogadja a vizet, vagy azért, mert Steve-ről van szó, vagy csak... nem tudom. De ahogy felnézek a pohárról és elkapom Steve tekintetét, egy gyengécske mosolyt megeresztek felé. Amolyan próbaképpen.
Aztán elrohanok, mert ilyen rohadtul érett és felnőtt vagyok.

Nehezen lélegzek, ha felemeli a hangját, attól akkor is görcsbe rándul a gyomrom, ha nem akarom. Tudom, Steve, de nem tehetek róla! - szeretném mondani, de ez... túl direkt lenne így, ilyen formában. - Tudom - kezdem, mély lélegzetvétellel. Te nem akarnál bántani. De bárki más... - Csak... látnom kellett, hogy te vagy - motyogom, félrenézek, nem vagyok biztos benne, hogy érteni fogja, mit akarok mondani - újabban mintha folyton elbeszélnénk egymás mellett és nem érti a kódjaimat, és a tikkjeimet, és a kis apróságokat, amikkel igyekszem normálisnak és józannak tettetni magam.
Hogy ne gondolnám azt, amit gondoltam. Mi mást kellett volna hinnem, amikor előkerült a fülhallgató - mi másra lehet ilyet egyáltalán használni?! Nincs más emlékem róla, mint ez, ha valami a fejünkre került, annak egyetlen célja volt: agymosás, megerősítés, újabb agymosás. Mindegy, hogy nézett ki az az eszköz. Nem csoda, hogy még most is hidegrázást kapok tőle, ha akár csak egy sapkát is fel kell vennem.
A szavaitól aztán szó szerint visszahőkölök. Semmit?! Döbbent értetlenséggel meredek rá, amíg nem folytatja, és... visszafojtom a lélegzetem, hogy ne sóhajtsak fel megkönnyebbülten. Hát persze. Tudhattam volna, tudhattam volna, Steve nem olyan, tudom, hogy nem olyan... és mégis elgyengül a térdem és egy pillanatra meg kell kapaszkodnom a legközelebbi házfalban és lehunynom a szemem, ahogy az információ leülepszik.
Nem értem, és idiótának tartom, és teljesen nonszensz, amit mond és tesz, de... mégis... boldoggá tesz. Nem akar újraporgramozni nem fog újraprogramozni nem akar újraprogramozni nem fog újraprogramozni... A fejemben diadalmas a mantra, és akaratlanul is a felidézett dallamon szól, hát hümmögve dúdolni kezdem, miközben továbbindulok, és valami idióta félmosoly van az arcomon, és Steve keze után nyúlok és gyengéden megszorítom, ahogy haladunk, és összefűzöm az ujjainkat és az ő lépteihez igazítom a magamét.

Az idill egészen a kórházig tart. Ahogy meglátom az épületet, megtorpanok, mint aki láthatatlan falba ütközök, és a mosolyom valahogy szomorú, ahogy Steve-hez fordulok. - Ideje átengednem a terepet. Ne aggódj, Winter halál profi. Ha azt mondod neki, hogy ne lássa meg senki, akkor nem fogja meglátni senki - vonok vállat. Előbb csak nekidőlök háttal a falnak, aztán inkább le is csúszok mellette, biztos ami biztos.
Pár másodperc csupán, az is csak azért, mert relatíve biztonságban érezzük magunkat és megengedhetjük a védtelenséget, amit a lassú és fájdalommentes átmenet jelent. Csak lehunyjuk egy kicsit a szemünket...
És aki felnéz, már Winter, csupa professzionalizmus és érzelemmentes elszántság, sehol már a mosoly.
A mozdulatban, ahogy ülésből térdelésbe helyezkedek, mellőz minden lazaságot, feszes és katonás. - Parancsnok - hajtok fejet és adom meg az elvárt tiszteletet, mert egyedül vagyunk és nincs rajtunk kívül más az éjszakai utcán. - A fegyver készen áll a küldetésre - jelentem, és várom az engedélyt a felállásra, a megerősítést, az utasítást hogy menjek és végezzem el, amivel megbízott.

Amint ezek bármelyik megtörténik, sima mozdulattal talpra állok, néhány mozdulattal ellenőrzöm a (bántóan hiányos) felszerelésemet, néhány pillantással felmérem a helyzetet és a terepet, aztán - Steve-vel vagy nélküle, az tőle függ - az árnyékba olvadok és futni kezdek a kórház felé. Tudom fejből az alaprajzot, az őrségváltások idejét és ütemét, a dolgozók átlagos mozgását. Felkészültem, mert az mindennek az alapja. A kórház oldala felé tartok, oda, ahol csupán sikátorszerűen keskeny az utca, úgyhogy a szomszéd házat használva, ide-oda ugorva lendületből fel tudok jutni egészen a harmadik emeletig, ahol nincs rács a folyosóablakon, a zárat meg gyerekjáték egy magamfajtának kinyitni kívülről is. Odabent is hasonlóan hatékonyan és céltudatosan mozgok, ha a Parancsnok jött velem, akkor fél szemem mindig rajta tartva, az ő mozgását ellenőrizve részben azért, hogy ne rontsa el az akciót egy felelőtlen mozdulattal, részben azért, hogy szükség esetén közé és a veszély közé vessem magam. A lépteim nem csapnak zajt, megszolgálom a hírnevem, ami árnyékként és kísértetként aposztrofált évtizedeken át, miközben magabiztosan navigálok az útvesztőszerű folyosókon, feljavított érzékeket használva az emberek elkerülésére - hol egyszerűen kikerülve őket, hol fedezékbe húzódva, hol (egy alkalommal) egyszerűen felszaladva a plafonra és ott kitámasztva magam, bízva az emberek birka természetében, hogy sosem néznek fel.
Ha Steve nem tesz semmit, amivel elrontja a "játékot", és követi a mozgásomat, akkor incidens nélkül megszerezzük, amiért jöttünk. Ha nem, nos... nem török nyakakat, de gondoskodom róla, hogy ha netán valaki észrevett volna minket, az ájultan és egy korábban üres kórházi ágyban végezze.

Ó, és amikor visszaérünk a szállásra, abszolút nem zavartatom magam Wilson miatt, gyakorlatilag mintha ott sem lenne. Nem releváns. Nem fenyegetés a Parancsnokra nézve, az adatbázisom szerint, ergo... a következő parancsig nekem nincs vele dolgom.*

Ugorjunk egyet? ||| ~3.5K szó ||| I hate everything about you |||
*@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

 #58•• TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   

Vissza az elejére Go down
 
Recovery AU, Stucky
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Marvel Universe :: Egyéb játékok :: A Váz-
Ugrás: