the future will be wonderful
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 Recovery AU, Stucky

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3
SzerzőÜzenet
James B. Barnes
Admin
avatar

Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 131
IC hozzászólások : 73
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Hétf. Nov. 06 2017, 05:14





The Asset & The Mission





*Látom a hatást, amit elérek. Azt hinné az ember, hogy örülök neki, de nem. Steve fájdalma éppen az ellentétét váltja ki belőlem, gyűlölöm azt is és magamat is, de ugyanakkor biztos vagyok a magam igazában és abban, hogy ez szükségszerű, hogy a fejlődését szolgálja.
A gondolat megtorpanásra késztet. Valahogy úgy szükségszerű, ahogy mindaz, amit a Hydra tett velem, szintén az volt?
Valahogy úgy szükségszerű, ahogyan ők formáltak bennünket a nekik tetsző fegyverré a fájdalmon és a kísérleteken és a szenvedésen keresztül?
Mikor váltam olyanná, mint ők? A maradék szín is eltűnik az arcomról, és grimaszolva igyekszem visszaszorítani a hányingert, ami ellep, az önmagamra döbbenés kellemetlen pillanataiban. De én nem olyan vagyok, mint ők! Én jót akarok! Én Steve érdekében teszem, amit teszek! Csak azt akarom, hogy megerősödjön, hogy jobb legyen, hogy túléljen! Muszáj ki is mondanom, muszáj...
- Nem akarlak használni, mint ők - motyogom, de a földnek. - Nem nekem és nem miattam kell tisztán látnod, hanem magadért. Így leszel erősebb és jobb - magyarázom, vagy talán inkább magyarázkodom. Azt akarom, hogy tudjon mindent, azért, mert szentül meg vagyok róla győződve, hogy ez az ő érdeke. Ez egy fontos különbség. Nem felejtkezhetek el róla. - Én nem vagyok olyan, mint ők... - A hangom elveszett motyogás. Winter kegyetlenül indifferens bennem. Ezt igazán neked kell tudnod, vonja ki magát a szituációból, cseppet sem enyhítve hirtelen szorongásomon. A negatív érzelmek, a gyengeség pedig a kezdeti félelem után természetesen dühödt frusztrációt vált ki. Úgyhogy nyugodt korrekció helyett éles, elutasító mozdulattal intek és próbálom félbeszakítani a szavait.
- Ez nem igaz. Barnes tőled függetlenül került a frontra, és semmi közöd nincs hozzá, hogy Azzanónál fogságba esett az egysége - vágom rá. Még ha Steve által inspirált önkéntes lett volna az a bolond fiú, akkor talán lenne valami halvány, nagyon közvetett, nehezen védhető összefüggés, de most derült ki, hogy nem önkéntes volt, hanem behívót kapott, és így bizony még azt az utolsó szálat is elvágtuk. - Ha viszont te nem mész oda, hogy kihozd, akkor meghalt volna ő is, mint a többi tesztalany. Megmentetted. - Mereven magam elé nézek, miközben ezt kimondom, mert nem szívesen ismerem el még a múltbéli rászorultságot sem. De a kezem mozdul, előrekúszik, és tenyérrel felfelé megpihen: felajánlás, kapaszkodjon belém, fűzze össze az ujjainkat, ha szeretné, ha úgy érzi, hogy az segítség lenne számára vagy könnyebbséget nyújtana. - És nem vagyok megnyomorítva - teszem hozzá, csakazértis. A Hydra módszerei fájdalmasak és szörnyűek és gyűlölöm őket azért, amit tettek, de az eredmény, amit elértek, magáért beszél. - Ha Barnes nem zuhan le, akkor mostanra halottak lennénk. - Felvetem a fejem, és Steve-re mosolygok, és egy pillanatra ugyanaz a sugárzó, boldog kifejezés van az arcomon, ami egy háború előtti Bucky sajátja volt. - Akkor most nem lehetnénk együtt. - És ha van valami, ami miatt megérte az elmúlt hetven év, akkor az talán ez lesz. Ha van valami, ami tudva-tudatlanul tartotta bennem a lelket, bármelyik személyiségemről legyen is szó, az ez a lehetőség: hogy együtt lehetek Stevie-vel.
- Én önmagamnak érzem magam - vonok vállat, és próbálom figyelmen kívül hagyni az indulatait meg a saját érzéseimet. Már megint az elárultság és a fájdalom szúró keveréke: Rogers a régi Barnest akarja vissza, minden és mindenki mást ahhoz mér, de azt én képtelen vagyok megadni neki.

Lehet, hogy nem tudok úgy viselkedni, ahogyan szeretné, de ez nem jelenti azt, hogy nem értem őt - legalábbis jobban, mint amennyire ő ért engem -, és nem látom rajta viszont a régi reakciókat, nem ismerem fel a gesztusait. Enyhén megingatom a fejem a zavart mosolyára, és kedvem lenne egy kicsit tovább gúnyolódni rajta - nem bántásból, inkább amolyan barátságosan, régen is valami ilyesmi volt közöttünk, nem? Komolyan azt hinnéd, Rogers, hogy képes lennék megint lelőni téged, mindezek után? Persze, hogy nem, hatalmas, ordító NEM a válasz. Előbb eresztenék golyót a saját fejembe, mint belé. Azt viszont nem tudom eldönteni, mikor az ablaknál állunk, hogy nem tud követni, vagy pedig nem akar. - Sok - válaszolom meg tehát a saját kérdésem, és látom, ahogy a kis pihék glédába állnak a tarkóján, és elégedett vagyok ettől. Amikor közbeszólna, szabad kezemet - a törött csont szemszikráztató, gyógyszerektől enyhén tompított fájdalmával nem törődve - a vállára simítom, hogy hallgasson, hadd fejezzem be.
Mert szerintem a demonstrációm üzenete egyértelmű: nem Bucky vagyok, de belőle születtem, és hasonlítok rá. Képes lennék megölni ezeket az embereket, sokkal hatékonyabban, mint az egykori őrmester, és hajlandó is lennék megtenni, ha kellően jó okom lenne rá. Ha másokat kellene megmentenem. Ha Steve-et kellene megmentenem, akkor habozás nélkül húznám meg a ravaszt. De Barnesból vétettem, ezért nem vagyok, nem lehetek öncélúan kegyetlen. Nem fogok puszta sportból vagy szórakozásból ártani másoknak, az nincs a természetemben, és a kis bemutató éppen ezt lenne hivatott, ha mégoly burkoltan is, de érzékeltetni.
A ridegségem a túlélést célozza, és még így sem vált eléggé a részemmé, inkább megjátszott szerep, semmint belőlem fakadó őszinte hozzáállás. (Ez utóbbit persze nem fogom máris elárulni, még Steve-nek sem.) Viszont amikor elkezdi maga felé fordítani a fegyvercsövet, inkább leeresztem, semhogy megint célba venném őt. Még csak nem is harcolok különösebben az irányításért, egyszerűen amikor érzékelem, hogy oldalra húzza a pisztolyt, akkor elengedés helyett lefelé irányítom az általa keltett mozgást, ha nem ellenkezik túlzottan, és úgy fejezem be a kis monológomat. Aztán...
Aztán ideje megmutatnom, hogy én viszont megbízom őbenne.
Nekidőlök a fegyvercsőnek, és valahogy nyugodtabb vagyok, mint valaha. Ez olyan... tiszta helyzet. Élet vagy halál, ő meg én, minden komplikációtól mentesen, egymással szemben, egymás szemében kutatva a válaszokat. Lehet, hogy hazardírozok, orosz rulettet játszom, de nem így érzem, épp ellenkezőleg. A kezébe tenni az életem valahogy olyan otthonos érzés, olyan megnyugtató és ismerős, mint szinte semmi más. Bólintanék a szavaira, de a helyzetünk miatt nem tehetem meg, így csak a szememmel üzenek egyetértést. - Nem védhetem meg őket, mint te, de megtehetem, hogy nem ártok nekik - ismerem el a lehető leghalkabban, hogy még neki is erőlködnie kelljen, hogy meghallja és megértse a szavakat, de mégis ott legyenek, kimondva, kettőnk között, visszavonhatatlanul.
Az elismerésére vágyom. Nem azzal, amit mondtam - még én is tudom, hogy ez azért az elvárható minimum, bár az én múltamat tekintve még a minimum megugrása is hatalmas teljesítmény, olvastam ám az interneten mindenféle szindrómákról -, hanem azzal, hogy kimondom, hogy megosztom vele, hogy bízom benne annyira, hogy megmutassam magam úgy, ahogyan senki másnak nem vagyok és nem is lennék hajlandó. Hogy annak ellenére, hogy cseppet sem érzem bátornak magam, mégis vállalom a kockáztatot. Ha más nem, azokért a nyugodt és tisztán látó pillanatokért, amiket csak az imént éltem át, neki köszönhetően.

A nő említésére felcsillan a szemem és szélesedik a vigyorom. - Natashka! Ő volt Winter legjobb tanítványa - bólogatok, gondolatokba és emlékekbe merülve. Fogalmam sincs róla (hogy is lenne), hogy Natalia mennyit árult el a múltjáról - egyáltalán, mennyit tud a múltjáról. Nem Winter volt az egyetlen, akinek az elméjével nem valami finoman bántak a kies orosz tundrákon. (Egyszerre akarok visszamenni oda és olyan messzire lenni tőle, amennyire az csak lehetséges.)
És ahogy én képes vagyok, akár akaratlanul is, sebeket szaggatni belé szavakkal, úgy most ő viszonozza ezt nekem. Egy pillanatig csak bámulok rá tátogva, felelni képtelenül, aztán túl kell lendülnöm rajta, nem engedhetem meg magamnak... felhorkantok. - Hol az én Stevie-m? Hányszor vetettek rád keresztet, de mindig talpra álltál! Nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen szabadulsz tőlem, Rogers! - Nem, egyszerűen nem vagyok hajlandó elfogadni a dolgot. Megvédem. Bármitől, legyen az kés, lövedék, méreg, istenverte varázslat: a személyes feladatomnak tekintem, hogy Steve-nek ne eshessen végzetes baja. Hogy majd száz év múlva az öregséget hogy fogom visszaverni, azt nem tudom, de ha rajtam múlik, akkor még az sem foghat majd rajtunk. (Különben is, öregség, micsoda vad és elképzelhetetlen koncepció már önmagában is!)
- Az idők végezetéig - értek egyet, a bordaropogtató ölelés megnyugtató melegében. - Te voltál a mi titkunk mindvégig, ezt tudod, ugye? - motyogom, a közelségétől részegülten. - Ezért írtad felül a parancsot. - Még az érzelemmentes Winter sem állt felette annak a köteléknek, ami Barnest és Rogerst összekötötte annak idején, és ami valahogyan, a föld alatt, rejtve, titokban túlélte mindazt a hetven évet, amit semminek sem lett volna szabad túlélnie. Én pedig valamiért azt akarom, hogy Steve ezzel tisztában legyen.

A szemem forgatom. - Meg lehet tanulni és meg tudlak tanítani - jelentem ki magabiztosan, ha csak ennyi a gond...! Persze nem csak ennyi, a következő szavai máris meggyőznek róla. Megint félrecsúszik a magabiztos és érdektelen álcám: idegesen harapom be az alsó ajkam és kezdem rágcsálni, amíg a megfelelő válaszon töprengek. - Peggy alapította a SHIELD-et. Sok kompromisszumot kellett megkötnie, de ettől még biztos vagy benne, hogy a jó ügyért dolgozott, nem? - Így van, szégyentelenül érzelmi manipulálom az egykori szerelmével, hogy elérjem, amit akarok. Talán ettől rossz ember leszek, de nekem már úgyis mindegy, szóval megtehetem. - Attól, hogy néha engedsz és nem ragaszkodsz mindig makacsul a magad igazához, még nem fogod kevésbé szolgálni az ügyet, amiben hiszel. Csak olyasvalakinek kell dolgoznod, akivel általánosságban egyeznek a céljaitok - hantázok megfontoltan. Ugyanis erről az egészről semmit se tudok, nekem soha nem volt választásom. De úgy rémlik, a háborúban még Steve is képes volt követni - hát, ha a szabályokat nem is, de legalább az irányvonalakat. És mindig hallgatott Peggy Carterre. Irigyeltem is azt a nőt, de nagyon. Mármint... Barnes irigyelte. - Különben sem hiszem, hogy bárki azt a fajta vak engedelmességet várná el Amerika Kapitánytól, mint a Tél katonájától - teszem hozzá végül egy vállvonással. Ha már egy taktikai géniszról és nemzeti jelképről van szó, gondolom elég komoly beleszólása lenne a dolgokba. Nem teljes, de azért magas szintű jogosultság.
Gondolom.
De ilyen téren sajnos valóban elég tapasztalatlan vagyok.

A kérdésére szomorú mosoly kúszik az ajkamra. - Vicces, mert azt hittem, hogy azon már túl vagyok - válaszolok könnyedén, és a hangomban nincsen vád vagy harag, inkább csak egy kis vágyakozás. Fém kezemmel körbemutatok. - Nem mintha olyan sok feladnivalóm lenne jelen pillanatban. Azt hiszem, az elmúlt hetven év feljogosít rá, hogy egy cseppet kiábrándult legyek - rántom meg a vállam. Mindent feladnék - és, bár ezt Rogers még nem tudja, de én már igen, hogy fel is fogok. Köztünk így működnek a dolgok. A találkozásunk elején talán még elhittem, hogy elég erős leszek ennek a mintázatnak a felülírásához, de ahogy zajlik a beszélgetésünk, kénytelen voltam ráébredni, hogy nem.
Sosem lennék képes rá. Sosem lennék képes kevésbé ragaszkodni hozzá, kevésbé szeretni, kevésbé áldozatkész lenni érte. Egészségtelenül, beteges módon szükségem van rá, és neki énrám, és ez sokkal pusztítóbb drog, mint ha heroinra lennék rácsavarodva. (Azt hiszem, voltunk egyszer.)
A szemtelenkedésére pedig - csodák csodája - elkuncogom magam, szinte már felszabadultan. - Vitathatatlanul igaz, de nem ezt! - szögezem le hasonló hangsúllyal, és még a szemforgatására is csak tovább vigyorgok. Néhány pillanatig hagyom, hogy elandalítson a mellkasomba, az egész lényembe kúszó kellemes melegség.

Aminek persze szinte azonnal véget is kell vetni, mert ilyen ez a mi dinamikánk, hogy a röpke enyhüléseket még hidegebb és keményebb tél váltja fel, amikor az egymás arcába vágott szavak marnak, akár a sav. Nem hiszem, hogy van olyan fizikai bántalmazás, ami felérne ezzel. Nem voltál elég erős, mondja, csak kibújik a szög a zsákból, csak elárulja, hogy mit is gondol valójában rólam, vagy rólunk, vagy a fene sem tudja. Nem kellene magamra vennem, hiszen ln technikailag ott sem voltam, és mégis. Mégis.
Hátrébb csúszom az ágyon, egészen a falig, ösztönösen, mintha elmenekülhetnék a szavak elől, persze mindhiába feszítem a hátam a hideg vakolatnak, nem tudok beleolvadni és eltűnni, sosem tudtam. A torkom hirtelen csontszáraz és nem tudok nyelni és nem kapok levegőt. Nem voltál elég erős. Az ajkaim némán ismétlik el a szavakat, miközben homályszürke foltok úszkálnak a látóteremben, és nem kapok levegőt, a torkomhoz kapok hogy letépjem ami fullaszt, de nincs ott semmi, a mellkasomat sem szorítja el semmi, mégis úgy érzem. A fém ujjak alatt érzem az emelkedést és süllyedést, mégis olyan, mintha egyáltalán nem jutna oxigén a tüdőmbe, mintha a vérem nem lenne hajlandó elszállítani a sejtekhez, és ahogy a törött bordáimhoz érve belém nyilall az extra fájdalom, rájövök, hogy a kapkodó zihálás, amit hallok, tőlem származik. Nem tartottál ki. Ez nem igaz. Tudom, hogy nem igaz, csak nem jut eszembe semmilyen érv, amit felhozhatnék, amivel megvédhetném magam, és különben is a szavakhoz levegő kell, és abból most nekem nincs, a bordáim a tabletták ellenére is kínoznak, ahogy szinte lihegve próbálom beszívni, de mintha egy légüres buborékban lennék. Meg kellene nyugtatnia, hiszen a külvilág úgyis csak fenyegetés, de csak tovább fokozza a borzadályomat. Ha emlékeznél rá..., meg kellene állítanom ezt az egészet, ez nem helyes, nem szabad, ellenem fordítják, erősebbnek kellene lennem, nem voltál elég erős, igaza van. Kontroll is megmondta, a nő is mindig, igazuk van. - Nem... lehet... vissza... menni... - zihálom, magyarázkodnék, minden szót egy kapkodó lélegzetvétel nyomatékosít, várom a korrekciót (nem, nem én, az Winter, vagy Barnes?), ez mintha már megtörtént volna korábban is. Nem tudok visszamenni és megváltoztatni, meg nem történtté tenni, helyrehozni, ne várják el tőlem, lehetetlen. De mégis elvárja, gyűlöl, milyen is voltam előtte, mintha számítana, az Őrmester halott. (Vagy nem?) A szürke pontok pedig kezdenek feketévé válni az oxigénhiánytól.

Hogy a felcsattanás, a nyílt düh ilyen harsány kifejeződése váltja ki a reakciómat, vagy a szavak, amiket a fejemhez vág, esetleg ez a kettő együtt, (netán még nem hevertem ki a korábbi pánikroham okozta megrázkódtatást teljesen), mindenesetre nagyon elcsendesedek a kirohanására. Előbb az ágyat bámulom, miközben ujjaim között morzsolom a lepedőt - ezúttal vigyázok, hogy ne szakítsak bele újabb lyukat -, és megint az ismerős ajakrágcsálás is előkerül. Végül valamiféle döntésre jutok, és felnézek Steve-re. Veszek egy mély lélegzetet, mint aki hosszas beszédre készül. - És? - kérdezek aztán csupán ennyit. Oké, ha el is hiszem minden szavát, akkor is csak annyit mondott, hogy Bucky elég gyenge ahhoz, hogy könyörögjön, és elég ostoba, hogy megtegye Winterért. Ennek semmi köze hozzám. Ahogy én nem tudtam eddig róla, még az is lehet, hogy ő sem tud rólam. Elképzelhető. - Talán ha Bucky könyörögne értem, az megállítaná a kezed, ha cserébe visszakaphatnád őt? - Próbálom állni a tekintetét. Nem biztos, hogy sikerül.
- Igen, képzeld, nem akarok eltűnni! Végre létezhetek, és három hónap közel sem volt még elég belőle! - morgok vissza én is, indulatomban véletlenül még ezt az információt is elpöttyintve. Vagy nem is véletlenül? Nálam mondjuk elég nehéz lenne megmondani, mert hiába vagyok elég jó taktikus és elég jó színész is, az indulatok bizony magukkal ragadnak. Ha Steve-ről van szó, akkor nem is csak ritkán.
Hogy neki is nehéz, arra azért elhallgatok, mert csak igazságtalan, fájdalmas megjegyzéseket tudnék köpni rá. Kétlem, hogy így lenne - ha más nem, hát Natalia ott volt Steve mellett végig, és tapasztalatból tudom, hogy Natalia mellett minden könnyebb, legalább egy kicsit. És akkor a minusz hetven év tortúrát még nem is emlegettem. De... Steve kedvéért visszafogom magam, mert vele nem harcolni akarok, és akármit mutatok, akármit játszok is el, borzasztóan belefáradtam már az állandó küzdelembe. Úgyhogy egyszerűen... bólintok. Nem vagyok meggyőzve, de ez nem ér nekem annyit, hogy veszekedjek vele miatta, és ő biztos nem engedne, túl makacs hozzá, úgyhogy nekem kell.

- A SHIELD évtizedeken át ugyanaz volt, mint a Hydra - vonok vállat. - Az ilyesmit nem lehet olyan egyszerűen megszüntetni vagy elfelejteni. Lefogadom, hogy még mindig vannak közöttük kettős ügynökök. Különben meg ha nem lennének esszenciájukban ugyanolyanok, akkor a Hydra nem maradhatott volna rejtve olyan hosszú ideig. Ugyanazok a módszerek, ugyanazok a morálisan szürke zónák, csak az egyik cukormázas hazugságba csomagolja a működését, a másik pedig keserűbe. A rothadó belsőn egyik sem változtat - fejtem ki, minden egyes szóval egyre idegesebben, egyre többször fürkészve körbe, tartásomban is egyre több idegességgel, végül úgy fogom be a szám, hogy a fogaim hallhatóan csattannak össze, és már egészen összehúztam magam. És mindeközben egy pillanatra sem kúszott érzelem a hangomba, mert a lehallgatók kedvéért fenn kell ugyebár tartani a higgadt és összeszedett látszatot, még akkor is, ha közben belül felfalnak a kételyek, és már kellően megbízom Steve-ben ahhoz, hogy ezt - testbeszéd szintjén - ne rejtsem el előle.
A heveskedő, védelmező kirohanásra egyszerre tér vissza tartásomba a már-már elszivárgó feszültség, ugyanakkor kúszik óvatos mosoly a képemre. Mutató- és középső ujjamat kinyújtva, a másik kettőt hüvelykkel lefogva felmutatom neki a kezem (a fémet, még mindig), és óvatosan az arcomhoz érintem a kinyújtott ujjaimat. A harmincas évekbeli, privát rejtjelünk: ez a néma köszönöm, csak nekünk. Hangosan, természetesen, egészen mást mondok. - Csihadj, Rogers! - szólok rá, a ma már nem is nagyon használatos ám közöttünk meghitten ismerős szóval, de közben a szemébe nézek, és a szemem is mosolyog rá. - Még mindig tökéletesen alkalmas vagyok rá, hogy megvédjem magam.- Tudom, hogy megtenné, megverekedne akár egy helikopterrel is, ha Barnesról lenne szó. Arról nem vagyok meggyőzve, hogy értem bármilyen extremitást megtenne, de most nem is számít. Így sem, úgy sem akarok célpontot festeni rá, legalábbis nem még nagyobbat, mint amúgy is visel, még ebben a pillanatban is.

Vállvonás, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. - Először is, neked kellene bevinned, rögtön lenne súlya a szavadnak, ráadásul ha már semlegesítettél, akkor senkinek nincs rá oka, hogy lelőjön. Ha megmondod, hogy hajt a hazafias buzgalom és jót akarsz tenni és nem tudsz mit kezdeni magaddal a tétlenségben, hidd el, senki nem kérdőjelezi majd meg. Utána jön a vallatásom - ne aggódj, garantálom, hogy nem csinálnának olyat, aminek tartósan nyoma maradna. A kezdeti vonakodásom és ellenállásom után lassan hajlani kezdek az együttműködésre. Igazából jobb lenne, ha te ragaszkodnál hozzá, hogy velem küldjenek terepre, de a te szerepedhez nem illene annyira, szóval az én reszortom lesz kikötni, hogy ez a feltételem. Itt még elhúzódhat a dolog pár hónapig, ami alatt finoman meggyőzöm a vallatótiszteket egy támogató jelentés megírására, de megértheted, hogy nem siettethetem a dolgot. Szóval összességében maximum hat, de inkább négy hónap múlva, mivel te közben szépen tetted a dolgod és megbízhatónak bizonyultál, felkérnének, hogy légy a felügyelőtisztem, és már mehetnénk is az első közös bevetésre. Az elején persze csak az alja munkát bíznák ránk, de tudod, hogy megy ez, a jó munkát értékelik, és onnantól fogva senki nem választana el minket, és az idők végezetéig együtt lehetnénk - foglalom össze annyira dióhéjban, amennyire az csak lehetséges. Nyilván nem hangsúlyozom ki a kellemetlen részleteket, és én magam is inkább a pozitív végeredményre koncentrálok.

"Nem biztos. De hol a garancia? Hogy még egyáltalán ott leszek, nem egyszerűen megsemmisülök? Hogy nem ölsz meg?" Mint a Hydra tette Buckyval. Ezt már nem írom le, de a gondolataim között ott van a kérdésben. "Ha az történik, amivel kecsegtetsz, amit szeretnél, ez az egész mesebeli összeolvadás, akkor nem csak én tűnök el ebben a formában, hanem az a Bucky, akit emlegetsz, aki olyan, amilyennek emlékszel rá, ő sem marad meg abban a formában! Mindaz, amit gyűlölsz bennem, mindaz, amit tettek velünk és amilyenné formált minket, ott lesz benne és elveszíted a lehetőséget, hogy azzal a Buckyval legyél, akire emlékszel. Nem hiszem, hogy tényleg ezt akarnád..."- fejtem ki, bár előtte töprengtem egy keveset, hogy vajon ezt tényleg leírjam-e. De talán szüksége van rá, hogy elolvassa, feketén-fehéren. Az utolsó kérdésére vágok egy grimaszt rá. "Én tudjam? Ez a te fixa ideád, nem az enyém. Én az engedélyem adtam rá, hogy kísérletezz, amikor magunkban vagyunk, nem tudom, mit vársz még tőlem..." Neki valószínűleg fel sem tűnik, benne nem is tudatosul, mekkora bizalomról árulkodik ez, mennyire kell hinnem benne és neki, mennyi lelkierőt igényel, hogy átengedjem magam valaki más kísérleteinek, önként, azok után amin a Hydránál keresztülmentünk. Szavamat adni rá, hogy legyűröm a büszkeségemet, hogy nem reagálok majd rosszul, hogy akkor sem teszek ellene semmit, ha netán kiderül, hogy félreismertem, és ismét csak egy tesztalannyá redukálnak. Persze, technikailag mindez nem velem történt meg, nem ezzel a tudatosságommal, de ugyanakkor mégis. Mert erre bezzeg emlékszem, gondolom olyan tisztán, amennyire az eredeti személyiségdarab is teszi, vagy tette, vagy a fene sem tudja már.

Nem terveztem, hogy megcsókolom, az én önuralmam is véges, és az öröm ezek szerint még veszélyesebb, mint a negatív érzelmek, mert a diadal mámorában valahogy magától értetődik, hogy magamhoz vonjam és az ajkára tapasszam a magamét. Először talán nem is lett volna ennél több, de ahogy megérzem az ízét, már nincs megállás, mintha a belső szerveim elolvadnának a jóleső, borzongató melegtől, amit a kontaktusunk kivált, és visszacsókol, és a nyelvemen érzem és valahogy az egész mindenség leszűkül kettőnkre, a szorításom enyhül, de csak azért, hogy a fém kart a hátára, majd a derekára csúsztatva húzzam magamhoz, hogy ha a mesterséges végtaggal nem is, de a testemmel érezzem őt, a közelségét, a belőle áradó hőt és vágyat, miközben csókolom. Nem érdekel, hogy mit szabad és mit nem, bőven elég szabályt betartok így is, nincs türelmem egy újabbhoz. Ahogy próbál hátrahajolni, úgy dőlök én előre, válasz helyett keresve-kutatva tovább és lehunyt szemmel megnyalva az ajkát, csak egy pillanatig hagyom, hogy a homlokát az enyémnek döntve megpihenjen, aztán a szája sarkába, az álla vonalára kezdek tapogatózó csókokat lehelni, magabiztosan közeledve a füléhez - ahová ha eljutok, akkor már nem csak csókokról lesz szó, hanem gyengéd harapdálásról is, mert ha már benne vagyok, akkor miért ne menjek el a falig, lehetőleg fejjel.

Mélyet sóhajtok. Ó, ez ismerős. - Ők a te új Howling Commandód. - Ennélfogva nem várhatom el, hogy objektív legyen velük kapcsolatban. Persze az, hogy a Fekete Özvegy elviseli őket, azért elég sokatmondó - és valljuk be, bizonyos szempontból legalább annyit, ha nem többet nyom a latban, mint Steve szava. Viszont nem változtat a tényen, hogy az egyik Bosszúálló apját, nem mellesleg az egyik egykori barátomat Télkatona-napjaimban hidegvérrel kivégeztem feleségestől, és ez némileg rá tudja nyomni a bélyegét még a munkakapcsolatokra is. A fém kart keresztbe teszem magam előtt, féloldalas fél-ölelésbe és fél-bezárkózásba vonva saját magamat. - Rám ne számíts - rázom meg a fejem elutasítóan. Bucky megtenné, mindketten tudjuk, de én nem Barnes vagyok. - Éppen elégre, hogy eszemben se legyen az úgynevezett Vasember elé állni a történettel. - Nem vagyok sem hülye, sem öngyilkos. Tök mindegy, mennyi felelősségem volt a dologban (semennyi), vagy hogy mennyire élveztem a gyilkosságot (abszolúte semennyire), vagy hogy volt-e választásom (nem), vagy hogy léteztem-e akkor egyáltalán (ebben a formában szintén nem), attól még nem lenne bölcs lépés a fiú elé állni. Különben is, mit mondhatnék? Bocs, hogy a másik személyiségem, akit a gonosz nácik irányítottak akkoriban, megölte a szüleidet? Díjnyertesen hülye ötletnek hangzik.
A jövendő munkaadónkról szóló beszélgetést pedig nem tudjuk folytatni, hála az érkezőnek.

A provokáció, valamilyen szinten legalábbis, működik. Akár az a cél, hogy felingereljen vele, akár az, hogy megutáltassa magát, akár (paradox módon) az, hogy megkedveltesse. Na jó, a kedvelés túlzás: inkább valamiféle tisztelet kezd formálódni bennem irányában. Üdítő változatosság, hogy valaki, aki tisztában van a kilétemmel és a képességeimmel, ne féljen tőlem, és ezt a fajta magabiztosságot mindenképpen értékelnem kell. Még akkor is, ha emellett természetesen utálom a fickót, első látásra, tiszta szívből.
Steve válaszára duzzogva lebiggyesztem a szám. - Ezt úgy mondod, mintha nem lenne a puszta létezésem is illegális minden szinten. - Bár nem tudom összefűzni magam előtt a karomat, de valahogy az egész lényemből árasztom a sértettséget. - Ugyan mááár, Stevie, csak önvédelemre használnám - nyitom tágra a szemeimet, és biccentem félre a fejemet kérlelőn. Nyilván oka van, hogy ezt az egészet éppen most játszom el. Hogy miért éppen most feszegetek megint határokat, holott csak nemrégiben sikerült úgy-ahogy dűlőre jutnunk egymással. És ez az ok egészen Sam Wilson formájú manifesztációban tevékenykedik a lakásban, felvont szemöldökkel vizsgálva minden egyes interakciónkat, és a vinnyogásom hallatán meg is merevedik egy pillanatra a mozdulata közepén, szinte hallom, ahogy kattognak a fogaskerekek az agyában.
Mégis Rogers szavai azok, amik megszólalásra késztetik. - Steve! - rázza meg a fejét egy kicsit, és megint el kell ismernem, hogy valahol tisztelendő az, hogy a jelenlétemtől nem zavarja magát és simán beszél Steve-vel, mintha nem is lennék itt. - Személy szerint úgy gondolom, hogy megérdemli, de ha ez a szóhasználat - most az "ilyesmire" meg az "ilyenre" gondolok - sokak számára megalázó. Nevezd nyugodtan a nevén a tudathasadást - tanácsolja, aránylag higgadtan, és csak a végén néz rám kihívó vigyorral, mintegy ellenőrizendő, hogy mit szólok ehhez. Rávicsorgok, azt szólom.
Steve kijelentésére mindenesetre még a szárnyas is kényelmetlenül meglepettnek tűnik, én pedig megengedem magamnak, hogy látszódjon rajtam a rosszallás. A transzfúzió időigényes folyamat, és tűvel a vénában jelentősen romlik az ember - még ha szuperkatona is - harcértéke. Nem kétlem, hogy veszély esetén a folyamattal nem törődve bármikor kiiktatnám a fenyegetést, de mégiscsak jobb lenne az olyan nyugodt körülmény, amikor nem kell lebukástól tartanunk.
Lassan felülök. Wilsonra villan a tekintetem, aztán vissza Steve-re, hezitálok néhány pillanatot, aztán úgy ahogy vagyok, térden mászok le a matracról és indulok meg Steve felé, tekintetemet az ő arcán nyugtatva. - Úgyis meg kell semmisíteni, hogy ne fertőzzük meg a kórházat a vérünkkel - felelek először az utolsó kérdésre. Amikor Steve mellé érek - igen, térden maradok mellette, nyílt megalázkodással -, akkor felnézek rá, kissé félrebiccentett fejjel ajánlom fel neki az arcomat, és úgy folytatom. - Ha csak összeszedjük a felszerelést, akkor nincs szükségünk senki másra. - Szinte érzem, ahogy Wilson pillantása próbál lyukat égetni a koponyámba.
Az elharapott megnevezésre én is megfeszülök, de Wilson is felfigyel rá. - Steve...! - szól rá a férfire rosszallóan. Vagy lehet, azzal volt a baj, hogy Steve hangot adott annak, hogy észrevette, hogy valami nincsen rendben, viszont nem csúszott ki az irányítás a kezem közül, ezért nem tartja jó ötletnek a megingást hangsúlyozni. Nem tudom. Igazából mindkettővel egyetértek magamban, de előbb harapnám le a nyelvem, mint hogy hangosan is elismerjem ezt, úgyhogy mielőtt kiderülhetne, közbeszólok, Wilsonba fojtva a szót. - Miért ne lenne rendben! - Inkább kijelentés, semmint kérdés, legalábbis a hangsúlyom alapján.
Aztán Wilson előveszi és az asztalra csapja a katonai táskát és ezenközben féloldalasan fordul nekem és én nem is a fickót nézem hanem a felszerelését. És mozgásban vagyok, még mielőtt egyáltalán én magam is felfognám, a sérült kezemmel rásegítek az indulásra ahogy talpra lököm magam és a konyhába vetődök, hogy megragadjak egy kést és mire megpördülök, már dobásra áll a kezemben, de még nem engedem el.
- Állj! Lépj el a táskától! - morgok rá Wilsonra. Steve bízik benne, dübörög a fejemben a gondolat, de Steve bárkiben hajlandó megbízni, még ide is a pajzsot leszámítva fegyvertelenül jött, és nem fogom hagyni, hogy egy idegen csak úgy katonai felszerelést pakolásszon a lakásomon.
Arra számítok, hogy Steve-re fog nézni, vagy engedelmeskedik - mégiscsak tudja, ki vagyok -, ehelyett azonban a pillanatnyi dermedtség után meglepően fürge mozdulattal kapja fel a táskát, és vágja hozzám. Ha két ép karom lenne, akkor nem lenne probléma egyikkel elhajítani a kést, a másikkal pedig blokkolni a képembe száguldó tárgyat, így viszont előbb kell megtennem az egyiket, és csak aztán jöhet a másik.
Félreütöm a táskát.
Mire ismét a szárnyasra koncentrálnék, annak már pisztoly van a kezében, és stabilan fogja rám.
- Ne próbálj fenyegetni engem, James, vagy akárhogy nevezed éppen magad! - állja a tekintetemet, én is az övét, és egyikünk sem mozdul. Tudom, hogy ha eldobnám a kést, akkor meg tudnám ölni, de nem azelőtt, hogy ő meghúzná a ravaszt.- Steve, menj oda és vedd fel a táskát, lassan, és mutasd meg neki, hogy nincs benne semmilyen fegyver vagy bomba vagy tudomisén, mire kattan be. Te meg ne próbálj még egyszer fegyvert fogni rám, mert nem fogom majd vissza magam még Steve kedvéért sem, értve? - Egyszer sem pislogok a szavai alatt, sem akkor, amikor eldarálja a kis monológját az érdemeiről. Tulajdonképpen minderről - a paramentő-alakulatról, az afganisztáni küldetésekről - tudtam, és azt sem kétlem, hogy Steve mellett volt lehetősége megmenteni a felelőtlen legjobb barátomat. Ugyanakkor ennyi szilárdságot nem néztem ki belőle, és ez megint csak az elismerést erősíti bennem - az utálat, a féltékenység, az idegesség, meg még egy csomó másik érzelem mellett. - Én most rendes leszek, szép lassan leeresztem és elteszem a pisztolyt. Te ugyanígy teszel a késsel, és elmented ezt az esetet az összes feled hosszú távú memóriájába, mert legközelebb nem ússzuk meg vér nélkül. Világosan fogalmaztam?
Nem bólintok, nem mozdulok, nem veszem le róla a szemem. Wilson mindenesetre szavának áll, és valóban: hangsúlyozottan lassú mozdulatokkal teszi el a pisztolyt, majd mutatja felém az üres tenyerét. - Te jössz - szólít fel, amikor nem reagálok, én pedig nagyon lassan szót fogadok és leeresztem, de nem engedem el a kést. Aztán Steve-re nézek, illetve a táskára, ha az már a kezében van... és várok az ő reakciójára, mert attól jobban tartok, mint a szárnyasétől. Nem szólalok meg, egészen addig, amíg a hangrögzítő és a fülhallgató elő nem kerül - akkor viszont méla undor költözik a képemre. - Azok meg minek? - Van egy nagyon rossz sejtésem.*

Sorry not sorry ||| ~4.7K szó ||| I hate everything about you |||
*@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Steve Rogers
Admin
avatar

Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 122
IC hozzászólások : 38
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Hétf. Jan. 08 2018, 06:17

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
A zt mondja nem akar használni. Először csak értetlenül pislogok rá - nem is értem hogy miért jön most ezzel - aztán ahogy jobban belegondolok, keresve a mondandójának értelmét jövök rá mire is célozhat konkrétan. Látom ahogy a földre szegezett tekintettel beszél rám se nézve, mint a kisgyerek aki a rossz bizonyítványát magyarázza.
- Erősebb? - Kérdezek vissza. ~De hát már így is elég erős vagyok.~ Nem értem hová kellene még szerinte tovább fejlődnöm. ~Miért nem elég az, ahol most vagyok?~ Nem akarok megváltozni, nem akarok lemondani az elveimről - bár tény, hogy érte még erre is képes volnék, feladni mindent -, jó nekem így minden nehézségével és örömével együtt. - Jobb? - A jóság relatív dolog és hány, de hány bűnt követtek el a nagyobb jó nevében a történelem folyamán. ~Arra a jóságra gondol? Kinek a mércéje szerint lenne elég az, ahová tovább kéne fejlődnöm és milyen áron?~ Kedvem lenne ezt megkérdezni tőle is fennhangon, de néma maradok. Nem akarok vitatkozni, pláne nem veszekedni vele ezen. Nem ezért vagyok itt, hanem hogy segítsek rajta.

- Hát persze, hogy nem vagy olyan mint ők! - Csattanok fel, amikor beleveszik a saját gondolataiba. ~Édes Jézus, hogy gondolhat ilyet?!~ Ezt már nem tűrhetem szó nélkül. - Te soha, soha nem voltál olyan mint ők! A legsötétebb napjaidban sem! - Próbálom nyugtatni, de még számomra is hiteltelenül csendülnek fel a számból a szavak. Nem igaz amit állítok, hiába akarok hinni mindabban amit mondtam. Mert hinni akarom, görcsösen hogy amikor nem volt szabad akarata, mindaz amit azon idő alatt tett nem számít és így megbocsájtható. Hogy az a sok szörnyűség, amit a nevükben elkövetett gondolkozás nélkül nem számít. ~Hiszen hogyan is lehetne az ő vétke? Ő is csak áldozat!~ Ugyanakkor tudom, hogy igenis voltak olyan napok, amikor pontosan olyan volt mint ők. Amikor agyatlan gépként engedelmeskedett és ölt szemrebbenés nélkül. Hogy most is, mióta csak felébredt kegyetlen játékot űz velem és összetöri, lábbal tiporja a legszebb, legkedvesebb múltbéli emlékeimet. Igenis megvan benne a képesség, hogy olyan legyen mint ők. Valahogy ez is a részévé vált, még ha nem is tudatosult ez benne.

- Rendben, Azzanoról nem tehetek, de a többi? Nézz a szemembe ha tudsz és úgy mond, hogy nem az én hibám! Mert igenis tudom, hogy miattam zuhantál le! - Kontrázok rá csak azért is. A zuhanása után hányszor, de hányszor végigpörgettem magamban a történteket?! Én az én türelmetlenségem okozta a vesztét. Ha kivárom és nem kapkodok, egyedül is kievickélt volna és nem adja meg magát a korlát a kettőnk súlya alatt. A megjegyzésére, miszerint megmentettem a biztos haláltól Olaszországban már nem is reagálok; hiszen az természetes, sőt ösztönös dolog volt és szóra sem érdemes. Valami ősi, elemi erővel ható dolog volt, gondolkozás nélkül, zsigerből jövően. Hiszen róla volt szó, nem hagyhattam csak annyiban hogy azt mondták meghalt. Amíg volt egy szemernyi, egy szikrányi esély is rá, hogy életben van tennem kellett egy próbát, mindegy hogy velem mi lesz utána. Különben is, tudom hogy ő is ugyanúgy megtette volna értem fordított esetben.

A felajánlott kezére pillantok, és nem is én volnék ha nem kulcsolnám össze ujjainkat élve a kínálkozó lehetőséggel, hogy megérinthetem.
- Akkor ezt mégis minek neveznéd?! - Jön tőlem a viszontválasz kontrázásként, de nem eresztem el a kezét ha már egyszer volt lehetőségem megfogni. - De legalább együtt öregedtünk volna meg... - Harapom el a mondat végét, hagyva had lógjon a levegőbe. Már így is túl sokat árultam el a vágyaimból, az iránta táplált és szűnni nem akaró érzelmekről. ~Nem értené meg.~ Nem várhatom el, hogy ő is ugyanúgy érezzen. Ez a világ különben sem nekünk való. Régen legalább tisztábbak voltak a viszonyok, jobban eligazodtunk a jó és a rossz között. Manapság semmi sem az aminek látszik és a fehér meg fekete helyett a többség a szürke zónában mozog. A mosolyába veszek, ahogy rám néz, ugyanazzal a boldog kifejezéssel az arcán látom mintha megint a 40-es években volnánk. Egyszerre szívmelengető és szívbemarkolóan fájó. - Azt nem tudhatod. - Felelem csendesen, bár nagyon is valószínű igaza van és előbb vitt volna el holmi kórság minthogy megérjem a 90. évemet, pláne vele.

Furcsa borzongás jár végig rajtam attól, amit mond. Hogy ezzel megelégszik, hogy így jól érzi magát. ~Ő nem Bucky. Nem Bucky. Nem Bucky...~ Emlékeztet egy hang mantraként, mire megrázom a fejemet mintha azzal elhessegethetném az efféle gondolatokat. Sokat változtam én is az eltelt pár év alatt, mióta felébresztettek kiolvasztva jégsíromból. Még mindig sziklaszilárdan hiszek dolgokban, ragaszkodok értékekhez - mint a morál vagy az igazság, az egyenlőség... mind mind ugyanolyan fontosak számomra mint a háború előtt -, de már a kétely magjai kicsíráztak lelkemben. Már nem vagyok olyan makulátlan mint hiszik, már megfertőzött ennek az új világnak a mételye amit ármánynak hívnak. A bizalmatlanság belém ette magát és hiába küzdök ellene néha - mint most is - utat képes törni magának bennem csalárdul suttogva a fülembe, mint valami idegesítően zümmögő bogár amit képtelenség elhessegetni. Pedig bízni akarok Barnesban, ugyanazt érezni mint a háború előtt, amikor az életünket is rábízhattuk a másikra nyugodt szívvel, gondolkodás nélkül mert tudtuk tűzbe mennénk egymásért. És valahogy most mintha ez veszett volna el.

James egyfajta kettősség számomra, ezerszer jobban mint Winter valaha is lesz. Mert egyszerre pulzál benne a mélyen Buck, egy-egy mozdulata, mosolya, szavajárása teljesen a múltat idézi és biztosít afelől, hogy emlékszik dolgokra régről; és van ott ez az idegen, megcsömörlött, megkeseredett alak akit ugyan megnyomorítottak ám mindent túlél így ezzel is megbirkózik a maga módján, bezárkózva. Mert James egy igazi túlélő, mindig is az volt régen is Barnes bírta a legjobban a fizikai (és szellemi) megpróbáltatásokat. Talán önzőség tőlem, hogy Buckyt akarom visszakapni, talán nem is lehetséges. De a küzdelmet nem fogom feladni vagy a próbálkozást, még ha lehetetlennek is tűnik az elérhető cél. Könnyű lenne beérni azzal, amit kaphatok és megelégedni ezzel a mostani állapottal. Ám én sosem a könnyebbik utat választottam életemben. Azt mondják az ember azt tudja csak igazán értékelni, amiért megküzdött... talán így is van, talán ezért nem vonzott sosem az egyszerűbb út és választottam mindig azt amelyik kihívások elé állít. Hogy azt érezzem élek és bebizonyíthassam mennyit is érek... hogy én is érek legalább annyit mint mások és értékes vagyok, nem valami selejtes emberi hulladék csupán, aki kolonc mások nyakán.

Nem rezzenek meg az érintésétől, ahogy a vállamra simít bár meglep vele, sikeresen belém fojtva a szót ezzel. Jól esik, a kezem oda se nézve talál az övére és paskolás helyett csak végig simítok rajta gyöngéden odanyúlva hisz tudom hogy fáj a karja. A szavaira muszáj közbevágnom, mert rosszul gondolja.
- Megvédheted őket, bebizonyíthatod, hogy félreismernek és nem vagy rossz. Van választásod, hogy ne lenne választásod?! Van szabad akaratod és bárhogy dönthetsz, nem vagy már senki bábja, nem igaz? - Kérdezem tőle és végére kissé hisztérikusság költözik a hangomba. Nem félek, egyenesen rettegek az esetleges nemleges válaszától. Hogy az egészet csak megjátssza és lehull a lepel. Hogy csak magához akar édesgetni mielőtt győzedelmesen vinne a HYDRÁhoz... vagy mind ahhoz, ami maradt belőlük. Mert nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem teljesen megsemmisültek. Akkora csapást nem sikerült mérnünk rá a nyilvánosság erejével sajnos. A kétségbeesés vezérel, ahogy magam mellé fordítom a pisztoly csövét; amire végre leereszti, én pedig megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom sikerrel jártam.

Aztán megint mond valamit és tova is száll ez az érzés belőlem. ~Winter tanítványa? Mi a fene? Erről sosem mesélt Tasha. Vajon tisztában van vele, hogy az az általa üldözött Tél Katonája képezte ki, aki golyót eresztett bele később?!~ Hitetlenség költözik lélektükreimbe, ahogy a pupilláim a döbbenettől hatalmasra nyílnak. A felhorkanására nagyot dobban a szívem és kihagy a lélegzetem. "Az én Stevie-m." Ez visszhangzik bennem egyre, szinte cseng is tőle a fülem ahogy a forróság hirtelen meglódulva önt el és érzem a vér lüktetni az ereimben.
- Az miattad volt. - Motyogom halkan, a földet nézve mintha rossz fát tettem volna a tűzre és rajtakapott volna a csínytevésen. A testtartásomban, a mozdulataimban - ahogy a kezeimet a hátam mögé rejtem - mind-mind a régi, vézna és beteges kicsi Steve-et idézem. - Megígértem, hogy együtt halunk meg... muszáj volt... miattad... nem szeghettem meg az adott szavam... - Még mindig a földet bámulom suttogva és újra 9 évesnek érzem magam. Az arcomba tódult vértől kissé lázasnak is érzem magam, pont mint akkor régen.

Csak akkor nézek fel, a szemébe amikor szinte már megfenyeget nem szabadulok tőle.
- De hát nem is akarok! - Kontrázok megdöbbenve és fáj, hogy ezt ki kellett mondanom és nem tudja, nem érzi zsigerből, ösztönösen. Hogy ő az én napom, a mindenem, akiért tűzbe mennék és mentem mindig is. Ő hajtott, motivált, űzött előre; mindig is hozzá próbáltam felérni, a barátságát kiérdemelni melyre érdemtelennek éreztem magam mindig is. Nem sok örömöt adott az élet korábban, de Ő egyike volt azoknak, amikhez görcsösen ragaszkodtam, már-már egészségtelen módon, még vélt halála után is. Ha eddig meg voltam döbbenve, fogalmam sincsen mivel jellemezzem a mostani érzelmi állapotomat. Szinte katarzist okoz a tény, a vallomása. És persze másként értem, mert másként akarom érteni... beteges, abnormális módon, mert csakis rá vágyom. Sosem akartam mást, holott tudom jól sorban állnának asszonyok, lányok és anyák; csak egy szavamba kerülne, de mindenkit idegennek éreztem kivéve Őt. Hiszen ki érthetne meg? Kivel oszthatnám meg az életemet, a tapasztalataimat? Natasha unszolása jut eszembe a randizással és Sam kérdése cseng a fülembe, amikor arról faggatott mikor voltam boldog. A válasz egyértelmű: amikor Buckyval lehettem, nekem az jelentette a boldogságot mindig is.

Az lehet, hogy megtudna... de nem vagyok biztos benne, hogy akarom is azt a tanítást. És aljas módon támad: Peggyvel jön, az én Peggy-mmel manipulál.
- Hát persze, különben be se léptem volna a SHIELDbe. - Vágom rá gondolkodás nélkül. Hiszen a SHIELD-et még Howard és Peggy alapította Phillips ezredessel. Mindhárman rendkívüli emberek voltak, akik a jó mellett harcoltak. Hiszem, hogy egész életükben ezen munkálkodtak és a szervezet, amit létrehoztak is e célt szolgálta egészen addig, míg fel nem áldozta saját magát mások védelmében, felfedve a titkokat melyeket a II. világháború óta őrizgettek. A SHIELD jót akart, mellyel a Zola-féle férgek galád módon visszaéltek, megmételyezve azt a HYDRA mocskával. - Kompromisszumot csak akkor lehet tenni, ha mindkét fél hajlik rá és van értelme. De egy bizonyos ponton túl sosem fogok menni! Miért, szerinted létezik ilyen szervezet? Már a SHIELD sem az, ami anno volt... - Igen, csalódott vagyok. Annyi áldozatvállalás után nem ért célt, csak kompromittálódott. Peggy tudná, hogy mit tegyen. Ha még élne biztosan tőle kérnék iránymutatást, mert úgy érzem egyre mélyebbre süllyedek az ingoványban.

A kijelentésére miszerint nem illetne meg mindkettőnket az azonos bánásmód felhorkanok, de nem mondom ki hangosan mit is gondolok arról amit mondott.
- Tudod, hogy hogyan értem James... - Forgatom meg a szemeimet és tényleg remélem érti bővebb magyarázat nélkül. Hiányzik az, hogy fél szavakból is megértettük a másikat annyira ismertük egymást és annyira a másikra voltunk hangolódva. Hiányzik, ami régen volt. Ebből kapok néhány percre vissza valamit, ahogy gondtalanul ugratjuk egymást csipkelődve. Aztán persze megint elrontok mindent. Az őszinteség, az igazság néha több kárt okoz és fájdalmat, mint kellene. Pedig nem akarok ártani neki, sosem akartam és most mégis azt teszem. Látom, ahogy reagál és szavaim hatására egész testtartása megváltozik. Hozzá sem értem, mégis úgy viselkedik mintha bántalmaztam volna a múltban és megint erre készülnék. A szívem szakad meg attól, hogy így kell lássam... hogy így reagáljon rám... Ugyanakkor jókora, gyilkos dühöt is generál bennem a dolog mindazok iránt, akik bántották őt korábban. Kedvem lenne elindulni a nagyvilágba és meg sem állni addig, amíg minddel nem végeztem. Haragom nem ismer határokat, ha róla van szó.

Nem tudok tétlen maradni látva a szenvedését, óvatosan közelítek felé és ülök le végül az ágyra, mellé és nyúlok a kezéhez remegő kezemmel. Nem tudom milyen reakciót vált ki belőle az érintésem vagy a közelségem, de igyekszem nyugtatóan fellépni. Elvégre én okoztam ezt az egészet, nekem is kell helyre hoznom. A végén még elájul nekem itt a pánoktól.
- James... nyugodj meg! - Hangom gyöngéd, kérlelő. Nyoma sincs a korábbi emelt hangvételnek vagy ingerültségnek benne. - Sajnálom, én nem úgy értettem. Nem is rád haragszom, ez csak... csak... nem is tudom miért mondtam ezt neked. - Vallom be remélve, hogy képes lesz elengedni. - Nincs semmi baj, nem kell visszamenned sehová. Majd együtt kitalálunk valami megoldást. - Suttogom, hangom egyre erőtlenebbül hat ahogy elhalkulva beszélek, míg végül teljesen elhallgatok és csak nézem őt. Nem tudom mit mondjak, mivel nyugtassam meg. Sosem voltam jó ebben.

Nagy sokára néz végre a szemembe csak, a mély lélegzetvétele után várnám a monológot ám az úgy tűnik elmarad. A vér is kifut az arcomból a kérdésére. ~Hát csak ennyit jelent neki, hogy megmentettem?!~ Pedig képes volnék mindent odadobni érte, hiszen nekem csak ő számít. Régen is így volt és most, hogy kiderült életben van ez még inkább igazzá vált. Sosem érdekelt, hogy ki mit gondolt rólam; csak az hogy velem legyen. De nem érti, hogy is értené?!
- Bucky nem tud olyat kérni, amit ne teljesítenék! - Motyogom és lassan párásodni kezd a szemem újfent a ténytől, hogy ismételten ki kell mondanom olyasmit ami korábban kimondatlanul is evidens volt köztünk. Fáj látni, hogy mekkora a szakadék kettőnk között jelenleg. Én nem akarok hadakozni James-szel, csak a barátomat szeretném visszakapni, még akkor is ha nem sok maradt belőle.

A 3 hónap említésére felcsillan a szemem. Közel ekkora idő telt el azóta, hogy kis híján halálra pofozott a Helicarrier fedélzetén.
- Szóval akkor a Potomac folyónál születtél? - Kérdezek vissza. - Melyikőtök húzott ki a folyóból? - Szegezem neki a kérdést. A Katona azt mondta nem tudja miért húzott ki, így felmerült bennem az újabb információk fényében a kérdés, hogy nem-e James volt. Az arcélem rándul meg arra, amit a SHIELDről mond és úgy érzem muszáj a védelmükre kelnem. - Az előbb még pont te érveltél a SHIELD jósága mellett Peggyt emlegetve. Szegény forogna a sírjában, ha hallaná miket hordasz össze! - Egyáltalán nem örülök neki, hogy ilyeneket mond. De látom miként lesz egyre idegesebb beszéd közben, miközben ismét úrrá lesz rajta a paranoia és többször is körbe kémlel. Aztán tesz valamit, amire nem számítottam: egy egyszerű mozdulat, másnak talán semmit se jelentene vagy nem törődne vele, nekem viszont kihagy tőle a szívverésem; a ténytől, hogy ilyesmire emlékszik. Hogy nem felejtette el a titkos jelzéseinket és egy picit megint a 40-es években érzem magam tőle még akkor is, ha fennhangon épp ennek ellentétét teszi és letromfol sértett büszkeséggel.

Csöndesen hallgatom a gondosan felépített tervét arról, hogy miként lehetnénk újra együtt. ~Vajon mióta tervezgeti ezt?~ Volt 3 hónapja átgondolni mindent, ha jól sejtem.
- Ezt nem most találtad ki, igaz? - Kérdezek vissza. Egész jól felépítettnek tűnik elsőre a terve, ugyanakkor én látok benne több buktatót is. Mert, mi van ha nem akarják még velem se terepre engedni? Ha egyszerűen csak be akarják zárni? Vagy még rosszabb és a saját céljaikra ugyanúgy felhasználni mint anno a HYDRA tette? Sok ponton elcsúszhat a dolog, kezdve velem. Mi van, ha nem hallgatnak rám? Ha nem engednek együtt lenni? Hogy félek-e ezektől a veszélyforrásoktól? Igen, félek hogy belemegyek és újra elveszítem. - Tegyük fel, hogy belemegyek és beviszlek. Mik a buktatók? Kellenek vésztervek, minden alternatívára fel kell készülnünk. - Mondom, lényegében burkoltam már bele is egyezve az egészbe. Mindketten jó stratégák vagyunk, együtt pedig brilliáns csapat ha összedolgozunk. Ha ebbe belevágok vele nem akarok semmilyen kellemetlen meglepetést vagy döccenőt. Már most kínzóan hosszúnak hat az a röpke, maximum fél év amiről beszél. Egy percet sem akarok tőle külön tölteni most hogy végre rátaláltam.

Némán meredek az általa leírtakra. Erre nem tudok mit felelni, hiszen nem tudom garantálni hogy mi fog történni. Igazából legfeljebb reménykedhetek benne, hogy az újraegyesülése a személyiségeknek nem jár majd semmilyen kellemetlenséggel, már ha egyáltalán lehetséges a dolog. Mert az is lehet, hogy örökre így marad.
"Akkor mi legyen? Így akarsz maradni? Tényleg annyira jó így hármasban? Ezek szerint nem akarod, hogy egy próbát tehetek a meggyógyításotokra? Nem tudom, lehet a többieket is meg kéne előbb erről kérdezni..." Önző módon manipulálom, érzelmileg igyekszem hatni rá, a lelkiismeretére bazírozva. Ráadásul felvetettem egy olyan alternatívát ami pellengérre állítja. Ha nem megy bele most, ki fog csúszni az irányítás és a döntés kizárólagos lehetősége a kezéből. Muszáj lesz valahogy döntenie és annak függvényében gondolom tovább a dolgokat. Csak remélni merem, hogy meggondolja magát és nem nyakaskodik tovább.
"De hát ti hárman vagytok az én Buckym, EGYÜTT!" Ha hangosan mondtam volna ezt ki biztosan felcsattanok elégedetlenül, amiért még mindig nem érti az egészet.

Bár az is igaz, hogy még én se teljesen értem.
"James, én egyáltalán nem gyűlöllek, sajnálom ha így érzed!" Ezt úgy éreztem fontos leírnom, hogy nyoma maradjon hogy újra és újra elolvashassa míg végre rá nem ébred félreértette az egészet. Persze próbál ő is manipulálni, hatni az érzelmeimre, a vágyaimra... de nekem megéri a kockázatot, hogy rendbe jöjjön.
"Tudom, hogy azt már nem kaphatom vissza, ami régen volt. Felfogtam, köszönöm. Én csak azt szeretném, hogy megint NORMÁLISAK legyetek a lehetőségekhez képest. És ez a mostani formátokban nem tud megvalósulni. Hajlandó vagyok MEGFIZETNI az árát annak, hogy helyre gyertek legyen BÁRMI is az." Jobban nem megyek bele, felesleges. Ha az az ára a meggyógyulásának, hogy megváltozik a személyisége hát legyen.
"Ebben neked is segítened kell, mert fogalmam sincsen mi játszódik le bennetek! Szeretnék segíteni, de nem értek a pszichológiához. Lehet kellene keresnünk egy szakembert..." Az utolsó sort félve írom le, mert nagy rizikóval járna ha nem találok megbízható embert. És manapság ki számít megbízhatónak?!

A csók, amivel meglep minden idegvégződésemet végigborzolja, a fejem búbjától a lábam ujjáig beleborzongok oly jól esik. Bűnös dolog, de vágyom rá. Ez a heves akarás - mert érzem hogy akar engem, talán épp úgy ahogy én őt - arra késztet, hogy tőlem szokatlan módon alázatossá válva adjam meg magam neki és vesszek bele a csókba, viszonozva azt. A világ megszűnik körülöttünk, a szoba eltűnik és csak mi ketten vagyunk a boldogságbuborékba zárva. Közelebb húz, érzem a fém karját magamon; miközben fel akarok robbanni a forróságtól amit a belsőmben érzek ettől az egésztől. Persze nem hallgat rám, nem hagy elhúzódni; nyúl is utánam, én pedig végül behódolok neki engedve a csábításnak. Hiszen oly rég óta vágytam erre és most megadná mindazt, amit Bucky sosem adhatott meg vagy nem is akart, ki tudja hogy régen a körülmények áldozatai voltunk csupán vagy ő sosem érzett úgy mint én. Ezt még mindig nem tudom biztosra, hogy ez tényleg kölcsönös kettőnk között és nem csak az én agyam szüleménye.

De James itt van, mindenhol őt érzem és kezem bizonytalanul túr a hajába, hogy aztán egy reszketeg sóhaj hagyja el ajkaimat amint már a fülcimpámba harap.
- Ja-James... - Nyögök fel vágytól karcos hangon, de hiába nyelek egyet, képtelen vagyok folytatni a mondatot; már azt sem tudom mit akartam neki mondani eredetileg. Elmossa minden ellenállásom a csókja, a közelsége, az ölelése. Megfoszt a szabad akarattól és önként hódolok be neki megadva magam. Ajkaim engedelmesen nyílnak el újra és újra befogadva a nyelvét, hogy aztán vad táncot járjon az enyémmel. Most már nem csak ő kapaszkodik belém és von magához hanem az én kezem is a nyakára talál és a hátába kapaszkodva húzom közelebb, miközben hátra vetett fejjel, elnyílt szájjal és lehunyt szemekkel élvezem mindazt amit művel velem. Egész lényem azt üzeni: "gyere a tiéd vagyok, tégy amit akarsz velem". Minden bizodalmam, vágyam összekoncentrálódik most ebbe a pillanatba és ki akarom élvezni az utolsó cseppig mielőtt vége lenne. Mert vége lesz, tudom. ~Muszáj, ez nem helyes!~ Egy korholó belső hangocska ront el mindent, megmérgezve a boldog perceket. De igaza van, én Buckyt szeretem, akkor nem lehetek James-szel is. ~Vagy igen?!~ Hiszen ő is Barnes, mindhárman azok. ~Jaj, miért kell ennek ilyen bonyolultnak lennie?!~

- Nos, így is mondhatjuk igen, ők az új, modern kori Howling Commandos. - Mosolyodom el a hasonlatára, némán emlékezve Dum-Dumra és a többi bajtársunkra aki már nincsen. El is csendesem ettől. És persze egy kellemetlen témán is túl kell esnünk, de muszáj szóba hoznom Tonyt is. A becsületem, a lelkiismeretem azt diktálja mondjam el neki mielőbb mielőtt túl késő lenne. Viszont James egyedül akar hagyni ezzel, amit nem értek. Ha tiszta lapot akar kapni, ahhoz ezzel is szembe kell néznie előbb vagy utóbb. - Akkor mi legyen? Mondjam el neki én? Vagy várjak vele míg le nem telik az általad saccolt 6 hónap és meg nem ismert ő is jobban? - Sok a kérdőjel, de még több az opció amiből választani lehet. És nem vagyok biztos benne, hogy melyikkel tennék jót és melyikkel rontanék tovább a helyzeten. Egyáltalán azt sem tudom miként reagálna Tony a hírre. Mostanában amúgy is labilisabb, bár az ivást szerencsére hanyagolja.

Sam megjön végre, de leginkább úgy érzem magam mint aki óvodába csöppent ha kettejükről van szó. James szarkasztikus megjegyzésére csak megforgatom a szememet.
- Aha, persze... önvédelemre, mi? - Nem, Sam nem bírja ki hogy ne szóljon közbe. Résnyire szűkült szemmel, karba font kézzel méricskéli Jamest és tudom, hogy nem igazán sikerült bizalomgerjesztően a barátom bemutatkozása. De igazából nem is baj, hogy időnként belekotyog és objektíven szemléli a dolgokat; ugyanis momentán köpni-nyelni nem tudok attól amit mondott az imént a férfi, csak sápadtan hápogok döbbenetemben. Persze Wilson helyreigazít, mert megint nem jól használom a kifejezéseket a dologgal kapcsolatban.
- Bocsánat, csak nem igazán tudom hogy mit mondhatok és mit nem. Nem vagyok terapeuta mint te. - Húzódik grimasz az arcomra a kellemetlen beismeréstől miközben széttárom a kezeimet, miszerint már megint sokat akar a szarka... én ehhez nem vagyok egyedül elégséges, hogy végig csináljam. Ezért is avattam be Samet és bíztam meg benne annyira hogy bevonjam remélve tud segíteni nekünk.

Jamesnek persze nincs ínyére és kissé vadállatias reakciót váltanak ki belőle Wilson szavai. Már azt várnám, hogy egymás torkának ugranak ám nem történik semmi és mindkettő marad ott ahol van, tisztes távolságban a másiktól. A terv ismertetésekor persze kisül, hogy se Sam, se James nem örül az általam felvázolt elsődleges tervnek.
- Rendben, ha van ettől jobb ötletetek akkor hallgatlak titeket. - Fonom karba a kezem és nos kissé duzzogok is, de nem túl látványosan. ~Én a lelkemet kiteszem, ők meg mintha...~ Sam egyelőre nem mozdul és nem is szólal meg. James az, aki előbb fel majd térden mászik le a matracról, aztán pedig felém indulva megszólal. Teszek felé egy tétova lépést, ösztönösen is a segítségnyújtás van bennem, de aztán mégsem segítek csak visszalépek a helyemre. Tudom, hogy James büszkesége nem tűrné el mások - Wilson - szeme láttára, legfeljebb ha még mindig kettesben volnánk hagyná magát ám akkor is számíthatnék a neheztelő, csipkelődő beszólásokra.

Igazából logikus amit mond, ugyanakkor nem szívesen tulajdonítom el a készüléket a kórházból - biztosan szükségük lenne rá - elvégre életmentő készülékről beszélünk.
- Rendben, de meg kell kérjem Tonyt hogy vegyen majd másikat helyette a kórháznak. - Egyezem bele, fene a jó szívembe. Mondjuk James amúgy sem könnyíti meg a helyzetemet, a kezem megremeg mert szeretnék hozzá érni a felkínált arcához és végigsimítani rajta, hogy érezzem a bőre melegét, de mégsem tehetem. Elég csak Samre néznem és ahogy összetalálkozik a pillantásunk az beszédesebb mindennél, le is sütöm a szemeimet zavartan mielőtt még túl sok mindent olvashatna ki belőle vizslató pillantása. - James, kérlek kelj fel! - Kellemetlenül érzem magam az egésztől. - A felszerelés beszerzéséhez Winter egyedül is elég, ha így nézzük. - Felelem, igyekezve a feladatra fókuszálni és nem másra.

Ahogy Sam rám pirít, kap tőlem egy "Most mi van?" pillantást, ahogy arcom grimaszba vágódik. Nem értem miért szólt rám, én csak jót akartam. James nem túl kommunikatív és ha nem kérdezem úgyse fogja elárulni ha baja van. És egy pillanatra úgy tűnt, hogy az van ám ahogy jött úgy el is múlt a dolog szerencsére. Persze James közbe vág, büszkesége nyilván nem engedi hogy másként tegyen. Wilson ezt a pillanatot választja, hogy katonai táskát az asztalra rakva nekiálljon kipakolni mindazt, amit korábban kértem tőle. Aztán az események felgyorsulnak, mire kettőt pislogok James már vetődik is a konyhába és fém villan a kezébe dobásra készen.
- James, neee! - Kiáltok, de már vicsorogva morog Samre mint valami megvadult véreb. Készen állok rá, hogy kettejük közé vessem magam ha szükséges ám Wilsont sem kell félteni, nemes egyszerűséggel Barneshoz vágja a táskát - aki félreüti - annak minden tartalmával egyetemben. Ahogy ismét visszanéz Wilsonra, az már pisztolyt szegez rá. - Ho-ho-hó! Nyugalom srácok! - Emelem fel a kezeimet csitítva őket, de hatástalannak bizonyul a dolog.

Helyette Sam újfent bebizonyítja, hogy mennyivel jobban kezeli a helyzetet mint én tenném. Nemes egyszerűséggel helyre teszi Jamest és hirtelen úgy érzem magam mint a vadnyugaton, amikor délben párbajozni álltak ki egymás ellen a cowboyok. ~Tisztára mint valami Clint Eastwood filmben esküszöm!~ Na igen, Sam gondoskodott róla, hogy bepótoljak jó pár dolgot a listámról és újabbakkal is egészítsem ki. Mivel Wilsonnál továbbra is ott a fegyver, amit a barátomra mutat így inkább engedelmesen teszem amit mond. Odamegyek és felvéve a táskát apránként előszedem belőle mindazt, amit kértem hozzon magával. Előkerül a fejhallgató, a hangrögzítő, a kamera és a hozzájuk tartozó elemek is. Közben Sam a monológja végére érve elrakja a fegyverét és várja hogy James is hasonlóképp tegyen. Látom, hogy a férfi vonakodva de mégis eleget tesz a felszólításnak és örülök, hogy az egész nem torkollott végül vérontásba.

- Winternek lesz, azt mondja nem tud ezek nélkül aludni. - Ismerem el kelletlenül, hangomban nem kevés fájdalommal a ténytől, hogy ennyire megnyomorították a barátomat vagy legalábbis azt a részét a személyiségének, a tudatának, amit Winter képvisel. - De miért kérded? - Érdeklődtem. Volt egy olyan sejtésem, hogy a Katona valami fontos és lényeges információt nem árult el a dologgal kapcsolatban. Vagy azért mert nem tud róla vagy azért, mert nem akarja hogy én tudjak róla. Nem vagyok tisztában vele, hogy a látszólatos feltétlen engedelmessége valóban az-e vagy vannak kiskapuk, amit ki is használ, minden esetre James reakciója semmi jót nem jelent számomra.
- Bocs, hogy közbevágok és megzavarom az idillt... de ez nem érne rá később is? - Érdeklődik Sam, nem törődve azzal hogy kapok-e választ Barnestól vagy sem. - Úgy volt hogy ma este megyünk nem? Lassan indulni kéne a kórházba Steve. - Persze igaza van, az órámra nézve realizálom, hogy nem sok időnk maradt a taktikai megbeszélésre és már indulni is kell. Különben kénytelenek leszünk a hajnali időpontra halasztani a dolgot. Azt pedig nem akarom.
- Akkor mi legyen? Menjek veled vagy küldjem egyedül Wintert? - Faggatom.

• • 4312 • Zene •  Love  • © • •


# FF9933 - Sam

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
James B. Barnes
Admin
avatar

Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 131
IC hozzászólások : 73
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Szer. Jan. 10 2018, 02:46





The Asset & The Mission





*Francba. Nem vagyok hajlandó Steve-re nézni, továbbra is a földre szegezem a tekintetem, miközben egy kicsit rántok a (fém) vállamon. - Jobb harcos. Jobb ügynök - tisztázom. Jobb katona, teszem hozzá csak magamban. Mint én. De tudom, hogy ezt fennhangon kimondva csak ellenállást kapnék, bár nem vagyok benne biztos, miért.
És a nyugtatása, a megerősítése jól is esik, de ugyanakkor olyan is, mintha valami megragadná és megcsavarná a belsőmet, és kaparva szűkölne bennem. Tényleg nem voltam olyan? Erről egyáltalán nem vagyok meggyőződve. Arról sem, hogy most nem vagyok (még mindig) olyan. - Nem tudsz te semmit, Havas Jon - mondom, és csodálkozom, hogy nincs véríz a számban, pedig az előbbi érzés (talán belső vérzés?) alapján minimum az kellene. És igen, nézek sorozatokat, ha itt és most épp nem is, de a könyvtár csodálatos találmány, és némelyikben van Netflix-előfizetés, de internet biztosan. (Lefogadom, hogy Steve a dokumentumfilmekre vetette volna rá magát a helyemben, de én fikciót akartam, menekülést a valóság elől, nem még többet belőle.)
A szám belsejét rágom. - Találkoztál már olyanokkal, akik nem akartak gyereket, mert a saját szüleik szarrágók voltak és féltek, hogy ők is olyanok lennének? - grimaszolok, a hasonlat nem tökéletes, de még mindig talán ez áll legközelebb az én helyzetemhez. A Hydra teremtett meg, legalább felerészben, és ezt a hatást... talán lehetetlen lerázni magamról. - Aztán lesz gyerekük és minden szándékuk ellenére tényleg megismétlik ugyanazokat a hibákat, mert így lettek programozva. - Mint én. Hiába nem akarom bántani Steve-et, hiába a legjobb szándékaim, folyamatosan azt teszem, mert ezt ismerem. Ha lenne egy cseppnyi esze, elmenekülne előlem. De sosem volt esze, és sosem vigyázott magára eléggé.
A kihívásra gond nélkül és pislogás nélkül bámulok a szemébe. - Nem a te hibád - közlöm, olyan egyszerűen, amennyire az csak lehetséges, és komolyan is gondolom, és nem rejtem el ezt a tényt. - Barnes hibázott. Rosszul kalkulált, ezért lezuhant és meghalt. Csak mert jelen voltál, még nem leszel érte felelős. Az ő hibája volt, meg azé a rohadéké, aki elsütötte a fegyvert. De feltételezem, arról gondoskodtál... - A végén már csak vállat vonok. Kétlem, hogy a fickó túlélte volna, amit tett, úgyhogy nincs más dolgom, mint a szavaim igazságát valahogy Steve kemény fejébe verni.
Az ujjaink összekulcsolódnak, és úgy teszek, mintha nem cikázna végig rajtam elektromosság, de a jóféle fajta. A kérdésén ténylegesen elgondolkodom, párszor majdnem megszólalok, de el kell telnie negyvenhat másodpercnek, mire végre megtalálom a megfelelő kifejezést. - Megküzdési stratégiának. - Oké, lehet, hogy nem én nevezem így, hanem olvastam, de akkor is. Az együttre nem tudok mit mondani, szájzárat kapok valahogy. Túl sok minden van benne, olyasmik, amikre nem vagyok még felkészülve, úgyhogy biztosabb az, ha befogom azt a nagy pofámat, és nem idézem fel mindazt, amit ez a felelőtlen ígérgetés jelentett Barnes és Rogers között valaha. Az nem én voltam, nem követelhetem magaménak a "mi lesz a háború után" játékokat, a "hogy fogunk élni felnőttként" ábrándozásokat. Az enyém ugyan, de mégsem. Nem az én múltam, és nem az én jövőm. Szóval bámulom a matracot, és csak a dacos tagadására emelem fel a tekintetem. - Az a dolgom, hogy tudjam. - Hangomban megint a bizonyosság - és legalább annyi makacsság, mint az övében. Ő az idealista, én a realista - így működött kettőnk kapcsolata, nem? Nem? Nem tudom.
Szerintem Steve sem.
Pedig legalább neki tudnia kellene, hogy kijelölje az irányokat, vonalvezetőt adjon girbegurba történetünknek, mielőtt elveszünk benne. Persze, az is igaz, hogy nem könnyítem meg a dolgát, egyáltalán nem, egyik tesztet a másik után kapja, s hol átmegy rajtuk, hol megbukik, de az biztos, hogy próbálkozik rendületlenül, nekem pedig ötletem sincs, mikor fog bennem elcsitulni az éhes mohóság a bizonyosság után, mikor leszek képes igazán megbocsátani a hibákat és együtt élni a tökéletlenségekkel anélkül, hogy halálra marnám miatta magamat és őt is. Azt hinné az ember, hogy az előzményeim után a lehető legkevesebbel is beérem, és ez fizikailag így is van, de más tekintetben... épp az ellenkezője. Kell a maximum, nem adom alább, magamtól és Steve-től is többet várok el, mint ami emberileg lehetséges, hát persze, hogy keserű vagyok, amikor - elkerülhetetlenül - belebukunk.
- Nem bizonyíthatok be igazságként egy hazugságot - bámulok rá a fegyver fölött, és ha más helyzetben lennénk, akkor a fejemet is ráznám a naivitásán. Vagyok, aki vagyok - fegyver, eszköz, gyilkos. Akármelyik felemről, akármelyik részemről beszélünk, nincs közöttük olyan, amelyik kezét ne szennyezné vér - Barnes, a Katona, James egyaránt öltek, a változó csak az, ehhez a tényhez hogy viszonyulnak. Barnes rágja és megöli magát miatta, a Katona számára teljességgel indifferens és érdektelen, nekem meg... a szükséges rossz, a dolgok velejárója, amit el tudok fogadni, és közben úgy teszek, mintha büszke lennék rá. - Nem vagyok sem hős, sem megmentő, az a te szereped. Ez nem... nem döntés kérdése. - Nem veszem észre a bizonytalanságát, nem tűnik fel, hogy megnyugtatásra vágyik, így nem is adhatom meg neki.
A Natalia emlegetésére jövő szemmeregetést sem tudom értelmezni, latolgatom, talán kellemetlen neki a téma - egy pillanatig torkon ragad a késztetés, hogy boncolni kezdjem, rágjam, mint kutya a csontot, de egy mély levegővétellel visszaszorítom, és ehelyett inkább elengedem. Nem. Nincs rá szükség.
És a tekintetem is ellágyul kissé, ahogy figyelem a zavarát, és óvatosan, szinte kísérleti jelleggel mosolyodok el - nem Barnes régi, széles, harsány gesztusával, nem is Katona-mechanikusan, hanem halvány, szinte-őszinte, melankolikus arckifejezéssel: a sajátommal. - Sosem lehetett szószegéssel vádolni. - Oda akarok nyúlni, hogy magam felé fordítsam az arcát, de félúton megbicsaklik a gesztusom és visszatérek az eredeti helyzetembe. - És most, hogy mindketten megtettük, amit megköveteltek az ígéreteink, én meghaltam érted, te meg utánam, legalább kétszer per fő, most már szabad lesz élnünk is egy kicsit? - Most én félek a választól.
A nem akarásra csak félrebiccentem a fejem és kegyet gyakorolok: nem mutatok rá, hogy mennyire szeretné a régi Buckyját visszakapni, és ehhez igenis simán megszabadulna Jamestől és a Katonától is. Pedig mindketten tudjuk, hogy ez a helyzet. (Vagy csak én?) A gond csak az, hogy az én oldalamon viszont mindhárom részről ő kell, és csak ő, még ha nem is feltétlenül ugyanabban az értelemben. Ami egyszerre bonyolítja meg és egyszerűsíti le a helyzetet... Kapaszkodom tehát belé, mámoros ölelésben, fullasztó közelségben, és igyekszem nem elveszíteni az eszem ebben az egész kavargó káoszban, miközben olyasmik esnek ki a számon, amiket még évekig nem terveztem kimondani.
A pillanat éveknek érződik, de mégis túl rövid.

- Pont erről beszélek! - erősködöm, próbálván megértetni az álláspontomat. - Ha te vagy a legjobb, ha nélkülözhetetlenné teszed magad, akkor tiéd a győztes alkupozíció, és jól jössz ki még a kompromisszumokból is. Használd ki, amid van, élj az előnyeiddel, fordíts hasznodra minden helyzetedet, és-- igazából, ha akarnád, akármelyik szervezet felett átvehetnéd az uralmat, csak mondom - válik a végére gyanúsan semmitmondóvá és semlegessé a hangom. - Akkor aztán tényleg az lenne, amit te akarsz, és amit te tartasz helyesnek. - Megint a lepedőt piszkálom, nem nézek rá. Veszélyes vizekre eveztünk.
Úgyhogy a kijelentésére, miszerint tudom (tudnom kellene), mire gondolt, csak vállat vonok. Lehet, hogy tudom, lehet, hogy nem, de nem vehetem készpénznek, amit gondolok... különben is, ez itt a vicc helye. Még azt sem tudom, én mit hogyan értek, nemhogy bárki más. De azt már végképp nem kötöm senki, még az ő orrára sem, hogy mennyire össze tudok zavarodni saját magamtól. Röhej, hogy vele egyszerűbben boldogulok, mint a saját fejemmel.

Ahogy közelít felém, úgy hátrálok előle én, már ameddig a fal meg nem állít, ami sajnos nem egy nagy távolság. Maradj a helyeden!, reccsen rám Winter a fejemben, ő képes lenne megtenni, képes lenne nem ilyen nyíltan kimutatni azt, hogy éppen összetörik belülről. Istenem istenem istenem neeee, hajtogatja egy másik hang a fejemben, és eddig azt hittem, hogy ez a sajátom, de lehet, hogy valójában Barnes. És persze Steve-é, a visszhangja, a szavai, nem voltál elég erős, nem hagynak nyugodni. Beüt a harcolj vagy menekülj ösztöne, és mi más is lenne a választásom, mint a menekülés, úghogy amikor a kezemhez érnek, elrántom magam. Hangos szisszenés, mert nagy igyekezetemben a sérült karomra esem, de ez belém szorítja a levegőt egy pillanatra, épp akkor, amikor Steve megszólal, és így legalább hallom őt és megdermedek.
Nem a felszólítástól. James. A nevem, az enyém, nem Bucky, nem Winter - James. Én. És én büszke vagyok, makacs és erős - gőgös is, talán, és bizonyos szempontból kegyetlen, és még nagyon sok minden más is, de ami a legfontosabb: élek, és élni akarok. Márpedig akkor nem pánikolhatok, akkor észnél kell maradnom, uralkodnom kell magamon.
Visszatartom a lélegzetem, behunyom a szemem, és számolok. Egy, kettő, három. Egy szám - és hozzá egy arc vagy név. Néha emlékszem mindkettőre, sokszor csak a képre, még többször csak a betűkre, amik a papíron álltak, amin megkaptam a feladatom kilétét. Húsz, huszonegy, huszonkettő - mindaz, ami különlegessé és ami egyben szörnyeteggé tesz. Hatvan, hatvanegy, hatvankettő - felmelegedett fegyvercső, puska rúgása a vállon, fellobbanó gyufa sercenése. Kilencven, kilencvenegy, kilencvenkettő - mindazok, akiktől elraboltam az idejüket, hogy nekem legyen helyettük. Százhuszonhárom, százhuszonnégy.
Megállok. Ennyire tudok jelenleg, visszaemlékezni, és a számbavétel végén nem ugrik be új név, új arc. Ennyit kellene valahogyan jóvá tennem. Lehetetlenség, persze. A tüdőm oxigént követel, az érverésem a fülemben pulzál, de még nem fojtogató az érzés, végtére perceken keresztül képes vagyok visszatartani a lélegzetem, pláne ha még csak nem is mozogtam közben. Lassan, kontrolláltan szívom be mégis a levegőt az orromon át, tudatosítva magamban a cselekvést, és ugyanilyen lassan, odafigyeléssel fújom ki a számon keresztül. Aztán újra és megint, miközben a fejemben visszapörgetem az eseményeket és Rogers szavait. Végül, utolsó lépésként, kinyitom a szemem, és megkeresem a tekintetét. A kijelentése még mindig savként mar belülről, de Barnes és Winter legalább elhallgatott bennem, úgyhogy ezzel már meg tudok birkózni. A pánik eltűnt, és a keserűség maradt csak a tekintetemben, miközben a fölém hajolóét keresem. - Azért mondtad, mert ezt gondolod igazából - válaszolok, több perces fáziskéséssel, és végre óvatosan úgy fordulok, hogy ne terheljem a rossz karomat tovább. - És igazad van - hunyom le megint a szemem, az imént átéltektől fáradtan. Az adrenalint ugyanolyan gyorsan égeti el a szervezetem, mint bármilyen drogot, és csak üresség marad a nyomában, meg az a visszhangzó, mérgező nem voltál elég erős. - Ezért tartott olyan sokáig, mármint, amíg Wintert felkészítették. Erősebbé kellett tenniük. Jobbá, hogy képes legyen... - megbicsaklik a hangom, de folytatom mégis. - Tenni a dolgát és formálni a történelmet. Eredetileg nem voltunk, nem voltunk elég erősek. Tudtad, hogy ha eltöröd egy szuperkatona csontját, akkor erősebbé forr össze? Minél többször megismétled, annál strapabíróbb lesz, és a Tél Katonájának szüksége van rá, már csak a fém kar súlya miatt is. Az ízületeibe így is fémet kellett csavarozni, mert a térde rendszeresen roncsolódott, különösen az elején, amikor még nem voltak ilyen könnyűek az ötvözetek. De a kulcscsontot például elég volt százharminckét alkalommal eltörni. A lapockát csak azért nem, mert ott az izmok jelentették a gyenge pontot, és mit csinálsz az izmokkal? Végül abba is beleültettek valamit, rugalmas szénszálas anyagot, ami segített, és már nem ugrasztotta ki a helyéről a vállát minden erősebb ütése. - Ömlenek a szavak, és én magam is kíváncsian hallgatom, szinte kívülről nézve magamat. Nem gondoltam volna, hogy efféle részleteket valaha elmesélek bárkinek, de... nem mondhatnám, hogy rossz. Jó sem. Furcsa és idegen inkább. - Igazad van, nem voltunk elég erősek. A program kezdetén elég volt két ember ahhoz, hogy felülkerekedjen rajtunk. Szánalmas valakitől, aki megkapta a szérumot, igaz? Hetvennyolcban már legalább tizenkét képzett ügynök kellett ahhoz, hogy legyen bármilyen halvány esélyük, és az is csak azért, mert külön engedély nélkül tiltott volt a letális erő vagy fegyver használata a gyakorlópályán. - Igen, amikor James létrejött a helihordozón, akkor Steve szavai megtörték a programozás legfőbb rétegét, de ennél sokkal nehezebb megszabadulni a Hydrától. A gondolkodásmódomban még mindig ott van mindaz, amit tettek, az évtizedek retorikája nem felejtődött el úgy, mint a kisütött emlékek korábban, és ha parancsokat nem is kapok, a döntéseimet befolyásolja mindez. És Steve most valami olyasmit visszhangzott óhatatlanul, amit - eszerint - Barnes/Winter sokszor hallott, és James gondolkodásmódjába úgy beleette magát, mint a naftalin szaga a kabátokba a szekrényben. Természetesen a maga kifordult, kifacsart mivoltában. - Persze az összes szabályt is meg kellett tanítaniuk, tudod. Például még a legelején előfordult, hogy gyakorlás közben elvettük a ránk támadó ügynök fegyverét és azzal védekeztünk, de azzal értelmetlenné válik a pusztakezes harc, nem igaz? Szóval muszáj volt eltörni a kezet, ami hibázott, már csak oktatási célból is. - Végre sikerül felülkerekednem magamon, visszazökkenni a saját testembe és elhallgatni. Nyelek egy nagyot. - Persze ma már gyorsabban tanulnék - szögezem le sietősen, mielőtt... mielőtt... nem is tudom, mit várok, mit fog tenni. - De nem tudok visszamenni és megváltoztatni semmit - teszem hozzá, és most tudatosul csak bennem, hogy ég az arcom (szégyen?), és inkább a matracba temetem, mintha ezzel elrejtőzhetnék. Sok nekem ez az érzelmi hullámvasút, pláne azután, hogy az elmúlt időszakban igyekeztem nyugodt körülményeket biztosítani magamnak és úgy szedegetni össze az elmém cserepeit, már amennyire ez az én helyzetemben lehetséges. Egy okkal több, hogy el akarjam kerülni Steve-et... egy okkal több, amit teljesen-tökéletesen figyelmen kívül fogok hagyni, tudom én nagyon jól.

A sápadtságára és a kijelentésére fáradtan hümmögök egyet. - Hát ez baj - állapítom meg tárgyilagosan. - Azt fogja kérni, hogy öld meg. - És morbid kíváncsisággal figyelem a reakcióját.
És a francba, naná, hogy feltűnt neki az elszólásom. Káromkodni lenne kedvem. Aztán rájövök, hogy... végtére, miért is ne? Megtehetem, nincs már, aki visszatartson, nem a gépezet vagyok, aminek nincsenek érzései. - A francba - mormolom magam elé, szinte kísérletképpen, még nem teljes átéléssel. De a második kérdés... az az igazán nehéz. Tanulmányozom Steve-et néhány örökkévalóságnak érzett pillanatig, mielőtt, verbalitás helyett, lassan felemelném a fém kezem, mint a jelentkező kisiskolás.
Az első önálló döntés, amit meghoztam - meghoztunk - nagyon hosszú idő után. Winter képtelen lett volna rá, de abban az egész káoszban a helihordozón, hulló törmelék és forró lángok között, felbukkantam én, és valamiért az tűnt megfelelő cselekvésnek, hogy levessem magam a zavaros vízbe és törött karral, kificamodott csípővel addig keresgéljek, amíg meg nem tudom ragadni és a fájdalommal nem törődve partra vonszolni ezt a nagyon fontos idiótát. (Barnes akarta? Vagy azért én is?)
- Érvelt a fene! - tiltakozom azonnal. - Mocskos, gyülevész banda, tisztelet a kivételnek. Én éppenséggel arra próbáltam rávilágítani, hogy nem kell egy szervezetnek jónak lennie, hogy hasznot húzz belőlük vagy a saját céljaidat elérd velük - forgatom a szemem. - Carter pedig elég karakán nő volt, hogy elviseljen egy kis poszthumusz kritikát is - teszem hozzá még szárazabban. Tudom, hogy Bucky egykor kedvelte őt, bármilyen ambivalensen viszonyult is hozzá Steve miatt, de én nem tudom megtenni. Végtére a sorsomra hagyott. De az ilyen nyílt kritika így is a határaiig feszegeti az idegeimet és a paranoiámat, szóval ilyen személyes apróságokat pláne nem fogok megosztani, miután amúgy is felidegesítettem a lehallgatókat a korábbi szavaimmal. Szerencsére látom Steve-en, hogy a nonverbális üzeneteimet is veszi, nem csak a kimondottakat, és ez megint csak megnyugtat valamennyire.

- Ez színtiszta logika - vágom rá, szinte már védekezően. Na és ha nem most találtam ki, akkor mi van? De... így, kifejtve már nem utasítja el élből a javaslatomat, és a mosolyom szinte diadalmas. - Attól is függ, melyik szervezetről beszélünk. Az NSA-nak teszem azt nem ugyanazok a protokolljai, mint a CIA-nak - mondom lassan, miközben lapot tépek ki és a maradékot csak körmölöm inkább. "Kidolgozzuk a részleteket, de ahhoz több körültekintés kell... és legvégső esetben egyszerűen megszökhetek, tudod, hogy meg tudom tenni."- írok le egyszerűen ennyit, és csúsztatom át a papírt. Túlzott önbizalom? Inkább csak élettapasztalat.

"Már beleegyeztem, Rogers, mi a francot akarsz még tőlem?!"- vésem a sorokat a papírba indulattal, ki is szakítom három helyen, ahogy túl nagy lendülettel siklatom a tollat. Sebaj. "Nem! Az egyik részünk a te Buckyd, együtt már valami mást adnánk ki, nem azt, amit remélsz vagy amire emlékszel vagy nem is tudom már, mire játszol itt"- csóválom meg a fejem, szinte már lemondóan, de nem sok lehetőségem van. Ha nem akarja elhinni, ha nem fogadja ezt el, ugyan mit tehetnék? Demonstrálhatnám, végtére. Ha Winter a szeme láttára, hideg vérrel lelőne egy vétlen civilt, arról talán még Rogers is belátná, hogy nem lehet az ő Buckyja. (De Winternek parancs kell hozzá, vagy jó ok.) Ha most felpattannék, ignorálnám a sérüléseimet és az egyenruhájánál fogva keresztülhajítanám a szobán, teljes erőből bele a szemközti falba, talán arról is elhinné, hogy az nem lehet a legjobb barátja, aki szándékosan és tudatosan árt neki, hogy bizonyítsa a maga igazát.
De én sem akarom megtenni. Az idő úgyis engem igazol majd, hiszen igazam van, nem igaz? És ha Steve olyan mazochista, hogy sikerrel jár, mielőtt belátná, hogy nem akarja a sikert... nos, akkor is neki kell majd együttélnie a következményekkel, végtére? Meg nekem is, mondjuk, ez már csak így megy közöttünk. Sóhajtok, és nem példálózom. A következő leírt mondatra pedig csak gúnyosan, lekezelően vigyorgok. "Magaddal legyél őszinte legalább, Rogers" - utasítom helyre olyan nyersen, amennyire csak telik tőlem. Dehogynem gyűlöl. Időnként látni a szemében.
"Lássuk, tisztán látom-e. Nekiállnál azzal kísérletezni, hogy egy világszínvonalú bérgyilkost/ügynököt/katonát tönkretégy, hogy helyettesítsd egy... mivel is? Egy "normális", alacsonyabb szinten funkcionáló, hibás emberrel? Ez hülyeség. Neked is be kell látnod, hogy mekkora ostobaság." - Legalább a józan észre hallgathatna, bár... ez Steve. Miért is gondoltam egyetlen pillanatig, hogy a józan ész bármit is érne. Az utolsó szóra üres tekintettel és megmerevedő izmokkal bámulok. - Miféle szakembert? - suttogom nagyon-nagyon halkan, tartva a választól.

De mindegy, mert a csók elmos minden racionális gondolatot, minden keserű szájízt, minden ellenállást is eltüntet, és azon kapom magam, hogy a fém karral szilárdan tartom Steve-et, el ne tűnhessen, arrébb ne húzódjon, miközben az fájós, törött másikat arra használom, hogy épp csak az ujjam hegyével cirógassam (azzal legalább érzem a melegét), a glédában álló pihéket, lassú köröket róva a bőrére. A fejemet megdöntöm, hogy jobban kézre essen neki a mozdulat, élvezem, hogy nem okoz fájdalmat, még akkor sem, amikor csomóba akad az ujja, nem az számít, hanem a gyengéden erőteljes érintés. Én is megborzongok az egész testemben, amikor kimondja a nevem - nem gondoltam volna, hogy megteszi, biztosra vettem, hogy Bucky fog kijönni a száján - talán még fel is ajánlottam volna neki, hogy hívjon így, ha attól könnyebb -, de nem, itt csak ő van és én, az egész világot beszűkítettük kettőnkre, nincs hang a fejemben, nincs fenyegetés a külvilágban, csak Steve és James és amit művelünk. - Steve - nekem is elfúló a hangom, miközben már a nyakába mélyesztem a fogam, és hagyok pillanatok alatt eltűnő nyomot a bőrén. - Itt vagyok - motyogom, miközben az ujjaim már az egyenruha csatjait bogozzák. Az eszemmel fogalmam sincs, hol vannak és hogy működnek, de mégis azonnal rájuk találok és oda sem nézve nyitom fel őket. Talán mert egy másik életből emlékszem a mechanizmusra, talán mert hasonlítanak a sajátjaimra minden tekintetben, talán csak vakszerencse, nem tűnődöm rajta, leköt, hogy visszatérjek a szájához és tovább csókoljam, mohón és birtoklón, a kezdeti eufóriát és pillanatnyi magafeledtséget elszántság és odaadás váltotta fel, és már nem érdekel a racionalitás, nem érdekel a veszély, nem érdekel semmi, csak hogy lehámozzam róla a ruhát - az ég áldjon meg, amiért saját felsővel nálam nem kell bajlódni -, hogy érezhessem magam alatt minden porcikáját... És élvezem. Élvezem, hogy én irányítok, bizserget és boldoggá tesz - igazán boldoggá, hát nem furcsa? -, hogy át- és megadja magát, a szívem szinte megadja magát a mellkasomban, hogy itt van és ő az és ilyesmit teszünk. - Gyönyörű vagy - morgom két csók között. - Hiányoztál - vallom be, miközben véraláfutást szívok a kulcscsontjára. És ha hagyja, ha nem állít meg és nem söpri félre a kezem, ha sikerül kibújtatnom a karjait és lehámozni az egyenruhát a felsőtestéről, akkor a vállára tett kézzel hanyatt döntöm, fölé helyezkedem, egyik bokámat a combja alá kulcsolom és combizomból tartom magam ahogy előrehajolok, mert közben máris folytatom a vetkőztetést az övvel, készen rá, hogy teljesen lemeztelenítsem. Végre nem agyalok, nem analizálok és filozofálok és moralizálok, nem pörög az agyam ezerféle alternatíván, csak arra az egy pillanatra koncentrálok, amiben éppen vagyunk. Aztán... aztán? Nos, arra is van elképzelésem, bár valószínűleg el fog jönni az a pont, amikor elbizonytalanodom majd. De addig is a mellbimbójára bukom, hogy azt részesítsem kiemelt figyelemben a nyelvemmel.

*

Nagyon elcsendesedem és az ablakon bámulok ki inkább, semhogy Steve-re nézzek. - Miért vagy ilyen higgadt? - morgom hitetlenül. - Megöltem Howardot meg a feleségét. Miért nem vagy dühös? A többi áldozatomról nem is beszélve. Ha nem Bucky arcát viselném, akkor a véremet követelnéd. Akkor megöltél volna a helihordozón. - Ha nem fogta volna vissza magát, akkor nagyon másként alakult volna az a harc. Ma már tudom, hogy Pierce meghalni küldött oda. Ha azt akarta volna, hogy élve megússzam, pláne hogy a saját lábamon sétáljak ki abból a teremből, akkor nem egyedül lettem volna. Legalább egy csapatot kaptam volna, de inkább néhány tankot és légitámogatást és ezeken felül csapatot, talán akkor lett volna esély a valódi győzelemre. De akkor egyszerűen csak nem értettem. Vajon ezt a mostani szituációt is át fogom látni majd idővel?
- Ha én állnék elé, az maximum öngyilkosságnak lenne jó. Csábító, de kihagyom. Te azt teszel, amit akarsz... de ha úgy döntesz, hogy tudnia kell, akkor csak rosszabb lesz, minél tovább halogatod. - Vonakodva ugyan, de elmondom a véleményem, mert ez mégiscsak az én katyvaszom, megérdemli, hogy olyan őszinte legyek, amennyire csak képes vagyok rá.

Wilson szarkasztikus megjegyzése tökéletes terepet ad rá, hogy... viccelődjek. Vagy valami olyasmi. Lehet, hogy az én humorom túlságosan morbid? Szerintem teljesen illik a mai korhoz, amennyire az internet alapján meg tudom ítélni, az akasztófahumor virágzóbb, mint valaha. - Hát persze, igazán nem tehetek róla, ha valaki tízszer beleszalad a késeimbe - meredek rá ártatlanul tágra nyílt szemmel, aztán szélesen elvigyorodom a poénon. És ha ők nem teszik, akkor rosszallóan összeráncolom a szemöldököm. - Azt ne mondjátok, hogy nem láttátok a Chicagót! - biggyesztem le a szám.
És persze a szárnyaskának is fel kell vágnia és villantania a szaktudását. Tulajdonképpen ha nem lenne semmi tétje, akkor külső szemlélőként akár vicces is lehetne, amit művelünk, verbális farokméregetést válogatott eszközökkel. Az én esetemben minden választásnak, amit most hozok, a viselkedésem minden elemének oka és demonstratív jellege van: akár az engedelmességet és alázatosságot közvetítem éppen, akár a felvágott nyelvű pimaszságról vagy az új évszázadban való jártasságról teszek bizonyságot. - Semmi gond, végtére azért vagyok itt, hogy segítsek - biztosítja Wilson is, és ha Steve nem figyelne, akkor valószínűleg rávicsorognék, de így inkább Steve-re fordítom az arcom és figyelmem, végtére ő a fontos nekem. - Bár megjegyzem, az ő állapotához az én terápiás tudásom és tapasztalatom messze nem lesz elég... - Akár még diadalmasan el is vigyorodhatnék a kudarc nyílt elismerésére, ha a kijelentése nem lenne egyben fenyegetés is számomra: az a bizonyos 'szakember' kellene ide, bárki/bármi is az.
Mielőtt Wilson válaszolhatna a jobb ötlet ismertetésére, közbevágok. - Te vagy a parancsnok. Vagy talán át akarod adni a tisztséget másnak? - szögezem le és intézek kihívást, ezúttal Steve-hez, azonnal. Egy dolog, hogy az ő iránymutatását elfogadom és Winter is hallgat rá, de az együttműködési hajlandóságom drasztikusan lecsökkenne bárki más esetében. - Kiadtad a parancsot, visszavonhatod, de nem hagyhatod egyszerűen figyelmen kívül, hogy megtetted - fonom magam elé a fém karomat, mintha Steve mozdulatát utánoznám. Talán tényleg azt teszem, igaz, csak féloldalasan. - Szóval Jamesként is csak Steve-re hallgatsz, ez nem csak Winter sajátossága? - méreget a szárnyas, én pedig válaszra sem méltatom, ami persze önmagában is elég felelet: neki abszolúte nem vagyok köteles felelni.
Stark emlegetésére a szemem forgatom, és egy pillanat alatt felhagyok a korábbi térdeplős-kúszós magánszámmal. Steve amúgy sem volt hajlandó megérinteni, és bár szúr ez a fajta elutasítás, de nem mutatom ki. Helyette a szememet forgatom, és felpattanok, főleg, mivel amúgy is erre utasítottak, és a korábbi állapotaimhoz képest meglepően ruganyos léptekkel és energikusan járok körbe a kis garzonban, arra persze ügyelve, hogy egyrészt ne menjek a jelen lévő idegen közelébe, másrészt egyszer se fordítsak neki teljesen hátat. - Te mindig mindenkit be akarsz vonni. Csapatmunka, hah, lófaszt - morgom elégedetlenségemet olyan halkan, hogy Steve meghallhassa, a szárnyas viszont ne. - Keress már rá, hogy mibe kerül egy olyan szar! - teszem hozzá hangosabban, akármelyikük is veszi magára. Megállok a meglazult padlódeszkánál, beletúrok a cserepes virág földjébe, egy befőttesüvegbe, amiben látszólag fejtett bab tárolódik (látszólag), az egyik könyv kivágott belsejébe. Végül lecsapom a guberálás eredményét Steve elé. Öklömnyi vastag pénzköteg mind, főleg euróban, valamennyi amerikai dollárban és persze sok román lejben is. - Ennyiből egy fél raktárnyi cuccnak ki kell jönnie. - vélekedem.
- A francba, ember - szisszen fel Wilson, ahogy meglátja, és ha nem lenne fekete, valószínűleg látványosan elsápadna. Így inkább elszürkül egy kicsit. - Kit öltél meg ezért?
Kap egy gyilkos pillantást. Kár, hogy még mindig nincs telepatikus kibelező képességem. - Ne aggódj, ez a HYDRA pénze, technikailag, bár a gyakorlatban most már az enyém, és amúgy is jelöletlen bankjegyek, nem vagyok amatőr - forgatom a szemem, épp csak nyelvet nem öltök. - De ha ezt mindet oda akarod adni a kórháznak, akkor megint ki kell majd fosztanom az egyik állomásukat. - Azért nem adtam elő mindent, de jelentős érvágás lenne ennyi pénzt elveszteni valakinek, aki meneküléshez (meg védelmezési feladathoz) van szokva. Jobb, ha van tartalék bőven.
Az utolsó kijelentésére elégedetten bólintok. - Winter általában úgyis egyedül dolgozik - jelentem ki. - De ha valamikor mégis csapatot adsz alá, akkor a biztonságuk érdekében értesd meg velük, hogy terepen Winter a főnök. - Technikailag most hazudok, de inkább ez legyen a bűnöm, semhogy valami őrült ötlet miatt mondjuk Wilson parancsolgasson gyilkológép felemnek egy éles bevetés során. Winterben inkább megbízom, mint bárkiben, minusz Steve.

A következő, kis híján erőszakba torkolló jelenet szinte pillanatok alatt csúcsosodik ki, és tulajdonképpen néhány percen belül véget is ér. Wilson keze nem remeg, amíg fegyvert fog rám, de látom, hogy egy izzadtságcsepp megjelenik a halántékánál. Ha nagyon hegyezném a fülem, talán még azt is hallanám, hogy milyen hevesen ver a szíve, de ezt inkább csak a fantáziámra bízom. Meglepően jól kontrollálja magát, az alakítása közel hibátlan - van olyan jó a hazugságban, min én. Csak akkor veszem le róla a tekintetem, amikor elteszi a fegyvert, és én is leeresztettem a kést, és fordulok Steve meg a cuccok felé.
A fülhallgató és társai görcsbe rántják a gyomromat, és Steve válasza megerősíti, amit gondoltam. - Szóval ugyanott folytatod, ahol a HYDRA abbahagyta? - grimaszolok keserűen, és a hangsúlyom alapján akár az is lehetne a mondandóm: tudhattam volna.
Wilson azonban közbelép, mielőtt a mi kis drámánk kibontakozhatna. Az időre hívja fel a figyelmet, és amikor Steve hagyja magát elterelni, még egy utolsó megjegyzés erejéig visszatér hozzám. - Ezt az alvás-témát átbeszéljük, ahogy visszajöttél, de James, egy valami. Értem én, hogy szar dolgok történtek veled, de ez nem jogosít fel arra, hogy felelőtlenül vagdalkozz, szóval figyelmeztetés: nem fogom hagyni, hogy a Hydrához hasonlítsd Kapit!
Nem reagálok, Steve-re koncentrálok. - Ha akarsz, jössz, ha nem, nem, mi viszont indulunk. Winter elintézi - markolom fel a pénzt az asztalról, és tömöm a zsebembe, aztán hozzácsapom a fájdalomcsillapítókat is, majd felkapok egy pólót és kanyarítom magamra a dzsekimet.
Az ajtóban megállok egy pillanatra, hogy Steve tudjon jönni, ha akar, de így vagy úgy, én fürgén nekiindulok, és egy percen belül már az utcán vagyok. доброе утро, солдат, küldöm Winter felé a gondolatot, есть миссия. A sarkon már a Katona fordul be.*

Ugorjunk egyet? ||| ~4.4K szó ||| I hate everything about you |||
*@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   

Vissza az elejére Go down
 
Recovery AU, Stucky
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Marvel Universe :: Egyéb játékok :: A Váz-
Ugrás: