the future will be wonderful
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 Recovery AU, Stucky

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
SzerzőÜzenet
Steve Rogers
Admin
avatar

Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 99
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Hétf. Júl. 31 2017, 01:59

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
F igyelem, ahogy írja az oldalakat egymás után tele. A lapok egyre csak telnek, még azokat is teleírja, amikre már korábban került információ. ~Buck, mit művelsz?!~ Kedvem volna rákiabálni, hogy hagyja abba ám mégsem teszem. Kissé katatón állapotba került látszólag... vagy nem is ez a jó szó rá, inkább talán a révület?! Mindegy, nem tudom mivel járna, ha megpróbálnám kirántani belőle. Ingoványos terepen járok, kétszer is meg kell gondoljam hogy mit lépek, számba véve a lehetséges következményeket.
- Szeretném megnézni! - Jelentem ki, ahogy végzett és megvárom amíg odaadja a füzetet, majd átlapozom az egészet. Kíváncsi vagyok rá, hogy mit értek meg belőle és mit írt felül benne. ~Remélem nem az egészet!~ Kár lenne érte.

A felém nyújtott karját bámulom egy darabig, hallgatva a tőmondatos, darabos és esetlen magyarázatát. ~Édes Istenem és mindenre, ami szent! Mit nem műveltek vele?!~ Érzem, hogy a tekintetem ismét fátyolossá válik így gyorsan pislogok párat megelőzendő, hogy elsírjam magam.
- Sajnálom, de erre most nincs lehetőségünk. Maximum tőlem tudsz vérátömlesztést kapni... már, ha találunk valakit, aki hajlandó segíteni benne. - Azt hiszem, hogy ideje lassan Samnek szólni. ~Esetleg Natashának és Sharonnak.~ Nem tudom, hogy mennyi embert avassak be, minél kevesebben tudnak erről, annál biztonságosabb Barnes számára és annál könnyebben tudom rejtve tartani mindenki szeme elől. ~Két nehéz hét áll előttünk és elkél minden mozgósítható segítség...~

- Soha. - Vigyorgok, mint valami tejbe tök. A bőre alá akarok mászni, szívem szerint a fejébe is belemásznék, ha képes voltnék rá és rendet vágnék benne. Érzem, hogy a tartása enyhül, már nem olyan feszült mint korábban volt. - Nem izgat, voltam már rosszabb helyzetben is... - Utalok Lokira, Ultronra, na azok tényleg rázós helyzetek voltak és nem is egyedül oldottam meg a dolgot amikor vesztésre álltunk, hanem a csapattal. - Különben is, én vagyok Amerika Kapitány. Szóval egyet se félj, míg engem látsz! - Oldom a helyzetet újfent egy poénnal. Érzem, hogy megrezzen a karomban, így automatikusan kezdem simítani a hátát a megszokott metódus szerint és remélem ez enyhülést hoz neki. Talán ő maga nem emlékszik rá, de a teste igen. Az ilyesmit nem felejti el... pláne, ha kellemes.

- Nem értelek Buck... - Nem, tényleg nem értem mire céloz. Hogy miért nem hisz nekem. Köti az ebet a karóhoz, ez a makacs barom... aki mindig is volt. - Rendben... idővel. - Hagyom rá, de most akkor sem ez élvez prioritást. Fáj látni Őt így, tudni hogy nem bízik még mindig és nem hisz nekem. A kérdése megdöbbent, a vér is kifut egy pillanatra az arcomból. Olyat kérdez, amit csak az igazi Steve Rogers tudhat. Valami személyeset, valamit a múltamból, ami nagyon is kedves nekem. Apámat már rég elvesztettem, eleve iszákos volt az öreg, bár jó ember. Így viszont anyámmal ketten maradtunk, ő nevelt gyakorlatilag fel. 18 voltam, amikor ő is meghalt TBC-ben. ~Ápolónő volt, aki ilyen betegeket mentett. Hát nem vicces?!~ Nem, kicsit sem az.

Szóval igen hamar megtanultam, hogy milyen egyedül és kiszolgáltatva lenni. Sosem voltam olyan, mint a többi gyerek. A történtek miatt komoly voltam, talán túlságosan is a koromhoz képest és emiatt leginkább a felnőttekkel találtam meg a közös hangot sem mint a korombéliekkel... Buckyt leszámítva nem is volt egyetlen barátom sem. Helyette rengeteg felnőttel voltam jóban, akik értékelték hogy illedelmes, jól nevelt fiúként néha ebben-abban besegítek nekik és csillogó szemmel figyelem őket, miközben az életükről mesélnek nekem. Az egyik ilyen öreg hölgy volt Maloney asszony. Özvegy volt ő is, mindkét fiát elvesztette a háborúban... nem maradt senkije. Ahogy nekem sem. Talán ezért is volt olyan fontos nekem a néni és azok a meghitt beszélgetések, ezért vittem helyette le a szemetet mindig, mentem boltba vagy a gyógyszereiért el. Azok a beszélgetéssel töltött órák jelentették a magányomra a gyógyírt. Ő visszakapta a fiát én pedig az anyámat arra a rövid időre. Nagyon hasonlított rá, régen ő is ápolónő volt mint az édesanyám.

- Orvosi pemetefű cukorkát. Azt mondta, hogy jót tesz az asztmámnak és kevésbé fogok tőle köhögni... - Akkoriban az édesség, pláne a cukorka luxus számba ment hiszen háború volt. De ezt az orvosságot a mai napig lehet kapni, ahogy elnéztem alkalmazzák szerte a világban most is. - De miért kérded? - Nem értem, hogy miért hozta fel éppen őt.
Ismét hibát hibára halmozok. Látom, érzem ahogy a vonat említésekor megint megremeg a karjaimban. ~Hülye Steve! Minek gyötröd?! Nem szenvedett már eleget?!~ Korholom magamat. És még így is, minden fájdalmán keresztül képes poénkodni. - Túl jól ismersz, nem fogadok veled. - Mosolyodom el, miközben vérzik érte a szívem. Ahogy azt mondja mindene fáj csak még idegesebb leszek. Az sem nyugtat meg, hogy azt mondja elmúlik idővel. Nem akarom, hogy szenvedjen. Ettől ő jobbat érdemel.

Nem értem, hogy miként lehet jó az, ha a Katona nekem engedelmeskedik.
- Ne mond ezt, ez nem helyes. Nem bírlak így látni titeket! - Suttogom rekedten, visszanyelve a kibukni készülő könnyeket. Senkinek sem lenne szabad elvenni a szabad akaratát és rabszolgává tenni, akarata ellenére. Mert kétlem, hogy James Buchanan Barnes őrmester önként és dalolva ment volna bele a HYDRA kísérletezgetéseibe. Nem értem, hogy mire céloz azzal hogy Winter csak van. ~Valahonnan jönnie kellett nem?!~ Nem merem hangosan sem kimondani, sem megkérdezni tőle. Nem akarom tudni, hogy honnan jött. Sokkal inkább, hogy Buckyt hogyan tudom alóla kikaparni.

Mosolyogtató a látvány, ahogy törleszkedik a kezembe simulva, mint valami kutya. Tényleg olyan mint valami kutya! A csókja perzseli az ajkam, forró és szívem szerint folytatnám, elmélyíteném. Még többet és többet akarok ebből a lehetetlen boldogságfolyamból, a pillangókból és tűzijátékból a gyomromban, a melegségből a szívemben. Úgy érzem, hogy felrobbanok mindjárt mint valami bomba. A forróság szétveti a testemet, de kell nekem. Kell a melegsége, az érzés amit okoz vele... ám nem lehetek önző. Érzem, ahogy belefagy a csókba. Nem viszonozza. ~Nem viszonozza!~ Úgy érzem magam, mint akit gyomorszájon vágtak. ~Mit tettem?!~ Elborzadok önnön tettemtől, a tudattól, hogy most tettem mindent tönkre köztünk és így kell elengedjem. De mentségemre legyen mondva, azt hittem ő is ugyanúgy érez. ~Azt hittem!~ Úgy érzem, hogy szét akarok szakadni millió egy darabra. Sajog a szívem.

Mert azt az alkoholmámoros estét vele, Azzano után még régen egyszerűen nem vagyok képes elfelejteni. Tudom, hogy nem emlékszik rá - hisz csatak részegre itta magát míg én a szérumnak hála színjózan voltam mindvégig csak nem árultam el -, de akkor éjjel... akkor éjjel minden vágyálmom beteljesedett végre, amikor vele lehettem. És aztán jött a másnap reggel. A hajnal mellette ért az ágyban és azt hittem ez egy új kezdet lehet kettőnknek, de ő nem emlékezett semmire. Én pedig nem erőltettem. Arra fogtam, hogy túl részeg volt és régen volt nővel. Én kéznél voltam, amikor gyöngédségre vágyott és készséges. ~De úgy volt tökéletes az az éjjel.~ Akkor sem csinálnám vissza, ha meglenne a lehetőségem rá. Ahogy ezt a csókot sem. Valahol a lelkem mélyén érzem, hogy helyesen tettem azt, hogy megtettem. De láthatóan tévedtem... végzeteset. ~Ő másként érez!~ A tudat, hogy nem viszonozza az érzéseimet szét akar tépni. Nem merek megszólalni, csak nézek rá némán, szótlanul, könnyes szemmel mielőtt magamhoz ölelném és visszaparancsolnám a Katonát a helyére. Gyávaság volt tőlem, ezzel tisztában vagyok. De jobb lesz így... mindkettőnknek. ~Valaki lőjön főbe!~

Ahogy visszatér a katona és megnyugtat lábra tud állni, én is fesztelenebb leszek.
- Jó. - Nyugtázom, örülök hogy képes lábra állni. Lehunyom a szemem egy pillanatra, mert túl sok volt ez mára, nem akarom, nem bírom látni a fájdalmát. Buck azt mondta, hogy a parancsnoka vagyok és ahhoz, hogy ezt a hálátlan szerepet tovább játszhassam meg kell őriznem valami higgadtságot. Figyelem, ahogy talpra áll és meg kell hagyni rém ügyesen, praktikusan csinálja ahhoz képest, hogy milyen ramaty egy állapotban van. Értetlenül nézek rá, ahogy megáll az ágya mellett ahelyett, hogy ráfeküdne. - Feküdj le és aludj! A szervezeted gyorsabban regenerálódik alvás közben. - Magyarázom, amikor rájövök instrukcióval kell minden egyes cselekedetét ellátnom. ~Francba, ez így nem lesz jó!~ De nincs mit tenni, Winternek úgy tűnik nincsenek önálló cselekedetei. - Pihenj és gyógyulj! Majd én vigyázom rátok! - Mondom, szinte már utasításba adva. ~Egek, hogy fogom én ezt bírni vele?! Darabokra fogok szakadni a végére.~
• • 1323 • Új Zene •  Love  • © • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
James B. Barnes
Admin
avatar

Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 120
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Kedd Aug. 01 2017, 13:35





The Asset & The Mission





*Túl sok mindent nem írok fölül, bár ez csupán a színtiszta véletlen műve, na meg annak a ténynek köszönhető, hogy a menekülő James Barnes olyan hektikusan és rendszertelenül használta a noteszeit, gyakorlatilag ott vésve bele egy-egy sort vagy mondatot, ahol éppen eszébe jutott és sikerült kinyitnia a füzetet.
Ráadásul nem különösebben nehéz a két írást elválasztani egymástól a maguk nagyon is markáns különbségeivel, így ha valaki rászánja a figyelmet, el tudja olvasni a töredékeket a Katona precíz sorai alatt is. ("Central Park. Családi piknik. Havonta???"
'a szemüvegen és az injekciós tűn ugyanúgy törik meg a fény'
"Szolgálati bejárat kopogás morze M-I-A folyosón második kanyar jobbra harmadik ajtó balra térdre és ott maradsz amíg nem szólnak"

És hasonló értelmetlenségek.)
A füzet átadásra kerül, mondani sem kell, hiszen eleve is azért írtam le mindezt, hogy vele tudassam, de persze ezt sem fogalmazom meg hangosan. (Talán magamban sem. Nem én.)
A karomat tartom, amíg kell, csak a szavaira húzom vissza. Nem arra, hogy nincs lehetőségünk, arra gyakorlatilag nem reagálok, bár regisztrálom és elraktározom az információt, hanem a felajánlásra. - Ismeretlen szubsztancia szervezetbe juttatása kizárólag a kísérleti protokollok betartásával megengedett. - Az, hogy mindenre külön protokollok léteznek, sokat elárul. Csak ne kérdezze meg, mik ezek, ugyanis fogalmam sincs. Nem tartozik szigorúan a karbantartás szempontjából fontos információk közé.

***

- Idióta - jegyzem meg, a hangomban több érzelemmel, mint illenék. - Melyik részét olyan nehéz felfogni annak, hogy ne csinálj hülyeséget??? - forgatom a szemem, bár a hangomba vegyülő elkeseredettség nem valós. Sem a ciccegés és a rosszalló szemöldökráncolás, amit a következő szavai váltanak ki. - Amerika Kapitány, aki remek ötletnek tartotta lerohanni Ausztiát egy műanyag sisakban és egy színpadi kellék pajzzsal? Az az Amerika Kapitány?! Mert akkor jobban járok, ha inkább magam veszem kézbe a dolgokat... - Nem. Nincs az az időintervallum, ami után ezt a kapitálisan barom megmozdulását nem fogom neki felhánytorgatni. Az isten szerelmére, hazafelé puszta kézzel behorpasztottam azt az átokverte sisakot, annyira semmit nem ért! (A másik opció az lett volna, hogy összeroppanok ott, mindenki előtt, és köszönöm, abból nem kértem. Ahogyan most sem kérek. Steve, és ez a beszélgetés, lehorgonyoz az épelméjűségben egy kicsit.) Igen, ebben magamra, magunkra ismerek: szívjuk egymás vérét, neveket aggatunk egymásra, ironizálunk és igyekszünk a magunk beteg humorával tompítani minden élt az összes szar helyzetben.
Ezt nem lehetne megjátszani, ugye?
Ez az otthonosság-érzés, amibe süppedek, nem lehet csalóka, ugye?
Főleg nem a jól ismert, ezerszer érzett mozdulatok, a kézmeleg a hátamon. Bal kezemmel (amelyik nem fáj) oda sem figyelve nyúlok az alkarjához, hogy ismerős dallamot paskoljak két ujjal a bőrén. Automatikus reakció.

A döbbenetét habozásnak érzékelem, élesen pillantok fel, az arcomon a 'hah, most megfogtalak!' diadala keveredik a 'kérlek, ne, nem bírom ki' horrorjával. Pont azért nem akarom, nem merem elhinni, hogy az, akinek hiszem, hogy minden rendben, hogy eljött értem, mert olyan sokszor játszott már velem az agyam (vagy Ők?), és ha még egyszer át kellene élnem a csalódást, abba úgy érzem, belepusztulnék. Nem tudnám összeszámolni, hányszor veszítettem már el, ne többet, ne többször!
Ám némi habozás után határozottan válaszol, belőlem pedig kiszakad egy megkönnyebbült sóhaj. - Egy kicsit tényleg használt - ismerem el, emlékszem, hogyan gyűjtögettük a jobb napokon, tettük félre, hogy olyankor szopogassa, amikor rosszabbul volt. Minden emlékbe kapaszkodom, mint gyerek a szülei kezébe a hullámvasúton. A miért firtatására egyszerűen a fejemet ingatom és közelebb húzódom, még közelebb, nem érdekel, hogy lehetetlenség, hogy már egy papírlapot sem lehetne becsúsztatni közénk. Ittvanittvanittvanittvan, a szívem hektikus ritmusa is csak ezt dobogja, a fejemben is végtelenedik. Nem tudom, meddig tart, nem tudom, mi történik, de... most itt van. Ez számít. Nem fogok magyarázkodni, nem fogom tönkretenni az egészet valami zavaros hülyeséggel és a saját gyengeségemmel és a hozzánk-nem-illő szavaimmal.
Legalábbis nem akarnám, de van egy pont, ahol muszáj. Winter vigyázott rám... úgy fair, hogy én is megtegyem ugyanezt érte. (Nem azért, mert nem élném túl nélküle, hanem mert Winter megérdemli, teljesen függetlenül tőlem.) - Steve. Stevie. Te mindent kibírsz - jelentem ki sürgetően, és még a szemébe is nézek, fenébe a saját űzött tekintetemmel, és a szégyennel, hogy ilyen... törött vagyok. (És régen is mindig ezt mondtam neki. Nem mintha szüksége lett volna olyan sok bátorításra, negyvenöt kilós harci csivavaként.) - Nem fogja hagyni, hogy elválasszanak minket. Ez jó, ugye? Ez jó? - Elbizonytalanodom. Megérteném, ha nem... ha nem akarna a nyakába venni, mint koloncot, ilyen állapotban, ezek után, most hogy semmire sem vagyok jó. De Winter... - Legalább valaki vigyázni fog rád, az is jó. Ugye? A legjobb lövész fedezi majd a hátad.- Bár elszorul a torkom, miközben ezeket mondom, ezek jó dolgok, nem? Bucky Barnesra már rég nincsen szüksége, azóta nem, hogy telepumpálták szuperszérummal és nincs egyedül, már nem kell emlékeztetnem a saját erejére mert nélkülem is tisztában van vele, de Télkatona éppenségegl nagyon is hasznára válik majd. És bízom Steve-ben, amennyire bárki emebrfiában lehetséges bízni. Jó lesz nekik.

Persze, hogy túl szép az egész, hogy igaz legyen. Úgy tűnik, még az agyam is rájön erre, mert Steve is beledermed a csókba és ahelyett, hogy igazán kiélvezhetném (vagy lenne időm összeszedni a bátorságom a viszonzáshoz), véget vet neki. Halk, tiltakozó nyöszörgés szakad fel a gyomromból és szökik ki a torkomon, de nem nyúlok utána és nem húzom vissza. (Minek rontsam el azt a kevés melegséget... örüljek annak, amit kaptam.) Nem értem őt. Nem értem magamat sem, hiszen ez... de persze miért is vagyok meglepve. Amióta csak a háborúba érkeztem, ott növekedett bennem a szörnyeteg, lassan és biztosan tört magának utat a felszínre, hát eggyel több betegség, eggyel több bűn és perverzió... és a legrosszabb, hogy nem érzem annak. Hogy is lehetne rossz, hogy lehetne helytelen, amit érzek, amit átélek? Az egész világ a helyére kattan abban a pillanatban, hogy Steve megcsókol, és visszazökken a maga abszurditásába, amikor eltávolodik. Abban a néhány rövid másodpercben szinte már egésznek érezhettem magam, és még az emléke is felmelegít, amikor ki tudja, mióta nem éreztem melegséget.
Hát csak megköszönöm, mert nem tudom, mi mást tehetnék.
Aztán visszalépek és hagyom, hogy történjen, aminek kell, hiszen... úgyis elkerülhetetlen, nem? Csak egy halvány, bátor mosoly Steve-re, amikből olyan sok volt nekem egykor, hogy elkendőzze a valóságot. Szerelmet, félelmet, féltést, mindent. Azokról senki nem tudhat, még ő sem.
Kilenc éves korom óta tudom, hogy titokban kell tartani az ilyesmit, pláne, ha Steve-ről van szó. Nem most fogom meggondolni magam. Soha nem fogom meggondolni magam. Őt nem sodorhatom veszélybe.

***

A Parancsnok, némelyik elődjével ellentétben, tényként fogadja el, amikor kijelentem, mire vagyok képes, és ez valamiféle elégedettséget okoz. Az elhatározásomat nem kell növelni, mivel az alapvetően is mindig maximumon van. A Parancsnokot elégedetté kell tenni. Egyrészt, mert ezért létezem (másodlagos küldetés), másrészt, mert ez a túlélés feltétele (harmadlagos küldetés).
Lefeküdni. Aludni. Az első utasítás könnyű, bár óvatosan kivitelezem, de akkor is pillanatokon belül vízszintesben vagyok, a hátamon, lábak kinyújtva, két kar szorosan az oldalam mellett, és felbámulok a plafonra, megint csak várakozással. Ami... hiábavaló. Lassan ketyegő harminc másodperc múlva a férfira nézek. - Felvétel - emlékeztetem, mert láthatóan... még ezt sem tudja.
Nincs nálam a felvétel. Az utolsó küldetést nem többnaposra tervezték, úgyhogy a felszerelésem nem tartalmazta. (És ha lett is volna, mostanra talán akkor sem lenne meg.) De anélkül hogyan várhatja bárki, hogy aludjak vagy pihenjek? Nem is beszélve róla, hogy nincsen semmi az arcomon. Nyughatatlanul fészkelődöm a helyemen, függetlenül a fájdalomtól, amit ez okoz. (Amúgy is fájdalmas minden lélegzetvétel a bordák miatt.) Maszk. Szemkötő. Hangokat kizáró fülhallgató. Az ismerős hangon ismétlődő szöveg. A pihenés ideje csak újabb remek alkalom az agymosásra.
De fogalmam sincs, ezek nélkül hogyan tudnám teljesíteni ezt az utasítást. A szívverésem és a légzésem kezd egészségtelenül felgyorsulni a lehetőségtől, hogy elbukhatok, éppen most. Nem engedhetem meg magamnak.
Ugyanakkor ha elveszíteném a higgadtságomat, azzal is szinte megszegném a parancsot (pihenj és gyógyulj, visszhangzik a fejemben, és egy részem máris azt elemzi, hogyan lehetne utóbbira kényszeríteni a testet), amit szintén nem engedhetek meg magamnak. Patthelyzet?*

Oh my god, mit művelünk mi egymással... ||| Zene: Lost and Lonely |||
*@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Steve Rogers
Admin
avatar

Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 99
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Hétf. Aug. 07 2017, 17:13

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
F Amikor a Katona a kezembe adja a füzetet, vetek rá pár pillantást ellenőrizve először is, hogy miket írt felül. Szerencsére annyira másmilyen az írásképe a személyiségeiknek, hogy a töredékek is láthatóak maradtak a katonás sorok alatt.
"Central Park. Családi piknik. Havonta???"
Na igen, a családi piknikek a Central Parkban. Ezekre jól emlékszem. A családjaink nem voltak jóban - ír-skót ellentétek, inkább ne firtassuk -, mi mégis közösen mentünk mindig Buckkal. Ez afféle közösségi esemény is volt, amikor a város apraja nagyja összegyűlt a jó időben a friss levegőn. Egymás melletti pokrócokon ettük a kosarakba pakolt otthon elkészített szendvicseket. Aztán apám halála után minden megváltozott, anyám folyton dolgozott, így csak én mentem a Barnes családhoz csapódva. El kell morzsoljak egy kibuggyanni készülő könnycseppet, amit az emlékkép vált ki belőlem.

Azonban az újabb sorral nem tudok mit kezdeni, nekem semmit sem mond.
'a szemüvegen és az injekciós tűn ugyanúgy törik meg a fény'
Nyilván valamelyik tudósról beszél. ~Talán Zoláról saját magáról?!~ Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá mi lett volna ha akkor nem hagyom futni a tudóst és a Vörös Koponya helyett a kis, töpörödött vénséget állítom meg. Talán most nem tartanánk itt, a S.H.I.E.L.D. nem heverne romokban. ~Azt hiszem, ezt is elcsesztem.~
"Szolgálati bejárat kopogás morze M-I-A folyosón második kanyar jobbra harmadik ajtó balra térdre és ott maradsz amíg nem szólnak"
Olvasom, de egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ezek a saját gondolatai volnának. Hogy ennyire meg lehetett Őt törni, hogy ennyire gépies, programozott gondolkodásra voltak képesek kényszeríteni a barátomat.

A füzetben szereplő hosszú szövegek, melyeket a Katona írt bele nem sok mindennel szolgálnak számomra, de tudom hogy van olyan tudós a S.H.I.E.L.D. kötelékében, aki tudna és talán hajlandó is segíteni az értelmezésében.
- Ne viccelj Buck, hisz tudod jól hogy 0-s vércsoportom van! - Csattanok fel, elfelejtve hogy az előttem lévő most valaki egészen más. - Bárkinek adhatok vért probléma nélkül, pontosan ugyanaz a szérum van bennem is mint a te szervezetedben. Ebben a kivételes esetben nincs szükség semmilyen extra protokollra, csak egy szakképzett ápolóra, aki segít a vérátömlesztésben. Érted? - Korrigálom magam, remélve megérti mire akarok kilyukadni. Nem vagyok orvos, hogy elmondjam neki a pontos miérteket, egyszerűen csak tudom, hogy bárkinek adhatnék vért. Egyszerűen azért nem teszem, mert akkor a szérum is átvándorolna másokba és annak nem tudom milyen következményei lennének. De a Katona esetében ennek nincs jelentősége.

- De hát hogyan is lehetnék? Amikor minden hülyeséget magaddal vittél?! - Kérdezek vissza félig fuldokolva a könnyeimtől és a röhögéstől. Mert vissza-visszaköszönnek a régi mondatai, át-átviláglik a régi Bucky és ez oly mértékű örömmel tölt el, hogy keblemre tudnám ölelni az egész világot. Csak, mert visszakaptam Őt. Nem a Katonát, hanem a legjobb barátomat; a hősömet, akit még a HYDRA sem tudott elpusztítani végleg, legfeljebb jó mélyre eltemetni önnön testébe zárva. A kérdésére csak megvonom a vállam. - De, hát rólad volt szó! Csak nem képzelted, hogy hagyni fogom hogy meghalj?! Különben is, meddig fogod még ezt felhánytorgatni? - Kérdezem sértődötten. Igen, ez annyira én vagyok, ész nélkül belevetem magam a csatába. Igazából megérdemlem, hogy ezen élcelődjön folyton. De tény, hogy azóta sokat változtam. Ez a világ, ez az új világ megváltoztatott engem is, akárcsak őt.

- Na, mert a te módszered jobb lenne? Te... te HYDRA szökevény! Jössz, látsz és szarrá ölsz mindenkit gondolkozás nélkül míg fut a W.S. teleshop programod. Olyan vagy, mint valami Isten csapása, már önmagadban is egy természeti katasztrófa vagy. Egy de-amerikanizált amerikai, aki orosznak képzeli magát! Ki hallott már ilyet?! - Oké, egy kicsit lehet hogy elszaladt velem a ló. De ennek már itt volt az ideje - na nem annak hogy mindezt Buck fejéhez vágjam, hiszen nem tehet a történtekről -, hanem hogy kijöjjön belőlem a vele történtek miatt érzett feszültség és minden elfojtott harag vagy keserűség. Mert miatta lettem az első Bosszúálló, jóval azelőtt hogy valaha is felmerült volna a csapat létrehozása. ~Ha nem hal meg, talán minden másként alakul.~ Bánt, hogy ez történt vele... hogy célpont lett... az én hibámból. Miattam. Mert ennyire ragaszkodtam hozzá, mert ennyire szerettem. ~Mert még most is szeretem!~

- Nézd Bucky, ezzel nem azt mondom, hogy ez a te hibád volna... nem! Erről csakis én tehetek. Miattam történt ez az egész veled! Te voltál a HYDRA válasza Amerika Kapitányra, miattam lettél ilyen... ilyen... bocsáss meg! Bocsáss meg, ha tudsz; mert én képtelen vagyok magamnak! - Ismét az ölelésébe menekülök ahogyan úrrá lesz rajtam a sírás. Ismerős és megnyugtató mozdulatok, illatok. Arcomat a nyakához fúrom, szinte varázsütésre nyugtat le az illata és a korábbi zaklatottságomnak se híre, se hamva. - Most már nincs ilyesmire szükségem, ahogy neked sem... meg fogsz gyógyulni, csak idő kérdése! De egy cseppet se félj, majd én vigyázok rád addig is! Pont úgy, ahogyan régen te rám! - Ígérem neki. Mert itt a lehetőség, hogy minden jót viszonozzak amit valaha tőle kaptam. És sok mindennel lehet vádolni, de nem vagyok hálátlan.

- Nem akarlak újra elveszíteni! - A rég nem hallott becenév újfent szíven csap. Rajta kívül senki más nem hív már így... mind meghaltak. Mindenkinek csak Steve vagy Rogers kapitány vagyok és nem több. - Igen, ez jó. Én sem hagynám, hogy elválasszanak tőletek! De ő nem te vagy! Nem ugyanaz mintha te lennél itt velem... szabad akaratodból! - Nem vagyok benne biztos, hogy érti mire is gondolok. Hogy valahányszor Wintert látom, azt látom amivé tették. Én nem egy rabszolgát vagy egy testőrt akarok magam mellé, hanem a barátomat akarom visszakapni. A férfit, akit 16 éves korom óta rendületlenül szeretek. Éppen ezért kés a szívembe a mozdulatlansága, a közönye. Szívem szerint válaszra próbálnám bírni az ajkait egyre hevesebben, míg életre nem kell ebből a szoborrá meredt állapotából; de mégsem tehetem. Nem úgy neveltek, hogy másokra kényszerítsem rá az akaratomat vagy erőszakkal vegyem el azt, amit akarok. Mindig is szelíd voltam, talán túlságosan is és ez a szérummal sem változott meg.

Pontosan emiatt borzadok el tőle, hogy valószínűleg ezzel az egyetlen merész és önző tettemmel kettőnk között tönkre tettem mindent amit az évek alatt felépítettünk közösen. Bár hallom a halk, szinte tiltakozó nyöszörgését, amint elhúzódom de nem hajolok vissza ajkaira. Pedig akarom. Vesszek meg, de még most is ugyanazt érzem iránta mint korábban. Nem merek megszólalni, mert nem vagyok benne biztos hogy sírás nélkül megállnám a dolgot. Nem értem, hogy mit köszönt meg. ~A helyes választ? A csókot?~ Nem igazán tudom eldönteni, hogy ez mit is jelent. Reménykedni nem merek, bár volna egy olyan olvasata is a dolognak, ami azt feltételezi téves következtetést vontam le a korábbi fagyosságát illetően... de nem merem hiú reményekkel áltatni magamat. Sosem értettem, hogy mit látott bennem régen... most még kevésbé értem a motivációit. A tény, hogy a HYDRA markába került újabb tényezővel bonyolította meg az amúgy is kacifántos életünket. A rég nem látott mosolyába pedig beleremeg a szívem.

Amint a Katona kerül ismét előtérbe és utasítom a pihenésre szótlanul figyelem. Látom a mozdulatain, hogy még kissé bizonytalanul vagy talán csak az állapota miatt óvatosabban viszi véghez, de megteszi amire kértem. Nem telik el fél perc sem, amikor rám néz és megszólal. Ismét akadályba ütközöm. Nem tudom értelmezni, hogy milyen felvételről beszél. ~Anélkül nem tud elaludni?!~ Elborzaszt a feltételezés is, de nekem sincs szükségem sok alvásra. Sőt kifejezetten álmatlanságban szenvedek, az már nagy csodának számít nálam ha 5 órát alszom egyfolytában.
- Nincs nálam a felvétel Winter. - Mondom és mivel látom a nyugtalanságát, a fészkelődését igyekszem megnyugtatni. - De tudunk újat készíteni. - Nem tudom mennyire jártam ezzel sikerrel. Idegesen kezdek fel-alá járkálni a lakásban miközben gondolkozom. És eszembe jut, hogy órák óta vagyok itt és még csak nem is ivott. Pedig rémesen dehidratált, mint arra fel is hívta a figyelmemet korábban. ~Egy idióta vagy Rogers!~ Korholom magam, majd a csaphoz megyek és elővéve a szekrényből egy poharat vizet töltök bele, hogy aztán visszasétáljak az ágyban fekvőhöz. - Ezt idd meg! - Utasítom átadva neki a poharat.
• • 1287 • Új Zene •  Love  • © • •


//Az elejét átírtam/javítottam, mert nem valós társadalmi képet festett a múltjukról. Sorry ♥️

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
James B. Barnes
Admin
avatar

Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 120
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Kedd Aug. 08 2017, 12:55





The Asset & The Mission





*Nem lenne szabad nemhogy kritizálnom, de még véleményt formálnom sem a parancsnokaimról, és igyekszem is eleget tenni ennek a követelménynek, de valljuk be, a férfi egyáltalán nem könnyíti meg a dolgom. Evidenciákkal nincs tisztában, a legegyszerűbb szituációkban is kiszámíthatatlanul reagál... és akkor még itt van ez is, mintha szándékosan akarna összezavarni. Minden Parancsnok pontosan tudja, hogy a fegyvernek nincs neve, főleg nem...
Buck.
Borzongás végig a gerinc mentén, ökölbe záruló ujjak, míg vér nem fakad a körmök alatt. (Csak az egyik kézen. A bal oldali, paradox módon, valójában a jobbik: ritkábban sérül.) Megszökött sóhaj-nyögés-könyörgés-megadás, át az összeszorított fogak barikádján. De egy név nem elég - nem lehet elégséges -, hogy mindent leromboljon, úgyhogy akárcsak legutóbb és azelőtt és azelőtt, visszanyelek mindent, amit csak kivált, elnyomom, le a mélybe, ahol a törött illúziók helye van. Akkor is, ha igaz - vagy Rogers és Barnes igaznak hiszi -, akkor is csak ennyit jelent és nem többet. Gyermekded képzelgés, ami meghosszabbította egy ember agóniáját. Ha Barnes nem kapaszkodik annyira Rogersbe, akkor sokkal hamarabb szabadult volna. (Általam. Akit meg kell védenem, azt is megöltem előbb.) A remény nagyobb gyilkos, mint én.
Kell néhány pillanat, de legyűröm a szó okozta zavarodottságot. - A kísérleti protokollok betartásával - ismétlem el nyomatékosan, morgássá mélyülő hangsúllyal. Gyakorlatilag nem kaptam ellenkező utasítást, amihez tartanom kellene magam... persze ezek a kiskapuk, amikkel olykor indoklom saját ostoba viselkedésemet, ugyanúgy nem valósak, mint ennek a kettőnek a buta téveszméi. Akármit csinálok, mindenképpen büntetés a vége. Különösen kegyetlen fajta, amikor bármiben is ellenállást tanúsítok. Még akkor is, ha csak a korábbi elvárásoknak megfelelő az ellenszegülésem, nem pedig önálló lázadás.
Attól még ellenszegülés.
Az olyasmit nem tűrik, nem tűrhetik el. Általában ez az a pont, ahol közbelépnek, ahol helyreállítják a dominancia-viszonyokat, ahol jön az újabb adag direkt büntetés és direkt fájdalom... és ezzel tisztában vagyok. Még azzal is, hogy miért teszik.
És mégis megteszem, mégis ellentmondok, mert a korábbi parancs ezt írja elő, és nekem nincs más választásom, mint az engedelmesség. Akkor is, ha a saját káromra történik. Hiába akarnám elkerülni a fájdalmat, annak az egyetlen útja az engedelmesség. - A Katona biztosítja a fegyver épségét, amennyiben szükséges. - Száraz, érzelemmentes figyelmeztetés ez egyben ígéret is, hogy a jelen körülmények között (amiknek a megváltoztatása persze csupán néhány jól megfogalmazott mondatot kíván) mi lenne egy ilyen próbálkozás kimenetele. Az "önvédelem" szépen becsomagolt, kissé kacifántos megfogalmazása, hiszen már maga a szó is blaszfémia lenne. Egy fegyvernek, mint amilyen a Tél Katonája, nincs énje, amit védenie kellene. Csupán a gazdái tulajdona az, aminek sértetlenségét óvja, nem pedig önmagát.

***

Röhög, és egy kicsit én is vele rázkódom, mondjuk nálam a fájdalom is benne van. Mindenkinél van az a pont, amikor már tök mindegy, hogy sír vagy nevet.- Amíg élünk - vágom rá, magától értetődően, és bár semmi kis válasz ez, mégis reményteljes, hiszen ez feltételezi, hogy mindketten élünk. És mert egyszerűbb ezt mondani és ezzel lezárni a témát, mint bevallani, hogy igen, pontosan azt képzeltem, nem is csak képzeltem, meg voltam róla győződve, hogy azon a rohadt asztalon fogok meghalni egy kibaszott munkatáborban, és később a cellában, ahol már annyi kapaszkodóm sem volt, mint az az asztal és a szíjai annak idején... igen, mert Steve-nek otthon kellett volna lennie biztonságban, az volt az utolsó mentsváram a gondolataim között, hogy legalább Stevie biztonságban van otthon, erre felbukkant, csupa izom és egészség és erő a beteges fiú helyén. A fogságban sokáig ebben bíztam. Újabb csodában. A megmentőben, aki ki más is lehetne, mint Steve. Aztán ahogy egyre késett, úgy fogyott egyre vékonyabbá az én reményem is, míg össze nem törték a maradékukat. (Steve-nek kijár a díszzertartás de vajon engem hogyan temettek el szólt-e lövés vagy végre csend volt és a családom ki állt mellettük hogy fogja a kezüket???) Még ez sem tud annyira összetörni, hogy visszahúzódjak és engedjem Wintert érvényesülni, nem, inkább szívom magamba Steve jelenlétét, amíg csak lehet, amíg...
Amíg ő tönkre nem teszi. Nem ez az első alkalom és (talán) nem is az utolsó. De nem számít, mert engem attól még ugyanúgy összetör vele. Az a kevés szín, ami még volt benne, azonnal kiszalad az arcomból, hogy valami átvegye a helyét, ami nagyjából félúton van horror és csalódás és döbbenet és félelem között. Közbe akarnék szólni, megvédeni magam és ellentmondani és ki tudja még mi mindent tenni.
De nem tudom megtenni, mert igaza van. Minden rohadt szó, amit kimond... mintha szikével vágna belém, precízen, pontosan, csak a karom helyett bele a mellkasom közepébe. Istencsapása. Természeti katasztrófa. Milyen találó szavak rám. Hiába a fájdalom, hiába a csontok ropogása (a fegyverek ropogása) és az izmok nyöszörgő tiltakozása, összébb húzom magam, még még még kisebbre, eltűnni, eltűnni szeretnék teljesen, beleolvadni a padlóba, nyíljon meg és nyeljen és hulljak a pokolba, ahová úgyis tartozom... Igaz, igaz, igaz. És ha STEVE így gondolkodik rólam, aki mindig a legjobbat látja mindenkiben, akkor milyen lehet a valóság? Léteznek egyáltalán szavak, amikkel le lehetne írni azt a förtelmet, amivé váltam?
Igaza van. Az én hibám. Hagytam. Nem küzdöttem, nem eléggé, túlságosan gyenge voltam, túlságosan hitetlen, és mások szenvedtek miatta és az én kezemhez tapad a vérük és soha többet nem moshatom le magamról... nem tudom, hogy pontosan mit. Még ennyit sem tudok, nem emlékszem, nem igazán, nem eléggé, hát milyen szörnyeteg az, aki fel sem tudja idézni az áldozatai arcát? A tetteket, amiket elkövetett? De tudom, hogy megtörténtek, tudom, hogy Winter megtett értem mindent, és én hagytam, és miattam történt az egész. Ha Winter nem akart volna vigyázni rám, akkor bármikor kitörhetett, megszökhetett volna. Akkor élhettek volna az áldozataink.
Már egyáltalán nem érek hozzá Steve-hez (ha rajtam múlik), teljesen elhúzódom (megpróbálom), ne szennyezzem be őt is, embriópóz, a törött bordák miatt fájdalmas sípolással kapkodom a levegőt, olyan kicsire húzom össze magam, amennyire az csak lehetséges fizikailag (mintha elbújhatnék), és befogom a fülem és összeszorítom a szemem és hülye, hülye módon remélem, hogy ha én nem látok és hallok, akkor engem sem látnak és hallanak és eltűnhetek. És ha kezet érzek magamon, akkor sem mozdulok, csak felcsattanok, valahol félúton a sebzett állat szűkölése és a régi, lobogó düh maradéka között... - Ne érj hozzám! - ... és már a kimondása közben is tudom, hogy ostoba vagyok, hogy ez nem fogja megállítani őket, csak még sebezhetőbbé teszem magam, ha elárulom, hogy mennyire nem akarom, csak még többet fogják csinálni, és jó lenne sírni, de képtelen vagyok már rá egy ideje. (Egyáltalán létezik olyan, hogy idő?) Nem vagyok biztos semmiben, csak abban, hogy el akarok tűnni.
A megnyugtató szavakat, ha egyáltalán vannak, meg sem hallom a hisztéria ködén keresztül, de ha hallanám, valószínűleg akkor sem tudnám értelmezni őket, amíg ennyire el vagyok veszve a saját gondolataim, félelmeim és önutálatom között.

Néhány pillanatig szótlanná dermeszt a kijelentése. Az agyam egyrészt rögtön ugrik a kézenfekvő önutálatra (még őt is bántom még neki is fájdalmat okozok akaratom ellenére), másrészt viszont egy szívdobbanás sem kell, hogy rájöjjek, téved, és ez talán még kínzóbb felismerés, mert egészen idáig nem gondoltam bele.
Törött csont van a karomban, lüktet és vizenyős és minden mozdulatra rossz, de mégis felemelem (nem tudom, miért nem a másik kezemet, idióta vagyok, nem gondolok bele, ez a mozdulat túlságosan ösztönös), hogy az arcára tegyem a tenyerem, hogy fegyverek markolatától kérges bőrömet az övére simítsam. - Steve... - kezdem, és elakadok, mert megint kínozni készülök, de muszáj. Jobb gyorsan lerántani a ragtapaszt a sebről, mint lassan húzkodni és elodázni az elkerülhetetlent. Hosszú távon jobb lesz ez így. - Steve, már megtörtént - jelentem ki csendesen. - Nem tudsz újra. Már elveszítettél. - Ha tehetném, megkímélném ettől, de nem tehetem, nem hazudhatok neki. Meghaltam. Lehet, hogy ez nem a történet vége volt, hiszen itt vagyok és lélegzem, de attól még megtörtént és nem tudjuk visszacsinálni. De ha meg is tudnám játszani egy darabig, hogy olyan vagyok, mint régen (mint a háború előtt, mint gyerekként, mint...), csak színdarab lenne. Előbb-utóbb fel kellene adnunk. Nem tehetem meg vele.
És végre rájövök, az utolsó két szóból, hogy mi a problémája Winterrel, és muszáj mosolyognom egy kicsit (csak amúgy fájdalmasan), mert annyira tipikusan ő, hogy emiatt aggódjon. - Steve, Winter hagyta, hogy megtalálj minket. Szabad akaratából van veled. - Hogy mik a motivációi, vagy mennyire taktikai szempontból hozta meg ezt a döntést, egy teljesen másik kérdéskör, de nem számít ebből a szempontból. Senki nem kényszerítette, hogy megtegye. Szeretném felemelni a fejem és a homlokomat Steve-éhez érinteni, ahogy régen tettük, de ez most túl nagy erőfeszítés lenne, úgyhogy visszatérek ahhoz, hogy dallamot doboljak a karján, mintha ezzel megnyugtathatnám magunkat. - Nem fogsz visszaélni vele és a helyzettel, tudom, hogy nem. - Bízom benned, ezt kellene mondanom, de nem sikerül rávennem magam, hogy ezek a szavak elhagyják a számat, megakadnának a torkomon és belefulladnék. Túl erős kifejezés, azt hiszem. Nem akarok hazudni neki. Akár igazi, akár nem, megérdemli az őszinteségem. (Még akkor is, ha teljesen félreértelmezem a helyzetet.)

***

Engedelmeskednem kell. Felvétel nélkül nem tudok (nem szabad?) aludni. De most erre kaptam utasítást.
A parancsok ütik egymást és nem tudom, melyik az előbbrevaló, egyáltalán, hogy képes vagyok-e teljesíteni, ha az utóbbi kerül ki győztesen. Lassan parázsló düh izzik fel bennem. Miért nem tud a Parancsnok egyszerűen adni egy célpontot és egy fegyvert?! (Fegyver nem is szükséges. Szerzek vagy készítek.) Muszáj bonyolítania a helyzetet ezekkel az ostoba, lehetetlen kéréseivel?!
Ám ahogy észreveszem magam, már csillapítom is le a szívverésem és lazítom el az izmaim megint, és igyekszem visszahozni a statikus ürességet az elmémbe. Nem megengedett. Nem kérdőjelezem meg a feletteseimet, nem formálok véleményt, a fegyver nem gondolkodik a fegyver engedelmeskedik, ez a dolgom. Új felvétel, jó gondolat tőle--- nem, ez már megint vélemény, félresöpröm. Csak meg kell tennem, amire utasít, sem több, sem kevesebb.
Néma maradok, készenlétben, még a ficergéssel is felhagyok, a légzésem is felületessé válik, mintha egész létezésem átadnám a várakozásnak, hogy a leghalkabb kimondott szóra azonnal és habozás nélkül tudjak akcióba lendülni. A kezem tehát azonnal mozdul, amikor nyújtja a poharat, és amúgy fektemben ledöntöm a torkomon, néhány vízcsepp végigcsorog az arcomon a kényelmetlen szög miatt, de összességében lenyelem a vizet, és az a lényeg. Aztán a kezem (benne a pohárral) visszatér az oldalam mellé. Jó lenne megkérdezni, hogy akkor mi lesz, mire számítsak, mit kell tennem, de kérdezni nem megengedett.
A programozásom töredezettségét és az elmaradt törlések szükségességét mutatja, hogy mindennek ellenére nem maradok teljesen mozdulatlan. A poharat kiengedem az ujjaim közül (hangtalanul érkezik a matracra), és a fém tenyeremet az arcomra simítom, eltakarva a számat, és akkora bőrfelületet, amennyit csak tudok. Pihenésre utasítottak, ami az izmok ellazítását követeli meg, de a mechanikus végtagban nincsenek izmok, és az, hogy valami van az arcomon, segít mozdulatlannak maradni. Az, hogy a felsőtestem ruhátlan és így a levegő hüvöse is akadálytalanul nyaldossa a bőrömet, szintén segít.
Megkockáztatok egy várakozó pillantást a parancsnokra, mi a következő kívánsága vajon. Felvételkészítés? Az alvás és a gyógyulás újabb követelése? Vagy előáll valami mással?*

Oh my god, mit művelünk mi egymással... ||| Zene: Lost and Lonely |||
*@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Steve Rogers
Admin
avatar

Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 99
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Csüt. Aug. 10 2017, 16:11

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
A hogy kiejtem Bucky nevét ismét reagál rá, ezúttal ökölbe szorítja a kezeit mintha magával küzdene éppen... mélyen, belül. Hallom a sóhajjal vegyes nyögést, ami felszakad belőle végül, de még mindig a Katona van itt velem. Buckyhoz egyszerűen nem férek hozzá egyelőre, a felszín alatt rekedt.
- Rendben, a kísérleti protokollok betartásával. - Egyezem bele, amikor már morogni kezd szinte mint valami kutya. Esküszöm még a beceneve is illik kutyanévnek. Ezzel csak az az egyetlen baj, hogy fogalmam sincsen mik is azok az általa említett kísérleti protokollok. - Viszont jelenleg minden erőforrástól el vagyunk vágva. Csak ketten vagyunk, én pedig nem vagyok tudós... ezt vedd figyelembe. Segítened kell a folyamattal, mert a vérátömlesztésre szükséged van minél előbb. Menni fog? - Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet. Sőt, valószínűleg ez egy borzalmas ötlet, de annyira ragaszkodik a protokolljaihoz, muszáj engednem valamennyit neki.

Nem igazán értem, hogy mit ért azon, hogy biztosítja a saját épségét. Ám egyelőre nem firtatom jobban. Már így is több sebből vérzik ez a "parancsnokod vagyok" színjáték és nem tudom, hogy mikor fogja azt mondani többé már nem hajlandó szót fogadni engedelmeskedni nekem. Azért teszek még egy próbát, hátha...
- Nincs időnk kivárni míg a tested magától regenerálódik, az túl hosszú idő. Nincsenek heteink rá, legfeljebb napjaink hogy összeszedd magad! A mielőbbi felépülésedhez viszont muszáj vérátömlesztést kapnod és jelen körülmények között rajtam kívül nincs más használható, kockázat nélküli donor! Azt akarom, hogy felépülj minél hamarabb! Akkor is, ha ehhez a protokollokat felül kell írnunk újabbakkal. Érted? - Kérdezem tőle. Hangom végig parancsoló hangsúlyú, mégis adtam neki indoklást és lehetőséget rá, hogy megérthesse miért kell változtatni a dolgokon.

Amikor azt mondja addig fogja felhánytorgatni, míg élünk ismét felröhögök. Ez annyira Buckyra jellemző mentalitás. Aztán elrontom, ahogy mindig. Megint mondok valamit, amitől kifut a vér az arcából és már nem tudom visszaszívni a kibukott mondatokat, a felcsattanást, a haragot amit Winter vagy inkább a HYDRA iránt táplálok. Az arcára kár nézni, mert csalódást látok benne.
- Buck... ne... nem úgy értettem... - Érzem, hogy megint elpárásodik a tekintetem. Egyik kezembe fogom az arcát, kényszerítem hogy a szemembe nézzen. Mert így nem hagyhatom. ~Nem hiheti azt, hogy a haragom ellene irányult!~ Ezt helyre kell hoznom. - Nézd, aki az elmúlt években gyilkolt... az nem te voltál. Kényszerítettek. - Hallgatok el. Tudnia kell, hogy én sosem hibáztatnám semmiért. - Nem volt választásod... de most már van, most már itt vagyok és segítek! - Ígérem meg.

Nem engedem, hogy még kisebbre húzza magát - főleg ebben a rémes állapotában - inkább magamhoz ölelem. Hiába akar ellökni magától vagy szabadulni, az ölelésem annál erősebbé válik, nem engedem eltávolodni. Hagyom, had fogja be a fülét, had szorítsa össze a szemét és közben kezem ösztönösen azt a nyugtató ritmust dobolja a hátán miközben simogatom, amivel régen ő szokott nyugtatgatni engem. Én okoztam ezt, nekem is kell rendbe hoznom valahogy. ~De hogy?!~ Nem tudom, hogy mit tehetnék még érte, hogy jobban legyen vagy elhiggye amit mondok az tényleg úgy is van. Fáj látni, hogy milyen állapotba került pár szerencsétlen mondattól. A felcsattanását figyelmen kívül hagyom.
- Nyugalom pajtás, nincs semmi gond! Nem a te hibád volt! - Tudom, hogy mást nem tudok tenni, mint mantraként ismételgetni - remélve elhiszi ha elég sokszor hallja tőlem - a dolgot.

A szótlansága még zavaróbb, mint a korábbi zaklatottsága. Nem látok a fejébe, nem tudom mit gondol jelenleg. A régi Bucky, az én Buckym menthetetlenül megváltozott és ezt a férfit akit magamhoz ölelek már nem ismerem az utolsó porcikájáig. És ez fáj. Pofán csap a felismerés, hogy bármennyire is küzdök a régi legjobb barátomat nem kaphatom vissza... minden megváltozott végérvényesen, még ő is. Talán lesznek visszaköszönő dolgok, de már más ember lett és ezzel mindkettőnknek együtt kell élnie. Érzem a kezének melegét az arcomon, hallom a nevemet amint kiejti ajkain ahogy csak ő tudja. Várom a folytatást, tekintetemben a remény csillan fel és a várakozás szinte megöl. A pillanat tökéletes, ismét fellobban valami szikra és naivan valamiféle meghitt folytatásban reménykedem önző, beteges módon. De elmarad. Elmarad a várt csók, a vallomás... helyette olyat mond, amitől úgy érzem mintha most öklözött volna a fémkarjával egyet a gyomromba izomból..

- Ne... - ezt nem gondolhatja komolyan. - Ne mond ezt, kérlek! - Hiszen itt van velem, érzem. Visszakaptam és magamhoz ölelhetem. ~Hogy mondhatja mégis, hogy elveszítettem?!~ Úgy érzem, hogy hiába van olyan közel hozzám hogy egy papírlapot sem lehetne közénk tenni; mégis fényévnyi távolságra van tőlem és nem tudom el tudok-e érni hozzá. Mert nem adom fel, nem adhatom fel. Ha már eddig eljutottam, ki kell tartsak érte... értünk a végsőkig! - Nem érdekel, ha megváltoztál! De szükségem van rád Buck! - Suttogom megrendülve, miközben úgy kapaszkodom belé mintha ezen múlna az életem. És talán ezen is múlik, hogy mennyire tudom visszarántani abból az állapotából, amibe került a HYDRA miatt. Összetörték, tönkre tették Őt és ezt sosem fogom megbocsátani nekik. ~Az Úr irgalmazzon bűnös lelküknek, mert én nem fogok!~

Hitetlenül nézek rá, arra amit mond. Egyszerűen nehezemre esik elhinni, hogy nem ő volt a háttérből, hogy a Katona tette meg felém a lépést.
- Nem te... te voltál? - Kérdezem, hangom elcsuklik egy ponton és nagyot kell nyelnem. - Hát persze, hogy nem. Azért vagyok itt, hogy segítsek nektek! - Felelem azonnal. ~Hogy is gondolhatja, hogy egy másodpercig is kihasználnám a helyzetet?!~ Hisz ismer, tudnia kéne; hogy sosem tennék szándékosan ilyet. Én miatta és nem Winter miatt csinálom ezt az egészet, bár mint potyautas kénytelen vagyok vele is foglalkozni és őt is valamennyire ráncba szedni. Már, ha ezt egyáltalán hagyni fogja vagy lehetséges. Van egy olyan érzésem, hogy nem lesz ez az egész Winterrel zökkenőmentes.

Nem tudom, hogy miért nem tud aludni. ~Talán túl zaklatott?!~ Látom, ahogy a pohár vizet fel sem ülve dönti le a torkán, igazából erre sem tudok mit mondani. Tényleg olyan gépies benyomást kelt, mintha nem is érző, gondolkodó emberi lény volna csupán egy robot vagy efféle. Sam mutatott néhány futurisztikus filmet, a Chitauri invázió után ugyanis elkezdett érdekelni a sci-fi is komolyabban és felvéstem a bepótolni való dolgok listájára. Figyelem, ahogy a fém tenyerét az arcára helyezi eltakarva a száját sőt arcának nagy részét. Félmeztelen fekszik az ágyon mozdulatlanul, de más nem történik.
- Nem tudsz elaludni a felvétel nélkül ugye? - Kérdezem meg és máris tudom ostobaság volt tőlem, hiszen nyilvánvaló dologról van szó. - Mivel tudnék ebben neked segíteni? Mire van szükséged, hogy tudjál pihenni? - Megkockáztatom, hogy segítek neki elaludni, hátha lesz pár óra nyugtom. Aztán felhívom Sam-et, hogy mi a helyzet. Nem akarom magára hagyni egy másodpercre sem ilyen állapotban, viszont muszáj lesz bevásárolnia valakinek. Van pár dolog, amire szükségünk lesz.

• • 1086 • Zene •  Love  • © • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
James B. Barnes
Admin
avatar

Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 120
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Pént. Aug. 11 2017, 05:10





The Asset & The Mission





*Nem enyhülök meg, amikor egyetért velem. Miért ért egyet? Miért csinálja ezt? Miért nem büntet meg? Mintha két különböző forgatókönyvből játszanánk. Nem tartja be a szerepét, én hiába ragaszkodom a magaméhoz, betűről betűre. A diszkomfortérzetem nem csökken, csak akkor, amikor ismerteti a körülményeket. Feladat-paraméterek. Végre olyasmi, amit tudok kezelni. Néhány pillanat elég, hogy összeillesszem a különböző információdarabokat a fejemben. - A legközelebbi kórház egy egész tizenhat mérföld távolságban, észak-északkeleti irányban. Kilenc potenciális behatolási pont. Három biztonsági őr, műszakváltás minden 12 órakor, észrevétlen bejutás ideális időpontja 21-22 és 3-4 óra között, célhelyiségek minden emeleten a keleti folyosó közepén. Személyzet harci potenciálja minimális. A művelet során további sérülés lehetősége egy százalék alatt. Kamera és hangfelvevő egység az odaút alatt műszaki boltból beszerezhető, az üzlet biztonsági rendszere kettes szintű, kiiktatható. Kivonási pont... - pillanatnyi szünet, információrendszerezés. - Nincs. A feladat teljesítésének becsült ideje a jelenlegi felszereléssel száz perc. Járulékos veszteség kockázatának hetven százalékos emelkedésével rövidíthető maximum negyven percre. Teljes felszereléssel rövidíthető további tizenkét perccel. - Az egyetlen alkalom, amikor nem jár büntetés azért, ha hosszabban beszélek, ez. Persze ilyenkor is meg kell válogatnom a szavakat, szigorúan neutrális és teljességgel szakszerű kifejezésmód az egyedül megengedett - ha érzelmeket mutatnék, vagy szubjektív módon fejezném ki magam, az a hibás működés nyilvánvaló jele lenne. Persze most is hibásan működöm - rég újra kellett volna indítani - de a Parancsnok azt mondta, hogy ez nem fog megtörténni, úgyhogy titkolom a rendellenességet.
Nem mintha ez megengedett lenne.
Ha nem érzékelnék bizonytalanságot felőle, akkor nem engednék meg magamnak ilyesmit, de így... megkockáztatom, és nagyjából meg vagyok róla győződve, hogy meg fogom úszni.
Mindeddig nem kaptam büntetést semmiért, és ez, úgy tűnik, felbátorít ennyire...
Mondtam, hogy ő nem olyan, jegyzi meg Barnes szinte vidáman.
Úgy mondod, mintha ez feltétlenül jó dolog lenne, vágok vissza késedelem nélkül.
Talán nem az?
Kiszámíthatatlan. És az egyenlő a veszélyessel.
Persze a kis beszélgetés a fejemben Barnesszal nem akadályoz meg abban, hogy kellő mértékben figyeljek a Parancsnokra, de ez is egy a számos jel közül, hogy nem ural eléggé. A legtöbb Parancsnokommal nem lennék ilyen felületes. (És akikkel igen, azok nem is húzták sokáig. Még csak nem is nekem kellett megölnöm őket.) Egy kicsit félrebiccentem a fejem, amikor befejezi a beszédet. - Értettem - felelek engedelmesen, és ez még igaz is. A megértéssel nincs baj. Akik azt hiszik, hogy a Tél katonája egy agyatlan harci kutya, azok tévednek, és általában nagyon hamar megkeserülik ezt a tévedést. A programozás nem az intellektust törte meg, csak az ellenállást. Ami hasznos volt Barnesból, azt megtartották, csak a felesleges tulajdonságokat kellett kikaparni és szemétre dobni belőle.
A gond csak az, hogy nem egészen tudom, hogyan teljesíthetném ezt az óhajt, mit kellene tennem ahhoz, hogy hetek regenerációját felgyorsítsam napok tempójára. A testem így is működőképesebb egy emberéhez képest. Mi tudná még inkább kitolni a karbantartási határait? Fogalmam sincs. Ezt a technikusok dolga lenne megmondani. Akik most, nyilvánvalóan és a korábban ismertetett okokból, most nem elérhetőek. Ezen nem tudok változtatni, úgyhogy hagyom, eleresztem a kérdést, és inkább a másik aspektusra fókuszálok. Felülírás. A Szék. Egy részem küzdeni akar és menekülni, én pedig tudatosan semmibe veszem ezt a részt. Ellazítom az izmaim addig a pontig, amíg még éppen meg bírok maradni a pozíciómban, kicsit bele is imbolygok egy pillanatig, tovább mélyítem a légzésem, és gondoskodom róla, hogy Barnes (és, újabban, James, akiről az esetek többségében nem veszek tudomást de most muszáj) véletlenül se ólálkodjon semmiféle felszín közelében. Mintha teljesen egyedül lennék a fejemben. Ami jön, az nekem szól, csak nekem, őt (őket) megkímélem tőle. - Готовы перезаписать* - jelentem, ebben az állapotban önkéntelenül is visszasüppedve a számomra természetes orosz nyelvhasználatba. Értem én az angolt is, továbbra is, ahogy az összes általam beszélt nyelvet, de ebben a fogadóképes mentális állapotban az orosz jön a nyelvemre.

***

Eleinte próbálok ellentartani, próbálom nem megadni magam a kéznek, ami felfelé kényszeríti a tekintetem, és az is időbe telik, mire kinyitom a szemem egy kicsit - kilesni, mint kisgyerek a takaró alól, elmentek-e már a szörnyek -, de akkor nem tudom már lehunyni megint, bámulok az ismerős kékségbe, mint katasztrófaturista a roncsokra. Megrebben a szemem a szavaira, és megint megpróbálok elfordulni, mert nem bírom állni a tekintetét... ez az idióta tényleg elhiszi, amit mond, és érzem a könnyek szúrós melegét a szemem sarkában, nem tudom, a szégyen vagy a harag vagy az önutálat plántálja oda őket, mert ilyen pillantás kereszttüzében igazán nincs az embernek kapacitása még saját magát is elemezni. - Tévedsz. - Nyelek egy nagyot, hogy képes legyek kimondani, és felkészülök rá, hogy kihuny majd a szemében a fény és elfordul és meggyűlöl és látni sem bír majd, és őszintén, meg fogom érteni. És még örülnék is neki egy kicsit, mert legalább gyorsan túl lennénk rajta. Ha nem most, akkor meg fog történni később, amikor rájön, mennyire igaz a vallomásom minden szava és az még inkább fog fájni, mint ha most... - Az én hibám. Miattam volt. - Nem tudom, hogy magyarázhatnám el. Talán nem is akarom. Engem nem kényszerítettek semmire - Wintert igen. Velem, általam. Én tartottam sakkban őt a puszta létemmel, mert még meghalni sem tudtam rendesen.
Azt ne kérdezze senki, hogy ezt honnan tudom, mert fogalmam sincs - nem is igazán tudom, miről van szó igazán, csak nagy vonalakban - benyomásokkal - foszlányokkal - zavarosan - de biztos vagyok benne.
Nem tudom, miben tudna segíteni. Nincs mit. Már megtörtént és nem tudjuk visszacsinálni, feltámasztani az embereket, akiket megölettek velünk, vagy elpusztítani azokat, akik kínoztak minket... El akarok húzódni, de nem hagyja, és amilyen állapotban vagyok, nem is tudok nagyon harcolni a szabadulásért. Ez emlékeztet - túlságosan is - ugyan a karok, amik körülzárnak, nem fémpántok, de mégis - nehéz elvonatkoztatni. Mintha megint ott lennék, mozdulatlanságra kárhoztatva azért, mert túl makacs voltam a feladáshoz, és a sötétben, saját elmém zugai között bolyognva szinte elfelejtem, hogy hol és kivel vagyok.
Szinte. A keze a hátamon segít.
Visszahoz a jelenbe, mielőtt elkezdenék sikoltozni.
Nem vagyok teljesen meggyőzve. Lehet, hogy ez csak trükk. Lehet, hogy csak vágyálom. Lehet, hogy még mindig ott vagyok. Lehet, hogy még régebben, és valójában ez még Azzano. (Nem, Azzano nem lehet, a legutóbbi kínzások egyszerűen túlságosan valóságosak, az a fájdalom túlságosan valódi, nem lehet csak a képzeletem műve. Steve kimentett onnan. Csak hogy még rosszabb legyen később.)
Meg akarom cáfolni a szavait, elmondani, hogy miért nincs igaza, de a félelem, hogy még mindig a Hydra kezében vagyok és nekik adnám ki magam és a titkokat, csomót köt a nyelvemre hirtelen, úgyhogy csak ingatom a fejem, minden magyarázat nélkül, tévedsz, üzeni a gesztusom némán. És mégis kapaszkodom belé. Ha erősebb lennék - nem annyira fizikailag, mint lélekben -, akkor elengedném, de képtelen vagyok rá. (Még mindig az talán soha nem is leszek képes édes istenem.) Csak a szavaim maradnak, amivel megpróbálhatok óvatosan navigálni (Szkülla és Kharübdisz között, emlékszem a középiskolai irodalomórákra, amikor arról az ókori görög fickóról meg az eposzairól tanultunk, vicces, hogy mik maradnak meg az ember fejében, pláne ennyi kisütögetés után), bármennyire lehetetlen is. Van, amit Steve-nek meg kell értenie, akár valódi, akár nem, akár hallgatózik a Hydra, akár nem. (De ha őket is meggyőzöm, hogy halott vagyok, az csak jó, nem?)
Próbálom nem mozdítani a kezem, hátha úgy csökken majd a fájdalom. (Ezt mondom magamnak, miközben az arcához érek, kifogás.) - Ez az igazság, Rogers - mordulok rá, visszaváltva a családnevére, mint régen is mindig, amikor valami hülyeség miatt nem akarta elfogadni a valóságot, amikor indulatos voltam és meg kellett értetnem vele a dolgokat. - Nem a régi vagyok... nem... Őt sikerült... - Nem bírom befejezni a mondatokat, bármennyire is szeretném, bármennyire is fontos lenne, egyszerűen túlságos morbid, túlságosan groteszk lenne kimondva. De attól még nem lesz kevésbé valós. Ahogyan én is elveszítettem őt azzal, hogy keresztülment azon az átkozott kísérleten... persze ő még kevésbé változott meg, mint én, és mégis teljesen a feje tetejére állította a világunkat. Pedig az inkább csak... fizikai volt. Nekem pedig... a fejemben ment félre minden. Az rosszabb.
És valószínűleg ugyanolyan visszafordíthatatlan, mint ahogy ő sem lesz többé beteges, nyápic kölyök. (Nem mintha kellene. Ne legyen. Az egyetlen, amiért hálás vagyok a szérumnak, az az, hogy végre egészséges.) Én sem leszek többé a könnyedén csevegő, hölgyekkel táncoló, katonákban lelket tartó őrmester soha, még kevésbé a brooklyni fiatalok ügyeletes kedvence.
Mégis, a szavai betalálnak, és a tekintetem hideg, szürke élt kap. - Tényleg rám? Vagy arra, akire emlékszel ezzel az arccal? - szegezem neki a kérdést, mert egészen mostanáig... azt a régi Buckyt akarta visszakapni. És vele nem szolgálhatok. Még én sem. Winter pedig még kevésbé. Márpedig... velünk kell beérnie.
És pontosan tudom, hogy nem vagyok elég.
Ahogyan a Hydra kezében sem voltam elég.
Ahogyan valószínűleg soha többé nem leszek elég.
De ettől függetlenül nem bírom nézni, és hallani, ahogy szenved, úgyhogy bal kézzel önkéntelenül is rászorítok a felkarjára, amit fogok éppen (fájdalmasan erősen - nem veszem észre). - Oké. Volt némi szerepem a meggyőzésében - ismerem el, bár ez valahol, valahogyan sántít - nem emlékszem - de nem tudok rájönni, hol a hiba. Ezen a ponton pedig már úgyis az lenne a meglepő, ha nem lenne lyukacsos ementáli sajt az agyam helyén. Az elmúlt kábé ötven év (ha hihetek Winter számolásának) nagyjából egyetlen elmosódott folt számomra. - De ha nem akarta volna... - befejezetlenül hagyom a mondatot, Steve is tudja, mi lenne a vége. Ha Winter nem döntött volna így, akkor az istennek se lett volna hajlandó erre. Winter úgy döntött, hogy megbízik az ítéletemben, vagy csak az ő elemzései is arra jutottak, hogy ez a kisebbik rossz, valahol igazából lényegtelen.
Itt vagyunk, nyakig benne a végeredményben.
- Emlékszel, mit mondott anya mindig? Egy vak embernek hiába adsz szemüveget - jegyzem meg, látszólag a semmiből a semmibe, de bízom benne, hogy érteni fogja, mit akarok mondani. Mindenkinek csak a saját feltételei és képességei szerint lehet segíteni, ezt jelentette a mondás, és nem véletlenül kaptam - kaptuk meg mindketten - odahaza. Hogy ne rohanjunk fejjel a falnak még lovagiasságból és az igazság iránti ifjonti hevületből se. Most valami hasonló a helyzet. Ha Steve segíteni akar - és akar, most mondta -, akkor azt csak úgy tudja megtenni, ha elfogadja a körülményeket és a feltételeket, amik adottak. Azt, hogy elveszítette... azt a legjobb barátot, akit egykor ismert. Azt, hogy Winter is a képben van. Azt, hogy soha többé nem lesz minden úgy, mint régen, mert egyszerűen képtelenség lenne oda visszatérni.
Csak remélem, hogy Steve érti mindezt anélkül, hogy elmondanám, mert őszintén szólva, még én magam sem értem, levezetni meg pláne nem tudnám.

***

Némán megrázom a fejem a kérdésre válaszul, de a kezemet nem veszem el az arcomról, az is mozdul velem, és ahogy egy kissé félrecsúszik néhány ujjam, igazítom is vissza rögtön. A következő kérdésekre viszont kihagy néhányat a lélegzetem, annyira... szokatlan... és nem megengedet... az egész mód, ahogyan megfogalmazza. De sikerül neutrálisabb szavakra fordítanom a dolgot, úgyhogy a légzésem is visszaáll normálisba, és elveszem a kezem a szám elől, hogy tisztábban beszéljek. - Maszk. Sötét. Csend. A felvétel - sorolom a minimumot, a végén a kezem visszatér a kiindulási helyére. Úgy döntöttem, a "pihenés" alatt az "alvást" értette ebben a kérdésben is, hiszen előbbi kritériumait már eleve teljesítettem. Az izomlazító injekciót nem említem, bár az is segít, de mostanra már enyhültek annyira az izomgörcsök, hogy az ne legyen szigorúan véve szükséges.
Eszemben sincs a minimumnál többet kérni.
Egy ilyen kiszámíthatatlan Parancsnoktól semmiképpen sem.*

Oh my god, mit művelünk mi egymással... ||| Zene: Lost and Lonely |||
*@*


*Gotovy perezapisat' - Felülírásra kész.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Steve Rogers
Admin
avatar

Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 99
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Pént. Aug. 18 2017, 07:13

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
N em értem, hogy mi a baj. Egyetértettem vele, ráhagytam mégsem érzek nála javulást a hangulatában. Hosszasan gondolkozom, hogy mi lehet a gond; míg nem rájövök azt várja, hogy fenyítsem meg a korábbi engedetlenségéért. ~Ki van csukva! Nincs az az Isten, hogy bántsam!~ Hördülök fel magamban, tekintetemben azonban csupa szánalom és gyöngédség látható. Annyira bánt, hogy ilyenné tették... el sem tudom mondani. Egyszerűen nem fejezhető ki szavakba mindaz, amit érzek. Mintha engem bántottak volna mindazzal, amit ő szenvedett el... egyszerűen még mindig nem vagyok képes felfogni mindazt a sok szörnyűséget és leginkább a következményét Buckyra vetítve. Keresem a fogódzkodókat, de nem igen lelek legfeljebb csak elvétve egyet-egyet.

A kérdésemre felel, de egyáltalán nem ilyesféle válaszra vártam. Hallgatom, hallgatom; de sehol sem lelem Buckyt benne csakis a Katonát és a hideg logikát. Viszont olyan információkkal lát el, amiknek nem voltam eddig a birtokában. Az ilyesmit Samre hagytam, a csapatban a tűzvonalban volt inkább a helyem nem a háttérből támogatóként.
- Mennyi idő kell a pihenéshez? - Kérdezem tőle, mert tudnom kell mikorra tudja összeszedni magát annyira, hogy megpróbálkozzunk a bejutással. - Hajnalra útra kész állapotban tudsz lenni vagy inkább várjuk meg az este 9-10 órát, mielőtt lábra bírsz állni? - Érdeklődöm, próbálva kipuhatolni mire számíthatok tőle. - De szükségünk lesz háttér támogatásra is. Mielőtt elindulunk előbb értesítenem kell Sam-et, a barátomat. Ő segít majd beszerezni a kamerát és mindent amire szükséged lesz a behatoláshoz. - Kezdek már egészen az ő fejével gondolkodva beszélni. Fontos, hogy megértse, mit miért fogok tenni és ne potenciális veszélyforrásként kezelje Sam-et vagy elfogadja a segítségét.

Döbbenetes, ahogy érzelemmentesen beszél mintha tényleg teljesen neutralizálták volna és nem is lenne Bucky már odabent. Muszáj visszafognom magam, nem reagálhatok túl hevesen még a végén félreértené. Pedig most éppen törni-zúzni volna kedvem az állapota miatt. Vérlázító, amit vele tettek.
- Bu... Winter, ne aggódj hárman majd megoldjuk. Emlékszel a röpködő fickóra a hídon ugye? Na, ő Sam Sólyom Wilson és a barátom. Azért nem hoztam magammal, mert... mert nem tudtam hogyan fogsz reagálni rá ha nem egyedül jövök érted. Érted? - Kérdezem meg, kissé félek a válaszától. - Fontos és értékes vagy, szükségem van rád. Éppen ezért azt akarom, hogy jobban legyél... hogy jobban legyetek Buckyval mindketten. Ha ehhez 100 percet kell a kórházban eltöltenünk, amíg a vérátömlesztést megkapod; akkor azt is megoldjuk valahogy! Kitalálunk valamit ígérem! - Agyam máris ezerrel tervezni kezd, logikus tervet keresve arra, hogy mit tehetnénk.

Majdnem 2 órát kell eltöltenünk a kórházban harcra képtelen állapotban, hiszen a vérátömlesztés során nem nagyon mozoghatunk ha jól tudom. ~Teljes felszerelés alatt mit érhet vajon?!~ Morfondírozok, ugyanis fogalmam sincsen miről beszél ismételten.
- Mi az, ami nálad van és mi hiányzik a teljes felszerelésből? Be tudjuk szerezni? Valamivel csökkenthető az idő vagy a 100 perccel kell számoljunk? - Szegezem végül neki a kérdést óvatosan megválogatva a szavakat. Tudom, hogy Bucky okos, ha Winter fele annyira intelligens mint ő volt - már pedig az előbbi válasza alapján eléggé jó stratéga maradt a szernek hála -, akkor van rá némi esélyünk élve megúszni vérfürdő nélkül ezt a kis kirándulást a kórházba. - Helyes Katona, örülök. - Nyugtázom a visszajelzését és meg is dicsérem - csak hogy kapjon némi pozitív visszajelzést -, tisztára a katonaságnál érzem magam mintha még mindig az 1940-es években volnánk és nem a jövőben.

- Winter, elismételnéd angolul? Még mindig hiányos az orosz tudásom. - Kérem. Nem, nem utasítom inkább egy egyszerű kérést intézek felé. Ezzel is nevelem, szoktatom lassan hozzá ahhoz, hogy milyennek is kellene lennie a normális, emberi viselkedésének. Nem ilyen... nem tudok rá jobb szót mint hogy gépies és katonás. Hiányzik belőle minden érzelem, száraz tényekként sorakoznak a kiejtett szavai. ~Borzasztó!~ Nem igazán értem, hogy miért váltott vissza az oroszra. ~Vajon mit mondhattam, ami ezt kiváltotta?!~ Nem tudom, hogy közelebb hoztam-e vagy messzebb löktem magamtól mint szerettem volna a protokollok említésével vagy Sam-et mint változót behozva a képletbe. Eddig csak ketten voltunk, de most már vele is számolnia kell. Igaz, hogy úgy hivatkoztam rá mint segítő ~Sam ki is nyírna, ha tudná sima supporternek, holmi mezei háttér segítőként írtam le őt.~ de valójában Wilson jóval több annál. Winter így viszont remélhetőleg nem a fenyegetést hanem hasznos segítőt látja majd benne.

Némi jelképes harc árán sikerül a tekintetét felfelé kényszerítenem és belenéznem a szemeibe. Már, amikor végre méltóztatik James kinyitni a csipáit. ~Édes Istenem, de hiányzott már ez a szürkéskék szempár?!~ Még akkor is, ha alig van benne élet... ha meggyötört és bizalmatlan... akkor is ott van benne Buck, az én Buckym. Nem olyan üres és élettelen mint a Katona tekintete. Winterben talán ez az egyik legijesztőbb dolog... a nihill, amit a lélektükreiben látni. A tekintetünk összekapcsolódik és ha szavak nélkül képes volnék kommunikálni pusztán az érzelmeim átadásával, most egy egész katartikus élet peregne le James szemei előtt. Van a tekintetemben ugyanis minden, mint valami mezei zsibvásárban... kedvére válogathat közülük. Már, ha a szavaimmal nem érné be. Nem engedem, hogy elfordítsa a fejét. Egyszerűen csak nem, muszáj hogy megértse, hogy elhiggye igazat beszélek. Hogy végre tényleg elhiggye én vagyok itt vele és nem a képzelete játszik ismételten tréfát űzve belőle.

Látom a könnyeit végigcsorogni az arcán és hüvelykujjammal törlöm le, végigsimítva az arcának oldalán. Kettősség, ami megcsap hirtelen... egyszerre érzem jéghidegnek és tűzforrónak a bőrét, miközben enyhe statikus elektromosság ráz meg érintése nyomán.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz. Nem nekem mosták át az agyamat 70 éven át drága barátom. - Teszem a vállára a kezemet éppen úgy, ahogy ő tette anno az enyémre azt a hozzám képest nagy lapát kezét, hogy a törékeny testem szinte beleroskadt egy-egy ilyen baráti paskolásába. - Egyszerűen elhitették veled, hogy ez is a te hibád. Buck... Bucky kérlek... ne okold önmagad! Te áldozat vagy, semmiről sem tehetsz! Ha valakit okolni akarsz az én vagy a HYDRA legyen! - Csattanok fel a végére tehetetlenségemben. - Én vagyok a felelős, miattam kezdett bele a W.S. programba a HYDRA! Miattam zuhantál le a vonatról is, szóval ha valakit minden áron okolni akarsz akkor az én legyek és ne más! - Komolyan nézek rá, szemeimben szégyen ég, arcom kipirult. Zaklatott vagyok, felzaklat ezzel az ostoba beszéddel teljesen, oda a híres nem létező hidegvérem.

Abbahagyja a hadakozást ellenem, inkább már csak kapaszkodik belém és én hagyom neki. Mert tudom jól, hogy most erre van szüksége... egy mentőövre és az övé én vagyok, ahogy Ő volt mindig is az enyém egész életemben.
- Még mindig nem érted ugye? - Kérdezek vissza, megütközve a mondatán. Azt mondja, hogy már nem a régi, hogy őt sikerült elpusztítaniuk. - Pontosan most cáfoltad meg saját magadat! James Buchanan Barnes élőbb, mint valaha és erről most tettél tanúbizonyságot ebben a pillanatban! Talán az emlékeimben élő barátom, New York fiataljainak és öregjeinek nagy kedvence a múlté valóban... De az én Buckym továbbra is itt van - helyezem tenyeremet a mellkasára pontosan a szíve fölé - igaz kicsit meggyötörve, kicsit összetörve, s talán már sosem lesz olyan mint régen... de itt van, velem. És csakis ez számít, nem?! - Kérdezem tőle lefelé konyuló szájjal. Megint közel állok a síráshoz.

- Gyerünk már James! Ne csináld ezt velem! Megígérted, ahogy én is neked! Örökké veled leszek az idők végezetéig! Az nem lehet, hogy elfelejtetted?! - Fogom könyörgőre már szinte a végén. De aztán megkeményíti magát és szavai ezerszer jobban fájnak bármilyen sebnél, amit valaha a harcok során el kellett szenvedjek. Ismét úgy érzem, mintha gyomorszájon vágott volna a fém kezével. - James Buchanan Barnes I choose you. And I'll choose you, over, and over, and over. Without a pause. Without a doubt, in a heartbeat I'll keep choosing you. Till death do us part. - Ha az oltár előtt állnánk - kicsit talán fura ez még nekem, de manapság már ilyet is lehet üldöztetés nélkül - biztosan ez volna a fogadalmi szövegem. Ezzel vallanám meg mindazon érzéseimet melyeket közel 80 éve cipelek magammal hol áldásként, hol teherként. Mert nekem Ő pont elég. Nem vagyok telhetetlen, nem kérek sokat; csak a lelki társamat akarom visszakapni. ~Az sem érdekel, ha törötten, sérülten... csak had kapjam vissza!~

- Mertem remélni, hogy nem csak Winternek hiányoztam. - Eresztek meg egy bátortalan félmosolyt mint régen, amikor ezzel próbáltam mindent elkezdőzni. Először nem értem, hogy mire céloz. Aztán leesik, hogy korábban pont én papoltam a szabad akaratról. - Ez azért messze nem ugyanaz Buck, te még nem vagy menthetetlen. Csak időre van szükséged, sok sok időre. Meg egy jó pszichológusra, az sokat segít. És én kivárom, ha újabb 70 évnek is kell hozzá eltelnie míg helyre jöttök annyira, amennyire csak lehetséges! - Szándékosan használom a többes számot, utalva a Katonára is. Külön kezelem őket és mégsem. Bár két önálló személyiségről van szó, ha jól értem... mégis mindkettő Barnes. Talán már soha többé nem lesz minden úgy, mint régen; de amíg ő itt lesz nekem Winterrel vagy nélküle, ez nem is érdekel egy másodpercig sem. Csak ne kelljen újra elveszítenem. ~Pokoli volt ez a néhány év nélküle!~ Pedig én a javát átaludtam.

Na most kezdem csak igazán, húsba maróan sajnálni Wintert... Jamest... mindkettőt igazából. ~Képes más fájdalma fizikai tüneteket produkálni?!~ Mert nekem még a szavam is elakad. Nekem is úgy fáj mindenem leginkább a lelkem, mintha engem is évtizedekig kínoztak volna egy székhez kötve. Hallgatom, hogy mire van szüksége az alváshoz.
- Rendben, intézkedem hogy mielőbb minden feltétel adott legyen. Addig pihenj ahogy tudsz Winter. - Mondom, majd előveszem a telefonomat miközben ismét a csaphoz sétálok és újra töltöm Bucky poharát vízzel. A gyorshívót benyomom, miközben a készülék tárcsázni kezdi a kívánt számot. Sam került a bűvös 2. helyre - az elsőt Buckynak tartottam fent, még amikor úgy tudtam halott volt akkor sem akartam az emlékében kárt tenni ezzel. Az az ő bérelt helye örökre - az életemben a híváslistámon. ~Csak vegye is aztán fel Wilson, ne úgy mint legutóbb; mint mikor azzal jött, hogy azért nem vette fel egyből mert csak a retyón trónolt!~



• • 1620 • Zene •  Love  • © • •


//A többi hétvégén/jövö héten jön!

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
James B. Barnes
Admin
avatar

Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 120
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Szomb. Aug. 19 2017, 19:15





The Asset & The Mission





*Közel hetven év. Ebből majdnem ötven alatt létezett és működött Winter. Sok időbe telt Barnest megtörni... olyan sokba, hogy kis híján feladták, de a Hydra túl mohó volt és a reprodukálhatatlan, működőképes szérum a vérében túl értékes, semhogy egyszerűen megölhették volna. De az örökkévalóságig senki és semmi nem tud ellenállni, és ahogy a víz is kimossa a sziklafalat, úgy mosták el ők is Barnes tudatának tartópilléreit, hogy az összeomlásból a Tél Katonája emelkedhessen fel. A tökéletes, megtört, engedelmes fegyver - mindaddig, amíg megfelelően kezelik.
A Parancsnok nem kezel megfelelően. Figyelem - a szemem sarkából, sosem direkten -, és nehezemre esik, hogy ne mutassak ki semmit, hogy megmaradjak az üres és érzelemmentes ügynöknek, miközben legszívesebben... nos, valami mást tennék. (Lényegtelen, hogy mit, nem megengedett, nem kell gondolkodnom rajta, csak elfojtani az impulzust.) A tekintete, a testbeszéde hatalom helyett gyengeséget sugall, szinte ingerel, hogy kihívjam és próbára tegyem. Valószínűleg éppen ez a cél, döntöm el. Csapda. Ravasz, de inadekvát. Talán ennek a parancsnoknak ez az elképzelése a megfelelő büntetésről, a hamis biztonsáérzettel óhajt újabb és újabb hibákat kicsikarni, amiért aztán benyújthatja a számlát. Mintha nem lenne amúgy is minden joga és lehetősége anélkül is büntetni!
Idióta. Ki a fene tette Parancsnokká?!, dünnyögök magamban, dühít az inkompetenciája.
Te. Vagyis mi, emlékeztet Barnes, már megint azzal az idegesítő, szinte-vidám tónussal.
Заткнуть. мудак.* Mégis, a Barnesszal folytatott kommunikáció azon kevés dolgok közé tartozik, amik egészen... kellemesek. Még szép, hogy titkolom, hogy ilyesmi egyáltalán létezik számomra.
- Negatív. A fegyver funkcionális és bevetésre kész - ismétlem el, és felhagyom, hogy számoljam, hányadszorra. Előbb-utóbb még ez a nehézfejű Parancsok is meg kell értse, nem?! Az elkészülésre végigcikázik a tekintetem a szűk téren, amiben vagyok, felmérve a mozgást és a tennivalókat. - Felszerelkezés minimális ideje százharminchét másodperc. - Ami egyrészt azt jelenti, hogy nincs sok cucc, amit össze tudnék szedni a feladathoz, másrészt azt, hogy még mindig elég gyors vagyok, köszönöm szépen, nem kell aggódni miattam. A háttértámogatásra bólintok. A magam részéről nem tartanám szükségesnek, de ő dönt. Ugyanakkor az addig dédelgetett feszültség egy része elillan a vállamból, amikor úgy fogalmaz: "szükséged lesz". Ez azt jelenti, hogy hagyja, hogy egyedül dolgozzak.
A magányos küldetéseket preferálom a csoportosakhoz képest, még akkor is, ha a jelentések kimerítőbbek és a büntetés nagyobb eséllyel érkezik utánuk.
Aztán ez a feszültség visszatér, amikor tovább részletezi a küldetést, és már megint nagyon úgy fest, hogy félreértettem valamit (még inkább, hogy ő fogalmazott pontatlanul, de ezt a kritikát elnémítom).
Bólintás. - Kódnév: Sólyom. Státusz: támogatás. Hatóság: harmadlagos. - Iktatom az új tényezőt és helyezem el az információk hálójában annak mentén, amit a Parancsnok mond róla. Nem úgy tűnik, mintha műveleti parancsnoknak tenné meg, ami másodlagos hozzáférést adna neki a Katona irányításához, úgyhogy marad az egyszerű asszisztencia fiókjában.
A visszaigazolásra már nyitnám a szám, hogy a sztenderd válaszok egyikét elmantrázzam - van bőven, amiből válogassak, a fegyver szolgál a fegyver engedelmeskedik a fegyver hatékony a fegyver a fegyver, de valami visszatart. A nonverbális jelek, amiket a Parancsnok ad, konfliktusba kerülnek a szabványos késztetéssel, és némi hezitálás után befogom a szám. Ha ezzel hibázok, majd kiigazítja - kismértékű meghibásodás, nem igényel nagy fájdalmat a korrekciója -, de a nem teljesen tudatos megfigyelések azt súgják, hogy a szokványos válasz kimondása rosszabb lenne ebben a helyzetben. Bevetésen kívül ritkán hagyom, hogy efféle nem-teljesen-logikus ingerek befolyásolják a viselkedésem, de most kivételt teszek. A Parancsnok kiszámíthatatlan. Új stratégiák kiépítése szükséges lehet a túléléshez. (Barnes. Védelem. Elsődleges küldetés. Titkos. Mindenáron.) Inkább a mondandója második felére koncentrálok. - Negatív. A fegyver harctéri orvosi ellátása nem megengedett. Protokollok betartása szükséges. Beavatkozás elvégzése kizárólag a bázison - tiltakozom nyomatékosan, és (szinte már kihívás) felemelem a fejem, hogy a tekintetem egy vonalban legyen a Parancsnokéval, bár a direkt szembenézés helyett a halántékát fixírozom. (A szemem sarkából pedig a testbeszédét. Meg kell értenem, mire hogyan reagál. Rá kell jönnöm, hogyan tudom elégedetté tenni. A kiszámíthatatlansága miatti feszültség hosszú távon tarthatatlan.) - Száz perc: bevetési területre eljutás jármű nélkül, behatolás, a szükséges eszközök beszerzése, terület elhagyása, visszatérés a bázisra. - Nyilván nem javasolnék egy fájdalmas és immobilizáló beavatkozást nem-biztonságos körülmények között még protokollok nélkül sem. Nem vagyok sem hülye, sem szuicid.
- Teljes felszerelés: taktikai ruházat illetve annak elrejtése, három napi ellátmány, a küldetés speciális igényeinek megfelelő kiegészítő eszközök, továbbá teljes fegyverzet. - Ebből az egyedüli, ami az én felelősségem, a fegyverzet, úgyhogy arról tudok nyilatkozni részletesebben. - Amennyiben a feladat jellege meg nem követeli az eltérést, a fegyverzet három kategóriát foglal magába. Elsődleges fegyver: gépkarabély, géppisztoly vagy könnyű géppuska. Darabszám: egy és három között. Preferált típusok: M-4, Mk 18 Mod 0, AK-47 gépkarabély; MP-5, CZ Vz. 61 E Skorpion, Sa. Vz.61 Skorpion, Heckler & Koch MP5A3 félautomata géppiszoly; Colt M4AR-15, FN F2000 Tactical, Heckler & Koch G36C géppuska. Másodlagos fegyver: pisztoly és kés. Darabszám: öt és tizennyolc között. Preferált típusok: Glock 19, Glock P226R, Sig Sauer P220ST, COP 357 Derringer, Intratec TEC-38, Beretta 92FS Inox, HK45C, Makarov PM kézi lőfegyver; CRKT Crawford Thunder paracord, Magnum SWAT Transformer, Gerber Paraframe II, FOX Attack, BlackFOX Panthera BF-707B, Aqua Lung Master Dive, háromélű Jagdkommando 105-7 kés. Harmadlagos fegyver: a küldetés speciális kritériumaihoz igazodva. Mesterlövészpuska vagy nagy kaliberű fegyverek. Darabszám: jellemzően egy. Preferált típusok: M-240 közepes géppuska, M2 nehézgéppuska, Mk 12 Mod 1 mesterlövész puska 500 méterig, Mk 11 Mod 0 mesterlövész puska ezer méterig, TAC-338 mesterlövészpuska ezerötszáz méterig, speciális Mk 14 Mod 0 kétezer méter és afölött. FN Mk 13, Milkor MGL Mk 1L gránátvető. Remington 870 sörétes puska. M67 kézigránát. - Még egy halvány, mosonak gúnyolható szájszél-görbület is feltűnik rajtam, ahogy sorolom. Ezt ismerem, ebben nem hibázok, a fegyverzet olyasmi, amivel kapcsolatban teljes magabiztosságom és az egyetlen dolog, amiben - olykor - döntési helyzetben vagyok. És ami még fontosabb, az az, amit a fegyver jelent. A fegyver a kézben azt jelenti, távolság a Parancsnokoktól és a bázisoktól és a korrekcióktól. A fegyver a kézben azt jelenti, hamarosan sikeres jelentés következik, és egy Parancsnok elégedett lesz. A fegyver a kézben azt jelenti, hogy hasznos vagyok és ezért életben hagynak és így teljesítem az elsődleges küldetésemet. - A felsoroltak közül az ellátmány biztosítható, jelen küldetéshez nem esszenciális, a fegyverzet hiányos, jelen küldetéshez nem esszenciális. Javasolt alternatíva: másodlagos fegyverzet kizárólagos felszerelése. - A többi meg... hát, effektíve nemlétező. Na jó, azt tudom, hol van a taktikai felszerelés - mellény, maszk, egyebek -, hiszen mi rejtettük el, de pillanatnyilag bőven kívül esik az elérhetőségen. Pár ezer kilométerrel és jó néhány országhatárral kívül. Plusz mivel egy fedett küldetésről van szó, úgyis láthatatlanná kell válnom, arra pedig a jelenlegi körülmények bőven megadnak minden eszközt. - Járműhasználat a bevetés idejét nem számottevően csökkentheti - jut azért eszembe, bár a táv nem olyan nagy. A futás célravezetőbbnek tűnik ebben az esetben.
És a Parancsnok... elégedett. Döbbenten kapom rá a fejem, majd nézek újra félre szinte rögtön - nem megengedett -, és kell néhány pillanat, hogy leküzdjem a testemen végigszaladó reszketést. Mivel váltottam ki? Mit tettem jól, jobban, másként, megfelelően? Újra meg újra végigpörgetem a fejemben az imént lezajlott eseményeket, próbálom értelmezni őt, de semmi kirívót nem találok, legalábbis saját magammal kapcsolatban nem. Végül felhagyok vele, több adat kell az elemzéshez, ezt pedig betudom annak, hogy hatékonyan összeállítottam egy cselekvési tervet és levezettem a leghatékonyabb kivitelezését. Mivel a Parancsnok nem áll éppen a helyzet magaslatán, valószínűleg igencsak rászorul az asszisztenciámra.
Ettől függetlenül elégedetté tesz, hogy megdicsér. Egy kicsit félrebiccentem a fejem, lehetőséget adva, hogy hozzámérjen - bár ez már szinte blaszfémia, ilyen nyíltan kérni -, de hátha ebben is szüksége van az iránymutatásra.
A szavaira kipattan a szemem, amit csak az imént hunytam le megadóan, és megint megborzongok, ezúttal negatívan. Már megint hibáztam. Előreejtett vállal várom érte a büntetést, miközben felelek. - Bocsánat - suttogom, még ezzel sem tudom, megfelelő-e. Azt hamar megtanultam, hogy a "sajnálom" nem megfelelő forma a hibáim után, mert érzést feltételez, és számomra az érzelmek tiltottak. De hogy az "Elnézést" vagy a "Bocsánat" a megfelelő, és hogy hozzá kell-e tennem a kéremet, vagy utóbbi is tiszteletlenség, az egyénfüggő. - A fegyver készen áll a felülírásra - jelentem tehát angolul is, a nyelvnek megfelelően teljes mondattá fogalmazva a dolgot.

***

"Stevie, megölsz", mondanám, ha lennének szavaim, a régi eltúlzott panaszosság helyett valódian. "Ismertelek", tehetném hozzá, mert mi mással lehetne magyarázni, hogy egyetlen hosszú pillantásából regényeket vagyok képes kiolvasni (vagy odaképzelni - istenem add hogy ne csak a képzeletem legyen...), hogy mindenem rezonál azzal, ami ő. "Nem tudok megfelelni annak, amit szeretnél", hozhatnám a tudtára, ha elég könyörületes lennék hozzá. De képtelen vagyok ezekben a pillanatokban megszólalni, csak a könnyek maradnak - gyűlölök sírni, mindig is utáltam gyenge lenni, mostanra pedig pláne -, amiket nem tudok teljesen elfojtani, nehezen lélegző, forrón csordogáló kétségbeesés. Hülyeség, persze. Most aztán pláne pont nincsen semmi okom ilyesmit érezni, távol a Hydrától és Steve mellett, az ujjaival az arcomon és az ostoba, lehetetlen elvárásaival a vállamon.
Veszek néhány reszketős, közepesen mély lélegzetet. - Pontosan. Te nem voltál ott, nem érted... én igen. És tudom, hogy én... hogy miattam volt - keresgélem a szavakat nehézkesen, mert egyrészt meg akarom győzni - meg KELL győznöm -, másrészt viszont képtelen lennék ennél direktebben beszélni róla. Még csak felidézni is... már az is szinte elviselhetetlen, de ha kimondanám, ha szavakba foglalnám... nem, az túl sok, elviselhetetlen. Úgy védekezem, ahogy tudok: fellángoló dühvel. Mi másom lenne ezen kívül? - Ne próbáld megmondani nekem, hogy mit tettek velem, ne merészeld! - förmedek rá, de ahogy fellobbant, úgy el is hamvad az érzés, és csak a bénító szégyen marad mögötte, különösen az ő indulatainak tükrében. - Ne haragudj... - motyogom, és kedvem lenne a kezembe temetni az arcom, ám a legkisebb mozdulatra is karomba nyilalló fájdalom figyelmeztet, hogy nem lenne jó ötlet. Aztán egy kicsit kuncognom kell, humortalanul és örömtelenül. - Ne légy már ennyire egoista, Steve, Zola már rég kísérletezett a szérummal, amikor te még nem is hallottál róla - teszem helyre. (Mindig is ez volt a dolgom, bármennyire reménytelen a dolog.) Ha valakit lehetne hibáztatni, hát az Erskine. Az ő kutatása keltette fel Zola kíváncsiságát, még mielőtt lett volna bármilyen eredmény - akár Steve, akár a Koponya -, az, hogy a jó tudósnak sikerült is tökéletesítenie a formulát, legfeljebb csak olajat öntött a tűzre. De én addigra már menthetetlen voltam, ereimben a folyékony tűzzel. És erőt kell vennem magamon, hogy képes legyek a halálomról beszélni, de ha ez kell ahhoz, hogy az ő hülye bűntudatát eltöröljem... akkor remegve és hányingerrel ugyan, de megteszem. - A hülye vonatról meg azért zuhantam le, mert egy rohadék lelőtt onnan, ha még rémlik. - Mert nekem elég élénken. Évekig egyáltalán nem, még egy fél órával ezelőtt is csak valami távoli, megfoghatatlanul rémes dologként, de ebben a pillanatban bevillan és ha akarnám, az összes rémes részletet újraélhetném, és nagyon nagyon erősen igyekszem, hogy még véletlenül se tegyem meg. És akkor olyan tényezőket még nem is vettem figyelembe, mint hogy nem vettem észre a közeledő fenyegetést, vagy nem megfelelően használtam a pajzsot, vagy...
Ha egy kicsit jobb vagyok - ha lettem volna olyan hatékony, mint Winter - akkor nem zuhantam volna le.
Még egy igazság, ami felfalhat belülről. Remek. Egyre jobb ez a nap.
És Steve persze csak nem hagyja annyiban, rágja a témát, mint kutya az örökzöld csontot, amíg le nem csócsál engem is csontig, pedig már most is olyan fáradt vagyok, hogy egy hétig tudnék aludni. (A széttöredezett személyiség áldása: lehet, hogy tényleg ezt fogom tenni. Ha-ha.)
- Azt pontosan értem, hogy még mindig hülye vagy... - hagyom rá, mert basszus, annyira szeretnék hinni neki... annyira egyszerű lenne azt mondani, hogy jól van, nyertél. De ez csak számomra lenne a jó és könnyű út, nem pedig neki. - A te Buckyd, az, akire emlékszel, nem jön vissza. Erre... nincsen szuperszérum, Steve. Aki meg itt van, az... csak egy roncs. Árnyék. Visszhang. Ismételgetheti, amit kiabálnak neki, de sosem fog magától felelni - próbálom neki elmagyarázni, érzékeltetni, de a végére egy kicsit még én magam is belezavarodom az egész hasonlatba, és egyébként is kezdem megkérdőjelezni, hogy van-e egyáltalán értelme. Ezt a makacs öszvért sosem lehetett meggyőzni semmiről, akkor miért pont most sikerülne? - Nem, nem csak ez! Néha gondolnod kellene magadra is, te idióta! - csattanok fel megint, és természetesen ismét jön azonnal a szégyen is, hogy éppen Steve-en kell levezetnem az indulataimat, holott egyáltalán nem érdemli meg. Lejjebb viszem a hangom és megint lágyabban kérdezek, szinte suttogva, mint titkokkal szokás. - Mi a francot akarsz kezdeni ezzel az összetört valakivel? Ha így maradunk? - Winter legalább hasznos. Én meg csak teher. Bár a létezésem legalább biztosítja, hogy Winter Steve parancsnoksága alatt maradjon, ahol egyrészt jól bánnak majd vele, másrészt nem használják majd rosszra, úgyhogy talán mégsem leszek teljesen haszontalan. Csak éppen ezúttal nem Winter ellenében, hanem az ő érdekében leszek túsz a saját testemben. (Már ha az enyém egyáltalán.)
Aztán csak ingatom a fejem. Nem felejtettem el. De mi az idők végezete? Például az, hogy jégre tesznek, és akkor ébresztenek fel, amikor csak kedvük tartja? Két hét intenzív kiképzés az új fegyverekkel - vagy én képzem ki az újoncokat - vagy a lányokat - aztán megint több éves filmszakadás? Például az, hogy megszűntem önmagam lenni? Eléggé annak tűnik - vagy legalábbis olyasminek, ami bőven elég minden fogadalom feloldásának.
De felismerem a vesztes csatát, ha már benne vagyok.
És semmi esélyem és semmi reményem nincs, hogy Steve-et szavakkal meggyőzhetném az igazamról. Nem tudom megóvni, nem tudom legrövidíteni számára az utat, aminek a végén ő is be fogja látni, hogy felesleges az elszántsága és a bizakodása. Úgyhogy sóhajtok egyszer, kétszer, háromszor. Tudom, mit kellene felelnem, hogy semmissé tegyem a vallomását, hogy összetörjem belülről, és azt is tudom, hogy nem lennék képes kimondani. (Az eddigieket is szörnyű volt.) - Sosem tudtad, mi a jó neked. Én nem vagyok jó, Steve, utolsó figyelmeztetés, könyörgök neked, ha az kell... - motyogom elveszetten. - Tönkre fogod magad tenni miattam és nem tudlak megvédeni magamtól. Én is téged akarlak választani, és ez azt jelenti, hogy el kellene tűnnöm az életedből és megkímélni téged ettől az egésztől. - A szavak szinte lázasan buknak ki belőlem, és valószínűleg az is vagyok, ahogy a szervezetem próbálja helyrehozni a testemet ért károsodásokat, de nem ezt a hőt érzem magamban. - De most hogy itt vagy, nem leszek rá képes - ismerem be a vereséget suttogva. - Nem tudnék elmenni nem tudnálak itt hagyni, bocsáss meg hogy tönkreteszlek, Stevie kérlek bocsáss meg... - És most először nem csendesen könnyezem, hanem rázkodó, valódi zokogással, ahogy a sietve kiejtett szavak összemosódnak a számban és oda sem figyelve, csendes őrjöngéssel pörgetem magamból a bocsánatkéréseket és a nevét, ahogy szervezetesek a rózsafüzér szemeit az ujjaik között. Ez az én imám, ha nem is megtisztulás, de legalább horgony a világban.
Percekbe telik, míg a könnyek elapadnak és egy kicsit megnyugodok, épp annyira, hogy továbbléphessünk mindketten.
- Ó, dehogynem. Ugyan ki másnak hiányzott volna a rusnya képed - viszonzom én is a régi gesztust a magaméval. Sértegetéssel kimutatni a törődést és a szeretet - nagyon ránk jellemző. Persze a könnyedség nem tarthat sokáig. - Nem tudhatod - vágok közbe mérgesen. - Hadd mondjam el, innen belülről eléggé menthetetlennek tűnik a helyzet. - És még ha nem is az, Steve pont nem az, aki meg tudja ezt ítélni. Sem hozzáértése nincsen hozzá, sem objektivitása. Annyira vissza akarja kapni a régi Buckyt... bármire hajlandó lenne érte. Még a lehetetlenben is hisz, csak hogy a reményét ne veszítse el. - Állj le egy percre. Mi lesz, ha az "amennyire csak lehetséges" egyenlő a nullával? Ha sosem változik semmi, ha mindig ez lesz a legtöbb, ami leszek? - Nem kellene bevállalnia.
Persze tudom, hogy rá fogja vágni, hogy azzal is megbirkózik.
Nem is ő lenne, ha nem lenne hajlandó a világ súlyát a vállain cipelni. Francba.
Jól kifogtuk mi egymást. És mégis, ha lenne lehetőségem újraélni a gyerekkoromat, ugyanúgy összebarátkoznék vele, és ugyanúgy mellette lennék jóban-rosszban, halálig. (De azért igyekeznék ezúttal rendesen meghalni.)

***

Bólintok a szavaira, megnyugodva. Noha nem azt a választ kaptam, amire számítottam, de olyat, ami aránylag megnyugtat. Nincs további tennivalóm a helyzettel kapcsolatban, ráadásul a korábbi parancs is felülíródik teljesíthetőre.
Lehunyom a szemem és a lehetőségeimet mérlegelem. A jelek szerint az alvás lenne az ideális és elvárt pihenési forma, bár immár nem kizárólagosan. Én képtelen vagyok rá, legalábbis a jelen körülmények között. Ki igen? Barnest rögtön elvetem. Még nálam is alkalmatlanabb - dobálná magát a rémálmoktól és ezzel szabotálná a törött csontok gyógyulását, ráadásul nem bírja jól a fájdalmat, márpedig a törött bordák azzal járnak, minden egyes lélegzetvételnél. Az emlékeket sem tudná kellően kordában tartani, amiket a fizikai ingerek felszínre hoznának benne. Plusz a mai napon átéltek már legyengítették a tirónk legsérülékenyebb tagját, és ezen felül, de a legerősebb ellenérvként, eszemben sincs a kiszámíthatatlan Parancsnok közelébe engedni.
Vagyis marad a harmadik fél. Szintén kiszámíthatatlan, és messze esik az ideálistól, de pillanatnyilag talán a legkisebb rossz. Újabb ismeretlent hoz az egyenletbe, de ő nem része a feladatomnak (szigorúan véve), így a mentális állapota irreleváns, a Parancsnok pedig talán nem fogja megölni a testünket. Barnes hiába biztos ebben az állításban, én cseppet sem vagyok meggyőzve, de valamennyi kockázatot mindenképpen vállalnom kell.
Úgyhogy elernyedek, amíg a test teljes nyugalmi állapotba nem kerül. Egyenletes, az állapotunkhoz mérten mély lélegzetvételek. Egyenként ellazított izmok. És végül lassan, nagyon lassan és óvatosan hagyom, hogy elveszítsem a kontrollt, eleresztem az elme mozgatórugóit, és néhány gyenge taszítással James kezébe teszem a gyeplőt.

Szerencsém van: a fickó első dolga, hogy ténylegesen elaludjon, ami számára nagyjéból öt másodpercet vesz igénybe, így én is visszavonulhatok, magamban morogva, amiért az ébresztés bezzeg az én dolgom lesz.

Úgyhogy pontosan 176 perc múlva James az, aki hirtelen mozdulattal felül a matracon, azonnal az oldalához - a törött bordákhoz - kapja a fém kezét, és nyolc másodpercen keresztül pergő olasz-vietnámi-angol keveréknyelven káromkodik, mielőtt egyáltalán realizálná, hol van és mikor és kivel.*

Fegyvermán + precíz karakter = pain in the ass research ||| ez majdnem 3K szó O.o ||| Lost and Lonely |||
*@*


*Zatknut'. Mudak. - Fogd be. Seggfej.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Steve Rogers
Admin
avatar

Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 99
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Csüt. Aug. 31 2017, 17:53

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦

- Tisztában vagyok vele, hogy jelenleg is bevethető állapotban vagy Winter. De én tényleg azt akarom, hogy rendbe gyere. Hogy fizikailag meggyógyulj, amennyire csak lehetséges. De erre kevés az időnk. Emiatt muszáj a vérátömlesztést mielőbb megcsinálnunk. Viszont féltelek, félek így elindulni veled. Tudom, hogy fájdalmaid vannak; ne is tagadd! Arra is kell valami gyógyszert szerezzünk a kórházból... - Gondolkozok fennhangon. Hihetetlen, hogy képes volna akár most azonnal elindulni. 137 másodperc. ~Nem semmi.~ Viszont az mindenképpen megnyugtató, hogy Sam említésére bólint. Az már kevésbé, amint fennhangon közli a memorizálás folyamatát. - Winter, értsd meg nincs többé bázis. Nem mehetsz vissza! Nincs S.H.I.E.L.D., nincs HYDRA. Csak én... Csak mi magunk vagyunk! Mindent egyedül kell megoldanunk legfeljebb a barátaim segítségével. Már, amelyik hajlandó segíteni ebben nekem... - Mélázok el hangosan.

Főleg úgy, hogy a protokollokat sem ismerem ez kissé necces lesz.
- Nézd, tudom hogy szokatlan parancsnok vagyok. De én más vagyok, mint az elődeim. Nem ismerem a protokollokat csak részben és te vagy az első akire ilyen formán vigyáznom kell... - Ismerem el, a nyakamat dörzsölgetve a jobb kezemmel. Zavar és szégyen az arcomon, hogy be kell ismernem inkompetens vagyok az általam önként vállalt szerepkörben. Amikor azt mondja, hogy 100 perc alatt gyalogosan odajutunk hitetlenül pislogok rá. Nincs jó bőrben ahhoz, hogy útnak induljunk ezt bármiféle különösebb orvosi szaktudás nélkül is azonnal levágom. Megüti a fülemet a bázis ismétlése, de mielőtt reagálhatnék rá elkezdi sorolni a felszerelését, így visszanyelem amit mondani akartam és türelmesen kivárom, míg végig mondja. Már így is túl sokszor akasztottam meg a mondandóját ahelyett, hogy végighallgattam volna.

A felszerelése elismerésre méltó, főleg amikor sorolni kezdi a fegyvereket részletezve és egy egész arzenált képes felvonultatni nekem pedig a döbbenettől elnyílik még a szám is. Fura, mintha egy halvány gúnyolódó mosolyt is láttam volna az arcán. Azt a büszke, ha nem egyenesen öntelt fajtát, amit régről ismertem már tőle. Amikor arról beszél, hogy fegyverrel felszerelkezve akar a kórházba menni egyik részem nem támogatja, viszont belátom hasznos lehet ha van nála kés ne adj Isten fegyver. Viszont van egy fontos dolog, amit tisztáznom kell vele. Muszáj legalább nyomatékosítanom benne a dolgot, mielőtt vérfürdőt rendezne, csak mert megpróbálták a nővérek megállítani esetleg a folyosón és a kiléte felől tudakozódtak.
- Rendben, a másodlagos fegyverzet elég lesz. De fontos, hogy a küldetés célja az orvosi ellátás megszerzése - vérátömlesztés, fájdalomcsillapító gyógyszerek -, a fegyverzet kizárólag önvédelemre használható, szándékos vérontásra nem! - Komolyan nézek a férfire és belül imádkozom magamban, hogy értse meg, amiket mondok neki.

Furcsa, ahogy döbbenet fut át a tekintetén, arcomon pedig az elégedettség mosolya szélesebbre nyílik mint valaha. De félre pillant újfent, helyette félrebiccenti a fejét - nekem pedig bizseregni kezdenek az ujjbegyeim, szívem szerint hozzá is érnék -, ahogy szinte kéri az érintést. Nem én volnék, ha megtagadnám tőle a dolgot meg amúgy is túl önző vagyok ha Jamesről van szó így reszkető kézzel simítok lassan végig az arca azon oldalán amelyik közelebb esik hozzám. Aztán mindent elrontok, mert az egész testtartása megváltozik és azonnal elnézést kér. De nem értem miért. Nem az ő hibája, hogy nem tudok oroszul vagy hogy valamiért néha ösztönösen ez a nyelv jön a szájára önkéntelenül is.
- Semmi gond, csak szóltam hogy tudd nem minden szót értek meg oroszul. - Próbálom oldani a feszültséget, ami vészterhessé teszi a levegőt a teremben. Ahogy elismétli a válaszát angolul is, a szívem facsargatja minden egyes kimondott szava. - Remek, de mondtam már... a széket felejtsd el! Másféle módon fogjuk felülírni a régi protokollokat. Meg fogod tanulni az új szabályokat, a régieket pedig figyelmen kívül hagyni... fájdalom nélkül! - Mondom neki, próbálva úgy tenni mintha valami könnyű, egyszerű dologról beszélnék. Holott tudom jól, hogy a berögzült szokásokon a legnehezebb változtatni. Pedig muszáj lesz, mert így nem maradhat.

Nézem Buckyt, ahogy némán csorognak a könnyei és nem bírok mást tenni, mint megpróbálni felszárítani őket. Fáj így látni, elesetten és összetörten az idolomat, a hősömet, a szerelmemet az embert, akiért bármire képes vagyok. Segíteni akarok neki, de nem tudom miként tegyem. Szívem szerint megcsókolnám megint. Már hajolok is ajkaira, de aztán megszólal ismét és belefagyok a mozdulatba félúton. Megrendülve hallgatom a zavaros beszédét, hőkölök hátra ahogy felhördül rám förmedve. Nem értem, hogy mi rosszat mondtam amiért ennyire mérges lett rám hirtelen.
- Semmi baj Buck, semmi baj. - Paskolom meg a vállát ismételten, ezúttal nyugtatóan ahogy ő szokta nekem. Saját, titkos morze kódunkat nem felejtettem el, remélem ő sem és érteni fogja. Úgy tűnik hatott a dolog, mert hamarosan már kuncogni hallom és mázsás kövek gördülnek le a mellemről hiába örömtelen a csendülése. ~De akkor is nevet!~ Idejét sem tudom, hogy mikor hallottam utoljára nevetni egyáltalán.

Tudom, hogy igaza van... hiszen Erskine és Zola már korábban is kísérleteztek a szerrel, még mielőtt Erskine Amerikába menekült volna a Vörös Koponya elől. Sértett felcsattanására elfátyolosodik a tekintetem. ~Hogyne emlékeznék rá, hogy lezuhant?!~ Ha csak lehunyom a szemem a rémült halálsikolyát hallom a fülemben, a halálfélelmet látom az arcán és a zuhanó, távolodó testét, ami két kézzel próbál utánam kapni, de hiába.
- Én írtam a jelentést, pontosan tudom mi történt és miért... - Szipogok, küzdve a kibuggyanni készülő könnyekkel. Már akkor is csak a kötelességtudat tartotta bennem a lelket, hogy azon nyomban megírjam a történteket amint végeztünk és papír meg írószer közelébe kerültem. Amíg még frissek voltak az emlékeim és pontos képet tudtam adni a történtekről. Aztán összetörhettem, visszamehettem abba a lebombázott bárba gyászolni, ahol a Howling Commandos össze lett verbuválva, ahol Buckyt utoljára még nevetni láttam mielőtt minden elromlott volna.

- Az én Buckym? Ő itt ül előttem és próbál meggyőzni róla, hogy nem az aki valójában... csak, hogy megvédjen valamitől, ami szerinte a vesztemet okozza... ahogy tette egész életében. De nem érdekel! Hallod? Nem. Érdekel. Most, hogy megvagy végre, nem engedlek többé el! - Makacskodom továbbra is. Pontosan tudja ő is és én is, hogy hazugság amit állít. Minden szava logikus, önálló gondolatok füzére, nem pedig gépies felelgetés mint Winteré. ~Oh, ha Bucky tudná, hogy mennyire pont hogy magamra gondolok. Hogy mennyire önző is vagyok valójában, ha róla van szó?!~ Kedvem lenne a képébe kiabálni, de az nem vezetne sehová és különben is, tudom úgysem gondolja komolyan, csak megint azt hiszi tudja, hogy nekem mivel tesz jót. - Magamra? - Horkanok fel. - Belegondoltál valaha is, hogy min kellett keresztül mennem az elvesztésed miatt? Nem csak te jártad meg a poklot Barnes! - Hangom veszélyesen elmélyülve és elhalkulva, arcom kipirulva ám ezúttal a haragtól és nem a szégyentől. ~Oké, ez talán túl övön aluli volt, de megérdemelte.~ Gondolom elsőre, aztán meg is bánom persze menten. - Sajnálom! Ne haragudj Buck, ezt nem kellett volna! - Kérek egyből elnézést, de érzem ezt újfent elszúrtam.

- Majd kitalálok valamit... valami mást! Nem érdekel! Akkor is kitartok melletted... mellettetek! Megígértem, hogy örökké melletted leszek! Ne, ne ingasd a fejedet Barnes! Tudod, hogy igazam van! - Kiabálok már szinte vele, annyira meg akarom győzni. Mert ez a makacs öszvér éppen olyan csökönyös mint én magam vagyok, nehéz meggyőzni... de megéri, ha sikerül. És áttöröm a közénk emelt falait, már tudom meggyőztem és a visszakozása utolsó hullámait kell csak meglovagolnom. - Te mindig is túl szerény voltál Buck. - Mosolyodom el a férfi szavai hallatán. Ez már a végjáték. Nyertem. És ez örömmel tölt el, mert sikerült meggyőzzem. - Akkor válassz engem! Maradj velem! A többivel meg együtt megbirkózunk majd. Már nem vagyok olyan védtelen és esetlen, mint régen! Menni fog, meglásd! Csak maradj velem, kérlek! Nem tudnálak újra elengedni, most hogy újra itt vagy velem! - Suttogok már én is, amikor megérzem a teste rázkódását és meghallom a zokogását, sietve ölelem magamhoz csitítva, mint egy gyereket.

- Shh... nyugodj meg Buck! Nem lesz semmi gond. Most már mindig itt leszek veled. - Ígérem neki, arcát két kezem közé véve. Hüvelykujjam arcát cirógatja nyugtatóan, miközben óvatosan vonom magamhoz az ölelésembe és lehelek halovány csókot ismét ajkaira. Nem heveskedem ezúttal sem a csókkal, csak befogom vele a száját hogy ne a hülyeségeit motyogja tovább; ám addig nem eresztem el, amíg a könnyei el nem apadnak és kissé meg nem nyugszik végre. Csak akkor távolodok tőle el, ha úgy érzem tovább léphetünk mindketten végre. - Ahogy te sem, legalább adj egy esélyt rá hogy segítsek! Aztán a fejemre olvashatod, hogy bezzeg te megmondtad előre! - Alkudozom. - Akkor majd azzal is megbirkózom! Lesz időm összebarátkozni Winterrel és ha megint rajtad lesz a sor, kiélvezem a veled töltött perceket. Nekem megéri, ha közben veled lehetek! - Kontrázok rá. ~Na erre varrjon gombot, ha tud!~

Winter láthatóan elégedett a válaszommal, mert bólint és mintha sokkalta nyugodtabbnak is érezném mint korábban. Ahogy visszafordulva ránézek már azt látom csukott szemmel próbál pihenni, kérésemnek eleget téve. Így most van időm és nyugodtan beszélhetek Sam-mel azt hiszem. Már, ha felveszi végre a telefonját. Amikor ide értünk óvintézkedésből vettünk eldobható mobilokat, merem remélni az övé még nála van.
- Megtaláltad Kap? - Szól bele csupán egyetlenegy, ám releváns kérdést téve fel. Óvatosan Winter felé sandítok, aki csodák csodája elaludt - legalábbis a mély lélegzetvételeiből azt gyanítom -, majd suttogva válaszolok Sam kérdésére.
- Igen, de a helyzet bonyolultabb mint gondoltam. Sam, ne akadj ki de azt hiszem én lettem Winter parancsnoka. - Nem kéne bele mennem a részletekbe, de egyszerűen valakinek el kellett mondjam mi történt. Mert még mindig hihetetlen számomra is. - Winter és Bucky... ugyanaz az ember, de két külön személyiség. Nem vagyok orvos, nem értek a személyiségzavarokhoz; de önálló személyisége van a Tél Katonájának és Bucky is ott van a felszín alatt. Ketten vannak! - Hadarom ügyelve arra, hogy ne emeljem fel a hangom túlságosan. Nem akarom felébreszteni.

- Nyugi Kap, lassabban! Semmit sem értek. Ki az a Winter? És kik vannak ketten? - Kérdi Wilson. Itt jön ez az a pillanat, hogy masszírozni kezdem az orrnyergemet és lassan, halkan mesélni kezdem az elmúlt pár óra történését a barátomnak. James pedig majdnem 3 óra alvás után tér magához, amikor is Sam már beszerző körúton van, hogy mielőbb kórházba juttathassuk a Tél Katonáját.
- Jobban érzed magad Winter? - Érdeklődöm, bár kissé megzavar a tény, hogy kevert nyelven káromkodik. - Buck? Megint te vagy az? - Érdeklődöm bizonytalanul. - Nyugalom cimbora, Sam már úton van. Hamarosan jobban leszel, ígérem! - Kelek fel a fotelből, lassú, kimért mozdulatokkal indulok meg az ágyon fekvő felé a vizes pohárral. Csak semmi hirtelen reakció, nehogy félre értse. - Addig is, meginnád ezt? Látom, hogy mennyire dehidratált vagy... jól fog esni meglásd! - Biztatóan mosolygok a férfire, várva hogy elvegye tőlem a poharat és felhajtsa az italt.

• • 1728 • Zene •  Love  • © • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
James B. Barnes
Admin
avatar

Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 120
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Pént. Szept. 01 2017, 13:13





The Asset & The Mission





*Az erősködésre tovább bámulok magam elé üres tekintettel. Fizikai gyógyulás. Inadekvát terminus. De lassan képes vagyok lefordítani az én megértésemhez szükséges kifejezésekre. A test száz százalékos funkcionalitását, teljes fizikai és biológiai terhelhetőségét várja el tőlem. A gyomrom enyhén megzuhan a gondolattól. Kétlem, hogy a technikusok nélkül ez a szint prezentálható lenne. Az injekcók, a kezelések... önmagam alapvető karbantartását talán rám lehet bízni, talán a Parancsnok is alkalmas rá, de nem mindenre. - A fájdalom irreleváns - vágom rá. (Programozott válasz.) Még akkor is, ha tudom, hogy nem igaz.
Ha valóban az lenne, akkor nem büntetnének vele. Ha valóban az lenne, akkor nem lenne értelme az elkerülését szorgalmazni. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a kijelentésben nincs valamennyi igazság mégis. A fájdalom valóban nem számít olyan szempontból, hogy a jelenléte ellenére is sikeresen végigviszek egy küldetést, vagy hogy a prioritási listámon nem szerepel magas helyezéssel.
A féltésre már inkább nem is mondok semmit. A Parancsnoknak idő kell, mire megbízik majd a képességeimben. Időm pedig van. Számtalan parancsnokom volt már - ők eltűntek, meghaltak, jelentéktelenné váltak, én pedig még mindig itt vagyok.
- Bázis egyenlő: Parancsnok, Rogers. Kódnév: Amerika Kapitány. Azonosító: 987654320. - Ha nem a Tél katonájáról lenne szó, akár leereszkedőnek is lehetne nevezni a hangsúlyt, amivel biztosítom, hogy övé a teljes kontroll felettem, nincs oka aggodalmaskodni a hűségem miatt. (Barnes a szokásos ellenkezés helyett elégedetten dorombol a gondolatra.) A bázis persze egyenlő hellyel is - jelenleg ezzel a portlandi lakással, később pedig azzal, amit majd kijelöl számomra -, de ezt pillanatnyilag nem említem meg. Nem olyan fontos.
Szokatlan parancsnok. Így is nevezhetjük. Megengedek magamnak egy nehezen értelmezhető, mélyröl jövő mordulást - ami talán a szavaknak szól, talán a zavara nyílt kimutatásának -, aztán megint lesütöm a szemem. Nem annyira persze, hogy kikerüljön teljesen a látóteremből, úgyhogy elcsípem a döbbenetét, amit a felsorolásom okoz... nehéz is lenne kihagyni, mondjuk. Általában ahhoz vagyok szokva, hogy legalább egy kicsit meg kell erőltetnem magam, hogy kiigazodjak a parancsnokok testbeszédén. Ő ellenben nyitott könyvnél is könnyebben olvasható, már ami az érzelmei kimutatását illeti. (A szándékai és a gondolkodásmódja, sajnálatos módon, továbbra is mély homályba vesznek előttem.) Meg az inkompetenciáját, megint. Egyáltalán: mi a franc a szándékos vérontás? Mutat egy célpontot, és az a célpont megadott időn belül halott lesz. Pont. Elég veszélyes vagyok ahhoz, hogy ne engedhessék meg maguknak, hogy ezen kívül másra használjam a képességeimet, természetes, hogy nem kezdek... vérontásba... parancs nélkül. Ráadásul egy fedett küldetésről beszélünk, aminek az "ott sem jártam" a fő kritériuma! Természetesen lehetséges balesetnek beállítani a halálokat, de nem lennék valami hatékony kísértet, ha mindenfelé véres hullák szegélyeznék az utamat. Ahogy viszonzom a pillantását, a tekintetemben a szokásos megadó alázat mellett némi gunyoros csillogás is meglapul. - Küldetés részcélja: észrevétlenség - emlékeztetem. Ennyi erővel azt is mondhattam volna, hogy nem vagyok hülye, kösz szépen.
És mégis, ez az egész... szinte kellemes. Szinte olyan, mintha működhetne akár hosszú távon is. Amikor épp hogy ki nem fejezem, mit kellene szerintem tennie, amely cselekedetem önmagában is abszurd, ő büntetés helyett... megjutalmaz? Ahogy az ujjai könnyedén végigsimítanak az arcomon, végigszalad az ideges rángás a bőrömön - mint ló, ha legyet érez, s próbálja elhessegetni anélkül, hogy különösebben tenne ellene bármit -, ugyanakkor alig észrevehetően arrafelé csúsztatom a súlypontom, hogy az ösztönös tiltakozás ellenére is még többet kapjak. Az érintés bonyolult dolog. Tízből hatszor kínt és korrekciót jelent, háromszor harcot. Jó esetben egy olyan alkalom van, amikor... kellemes és nincs benne fájdalom. Nem csoda, hogy aktívan kerülném, hogy tartok tőle, hogy idegessé tesz a lehetősége is. (És akkor az egyszerű fenyegetettséget, amit a fizikai közelség jelez, még nem is vettük számításba.) Ugyanakkor viszont... és ezért teljes mértékben Barnest hibáztatom... azon nagyon nagyon kevés dolgok közé tartozik, amit hiányolok és amire valami lagymatag módon vágyom. Megmagyarázhatatlan szükséglet.
Ennek a Parancsnoknak az érintése nem csak egyszerűen kellemes, hanem forró és emésztő. Addiktív. Kiélvezem, amíg tehetem.
A megnyugtatása céltalan, hiszen csak szavakat jelent - azokból sem éppen gondosan megválogatottakat -, de a következő... megint természetellenesen merevvé és mozdulatlanná válok, homlokomon elmélyült ráncokkal. - A... Szék nélkül... hogyan töröljem? - bukik ki belőlem végül a kérdés, mert egyszerűen reményem sincs rá, hogy ezt a gordiuszi csomót magamtól átvágjam. Felejtsem el az eszközt, ami segít felejteni, de anélkül, hogy használnám az eszközt?! Hogyan? Engedelmeskednem kell (másodlagos küldetés), de erre nem terjed ki semmiféle kiképzésem. A többi része... a többi része nem hangzik teljesíthetetlennek. Tanítható vagyok, bár a módszere a megszokott szöges ellentétének hangzik, de a módszer mellékes. (Főleg, hogy még mindig nem bízom efféle ígéretben. Csel. Csapda. Nem igaz, nem lehet igaz.) - Értettem - felelek csak ennyit, csendes belenyugvással. - Készen állok - teszem hozzá, elismételve a korábbi kijelentést, mert metódus ide vagy oda, még mindig én vagyok a Tél Katonája, a parancsnokom engedelmes eszköze. Ha történetesen tanítani akar ahelyett, hogy egy célpontra uszítana, azt is megteheti. Történetesen bármit megtehet.

***

A szavak cserben hagynak, amikor szükségem lenne rájuk, ahogyan a testem is cserben hagyott, amikor a legfontosabb lett volna - a vonaton, a kínzások alatt, a... a Székben?... -, és próbálom ugyan megértetni magam, de ugyanakkor nem akarom, hogy megértse. Nem akarom, hogy tudja, hogy lássa az egész képet, hiszen akkor neki is ugyanúgy meg kellene gyűlölnie, mint ahogyan én gyűlölöm magamat a gyengeségemért. De ahol a szavak nem elégségesek, ott mégis a test emlékezik, és ahogy a szokásos jelet paskolja a vállamon, megint belelazulok a kontaktusunkba. Mesterei voltunk és vagyunk annak, hogy egész beszélgetéseket folytassunk le ártatlannak tűnő gesztusok, ujjmozdulatok, baráti érintések leple alatt, ugyanúgy, ahogy értettük egymást szemvillanásokból is annak idején.
És mégis, a történtek mintha falat emeltek volna közénk, de talán csak az én indulataim azok, mert legszívesebben megint ráförmednék... jelentést írt, oda ne rohanjak, én meg átéltem... de nyelek inkább egy nagyot, majd még egyet, és nem nyitom ki a szám azelőtt, hogy gondolkoznék. Hogy rájönnék, milyen lehetett ez a másik oldalról. Nekem könnyű beszélni - azt hiszem, talán már a zuhanás közben elveszítettem az eszméletem, és ébredéskor azt sem tudtam, ki vagyok és hol vagyok és miért... valószínűleg még a fizikai fájdalommal és a hiányzó karommal és a mindent felfaló hideggel együtt sem ért fel azzal, amin Steve keresztülment egy üres irodában, maga előtt a hangosan kattogó írógéppel, ahogy üres szavakká kellett lebontania a friss tragédiát, a legjobb barátja halálát. - Sajnálom - jelentem ki némi késéssel, de őszintén.
- Látod, erről van szó... látnod kellene a különbséget... hogy a kettő nem ugyanaz a személy, bármennyire hasonlítanak is... - magyarázom, egyre gyengébben, egyre esetlenebbül. Igen, amit mond, az technikailag igaz, de legjobb esetben is csak az egyik fele az igazságnak és a másik bizony sokkal csúnyább ennél. Szeretném, ha ezt megértené végre, ha rájönne, hogy bár sok minden megmaradt bennem, akár nagyon lényeges részeim is, de legalább ennyi el is veszett, nem kevésbé fontosak. Nem mondom, hogy oda az ártatlanságom, mert valljuk be, az ennél sokkal-sokkal régebben eltűnt, legelőször talán tizenhét évesen, amikor bebizonyosodott, hogy nekem még a szeretetem is beteg és hibás. De mégis, valami elemien fontos dolog, valami, ami az embert emberré teszi, igenis meghasonlott bennem és noha szavakba nem tudnám foglalni, csak érzem, és Steve-nek is éreznie kellene. - Nem akarlak megölni, Stevie - csuklik el megint a hangom. Közben eszembe sem jut szó szerint, fizikailag értelmezni a szavaimat, az túl egyszerű lenne. Nem akarok a lelki és érzelmi pusztulásáért felelős lenni, megrontani azt, ami számomra tisztaság és iránymutatás volt. De ez tipikusan a róka fogta csuka esete: nem önmaga lenne és saját lényege tűnne el, ha lemondana rólam, de ha nem teszi meg, akkor szintén a saját vesztét okozza.
Valószínűleg jobb lett volna, ha egyszerűen belehalok a zuhanásba. Meg sem tudnám számolni, hányszor kívántam, bár így történt volna - ha nem is annyiszor, mint amennyiszer makacsul ragaszkodtam az élethez és nem voltam hajlandó feladni azt. Ugyanazzal a forró indulattal, amivel most is visszavágok neki, mert komolyan, hogy mondhatott ilyet?! - Jah, biztos vagyok benne, hogy szörnyű volt évtizedekig aludni, míg én keresztülmentem mindezen - szúrok, célzottan, hogy basznám meg magam inkább. Amíg ő vett egy jól megérdemelt hosszú pihenőt, addig engem a Hydra kínzott és rá vártam. Óh, hogyne, pokoli lehetett... Ám az indulatok megint úgy apadnak el, ahogy jöttek, partot ostromló hullámként vissza is húzódnak rögvest, hogy a szégyent és a még égetőbb megbánást hagyják maguk után hordalékként. - Bo... saj-ná... én nem... - nyikkanok, a szemébe tekintéshez nem vagyok elég bátor, csak oda sem nézve összekulcsolom az ujjainkat (valami furcsa a bal kezemmel de nem figyelek fel rá igazán), mint régen, mint az összes vitánk után valaha (bocsáss meg hogy seggfej vagyok néha de azért szeretlek, üzenik a kezeink), és valahogy jóvá kell tennem, de ötletem sincsen, hogyan. - Tudom, hogy neked sem volt könnyű... fenébe, látom, hogy még most sem könnyű... - motyogom halkan. Ennyi telik tőlem. Szánalmas.
És nincs erőm többet vitatkozni vele.
Én mindig harcoltam, amióta az eszemet tudom. Valakivel, valamivel állandóan. Néha, amikor fullasztó meleg csavarodott a mellkasomra fülledt nyári éjszakán és nem hagyott aludni, vagy amikor körülölelt a fekete semmi, úgy tűnt hogy csak és kizárólag azért éltem még mindig, mert túl makacs voltam feladni a küzdelmet. Emiatt lettem boxbajnok, nőcsábász, legjobb barát, nagy testvér, lázadó fiú, a környék kedvence, őrmester... minden, amit elértem, abból származott, hogy nem voltam hajlandó feladni.
De most fel akarom adni. Mert fáradt vagyok és gyenge és rémült és nem akarom elképzelni a világot Steve nélkül - nem akarom még gondolatban sem eljátszani, milyen sivár és iszonyatos hely lenne és milyen üressé válnék én magam is nélküle -, és...
A görcsök maradéka kienged az izmaimből, és hagyom, hogy teljes súlyomat ő tartsa meg (most már képes rá), és - Mintha lenne más választásom. - ...feladom. - Mikor nem választottalak téged? - Nem arról van szó, hogy ne lett volna életem Steve-en kívül, mert volt. Barátaim, randevúim, családtagjaim, munkáim... ahogy neki is megvolt a maga elszeparált világa a művészetekkel, az orvosságokkal, mindennel. A kettő között pedig, mint óceán a kontinensek között a maga elképzelhetetlen mélységeivel és méretével, ott volt a közös világunk, az, ami igazán számított. És hiába volt a személyiségeinknek a másiktól független aspektusa is, amikor döntésre került a sor, mindig egymást választottuk. Kivétel nélkül mindig. - A fenébe, úgyis együtt akartunk meghaln... - motyognám (kilenc évesek voltunk és Steve megígérte, hogy nem kell aggódnom miatta mert mi meghalni is együtt fogunk), de belém fojtja a szót. Nem a közelségével, nem az érintésével az arcomon, bár már az is sikeresen elhalkította a panaszaimat, hanem az ajkamra illesztett ajkával. Kipattan a szemem, amit kit tudja mikor hunytam le pontosan, és döbbenten bámulok fel rá, de ezúttal nem fagyok le annyira, mint legutóbb, úgyhogy... azon kapom magam, hogy egy pillanatnyi tétovázás után bátortalanul megnyalom az ajkát, végre ismét megízlelve a tiltott gyümölcsöt, hogy aztán némileg határozottabban, bár még mindig reszketően bizonytalanul elmélyíteni próbáljam a csókot, nyelvemmel szétválasztva ajkait és beljebb merészkedve, minden érzékszervemmel a pillanatban, szinte sokkolóan intenzíven. Nem tart olyan sokáig, mint szeretném. Bár fogalmam sincs, mennyi az annyi, mert az időérzékem abban a pillanatban kiugrott az ablakon, hogy Steve megcsókolt, szóval... mindegy is. (Úgyis csak egy vágyálom ez túl szép hogy igaz legyen de akkor hadd élvezzem ki legalább.) - A tiéd - lehelem, bár az arcom megint elfacsarodik a puszta gondolatára annak, hogy hová fog eljutni mindez, hová tartunk és mibe egyezem bele és... - Csak... ne várj ennél többet - teszem hozzá, mert nem tudok mit ígérni (csak egy törött, haszontalan roncs, egy ember árnyéka, amit nyújthatok), mert amit mond, az nagyjából úgyis felfoghatatlan. Még hogy összebarátkoznak Winterrel. Kétlem, hogy utóbbi szótárában egyáltalán szerepel ez a szó. De arra sem tennék nagy összegeket, hogy Steve képes lesz túllátni azon, hogy Winter miért jött létre, én biztosan nem lennék rá képes... persze az is igaz, hogy Steve mindig is jobb volt nálam.

***

Az alvás a telefonbeszélgetéstől függetlenül megtörténik, noha nem úgy és nem akkor, amikor a Parancsnok feltételezi, de ez sem Wintert, sem Jamest nem izgatja semmilyen szinten.
Az ébredés váratlan és heves, az elmébe nyilalló éles fájdalom sokkja felszínre löki a tudatot a foszladozó álomképek marasztaló öleléséből.  A Katona soha nem a gyengéd módszereiről volt és lesz híres, de ez nem állít meg abban, hogy nem túl diszkréten elküldjem a kurva anyjába (akije úgysem volt). Zavartan próbálok rendesen magamhoz térni, rendet teremteni a káoszban, ami a gondolataim között uralkodik.
Az, hogy megszólítanak eközben, egyáltalán nem segít. Bal kezem a lecsapó csörgőkígyó sebességével tűnik el a párna alatt, majd emelkedik fel egy kés pengéjére simuló ujjakkal, és vágom a hang irányányába a fegyvert gondolkodás és realizáció nélkül, csak annyi időre kapva oda a tekintetem, hogy felmérjem a dobás ívét és távolságát. (Aki vakon hajigál késeket, az soha nem fog eltalálni semmit. Kell a megfelelő pördület, hogy tényleg a penge hegye találkozzon a célponttal és beleállhasson a puha húsba.) Aztán már nyúlok is a következő késért, azzal a céllal, hogy az a kezemben is maradjon, és megvédjem magam attól, aki mégis megközelít, hiszen egy kis dobótőr messze nem letális fegyver.
Közben még azt is realizálom, hogy mi hangzott el. Haladunk. A borzongás pedig, ami a megszólítás(ok) miatt jön, betudható a hűvösödő levegőnek. Az emlegetett Winter szereti a hideget... én nem. Ebben a másikra - Buckyra - hasonlítok. - Nem - mordulok fel, bár ez szólhat annak is, hogy ki teszi fel a kérdést - Steve Rogers Amerika Kapitány Parancsnok 987654320 -, esetleg annak, hogy a hirtelen mozdulatoktól agonizáló fájdalom nyillal a mellkasomba és a karomba, netán magának a kijelentésnek, hiszen valóban nem vagyok sem Winter - honnan tudja ezt a nevet mi a franc? -, sem Bucky - ő is menjen a francba -, persze ez nem jelenti azt, hogy meg tudnám mondani, akkor mégis ki vagyok. (Ezt próbálom kideríteni hónapok óta kösz szépen.) A korábbi lenyűgözöttségem, amit a jelenléte okozott, az alvással láthatóan minimumra csökkent, és visszatért a morcosság.
Visszaülök, félig felhúzott térdekkel, és görnyedve a fájdalom köré gömbölyítem magam, miközben fém kézzel (benne még mindig a késsel) a hajamba markolok, és újfent felnyögök. - Bal szekrény második polc, fájdalomcsillapító - instruálom a kis konyharészben, mert baromira szeretnék bevenni néhány tablettát. Minél többet, annál jobb. Úgyse hatnak sokáig azok a vackok és francba is, baromira fájnak a bordáim... francba. Mi a fene. - Meg a füzetet. Valamelyiket - egészítem ki a rendelésemet, mert a fejemben még mindig össze-vissza keringenek az alvás közben látott képek és próbálok ugyan rendet tenni, de sokkal könnyebb, ha toll van a kezemben és kiönthetem feltört koponyám tartalmát a papírra.
Ó, francba. Leesik a nyugtatás második mondata is. Francba. - Mi? Idejön valaki? - kapom fel a fejem, és ugrom talpra, megtántorodom a hirtelen szintkülönbségtől, és egy mordulással megkapaszkodom a falban. Űzött tekintettel nézek körül, felmérve a kijáratokat. Úton van. Még nincs itt. - Miért? - szegezem rá a tekitnetem vádlóan. Tessék, kellett ez nekem. Idevezetem, és egyik első dolga, hogy eláruljon, hogy valaki mást idehozzon, amíg alszom. A mellkasomban szúr a felismerés, miközben próbálom eldönteni, mit tegyek, megadás és menekülés közötti vékony pengeélen egyensúlyozva. A futás könnyebb megoldásnak tűnik, de ugyanakkor tudom, hogy a végtelenségig még én sem rohanhatok és tényleg azt hittem, hogy Őt idevezetni lesz a legjobb megoldás és most kellene egy kis idő, legalább annyi, hogy az ébredés utáni elmeködöt eloszlathassam, hogy rendesen fel tudjam mérni a lehetőségeket és a veszélyeket, hogy eldöntsem, a Steve jelenléte iránti igényem elég erős-e ahhoz, hogy mást elviseljek a kedvéért. Amikor pedig felém közeledik - észreveszem a hangsúlyozott lassúságát, de ugyanakkor nem tudom nem azt elemezni, hogy milyen stabilan áll, hogy a puszta jelenléte és fizikai paraméterei és szuperkatona mivolta mekkora fenyegetést hordoznak -, akkor megfeszülök, de nem térek ki vagy lépek arrébb. Néhány másodpercig tanulmányozom az arcát - a vonásaimon érzelmek rapid váltakozásával, a pillanatnyi nyílt, szinte vérző vágyakozástól önmagam fegyelmezésén át a növekvő frusztrációig -, aztán elveszem a poharat. - Fájdalomcsillapítót - ismétlem el a követelésem, már csak azért is, mert akkor el kell fordulnia tőlem és nem bámulni és mosolyogni rám. (Krisztusom az a mosoly, öljetek meg.) Nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Megint megkísért a gondolat, hogy amíg hátat fordít, addig egyszerűen elillanhatnék az ablakon keresztül... meg tudnám tenni, a képességeimből kitelik. És mégis maradok a helyemen. De a kést nem engedem el.*

Fegyvermán + precíz karakter = pain in the ass research ||| 2614 szó ||| Lost and Lonely |||
*@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Steve Rogers
Admin
avatar

Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 99
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Hétf. Szept. 04 2017, 04:07

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
N ihill. Ezt látom a tekintetében, ezt a gépies ürességet. Ijesztő, hogy őszinte legyek. ~Bucky mi a fenét műveltek veled?!~ A felét se tudom szerintem a történteknek, de már az is sok számomra. Viszont nem dughatom homokba a fejemet, ha valóban azt akarom, hogy jobban legyen. Muszáj megtudnom minden információt a procedúráról, hogy minél gyorsabban hozhassam vissza ebből az állapotból. De itt és most nem ez az elsődleges, hanem hogy jobban legyen és mehessünk tovább, apránként lépve előre a cél felé. A cél felé, ami a gyógyulása lenne.
- Számodra talán az. De én akkor sem akarom, hogy szenvedj! Nekem tényleg fontos, hogy te hogyan érzed magad... - Vetem ellen, hiszen nekem számít hogyan érzi magát, én törődöm vele. Tisztában vagyok vele, hogy az előző parancsnokai nem törődtek azzal, hogy ő hogy érzi magát. Csakhogy én nem olyan vagyok, mint ők. ~Sosem tudnék olyan lenni mint ők.~

A szemöldököm felszalad, amikor engem nevez meg a bázisaként.
- Ha így gondolod, rendben. De a kórházba együtt megyünk, én is kellek a vérátömlesztéshez ne feledd! - Vitát nem nyitok a témáról, remélem ő sem tervez ellenkezni. Gondoljon bármit az állapotáról, nem hagyom magára míg ennyire vacakul van. Hallom a felmordulását, mintha nem tetszene neki a nyíltságom. De szoknia kell, mert egyenes ember voltam mindig is; nem kenyerem a hazugság, amúgy is rémesen hazudok Natasha szerint és simán átlátni rajta. Amikor megint megszólal kissé úgy érzem kioktat és nem tudomásul veszi a küldetés paramétereit. - Valóban, nem volna szerencsés ha rájönnének ott jártunk. - Helyeselek. De attól még láttam akció közben, tudom mire képes és félek tőle elég egy kis lökés hozzá, hogy átgázoljon emberéleken ha úgy ítéli meg az útjában vannak és akadályt jelentenek. Persze ebbéli aggályaimat nem kívánom hangosan kimondva megosztani vele. Még a végén úgy értelmezné, hogy nem bízom benne meg, holott erről szó sincsen inkább csak aggódom.

Érintésem nyomán megrándul az arca - lélegzet visszafojtva figyelem a reakcióját - mégsem húzódik el a kezem elől, inkább mintha még közelebb próbálna húzódni hozzá jelezve még többet akar. Óvatosan érek hozzá, holott szinte éget a bőrének perzselő hidege - mert esküszöm jéghideg -; nem tudom miért ilyen hűvös a bőre, talán a folytonos kriosztázis miatt. Szinte belesimul az érintésembe, így én is úgy fordítom a tenyeremet; hogy könnyedén simulhasson a kezemhez, ha arra billenti a fejét még inkább. Édes pillanatok ezek, nyugodtak és békések. Émelyítően édes, már-már addiktív jellegű, amiből az ember még többet és többet akar. Mohóvá tesz. Emiatt tudom, hogy veszélyes. El kéne eresszem, mégsem teszem. Nem, amíg igényli, amíg látom mennyire szüksége van rá. Mert nem csak neki, hanem nekem is jól esik. Mert önző vagyok és órákig képes lennék ebben a mozdulatlan boldogság buborékban létezni vele.

- Úgy, ahogy minden más ember is... idővel. Lassanként elfelejted majd és megtanulod figyelmen kívül hagyni a régi, idejét múlt, rossz parancsokat. - Már-már olyan ez, mintha a szabad akarattal ruháznám fel, egyszerre megmosolyogtató hogy el kell magyarázni neki, miként is működik az emberi elme... ugyanakkor van benne valami végtelenül szívfacsaró is, hogy ezeket mind elfelejtette, hogy kiölték belőle az emberséget és a szabad akaratát elvették tőle, a döntést más kézébe téve. Meg akarom tanítani neki, hogy mi a helyes, a . Tudom, hogy ez nem lesz egyszerű dolog, de néha a gyerekeket is megszégyenítő az értetlensége. A nyugtázásának örülök, mert az jó ha érti is a dolgot. Legalább nem kell mindent újra és újra a szájába rágnom ezzel kapcsolatban. Buck mindig is eszes volt, éltanuló-élsportoló ahogy manapság is gyakran hallani. Az csak jót jelent, ha nem vették ezt a tulajdonságát el tőle.

Érzem, ahogy a teste ellazul a karjaim közt. Örömmel veszem, hogy a külön bejáratú morze kódjaink még működnek és sikerül megnyugtatnom vele valamelyest. ~Nagyszerű, kölcsönösen megbántjuk egymást, hogy aztán azon nyomban elnézést is kérjünk egymástól. Milyen elcseszett egy páros vagyunk mi ketten?!~ Azonban azzal nem vagyok képes egyetérteni, amit mond. Muszáj hinnem benne, hogy visszakaphatom és nem hiábavaló szélmalom harcot vívok csupán mint Don Quijote.
- Nem érdekel mi történt, csak hogy itt vagy újra! Nem érdekel, ha megváltoztál! Fogd fel, hogy így is kellesz nekem! - Csattanok fel végül türelmemet vesztve. - Nem fogsz, ahogy én se tudnálak téged! - Lehelem gyöngéden. Bízok benne, hiszem hogy ő sem lenne képes meghúzni a ravaszt ha a homlokomhoz nyomná is a fegyvert.

- Nem, nem terveztem túlélni a zuhanást a repülővel. - Mondom szárazon. - Én egyáltalán nem terveztem egy olyan világban élni, ahol te már nem vagy jelen... - Hallgatok végül el, egyedül arcélem rándulása jelzi mennyire mélyre is sikerült betalálnia a szavaival. Még amikor bocsánatot kér, sem bírok megszólalni pedig szeretnék. De úgy érzem, mintha elszorulna a torkom, nyikkanni se bírok. Csak ösztönösen ölelem magamhoz és pakolom a hátát jelezve a kis privát kódunkkal, hogy "megbocsátok és minden rendben", miközben a másik kezem ujjait összefűzi az övével. - Mindez most nem számít, fátylat rá. Most csak te és a jobbléted számít. - Kínosan kerülöm a témát, még vele is... főleg vele azt hiszem. Nem vitatkozni akarok, hanem segíteni, ez az egész csak időpazarlás... a múltat nem tudjuk megváltoztatni, de a jelent és a jövőt felépíthetjük együtt.

Érzem, ahogy a teljes súlyával tehénkedik immáron rám. Mosolygok - bár nem láthatja - a dolgon, a szuperkatona szérumnak hála gond nélkül elbírom; bár jóval nehezebbnek érződik ahhoz képest, mint amire emlékeztem régebbről.
- Van választásod, persze hogy van. Éppen ezért máig sem értem, hogy mit láttál meg bennem anno. - Suttogom, kezem a hosszúra nőtt, még mindig selymes haját simogatja. És rohadjak meg még ez is jól áll neki, esküszöm hogy tökéletes ez a fickó. Lazán elmehetne valami L'Oréal vagy Taft reklámba, a média imádná... "London, szitáló eső, de James haja tökéletes. Párizs, szikrázó napsütés, de Bucky haja még mindig tökéletes!" Olyan szürreális lenne, ahogy elképzelem a körülötte legyeskedő, csakis a hajával foglalkozó alkalmazottakat. Talán még élvezné is.

Az utolsó mondatot már nem hagyom, hogy végigmondja; helyette a szájára tapasztom az enyémeket és amint megérzem ezúttal nem húzódik el, éhesen falom azokat a csókolni való ajkait, ahogy mindig is akartam volna, minden óvatos finomkodás nélkül. Már így is túl sokat beszélt felesleges dolgokról, hát belé fojtom a szót egy csókkal míg elég bátornak érzem magam ahhoz, hogy meg merjem tenni a dolgot. Mert megint csak önző vagyok és nem bírom megállni, hogy ne érjek hozzá... ki tudja meddig tehetem még meg mielőtt újra elveszítem. Ki akarok használni minden alkalmat, mielőtt faképnél hagyna. A mi karmánkkal - baljós csillagzat alatt született ez a bűnös szerelem - többre nem számíthatok. Így volt a múltban, így lesz a jövőben... Hát sodródom az árral, amíg megtehetem, amíg nem kell ismét az árral szemben úszva a sarkamat megvetnem az újabb, minket szétválasztó ellenség ellen.

Lehunyt szemmel veszek bele a csókba, és megborzongok jólesően ahogy megérzem a nyelvét az ajkamon végigsimítani. A csókunkat se én mélyítem el, csak engedelmesen nyitom széjjelebb a számat egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében míg nyelve utat talál az enyémhez; amitől mintha bomba robbanna a mellkasomban és kezem a tarkójára csúszik, a sűrű, barna hajzuhatagba markolva vonom még közelebb magamhoz, onnantól pedig nincs megállás. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez tényleg megtörténik, képtelen vagyok betelni vele. Olyan csókolni őt, mintha sós vizet innék... csak még többre szomjazom tőle, miközben a gyomromban tűzijátékok miriádjai robbannak szét és teljesen elveszek az érzésben amit a közelsége vált ki belőlem. Nagy sokára szakítom csak meg a csókot, amikor már semmi levegőm nem marad és a homlokomat az övének döntve pihegek még mindig lehunyt szemmel. Nem tudom, hogy mi volt ez vagy lesz-e folytatása, de Azzano-t idézi fel bennem és egyszerre tölt le örömmel és végtelen szomorúsággal az emlékezés a történtekre.

- Azzano-ban sem akartam semmit, csak egy esélyt... én azóta is... Csak ennyit kérek tőled. Láthatod, nincsenek nagy igényeim. Csak a lelki társamat akarom visszakapni vagy azt, ami maradt belőle... mindegy hogy nevezed Buck. A többit meg majd az együtt töltött idő úgyis eldönti, hogy miként alakul. - Nehezen megy még a fogalmazás, akadozva, nehezen forog a nyelvem mintha részeg volnék ~Te jó ég! Idejét sem tudom, hogy mióta nem voltam képes berúgni?!~ vagy nem is tudom. Minden esetre, most nehezen megy még az értelmes, átgondolt beszéd. Valószínűleg még mindig az imént történtek hatása alatt lehetek. Talán éppen emiatt olyan nehéz eleresztenem, de nem tagadhatom meg a kérését, hiszen látom hogy szenved. Szerencsére sikerül a Tél Katonáját előparancsolnom és rám hallgat. ~Talán mégis igaza van Bucknak, hogy nekem tényleg szót fogad.~ Morfondírozok közben elkalandozva.

Fogalmam sincsen, hogy Winter mikor aludt el vagy hogy hallotta-e a beszélgetés bármelyik részét. Így kissé tartózkodva várom a magához térését és utána, hogy azt tegye, amit kértem tőle. Aggódva figyelem, hogy magához térése után egyből kés villan a kezében; amit ráadásul gondolkozás nélkül hajít felém az élével. Hála a gyors reflexeimnek, nem pusztán kitérek előle időben, hanem még el is kapom mielőtt a vállamba beleállhatna a pengéje.
- Hohó! Nyugalom pajtás, én vagyok az Steve! - Emlékeztetem, amikor nyomban megjelenik a kezében a következő. A válaszának nem örülök, bár naiv sem vagyok. A csontok valószínűleg már elkezdtek visszarendeződni a helyükre és összeforrni, ami fájdalommal jár, nem is kevéssel. Számtalanszor repedt már meg a bordám, tört el vagy zúzódott meg valamim és sosem kellemes a gyógyulás folyamata; bár az is igaz, hogy jóval gyorsabban lezajlik ez nálunk a szérumnak hála, mint ahogy az egyszerű embereknél történne.

Szinte rám mordul, úgy látszik ma bal lábbal kelt hiába nem tette még le egyik lábát sem a matracról. Figyelem minden mozdulatát, tekintetem egy pillanatra sem ereszti.
- Mit tehetek érted? James! Látom, hogy nem vagy jól a fenébe is! Örülnék némi válasznak! - Csattanok fel válaszként a korábbi rám vakkantására. Nekem se jó őt így látni, nekem is fáj a dolog, hiába ő van vacakabbul. Aztán végre megszólal, én pedig az említett helyről előveszem a gyógyszeres dobozt. Nem veszek ki belőle pirulát, inkább odaviszem hozzá az egészet a pohár víz kíséretében, hogy ő dönthesse el hány szemre van szüksége. Nálam az ilyesmit mindig két pofára kellett zabálni, hogy egyáltalán érezzek bármiféle hatást mielőtt a szérum miatt eltűnt volna a szervezetemből minimális enyhet hozva csupán, igen rövid időre.

A füzet említésére felszalad a szemöldököm, de nem kérdezek semmit. Helyette inkább a korábban a fotelnél hagyott füzetet és a tollat veszem magamhoz, amit a barátom kezébe adok és az ágy szélére ülve várakozom. Nem tudom, hogy miért van rá szüksége ~Talán valami eszébe jutott megint álmában?!~ de úgyis elolvasom ha elkészült a jegyzetével. Amíg aludt átnéztem a füzeteit, próbáltam kisilabizálni mik azok a momentumok amikre emlékszik már és mik azok, amik visszahozásában segíteni tudok neki esetleg. Persze ahogy felugrik, azonnal termek ott mellette, hogy segítségére legyek mint támaszték. - Nyugi pajtás, csak Sólyom az. Hoz pár cuccot a küldetéshez, meg hogy el tudjál aludni. Korábban megbeszéltük, tudod a kórház miatt. Bucky, tényleg minden okés? Biztos jól vagy? Zaklatottnak tűnsz. Eszedbe jutott egy újabb emlék? - Kérdezem meg tőle a sejtésemet, bár az is lehet tévedek.

Nem tetszik ez a vádló tekintet, úgy néz rám mintha összeesküdtem volna ellene valakivel. Megint azt az űzött vadat látom magam előtt, akit hónapokon át kajtattam Sam-mel mielőtt ráleltünk volna itt Maine-ben.
- Rosszat álmodtál? - Kérdezem, tekintetét figyelve míg válaszol hátha észreveszek benne valamit, ami árulkodó lehet. Figyelem, ahogy beveszi a gyógyszert, amit a kezébe nyomok, iszik rá ám a fegyvert a kezéből egy másodpercre sem engedi ki. Olyan mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban megtámadhatnának minket a HYDRA emberei vagy a S.H.I.E.L.D.-é vagy bármilyen más szervezeté, akinek a listáján szerepel mint körözött személy. - Nyugodj meg, most már itt vagyok veled. Vigyázok rád, arra semmi szükség! Add szépen ide, eltesszük félre jó? Mondjuk a párnád alá? - Kérdezem, miközben óvatosan nyúlok a kést tartó kezéhez és próbálom a fém ujjai közül elvenni a fegyvert. Ha odaadja vagy hagyja nekem, az általam megígértekhez híven a párnája alá csúsztatom óvatosan, aztán visszaülök mellé a matracra. Tanácstalan vagyok, nem tudom hogyan tovább. ~Fenébe Buck, most mit kezdjek veled?!~

• • 1956 • Zene •  Love  • © • •


//némi infó kéne a füzetek régebbi tartalmát tekintve.

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
James B. Barnes
Admin
avatar

Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 120
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Kedd Szept. 05 2017, 00:50





The Asset & The Mission





*Minden információval rendelkezik - és minden eszközzel, hogy még többet szerezzen -, csak a megfelelő kérdéseket kellene feltennie. Ahogyan minden jogosultságot is megkapott, mégsem él velük. Az üresség mögött, ami a tekintetemben tükröződik, a pengeéles elme folyamatosan elemez és monitoroz, és - bár tilos lenne -, ezúttal nem vagyok rest következtetéseket is levonni. Nem vagyok megelégedve az eredménnyel, de egyelőre ez a legmesszibb megállapítás, amerre elmerészkedek. Azonban amiket teszek, és mondok, arra is alkalmasak, hogy apránként próbálgassam a határokat, hogy én is megpróbáljak minél több információt megszerezni (mielőtt megállít). Taktikai döntés, mint minden, ami velem kapcsolatos. A szavaira megint nagyon enyhén oldalra biccentem a fejem, magamban forgatom a szavait, keresem bennük a rejtett mérget, a tőrt, ami belém vág majd, ha nem jól ragadom meg... nem mintha nehéz lenne megtalálni. Ott a kulcsszó: érzés. Hogy hogyan érzem magam? Sehogyan. Tiltott. A Parancsnok közel sem olyan ravasz, mint amilyennek hiszi magát, ha úgy véli, hogy pusztán ennyivel megfoghat. - A fegyver eszköz. A fegyver nem érez - felelem lassan a megfelelő szavakat, és figyelek. Várok. A reakciójára, az egyetértésére, aminek jönnie kellene, vagy... a megrándulására és ellenkezésére, amire minden szabály ellenére számítok tőle. Továbbra sem értem a viselkedését, de vannak aspektusai, amiket kiszámíthatónak találok, és ez valamennyire megnyugtat.
- Igen uram, értettem uram - Miután őt és magamat is emlékeztettem a hatalmi viszonyunkra, helyénvaló, hogy teljes formában nyugtázzam a parancsát. (És látni akarom, erre is megvonaglik-e az arca, a belső vívódás jeleként, vagy zokszó nélkül elfogadja.) Ha ellenőrizni akar, rendben. Megnehezíti a dolgokat a jelenléte (két embernek mégiscsak nehezebb láthatatlanná válnia, mint egynek), de megoldom. Mindig megoldom, akármilyen parancsot kapok...
Érintés. Több. Hagyj. Még. Eressz. Kell. Könyörgök. Az agyamban rövidzárlat, a lelkemben vihar, a bőre a bőrömön szikrázó elektromosság, de nem fáj. Az impulzus végigdübörög minden idegemen, mégsem pattannak szikrák és nem harap fehér ködöt az emlékekre a kín. Mesterségesség helyett természetesnek érződik - mint a megáradt folyó, amint végighömpölyög az elárasztott város utcáin, feltartóztathatatlanul, a maga látszólagos nyugalmával is folyamatosan rombolva. Nem akarom tudni, milyen károkat fogok találni magamban, amikor visszahúzódik a medrébe, amikor megszünteti a kontaktust. Lehunyom a szemem, nem bírom látni, nem tudom értelmezni az arckifejezését. Büntetés. Jutalom. Mi lesz. Mi volt? Képtelen vagyok összefüggő gondolatokra. A fejemben ketyegnek a másodpercek, egyik a másik után, és minél több pereg le, annál inkább megfeszülök térdeltemben. Ez... túl jó. Túl sok. Büntetés. Honnan? Nem érhet készületlenül. Ki kellene nyitnom a szemem és figyelnem. Mindjárt... jön valaki... de nincs itt senki. Magunk vagyunk, a Parancsnok meg én.
A gondolatra kipattan a szemem, ahogy a pánik végigszánkázik a gerincem mentén. Csak mi. És megérint, amikor nem érdemeltem ki, főleg nem ilyen hosszan. Hirtelen nyilvánvaló lesz, hogy hová is tart ez. A gyomrom felkavarodik, az izmaim feszült várakozásba merevednek, és kényszerítenem kell magam, hogy ne mozduljak meg, ne húzódjak el. Elviselem. El tudom viselni. Megteszem, amire utasítanak, ez a dolgom. Ez a... dolgom... nem érez nem érez nem érez
Ő nem olyan, Winter, nyugalom, nyugalom, semmi baj, ő nem olyan..., Barnes mormolása a fejemben, és kellően kizökkent ahhoz, hogy egy rémült nyöszörgés kicsússzon a torkomon. Visszanyomom, tűnjön el. Ha igazam van, akkor ez végképp nem olyan, amit neki át kell élnie.

Bár amitől tartok, végül nem következik be, de attól még maradnak komplikációk. A homlokom nem simul ki a magyarázatára. - Az időparaméter értelmezhetetlen. - Kezd nagyon elegem lenni magamból - és per se belőle is. Soha még ilyen komplikált parancsnokom nem volt, mindegyik tudta, hogyan kell feladatot kiadni, irányba állítani, rögzíteni a szükséges részleteket. Nem mondtak ellent gyökeresen a programozásnak, nem vártak el mást, mint amiben a legjobb vagyok. Ehhez képest most... mintha mást sem tennék, mint vitatkoznék a parancsnokommal. (Ami szintén tilos. Meghibásodás. Korrekció szükséges. Jelentsd! Nem.) Bármelyik másik már régen megölt volna. (Neki is azt kellene tennie.) Persze bármelyik másikkal nem kényszerültem volna az ellenkező szerepébe. Legalább adjon egy nyamvadt határidőt, bármit, amivel tudok mit kezdeni! Valami konkrétumot, ami minimális támpontot és biztonságérzetet adna! Persze ez túl nagy kérés. (Mióta van bármilyen kérésem?! Töröld!)

***

Ezt nem lehet kibírni fapofával, annyira tragikomikus, hogy muszáj kuncognom (ami gyorsan köhécselésbe fordul át a korábbi megterhelés miatt, görnyedve igyekszem úrrá lenni az ingeren), majd sóhajtva visszadőlök. Ez teljesen... abszurd. Teljesen mi vagyunk. - Mindig is defektes volt az életösztönöd... - sóhajtok, de mosoly van a szám sarkában. Amennyire irritáló tudott lenni egy humán harci csivavával járni Brooklyn utcáit, annyira megnyugtató most, mert ez Steve, nem is lehetne senki más. Pont, amilyenre emlékszem. - Jól van, nem foglak - hagyom rá, legyintenék, de ugyebár el van törve a karom, szóval azt inkább hanyagolom. Nem annyira meggyőződésből adom fel a vitát, hanem mert fáradt vagyok és tudom, milyen makacs, úgysem tudnám meggyőzni, úgyhogy... nincs más választásom. Fel kell nőnöm az elvárásaihoz. Nem vagyok hajlandó tönkretenni, és nem tudom meggyőzni, úgyhogy saját magamat kell úgy megváltoztatnom, hogy ez ne történhessen meg.
Ha bárki más állna elő ilyesmivel, kiröhögném.
De Steve-ről van szó.
Steve-ért bármit. Mindent.
Régebben legalábbis így volt, de régebben nem égetnék savként a szavak a torkomat és nem köpném ki őket a világra annak ellenére, hogy pontosan tudom, hogy fájdalmat okozok velük. Régebben képes lettem volna magamban tartani őket és a saját belsőmet égetni szét velük, de most már nincs hozzá erőm.- De ott voltam - suttogom, és csak a folytatást sikerül lenyelnem. Ott voltam és szenvedtem, és elhittem, hogy érted teszem. Aztán ott voltam és bíztam benne, hogy visszajössz értem és csak ki kell tartanom. Aztán ott voltam és szenvedtem, mert te már nem voltál... És aztán inkább én sem voltam ott és hagytam, hogy elvesszek, mert én sem akartam nélküled élni a világban.
De hála az égnek, legalább EZT nem mondtam ki, mert így is látom, milyen övön aluli ütés minden egyes rohadt szavam, és szeretnék hinni benne, hogy a hangtalan megbocsátás valódi és őszinte a hátamra morzézva (nem is igazi morze hallgass el), de nem tudom lerázni a gondolatot, hogy csak a kedvemért teszi, nem pedig az igazi gondolata és érzése. - Te is számítasz - vetem ellen, de tudom, mennyire esetlenek a szavaim és halk a hangom.
- Téged, te majom - melegszik fel végre a mosolyom, még ha nem is láthatja, mert a mellkasába temetem épp az arcom. - Én meg máig nem értem, mit nem láttak meg benned anno - egészítem ki mert egy menthetetlenül nyálas romantikus vagyok mert ez az igazság. Nem értem, a világnak miért kellett ultra-szteroid ahhoz, hogy észrevegyék végre, ami mindig is ott volt. Lehet, hogy én voltam a környék kedvence, de vesszek meg, ha nem Steve volt a lányok hőse vagy hatéves korunk óta. Persze, akkoriban ez még kicsit mást jelentett, mint ma. A gondolatok egyszerre vérforralóak (sok értelemben) és megnyugtatóak, de a keze a hajamban egészen biztosan az utóbbi felé billenti el a mérleget.

A csók szinte természetes folytatásnak érződik. Már amennyiben a bizarr és perverz és helytelen dolog, amit egy férfi iránti szerelem és annak kifejeződése jelent, lehet természetes. McGregor atya szerint semmiképpen, ő meg is mondta nekem, hogy a pokolra fogok kerülni miatta... vicces, hogy igaza lett.
A pillanatnyi megtorpanás után az agyam a legkülönfélébb gondolatokkal áraszt el. Egy kifejlett rétisas kétszáz newton erővel képes beléd vágni a karmait és ha ezer méternél nagyobb távolságra lősz akkor már figyelembe kell venned a coriolis-erőt a célzásnál és Steve mindig hörgött alvás közben a szérum előtt de a szérum után horkolni kezdett és az valahogy idegesítően megnyugtató volt és ha ezért visszakerülök a Pokolra akkor sem adnám ezt a pillanatot. Az érzékeim lángolnak. Az illata egyszerre régi és új - dohos Brooklyn és natúr szappan és modern dezodor és bőr és kötődés és Steve -, az íze is - nem tapad rá savanyú betegség, de még ott ólálkodik benne a halál, valami lőpor és fájdalom és érdektelenség keveréke, de csak a háttérben, mert ugyanakkor olyan édes, mint a legtisztább akácméz -, és... ahogy a hajamba markol, már ennyit sem vagyok képes felfogni, egyszerűen minden leredukálódik kettőnkre és az érintésekre. Eszemben sincs ellenkezni, sőt! Halk, sóvárgó nyögés szakad ki belőlem, és legszívesebben én is hevesebbé válnék, ehelyet maradok lassú és alapos, átadom neki az irányítást, de kiélvezem minden pillanatát, és... mozdulatlanná dermedek, ahogy elhúzódik, de homloka a homlokomon kellően a jelenhez köt ahhoz, hogy ne essek pánikba. Ajkamat megnyalva idézem fel az iménti pillanatokat, próbálom örökre az eszembe vésni - görcsa a gyomromban ne vegyék el ne vegyék el ne vegyél el hadd őrizzem meg kérlek -, rögzíteni. Ahogy kinyitom a szemem, a legtisztább kék árnyalatot látom az övében, és nem merek megszólalni.
Még arra sem, amit mond. Túl közeli az élmény, a kapcsolódás. Nem akarom lerombolni, nem akarom elrontani... hiszen ha kimondom, hogy tartok tőle, nekem talán már nincs is lelkem, és így többé valószínűleg "lelkitársam" sem, az eléggé hangulatgyilkos lenne. Ha rámutatnék, hogy még ha van is, akkor sem csak az enyém és osztoznunk kell Winterrel, az sem éppen... romantikus. Heh. Romantika. Sosem gondoltam volna, hogy felmerülhet a valóságban is ennek a lehetősége kettőnk között... Ez sem olyasmi, amit most kellene hangoztatnom. Úgyhogy csak bólintok, mintha mindennel egyetértenék. Végül is. Egy esély.
Ennyit megtehetünk mindketten.

***

Steve-et nem bántanám, tudatosan legalábbis nem, úgyhogy a neve kimondása használ. Ez nem jelenti azt, hogy a viselkedésemen változtatna. Tisztában vagyok vele, hogy ő a legnagyobb gyengeségem, és az események fényében valószínűleg mindenki más is tudja ezt, úgyhogy nem tervezem még inkább felhívni rá a figyelmet. Ennek ellenére egy elismerő biccentést kap a dobókés elkapásáért cserébe. Erre ugyebár nem mindenki lenne képes... De sem ez, sem a szavai nem gátolnak meg abban, hogy előbb jó alaposan felmérjem a kis lakást, a nemlétező zegzugoktól az eltakart ablakokig, mielőtt hajlandó lennék lejjebb engedni a tőrt. Amint bennem lesz a gyógyszer és kicsit jobban leszek, a szokásos ellenőrző körbejárást is megejtem majd. De először... visszaülés, görnyedés, és hogyajóbüdösfrancbamenneelaregenerálódás jellegű néma belső monológ. Mert fáj. Kurvára. És én utálom a fájdalmat. Vágok még egy grimaszt a szavaira. - Eddig is megvoltam nélküled - vágom rá elutasítóan - azt nem kell tudnia, hogy befelé szinte visszahőkölök saját magamtól és legszívesebben a saját fejem verném a falba -, de azért megengedem neki, hogy hozzon fájdalomcsillapítót. Tőlem ez is nagy lépés, sőt, még annál is nagyobb. Azok után, hogy mennyi ideig felügyelték mások, hogy mi kerül a szervezetembe és mi nem, egyáltalán nem magától értetődő, hogy engedjem másnak akár csak megérinteni a pirulákat, amiket beszedek.
A füzetek meg... hát az pláne. Bárki más hozzáérne, ölnék miatta. De Steve az... más. És ha megnézte a füzeteket, akkor ő is tudhatja már, hogy az. Ez a gondolat egészen addig fel sem merül bennem, amíg kézbe nem veszem a lepasszolt noteszt, és... nem ott nyílik, ahol kellene. Felszisszenek. - Te beleolvastál?! - meredek Steve-re, és úgy intézem, hogy úgy tűnjek, mint aki menten gutaütést kap a dühtől. Mert ez remekül elfedi a tényt, hogy a szívem ezerrel dübörögve vágódik neki meggyötört bordáimnak, és igen, van bennem egy kis szúró negatívum (meg se kérdezte, nem figyelhettem a reakcióit), de alapvetően az örömtől. Ez... sok mindent meg fog könnyíteni. Talán megértett belőle dolgokat, amiket másképpen nem tudnék átadni, megmagyarázni. Most mindenesetre írás helyett becsapom a noteszt és a fém ujjakkal idegesen dobolok rajta, miközben az alsó ajkamat harapdálom, a gondolataimba merülve.

A füzetekről leginkább az mondható el, hogy szédítő olvasni őket. A kezdeti rendezőelvek néhány oldal után kivétel nélkül mindig megbomlanak, és egy kaotikus, örvénylő világ marad a helyükön. Némelyik oldal szinte üres - némelyik azonban hangyányi betűkkel van teleírva. Legalább két (talán három? vagy négy?) íráskép váltakozik bennük, szakértő segítsége nélkül nehéz megállapítani, pontosan mennyi. Van, amikor a szöveg teljesen összefüggő, szabályosan központozott, és van, amikor teljesen széteső a szerkezete. Van, amikor a múltat idézik a szavak, van, amikor a jövőről elmélkedik a toll gazdája, és van, amikor a jelent örökíti meg.
A közös múlt szinte mindig csak töredékesen jelenik meg a szövegekben.
"három húg mennyi idősek lehetnének most már biztos nem is élnek talán lett családjuk? meggyászoltak? büszkék voltak rám?
amikor megnyertem a bajnokságot nem azért sikerült mert jobb voltam hanem mert Steve ott állt a ring szélén és rekedtre ordította magát úgy szurkolt nekem és tudtam hogy otthon kellene lennie és feküdnie de mégis eljött és nem lehettem olyan hálátlan hogy veszítsek. az érzés. amikor lejöttem és nyakamba ugrott és mosolygott. már nem érzem úgy magam sohasem
fel nem foghatom hogy képes valaki MINDEN pókerjátszmát megnyerni miközben akkor sem képes rendesen hazudni ha az élete múlik rajta"

A Hydra-időszak még töredékesebben, és még kevésbé objektíven. A lapokat szinte átáztatja az önutálat azokon a részeken - csoda, hogy nem pöndörödött fel a szélkük tőle.
"értsd meg én nem akarom ezt tenni veled de nem hagysz más választást
a te hibád a te hibád A TE HIBÁD
valahol végig tudtam
csak nem akartam
hideg jég hideg
hagyjatok
NE BÁNTSÁTOK
megteszem csak legyen vége
KI VAGY KI VAGY KI VAGY
gyűlölöm a Katonát a Katona gyűlöl
...tehervagon? - Készen állok
megöltem JFK-t?
EGYES POZÍCIÓ
több elnököt lőttem le mint amennyire szavaztam ez elég gáz
A fegyver a Hydra tulajdona
mostantól ÉN DÖNTÖM EL kinek a fegyvere vagyok"

Ha nem Steve lenne az olvasó, akkor bizonyára érdektelenek lennének a mindennapokra vonatkozó részletek, de tekintve, hogy a sorok írója Steve megfigyelésével töltötte az ideje nagy részét, mégiscsak érdekessé válik a helyzet.
"a mozgása ismerős és éjjelente látom
Kapcsolatfelvétel? Negatív. A védelem távolról könnyebben megvalósítható.
még mindig feketén iszod a kávédat édes istenem Rogers
Túlságosan megszokta a pajzsot. A bal oldalát szinte mindig védtelenül hagyja. Megfigyelés: ahhoz van szokva, hogy valaki fedezi. A szárnyas nem elég hatékony. Fejlesztendő vagy leváltandó.
minden héten meglátogatod Peggyt miért kínzod magad bárcsak segíthetnék
987654320 visszatért a lakására. A szemközti tetőn Hydra mesterlövész, két fő, négyes és ötös szint. Halál oka: szúrt mellkasi seb és betört koponya. Hasznos felszerelésük volt. A testeket három tömbbel arrébb ey sikátorba vittem, fedőjelenet: utcai rablás áldozatai. Állapotjelentés: ??? az egyiknek sikerült combon szúrnia de csak később vettem észre alig vérzett viszont a fejem szét akar szakadni a feladat sikít a koponyámban
Kapcsolatfelvétel? Negatív.
a szárnyas megpróbált lebeszélni a keresésről az isten szerelmére hallgatnod kellene rá te idióta - könnyebb lenne megfigyelnem és vigyáznom rád ha végre egy helyben maradnál"

De alegzavaróbbak talán mégis azok a bejegyzések, amik a lehetséges jövőről szólnak, mivel azok teljesen összefüggőek, nem torzítja el őket zavarodottság, még ha széttöredeznek is a sok egyéb bejegyzés között.
"Előbb vagy utóbb meg fognak találni. Nem tudom, hogy a Hydra vagy a Shield (hivatalosan nem létezik többé - ne röhögtessetek, az ilyenek nem tűnnek el csak úgy) vagy a CIA, MI6, KGB, Moszad, akármelyikük lehet. Nekem kell választanom közülük, mert egy valamiben mindegyik egyforma: imádnák a Tél Katonáját a soraik között tudni. Ha úgy gondolják, hogy tudnak irányítani, akkor meg fogják tenni. A képességeim túl értékesek ahhoz, hogy egyszerűen megöljenek.
Valószínűleg a legcélszerűbb lenne a Shieldet vagy a Hydrát választani. Mindkettő illegális lett és sok veszteségük van. Egy darabig egyik sem engedhetné meg magának, hogy újra kriosztázisba tegyenek, ahhoz túl sok piszkos munkát kellene elvégeztetniük valakivel. És mire elég erőssé válnának, addigra belátnák, hogy nincs rá szükség, hogy megtegyék. Viszont a Hydra használni akarná a Széket. (Valószínűleg alkuképes helyzetben lennék, ha feladnám magam.)
A régi Barnes Nem vehetem fel a kapcsolatot Vele. Azt akarná, hogy... törődjek dolgokkal. Vagy legalább játsszam el. A régi barátját. (El tudnám játszani.) De mi van, ha sikerül? Minek a világ legjobb bérgyilkosának helyére egy ostoba, sérült emberi lényt tenni? Hülyeség lenne. A képességeim mozgásteret és legalább részleget szabadság lehetőségét adják.
Lefolytattam már ezt az egész beszélgetést veled vagy százszor, Steve, szóval fogd be. Te meg én, a mi fajtánk mindig harcolni fog. Túl jók vagyunk benne ahhoz, hogy ne tegyük. Ott van rajtunk a Halál jele és azt nem mossa le a víz és a szappan, drágám. Szóval. Tényleg el kellene döntenem, hogy kinek fogok ölni. Nem is tudom, miért halogatom még mindig.
Talán tényleg csak azt szeretném, hogy Steve is jöjjön velem. Ő sosem fogadná el a Hydrát, szóval ha így van, akkor legfeljebb a Shield jöhet szóba. Ha egyáltalán arra hajlandó a történtek fényében... lehet, hogy meg kell majd győznöm. Vagy, ha másik szervezetet választ... de akkor egészen biztosan belé kell vernem szabálytiszteletet és hogy ne ellenkezzen a feletteseivel, mielőtt megtesszük. Nehéz menet lesz. Steve még nálam is jobban bírja a fájdalmat.
De ő sem akarná, hogy hátrahagyjam, nem? Végtére nem véletlenül keres azóta is.
Persze nem tudom, milyen feladatokat kapnánk és főleg hol. Steve hajlandó elhagyni az Államokat? Mindig van valahol háború, de valahogy sohasem itt helyben, pedig az leegyszerűsítené a helyzetünket. Civileket ölni egyikünknek sem való. Túl könnyű célpontok. A mi képességeinket csak a legidiótább szervezetek vesztegetnék el ilyesmire. Fogadok, hogy én simán be tudnék szivárogni Észak-Koreába, ha úgy adódna a helyzet. Vagy Steve-vel közösen két hét alatt rendet tennénk egy kisebb közel-keleti országban. Nem mintha ne csináltam volna már ilyesmit.
De Steve-nek először is meg kell tanulnia VISELKEDNI. Múlt éjjel is csak úgy beszélgetett a szárnyassal bizalmas információkról. Ugh, STEVE! Ilyesmit nem engedhetsz meg magadnak! Nem csak én hallottalak ám. Nem is ellenőrizted a szobádat, haver. Különben is, még mindig így a lelkedre veszed, ha meg kell ölnöd valakit? Ez a DOLGUNK, Steve. Szedd össze magad."

És így tovább... minden oldalon újabb és újabb meglepetésekkel, ritkán kellemesekkel, minden füzetben visszatérő témákkal és elemekkel.

Az érkező harmadik hírére nem tudok nyugton maradni, pedig a gyógyulási folyamatnak valószínűleg arra lenne szüksége. Az alvás jót tett, de közel sem volt elég... nem csoda, hogy a Hydra is jobban szeretett kriosztázisban, amilyen nyughatatlan tudok lenni...
- Sólyom? - ismétlem el nagyot pislogva. Milyen kü... mielőtt feltehetném a kérdést, szinte fejbe vág az tudnivaló és a szememet összeszorítva marnak fém ujjaim a téglafalba. Baszd meg magad, Winter, dünnyögöm csupán a fejemben, de legalább az információs csomagot megkapom, ha mégoly kegyetlen módon továbbítva is. A gondolataim között lepereg Wilson kiléte és a kórházi látogatás tervezete. Kellene egy fél perc, hogy végiggondoljam, és hogy időt nyerjek, kimondom az első dolgot, amivel megtehetem. - Ne szólíts így - szólítom fel Rogerst. Hiba, azonnal rájövök, túlságosan nyilvánvaló, hogy elterelés, és annak sem éppen elegáns. Most már mindegy, nem fogok agonizálni rajta. - Jól vagyok. Ne anyáskodj! - vág körül megint a tekintetem nyugtalanul. Akárki hallhat minket. Még nem ellenőriztem a körletet. Akárki lehet a szomszédban. A szemközti tetőn. A lehallgatóeszközök túloldalán. Nem tudhatjuk. Összeszorítom az ajkaim. Talán Rogers mégsem tanult eleget a jegyzetfüzeteimből. És Wilson is jön. Az ezzel kapcsolatos elárultság-érzés nem színlelt, csak egy kicsit rájátszott.
Az is idő, amíg gyógyszerezem magam. Kiborítom a tenyerembe a doboz egy részét - talán hét vagy nyolc pirulát, meg sem számolom -, és szárazon a szába öntöm őket. Két nagy nyeléssel lent is vannak, és egy pillanatig lehunyt szemmel tolom vissza a késztetést, hogy pánikoljak, a szám belsejét rágva és a homlokomat a Steve számára olyan ismerős ráncokkal szabdalva, de mire felnézek, megint tiszta a tekintetem.
Felhorkantok a szavaira. - Nyugodt va... - szakítanám félbe, de a következő mondatot ennél hatékonyabban kell beléfojtanom, úgyhogy villámgyorsan odakapom a kezem, hogy a szájára szorítsam. (Még mindig benne a késsel. Szívás, ha az ember csak az egyik karját tudja rendesen használni, nem igaz?) Némán rázom a fejem, hogy ne, ne folytassa, ki ne mondjon olyan butaságokat, mint hogy vigyáz rám, az nagy hiba lenne. A pupillám néhány pillanatra teljesen kitágul és az arcomon látszik a rémület, amit a majdnem-szavaival okoz, amiket remélhetőleg sikerül megakadályoznom... de aztán ez is eltűnik, elmúlik, és visszatér a lassan megszokottá váló morcosság a vonásaimra. - Tökéletesen tudok vigyázni magamra, Steve. - Kettőnk közül te vagy az, aki nem tud. Nem mondom ki, mert úgy hangozna, mintha aggódnék érte. Ami igaz. Aggódom érte. De ez nem olyasmi, amiről bárki valaha tudomást szerezhet. Ennek ellenére, ha valóban befejezi a mozdulatot és megpróbálja kivenni a kezemből a fegyvert, hagyom neki.
Még csak nem is figyelem a mozdulatot, amivel a párna alá csúsztatja a pengét. Azt mondta, hogy azt fogja tenni, és elhiszem neki. Nekem pedig várnom kellene, biztonságos körülményekre, ellenőrzött környezetre, talán egy sétára a parkban vagy bármi, de olyan szokatlan a közénk feszülő csend, hogy meg kell törnöm. Végtére akár el is kezdhetem a tanítását, ha már úgyis itt vagyunk - az még... aránylag biztonságosabb terep, mint személyes dolgokban vájkálni, hát nem? - Szóval. Akarod, hogy elmeséljem, milyen volt amikor elküldtek abba a gulagba rendet tenni? - vetem fel, magam elé meredve.*

Uhh, a füzeteket írni nehéz ||| 3362 szó ||| Never too late |||
*@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Steve Rogers
Admin
avatar

Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 99
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Csüt. Szept. 21 2017, 02:19

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
N em tudom, hogy miként kérdezzek tőle. Sokszor nem úgy és nem azt adja válaszként, mint amire kíváncsi vagyok; de az is lehet, hogy én nem a megfelelő kérdést teszem fel számára. Jobb ötletem nincsen, mint direktbe rákérdezni nála a dolgokra.
- Mondj el mindent, amit tudsz a protokollról ami az orvosi ellátásodhoz szükséges lesz... kérlek! - Nem tudom meghazudtolni magam; hiába utasítom, a végén mégis ellágyítom az egészet az utolsó szóval. A szavai viszont elborzasztanak. Fogalmam sincsen, hogy mit műveltek vele a HYDRÁnál, de meg fogják még ezt keservesen bánni mielőtt végzek velük. Mert ezért nincs, nem lehet kegyelem! Még akkor sem, ha sikerül ebből az állapotából valamelyest kiszakítani Jamest és a megtörtsége ellenére képes lesz emberként funkcionálni újra. Mert azt biztosra veszem, hogy ép, normális emberi lényt már lehetetlenség kovácsolni belőle. Ahhoz túlságosan megnyomorították. De attól még javítani a mostani állapotán lehetséges, nekem pedig már az is bőven elégséges lesz ha képessé válik magára újra emberi lényként és nem gépként tekinteni.

Arcomon előbb az ellenkezéstől - szívem szerint utolsó leheletemig tagadnám a tényt, miszerint csak holmi gép lenne - majd a fellobbanó indulatoktól rándul meg az arcélem.
- Csakhogy te egy érző, emberi lény vagy nem egy gép csessze meg a HYDRA! - Én, aki sosem káromkodom most mégis annyira elragadtatom magam ahogy az indulatok eluralnak, hogy kibukik olyasmi is a számon amit nyugodt állapotomba sosem ejtenék ki. - És Istenemre mondom James Buchanan Barnes, hogy akármit is műveltek veled a székben... én helyre fogom hozni! Meg foglak gyógyítani Bucky, amennyire csak lehetséges; nem érdekel, hogy mi az ára! - Fogadkozom, bár nem sok reményt fűzök hozzá hogy a Katona érti és képes felfogni mindazt amiről beszélek nekik. Viszont nem is igazán neki szól ez az üzenet, hanem a felszín alatt rekedt embernek, a barátomnak hogy tartson még ki egy kis ideig, aztán kimentem a romok alól.

Örömmel veszem, hogy nem ellenkezik, amikor közlöm én is vele fogok tartani; bár még mindig kiráz a hideg ettől a hivatalos, hierarchikus nyugtázástól, amivel válaszol. ~Már nem a katonaságnál vagyunk csessze meg!~ De aztán lenyugtatom magam, emlékezve hogy a Katona számára ez mindig is ilyen volt és gyaníthatóan más módot nem ismer a közlésre mint a szigorú és meghatározott katonai formulákat. Nem várhatom el tőle, hogy egyből másként kezdjen el viselkedni. Lassan kell megismertetnem más viselkedési mintázatokkal. Hogy tudja, hogy másként is lehet csinálni nem csak úgy ahogy megszokta. Hogy tudja, hogy nem egy parancsokat teljesítő gép hanem érző, emberi lény... akinek lehetnek saját gondolatai, vágyai, érzelmei és cselekedetei. Hiszen látom rajta, hogy mennyire vágyik rá, hogy több lehessen ennél a mostani állapotánál.

Én pedig megadom neki, amire láthatóan vágyik és amiben hiányt szenved. Kétlem, hogy sűrűn érnének hozzá ilyen finoman és lágyan vagy kapna ennyi törődést a HYDRÁtól. Amit láttam belőlük az minden volt csak gyöngéd nem. Elégedetten mosolyodom el, amikor lehunyja a szemét és egyszerűen csak élvezi az érzést, amit okozok neki. Elrévedve nézem, mintha alvó angyalt látnék földöntúli szépségében. Kérdőn tekintek rá, ahogy hirtelen pattannak fel a szemei és a pánikot látom bennük. Megszólalni még nem merek, de fogalmam sincsen mitől ijedhetett meg. Hiszen csak magunk vagyunk, nincsen semmilyen veszedelem. Amikor egy rémült nyüffenést hallat, nem bírom megállni szó nélkül.
- Nyugalom Buck, itt vagyok veled. Ne félj, vigyázok rád! - Teszem a vállára a kezemet nyugtatásul, pont úgy ahogy anno ő nyugtatott engem srác korunkban. Talán ő nem emlékszik rá, de a teste fog. Muszáj, hogy emlékezzen az érzésre legalább. Fogalmam sincsen, hogy mi zaklatta fel; de nem bírom ilyen állapotban látni.

Valamit tennem kell. Viszont nem tudom, hogy ha ismét hozzáérnék javítanék vagy rontanék-e a jelenlegi helyzeten; így vissza húzom lassan a kezemet és beszélni kezdek. Talán, ha elterelődik a figyelme jobban lesz.
- Nézd, ez mindenkinél más. Van akinek évekbe telik elfelejteni a rossz dolgokat, amik vele történtek, míg másoknak hónapokba. Minden ember más és más, nem egyformán dolgozzuk fel a traumákat. Van, aki hónapok alatt helyre rakja magában a történteket és alkalmazkodik az új dolgokhoz, hagyja hogy megváltozzanak benne a dolgok; míg másoknak ez sokkal több időbe telik és nehezebben hagyják el a régi, rossz berögződéseiket. - Igazából fogalmam sincsen, hogy miként magyarázzam el neki a dolgot úgy, hogy meg is értse mire gondolok. Jelenleg nem úgy gondolkozik mint én vagy bármelyik más ember... ezt pedig sajnos a logika puritán nyelvére nem lehet lefordítani vagy csak én vagyok rá alkalmatlan nem tudom.

Nehéz eldöntenem, hogy röhög vagy épp köhög. Viszont a mosolyától felderül az én képem is, mindig is felvidultam a közelében. Pláne, hogy enged ezúttal és a vitát én nyerem. Azonban arcomra fagy a győzelem diadalittas mosolya, amikor meghallom a szavait. Igen, én 70 évig aludtam jégbe zárva, de az ő számára 70 pokoli év volt kínban és szenvedésben. ~Gratulálok Steven Grant Rogers, hát most aztán megint jól megcsináltad! Egy önző szemétláda vagy, aki csak a saját sebeit nyaldossa miközben más ezerszer többet szenvedett nálad!~ Ismét úrrá lesz rajtam az önostorozás, ahogy korholni kezd a lelkiismeretem. Amióta 1944-ben - Bucky feltételezett halála után - megöltem az első nácit nem voltam papnál gyónni, sőt templomba se mertem betenni a lábamat. Azóta nem sokat kellett fohászkodnom Istenhez, s bár a hitemet nem feledtem el, mégis világiként éltem és ténykedtem. Úgy gondoltam, hogy nem érdemelnék bűnbocsánatot a tettemért és biztosan a pokolban fogok elégni. De akkor is helyesen tettem, hogy megöltem őket és újra megtenném. ~Isten téved, van akiket másként nem lehet megállítani csak így!~  

- Tudom, most már tudom. Bocsáss meg! - Hajtom le a fejemet szégyenemben. Ezerszer könnyebb volt azzal a tudattal és fájdalommal élni együtt, hogy Bucky meghalt mint amit a felfedezés jelentett, hogy életben van és a HYDRA agymosott katonájává lett. - Jóvá fogom tenni, ígérem! - Suttogom inkább magamnak, mint neki ahogy belé kapaszkodom és ujjaim ritmusosan járva üzenik a megbocsátást holott nekem volna szükségem rá úgy érzem és nem neki. - Ugyan már, én bármit kibírok ahogy mindig is! - És valóban, még régen beteges, vézna koromban is szótlanul elviseltem amit kimért rám az élet, ez a szérum hatására sem változott meg bennem csak még szívósabb lettem tőle, hogy még többet viseljek el mint korábban mind testileg, mind lelkileg azt hiszem. Ahogy jó öreg Erskine előre megjósolta, a szer mindent felerősített bennem... a tűrőképességemet vagy állóképességemet ahogy tetszik is a végletekig fokozta fel, hogy szinte bármit képes legyek kibírni általa.

Magamhoz ölelve csóválom csak a fejemet a beszédére. ~Még hogy engem?! Hiszen semmi különleges nincsen bennem. Tonynak talán mégis igaza volt és minden, ami különleges bennem egy kémcsőből jött csupán.~ Nem hagyom, hogy befejezze akármit is akar mondani; nemes egyszerűséggel egy csókkal hallgattatom el. Lazán elmehetnénk valami nyálas, romantikus filmbe is mint főszereplők ezzel a giccses jelenettel, de nem érdekel. Olyan ösztönösen jön az ötlet, hogy gondolkozás nélkül valósítom meg. Holott korábban már érezhettem, hogy nem viszonozza az ilyetén irányú próbálkozásomat. ~Mekkora egy idióta vagy Rogers?!~ Korholom magamat, majd elakad a lélegzetem is, amikor visszacsókol. Erre egyáltalán nem számítottam, legfeljebb titkos vágyálmaimban szerepelt ez a forgatókönyv. Az érzékeim lángolnak. Az illata egyszerre régi és új - Brooklynt idézi és a katonaságot -, az íze is - Azzanora emlékeztet és valahogy mégis más az egész -, ami egyszerűen megrészegít és én képtelen vagyok betelni vele.

Zihálva döntöm a homlokomat az övének levegő után kapkodva, mielőtt a tekintetét keresném. Az enyém még vágytól homályos, s csak pár percen múlt hogy nem veszítettem el az önuralmamat és kezdtem el a ruháitól is megszabadítani, hogy aztán betetőzhessen az iránta érzett vágyam, épp mint Olaszországban. Muszáj ismét lehunynom a szemem, mert attól ahogy megnyalja a száját csak még szűkebb lesz rajtam ez a fránya uniformis és még jobban kívánni kezdem a folytatást. De nem lehet, nem ronthatok el mindent csak, hogy kielégítsem a vágyaimat vele. ~Nem Stark vagy, moderáld magad Rogers az Istenért!~ Pofozom fel saját magamat újfent mentálisan. De megteszi a hatását vagy csak a helyeslő egyetértése, az áldása az esélyre, hogy segítsek rajta végre. Ahogy sikerül Wintert előhívni és kifaggatni, máris tárcsázom Sam-et és felvilágosítom a részletekről, bár így is csak röviden. Nincs sok időm rá, pár óra múlva már fel is ébred megint a barátom. Ráadásul elég morcosan, mint aki valami rosszat álmodott.

A viselkedése megosztó, nem tudom eldönteni Winterrel vagy Buckyval van-e dolgom. Olyan, mintha valamiféle köztes állapotban ragadt volna és mindkettő személyiség egyidőben volna jelen, aztán hol az egyik hol a másik irányítaná a testét. Bizarr. A biccentését nem tudom mire vélni, hát válasz nélkül hagyom. Figyelem minden cselekedetét, tekintetem egy másodpercre sem ereszti el. Látom, hogy felméri hol van és merre; a kezében szorongatott fegyvert is csak aztán meri lejjebb ereszteni. Kissé paranoiásnak hat, de ismerve a múltját még örülhetek ha ezzel a kis reggeli rituáléval megúszom a dolgot nála. Ahogy felül vagy inkább görnyed azt nézem hogy segítsek, teszek is felé egy lépést ám pár mozdulat után megtorpanok.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan! - Fájnak a szavai, nem kicsit. Úgy érzem, mintha pofán vágott volna. Szinte megörülök a lehetőségnek, hogy a gyógyszereit megkereshetem és nem kell a szemébe nézzek... félek tőle, hogy mit látnék benne.

Látva, hogy mennyire dühösen kérdezi beleolvastam-e a füzeteibe felmerül bennem, talán meg kéne próbálkozni a hazudozással; de Natasha a megmondhatója mennyire rosszul hazudok és Bucky már azelőtt felismerné a dolgot, hogy egyáltalán belekezdenék.
- Igen, mindent elolvastam. - Nyomom meg a leglényegesebb szót. - Próbáltam rájönni, hogy mire emlékszel és mi az, amiben majd még segítenem kell. - Fűzöm hozzá, kezeimet és védekezően emelem tenyérrel felfelé a mellkasom elé hátha nem akar a torkomnak ugrani, ha megérti mi motivált. Nem kutakodni akartam, legalábbis nem úgy ahogy elsőre gondolná az ember. Nem a puszta kíváncsiság vezetett, meglesni más titkait; csak segíteni akartam ezzel is és leginkább megérteni a gondolatait. Annyira más Winter mint Bucky, hogy tényleg jól jönne hozzá egy kezelési útmutató úgy érzem. Látom, hogy ez a tény gondolkodóba ejtette és írás helyett csak dobol a noteszen az ujjaival idegesen.

Miközben az alsó ajkát harapdálja, nekem pedig vágy költözik a lélektükreimbe ettől a látványtól lassan, amint a félmeztelen szerelmem lelki társam barátom látványát falom a tekintetemmel. Nagyot nyelek, igyekezvén magamban mélyre visszatuszkolni a bűnös és buja gondolatokat. ~Buck, meg akarsz ölni?!~ A kezeslábasomat fájdalmasan szűknek kezdem ismét érezni ágyék tájon. ~Fene a szabásába!~ Muszáj valami másra gondolnom, de nem tudok semmi másra gondolni csak a korábbi csókunkra és a lehetséges folytatásra hogy eltereljem a figyelmemet. ~Rosszabb vagy mint egy hormontúltengésese kiskamasz! Szedd már össze magad Rogers!~ Emlékeztetem magamat arra, ami a legjobban fájt a noteszek olvasása során... a mérhetetlen fájdalom és kín, amit zavaros elmével papírlapra vetett. Az segít átlendülni, visszatalálni a szobába hozzá. Mert szüksége van rám, hiába tiltakozik mindketten tudjuk, hogy most mindennél nagyobb szüksége van rám. Szükségünk van egymásra. A füzeteknél világosabb bizonyíték nem is kell erre.

Kissé furcsállom, hogy meglepődik a név hallatán és visszakérdez, hiszen tegnap tisztáztuk. Sebaj, nekifutok újra.
- Igen, Sam Wilson a barátom, akiről mielőtt lepihentél volna beszéltem. Nem emlékszel? - Kérdezem, majd megütközve figyelem a téglafal bontási kísérletét. ~Mi a fene?~ Egészen olyan, mintha demenciás lenne és erről óhatatlanul is Peggy jut az eszembe a szívem pedig vérezni kezd a gondolattól, hogy talán a sok törlésnek hála Bucky is hasonló sorra jutott. ~Édes Istenem ugye nem?!~ Megrándul az arcélem, amikor rám förmed. - Wi-Winter? - Teszek egy újabb próbát, bár kétlem hogy a katonához van szerencsém, ahhoz túlságosan is szabad szájú és inkább emlékeztet James-re amikor rossz napja volt mint a Katonára. - Melyikőtök az? - Próbálkozom egy újabb stratégiával. A sértődöttségét és vagdalkozását igyekszem nem magamra venni, de belül minden másodpercben meghalok kicsit mióta csak felébredt magához térve.

Az ágyon ülve mellette figyelem, hogy mennyi gyógyszert vesz magához; ám nem avatkozok közbe, csupán tanulmányozom a szokásait hátha később szükségem lesz ezekre az információkra. Amikor nyugtatni próbálom előbb felhorkan a szavaimra, aztán már a kést tartó fém kezét tapasztja a számra és úgy hallgattat el. Tekintetemben értetlenség ver tanyát, nem értem a férfit miért így reagál rám. A rémületét sem értem, sem a morcosságát.
- Tudod jól, hogy nem úgy értettem. - Zárom rövidre a dolgot. Csak nyugtatni próbáltam volna, de még ezt sem hagyta nekem. Az eltervezett mozdulatot véghez viszem, lassan és óvatosan veszem ki a kezéből a kést, majd csúsztatom vissza a párnája alá a társával együtt, amit felém hajított korábban mielőtt visszatelepednék mellé az ágynak nem igen nevezhető matracra. Nem tudom, hogy mit is mondhatnék neki. Annyi mindent szeretnék megosztani vele és mégsem jön ki egyetlen hang sem a torkomon, annyira félek tőle, hogy ha megszólalok csak még több kárt okozok. Hogy túl sok lesz neki és pont ellenkező hatást váltok ki, mint szeretnék.

Súlyos csend telepszik ránk, amivel látszólag egyikünk sem tud mit kezdeni. Én zavartan babrálok a hajammal és a nyakamat dörzsölöm, ahogy régen is tettem ha kínosan éreztem magam valami miatt. Hiába, vannak szokások amik a szerrel sem változtak. Meglep vele, hogy Ő töri meg a közénk feszülő csendet először. Nem értem a kérdését. ~Hát persze, hogy hallani akarom. Miért ne akarnám? Miért kérdés ez egyáltalán?!~ Minden történetét hallani akarom, bármit is osszon meg velem. De mégsem ezt felelem.
- Gulagba? Úgy érted Oroszországba? - Kérdezek vissza megdöbbenve, aztán rájövök nem ezt kellett volna felelnem és jóváhagyóan bólintok. - Bocsánat, folytasd kérlek! Mesélj el mindent, amit csak szeretnél megosztani velem! - Remélem, hogy ezzel nem vettem el a kedvét attól, hogy megossza az emlékeit velem.

• • 2187 • Zene •  Love  • © • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
James B. Barnes
Admin
avatar

Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 120
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Vas. Szept. 24 2017, 00:55





The Asset & The Mission





*Megrándul az arcom, mielőtt megregulázhatnám, ahogy a félelem átcikázik rajtam. Ismét egy olyan kérdés, amire nem tudom, létezik-e jó válasz, de ha van is, bizonyára nem nálam. Közel sem tudok eleget az eljárásokról ahhoz, hogy azzal bárki elégedett legyen. Ez nem az én dolgom volt, hanem a technikusoké... akik, persze, már nem elérhetőek, szóval nyilván velem kell beérnie a Parancsnoknak, de az nem lesz elég. Mégis, ahogy keresem a feleletet, valami átkattan és megint eljegesedik bennem. Lassan beszélni kezdek, és közben mentálisan már az utána következőkre készítem fel magam.
- "A sztenderd eljárás... csak a legszükségesebb esetben módosítható, mivel a változtatás a fegyver meghibásodásához vezethet. A kiolvasztás folyamata nem tarthat tovább két óránál, lehetőleg még ennél is gyorsabb legyen, hogy az Alanynak ne legyen lehetősége magához térni. A környezet minden esetben maradjon semleges, ne tartalmazzon utalást helyre vagy időre." - Nem tudom, mikor hunytam le a szemem közben, de megjelennek előttem a lapok, amikre pontosan ezeket a szavakat írták. Írta. Írtam?! Szemhéjam mögött Steve láthatja, ahogy a tekintetem engedelmesen követi a sorokat, amikről nem is tudtam eddig, hogy láttam őket valaha. - "Ezután tizenkét óra áll rendelkezésre az Alany teljes felkészítésére. Ekkor, és csak ekkor bátorított a Tárgy megérintése. Sebezhető állapotában nyilvánvalóan igényli a fizikai kontaktust, amit a Parancsnoka szabadon felhasználhat. A felkészítés első lépése a Katona újrakalibrálása. A vezető technikus dolga megállapítani az Alany reszponzivitásának tükrében, hogy milyen fokozatra állítja a Széket az egyes esetekben (részletes leírásért lásd az eszköz kézikönyve, tizenöt-huszonhatodik oldal), ám mi a minél alaposabb eljárást preferáljuk, amely nagyban megakadályozza később az emlékezés felmerülését." - Nem fogom fel, amit mondok. Valami az agyamban megakadályozza, hogy helyrekattanjanak a szavak, hogy meg is értsem mindezt - csak elszavalom a száraz szöveget, monoton felolvasással, mint iskolás gyerek az idegen nyelvű memoritert. Nem áll össze. Nem nyitom ki a szemem. - "Amint az Alany helyesen felel a tesztkérdésekre (példák lásd huszonharmadik oldal), a következő lépés a kondicionálás. Ebben a szakaszban a legfontosabb a pozitív megerősítések szerepe, ezért az erre kijelölt személy (ideális esetben: a Parancsnok vagy terepparancsnok) mindvégig mellette kell maradjon, hogy taktilis ingerekkel erősítse a felvételek vizális és audiális üzenetének meggyökerezését." - Elakad a hangom, fogalmam sincs, hogy miért, de vennem kell néhány lélegzetet, hogy képes legyek folytatni. Lapozok a fejemben. A könyv bőrkötésének vöröse és csillaga felvillan a szemem előtt egy pillanatra, de aztán el is tűnik, és csak a szavak maradnak rendezett, férfias kézírással. - "A kondicionálás végeztével az egészségügyi ellátás jelenti a következő lépést. A Katona képes regenerációra váró sérülésekkel is funkcionálni, így nem szükséges minden alkalommal megvárni a gyógyulást. Kisebb múltbéli sérülések jelenléte egyenesen támogatott, az eljárások miatt a Tárgy nem kérdőjelezi meg ezeket. Megelőző kondicionálásoknak köszönhetően az Alany jól reagál a fájdalomra és további engedelmességre serkenthető vele. Ettől függetlenül a technikusoknak tisztában kell lenniük minden fennálló nehézséggel az állapotának tekintetében. Az Alany elsődleges célja a küldetés teljesítése és ehhez megengedett saját állapotromlását előidéznie, ám ezért, minthogy a Hydra tulajdonának megrongálásáról van szó, minden esetben felelősségre vonandó. Kiemelten büntetendő a mechanikus kar bármilyen sérülése. Az Alany sosem érheti el egészséges testsúlyát, azonban a gyors metabolizmus miatt a küldetéseire alapos táplálás után szabad csak elengedni, ahogyan kriosztázisba is csak fertőtlenítés után megengedett tenni.
Az egészségügyi ellátás az állapotfelmérés tükrében a következőkből állhat: az Alany fiziológiájára tervezett nyugtatók, illetőleg a kriosztázis-vegyszerek maradékának kitisztítása a szervezetből, sebészeti eljárások utókezelése, a mechanikus végtag karbantartása, esetlegesen egyéb szükséges technológia testbe ültetése, az előírt stimulánsok és addiktív szerek befecskendezése, stb. (Részletekért lásd a vezető technikus kézikönyve, negyvenhat-hatvankettedik oldal.) A stimulánsok időnként agresszív reakciókat okoznak, ezért beadásuk után az Alany megérintése csak a Parancsnok számára nem jár extra kockázattal. A technikusok távozásával a feladat kiadásának szakaszába lépünk."
- Ha nem állítanak meg, akkor tovább folytatom a recitálást, még mindig csukott szemmel, a szavaim értelmére süketen. Tulajdonképpen még azzal sem vagyok tisztában, hogy saját magamról beszélek. Minden távoli és absztrakt. A náci szuperszérum regenerációs képességeinek több idő kell ahhoz, hogy mindent helyrehozzanak... de könnyen lehet, hogy ennek a reakciónak az előidézése az első lépés ahhoz, hogy egyáltalán felismerje a rendszer, hogy van még min dolgoznia. Az elme meglehetősen törékeny játékszer.
- "Az Alany kizárólag a Parancsnokától fogadhat el küldetésre vonatkozó utasításokat, bár a kondicionálásával nem ellenkező felszólításoknak mindenki más esetében is eleget kell tennie. A Parancsnok legfontosabb feladatai közé tartozik egy világos hierarchialánc és parancsnokolási rendszer felállítása minden küldetéshez. A Parancsnok által meg nem nevezett személyeknek az Alany feladatteljesítés közben nem engedelmeskedhet. A reszponzivitás még a bázison, a Parancsnok jelenlétében lehetőleg tesztelendő. A Parancsnok sem adhat olyan utasítást, amely aláaknázza az Alany programozását, kivételt képez a tesztelés és a büntetés, ám a Parancsnok legyen vele tisztában, hogy parancsmegtagadásra kényszeríteni az Alanyt a legsúlyosabb büntetési forma, ezért csak kivételes esetekben alkalmazandó. Amennyiben a kezelhetőséggel kapcsolatban kételyek merülnek fel, az Alany kondicionálását mihamarabb újra el kell végezni, akár küldetésmegszakítás árán is, hogy elkerüljük az incidenseket (lásd 1958-732612, 1962-642112, 1971-253403, 1972-836242 akták). A bázis elhagyása előtt az Alany képességei tesztelendők, ennek metódusát a mindenkori Parancsnok tiszte eldönteni. Az Alany leggyakoribb parancsmegtagadása a látszólag ártatlanok megölésének visszautasítása, így ezt a hibát érdemes még a bázison ellenőrizni, illetőleg szükség esetén a kódszavas eljárással korrigálni." - A heves reszketés, ami rázni kezd a szavaktól, szintén kívül esik az érzékelésemen, és nem töri meg előadásom monoton menetét. Szerencsére nem tart tovább néhány másodpercnél, hogy visszaálljak a korábbi mozdulatlan vigyázzba.
- "A szenderd eljárásnak nem része az orosz kódszavak alkalmazása, azok használata az időben elhúzódó, sok áldozattal járó és/vagy külön kiemelt precizitást igénylő küldetések lebonyolítása esetén támogatott. A kódszavas eljárás visszaszorítja az Alany érzelmi reakcióit és fokozott automaton állapotban tartja őt definiálatlan, de legalább egy hetes időtartamig. Ennél hamarabb az Alanyt az állapotból kirántani veszélyes és tilos. Noha a kódszavak száz százalékos uralmat és hibátlan reszponzivitást eredményeznek, alkalmazásuk nem támogatott, mivel mellékhatásként blokkolják az Alany kreativitását, kezdeményezőkészségét és egyéni döntésképességét, melyek bizonyos küldetéseknél kulcsszerepet töltenek be. Amennyiben mégis a kódszavas eljárásra kerülne sor, azt a tesztkérdések kihagyásával, a kondicionálási szakasz helyett kell alkalmazni. Menetét lásd a kézikönyv hetvenkilencedik oldalán."
Talán én térek észhez, talán fejezet végéhez ért a könyv, ki tudja... de ez az a pont, ahol kipattan a szemem, és önkéntelenül hátrabotladozom egy lépést, mielőtt rajtakapottan sikerülne megállnom. A korábbi magamra kényszerített nyugalomtól eltérően most hevesen emelkedik és süllyed a mellkasom, és talán még némi veríték is csillog a homlokomon, jelezve a megterhelést, amit ez a kis műsorszám jelentett. Nem fizikailag, de mentálisan biztosan. Ugyanakkor viszont szinte várakozón tekintek rá, mert most mintha... talán... megelégedésére csinálhattam valamit? Nem vagyok benne biztos.
Az elvárt feleletem nyilván nem volt az, és nem is csalódom, bár a kitörése jóval hevesebb, mint amire számítottam - biztosra veszem, hogy ez is rajtam fog csattanni, de fel vagyok rá készülve - viszont a büntetés nem érkezik. Fejem félrebiccentve tanulmányozom őt, akár pillangót a nagyító alatt, és addig-addig maradok csendben, amíg valahogy össze nem toldozom-foldozom a szavait egy számomra is értelmezhető kontextusba. Valamiért a Parancsnok jó ötletnek tartja, hogy a régi kilétem - James Buchanan Barnes - legyen az új személyazonosságom, feltehetően egy fedett küldetéshez. Talán be kell épülnöm valahová? Sosem volt erősségem a kémmunka, erre voltak az együttműködések, de ha valóban olyan kevés személyzettel ellátot a Parancsnok, akkor valószínűleg egy rendes kémet sem tud nélkülözni. Barnes kuncog a fejemben. Szinte érzem, ahogy szeretettel végigsimít a gondolataim között, miközben elnézően csóválja a fejét, pedig hát meg sem mozdulunk, viszont nem szól egy szót sem, csak érzem az egyet nem értését, ám nem foglalja ezt szavakba is. Helyes. Kivételesen nem vagyok rá kíváncsi. (Vagy nem olyan kivételesen.)
Bólintok.
Majd elmondja a részleteket, amikor jónak látja. Ha James Barnes álcája kell egy feladathoz, akkor megoldom majd azt is.

Az érintése egyszerre a legjobb dolog, amit éreztem ki tudja, milyen régóta, ám éppen ezért a legrémisztőbb is. Mert a jó dolgoknak mindig ára van, és nagyjából tudom, vagyis tudni vélem, hogy ennek mi lesz, és nem... soha nem vagyok rá igazán készen, bármennyire igyekszem is. Nem sok tervezési hibám van, de ez egy közülük. És ha még a Széket is megtagadja tőlem a Parancsnok, akkor még csak attól a megkönnyebbüléstől is megfoszt, hogy utána elfelejthessem...
Szeretnék mondani valamit, de az imént nyilvánvaló lett, hogy a szavaim csak még rosszabb helyzetbe hoznának. (a Hydrát szolgálom a Hydra tulajdona vagyok engedelmes vagyok megteszem megteszem engedelmes megteszem amit kell nem érez a fegyver nem érez nem érez) Úgyhogy hallgatok, miközben próbálok nem hányni. (A pazarlás nem megengedett.) Beugrik egy név: Lukin parancsnok. Ő is mindig ezt mondta, hogy vigyáz rám. Persze, hogy vigyáznak rám, hiszen értékes vagyok, hasznosnak kell maradnom, nem tehetnek tartósan tönkre. Ez csak természetes, ezt tudom. Mégis a belső szerveim mintha ki akarnák kaparni magukat belőlem, miközben hagyom, hogy azt tegyen velem, amit akar, nem feszülök ellen a vállamra tett kéznek, csak várom, hogy lökjön rajtam egyet, vagy utasítson, vagy az övéhez irányítson, vagy bármi. Minél többet beszél, minél inkább meg akar nyugtatni, annál inkább visszasüllyedek a korábbi védekezési mechanizmusaimba. Azok segítettek túlélni és minél kiszámíthatatlanabb a Parancsnok, annál inkább azokra támaszkodom, hiszen a módszereim bizonyították, hogy hatékonyak.

Az határozottan segít, hogy megszakítja a kontaktust, és ezzel lehetőséget biztosít, hogy egy kicsit összeszedjem magam és lehiggadjak. Hogy eszembe jusson, hogy ez már nem a Hydra, hanem az új Parancsnok, hogy Barnes mennyire odavan érte, hogy önként adtuk fel magunkat neki. Hogy mit ígért - bár az ígéretét még mindig nem tudjuk elhinni, hiába tartotta be eddig, egyetlen nap nem számít elfogadható adatmintának. Felnézek rá a kis monológja végén, és - mutatván, máris fejlődök - nem kerülöm a pillantását. Oké, neem is nézek bele egyenesen, az orrnyergét fixírozom, de az már majdnem ott van, és hatalmas lépés ahhoz képest, hogy eredetileg még a padlóról sem voltam hajlandó felemelni a tekintetem. - Adaptív vagyok, Uram - biztosítom. Még egy tulajdonságom, ami értékes ügynökké tesz, főleg annak fényében, hogy mekkora időperiódusokat töltök jégben alvással. Szükséges is, hogy alkalmazkodni tudjak az újabb és újabb helyzetekhez és a világhoz. - Igyekszem nem csalódást okozni - teszem hozzá, de nagyjából eddig bírtam, mert ehhez már le kell hajtanom a fejem. Az igyekvés mindig is megvolt bennem, és mégis folyton arra kényszerítettem a korábbi parancsnokaimat is, hogy megbüntessenek...

***

Látom, ahogy az arcára fagy a mosoly, ami nagy nehezen odakerült, és vonásai felett átveszi az uralmat az a számomra olyan fájdalmasan jól ismert önmarcangoló arckifejezés. Az a tipikus, amikor Steve nyel egy nagyot, és hopp, a vállára veszi a világ terheit, amikről minden épeszű ember tudja, hogy nem kellene hordania őket, de ő a maga mártír-módján ragaszkodik hozzá. Tudtam, hogy ez lesz, már a kimondás előtt tudtam, és mégis összetörik belé a szívem, s főleg attól a tudattól, hogy ezt most én idéztem elő benne. Mindig is inkább megszabadítani igyekeztem ettől a tehertől, erre tessék. Gratulálhatok magamnak.
Másrészről viszont... kövezzenek meg érte... de valahol jólesik. Gyűlölöm és utálom magam, de kell. Ez is mutatja, hogy törődik velem, velünk, és ebben olyan kevés részem volt az elmúlt időszakban, hogy még a nemszeretem formáit is mohón szívom magamba, mintha elraktározhatnám, mintha elővehetném később ínséges időkben és emlékezhetnék rá. (Az emlékezetem nem stimmel, de most nem akarok törődni vele.) De azért nem akarom, hogy sokáig ebben az állapotban maradjon. Hevesen bólogatok a szavaira. - Nincs mit megbocsátanom, Steve, nem tudtad, semmi baj - csitítom, titkolva a tényt, hogy néhány pillanatig örömömet leltem a tényben, hogy összetört miattam a szíve. Édes istenem, néha hányingerem van magamtól. Amiket teszek és érzek és gondolok... nagyon régóta tudom magamról, hogy nem vagyok jó ember, de ez nem teszi sokkal könnyebbé a pillanatokat, amikor újra meg újra kénytelen vagyok igazán rácsodálkozni, hogy mennyire nem.
Kényszerítem, hogy a szemembe nézzen. - Itt vagy. Ennyi elég jóvátétel nekem - jelentem ki határozottan. Ami eddig is tart. - Csak... ne tűnj el megint... jó? - vékonyodik el a hangom, ahogy kezdődő pánikba sodor az elképzelés. Nem bírnék ki még egyszer ennyi várakozást a következő találkozásunkra, kizárt!
- Akkor azt is bírd ki, amikor majd fejbeváglak ezért a kijelentésért! - vágok vissza. - Nem bírsz ki mindent, Stevie, és ha rád kell ülnöm, hogy vigyázzak rád, akkor azt fogom tenni! - öltök rá nyelvet gyerekmód. Édes istenem, mintha csak visszamentünk volna a harmincas évekbe. Szánalmas. De olyan jólesik! A csók meg... az a megkoronázása az egésznek. Méltó befejezése ennek a rövid kis időnek, amit ismét együtt tölthettünk, csak ő meg én, a járulékos koloncaim nélkül. Persze tudtam, hogy nem tarthat sokáig, hogy ez amolyan illúzió csak a rideg valósághoz képest, de szíves örömest vesztem el benne, és szinte már gondtalanul adtam át a helyem és az irányítást annak, akihez - többnyire - jogosan tartozik.

***

Még hogy nem gondolom komolyan. Felhorkanok, és dacos-büszkén felvetem a fejem, kihívóan meredve rá. - Nagyon is komolyan. Képes vagyok gondoskodni magamról! - vágom rá, támadás mögé rejtve a nyilvánvaló védekezést. Nem mutatom magam gyöngének, soha többé. Azt meghagyom annak az idióta Winternek, aki amúgy teljességgel használhatatlan. Az ő hibája az egész Hydra-ügy, pontosabban az, ahogyan bántak velünk. Ha hagyja, hogy kutyába se vegyék, akkor mit csodálkozik, hogy megteszik?! Én nem követem el ugyanazt a hibát, foggal-körömmel ki fogom harcolom magamnak azt, amit akarok. Velem többet nem játszadozik senki - még Rogers sem. Én vagyok a magam prioritása és mindenki más csak azután jön. - Ez a fixa ideád, hogy segítened kell? - bámulok rá homlokráncolva. Ugyanakkor viszont épp az imént volt csak, hogy bátorítóan bólintottam a "mindent elolvastam" kijelentésére. Mondhatni, vegyes jelzéseket küldök. - Nincs szükségem segítségre, Stevie. - A mondat legfeljebb egy árnyalattal kevésbé agresszív és elutasító, mint az eddigiek. Pedig kedvem lenne az ellenkezőjét mondani. Kedvem lenne az ölébe mászni és belé kapaszkodni és a szívverését hallgatni és... de ha megtenném bármelyiket, akkor egyrészt szarul érezném magam, mert milyen idióta csinál ilyeneket, másrészt még kifelé is gyengének tűnnék, az pedig teljességgel elfogadhatatlan. Nem. Tartsuk csak meg a távolságot, legalább addig, amíg elalszik a gyanakvásuk...

- Persze, hogy emlékszem! - szisszenek fel. És tényleg, hála Winternek, bár a módszerei nem lesznek a kedvenceim, de ilyesmi miatt akkor sem panaszkodnék, ha csak kettesben lennénk Steve-vel. - Nem vagyok hülye - teszem hozzá, és morcosan megdörgölöm a halántékomat a fém kézzel (az nem fáj). És persze amikor tisztázom, hogy nem a halott barátja vagyok - hogy is lehetnék, a szovjetek már rég megölték -, akkor meg ráadásul annak a dróton rángatott bérgyilkos-babának néz. Felvont szemöldökkel pillantok rá. - Most komolyan? Az az idióta az első percben térden csúszott volna a kegyeidért, nem gondolod? - eresztek meg egy örömtelen kis nevetést. Nem vagyok olyan, mint Winter. Én tudok vigyázni magamra. - Tekintve, hogy az egyik halott, a másik meg egy agymosott zombi, tippelhetsz. - Nem igazán hagyok neki lehetőséget, hogy ténylegesen megtegye. - Én inkább Jamesnek hívom magam. Az egyszerűbb. - Mert nem akartam teljesen megtagadni azt, aki Barnes egykor volt, de mégiscsak fura lett volna egy halott ember nevét hordani továbbra is. Szóval lemondtam a becézetről, és maradtam a keresztnévnél, amit az illető anno amúgy is utált, mert túlságosan gyakori volt. Csak az általános iskolai osztályukban volt három másik James, nyilvánvaló, hogy valahogy meg kellett különböztetni őket, aztán ez a tendencia folytatódott az élet minden területén. Egészen a Howling Commandóig, ahol szintén volt két másik... és egyik se szólíttatta magát Jamesnek. Szóval ezt a nevet nyugodtan bitorolhatom, kellően sokaké ahhoz, hogy ne legyen blaszfémia, de egyszerűbb, mint egy teljesen újat választani.
- Dehogynem, pont így értetted, mindig is ilyen voltál, de nincs jelentősége, mert nincs rá szükségem, neked pedig több eszed van ennél, nem állsz neki anyáskodni mindenkivel, ez csak egy régi rossz szokás volt, amitől már megszabadultál, ugye? - dumálok és racionalizálok és próbálom ártatlanná tenni az imént lezajlott jelenetet, az utolsó kérdő szót jelentőségteljesen megnyomva és a tekintetemmel is villámszórósan üzenve, hogy értsen egyet, gyerünk. Aztán, amikor a kések eltűntek a színről, némi homlokráncolós töprengés után levonom a következtetésemet. - Nem figyeltél túlzottan, igaz? - bökök a még mindig kezemben tartott füzetre, miközben ezt - hát, nem is kérdezem, mert a hangsúlyom eléggé nyilvánvalóvá teszi, hogy a válasz egy meggyőződéses igen.
A füzetekben vezettem az emlékeimet és bogoztam ki mindazt, ami még zavaros volt számomra, de ennél többet is jelentettek: üzenetet és figyelmeztetést. Burkolt-kódolt cselekvési tervet. Magamnak, neki. És Steve nem figyelt, nem értette meg. De hogyan is tudnék neki nyíltan magyarázni, miközben a falnak is füle van? Sehogy, nyilván. Nincs más választásom, mint maradni a burkolt mondanivalónál, és reménykedni, hogy egyszer majd csak leesik neki, aminek le kell. Figyelem, amíg nyúlik közöttünk a csend, és nem tehetek róla... halványan mosolygok a zavar nyilvánvaló és rá jellemző jeleire. Remélem, hogy nem vagyunk bekamerázva. A gondolat kijózanít - simán lehetünk, volt olyan ügynök, akinek a szemébe ültettek kamerát, lehet, hogy Steve-ben is van?... -, és eltünteti a mosolyomat.
Miközben felteszem a kérdésem, az arcához nyúlok, hogy előbb az egyik, majd a másik szeme körül tapogassam meg a bőrt, aztán húzzam le a szemhéját. Az egész inkább egy orvosi vizsgálatra hasonlít, mint baráti gesztusra, de a fémkar ellenére, meglepően gyengéd és óvatos minden érintésem, és csak a tekintetemmel könyörgök, hogy maradjon néma és ne tegye szóvá, miközben a kimondott szavaim teljességgel semlegesek. Remélem, hogy hagyja. Remélem, hogy nem kell a jelenlegi romos állapotomban még vele is küzdenem. Az viszont biztos, hogy kimondani nem fogom az aggodalmam, franc akar ötleteket adni a hallgatózóknak.
- Nem - vágom rá, és tisztán hallani a hangomon, hogy irritált vagyok, frusztrált. - A Szovjetúnióban. Az anyaország akkoriban még nem volt Oroszország - javítom ki. De mindegy, mert ha nemet mondott volna, valószínűleg akkor is elmondtam volna a történetet, szóval... tényleg, miért is kérdeztem meg? Mindegy. - Ez még a korai időszakban volt. Sztálin elégedetlen volt azzal a gulaggal - nem kérdeztük, hogy miért -, de lehet, hogy csak tesztelni akartak engem. Minket. Akkoriban volt egy csapatom. Mindegy. - Nem lényeges a történet szempontjából, ezt akarom üzenni a szóval, szemben a valósággal: fájdalmas lenne beszélni róluk. - Szóval elküldtek minket oda. Időérzékeny művelet, már az odajutás is trükkös, majdnem Novoszibirszkig kellett mennünk, és persze kiderült, hogy nem volt teljesen pontos az infó sem. Jóval több volt a célpont, mint amire készültünk. Nem mintha ezt a Narodnij Komisszariat valaha elismerte volna, az ő infójukban nem lehetett hiba, biztos mi számoltuk el magunkat. De tudod, nincs befejezetlen feladat, ha a Télkatonáról van szó. Mármint, akkor még nem voltam igazán a Tél Katonája, inkább csak tréningben, de attól még igaz. Szóval bementünk. Nem volt egyszerű, azok a nyavajások rendes ellenállást levágtak, de tudod, legalább volt benne egy kis izgalom?! Gyűlölöm az unalmas feladatokat. Később ez volt a legrosszabb a reputációban, amikor valaki már arra se vette a fáradtságot, hogy meneküljön, mi abban az élvezet? Szóval szépen elintéztük őket, amíg kifogytunk az ammóból. Gondolhatod, hogy ettől még nem állhattunk le, szóval kreatívnak kellett lennünk. És képzeld - baromi vicces volt - a gulagparancsnokot hagytuk utoljára és képzeld - jobb híján egy jégcsapot vágtam a szemébe, de olyan erővel, hogy hátul kijött a koponyájából! - mesélem, szinte kedélyesen, végre enyhülve a korábbi haragból és frusztrációból, és a történet végén már egyenesen röhögök, nem is bírom befejezni... ám ha Steve nem csatlakozik be - nem nevet velem, ahogy a szerepe megkívánná -, akkor felnyögök. - Ugyan már, Stevie, ez egy szórakoztató történet! - emlékeztetem frusztráltan.*

Zola tudományos szövegeit meglepően szórakoztató volt írni XD ||| 3169 szó ||| Never too late |||
*@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Steve Rogers
Admin
avatar

Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 99
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Szer. Szept. 27 2017, 20:13

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
L átom, hogy nehezére esik válaszolni és már épp szólásra nyitnám a számat, jelezve nem muszáj erőltetnie ha nem megy; amikor végre megszólal némi gondolkodás után. Ám egyáltalán nem azt a feleletet kapom, amit vártam. Először fel sem fogom, hogy miről is beszél; kell egy kis időnek eltelnie mire leesik, hogy egészen másról beszél. ~Milyen szék?~ A döbbenet az arcomra fagy amint értelmet nyer miről is beszél. Feszülten figyelek, a homlokomon pedig apránként gyöngyözni kezdenek az izzadtságcseppek. ~Kézikönyv? A vörös könyvre gondol? Muszáj lesz valahogy megszerezni!~ Mentálisan elraktározom az információkat, később még biztosan szükség lesz mindarra amit mond. Szívem szerint megakasztanám itt-ott, amint kérdések merülnek fel bennem; de félek ha nem hagyom hogy magától végigmondja el fogja veszíteni a fonalat. Amúgy is úgy néz ki, mint aki valami révületbe zuhant miközben monoton tónusban beszél mintha felolvasná az elé helyezett lapokat. Talán a szemét is ezért hunyta be, talán a fókuszálásban segít neki, nem ronthatok el mindent azzal, hogy közbekotyogok.

Szinte iszom a szavait, bármennyire is fájjanak új és remélhetőleg hasznos információkkal bővül általa az ismeretem a W.S. program kapcsán. Bucky aktája, amit Natasha szerzett nekem Oroszországból nem sok információt tartalmazott ezekről a dolgokról. ~Jó lesz hát, ha odafigyelek.~ Emlékeztetem magamat mentálisan is. Az egész úgy hangzik mint valami beteg, morbid vicc. Az agymosást szinte látom, hallom magam előtt ahogy beszél róla. Ismerem jól a HYDRA propagandáját, de sosem voltam fogékony rá; mindig is oly ellentétes volt a belső, mély meggyőződésemmel hogy elképzelhetetlen lenne számomra valaha is beállni a soraikba. ~Nem létezik semmiféle olyan indok, ami miatt én valaha is közéjük álljak!~ Emlékek sora ömlik agyamba, amik James számára talán elfeledettek 70 év agymosott távlatából; nekem mégis frissek hiszen alig néhány éve történtek csupán. Furcsa számomra még mindig, hogy alig 2,5 éve vagyok ébren és mégis 70 év telt el. Nekem olyan mintha még csak '46-ot írnánk.

Hányingerem támad a gondolattól, hogy mit is érthetnek azon a könyvben hogy "igényli a fizikai kontaktust" vagy hogy "szabadon felhasználhatja" a parancsnok ezt a sebezhetőséget. Hirtelen kedvem támad kiadni magamból a gyomrom tartalmát attól a gondolattól, hogy akár csak egy ujjal is hozzá értek úgy az én Buckymhoz; de ki kell tartanom, legalább addig míg végig nem mondja amit akar. Ennyivel tartozom neki azt hiszem. Ahogy elakad a hangja és nagyokat lélegzik felmerül bennem, hogy leállítom. Eleget gyötörte saját magát az én kérésemre. Viszont újult erővel folytatja, amikor is végre kapok némi választ az eredeti kérdésemre. Kezd összeállni a fejemben a kép, hogy miért van folyton olyan érzésem a társaságában, hogy azt várja fenyítsem meg. ~Ezek a mocskos szemétládák!~ Újabb káromkodást eresztek meg mentálisan a gondolatra, hogy hányszor verhették meg, hányszor és miképp bánthatták fizikálisan vagy mentálisan kínozva Buckyt. Nem csoda, ha ilyen lett. Amikor arról beszél, hogy a HYDRA tulajdona volna nem tehetek róla, de felhorkanok. Annyira nevetséges és ellentétes mindennel, ami számomra szent vagy normális, esetleg elfogadható kategóriába sorolható.

Bukfencet hány a gyomrom a tudattól, hogy szándékosan éheztették, kínozták őt ilyen módon is, hogy folyamatosan megvontak tőle bármit is. Rosszabbul bántak vele, mint ahogy egy állattal tennénk. És ez dühítő, nem kis mértékben. De a múltat nem tudom megváltoztatni. Erről pedig óhatatlanul is Assisi Szent Ferenc imájának eleje jut eszembe, amit még a vasárnapi iskolában tanultunk.
"Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni."

Keserű mosolyra húzódik a szám az egésztől. Valahogy annyira ambivalens érzetet kelt bennem: egyszerre jó érzés és rossz is emlékezni.

A technikus kézikönyvének említése gondolkodóba ejt. Egész végig azt hittem, hogy csak egyetlen egy könyv létezik - a vörös, csillaggal ellátott - ám most felmerül bennem, hogy mi van ha több különböző könyv is létezik melyek együttesen szükségesek az "Alany" fegyelmezéséhez. Mi van, ha a vörös a parancsnoknál van, de a technikusoknak is külön könyve van? Újabb probléma leginkább. Információból van ugyanis a legkevesebb az idő mellett. A mondatok többségéhez nem tudok értelmet társítani, fogalmam sincsen például reszponzivitás alatt mit is érthetnek. Viszont a hátamon is feláll a szőr attól, hogy Buckyra "Alany"ként hivatkoznak. Mintha nem is volna érző, gondolkodó emberi lény. Az megnyugtató, hogy elvben akárkire nem fog hallgatni a Katona rajtam kívül; ugyanakkor ez a nevesítés azt is jelenti, hogy vigyáznom kell a számra. Kezdésnek elég lesz, ha nekem meg Samnek szót fogad majd.

Nem akarom megakasztani a mondandójában, így türelmesen kivárom a darálása végét és csak aztán kérdezek, holott égek a kíváncsiságtól.
- Mit tudsz az 1958-732612, 1962-642112, 1971-253403, 1972-836242 aktákról? - Igyekszem parancsnoki tónusban megszólalni megint, hiszen az a legutóbb is eredményesnek bizonyult. Tudnom kell, hogy miféle incidensekről beszélt és mi történt. Bár nem igazán értem, hogy miért volna a legsúlyosabb büntetési forma a parancsmegtagadás később magam is megtapasztalhatom miféle "áldásos" hatása van Barnesra akár fizikailag is a dolog. Amint reszketni kezd, már nyúlok is felé hogy megmelengessem megdörzsölve a törzsét vagy épp az ép karját ám addigra már ismét vigyázzba vágja magát és folytatja. ~Már megint ezek a kódszavak?!~ Nem tudom hová tenni a dolgot, eddig mindenhol utalás szintjén olvastam az aktákban róla és csak az utóhatását láttam a full WS üzemmódba kapcsolt, agymosott barátomat.

Nem számítok rá, de a következő szünetnél amit tart pattan fel a szeme így az én aggódó, fürkésző tekintetemmel találhatja szemben magát és elcsípheti a pillanatnyi mozdulatot, amint ösztönösen nyúlok utána amikor botladozva hátrálni kezd. Szerencsére nélkülem is talál támaszt, bár látom mennyire megterhelte ez az egész. Zihálva kapkodja a levegőt mintha legalábbis a maratont futotta volna végig.
- Jól vagy? - Kérdezem meg tőle, hangom még mindig aggodalmasan cseng. - Köszönöm az információkat, sokat segítettél. - Teszem hozzá egy kis idő múlva, mint egy dicséretképpen. - Tudod, hogy a kézikönyvek merre vannak jelenleg? - Kérdezem meg hosszas gondolkozás után végül. Sajnos jobb ötletem nincsen, mint hogy tőle nyerjek némi információt. Amint jobban lesz illetve letisztáztam vele a dolgokat és számíthatok rá, szükség lesz egy bevetésre, ahol a könyvet megszerzi nekem. Az összeset.

A bólintását nem tudom hová tenni. Egyszerűen azért, mert nem tudom a Katonától jön-e az egyetértés vagy Buckytól magától. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor érzem lassanként ellazul az érintésemtől és már nem feszül ellenem mint korábban. Még pár percig így maradok, a vállára tett kézzel aztán eleresztem... ujjaim fájóan bizseregnek, pedig csak a ruhájához értem. Szívem szerint magamhoz húznám és többé el sem engedném, ölelném, csókolnám... de azt még talán Buckynak is sok volna, nem hogy a Katonának így egyszerre. Nem ronthatom el ezzel, muszáj megtartanom az egészséges mértéket, az ütemet apránként gyorsítva, fokozatosan alakítva rajta egyre többet. Hát nem teszek semmit, semmi olyat ami nem volna illendő legfeljebb az elmémben pörgetem végig ezt a forgató könyvet "mi lett volna, ha?" jelleggel. Az uniformist szűkebbnek és forróbbnak érzem, mint valaha. ~Fránya egyenruha!~ Zavartan feszengek, mint régen a lányok társaságában és csak remélem, hogy a Katona nem vesz ebből semmit sem észre.

Muszáj megdicsérnem, miközben majd megszakad a szívem, hogy így kell lássam... hogy ez lett belőle, hogy ilyenné tették. Igen, Bucky mindig is igyekvő volt az egész világ elvárásainak meg akart felelni és mindig sikerre vitte, bármihez is fogott. ~Egek, de hiányzik!~ Belém mar a felismerés, hogy mennyire hiányzik és vissza akarom kapni.
- Ettől többet nem is kérek tőled! Majd én is segítek benne legjobb képességem szerint. Együtt megcsináljuk. - Ismét a vállára teszem a kezem biztatóan és ha a szemembe néz egy pillanatra elmerülök benne mohón mielőtt elereszteném. A paramnézia fog el és hirtelen megint ott vagyok 1936. október 15.-én Brooklynban. Anyám temetésének napján, amikor Bucky addig nem nyugodott míg rám nem talált. Akkor néztünk így egymás szemébe, akkor helyezte azt a nagy, lapát tenyerét támogatóan a vézna, madárcsontú, apró vállaimra. A sors fura fintora, hogy a jövőben csöppenve én vagyok az aki viszonozhatja most eme gesztust neki.

- De igen, önző voltam. Sajnálom! - Küzdök a kibukni készülő sírással, nagyokat szuszogok és sűrűn pislogok mielőtt ez még megtörténhetne és akár egyetlen egy könnycsepp is végig legördülhetne az arcomon. ~Nem lehetek gyenge, szüksége van rám!~ Noszogatom magam belső mantraként, hogy erős tudjak maradni. Mégis, hálás vagyok a szavaiért, bár ezt pusztán tekintetem üzeni felé. De ide nem is feltétlen kellenek a szavak, mi mozdulatokból vagy pillantásokból is kiválóan olvasunk ha a másikról van szó. - Most már nem szabadulsz tőlem! A nyakadon maradok mint kolonc. - Mosolyodom el halványan, még egy gyöngécske Steve Rogers-féle béna poénra is futja tőlem. Fel sem veszem a visszavágását, egyszerűen csak örülök neki hogy itt zsörtölődik velem, mert itt van és minden megint olyan mint régen. Túl rövidnek érzem az együtt töltött időt, de el kell engedjem; azonban bármennyire is nehéz ott lebeg előttem reménysugárként a viszontlátás lehetősége. Hogy ez az egész csak átmeneti és legközelebb majd több időnk lesz. Mert lesz legközelebb, muszáj hogy legyen...

- Persze, nagyszerűen, láthattuk az elmúlt 70 évben milyen jól elboldogultál egyedül Tél Katonája... - Utalok a HYDRA agymosott katonájaként való ténykedésére, hogy marionett figuraként rángatták dróton hála a programozásának. Oké, ez nem volt szép tőlem, de a felgyülemlő keserűség egy része így képes távozni belőlem bár epés íze marja a torkomat továbbra is mint valami méreg. Nem akarom bántani és hinni akarom hogy ő sem, de mégis azt tesszük... gyötörjük a másikat a legjobb tudásunk szerint. Ez a dacos büszkeség új tőle, valahogy mindig is inkább rám volt jellemző a múltban hiszen neki szüksége sem volt bizonyítani semmit, bármibe fogott sikerre vitte. - Ne haragudj! - Kérek nyomban bocsánatot, de néha annyira nehéz ez az egész vele. Én pedig nem vagyok olyan jó ember vagy ügyes mint hiszik az emberek. Misztifikáltak mintha holmi érinthetetlen istenség volnék, holott nagyon is halandó, esendő ember vagyok... Buckynál jobban ezzel senki sem lehet tisztában mennyire az vagyok.

- Hiszen a legjobb barátom vagy! - Szólalok meg döbbenten szavai hallatán. - Hogyan tudnék tükörbe nézni, ha tétlenül nézném mi történik veled, miközben tehetnék is valamit érted? - A régi elvek, a mentalitásom mit sem változott hiába a jövő indukálta változások, a sok furcsaság, van ami sosem fog megváltozni bennem. Mindig is tenni akartam valamit, hasznosnak lenni, segíteni másokon ahogy anyám is tette egész életében. - Igen? Kezdjem sorolni a parancsszavakat és meglátjuk? - Érdeklődöm ezúttal nem tettetett haraggal. Nem, most tényleg morcos vagyok rá, hogy elutasítja a segítségemet de talán azért jobban, hogy ez által engem magam is mintha elutasítana. ~Bucky nem ilyen! Hová lett a barátom? Vissza akarom kapni!~ Belül a sarokban a kis Steve némán a falnak fordulva zokog bennem valahol jó mélyen a sötétben.

Teljesen összezavar, nem értek semmit.
- Akkor meg? - Kérdőn nézek rá, karba font kézzel. Összezavarodva nézek rá. Nem értem. Nem igazán tudok sokat a személyiségzavarokról és már annak is örülhetek egyáltalán, hogy felismertem Winterről hogy egy önálló személyiség. ~Ne, kérlek! Édes Istenem csak ne egy újabb legyen!~ Fohászkodom magamban némán, de hiába. Mint valami büntetés jön a válasza. Bennem pedig fellobban a harag, most először igazán... iránta. Tudom, hogy valószínűleg ő is Bucky valahol, valamennyi mértékben, de ezt most nagyon rossz kontextusba helyezte. Tekintetem eljegesedik a kéklő lélektükreim szinte befagynak és modulok... felé. Egyetlen szempillantással később már a ruhája gallérját markolom. - Ne. Merészelj. Így. Beszélni. Buckyról. - Sziszegem. - Alig pár órája beszéltem vele miután nagy nehezen Winter a felszínre segítette. Igenis él, beszélt hozzám, éreztem őt minden rezdülésében! Nem tudom, hogy te ki vagy, nem tudom hogy még hányan vagytok odabent; de azt már most tisztázom veled is, hogy Buckyt nem fogom veszni hagyni, legyen akármilyen mélyre temetve is a saját elméjében. Ezúttal nem veszítem el... kerüljön bármibe! - És ezt veheti nyugodtan fenyegetésnek is. Halálosan komoly vagyok ugyanis.

Igazából meg se kéne lepjen, hogy Jamesnek hívja magát. Alig láttam belőle valamit eddig, de már most a barátom szöges ellentétének hat. Egy önmagából teljesen kifordult személyiség, amivel fogalmam sincsen mit kezdjek. És ez rémisztő. Winternél legalább van valami fogódzkodóm, de nála?! Semmi. Olyan, mint egy vadidegen aki a szerelmem a barátom arcát bitorolja; fájó sebeket okozva ezzel minden egyes pillanatban, amikor csak megszólal és csak bánt.
- Milyen voltam? - Kérdezek vissza sértődötten. Még mindig ingerült vagyok, de már rég eleresztettem a gallérját és hátráltam egy lépést tőle. Túlságosan fáj ez az egész, nem tudok hideg logikával, stratégaként gondolkozni. Mert róla van szó, mindig is Bucky volt az Achilles inam és lesz mindörökké; de büszkén vállalom, mert egy olyan eltéphetetlen kötelék van köztünk amit nem volt képes sem az idő, sem a HYDRA sem más eltépni, legfeljebb megtépázni.

Ismernie kéne, tudnia hogy ilyen voltam régen és nyilván most is éppen ugyanilyen vagyok. Másokon segíteni, tenni valamit és nem tétlenkedni, mindig is ez jellemzett.
- Nincs szükséged... rám? - Kérdezem nagyot nyelve, döbbenten lefordítva magamban a mondatát és jobban fáj a kijelentése, mintha pofon vagy gyomorszájon vágott volna. - Mire nem figyeltem oda szerinted Bu... James? - Valahogy nem áll a számra ez a név, folyamatosan Buckyt akarok mondani. ~De ő most pihen.~ Emlékeztetem magam, muszáj gyógyulnia és pihennie. Sebaj, addig kifaggatom ezt a James fickót, meglátjuk vele hogy tudok boldogulni. Bár az eddigiek azt mutatják, hogy sehogy. Az arcán átfutó, halovány mosolyt sem értem; sem a felbukkanását sem a tova tűnését. ~Mi válthatta ki?~ Néhány percig szótlanul tanulmányozom, eközben van lehetősége hozzám érni. Nem húzódok el. Még akkor sem, amikor láthatóan vizsgálgatja a szemem mint valami orvos. Meg se merem kérdezni, hogy miért. Enyhén szólva paranoiásnak tűnik.

Szem forgatok, amikor kiigazít hogy Szovjetúnió. Nekem az Oroszország és kész. Viszont érdeklődve hallgatom és iszom magamba az új információt. Valamiért Winter oroszként definiálja magát, nyilván mély benyomást tettek rá ott. Tudni akarom, a hátterét és megismerni minden információt ami hasznos lehet a későbbiekben. ~Csapata?~ Nem tudom, hogy velük mi lett de lelki szemeim előtt óhatatlanul egy rakás Tél Katonája jelenik meg fém karral. Pont mint ő.
- Csapatod? Olyanok mint Winter? Tél katonák? Életben vannak még? - Kérdem mohón. Olvastam az aktákat, tudom hogy nem csak ő az egyetlen gyilkos gépkatonája a HYDRÁnak. Meg sem lep, amikor arról mesél túlerővel szemben lettek bevetve. Láttam harc közben és tudom, hogy mire képes. Egyedül tömegek ellen is sikeres puszta kézzel.

A történet folytatódik ahogy tovább mesél, az arcomra pedig a borzadály ül ki szépen lassan, apró fokozatokban. Még hátrálok is egy fél lépést mielőtt megállnék megvetve a sarkamat. Muszáj lehunynom a szememet, kezeim már ökölbe szorulva. És átkozom magamban a HYDRÁt, amiért életre hívták megalkotva Jamest, a szociopatát. Mert élvezte, igenis élvezte ~Jézus Mária, Szent József és mindenre ami szent! Édes Istenem Buck, mit tettek veled?!~ mások fájdalmát és a gyilkolást ezt kiérzem a kis meséjéből annyira, hogy itt röhög rajta mintha bármi vicces is volna egy ember életének ilyetén való kioltásában. Egyetlen határozott pofonnal illetem a végén és ez egyszer nem fogom vissza magamat, érezze csak meg az erőmet. Remegek a dühtől, miközben szememet a könnyem marja. Fel akarok ébredni ebből az egészből, mint valami rossz álomból. Újra 1944-ben akarok lenni a II. világháborúban, Bucky oldalán amikor még minden rendben volt nem pedig ez az agyrém és a Howling Commandos járta a világot megtisztítani a HYDRA-féle férgektől.

• • 2447 • Zene •  Love  • © • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
James B. Barnes
Admin
avatar

Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 120
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Csüt. Szept. 28 2017, 01:08





The Asset & The Mission





*Nem csak szinte vagyok magamon kívül, az egész élmény szürreális a maga módosult tudatállapotában. Pedig én hozzá vagyok szokva, hogy teljesen alárendeljem magam a Parancsnokomnak, de ez... valljuk be, még rajtam is túltesz. De a Hydra nem csak azt érte el, hogy Barnes emlékei elérhetetlenek legyenek a Katona számára - legalábbis nem többek, mint egy idegesítő suttogás az agya hátsó szegleteiben, ahol az illető maga is pihent és emlékezett helyettünk -, de azt is, hogy ezek a területek is elkülönüljenek, aktiválásra várva. A Parancsnok most megtette, én pedig nem ellenkezem... hogyan is tehetném.
- Adatok keresése... kész. 1958-732612 akta. Megtalálható: Программа зимних солдат объект*. Tartalma: операция баррикада. Küldetés: sikertelen. Komplikáció: jelentős. Az Alany a küldetés végrehajtása helyett több ízben öngyilkosságot kísérelt meg. A törekvését megakadályozó ügynökök közül kettőt megölt, hármat súlyosan megsebesített.
1962-642112 akta. Megtalálható: Программа зимних солдат объект*. Tartalma: операция мел. Küldetés: sikeres. Komplikáció: jelentős. A Katona a küldetés során megkérdőjelezte a hierarchiát és megölte a Parancsnokát. Begyűjtése során három technikus és kilenc ügynök sérült meg súlyosan.
1971-253403 akta. Megtalálható: Программа зимних солдат объект*. Tartalma: операция прожектор. Küldetés: sikeres. Komplikáció: mérsékelt. A Vagyontárgy a küldetés végrehajtása közben megzavarodott. A sikeres végrehajtás után a múltjára vonatkozó konkrét kérdéseket tett fel. A válaszokat nem találta kielégítőnek, öngyilkosságot kísérelt meg. Az ügynökökkel szemben nem mutatott agressziót, begyűjtése során konfrontációra nem került sor. Saját kérésére, önként tért vissza a bázisra.
1972-836242 akta. Megtalálható: Программа зимних солдат объект*. Tartalma: операция дракон. Küldetés: sikertelen. Komplikáció: extrém. A Katona a célpontok kiiktatása helyett szökést kísérelt meg. A célterületen - Brooklyn, New York City, USA - közel tíz héten keresztül sikeresen rejtőzködött. Begyűjtésére súlyosan megrongálódott állapotban került sor. Ennek ellenére a művelet két civil és két tucat ügynök áldozatot követelt. Kereszthivatkozás: ZB-72-gZcvaFtik-148 akta, SHIELD Archívum.
- Ha nincs több kérdés (és remélhetőleg nincs, mert nagyjából ez minden, amit el tudok ezekről darálni), akkor visszatérek a kézikönyv szavainak sorolásához.
Egészen addig, amíg véget nem ér a szekvencia a fejemben - vagy a papíron - vagy valahol -, és megtántorodva magamhoz ne térnék. Enyhe zavarral nézek körül és mérem fel megint a környezetemet, majd vágódok vissza a korábbi figyelmi állapotba. - Funkcionális paraméteren belül - felelek a kérdésre, és csak egy lélegzetvételni szünet után teszem hozzá: - Uram. - Mintha nem lennék benne teljesen biztos többé, hogy ez a helyes formula, és várom érte a büntetést, ugyanakkor azt is sejtem, hogy ha nem mondok semmit, az ugyanúgy büntetendő.
Ehhez képest dicséretet kapok. Máris kicsit lazul az állam vonala, ahogy nem szorítom össze többet olyan erőteljesen a fogamat és talán még valami mosolykezdeménynek nevezhető szájszél-kunkorodás is felfedezhető a vonásaimon, bár a tartásom marad feszes. Egy kicsit több kell néhány szónál ahhoz, hogy az ilyesmit kiirtsák a gép parancsai közül. És aztán a következő kérdéssel el is tűnik az a pillanatnyi enyhülés. - Kézikönyvek? - kérdezek vissza értetlenül... és kell néhány feszült pillanat, mire a válasz megtalálja magának az utat a fejemben. - A mindenkori tulajdonosuk köteles gondoskodni a biztonságukról illetve tárolásukról. - Hogy ez mit jelent? Gőzöm sincs. Mindent én tudjak? Agyam eldobom.
De elenged és megint megdicsér és... egyszerűen nem lehet igaz, olyan éles a váltás a korábbi kezelésemhez képest, hogy képtelen vagyok nem gyanakodni, a kiskaput keresni, a csattanót a tréfán, amit rajtam kívül mindenki ért. Nem lehet, hogy ez valóság legyen és ne átverés. Muszáj ébernek maradnom.

***

Egy pillanatra megint fellobban bennem a düh - ennek is róla kell szólnia, mint mindennek -, de aztán el is hamvad. Talán ez szuvenír nekem a Hydrától: egyszerűen képtelen vagyok hosszan haragudni, az túlságosan kimerítő. És különben is, mire vezetne? Arról nem is beszélve, hogy itt és most Steve-ről van szó, és hát dögöljek meg, ha már vele sem vagyok empatikus. Mert az vagyok.
- Steven Grant Rogers! - Szívesen megráznám, de ugye a karom... szóval csak a vállára teszem a kezem (mi van a bal kezemmel ez nem stimmel), és a szemébe nézek. - Ha még egyszer bocsánatot mersz kérni azért, mert ember vagy, akkor igazán mérges leszek rád. - Muszáj azokra gondolnom, akik nem emberek... vagy legalábbis nem tartották magukat annak. A Koponya, példának okáért. Megborzongok. - Maradj ilyen, Steve. Nem baj, ha nem tökéletes, ne is... ne is akarj az lenni. Maradj nekem ilyen - kérem. Ilyen, amilyennek szeretem, amilyennek mindig is szerettem, olyan mélyen és olyan régről, hogy nem tudnám megmondani, mikor kezdődött vagy mikor alakult át. Néha úgy rémlik, előbb volt az övé a lelkem, mint a sajátomé. A poénra csak még közelebb fészkelődöm nagy körülményesen, és úgy hajtom a fejem, hogy szinte őt lélegezhessem be - nos, legalábbis az uniformis ismerős illatát, de nem vagyok telhetetlen.

***

Övön aluli ütés, valóban, de ennél sokkal mocskosabb bánásmód edzett meg. Oké, technikailag nem engem - de az emlékeken keresztül mondhatjuk, hogy engem is. Úgyhogy ronda vigyorra húzódik a szám, amikor visszavág, és felvetem a fejem. Messze nem azért, mert valóban büszke lennék arra, ami történt és amit átéltem, hanem azért, mert a saját szenedésemet és gyengeségemet kell fegyverként forgatnom és pajzzsá kovácsolnom, ha más nincs, amit használhatnék akként. - Pontosan, Rogers. Hetven év. Mutass valakit - csak egyetlen valakit - aki ugyanazt végig tudná csinálni, amit mi át- és túléltünk! - harapok vissza. Winter egy idióta, és a gyengesége gyűlöletes - őt magát is utálom -, de az, hogy itt vagyunk ma, hogy én létrejöttem és elsétáltam a füstölgő romok közül, éppen azt mutatja, mennyire erősek vagyunk.
Steve is az lehetne, csak meg kellene tanulnia uralkodni ezeken a fránya impulzusain, jobban kontrollálni magát, mert addig - hiába minden szupersége - ordítóan sebezhető. A viselkedése szinte könyörög azért, hogy valaki jöjjön és gyepálja el ezekre alapozva és nem tudhatják meg, hogy én mennyire reszketek ettől az eshetőségtől, hogy valaki enged majd a csábításnak. Ha sikerülne egy kicsit megkeményítenem őt, akkor máris sokkal kisebb lenne a veszély. És nekem vigyáznom kell Steve-re. Nem, ez nem... nem a jó kijelentés. Minden emlékemben és minden életemben vigyáztam Steve-re, és nem akarok mást tenni a jövőmben sem, mint vigyázni rá. Ez így már... igazabb.
Az nagyon fontos, hogy én tudjam az igazat, és az is, hogy rajtam kívül senki más ne tudhassa, ne is sejthesse meg.
Épp ezért csak lemondóan megrázom a fejem, amikor arra kér, ne haragudjak. Hát nem érti... Nem ért engem, semmit sem ért. Nem tudja, hogy nem haragszom, rá legalábbis nem, hogy ez mind csak a játék része, ez nekik szól, nem pedig neki, és... de mindezt nem mondhatom el. Még neki sem. Egyelőre semmiképpen.

Legjobb barát. Ösztönösen mozdulok felé. Azt hiszem, megölelni szeretném... de nem számít, mert rajtakapom és visszarántom magam. Nem lehetek ugyanolyan szentimentális idióta, mint ő! Fel sem fogja, milyen veszélyes, amit művel. - Hallgass... - kérem - tényleg kérem -, valahogy úgy, ahogy a hordozón is kértem, és már akkor sem hallgatott ránk. Persze akkor még Winter volt és ő, de... Nyelek egyet és hadarni kezdek. - Ez szép és , de nem számít, nem befolyásolja a hűségedet, nem tennél semmi hülyeséget, annál te okosabb vagy, Stevie, ők is tudják, hogy számíthatnak rád, nem igaz? - peregnek a szavaim, mielőtt közbevághatna, és néhánynak egy kicsit más a hangsúlya, egy kicsit erősebb bennük a brooklyni íz, és ezt a kis különbséget neki szánom. Kérlek értsd meg, gondolom némán, fogd fel végre, hogy mit művelsz.
És hogy minek tesz ki engem. Nem kétlem, hogy Amerika Kapitány viszonylag biztonságban van mindenféle megtorlással szemben: mindenki tudja, kicsoda, az emberek szeretik és hősnek tartják, ráadásul már bedolgozta magát egy ügynökségbe és ott is kivívta magának az elismerést - a befolyásos barátokról nem is beszélve, mint amilyen a Vasember. Nem ölhetik meg, mert az túl sok kérdést vetne fel. De én... ezek egyikével sem rendelkezem. Én csak magamra számíthatok és a saját túlélési képességeimre. És ez még a jobbik opció.
Azt is számításba kell vennem, mert sajnos nagyon valószínű, hogy amíg én vele vagyok és őt akarom védeni, addig az ő hűsége nem egészen nálam van. Hogy a többi barátja vagy a szervezet, aminek éppen dolgozik, erősebb kötelék. És ezzel szemben... védtelen lennék, ha nem játszanám meg magam. Így is csak egy vékony tüllfüggönnyel ér fel az a fal, amit képes vagyok magam köré építeni.
Főleg így, hogy ő rohadtul lehetetlenné teszi. Akárki hallgatja le a beszélgetést, máris tudja, hol van a drága Kapitány gyenge pontja. Rám festi a céltáblát minden szavával, és ráadásul... valahol én is hagyom. Nem tagadom meg, nem igazán, nem eléggé.
Hát csoda, hogy dühös vagyok rá?
Mert az vagyok, nem is kicsit, amikor ilyen hülyén viselkedik.
És a következő szavai a legrosszabb rémálmaimat támasztják alá. Úgy megfeszülök, akár a nyíl idege, és amúgy sem éppen napsütötte arcomból a maradék szín is kiszalad. - Honnan... - szerezted meg azokat, kezdeném, de elharapom. Komolyan, minek tennék fel hülye kérdéseket. Csak egy helyről lehetett. Cinikus mosolyt erőltetek magamra. - És én még azt hittem, problémád lesz azzal, hogy a Hydrával dolgozz - fonnám össze magam előtt a karomat, ha az éles, kínzó fájdalom nem figyelmeztetne ellenkezőleg, úgyhogy némi tétovázás után megint leeresztem magam mellé. Nem sírhatok, az isten szerelmére, nem lehetek olyan gyenge. - Sorold csak, rángasd elő Wintert. A főnökeid biztosan értékelni fogják. Már ha ők is egy agyatlan gépet akarnak egy kompetens ügynök helyett! - Basszameg. Fáj Steve árulása. Az meg pláne, hogy nem erre számítottam. Idióta voltam és emiatt dühös vagyok magamra, és... ez az egész szituáció szar. Főleg a tény, hogy még eközben is azon dolgozom, hogy ne válasszanak el tőle. Hát ennyire rohadtul ő a gyengeségem. Ennyire hajlandó lennék máris feladni magam, csak hogy vele lehessek. Talán mégis én vagyok a leghülyébb a kis triászból, de komolyan. Winter legalább csak programozott. Én magamtól vagyok önpusztító, legalábbis ha Steve kerül a képbe.

De legalább... lassan tisztázzuk a helyzetet. Vagy valami olyasmi - az én kilétemet. Nem mondom, hogy örömre számítottam, de ez... ez azért extrém. Még nekem is. Ahogy észreveszem a harag jeleit, azonnal talpra állok - az jobban védhető pozíció - és aztán...
aztán nem teszek semmit.
Pedig tudom, hogy kellene. Ha hagyom, hogy most nekem essen, azzal precedenst teremtek és mindenki tudni fogja, hogy a megregulázásomra csak Rogerst kell küldenie és...
mégis valami bénultság lefogja a kezem és nem hagyja, hogy igazából védekezzek. Csak meredek vissza rá, és még az elmés riposztokhoz is túlságosan üres a fejem - vagy éppen túlságosan tele van, csak teljesen oda nem illő gondolatokkal. kékszőkekicsigyengédENYÉM
Még akkor is, amikor nem. Még mindig szőke, még mindig kék - a szeme a ruhája -, de már nem kicsi, nem gyengéd, és főleg nem enyém. Az valahol... elveszett. Lehunyom a szemem, és egy nagyon veszélyes pillanatra az egész fájdalmam ott van az arcomon, szétterül, mint ráfröcskölt víz. Steve már nem az enyém, hanem az övék, és nemhogy nem barát, de még szövetséges sem igazán. És mégis... mégis... mégis hagyom magam. De aztán a tisztánlátás pillanatának vége, és ismét uralmam alá hajtom a vonásaimat és a testemet is, és a fém kéz ujjai a galléromba kapaszkodó csuklóra markolnak, készen rá, hogy megcsavarjam.
- Hazudsz. Kontroll megölte Barnest, kérdezd csak meg a Katonát, ha nekem nem hiszed el. - Meglepő módon most teljességgel szenvtelen a hangom. Tényeket közlök. Ahhoz pedig, ami közben zajlik bennem, ugyan kinek lenne köze?
Rogersnek, akire nyilvánvalóan nem számíthatok? Akinek nem is az éleösztöne hiánya a fő probléma, vagy az, hogy hamis illúziókba ringatja magát, hanem hogy talán soha nem is számíthattam volna rá.
És én még kommunikálni próbáltam vele. Amint elereszt, megdörgölöm a halántékomat, valószínűleg még több szívfájdalmat okozva Steve-nek akaratlanul, hiszen ez is ösztönös Bucky-mozdulat, ő is mindig ugyanezt a kis gesztust tette, amikor mérges volt magára, mint én is momentán.
- Anyáskodó - felelem, oda sem nézve, oda sem figyelve. - Dernier is így hívott. Anyamedvének. Nem? . Megdermedek a saját szavaimra. Ezt nem akartam kimondani, nem akartam megosztani. Megint a szobát kezdem pásztázni a poloskák után. Basszus, nem akarok olyan felelőtlen idióta lenni, mint ő, aki kiadja a gyengéit. Nem fog többet megtörténni, csak jobban oda kell figyelnem, jobban kell uralkodnom magamon. (Bár nincsen semmi értelme, hogy miért védem még mindig.) Megint az a dacos-büszke állfellszegés az első válaszom. - A világ leghatékonyabb ügynöke vagyok. Tudok gondoskodni magamról, és nincs szükségem felügyeletre - hangsúlyozom ki, és megint körülnézek. - Még a Hydránál is egyedül mentem küldetésekre - teszem hozzá, bár az agyam már máson jár. Rogers szemében nem volt kamera. Ha lenne a lakásban, arról tudnék. Akkor leginkább a szavaimra kell vigyáznom. És azokra a mozdulatokra, amik zajjal járnak. De nem kell feltétlenül... talán. De persze arról sem felejtkezhetek el, hogy Steve valószínűleg jelentést fog írni rólam, és ő ismer, és minden rezdülésemről be fog számolni.
Mégis...
Hogy mire nem figyelt oda. Semmire, leginkább. Megforgatom a szemem, és egy mozdulattal elé lököm a füzetet, amit saját bevallása szerint végigolvasott, viszont közben beszélek is. - Nincs is civil ruhád? Így nem mehetsz emberek közé. - Ott valamivel szabadabban beszélhetnék, de ez most nem opció. Sőt, ami azt illeti... ez ad egy ötletet. Felállok, magamhoz veszem a sisakját, amit rögtön az érkezésekor levett és félretett, majd visszaülök az ágyra. Beszéd közben előbb csak vizsgálom és tapogatom a tárgyat... aztán a párna alól megint előkerül az egyik késem, és elmélyült óvatossággal a béléshez illesztem a hegyét.
- Nem! - merevedek meg és áll meg a kezemben a fegyver, aztán visszatérek a munkához és a beszédhez is. - Meghaltak. Ez van. Mindenki meghal, az emberek. - Mély lélegzet. - Petja talált meg, tudod. Irina meg... de most nem erről volt szó - állítom meg magam, és hallatszik, hogy frusztrált vagyok, nem kellett volna ebbe egyáltalán belekezdenem.
Mesélek tovább. Közben piszkálódok még egy kicsit, és...
voilá.
Felmutatom neki a nyomkövetőt.
Ami nyilván lehallgatóeszköz is egyben, legalábbis látom rajta a bordázatot, ami mikrofont is sejtet benne.
A mesélésem egy pillanatig sem szakad meg, ugyanúgy gördülnek az ajkaimról a szavak, de megengedek magamnak egy elégedett vigyort, olyasfélét, amilyet a macska mutathat, ha a gazdasszonyt kijátszva sikerült beleinnia a tejfölbe.
Az örömöm nem tart sokáig: az utolsó megjegyzésemre Rogers egy lépéssel átszeli a kettőnk közötti távolságot és lekeveer egy pofont. A nyakam reccse, ahogy a fejem oldalra nyaklik, és a hajam az arcomba hullik, eltakarva a vonásaimat, és egy cseppet sem bánom. Jó is, hogy elbújhatok a hosszú tincsek mögé, mert ezt az elárult, sebzett döbbenetet nem tudnám másképpen elrejteni.
Lassan és egyenletesen lélegzem.
- Ha még egyszer megütsz, Stevie, egyenként eltöröm a kezed összes csontját, megértetted? - Nem nézek rá. Felállok, az egyik fiókban kotorászok. - Szuperkatona vagy, nem leszel tőle sokáig haszontalan, de talán tanulsz belőle. - Még én is hallom, hogy milyen szenvtelen a hangom, miközben visszaülök a matracra, és nekiállok, hogy a helyére tett nyomkövetőre visszavarrjam a bélést. Végtére ennek a hülyének fel kell majd vennie azt a nyamvadt sisakot, amikor elmegy innen.
És egyre biztosabb vagyok benne, hogy el fog menni, amitől csak még erősebb bennem a késztetés, hogy fenntartsam a színjátékot.*

Gyors és fájdalmas. Sorry! ||| 2433 szó ||| Nightmare |||
*@* ||| *Télkatona Program Bázis
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Steve Rogers
Admin
avatar

Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 99
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Csüt. Szept. 28 2017, 06:21

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
M ohón várom az aktákról szóló információt, ám orosz szavakat kapok válaszul. Viszont hála égnek ezeket a szavakat ismerem a Natashától kapott KGBs aktából. Szerencsére angolul ismerteti a tartalmukat így nem kell bajlódjak a közénk feszülő nyelvi korlátokkal. ~Lehet kéne némi orosz nyelvleckét vennem Natashától.~ Mélázom el, mert ez így hosszú távon nem mehet tovább. Túl sok mindent kellene értenem, időm viszont kevés és könnyebben tanulok meg egy új nyelvet hála a szérumnak minthogy több időt szerezzek, ami jelenleg lehetetlen. Miközben hallgatom arcomon megannyi érzelem fut át, a fájdalomtól a haragon át egészen a keserűségig minden szélsőséges érzelem kiül rá. Annyit szenvedett már és újra és újra ki próbált törni ebből a HYDRA által teremtett személyre szóló pokolból... sikertelenül. Összeszorul tőle a szívem. A SHIELD kereszthivatkozásra viszont megrebben a szemem. ~Mi a fene?!~ Muszáj lesz megszereznem.
- Tél Katona bázis? Tudod merre van? - Kérdezek vissza a végén. Tudnom kell, hogy hol keressem az információkat; muszáj mélyebbre ásnom még ennél is. Egészen addig, míg meg nem értem ezt az egészet. Akkor és csakis akkor lesz esélyem rá, hogy Buckyt kihúzzam a romok alól és megmentsem.

- Ha tehetek érted bármit, amitől jobban leszel szólj kérlek! - Felelek a válaszára, a megszólítást is eleresztem a fülem mellett mintha nem is mondott volna semmit vagy ez volna a természetes. Ráérek máskor törődni azzal, hogy rendezzem a fejében milyen kapcsolat is van köztünk valójában. - Igen, szükségem lesz az összesre! - Azt már nem közlöm vele, hogy mi célból kellenek nekem. Meg akarom semmisíteni valamennyit. Persze csak azután, hogy elolvastam őket egytől egyig. - Köszönöm Katona az információkat. Ha jobban leszel az lesz a következő küldetésünk, hogy összegyűjtsük valamennyit! - Szándékosan használom a többes számot, hogy szokja a mi egy csapat vagyunk.

Megmosolyogtató, ahogy tudom mi fog következni. Érzem a vállamon a kezét - a gyűlölt fém kezét - és hallom a hangját, ahogy korhol. Megint a '40-es években érzem magam hirtelen és halovány mosolyra gyúl az arcom. Jól esik a lelkemnek minden amit mond.
- Miattad. Érted. Megígérem. - Suttogom lágyan, megengedve azt a luxust hogy a homlokomat az övének döntsem néhány másodpercre és kiélvezzem ezt a törékeny emlék- és boldogságbuborékot. Úgy sem sok időt tölthetünk együtt, meg kell becsüljem eme boldog, lopott perceket vele. Mert jön James és elsöpör mindent. Winter legalább parancsra cselekszik, de ő?! A maga ura, de csak pusztít. Érzem, hogy engem is el fog, ha nem tudok fogást találni rajta. Be kell fejeznem a küldetésemet, mielőtt ő fejezné be a sajátját. Nem engedhetem, hogy nyerjen.

A vigyora elborzaszt, újra és újra emlékeztetnem kell magam rá hogy ő is valahol Bucky, mert oly mértékű haragot képes generálni bennem egyetlen önelégült vigyorával vagy szavával, ami még engem is meglep. Nem gondoltam volna, hogy ilyen heves reakciót bárki is képes lenne kiváltani belőlem. Mindig is a higgadtságomról voltam híres, hogy elsimítom a vitás helyzeteket és megtalálom a megfelelő szavakat a kompromisszumok eléréséhez. De vele nem boldogulok, rá nem hatnak az észérvek, a szavak. Közönyösen peregnek le róla, hiába mondok bármit is neki. Ráadásul nem játszik tisztán, oda szúr ahol a legjobban fáj. És tudja, hogy hol fáj. Birtokolja Bucky emlékeit, olyasmikkel is tisztában van, amit rajtunk kívül más nem tudott - még Peggy sem - és orvul vissza is él a helyzettel. Be kell lássam, hogy vele máshogyan kell bánnom... nem kesztyűs kézzel.

- Mások gyilkos parancsait teljesíteni gondolkodás nélkül mint valami báb? Ezt nevezed te teljesítménynek? Eszednél vagy?! - Hördülök fel. Nem, ezt nem gondolhatja teljesítménynek. Tudom, hogy olyasmikre vagyunk képesek mint csak nagyon kevesek... ám nem mindegy, hogy mire használjuk ezt a hatalmat, amit kaptunk. - Már... már egészen úgy beszélsz mint ők! Mint Schmidt! - Elcsuklik a hangom ahogy fájdalmasan ejtem ki a szavakat, melyek fizikailag is valóságossá változtatják a tényeket. A kimondott szónak ereje van, megmásíthatatlan. És gyűlölöm magam érte, de nem dughatom a homokba a fejemet. Ahhoz, hogy Jamest is legyűrve Buckyhoz férjek nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy bármit is a szőnyeg alá söpörjek velük kapcsolatban.

Elkapom a pillantásommal a mozdulatát, ahogy fordul felém. Ösztönösen mozdulok én is felé, de aztán mégsem történik semmi. Megállítja magát és végül nem történik semmi, csak kínosan állok ott, téve egy lépést felé. Pedig vágyom az ölelésére, sőt sokkal többre is. Nyelek egyet aztán zavartan túrok a hajamba - ahogy mindig - és próbálom nem kínosan vagy megalázva érezni magam az elutasítása miatt.
- A hűségem? - Nézek rá döbbenten. Ezt nem gondolhatja komolyan. - James, nincs már SHIELD, nincs már HYDRA! Minden darabjaira hullott amiben korábban hittünk, nincs már kihez hűséges lenni! - Mondom ki szomorúan az igazságot. - Csak Bucky maradt nekem! Most ő a legfontosabb! Ha kell a világgal is megküzdök vagy épp veled érte, ha ez az ára annak hogy visszakaphassam! - Mindig is ott volt nekem Buck, mindig is ő volt az én biztos pontom, a hősöm, a szerelmem... az ember, akire felnézhettem és isteníthettem.

Fáj, hogy megkérdőjelezi az irántuk való hűségemet. Azt hittem, ha valamit ezt sosem kell majd Barnes számára bizonygatnom.
- Natasha megszerezte a KGBs aktát a Winter Soldier programról. Tudod az embernek jó, ha vannak barátai is akire számíthat. - Jegyzem meg cinikusan. Nem csak ő tud oda szúrni ahol fáj. Én is tehetek azért néha egy-egy próbát. - A HYDRÁval dolgozni? Neked elmentek otthonról?! - Hördülök fel, és megint úgy érzem láthatatlan kezek vágnak gyomorszájon. Nem gondolhatja, hogy együtt dolgoznék velük. Pont velük. Ha valaha is meg fogom szerezni a könyveket az nem azért lesz, mert összejátszottam velük. - Egy idióta vagy James. - Masszírozom az orrnyergemet, mielőtt folytatnám. - Csak blöfföltem, nincsen nálam a vörös könyv. Jobban mondva még nincsen. De Winterrel összegyűjtjük a könyveket... az összeset. - Próbálom megmagyarázni neki, hátha megérti mit értett félre.

- Eredetileg el akartam pusztítani valamennyit, hogy senki se használhasson fel titeket újra önző céljaira... de lehet hogy rajtad használni fogom előtte, ha ilyen maradsz! - És igen, ezt veheti nyugodtan fenyegetésnek. - Nincsenek főnökeim, nem vagyok már SHIELD ügynök fogd fel! Sam-en kívül senki sem tudja, hogy ide jöttem. Tilosba járok. Minél kevesebben tudnak róla, hogy kereslek annál jobb. - Nyúlok a zsebembe és veszem elő az eldobható mobilomat meglengetve előtte hogy megértse. De nem érti, a düh pedig vörös posztóként lepi el az agyamat és olyasmire ragadtatom magam, amit Buckyval szemben sosem tennék meg legyek rá bármilyen dühös is. De ő James, vele megtehetem. Amikor lehunyja a szemét ráripakodom. - Nézz rám! NÉZZ RÁM JAMES AZ ISTENÉRT! - Érzem a fémet a bőrömön, de nem érdekel. Készen állok megharcolni Buckyért vele.

- Nézz a szemembe, ha mersz! Bucky igenis él! Él, de gyönge és összetört, sebezhető! Vigyáznunk kell rá! Winter is ezért védi, védi ahogy mindig is tette! De neked is segítened kell, hogy megmenthessem őt! Mert ti hárman egy és ugyanaz az ember vagytok... James Buchanan Barnes, akit szeretek és akiért bármit megtennék! Segíts nekem James! Szükségem van a te segítségedre is... kérlek! - Vált hangom indulatosból könyörgőre a végén. Ennél jobban ki sem tárulkozhattam volna előtte és csak reménykedhetek benne, hogy nem fog visszaélni a sebezhetőségemmel. De meg kellett próbáljam, hátha tudok hatni a lelkére. Ennyire még ő sem lehet kegyetlen. ~Vagy mégis és ne is reménykedjem?!~ Nyelek egyet, ahogy meglátom a régi ismerős Bucky-mozdulatot tőle. Hiszen ott él, lüktet a felszín alatt a férfi, aki a világomat jelenti. És bele akarok halni, hogy vele kell hadakozzam hogy megmenthessem.

Újra kifut a vér az arcomból, miközben nagyokat pislogok.
- Mit mondtál? - Döbbenten nézek rá, mint aki nem hisz a fülének. Dernier neve visszhangot ver bennem ~Halott hűséges barátom, béke poraidra!~, akárcsak a rám aggatott becenév. Mindig azzal ugrattak a Howling Commandos tagjai, hogy olyan vagyok mint egy anyamedve mert mindenkit meg akarok védeni, aki fontos nekem. Buckyt meg folyton azzal ugrattam, hogy akkor ő az apamedve, mert ő regulázta meg folyton a csapatot helyettem. Én túlságosan is engedékeny voltam mindenkivel szemben. Fene a jó szívembe... ~Felügyeletre?!~ Nem értem miért csinál ebből presztízs kérdést. - Én nem a kicseszett HYDRA vagy a SHIELD vagyok, hanem a legjobb barátod! Mi egy csapat kéne legyünk a fenébe is Barnes! - Kiabálok. Én, Steve Rogers üvöltözök az emberrel, aki a világomat jelenti és töri is egyszersmind össze ezzel egyidőben.

- Megtaláltad amit kerestél? - Kérdezem meg szárazon, amikor elereszt végre. Fene a paranoiás mindenébe. - De, természetesen van a motelben, ahol Sammel megszálltunk. Viszont most éjszaka van, és biztos akartam lenni benne hogy Bucky fel fog ismerni. - Vonok vállat. A régi ruhám van rajtam, az amit a múzeumból nyúltam le, poloska nélkül. Azt ő is ismeri a '40-es évekből. Az újban bármennyire is jobban kedvelem nyomkövető és poloska is volt, nem kockáztathattam így ezt hoztam magammal. Figyelem, ahogy feláll és a sisakomat veszi kézbe. Még akkor sem akadályozom meg, amikor a késével kezd játszani vele. Fáj, hogy egyszerűen nem képes úgy érteni amit mondok, mint ahogy szánom. Érzéketlen. De nem teljesen, inkább csak olyan mintha híján volna az empátiának vagy nem is tudom. Szöges ellentéte Buckynak, ő törődött másokkal... velem is, nem ismerek nála jobb embert és szét akar tépni a tudat, hogy mi lett belőle. Jól mondta, egy roncs és én tényleg nem voltam erre felkészülve. Messze túlhaladta minden rémálmomat James és a viselkedése.

Amikor a csapatáról faggatom láthatóan frusztrálttá válik és bezárkózik. Viszont hamarosan diadalittasan mutatja fel a sisakból kioperált nyomkövetőt. Megforgatom a szememet. Téves nyomon jár, de azzal nyugtatom magam nem tehet róla.
- Ez a régi sisakom a múzeumból. Az, amivel folyton ugrattál hogy nem is igazi sisak csak műanyag és hogy egy idióta vagyok amiért azzal meg egy kellékpajzzsal indultalak megmenteni anno Azzanoban. - Egy pillanatra elfelejtem, hogy nem Bucky van előttem amint a múltról kezdek beszélni hanem James. - Szóval csigavér. Azt Sam rakta bele. Nem bízik benned... szerint rossz ötlet volt egyedül ide jönnöm és máshogy nem engedett el hozzád. Amúgy nem működik, első dolgom volt tönkre tenni még idefele jövet. Nem. Vagyok. Hülye. Buck. Katonai cucc, ismerve Sólyom erőforrásait és semmi kedvem nem volt társaságot kapni a nyakamba míg veletek vagyok. - Fonom karba a kezeimet magam előtt sértődötten. Ismerhetne, hogy felkészülök alaposan egy-egy küldetésre.

A pofon nekem fájt jobban, hiába ő kapta.
- Ha még egyszer szégyent hozol saját magadra megkapod a párját! - Felelem, de nem néz rám valami fiókban kotorászik hátat fordítva nekem. - Megmondtam neked James, Buckyt megmentem akár saját magától is, ha az szükséges! Úgyhogy ne állj az utamba, hanem állj mellém és segíts! - Most az én hangom is rideg és szenvtelen. Elhatároztam magam, megesküdtem hogy megmentem és én sosem szegem meg az adott szavam. Lehet nem emlékszik már rá, hogy milyen is vagyok de ezt tudnia kell. Erre emlékeznie kellene. Figyelem, ahogy elszöszmötöl a visszaillesztésével, de teljesen feleslegesen vesződik vele úgysem fogom a fejemre visszatenni a sisakot. Ugyanis nem megyek el nélküle. Sam fog idejönni. - Egyél, igyál és pihenj minél többet, mert amint megjön Sam a cuccokkal megyünk a kórházba és megkapod a vérátömlesztést tőlem. Az némileg gyorsítani fog a regenerációdon. Aztán kitaláljuk hogy merre menjünk tovább. Rendben? - Kérdezem tőle, ezúttal először adva meg a lehetőséget hogy beleszólhasson a tervbe.

• • 1823 • Új Zene •  Love  • © • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
James B. Barnes
Admin
avatar

Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 120
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Csüt. Szept. 28 2017, 14:27





The Asset & The Mission





*Szerencsére az egyetlen kérdés, ami érkezik, végre nem trükkös és nem becsapós és egyszerű, akár egy pofon. Habozás nélkül biccentek rá. - Otthon - vágom rá. Számomra az. A hely, ahonnan származom, ahol éltem, ahová vissza akartam menni amikor megzavarodtam. Ismerős és biztos pont. - 69°58.268'N, 68°22.2'E - adom meg a koordinátákat is. Hiszen a Parancsnok kérdezi.
- Értettem. - Nem teljesen, de eléggé. Az állapotomról jelentést kell tennem, eddig világos. Hogy mit kellene tennie a Parancsnoknak, az teljes homály. Úgyhogy valószínűleg ez utóbbival kapcsolatban néma maradok majd, és az előbbi értelmezését választom a kérésnek. A kihangsúlyozott "összes" szóra homlokot ráncolok. - Negatív. Információk kompartmentalizációja szükséges. Diszkréció szükséges. A Parancsnok számára kizárólag a saját kézikönyvének birtoklása megengedett.
Ennek ellenére a küldetést gond nélkül tudomásul veszem és nyugtázom. Talán kicsit korai is volt ezt tudtomra adni... hiszen ettől fogva a Katona minden cselekedete alá lesz rendelve a parancsnak, ahogy annak lennie kell. A küldetés mindig az elsődleges prioritás. (A titkos elsődleges küldetés fut a háttérben.)

***

Luxus, valóban. Tűnékeny, akár az illúziók, mindkettőnk számára. És mindkettőnknek ezekből a percekből kell majd erőt merítenie a továbbiakban mert az... nem lesz szép és nem lesz kellemes.
Nagyon nem.

***

Nem mondhatnám, hogy beszélünk, vagy hogy előrevivő bármi, amit teszünk és mondunk. Steve meg a rohadt nemeslelkű impulzusai... ki fog nyírni mindkettőnket. Túléltem mindent, amikor egyedül voltam, de elég lesz pár nap vele, és megdöglünk mindketten. Ez már most eléggé tisztán látszik.
Most kellene elmenekülnöm, amíg még tehetem. Megfeszülnek az izmaim, annyira vágyom rá, és olyan egyszerű is lenne... Ablak, tűzlépcső, sikátor, sétálóutca. Ajtó, lépcsőház. 3/C lakás, szomszéd épület. 2/B ajtó, kukatároló teteje, utca. Földszint, főkapu, utca. Több kivezető út közül is válogathatnék, eltervezve minden mozdulat, egyetlen izomrándulás sem veszne kárba, minden célorientált és tiszta lenne.
Maradok a helyemen. Idióta vagyok. Kukába vágok mindent egyetlen ember kedvéért. Winter teljes joggal lenne dühös, ha tudná. (Talán tudni is fogja.) De azért annyira nem vagyok szelidített, hogy szó nélkül is hagyjam a sértését, épp ellenkezőleg. - Túléltük, és csak az számít! Túlélni bármi á... - elakad a szavam, ahogy belém vág a felismerés, és az arcom szinte összefacsarodik megint, a pillanatnyi önuralomvesztés káoszában, mielőtt udvariasan üres és semleges ábrázatot erőltetnék magamra. (Gyanúsan emlékeztet Winter gépies tekintetére.) - Te nem is akartad, hogy túléljem - lehelem csak szinte, és a fém kezet muszáj az arcom elé emelnem, mintha azt remélhetném, én is letéphetem, mint az emlegetett Schmidt. De jól is jön, hogy ilyesmivel vádol, mert így legalább dühös lehetek, mert ez visszaad egy keveset a harci kedvemből, bár hiányzik a szavaimból a tűz, és így még kevésbé emlékeztetek Buckyra, mint valaha.  - Nem beszélek sehogy, Steve. Ezek vagyunk: katonák és gyilkosok. Ezzé tettek minket. Vagy elfogadod, vagy megölnek. Ilyen egyszerű - jelentem ki fáradtan. Soha nem akartam volna ilyen nyíltan, ilyen nyersen fogalmazni. Minél ostobábbnak hisznek, minél inkább úgy gondolják, hogy nem érted a helyzetet, nem látod át a dolgokat, annél több a mozgástered és annál többet tudsz manőverezni. (Nem tudom, hogy ezt Wintertől vagy Buckytól tanultam, mert mindketten ügyesek voltak ebben a játszmában.) Most ezt elvesztettem, nem: eldobtam magamtól Steve kedvéért - mert neki is fel kell fognia, ezek a játékszabályok, és nem hagyják, hogy kiszálljunk. Szuperkatonák vagyunk. Nem leszünk soha teljesen a saját tulajdonunkban, az ország és a hadsereg és az ügynökségek és a tudósok és ki tudja még ki mindenki örökké igényt fog tartani Steve-re és örökké gondoskodnak majd róla, hogy ne legyen kiút ebből, és ez duplán igaz rám, aki nem csak ennyi vagyok, hanem ráadásként terrorista, háborús bűnös, bűnöző is. Az én esetemben mindig ott fog lebegni ez az extra fenyegetés: tedd, amit mondunk, különben bitófára veled.
És ehhez még hozzájön az, hogy tudnak rólunk. A végső, titkolhatatlan gyengeségünkről. Szinte hallom a suttogást a fülemben. "Tedd meg, különben a másik szenved. Vagy a célpontod hal meg, vagy Ő." Megtörtént már. (Emlékszem, ó, Bucky, soha ne nyugodj békében, te gyilkoltál nekik a te Steve-edért, igaz? Még Winter előtt.) Meg fog történni megint, csak idő kérdése. Kaptam néhány hónap szabadságot - hetven év után ennyi még nekem is kijárt -, de az lassan a végéhez közeledik, ahogy a valóság felzárkózik mögöttünk.
Mindig harc a vége.

- Jaj, Steve! - facsarodik el az arcom, és ezúttal nem sikerül megállítanom magam. Hogy lehetsz még mindig ilyen naiv?! Ilyen... ártatlanul, szentimentálisan hülyécske. (Miért szeretlek ennyire.) Ezúttal nem sikerül megállítanom magam, odanyúlok és a mellkasomra húzom, fém karral ölelem a fejét, hús kart fűzök lazán a derekára, és le kell hunynom a szemem, mert ez egyszerre érződik teljesen helyénvalónak és borzasztóan helytelennek.
Már ha hagyja magát. Benne van a pakliban, hogy nem kér belőlem, az érintésemből, semmiből.
Lesunyom a fejem, hogy egyenesen a fülébe suttogjak, olyan-olyan halkan, amit remélem, hogy csak ő hall - de nem lehetek biztos benne - a modern technológia túlságosan kifinomult - de muszáj - meg kell értenie - nem tudok tisztán gondolkodni. - Ne légy hülye, ott vannak és figyelnek, ne dühítsd fel őket, kérlek, Stevie, ne dühítsd fel őket, nem akarjuk, hogy dühösek legyenek, kérlek, légy jó a kedvemért, Bucky kedvéért, ne ölj meg minket, tudod hogy igazam van, Stevie, viselkedj, megtanítalak viselkedni, akkor nem fognak bántani, csak figyelj rám, megmutatom, légy engedelmes és minden rendben lesz, shh és csend, kérlek, Steve, megteszed? - lehelem, szó szerint könyörgök neki, ez szánalmas, pont ezt akartam elkerülni, ezért kellett elmenekülni a Potomacnál is, Steve a legrosszabbat hozza ki belőlem, gyengévé és esendővé tesz, futnom kellene a közeléből, mielőtt mindketten belehalunk. Ő nem elég erős ehhez, nekem kellene annak lennem, megvédeni mindkettőnket, az a dolgom, küldetés küldetés küldetés, fontos. Könnyek peregnek a szememből, félelem és féltés és szeretés teszi, némán és hangtalanul - ha nem tudnak róla, akkor nem bánthatnak vele - csak hallgass, Steve.

De aztán összeszedem magam. Gyorsan és hatékonyan, ahogyan mindent csinálok, irritáltan és frusztráltan törlöm le a könnyeket és egy gyors szipogásnál többet nem engedek meg magamnak, visszanyelem a taknyot és az epét a torkomban és az érzelmeket és mindent, még ruhát is felveszek, mintha az elválaszthatna a világtól. (Póló és hosszú ujjú pulóver. A fém kart el kell rejteni.) Ennyi őszinteség bőven elég volt mára, ennyi kiszolgáltatottság, ennyi hiba. Sebezhetővé tesszük magunkat, és rohadtul megérdemeljük majd, amikor ez visszacsap és a pofánkba szakad.
Dühös vagyok. Magamra, amiért nem vagyok erősebb, Steve-re, amiért ilyen rohadtul ostoba és veszélyeztet mindannyiunkat, a világra, amiért ilyen rohadtul igazságtalan és komplikált. (Nem egyszerű, bármit is állítok hangosan.)
Aztán a saját felfedezéseimre is.
- Barátok - ismétlem el hitetlenkedve, és röhögök. - Úgy érted, bajtársak, akik majd meghalnak, vagy elvtársak, akik jelentéseket írnak az emberről, vagy felettesek, akik sosem állnak majd ki érte, esetleg harcostársak, akik cserben hagyják, amikor a legkevésbé kellene? - Ez a barátság, erre tanított meg az elmúlt hetven és még több év. Erre a világháború - amikor Steve még nem volt ott és nem tudhatta, milyen, amikor nem egy elit egységgel dolgozik, amikor egyik nap jön egy kölyök, akit a szárnyaid alá veszel és próbálod életben tartani, csak azért, hogy a következő napon lerobbantsa a fejét egy tanklövedék, amikor egyszerűbb egységet küldeni mint felderítőket, amikor... Erre a kiképzés, ahol vagy öltél vagy megöltek. (Natalia...) Erre a küldetések, a feláldozható egységek, a pótolható technikusok. Egyedül én nem voltam pótolható. Csak magamra kellett vigyáznom.
És most itt van Steve és minden ezerszer jobb és ezerszer rosszabb és minden összekuszálódott és bonyolult.
- Csak ők ismerik a kódszavakat - vigyorgok. Mi mást tehetnék? Steve talán mégsem annyira ostoba ehhez a játékhoz, ha meg tudna győzni őket, három hónap alatt, hogy adják át neki a kódszavakat. Impresszív. És gyomorgörcsöt kapok tőle, mert ez azt sejteti, hogy Steve még engem is az orromnál fogva vezetett, amióta csak megjött, és én barom meg bedőltem neki és kiadtam magam és gyengeséget és félelmet mutattam előtte... jézusom.
Aztán engem ér gyomorszájon vágásként a beismerése. - Hogy... mi? - Blöffölt. És még be is ismeri. Ooooké. Erre... nem számítottam. Sem az egyikre, sem a másikra, és... a hamis vidámság az egyetlen, ami mögé - ismét - elrejtőzhetek. Felvinnyogok a röhögéstől. - Jézusom, Rogers, alábecsültelek. Még én is alábecsültelek. - Nem kérdezem meg, hogy mit akar kezdeni egy bérgyilkos háziállattal. Biztosan van valami terve Winterrel, azért akarja száz százalékosan irányítani. De ne maradjon nyoma a felvételeken, én nem fogom őt kiadni.
Még akkor sem, ha mi leszünk a báb a kezében.
Inkább nála, mint másnál...
És Wintert irányítva Steve Rogers baromi ütőképes fenyegetés lesz, aki sarokba szoríthat bárkit és bármit, térdre kényszeríthet bárkit és bármit. A pokolba is, ez gyönyörű. Még ez az elpusztítós duma is, egész jó fedezék, ha bárki számon kéri, miért keresi a cuccot, de a fenyegetése nyilvánvalóan nekem (nekünk) szóló kódolt üzenet. El vagyok ragadtatva. Steve tanul. Végre.
Hallgatok tehát, a röhögésem mosollyá szelidül, és cinkos élt kap, ahogy derűsen biccentek. Tégy úgy, Steve. Nem foglak megállítani. (Bucky megtenné, Bucky nem hagyná, hogy Steve olyasmivé válna, amivé nem akart volna, de Barnes halott, és én ismerem a játékszabályokat és inkább Steve-et választom.) Egyelőre legalábbis.

A belátásom körülbelül három másodpercig tart, amikor folytatja, és jézusom, lerombol mindent, amit addig felépített. Kicsit megrázom a fejem - a nyakamon megfeszül a pulóver anyaga, ahogy szorongatja -, és nem fojtok el egy panaszos nyögést sem. - Óvatlan bolond vagy. - Én pedig talán ahhoz is túlságosan halk, hogy ő meghalljon, pláne a saját száguldó vérének dübörgésén keresztül.
De a parancsra kipattan a szemem, és a zsigereim fájdalmasan megfeszülnek. Lehet, hogy Wintert programozták be engedelmességre, de én sem tudom kivonni magam a hatásai alól és egyszerűen a határozott, ismételt felszólításra akkor is meg kell tennem, ha eredetileg nem akartam, és pánik kúszik a gyomromba. Steve túl közel van, és túlságosan dühös, el fog rontani mindent, én nem uralkodom magamon eléggé, ez így nem jó nem jó túl jó, nem tudom mit tegyek, nem tudom hogyan hozzam helyre, de valamit muszáj lesz. Fém tenyeremben érzem a bőre melegét, a pulzus lüktetését. (Ezeket felfogják a szenzorok ezek fontos információk egy küldetésen. Hogy milyen a bőre tapintása, az nem fontos, azt nem építették bele. Azt nem érzem.) Visszabámulok rá. - 1957. szeptember 19. Hajnali négy óra huszonhárom perc. Kontroll megölte Barnest a Székben, és a halálából megszületett a Tél Katonája. Ezek a tények, minden más csak trükk, átverés. - A fejem koppan a falon, aminek nekiszorított, és egy pillanatra igenis lehunyom a szemem. - Sajnálom, Steve. - Tényleg így érzek, akár elhiszi, akár nem.

Akaratlanul is behúzom a nyakam, amikor visszakérdez. - Semmit! - vágom rá azonnal. Rohadt gyengeség, rohadt figyelmetlenség, rohadt Steve, hogy kimondat velem olyasmiket, amiktől sebezhetőek leszünk! - Akkor viselkedj úgy, mint aki egy csapatban van, Rogers, nem pedig rohadt kockázati tényezőként, és figyelj végre rám! - morajlok vissza azonnal. Csak azt akarom, hogy biztonságban legyünk.
Már amennyire biztonság egyáltalán létezik. (Az egész csak illúzió.)

- Nem, szerencsére - válaszolok ugyanolyan szárazon. - Jesszusom, Rogers, idióta vagy. Mintha farmerben el lehetne téveszteni a ronda képed. Emiatt nem kellett volna plusz kockázatot vállalnod. - A szavak majdhogynem goromba mivolta ellenére nyilvánvaló a kötődés (sőt, majdhogynem vágyakozás) a hangomban. Olyannyira, hogy rögtön kellemetlenül kezdem érezni magam miatta, és valahogy el kell vennem ennek az élét. Inkább babrálok a sisakkal, és mesélem a szörnyű sztorimat. Ami valójában nem szörnyű, sőt, ahhoz képest, amiket műveltem abban a hetven évben, amíg ő békésen szundikált, kifejezetten visszafogott. Nincsenek benne gyerekek és... és még nagyon sok minden, amit Bucky és Winter elkövettek. Ez csak egy egyszerű gyilkosságsorozat. Amit az előadásmód tesz számára elviselhetetlenné. De muszáj megedződnie, muszáj kiépítenie valamilyen védelmi stratégiát - a saját érzelmei ellen is -, muszáj kilúgoznia a lelkéből ezeket a gyengeségeket, mielőtt beléjük hal, és nekem szándékomban áll segíteni neki. Megvédem és megtanítom megvédeni magát.
- Látszik, hogy már akkor is több eszem volt, mint neked. Mégis ki a fene indul neki az ellenségnek megfelelő felszerelés és kiképzés nélkül? Öngyilkos egy idióta voltál, Stevie - derülök fel a történeten, mert meggyőződésem, hogy végre kezdi érteni, hogyan beszéljen a hallgatózó füleket megkerülve... hogy aztán megint csalódjak, és a koppanás bizony fáj. Ha nem nekem, akkor az egómnak. - És igaza is van. A francba, Stevie, legalább rá hallgathatnál, ha már rám nem! - fújtatok bosszúsan, miközben visszamarom a füzetemet, és gyorsan lefirkantok bele egy sort, és megmutatom neki. "NE TEDD TÖNKRE AZ ESZKÖZÖKET!!!" Ha felnéz rám, megforgatom a szemem, ezzel jelezve, hogy már megint idiótának tartom. Abban a pillanatban, hogy megszűnnek jelet közvetíteni, a gazdájuk tudja, hogy felfedezték a lehallgatót, nyomkövetőt, bármit. Nem jó stratégia, főleg ha az ember nem biztos benne, hogy a túlfélen hogy fogják fogadni a lebukást. Én pedig egyértelműen nem bízom senkiben... ebben a Sam kölyökben sem. Arról nem is beszélve, hogy egy működő jeladó és lehallgató tökéletes eszköz hamis információk elhintésére is. Azt már szóvá sem teszem, hogy megint Bucknak szólít James helyett. Szeretném, mert bár ez nem a megfelelő időpont rá, előbb vagy utóbb akkor is bele kell verjem a kemény koponyájába, hogy nem tudok megfelelni azoknak az elvárásoknak.
A pofon mindennél ékesebben bizonyítja ezt. Azért kapom, mert nem Barnes vagyok. Nem az, akire számított, akit keresett - és bár ebben gyakorlatilag ártatlan vagyok, ugyanúgy én iszom meg a levét, mintha az én bűnöm volna.
Rohadt képmutató. Rohadt áruló.
Gyűlölöm. Utálom. Dühöngök. Haragszom rá.
De nem eléggé ahhoz, hogy ne szeressem.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy most már pusztakezes harcban is legyőznélek? - vetem oda neki a vállam felett, magabiztosan. Nem azért kaptam annyi év kiképzést, hogy ne legyek jobb. Nem azért van egy rohadt fegyver az idegrendszerembe ágyazva, hogy ne tudjam megfelelően használni. Rogers nem képzelheti, hogy mindig boxzsáknak használhat, és sosem fogok visszatámadni. Épp elég ideig hagytuk, hogy mások szabadon kiélhessék rajtunk az agressziójukat.
Ám a következő szavai valamit elpattintanak bennem, és hangosan csattan a kés és a varrókészlet is, ahogy levágom őket a pultra, és megint előkapom a legközelebbi papírt és tollat.
"Meg akarsz menteni egy halottat? RENDBEN! De akkor ne viselkedj úgy, mint egy rohadt idióta! Mondj még ilyeneket, és garantáltan aláírod vele a halálos ítéletünket! GONDOLKOZZ MÁR, AZ ISTENEDET! Állj le, ne fess ránk tízezer világító céltáblát! A FALNAK IS FÜLE VAN, TE SZERENCSÉTLEN!" - vésem le dühös indulatból, olyan erővel, hogy az utolsó felkiáltójel átszakítja a papírt, és teljes lendülettel vágom Steve-hez a füzetet, a homloka közepét célozva meg. Zihálva meredek rá néhány pillanatig, aztán megint felkapom az eszközeimet és levetem magam a matracra, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Lehet, hogy a nyomkövető tényleg nem működik.
Lehet.
De nem vagyok teljesen meggyőződve róla.
Aztán megint megáll a kezem. Úgy tálalja a dolgokat, mintha lenne választási lehetőségem, pedig nyilvánvalóan nincs. Ha egyszer Steve valamit a fejébe vett, akkor úgysem engedett belőle. Szóval finoman szólva álszent az utolsó kérdést hozzátennie. - És ha nem akarok vérátömlesztést? - teszem fel mégis a kérdést. Csak hogy tisztán lássunk mindketten.*

Gyors és fájdalmas. Sorry! ||| 2414 szó ||| Nightmare |||
*@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Steve Rogers
Admin
avatar

Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 99
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Szomb. Szept. 30 2017, 06:00

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
O tthon. 69°58.268'N, 68°22.2'E. Jelentsen bármit is ez a hely számára, számomra ez a pokol. A hely, ahol kimosták az agyát és a saját képükre formálták, ellenem. Látom, hogy ráncolni kezdi a homlokát és ki is fejezi nem tetszését, ám nem érdekel. Jó okom van rá, hogy ezt kérjem tőle.
- Már megmondtam, új protokollok lépnek életbe. Felejtsd el a régieket. Nekem szükségem van az összes könyvre, mindre amit meg tudunk szerezni. És te segíteni fogsz nekem ebben, ugye Katona? - Kérdezem tőle a válaszát várva. Csak remélni tudom, hogy nem kezd bele újfent holmi protokollokról szóló vitába vagy ellenkezésbe. Sokkal egyszerűbb dolgom volna, ha mindent csak rám bízva nyugtázna és tenné amit mondok. Bármennyire is fáj beismernem, de most egyelőre inkább engedelmes gépként van rá szükségem; hogy aztán később felszabadíthassam ebből az állapotából. ~Nevetséges, hogy mit művelek!~ De nem állhatok le, túl sok forog kockán míg léteznek a könyvek.

- Sosem csak ez számít! Hát mindent elfelejtettél?! - Hördülök fel a kifakadására. Aztán megint elhallgat, a mondat közepén és megborzongok attól az üres arckifejezésről ami apránként átveszi a harag helyét az arcán. Ettől még az is jobb volt, hogy kiabált velem. Abban legalább volt némi emberi érzelem. - James! Hogy... hogy mondhatsz ilyet?! - Kérdezem döbbenten és újfent bevitt egy sikeres, virtuális jobb egyenest. Fáj a lelkem, fáj amit tesz vele, összezúzza és még csak fel sem tűnik neki mit is művel velem. - Nem, sosem ilyen egyszerű. Mert mindig van választásunk és mindig dönthetünk másként... helyesen. Attól, hogy katonák vagyunk és néha ölnünk kell még nem ez az egyetlen opció a túlélésre. - Az én hangom is fáradt, sokkal jobban kikészültem mint bármelyik harcban. Megterhelő James-szel hadakozni miközben meg próbálom menteni. A kettőt egyszerre nem lehet, bármennyire is azon vagyok... különben szétszakítanak az érzések.

Meglep és amikor magához húz a mellkasára döbbenten hagyom. El sem hiszem, hogy mi történik, csak kapaszkodom belé fogódzkodót keresve mint régen, féltérdre majd az egyensúlyomat vesztve az ölébe zuhanva. Érzem a karját a fejemen és a derekamon és én is lehunyom a szemem elveszve ebben a rövid boldogsággal teli másodpercben. Hogy aztán felpattanjanak a szemeim, amint megérzem a meleg lélegzetét amint csiklandozza a fülemet. Paranoia. Hát ezt tették vele, tönkre tették az én Buckymat teljesen.
- Nincs itt senki James, csak te és én. Senki sem figyel, nyugodj meg. Ha igazad lenne, már eljöttek volna értünk és vagy egy cellában kínoznának vagy holtak lennénk. Talán sokaknak fáj a foga a Tél Katonájára, de már mindent kiszivárogtattunk. A világ tud a HYDRÁról, tud a SHIELDről mindent hála az internetnek. Már nem bánthatnak... Natasha megmentett mindnyájunkat. Engedd, hogy én is megmentselek! Tisztázni akarom a neved, segítek! Kérlek, James! - Könnyek peregnek a szememből, mert tudom mit fog felelni. James beteg, talán betegebb mint hittem. Segítenem kell neki, amíg lehet.

Hagyom, hogy felöltözzön amikor némán elereszt. Tudom, hogy mennyire büszke férfi ember, nem szereti még előttem sem kimutatni a gyengeségét. Hagyok hát időt mindkettőnknek, hogy összeszedhessük magunkat és letörölhessünk a könnyeink nyomát arcunkról. Persze amikor visszafordul már nyoma sincsen rajta semmiféle érzelgősségnek. Inkább kineveti amit mondok, holott tudja igazam van. Hiába próbálja elferdíteni a dolgokat, nem lehet leegyszerűsíteni ennyire mindent. A világ bonyolultabb ennél ezerszer.
- Dernier talán nem volt barát vagy Peggy vagy a többiek? Hogy veheted őket ennyire semmibe? Hogy mondhatsz ilyet?! - Valami megremeg bennem mélyen és összetörik millió, apró darabra.

~Érdekelnek is engem a kódszavak?!~ Legfeljebb annyira, hogy kiirtsam belőle őket.
- Romanoff szerint nem tudok hazudni és borzalmasan blöffölök, csodálom, hogy nem jöttél rá egyből hogy kamu az egész. - Vonok vállat mintha nemtörődöm volnék. Meglepő, hogy ha Buckyról van szó mikre nem vagyok képes. - Minden amit a vörös könyvről tudok, Natasha KGBs aktájából van. Abból, amelyik a Winter Soldier programról és rólad szól. - Arra, hogy alábecsült volna nem felelek. Felesleges, bármennyire is fájnak a szavai. Sem a nevetését, sem a biccentését nem tudom hová tenni. Nincs egy perce, hogy megfenyegettem és semmi hatása. Úgy tesz, mintha nem számítana. De számít, nekem legalábbis. Éppen ezért ripakodom rá, ezért ragadom meg a gallérjánál fogva. És szinte óramű pontossággal kipattan a szeme, ahogy rárivallok; én pedig csak nézek bele azokba a szürkés kék, felhő nélküli eget idéző szemeibe és lassanként a dühöm is párologni kezd.

- Nem, tévedsz. Az nem lehet! Én... én beszéltem vele. Életben van. Tudom, hogy ő volt az... Életben van... életben kell legyen, különben hiába minden... - Motyogom teljesen összezavarodottan. Már a gallérját sem markolom, inkább belé kapaszkodom. Muszáj gondolkoznom. Nem lehet, hogy Winter átvert. Ahhoz túlságosan követi a szabályokat, nem tudja kijátszani őket. Aztán megvilágosodom. Mert csakis ez lehet a magyarázat, ez kell legyen semmi kétség. James nyakába kapaszkodom és megölelem, éppen úgy ahogy ő tette korábban. - Igazad van. 1957. szeptember 19.-én valóban megszületett Winter. Megszületett, hogy megvédje Buckyt mielőtt nem marad belőle semmi sem. És azóta is védelmezte, minden elviselt helyette. De most már nem kell, mert már itt vagyok én is és vigyázok rátok. Csak segíts nekem James! Szükségem van rá, szükségem van rátok! Senki másom nem maradt ezen a világon! - Könyörgöm a fülébe suttogva.

Szavaira megmerevedek, majd eleresztem teljesen és hátrálok egy lépést tőle.
- Ha majd megbízol bennem és elhiszed végre amit mondok, talán megfontolom a dolgot. - Felelek szárazon. Nincsen nekem erre idegrendszerem, túl öreg vagyok én már ehhez. Csak megrázom a fejemet, de nem felelek. Felesleges köröket futunk, nem értette meg elsőre és most sem értené. Nem értené, hogy mindent csak miatta, érte tettem. Amíg volt egy szemernyi esély is arra, hogy életben van és kimenthetem nem késlekedhettem. - Bucky is megtette volna értem ugyanezt... - Motyogom letörve. Hiába minden. Csak hajtogatja az igazát egyre. - Rád? Miért kéne hallgatnom épp rád? Aki kifordult önmagából! Ugyan James mindketten tudjuk miért a névválasztásod. Buck gyűlölte ezt az átlagos, semmitmondó nevet ha tehette volna meg is változtatja valami másra. Még Winter is közelebb áll Buckyhoz mint te, pedig azt se tudja milyen embernek lennie! - Az erek kidagadnak a nyakamon, ahogy kiabálok vele.

- Sam pedig túlaggódja a dolgot, mert nem ismer. Nem ismer úgy ahogy én. Nem jelentesz rám veszélyt. - Mondom magabiztos, mély meggyőződéssel. Holott ebben a pillanatban egyáltalán nem így érzem. Bucky és Winter valóban nem jelentenek veszélyt, de James? Ő egészen más tészta. Mentálisan fog összeroppantani, nem fizikálisan. Kivéve, ha rá tudom venni működjön együtt ő is ne csak a másik kettő. Nem értem miért ez a düh, miért a füzetbe firkál ahelyett hogy beszélne hozzám. - Sérült vagy, így nem fogok megküzdeni veled. Nem lenne fair. - Mondom lemondóan. Ezt tudjuk mindketten, de azért kimondom a biztonság kedvéért. Így legalább van indokom elhárítani, hogy miért nem küzdök meg vele. Kakaskodhat, akár rám is támadhat ha akar; de én akkor sem fogok mást tenni csak védekezni. Nem akarom bántani.

Úgy tűnik sikerült felidegesítenem, mert mindent a pulthoz vág és vadul írni kezd. ~Már megint ez az írásmánia?!~ Nem értem. Döbbenten meredek a ziháló Jamesre, majd a papírlapra. Visszasétálok mellé, majd leülök az ágyra. Hajtok egyet a füzeten és írni kezdek magam is amint megszereztem a tollat. "Komolyan mondtad, hogy segítesz?" Némi kihagyás után azért rákérdezek: "Be van poloskázva a lakás? Mióta tudod? Miért nem szóltál? Én nem találtam semmit." Mert naná, hogy átkutattam mindent míg aludt. Igaz inkább kíváncsiságból tettem, sem mint paranoiából. Tudni akartam, hogy elhelyezett-e felvevő egységeket vagy bármi más hangrögzítő berendezést, esetleg csapdát a váratlan látogatóknak. De semmit sem találtam, ami arra utalna hogy megfigyelné bárki is ilyen módon. Szerintem csak túlreagálja. A kezébe nyomom a füzetet, majd a szemébe nézek.
- Akkor nem kapsz vérátömlesztést és később fogsz meggyógyulni. De a gyógyszerekért akkor is muszáj lesz elmennünk, szükséged van a fájdalomcsillapítókra pláne ha nem akarod a vérem. Szóval a küldetést nem úszod meg, sem Sam-et. Törődj bele. - Nem fogom kényszeríteni gyógykezelésre, amit nem akar. Ha meg akarja nehezíteni a saját helyzetét és szenvedni akar, hát lelke rajta. - Szóval tényleg nem akarod vagy csak abban bíztál, hogy ha nemet mondasz lefújom az akciót? - Érdeklődöm.

• • 1312 • Zene •  Love  • © • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
James B. Barnes
Admin
avatar

Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 120
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Szomb. Szept. 30 2017, 16:34





The Asset & The Mission





*Otthon bizony, vagy ami a legközelebb áll ahhoz, amit annak nevezhetek és érezhetek. Ahogy felpillantok, a programozott üresség alatt szinte... reménykedek. - Visszamegyünk oda, Uram? - Nem kellene, hogy bármilyen érzelem legyen a hangomban, de valami mohóság, valami vágyakozáshoz közel álló éhség mégis belekúszik a hangomba.
- Elnézést. Értettem. Igenis, Uram - sütöm le a tekintetemet, és a szememet összeszorítva próbálkozom, eleget akarok tenni a parancsnak, törölni elfelejteni kiiktatni felülírni törölni kiiktatni felülírni elfelejteni, de a Szék nélkül egyszerűen nem megy. Odafigyelhetek arra, hogy ne figyeljek oda a protokollokra - legalábbis azokra, amikre a Parancsnok nem akarja, hogy hallgassak -, de ténylegesen megszüntetni őket, megsemmisíteni a hatásukat, az nem megy. De a Parancsnoknak igaza van. Rá kell bíznom magam és annak az engedelmes eszköznek lenni, aminek lennem kell, ez a dolgom, a rendeltetésem, és egy gépnek egy fegyvernek semmi értelme, ha nem tölti be a rendeltetését. Persze, hogy segítek, a Parancsnoknak mindent.

***

- Semmit sem felejtettem el! - szúrok vissza megint. Semmit abból, ami számít, semmit abból, amit megtanítottak. Ő az, aki mozdulatlan és változatlan maradt hetven évig, míg én adaptálódtam, fejlődtem és tanultam. Megtanultam túlélni, és őt is meg tudnám tanítani rá, ha hagyná. Ha nem én lennék a hibás... szerinte. - Csak kimondom, amit te nem mersz - rántom meg a vállam, látszólag oda sem figyelve, miközben befelé ordítok, sikoltva és rúgkapálva, átkozva az egész világot. Túlélés bármi áron, igen... kivéve, ha az őt követeli. Itt tudom meghúzni a vonalat a homokban, sziklában és lélekben, fegyverben és békében, mindenhol: őt nem adom. A világrend, a mindig figyelő, mindig kegyetlen, örökké harcos világrend alapköve ez a tétel, olyasmi, amihez tartottam magam és valószínűleg tartani is fogom... amíg tehetem. Amíg el nem lehetetleníti. Mert el fogja, már el is kezdte, és nem tehetek ellene semmit.
Adja a nemes dumát, de ne szédítsük egymást. Ő a Shieldnek dolgozott, én a Hydrának, és pontosan ugyanazt tettük. Parancsra öltünk. És ugyanazok rángatták a madzagainkat. Csak nekem nem kellett cukormázba csomagolni a dolgot, mint neki. Ennyi csupán a különbség, a körítés - míg a főfogás ugyanaz. - Ez a választás! Megteszed, amit akarnak, vagy elpusztítanak. Hasznos vagy, vagy hulla. Így működik! - Azt hiszi, nekem tetszik, hogy élvezem? Akkor jó. Hiába tépi ki vele a szívem, akkor is ez a helyes dolog. Akkor más is ezt fogja hinni, akkor nem fognak beteg kényszert érezni rá, hogy újra meg újra értelmetlen próbák elé állítsanak. Mint Wintert, valahányszor kétségbe vonták, hogy megfelelően működik. Mint amikor csak azért kellett lelőnie valamelyik rabot, hogy lássák, tényleg megteszi, amire utasíták. Ha nem hagyom, hogy nálam ezek a kétségek felmerüljenek, akkor sokkal alacsonyabb lesz az áldozataim száma, akkor tényleg csak azt intéztetik majd el velem, akit kell.

Nem áll ellen, szinte a karjaimba zuhan, és hallhatja ilyen közelről, hogy milyen vadul vágtázik a szívem, még a lélegzetem is el-elakad a dübörgő pulzusomtól, miközben lázasan suttogok neki. És nem ért meg, hiába magyarázom neki tisztán és világosan, nem érti, nem látja. - Shhh, meghallanak, csend - szólok rá, be is fognám a száját, de épp mással van elfoglalva a kezem, a haját simogatom, ajkam megtalálja a bőrét, gyengéd csókot lehelek a halántékára, mielőtt visszatérnék a füléhez, egyenesen oda suttogva. - Mindig figyelnek, mindig légy éber, az csak trükk, ne dőlj be nekik, nem szabad. Te vagy a művész, Steve, legyen fantáziád. Most gyengék, most nem csapnak le, de mi sokáig élünk, mi itt leszünk később is, és eljön az ő idejük, vagy az utódaiké, ne hagyd, hogy tudják a gyengeségeid, ne mutasd ki, légy résen. Leírják, megőrzik, felhasználják. Nem tisztázhatod a nevem, nincs mit tisztázni, gyilkos vagyok lemoshatatlanul, mindenki tudja, jó ez így, mindenkinek tudnia kell, jó ha félnek tőlünk, csak veszélybe sodornál mindent. Légy jó fiú, Steve, tartsd be a szabályokat, segítek benne, és akkor túlélünk mindketten. Ne heveskedj, ne higgy nekik, a lélegzetvételük is hazudik, sose bízz bennük. Ha azt hiszed, hogy gyengék és veszélytelenek, akkor a legerősebbek; ezt te tanultad, miért felejtetted el? - A háború művészetére utalok, amit még ő olvasott, hangosan, egy dohos brooklyni zugban, jóval a szuperszérum előtt. Steve mindig is fura gyerek volt, és akkoriban nem lehettünk válogatósak, hogy milyen könyvre tudjuk rátenni a kezünket. Bár a furcsa, idegen nevű szerző könyve történetesen jó befektetésnek bizonyult így az idő távolából. Még most, közel nyolcvan évvel később is igaza van, és profitálunk belőle.

Steve pontosan tudja, mit mondjon, hogy időről időre áttörjön a színjátékomon, most is elég felemlegetnie két nevet, hogy fájdalom, veszteség, elárultság cikázzon végig a vonásaimon, mielőtt helyére illeszthetném a büszke, szinte már hencegő álcát. - Azok voltak, és? Mire mentem velük? Dernier talán eljött értem, amikor szükségem volt rá? Pedig a Kommandó az ötvenes évek közepéig Európában volt, tudtad? Egyszer jártak ugyanazon a bázison is, mint ahol engem tartottak, és kiszabadítottak onnan valaki mást. Fura, hogy Dugant léptették elő főnöknek, nem Falsworthöt, nem? - mesélem, szinte derűsen, és félrebiccentem a fejem. Az ajkamon a mosoly nem tanúskodhat az érzelmek örvényéről, amik belül rágnak. - Na és Peggy, ó, a drága, gyönyörűszép Peggy, a SHIELD igazgatója! Szerinted ő tett értem bármit? Pedig tudott a Télkatona programról, mert tudott a Vörös Szobáról is, naná, hogy tudott róla. Csak éppen a nagyobb jó érdeke megkötötte a kezét, nem kockáztathatta meg, hogy a kisujját is mozdítsa. Tudtad, hogy aláírt papírokat, amikben utasítja az ügynökeit, hogy ne vizsgálják a dolgot, mondván, csak rémmese? Valami diplomáciai mentesség vagy mi miatt adta ki. Ez is fent van ám az interneten! Rápirítottak, gondolom, ő meg visszarántotta a kezét, mielőtt megégetné. Én veszem őket semmibe? Nem ők tették meg hetven éven keresztül? Azt tudtad, hogy Howard és később Peggy hagyta jóvá Pierce kinevezését? Mert Sasha nekünk eldicsekedett ám vele! - Be kéne fognom a pofám, de Peggy emlegetése belőlem nem kedves és meleg emlékeket vált ki, mint belőle, hanem elárultságot és fájdalmat, és mint a vadak általában, én is támadok, ha megsebeznek. Nem mentség, hogy védekezésből teszem.

Szívem szerint megdicsérném a sikeres átverésért, de azzal csak ártanék mindkettőnknek, úgyhogy bólogatok, mint a fakutya. - Én is csodálkozom. Borzalmas vagy benne! - hangsúlyozom ki - halljátok, Steve-től nem kell tartanotok, ő nem fog átverni titeket? -, és a tekintetem megint űzötten körülpásztázza a szobát, rossz szokással, amit nem tudok levetkőzni, ami elárulja, hogy nem annyira neki, mint a minket megfigyelőknek szánom a szavakat. Sajnos, bármennyire igyekszem, még az én viselkedésemnek is megvannak a maga mintázatai.
Amikor pedig megragad és rá kell néznem... a viselkedésem, a testbeszédem tökéletesen uralom, de a pillantásomat nem. Abból kiüvölt a lelkem. "Sajnálom, hogy lezuhantam, segíts. Sajnálom, hogy meghaltam, segíts. Sajnálom, hogy már nem szeretsz, segíts. Sajnálok mindent. Segíts." Mindent, amit veszély és fenyegetés és testet-lelket megtörő kínok nem mondatnának már ki velem, egyetlen pillantása hatására elárulok, ha nem is szavakkal. De az ő zavarodottsága engem is kibillent, és szintén a homlokomat ráncolom. - Tudnék róla, ha túlélte volna... - dünnyögöm, már kevésbé meggyőzően, ahogy a kétely magjait elhinti bennem. Mégiscsak az én testemről és az én fejemről van szó (bármilyen friss is még mindkettő). És ahogy Steve odahajol, hogy a fülembe suttogjon, a levegő bennem szakad. (Részben, mert csiklandoz a lélegzete és melegség és olyan jó, részben pedig a megkönnyebbüléstől, hogy tanul és végre nem hangosan ordít bele az éterbe veszélyes dolgokat.) A csuklóját elengedve átkarolom a nyakát és közelebb húzom magamhoz, nem érdekel, hogy kettőnk teste közé szorul a karja, és hogy fájdalmas ívbe kell feszítenie a hátát, hogy továbbra is a fülembe tudjon suttogni, én pedig felelni tudjak neki hasonlóan halkan. - Tegyük fel, hogy igazad van. Kinézem Winterből, hogy ne árulja el nekem az a rohadék. Szereted Barnest, Rogers, de ha segítek és visszakapod őt, akkor mi lesz velem, vagy Winterrel, hm? Minket nem szeretsz, mi senkik vagyunk neked, csak eszközök a célodhoz. Miért pusztítanám el magam a kedvedért? - Nincs kihívás a hangomban, mert édes istenem, tudom, hogy ilyen hatalma van felettem: meg fogom tenni. Érte még ezt is. Önként rendelem alá magam. Ilyet sem gondoltam volna... de a közelsége, az illata, az érintése elgyengít - azért kellene távol tartanom magam - talán később, ha nem lesz jelen, végre eszemhez térek és elmenekülök, ahogy tennem kellene. És én még azt hittem, az ügynökségek jelentik a nagyobb veszélyt rám. Mennyire vak voltam! Tényleg alábecsültem Steve-et, és alábecsültem azt is, hogy mennyire megszállottan, önpusztítóan szeretem őt.

- Miért, Stevie, te talán megbízol bennem és elhiszed, amit mondok? - imitálom még a hangsúlyát is, gúnyos mosollyal. Nem teszi. Nem vesz komolyan. Veszélyeztet mindkettőnket, és még ő van felháborodva, amikor nekem ez nem tetszik. A rohadt életbe vele. - Lehet. Vagy lehet, hogy Bucky nem dramatizálna túl mindent, ahogy te - forgatom a szemem, és mindent megteszek, hogy ne hallatszódjon az a kis nyikkanás, amit a szavai kiváltottak. A rohadt, igazságtalan összehasonlítás. Nem vagyok Bucky, és nem a saját hibámból nem vagyok ő, de örökké el kell majd viselnem ezt a hasonlítgatást. Vidám kilátás ez, főleg tőle... és máris megint a kiabálásnál vagyunk. - Talán ha nem vettél volna egy hetven éves szunyát, és elmentél volna érte, ahogyan várt rád, akkor nem kellene most azon aggódnod, hogy ki mennyire hasonlít Buckyra! De ha tetszik, tessék, hívj csak a halott barátod nevén, kínozd saját magad, neked nem is kell hozzá külső segítség! - marok vissza, szándékosan, dühösen. Pedig tudom, hogy nélkülem is saját magát hibáztatja - ez is éppen olyasmi, amit segítenem kellene levetkőzni, elmulasztani, ezt az örökös önmarcangolást - de hetven évig nem voltam több a leghatékonyabb fegyvernél, és ahol gyengeséget látok a harcban, oda szúrok. A hatékonyság ösztönszinten, gondolkodás nélkül jön. - És azért kellene hallgatnod rám, hogy ne dögölj meg, te idióta! Csak egyvalamiben vagyok jobb, mint az öldöklésben, és az az életben maradás! - fújtatok, és legszívesebben leütném, és elvonszolnám valami bunkerbe, amíg egy kis értelmet nem verek a fejébe. Mennyivel egyszerűbb lenne utána az életünk! De az indulataimat hamar visszaszorítom, és megint visszatérek a kezdeti, hamis-büszke kiindulási pontra. Több kell ahhoz néhány veszekedésnél, hogy ebből tartósan kibillentsen.
- Még ha én nem is jelentek rád veszélyt, csak egyetlen ragadozó vagyok a csúnya nagy erdőben, Rogers. A többi miatt viszont nagyon is aggódnod kellene - térek vissza a szokásos vesszőparipámhoz. (És ki hibáztathat érte az elmúlt hetven év fényében, hogy meg vagyok róla győződve, a világ ellenem van? A világ tényleg ellenem van, mindenki köröz, vagy meg akar ölni vagy fel akar használni. Még Steve Rogers is.) Az viszont sokat elárul, hogy minden színjáték ellenére... nem tagadom nyíltan, hogy nem jelentek rá veszélyt. Pedig mindketten tisztában vagyunk vele, hogy még ez sem igaz, csak mindketten olyan nagyon szeretnénk, ha az lenne. Olyan nagyon szeretnénk. De a valóságban senki más nem jelent ránk olyan nagy veszélyt, mint mi egymásra. - Mintha egy küzdelem arról szólna, hogy mi a fair! - horkantok fel. - Jól vagyok, Rogers. Már gyógyul. - És az ég áldja a modern gyógyszeripart meg az erős fájdalomcsillapítókat, alig érzek belőle valamit. A fájdalomcsillapító is olyan luxus, amihez túl gyorsan hozzászoktam, és meg fogom szenvedni, amikor elkobozzák. Viszont eszemben sincs mozdulni, vagy ténylegesen verekedést provokálni. Az előbb sem én kezdtem...

Amikor látom, hogy írni kezd, meglepetten felvonom a szemöldököm, aztán villantok rá egy féloldalas, csibészes mosolyt. - Lezuhanyozom - jelentem ki hirtelen, majd felpattanok, és a kis, egyetlen függönnyel szeparált "fürdőszobába" lépve teljesen megnyitom a hideg csapot. Aztán a konyharészleg mosogatójánál is. Végül visszaülök Rogers mellé.
"Attól függ, mit vársz. És mit ajánlasz." - A második mondatot kis hezitálás után adtam hozzá, és láthatóan még így sem vagyok benne biztos, hogy ezt tényleg megtettem, leírtam. Valószínűleg a legnagyobb ostobaság egyáltalán megmutatni Steve-nek. Hülyeséget csinálok. Amióta csak megjött, amióta csak felébredtem, hülyeséget hülyeségre halmozok.
Méghogy Steve nem veszélyes rám. James, egy kibaszott idióta vagy. Tudhattad volna. Talán tudtam is. A poloskákra meg csak legyintek, nem vesztegetek rájuk sok szót. "Starkkal lógsz, tudhatnád, hogy a modern technológia csodákra képes. Műholdak. Lehallgatópuskák. Mikro- és nanorobotok. Soha nem vagy egyedül, TE pedig pláne nem. RÁD mindig oda fognak figyelni. Emészd meg, és viselkedj megfelelően!" Nem, nem tettem le róla, hogy aránylag életképes példányt faragok belőle, bármennyire lehetetlen küldetésnek is hangzik.

Miután a dolgok ezt a részét letudtuk, elzárom a csapokat. A fájdalomcsillapítók emlegetésére, mintha csak most jutna eszembe, felkapom a korábban elfelejtett dobozt és bekapok még három szem gyógyszert. Aztán, épp ahogy lenyelem, Winter bejelentkezik a fejemben, és a lepedőm szétszakad a fémujjak között, ahogy ökölbe szorítom a kezem, megakadályozandó, hogy felkiáltsak. "A küldetésre én megyek" - szögezi le, én pedig vágok egy grimaszt. - Van egy olyan érzésem, hogy meg fogom úszni - mondom ki fennhangon. Lehet, hogy nem tetszik nekem a dolog, de több eszem van, mint hogy beálljak a Télkatona meg a küldetése közé. Nem vagyok teljesen idióta. És ha Steve ezt tényleg küldetésként interpretálta annak a mániákusnak, akkor ez van. Egy kis részem tovább akarja piszkálni a dolgokat - Wintert és Steve-et és mindent -, látni a határokat, tudni a szabályokat, bizonyítékot arra, hogy Steve nem kényszerítene rá, ha nemet mondanék, de...
de megszólal a csengő, és ez megment attól, hogy válaszolnom kelljen a kérdésére. Ehelyett talpon vagyok és ösztönből, azonnal Steve elé vetődöm, pedig tudom, hogy ha veszélyben lennénk, akkor nem a csengő szólalt volna meg, hanem minimum lövések, de mégis... az a fránya reflex.
- Meg ne szólalj - suttogom összeszűkült szemmel, fenyegetően Steve-nek. Ha merészel kigúnyolni, tökön rúgom. A reakcióm érthető, teljesen érthető. (Kivéve, hogy önvédelem helyett ŐT védtem volna.) Ez nem befolyásol semmit. Két lépéssel az ajtónál termek. érdekes, hogy a jobb kezemmel tépem fel, pedig ez nyilván még baromira fájdalmas számomra, de így a balom szabadon marad, hogy csörgőkígyó-sebesen kirántsam a túlnani személy kezéből a fegyvert, ha arra lenne szükség. Nincs rá szükség. Nem ér kellemetlen meglepetés - valószínűleg ha a szóváltásunk egy hangosabb szakaszára ért volna ide a fickó, akkor más lenne a helyzet, de így megúsztuk. - Úgy látom, vége a zártkörű bulinak. Nem hoztad a szárnyaidat? - nézek végig Samen, aki (mivel értelmes ember) abszolút civil ruházatban van. Vállat vonok. - Már ha már megjavították. Mestermunka, igazán sajnáltam letépni rólad. Kár, imádtam volna kipróbálni őket. Vidd szépen haza Mr. Amerikát, láthatóan nem tudja, mi a jó neki - sétálok vissza a szobába, és vetem le magam az ágyra, de Steve-nek feltűnhet, hogy a bal kezem a párna mellett nyugszik, úgyhogy a látszólag nemtörődöm testtartás ellenére bármikor fegyvert tudok rántani. (És ki tudja, mi minden lehet a párna alatt a két késen kívül.) Meg az is, hogy a légzésem szaporább és zihálósabb, mint lennie kellene, valószínűleg a hirtelen mozdulatok okozta, esetleg a testtartásból fakadó fájdalom miatt.*

Gyors és fájdalmas. Sorry! ||| 2383 szó ||| I hate everything about you |||
*@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Steve Rogers
Admin
avatar

Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 99
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Hétf. Okt. 02 2017, 04:15

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
F elsóhajtok.
- Ha ott vannak a könyvek, igen. - Felelem határozottan, ám hazudnék ha nem lepne meg a hangja. Egészen olyan, mintha... mintha vágyakozna vissza oda. ~Honvágy?!~ Furcsa jelenség ezt látni a Katonán, ám megnyugtató. Megnyugtató, mert ezt azt jelenti hogy képes érzelmekre még ebben a kifacsart, megnyomorított állapotában is. Hogy megmenthető még és megéri kitartanom. Kontrázása csak olaj a tűzre, beleegyezésnek veszem; már amennyire annak tekinthető egy engedelmes szolga beleegyezése. Még a gondolattól is feláll a szőr a hátamon, hogy ekként kezeljem; de jelenleg nincs más választásom. Rá vagyok utalva, mindarra a tudásra amit csakis ő ismer a HYDRÁról. El kell érjem, hogy együtt működjön és azt tegye és akkor, amikor nekem van rá szükségem. A háttér okot ráérek később is ismertetnie vele, a küldetéshez arra nincs szüksége.

Hiába hepciáskodik, mindent elfelejtett. Mindent kilúgoztak belőle, hogy csak arra emlékezzen és az számítson neki, amire a HYDRÁNAK van szüksége. A túlélés - talán ehhez valóban nálam jobban ért - és a gyilkolás azonban számomra nem lesz soha sem erény, sem cél.
- Akkor áruld el nekem, hogy miért teszel úgy mintha mégis így lenne? Mások védelmére esküdtünk fel a fenébe is! - Túrok hajamba ingerülten, miközben fel-alá járkálni kezdek a lakásban. Gondolkozni próbálok, de úgy elég nehéz ha nem hagyják az embert. - Mit nem merek kimondani James? Ki vele! - Csattanok végül fel türelmemet vesztve. Ha már így belekezdett mondja is végig.

- Nem, ez nincs így! A világ nem így működik! Én csakis akkor öltem, ha már nem volt más választásom! De mindig, mindig megpróbáltam előbb meggyőzni őket, hogy eltévelyedtek! Megkapták az esélyt, hogy leállhassanak! - Nem érti, hiába mondok neki bármit nem érti; csak a saját hibás igazát hajtogatja. - Mindig mindenkit megpróbálok megmenteni, de néha nem sikerül. Meg kellett birkózzam a tudattal, hogy van akin nem fogok tudni segíteni bármennyire is igyekszem; hogy legközelebb is menthessek életeket. De sosem az vezérelt, sosem azért dolgoztam, hogy másoknak ártsak! - Lehet, hogy az ő élete 70 éve az öldöklésről szól, a farkas törvényekről, de nem a világ rendje. Sosem lesz ez. Amíg én itt vagyok legalábbis, biztosan nem. A HYDRA nem nyerhet, nem engedem a világot veszni... ahogy őt sem.

Jól esik hallgatni a szívverését, legalább az nem változott. Egyedi, megismételhetetlen dallamot ver melyet régről ismerek. De elrontja a pillanatot, ahogy hangja befurakodik elmémbe. Nem értem miről beszél, majd amikor mégis rá kell jöjjek sokkalta rosszabb a helyzet, mint amire számítottam. A bőrömre nyomott csókjától megborzongok. Kétségbe esve nézek rá, kiguvadt szemekkel. A mondatai ezt váltják ki belőlem, a rettegést. Olyan mélyen van, annyira sérült... ehhez én egyedül kevés leszek. ~Sam talán tudna segíteni?!~ Ő terapeuta, pont az ilyen háborús esetekre szakosodott a veteránok között járva pedig biztosan látott már hasonlóra példát. "Leírják, megőrzik, felhasználják" Egészen úgy beszél, minta róla is készültek volna ilyen feljegyzések és testközelből ismerné a módszereiket.
- Rólad is... rólad is készült ilyen feljegyzés? - Nem tehetek róla, de muszáj rákérdeznem, muszáj tudnom, hogy aztán megsemmisíthessem valamennyit.

- James, ne mond ezt! Te nem vagy gyilkos! Kényszerítettek, nem önként tetted! - Ellenkezem görcsösen, egyszerűen nem vagyok hajlandó tudomásul venni vagy elfogadni hogy bárki is így beszéljen róla. Még akkor sem, ha az önmaga. - Milyen szabályokat?! Miről beszélsz?! - Nagyon, de nagyon remélem hogy nem a HYDRÁról beszél; mert az utolsó leheletemig küzdeni fogok ellenük. Aztán megértem mire utal. A háború művészete, Szun-Ce műve. De téved, ott sem volt szó értelmetlen öldöklésről, mint ami mellett ő letette a voksát. Az gyilkosok sajátja és hinnem kell, hogy őt csak kényszerítették nem pedig önként tette, puszta élvezetből. Abba bele sem vagyok hajlandó gondolni, hogy esetleg mégis így lenne. Túlságosan abszurd, túlságosan fájna, túlságosan összetörne. Hát mereven elutasítom még a vélelmét is a dolognak.

Látom az arcán végigszaladó fájdalmat, az elárultságát. ~Mi történhetett míg aludtam?!~ 70 év maradt ki az életemből, akiket ismertem vagy szerettem egy-két kivételt leszámítva halottak mind; a válaszaimat pedig magukkal vitték a sírba. Csak hallgatom, hogy mit mond ám mégsem értem. Olyan, mintha megsüketültem volna szinte csöng is a fülem. Örökkévalóságnak tűnő percek telnek el, mire képes vagyok felfogni mit mondott. ~Nem, az nem lehet!~ Peggy, az én Peggym nem tudhatott róla, hogy mi folyik odaát Eurázsiában. ~Ha tud ezekről a szörnyűségekről, biztos hogy megakadályozta volna!~ Összeszorul a szívem, ahogy Natasha is eszembe jut a Vörös Szoba említésekor. ~Fel kell hívjam, mert igaza volt. Nem tudtam mibe mászok bele, kell a segítsége!~ Ez túl sok, túl összetett és félek még mélyebbre kell ássak mielőtt rendet teszek. Mert ez így nem maradhat, mondjon James vagy bárki bármit.

- Mit ártottam neked? Miért gyötörsz ezzel mond? - Kérdezem, miközben csendesen potyognak a könnyeim. Belül még mindig ugyanaz a naiv, szentimentális barom vagyok, aki 70 évvel ezelőtt voltam. De nem illek én ide, az ódivatú eszméimmel, a gerincességemmel, a hitemmel az emberi szabadságban és jóságban. Képtelen voltam beilleszkedni, még a seregbe se ment; pedig megpróbáltam, próbáltam felzárkózni, de hiába. Ez a jövő nem az én világom és hiába vágyom vissza a múltba, hiába kapaszkodnék bele mindenbe ami azt idézi már nem kaphatom vissza. Ahogy őt sem, csak ebben a groteszk, megnyomorított formában; miközben mindenről amit szentnek vagy jónak hittem kiderült, hogy bemocskoltak. És fáj, pokolian fáj a tudat, hogy ezen nem tudok változtatni, mert nem tudok. Ehhez én most először úgy érzem kevés vagyok.

Engem lep meg a legjobban, hogy sikerült átejtenem. Aztán megint ez a paranoiás viselkedése, ahogy körbe kémlel... mintha azt várná mikor ugrik elő valaki a zuhanyfüggöny mögül. Borzasztó. Akárcsak az én viselkedésem, én is szinte kifordulok magamból, ahogy a düh végigsöpör bennem és eszerint cselekszem. De elég a szemébe nézzek, hogy elszégyelljem magam. ~Steven Grant Rogers, hát nem szégyenled magad? Egy beteg emberrel üvöltözöl, akinek láthatóan rád van szüksége mindennél jobban?!~ A mentális pofon használ vagy csak az elesett tekintete, mely megbocsátásért könyörög némán. És nem is én volnék, ha nem kérnék azonnal bocsánatot az iméntiért.
- Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom! - Suttogom megtörten, könnyeim fátylán át. Más előtt talán nem sírnék, de Barnes az egyetlen aki előtt sosem kellett szégyellnem a gyengeségemet - egy férfi nem sírhat - és sosem tudnám visszatartani, pláne hogy itt van. Felelőtlenség James társaságában elengednem magam ennyire? Talán. De nem érdekel, valahol ő is Bucky. Meg fogja érteni és nem használja ki.

Az, ahogy elbizonytalanodik, a hallgatása nekem többet mond minden szónál. Ő sem tudja, hogy mit higgyen. Csak türelmesnek kell lennem és bebizonyítani, hogy Bucky továbbra sem szűnt meg létezni, állítson bármit. Megint csak összegabalyodva öleljük egymást, mintha sosem akarnánk elereszteni a másikat és suttogok a fülébe, mert annyira de annyira szeretném vele megértetni, hogy mi a helyzet. Nem törődöm a testembe nyillaló fájdalommal vagy a nyakatekert, lehetetlen pózzal amiben vagyok. Most mindez nem számít. Aztán felvet egy teljesen jogos problémát: mi lesz velük, ha visszaadják Buckyt.
- Ez nem igaz! Ti is ő vagytok valahol... és nem győzök hálás lenni, amiért életben tartottátok míg én hosszasan aludtam! - Szólalok meg nagy sokára, de minden egyes szót komolyan gondolok. A könnyek még a szemem sarkában csillognak mint holmi gyémántok, de a határozottságom a régi, nem hazudtam. Ugyanakkor nem tudom mit mondhatnék erre.

- Nem tudom, hogy mi fog veletek történni ha meg tudom őt gyógyítani. De ti hárman együtt vagytok az én Buckym, kétlem hogy "elpusztulnátok". Inkább a helyetekre kerülnétek, mint egy puzzleben... - Nem, ezt még én magam sem veszem be teljesen. Ha James visszakozik, hitetlenkedik azt teljesen jogosan teszi, megértem. - Vagy neked jó így? Élvezed? Így akarnál maradni életed végéig a másik kettőhöz kötve? Hogy csak néha lássam Buckyt, ha sikerül felszínre hívni és osztoznotok kelljen a testén Winterrel meg vele? - Ettől még egy bizonytalan talán is jobb lenne szerintem. Egy esély a gyógyulásra. A kontrázására felhorkanok. - Paranoiás vagy, szerinted? - Jobban nem megyek bele, ha ennyiből se tudja hogy igenis bízom benne de van amit hibásan tud, amire felhívom a figyelmét hát így jártunk... mindketten.

Vagy csak én. Mert az önutálat, a keserűség megint úrrá lesz rajtam szavainak hála. Nem telt el úgy nap, hogy mióta tudom ki rejtőzik a Tél Katonájának maszkja alatt ne esdekeltem volna megbocsátásért az Úrhoz. Hogy ne ostoroztam volna magam azért, mert akkor ott a vonaton robogva Bécs felé nem vetettem magam utána a Dunába. Nem tudok hadakozni mindazzal, amit mond. Az én vétkem, csakis az enyém. Nem lett volna szabad annyiban hagynom a halálát. Míg a hulláját meg nem találtam nem adhattam volna fel a keresést, hogy legalább a végtisztességet megkaphassa méltó módon és ne üres sírral temessék el, miközben nagyon is élt. De túlságosan is lekötött a bosszú, a HYDRÁval való üres hadakozás. ~Még rendesen gyászolni sem hagytak időt nekem, azonnal a válaszcsapást terveztük a fenébe is!~ És mindez már a múlt, történelem.

Összezuhanok - szó szerint - ahogy lábaim alól kicsúszik a talaj, immáron lehajtott fejjel a földön gubbasztok és sírok mint egy kisgyerek.
- Sa-sa-haj-náhá-lom! - Nem tudom egyből összeszedni magam, idő kell míg elfogynak a könnyeim és ismét képes vagyok megszólalni normális, egész és legfőképpen összeszedett mondatok formájában. - Mit akarsz, mit tegyek hát? Miként hozzam helyre? Hogyan tegyem jóvá? - Nem vagyok benne biztos, hogy jóvá lehet. De ez még nem fog eltántorítani tőle, hogy megpróbáljam és vezekeljek. - Maradj életben, de ne mások kárára James! - Sóhajtok még mindig nagyokat beszéd közben. A halála óta nem sírtam ennyit mint ma éjjel. - Azokkal most ne törődj, kézben tartom a többieket ahogy eddig is tettem. Az igazság az én oldalamra fog állni. Az ellen tehetetlenek! - Mondom eltökélten, miközben ismét felállok lassan... előbb fél térdre ereszkedve, majd teljesen két lábra állva és úgy nézek rá.

- Az nekem nem elég jó! Látom, hogy fájdalmaid vannak nem vagyok vak! - Fonom karba a kezemet a mellkasom előtt rosszallóan. A fájdalomcsillapítót is úgy tömi két pofára mintha gumicukor volna. Amikor mindezek után közli, hogy lezuhanyzik ingerenciám támad rá hogy felajánljam a segítségemet ám amikor a konyhai csapot is megnyitja a mosogatónál kérdőn szalad fel a szemöldököm. ~Már megint mi a fene?!~ Figyelem, amint visszaül mellém és a lapra kapart válaszán gondolkodóba esek. ~Mi olyat tudok én ajánlani neki, ami miatt segítene?~ Hiába tudom, hogy mit várok vagy inkább akarok elérni ezzel az egésszel, nem tudok mit ajánlani neki cserébe. "Mit várok? Semmit és mindent. Csak Buckyt szeretném visszakapni, olyan nagy kérés ez?" Azonban ennyivel nem engedhetem el, a második mondatára még nem adtam feleletet. "Mit ajánlok? Önmagamat. Nincs semmi másom ezen a világon. Vagy, ha ez nem elég jó ár, mondd meg mit kérsz Buckyért cserébe..." Ostobaság? Talán, de ha James-szel kell alkudozzam Bucky lelkéért, hát legyen.

A többit szó nélkül hagyom, csak figyelem amint elzárja a csapokat egy kis idő múltán, hogy ne legyen túl gyanús. Aztán megint bekap még három szem fájdalomcsillapítót. Ha ilyen ütemben pusztítja őket mindenféleképpen muszáj lesz többet elhozni a kórházból az éjjel.
- Márpedig viszlek magammal, ha tetszik ha nem! Winterrel is tudattam hogy lesz kezelés, jobban mondva ő találta ki az egész tervét. Sam meg összeszedi hozzá a kellékeket. Azt ne mond, hogy ódzkodsz betörni egy kórházba! Vagy miért akarnád megúszni? Még mindig te vagy hármunk közül az, aki a legjobban tud a sötétben lopakodni... Árnyék! - Tovább nem jutok a gondolatmenetemben, se választ nem kapok rá mert megszólal a csengő. Azonnal indulnék is az ajtó felé, hogy beeresszem Sam-et ám megállít elém vetődve. Egy "Ezt most komolyan gondoltad?!" fejjel jutalmazom a mutatványát, de hagyom had menjen ő az ajtóhoz. Hülye makacs öszvér. A felszólítására csak a szemeimet forgatom. Szinte feltépi az ajtót, aminek túloldalán a kissé meglepődött baseball sapkás, hátizsákos Sam áll.

Sam bizalmatlanul néz befelé, majd körbe a folyosón mielőtt belépne a lakásba. Csak azután szólal meg, hogy bezárult az ajtó és akkor sem James hanem felém fordul.
- Mégis mi a fene folyik itt Steve? Mert ő nem a Tél Katonája! - Méri végig Jamest, majd amikor meglátja a pulóver ujja alól kikandikáló fémkezet folytatja. - Na jó, talán mégis. De nem arról volt szó, hogy idézzelek "te lettél Winter parancsnoka"? Nekem nem tűnik túl engedelmesnek a fickó, jobban bírtam amikor kussolt. - Címezi nekem egyértelműen Jamesnek, miközben csak a holtestemen át arckifejezése elég árulkodó arról, hogy milyen véleménnyel van James röpködős ötletét illetően. Láthatólag hamar feltalálja magát, mert a hűtőhöz sétál és feltépve kotorászni kezd benne mintha csak otthon lenne. Igen, Wilson határozottan úgy tesz, mintha James a helyiségben sem volna. Nem tudom, hogy ennek most örüljek-e vagy hagyjam őket civódni továbbra is a maguk módján. Egész... egész szórakoztatóak, hogy őszinte legyek. Azonban elcsípem James ágyra vetődését, így még idejében kettejük közé állok, mielőtt még valami hülyeség miatt egymás torkának ugranának.
- Hé, csigavér srácok! - Emelem fel a kezem mindkettő irányában és igyekszem csitítani a kedélyeket.

• • 2076 • Zene •  Love  • © • •


//Oké, feladom. Órák óta szenvedek a zárással, de bénának érzem. Sad
Kéne nekem Sam fic, ahol Buckyval marják egymást! Please help!

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
James B. Barnes
Admin
avatar

Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 120
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Hétf. Okt. 02 2017, 17:37





The Asset & The Mission





*Találat. Olyan ez, mint egy rohadt teniszmeccs, tényleg csak az hiányzik, hogy valaki álljon a pálya szélén, és bemondja, épp mikor kinél van a labda, és azt milyen brilliánsan üti el úgy, hogy a másik félnek esélye se legyen. Megrezzenek, ahogy járkálni kezd. - Te esküdtél mások védelmére. Engem csak elvittek egy háborúba, és sosem tértem onnan vissza - utánozom le a mozdulatot, amivel a hajába túr, de a megmozduló fémlapok maguk közé csípik a szálakat, és mivel nincs türelmem kibogozni, egy ingerült mozdulattal inkább kitépem a tincset, ahogy elrántom a kezem. Homályos emlék rémlik fel: Steve-nek azt hazudtam, hogy én jelentkeztem, pedig valójában csak megérkezett a sorozás. Ha lett volna választásom, én nem megyek el Brooklynból, vele ellentétben nem vonzottak eléggé az ideák. Ott akartam maradni, vele. Nem lehetett. Erős a kísértés: vágjam ezt is a képébe, de ellenállok neki. Ez még nem bizonyított, még nem néztem utána. És Bucky emlékei mind olyan homályosak és megbízhatatlanok... szemben Winteréivel. - Az zavar ennyire, hogy már nem vagyok gyenge? Hogy nem szorulok rád? Inkább látnál halottnak, mint így - döntöm félre a fejem és vizsgálom a rezdüléseit, értelmet keresve mindenben. Naná, hogy megvan a magam elmélete - mindenről megvan.
- Az embereket azzal mented meg, ha elvégzed a dolgod! - gyakorlatilag morgok rá, mélyen és torokból. Nem mondom ki, pláne nem direktben, hogy nem akarok ártani másoknak, mert nem vagyok hajlandó csak úgy beismerni efféle gyengeséget. Mert ez - gyengeség. A Hydra szemében mindenképpen az lenne, és akárki lép a nyomukba, azok is osztoznak majd a nézeten. Nem adhatok nekik támadási felületet. De... valamit... muszáj. Mert Steve-et elveszíteni még kevésbé akarom. - De gondolkozz egy kicsit, mielőtt megint kinyitod azt a nagy szádat, mert hónapok teltek el, és te nem látod a fától az erdőt! - rázom meg a fejem elkeseredetten, biztosan benne, hogy megint nem fogja érteni, mit próbálok vele közölni. Ha az lenne a célom, ha az okozna számomra örömet, hogy gyilkoljak és ártsak, ugyan mennyi lehetőségem lett volna mostanáig? Rengeteg. Akár nagyban - bombák, merényletek, bármi -, akár kicsiben - kihasalni egy szimpatikus háztetőre és leszedni mindenkit másodpercek alatt, tömegbe hajtani egy autóval, verekedést kezdeni egy kocsmában... a lehetőségek tárháza kifogyhatatlan -, megtehettem volna. De azért nem talált meg mindeddig, mert nem tettem semmit. Pláne nem ártottam másoknak, mindig annyira ügyeltem rá... na jó. Kivéve azoknak a seggfej ügynököknek, de nekik is csak azért, mert Steve-et célozták. Halálos hiba az én olvasatomban, gyakorlatilag maguknak köszönhetik az egészet.
De nem kell szeretnem, hogy jó legyek benne, és nem kell szeretnem ahhoz sem, hogy tudjam, ez volt és lesz a dolgom. Ha valamiben olyan jó valaki, mint én az erőszakban, akkor nincs olyan forgatókönyv, amivel tartósan elmenekülhetne a dolog elől.

Sam bizonyára jól kezeli a veteránokat, de az én esetem egy kicsit más - egyrészt, mert olyan súlyos és mélyre menő az, ami történt a múltban, és mert annyira speciális helyzetben vagyok a jelenben is. Ha valaki a csapatából, akkor inkább Natasha (és Clint) lehetne az, akik hasznos javaslatokkal tudnának előállni, hiszen a Fekete Özvegy már keresztülment egy hasonló procedúrán, mint ami rám még vár.
Majd. De most az őszinteség ritka pillanatait éljük, nálam legalábbis igencsak ritkák ezek, és már reflexből csitítom ismét, amikor megszólal. - Shh. Csend. Rólad is van - válaszolok ekként, kimondatlanul hagyva az igent, mert hát hogy a viharba ne lenne a Tél Katonájáról kismillió feljegyzés? Naiv, buta kérdés. (Illik Steve-hez.) De még amikor alig hallhatóan suttogunk egymás fülébe, akkor is megmerevedik minden izmom a pániktól, amit a kijelentése okoz bennem. Egyrészt, mert igaz. Másrészt, mert ez nem változtat a tényen, hogy titokban kell maradnia, nem szabad kimutatni. - Hallgass már, Stevie. Megtettem, amit kell, ezután is meg fogom tenni, amit kell - motyogom a hajába, néhány pillanatig fojtogatóan erős a szorításom, néhány pillanatig nekem is küzdenem kell, hogy halk maradjak, hogy ne áruljam el magam (ennél jobban?!), hogy ne... Milyen szabályok. Steve néha egyszerűen nevetséges. - Mindig vannak szabályok. Mint a harcban. Ha jó vagy, ha betartod őket, akkor életben maradsz. Én megtanítalak rá, Steve, csak engedd meg, kérlek, könyörgök, Stevie, életben kell maradnod, hát nem érted?! - amilyen halk vagyok, olyan hévvel hangzanak a szavaim, akarom, kell, hogy felfogja végre, hogy engedjen, hogy együtt éljünk túl, nem akarom elveszíteni. (Megint.) Inkább a kockázatot vállalom, azt, hogy valamennyire megbízom benne... és ez hatalmas előrelépés nekem, még ha a kétségbeesés szülte is.

A maszkoknak pedig vissza kell térniük a helyükre. Mert... a falnak is füle van. Úgy adom elő a dolgokat, mintha nem számítana, mintha nem ölt volna meg belül még jobban pusztán az is, hogy kimondtam őket. - Te még nem ártottál, de majd meglátjuk, mi jön még - vonok vállat. - De én nem gyötörlek, csak egy kicsit segítek tisztábban látni. Úgy tűnik, mintha lemaradtál volna egy-két dologról... - vigyorgok rá lustán, kegyetlenül. Tudom, hogy őt is sebzem, ahogyan saját magamba is vérző sebeket vágnak a szavaim, de ezt megengedhetem magamnak, mert ezek nem látszanak, és ha jól játszunk, akkor nem is hallatszanak. És Steve tanulhat belőlük. Ez a végső cél: megtanítani őt, hogy viselkedjen, hogy együtt maradhassunk. Kerül, amibe kerül. Úgyhogy visszafogom magam - szó szerint, a hátam mögé dugom a kezem és a fémmel a töröttre markolok, a hűvöse legalább enyhíti a regeneráció lázát -, és nem megyek oda, nem törődöm a könnyeivel, mintha azok nem is léteznének.

Némán rázom a fejem a bocsánatkérésére, a könnyeire. Egyrészt... igen. Kell, úgy kell, mint egy falat kenyér az éhezőnek. Másrészt viszont nem számít és lényegtelen, hogyan érez, mert nem tud változtatni a történteken, nem tudja eltörölni az éveket, vagy a szérumot, vagy a Hydrát, rohadtul nem számít semmit. Nem is hagyhatom, hogy számíthasson. Ráadásul a 'sajnálom' nem is rólam szól, hanem csakis róla, és nekem... nincs rá kapacitásom, hogy kibogozzam, hogyan érzek ezzel kapcsolatban. (Winter után már az is csoda, hogy egyáltalán érzek, és valljuk be, többször tartom ezt rossz, mint jó dolognak.)
Viszont nem árulom el, nem gúnyolom ki, és nem küzdök ellene, miként bárki mással tenném. (Bár jót tenne neki, de nem visz rá a lélek.) De legalább komolyan veszi, amit mondok illetve kérdezek... a válaszára hallgatok néhány pillanatig, mire sikerül kipréselnem a szavakat a torkomba gyűlt gombócon keresztül. - Talán. - Azt még talán el tudom hinni, hogy hálás. Fordított helyzetben én is az lennék. De... - De őt szereted, nem minket. Csak akkor tudsz szeretni minket, ha gyengék vagyunk. Engem gyűlölsz, látom a szemedben, amikor nem figyelsz oda - suttogom a fülébe lehunyt szemmel, a kétségbeesés határán. Mert ez kétségbeejtő. Hiszen valóban van valami, ami közös bennem és az ő régi Buckyjában... hogy szeretem ezt az idiótát, úgy szeretem, ahogyan senki mást soha. - Ne hazudj, Stevie - lehelem aztán megint. - Bármikor feláldoznál, hogy visszakaphasd a régi Buckydat. Engem is, Wintert is. Habozás nélkül, sőt, örömmel tennéd meg - húzódom vissza a végén, és lemondóan megcsóválom a fejem. Utóbbi gesztus saját magamnak szól, mert... bármennyire gyűlölöm érte őt is és magamat is, várható, hogy megkért rá, és az is kiszámítható, hogy mit fogok felelni. Akármennyi színjáték és akármennyi húzódozás is lesz még addig, már tudom, hogy a végső válasz igen. Bárki mással és bármilyen üggyel kapcsolatban én lennék a legfontosabb és a saját túlélésem, de Steve... egy teljesen más, teljesen külön történet. Neki ezt is meg fogom tenni, előbb vagy utóbb. De... ez nem jelenti azt, hogy ne próbálnám meg legalább elodázni az elkerülhetetlent. - Még a elgnyomorultabb élet is jobb, mint meghalni - húznám fel az orrom, csak éppen megint igyekszem az 'olyan halk, hogy nem érzékelik a lehallgatók' hangerőt megütni, ahhoz pedig nagyon-nagyon szoros testközelség kell. Ugyebár. Magától értetődően. Függetlenül attól, hogy egy modern poloskát ennyivel rohadtul nem lehet átverni. De legalább az illúziója meglegyen. - Bucky nem sok vizet zavar. Még mindig nem vagyok róla meggyőződve, hogy nem csak a fantáziád szüleménye. Winter meg seggfej, és idióta, de kibírható. És ritkán tolakodó. Kettőnk közül neked van problémád a felállással, nem nekem - szűkítem össze a szemem. És a leglényegesebb dolgot megint kimondatlanul hagyom. Ha neked ott lesz Bucky, akkor nekem esélyem sem lesz. Pedig... nekem nem kevésbé fontos Steve, mint az egykori őrmesternek, sőt.
- Nem paranoia, ha tényleg üldöznek - vágok vissza azonnal. És engem bizonyíthatóan, lásd Steve is itt van.

Éééés... igen, ezek a szavak megteszik a hatásukat, de még milyet! Meglepetten nyikkanok, és leránt magával, ahogy kimegy a lábából az erő, úgyhogy ketten játszunk kicsi a rakást a padlón. A lélegzetem elakad néhány pillanatra, ahogy csillagokat látok a bordáimba nyilalló fájdalomtól - azt nem lehetett kivédeni - de legalább a karomra sikerült nem ránehezednem. Az lett volna még a szép, ha másodszorra is eltöröm, a nap megkoronázása, komolyan. Így viszont csak várnom kell néhány pillanatot, hogy aztán egy kissé kényelmesebb pozícióba manőverezzem magunkat. Minden harc, küzdelem, szóváltás, arcoskodás ellenére végtelenül gyengédek a mozdulataim, ahogy fém karommal - ha engedi - megfordítom Steve-et, hogy a mellkasomnak dőljön a hátával, aztán magamhoz kanalazom a lábaim között, én pedig a falnak dőlök. Majdhogynem kényelmes pozíció. Ha nem lennének rohadt törött bordáim, akkor kifejezetten kényelmes lenne. De meg tudom őt tartani, fél kézzel is, és ezért megéri. - Hallgass már - mormolom, de ezúttal szinte gyengéden figyelmeztetve. Bolondot csinál magából. Gyengének mutatkozik. Nem szabad. De valahogy mégis elértem a kegyetlen megszólalásommal, hogy Steve kapituláljon, és minden fájdalma ellenére nem tudok nem diadalmasan mosolyogni. - Hallgass rám. Hagyd, hogy segítsek, hagyd, hogy megtanítsalak, figyelj rám végre. És akkor megint olyan lesz, mint régen. Mehetünk majd együtt bevetésekre. Felejtsd el a múltat. Ha mindketten ezt akarjuk, akkor hagyják majd, nem lesz más választásuk - magyarázom végre lelkesen, őszintén felvillanyozódva a lehetőségtől. A múlton rohadtul nem tudunk változtatni, és nem is kell. Szar volt, persze, de megerősített, és jobb vagyok, mint valaha, hatékony. Hasznos. Ha Steve is mellettem áll, akkor csak annak kell maradnom, és rendben leszünk.
- Ami az egyiknek kár, az a másiknak haszon. Ha megölöd a rosszfiút, akkor az cserébe nem fog megölni másokat. Bamm, jót tettél. Ne legyél már ennyire finnyás. Ez a dolgunk - hangsúlyozom megint, hogy kikerüljem a kellemetlen gyengeségek kimondását. Mert pontosan tudom, hogy minden támadási felületet ki fognak használni ellenünk - és a jóisten a megmondhatója, ma éjjel rengeteg muníciót adtunk nekik -, és ha még én is válogatósságot mutatok, akkor tuti megint beszippant majd minket a hűségünk bizonygatásának örvénye. Ami nem jó. Senkinek sem. És általában rengeteg felesleges, elkerülhető áldozattal jár. (És bár inkább meghalok, semhogy kimutassam, de igenis el akarom kerülni az efféle áldozatokat.)
- Jaj, Steve! - sóhajtok fel minden világfájdalmammal. Hogy lehet még mindig ennyire naiv?! Komolyan, eszméletlen. Úgy csinál, mint az igazság bármit számítana, bárkit megvédene... jézusom. Csak a fejemet csóválom. Méghogy tehetetlenek ellene. Manapság? Dehogy azok. De hagyom, hogy felálljon, ha menni akar, csak egy pillanatig tartom még a karomban, aztán elengedem.

Dühödten felmordulok, ahogy jó hangosan kihangsúlyozza az állapotomat, és megint az alsó ajkamba harapok, hogy valami nagyon durva visszavágást ne mondjak ki. Pedig ezért megérdemelné! - Jól vagyok! Még így is jobb vagyok, mint egy egész STRIKE osztag együttvéve - köpöm ki inkább körülpillantva. "Hiába vagyok gyenge, ha értem küldettek, még így is nagy veszteségeitek lesznek", így lehetne leginkább lefordítani a fülelőknek.
De... legalább beszélünk. És... meg kell bíznom Steve-ben. Jó nagyot nyelek, mert egyrészt persze, megbízom benne, másrészt viszont... eddig nem adott rá túl sok okot, épp ellenkezőleg. Amióta csak itt van, mintha folyamatosan ellenem dolgozna, nyilvánvalóan gyűlöl. A logikus és értelmes lépés részemről erre az lenne, ha én sem bíznék meg benne, ha elhatárolódnék tőle, ha hagynám... hagynám, hogy megölesse magát... de erre képtelen vagyok. Úgyhogy lesütött szemmel visszaveszem a füzetet, és érzelemmentes maszkot kényszerítek magamra az olvasáshoz.

"Olyan nagy kérés? Azt várod, hogy öngyilkosságot kíséreljek meg, ezzel ugye tisztában vagy?!" Semmi garancia nincs rá, hogy ha ő visszakapja Buckyt, az nem jelenti az én végemet. Vagy Winterét. Mondjuk utóbbiért nem lenne akkora kár. Csak egy egészen kicsit. "Azt sem tudod, hogy működhet-e. Hogy lehetséges-e egyáltalán. Ha igazad van, akkor Bucky most biztonságban van. Miért akarod kirángatni onnan és elvenni tőle? És egyáltalán hogyan?" Ezek ám a nehéz kérdések, nem a filozófia. Kicsit megállok, végiggondolom a dolgokat. "Már elmondtam, hogy mit akarok. Én hagyom, hogy kedvedre kísérletezz, amikor egyedül vagyunk", ez utóbbit háromszor aláhúzom a rend kedvéért, "cserébe te hallgatsz rám, megtanulsz viselkedni, nem sodorsz minket veszélybe, és együtt maradunk. Nyilván az ésszerűség határain belül, nem fogják hagyni, hogy ott legyél a kihallgatásomon, meg ilyesmi, de általánosságban." Sokszor megtorpanva, habozva írom csak le mindezt, de végül odatolom Steve elé a füzetet, és a térdemet fixírozom, miközben olvas. Érzem, hogy minden igyekezetem ellenére némi pír kúszott a képemre.
És miután elzártam a csapokat, fennhangon teszem hozzá a másik kardinális kérdésemet. - Kinek fogunk dolgozni? - A vétójogot fenntartom, de alapvetően megint csak hatalmas bizalomról teszek tanúbizonyságot azzal, hogy hajlandóságot mutatok rá, hogy ő döntsön a sorsunkról. Azért persze biztos lesznek észrevételeim.

A válaszára lustán elvigyorodom. - Ahh, de nem én vagyok az egyetlen opciód, vagy már elfelejtetted? Winter már lefoglalt erre a körre, szóval nekem a kispad jut - incselkedem, most, hogy sikerült úgy-ahogy megegyezésre jutnunk, valamivel oldottabban. Még az ismeretlen-ismerős sokadlagos kódnév sem billent ki különösebben. Zavar, hogy nem én megyek vele? Legfeljebb egy hangyányit. Winter irányítható és utálatosan szubmisszív, de egy küldetést legalább olyan jól végre tud hajtani, mint én. Sőt, mivel az érzelmei nem homályosítják el az ítélőképességét, valószínűleg még jobban is. És ha Steve a Parancsnoka, márpedig nagyon úgy tűnik minden fronton érkező információból, akkor haja szála sem görbülhet meg Winter társaságában. Igaz, túlélésből még így is maximum hármas alát adnék annak az idiótának, de egy kórházi kiruccanás bőven belefér.

Nincs időnk kiélvezni a lazítást, a csengőre azonnal megint befeszülök, akár az íj idege, és az ösztönös védelmezés átveszi felettem az uralmat. A szemforgatására közel-vicsorral válaszolok, de szerencsére a figyelmeztetésem használ, és nem tesz megjegyzést... még.
A szárnyaska pedig azonnal elnyeri az ellenszenvemet, ahogy megszólal. - Bingó. Megfigyelésből kettes - vágom oda neki lustán, és dobolni kezdek a matracon a fém ujjakkal, csak hogy idegesítsem. Előtte nem kell takarnom, mivel már látta, és különben is Steve hátvédje. Bárki civilről lenne szó, nem lennék ilyen felelőtlen, mert a látszattal ellentétben nem szeretek civileket ölni... sőt. Kifejezetten gyűlölöm megtenni. Szóval jobb elkerülni.
A következő szavakra viszont én is Steve-re nézek, és elismerően füttyentek. - Ejha, Stevie, nem tétlenkedtél. Jelentést tenni már az első órában? Nem vagy te egy kicsit sztahanovista? - Oké, a hamis könnyedség és látszólagos nyugalom alatt igenis fáj. Annak ellenére, hogy tudtam, hogy ez lesz, hogy szólt neki, hogy idehívta, de mégis... más találkozni a bizonyítékkal, főleg ha még az orrom alá is dörgölik, hogy milyen beható információt kaptak rólam. - Ezért jössz nekem valamivel. Tudom már! Egy Jagdkommando 105-7-est kérek. Vegyél nekem egyet. - De közben már Samet figyelem összeszűkülő szemmel, ahogy a hűtőben kotorászik, és a kezem lassan a párna felé indul... nem akarok én ártani neki. Felesleges lenne. De ez nem zárja ki, hogy megleckéztessem, csak egy kicsit, és...
A gondolataimat Steve felszólítása szakíta félbe, megdermesztve a kezem miliméterekre a párnától. - Hé, Galamb, dobj ide nekem is egy fehérjeszeletet! - szólítom fel.
Amint az várható, Wilson inkább sarokkal berúgja a hűtő ajtaját, és látványosan nyammogni kezd az egyik csokimon, de eszében sincs nekem bármit adni. Holott ugye technikailag itt minden az enyém. Seggfej. Jobb híján megint a lepedőre markolok, és hagyom, hogy újabb lyukakat szakítsanak bele az ujjaim. - Komolyan ezt a fickót kellene elviselnem a küldetésen, Steve? - húzom el a számat lekicsinylően.
Ugyanakkor, amikor Wilson is neki címzi a szavait. - Komolyan ezért törtük magunkat egészen mostanáig, Steve?
Ha a tekintettel ölni lehetne, akkor valószínűleg mindketten holtan esnénk össsze, olyan pillantásokkal illetjük egymást.*

Sorry not sorry ||| 2590 szó ||| I hate everything about you |||
*@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Steve Rogers
Admin
avatar

Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 99
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Szomb. Okt. 14 2017, 08:36

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
F ájdalmas grimaszba torzul az arcom mindattól, amit mond.
- Amikor katonának jelentkeztél tán nem ez vezérelt? Ne tégy úgy, mintha nem lettél volna büszke rá, hogy apád nyomdokába léphetsz... hogy nem akartad jobbá tenni a világot vagy megállítani a nácikat! Megkérdeztelek, még a kommandó előtt megkérdeztelek hogy követsz-e! Emlékezz James, emlékezz! Mert én sosem fogom elfelejteni, hogy mit feleltél aznap nekem. - Nem, sosem tudnám elfeledni; mert az a válasz a mai napig melegséggel tölti el a szívemet. "Dehogy. Azt a kis embert Brooklyn-ból, aki olyan hülye volt hogy sose futott el. Én őt követem." Ezt nem tagadhatja meg, nem felejthette el. ~Az nem lehet!~ Ez a kapcsolatunk egyik sarokköve, kizárt hogy kimossák belőle. Már így is annyi mindenre emlékszik, akár egészen apróságokra, nem akarom elhinni hogy egy ilyen súlyos és mély jelentéssel bíró dolog homályba vesszen vagy ne jelentsen már semmit a számára.

Az utánzása ezúttal nem zavar, nem úgy mint Winternél. Nála ösztönösnek hat, semmi mesterkélt vagy életidegen nincs benne. Benne van minden, az ingerültségében. Még mindig egy csapdába szorult vadként bámul rám, akként viselkedik. S legjobb védekezésként támad, éppen oda ahol tudja a legjobban fog fájni. Tehát emlékeznie kell. Vagyis nem szabad készpénznek vennem, amit válaszol nekem. Megütközve nézek rá.
- Te sosem voltál gyenge, ho-hogy mondhatsz ilyet?! - Mindig is az erős, bátor hősöm volt, akire felnéztem és akire hasonlítani akartam mindenben. De nem lehetett, abban a satnya, vézna testbe zárva hiába akart szárnyalni a lelkem. Aztán jött Erskine és kaptam egy esélyt, egy esélyt hogy vele lehessek megint és beteljesítsem a végzetemet. ~Hát nem érti? Miért nem érti?! Miért ennyire kegyetlen?~ Mindegy, mert betalál vele. Ez most mélyre ment, talán túlságosan is mélyre. - De pont te nem hagyod, hogy tegyem a dolgom! Te nem hagyod, hogy megmentselek csessze meg! - Dörrenek rá a keserűségtől megcsömörlve. Már rég elvesztettem a fonalat és nem tudnám megmondani hol kezdődik James, hol folytatódik Winter és ér véget Bucky. Hiszen nem is számít, hiába hárman vannak... nekem egyetlen embert jelentenek.

Nem értem miről beszél. Ezek a rejtjelek semmit sem mondanak számomra. Az elmúlt hónapokat azzal töltöttem, hogy mint valami vadászkutya loholtam a nyomában és nem sokon múlt, hogy itt is elszalasszam.
- Ne ködösíts, hanem mond ki amit közölni akarsz velem a fenébe is! - Csattanok fel türelmemet vesztve. Olyan, mintha élvezné hogy a miatta lassan már cafatokban lévő idegeimen táncolhat. Pedig az nálam tényleg nagy szó. A csitítására mohóság fog el. - Hol? Megsemmisítem mindet! - Dacosan szegem fel az államat, tekintetemben haragot láthat bár nem ellene irányulót, sokkal inkább a HYDRA iránt érzett dühöt és undort. Hogy mivé tették, ezért meg kell fizessenek az utolsó szálig. ~Nincs kegyelem!~ Az ölelése, ahogy összekapaszkodunk egyre fojtogatóbbnak hat de nem érdekel. Ha így lesz vége nem érdekel, csak Buckytól had búcsúzhassak el...
- Én is meg fogom tenni, amit kell. Amíg a halál el nem választ tőled, Buck. - ~A többi nem érdekel.~ Ennél nyíltabb vallomásra ne kényszerítsen, már így is túl sok támadási felületet adtam vele. ~Csak legyen már ennek a rémálomnak vége!~

De csak nincs vége, nincs olyan mázlim.
- Miért kéne? - Kérdezem meg tőle ridegen. - Ha nem menthetlek meg mi értelme van a létezésnek? Legyek olyanná mint te? - Nem gondolt bele, hogy mire kér meg, hogy mit vár tőlem el. Hogy tagadjak meg mindent amiben hiszek vagy ami nekem kedves. Nem, képtelen volnék rá. Inkább halok meg azokért az eszmékért amikben hiszek és azokért az emberekért akiket szeretek minthogy kihunyjon a fényem és elvesszek a sötétben. Hiába akarok együtt lenni vele, hiába akarom megmenteni, van amin képtelen lennék változtatni. Ez a jövő nem az én világom már, hiába próbáltam nem tudok beilleszkedni. Ő talán képes rá, ahogy beolvadni az árnyékba... könnyedén; de én nem vagyok ennyire könnyen idomuló, sosem voltam. Ezért is volt velem olyan nehéz neki egykoron.

A szavai mint egy-egy arculcsapás érkeznek, melyhez a vigyora adja meg a kegyelemdöfést a végére. Kegyetlen. ~Bucky mi történt veled?!~ Fogalmam sincsen, hogy mit művelhettek vele, ami ennyire kifordította magából. Tudnia kéne, hogy előbb harapnám le a saját nyelvemet mintsem hogy ártsak neki bármivel. Nem tudnának rákényszeríteni semmivel, inkább meghalnék sem mint bántsam. És még csak a bocsánatkérésemet sem fogadja el. Nem tudom, hogy innen hova tovább... megrekedtem. Mintha kitették volna a "No way out" táblát, én pedig ijedtemben behúztam volna a kéziféket. Mindig is borzalmas egy sofőr voltam, nem véletlenül gurulok inkább két mintsem négy keréken. Próbálom nem feladni a reményt, belekapaszkodni minden apró sugárba abban bízva, hogy az hoz majd áttörést.

- Én James Buchanan Barnes őrmestert szeretem és ő sosem volt gyenge. A hősöm volt, mindig is olyan akartam lenni mint ő. - Szögezem le, mert meg kell értse téves következtetéseket vont le. - Téged sem gyűlöllek, azt gyűlölöm amit tettek veled és azokat akik ezt művelték. Rád sosem tudnék haragudni! - Ezt fontos, hogy megértse. Arra amit mond köpni-nyelni nem tudok első körben. A vád szíven üt, s bár nem tagadom átfutott a fejemen az ötlet, hogy bármi áron de megmentem Buckyt... tudom, hogy ő sosem akarná a másik kettőt bántani. Elég volt hallgatni, ahogy aggódva szólongatja oroszul Wintert és mennyire kétségbe esik, amikor nem jön tőle felelet. Nem. Hiába gondolja rólam azt, hogy képes lennék megtenni téved. - Ha igazán ismernél, ha emlékeznél rá milyen is vagyok a lelkem mélyén... - Elharapom a mondat végét, befejezetlenül hagyom. Nincs értelme folytatni, mert bármit mondok nem fogja elhinni. Nem érett még meg rá a pillanat, hogy ezt megbeszéljük. Előbb valahogy a bizalmát kéne elvisszanyernem.

- Inkább legyek halott, mint éljek nyomorult fél életet. - Nézek rá és az elhatározottság szinte kiviláglik a kék szemeimből akár a Tesseract fénye. - Mert Bucky harmat gyenge! - Csattanok fel újfent. Nem engedhetem, hogy így beszéljen róla. Saját magáról, az alteregójáról, a nem is tudom mijéről... zavaros az egész, el kéne mélyednem a témában mélyebben, hogy megérthessem az egészet. Most még kissé kaotikus nekem ezzel kapcsolatban minden. - Problémám pedig nyilván van a dologgal, elvégre nem éppen egészséges ha valaki elméje annyira megbomlik, hogy három külön személyiségre esik szét! Nem éppen nevezhetnénk normálisnak a dolgot, nem gondolod?! - Kérdezem tőle csípőre tett kézzel. Haragszom rá, mert érti miről beszélek mégis tagadja az igazságot. ~Csak tudnám, hogy miért jó neki ez?!~ A paranoiás válaszára gunyoros mosolyra gyúl a szám. - Te is tudod, hogy nem erre céloztam. Senki sem hallgat le téged, pláne nem 0-24 járj bármerre. Ha így volna már rég megjelentek és levadásztak volna. Annyira félnek tőled, hogy inkább látnának rács mögött vagy holtan. - És sajnos ezzel nem hazudok, bár jó volna.

James pedig mint valami élő lelkiismeret emlékeztet a legnagyobb vétkemre, amit valaha elkövethettem. Talán ezért se bírom tovább e terhet és csuklok össze mint egy rongybaba. Az, hogy magammal rántom nem állt szándékomban. Csak megtörtént. Most pedig itt fekszik rajtam és szinte kinyomja belőlem még a szuszt is. ~Te jó ég, mióta lett ilyen nehéz?!~ Fogalmam sincsen. Viszont mázli, hogy a szérumnak hála igencsak emberfelettinek mondható az állóképességem így meg se kottyan. De azért bennem rekedt a levegő a rajtam landolásakor, bár annak eléggé más okai voltak leginkább. Olyan okai, amit most ő is érezhet igencsak letagadhatatlan reakciókkal válaszol a testem az ilyetén való közelségére. Zavartan pirulok el, mintha holmi szűzlány volnék még mindig. Némán tűröm, hogy hozzám érjen és nem értem. Ott ülök a földön az ölében, immáron vágytól sajgó ágyékkal, miközben próbálok minél kevésbé neki dőlni a sérült bordáinak. ~Mi a fenét művelünk?!~ Fogalmam sincsen és ez rémisztő.

- Tévedsz. Már semmi sem lesz olyan, mint régen. - Kezdek bele az ellenkezésembe, de torkomra forrnak a szavak, ahogy meghallom mit beszél. Nem gondolhatja komolyan, hogy együtt hagynak minket, amíg körözik. És talán utána sem, mert láttam a rettegést a szemükben és tudom mennyire félnek tőle. Inkább ármánykodva fordítanának egymás ellen újfent, ahhoz nagyon is értenek. - Ez nem ilyen egyszerű dolog James. Sosem volt ilyen egyszerű. - Sóhajtok fel keserűen és próbálnék felállni, de nem hagyja. Csak egy kósza pillanatig tart még a karjában, aztán elenged utamra, én pedig felállok. Szükségem van némi távolságra tőle, hogy tudjak újra gondolkodni normálisan. Meglepődök a felmordulásán és a hirtelen haragján, Bucky sosem volt hirtelen haragú. Mindig is fegyelmezett volt, egyedül miattam vesztette el a fejét amióta a szárnyai alá vett. - Jól van, ne húzd fel magad! Tudom, hogy fél kézzel is elbánnál a nyavalyásokkal. - Hagyom rá szem forgatva, remélve ettől megnyugszik kicsit.

A füzet lapjaira bámulok, mielőtt írni kezdenék újfent.
"Nem, tévedsz. Azt várom, hogy ti hárman újra egyesüljetek... hogy elfoglaljátok a helyeteket... már, ha ez egyáltalán lehetséges. Nem akarom a halálodat." Igen, talán a mostani formájában tényleg meg fog szűnni létezni; de egyesülve Buckkal és Winterrel végre visszakaphatom az én Buckymat, akinek ő is éppen úgy szerves része lesz a csípős beszólogatásaival és a káromkodásaival mint ahogyan most elkülönülve. "Nem érted ugye? Miattatok ilyen gyönge, ahogy ebben a formában külön léteztek. Lehet, hogy Winter 'bezárta' mert úgy vélte így tarthatja csak életben... de belegondoltál valaha is, hogy ha ő meghal talán ti sem élhettek tovább e testben?" Igen, súlyos kérdések ezek. Mi van akkor, ha a fő- vagy alapszemélyiség - nevezd ahogy tetszik - megsemmisül. Mi lesz a leszakadt részszemélyiségekkel? Életképesek lesznek továbbra is vagy sem? Nem igazán szeretném kideríteni, hogy mi történik ebben az esetben. Na jó, a programozásnak hála Winter talán megúszná a dolgot, de James egészen biztosan belepusztulna Bucky halálába... Buckyéba meg én.

"Sosem sodornálak veszélybe!" Borzasztó, hogy ezt le kell írjam neki. Borzasztó, hogy ez nem magától értetődik számára. Viszont nem tudom, hogy képes vagyok-e eleget tenni a kérésének. Pedig mindennél jobban vágyom rá, hogy újra együtt lehessünk mi ketten. "A nevem STEVE ROGERS, de többen úgy ismernek, mint AMERIKA KAPITÁNY. A feladatom, hogy MEGVÉDJEM az ártatlanokat és a jó ügy érdekében LESZÁMOLJAK a gonosszal. Ez az, amit NEM FELEJTHETEK EL... Akkor sem, ha már nem leszünk többé BARÁTOK. Rendben, legyen ahogy akarod PAJTÁS! Áll az alku!" Nem vagyok benne biztos, hogy nem fogom még ezt a döntésemet megbánni - jól mutatja ez a hosszú eszmefuttatás amit végül áthúztam -, de Buckyról van szó. Muszáj megtennem mindent érte, még akkor is ha ez az ára. Egy próbát tehetek, legfeljebb elbukom vele. És jön is az első kérdése, mint holmi koporsószeg.

- Én vagyok az első Bosszúálló, épp miattad lettem azzá. - Nem hiszem, hogy mást kéne mondanom. Abba meg végképp nem megyek bele, hogy mennyire vagyunk jelenleg függetlenek. A SHIELD épp most bukott el, lelepleződött a személyazonosságunk és a világ elé tártuk magunkat és a HYDRÁT is meztelen valójában. De a Bosszúállók milliók életét mentették meg ezzel az egyetlen áldozattal. Arra, miszerint Winter igényt tartana a küldetésre felszalad a szemöldököm. Újabb információmorzsához jutok ebből a James által elejtett gunyoros félmondattól. A csengő megszólalása félbeszakítja a beállt idillt, megérkezik Sam is végre; James pedig szinte már W.S. üzemmódba kapcsolva nyit ajtót. Olyan érzésem van ettől, mintha egy rottweiler lenne és arra vár, hogy kire vetheti rá magát aki egy kicsit is ellenséges. Helyette inkább szájkaratéba kezd, amiben persze Sam sem kispályás. Néha az agyamra is megy vele.

- Látom ma valaki humoros kedvében van. - Szól vissza Sólyom reflexből, állva James cseppet sem barátságos tekintetét. A férfi füttyentésére kérdőn nézek rá, majd egyből védekezően emelem magam elé a kezeimet és kezdek magyarázkodásba.
- Félre érted, James. Nem jelentettem senkinek semmit. Sam a barátom és csak beavattam a részletekbe, hogy tudjon nekünk segíteni. Ő terapeuta a veterán katonáknál. - Teszem hozzá, mintha ezzel mindent megmagyarázhatnék. - Parancsolsz? - Kérdezek meghökkenve Jamesre nézve. A Jagdkommando 105-7-es a leghalálosabb kés a világon. Egy egész csapat sebész szükséges a seb elzárásához és az áldozat percek alatt elvérzik. Annyira halálos és fájdalmas fegyver, hogy a háborúkból is ki van tiltva. Ez a kés csak és kizárólag ölésre jó, semmi másra. Már az 1. és 2. világháború alatt is egyből kivégezték azt az elfogott katonát akinél háromszög keresztmetszetű kést illetve fűrészes bajonettet találtak. A Hágai egyezmény tiltja a használatát.

Ahogy várható volt Wilson tüntetőleg a hűtőben matat, mintha ráérnénk; Jamest egy percre se méltatja és úgy tűnik vica versa is hasonlóan szimpatikusnak találták egymást a srácok. Nem csoda hát, ha a férfi felszólítását Sam egyszerűen elereszti a füle mellett, helyette az én kezembe nyom egy energia szeletet majd Jamesre vigyorogva majszolni kezdi a sajátját. Hát mit ne mondjak, nem fecséreli az idejét az biztos. Meglehetősen sajátságos módon kezeli a helyzetet és nem tudom eldönteni, hogy ezzel javítani vagy rontani fog vele rajta. Kissé úgy érzem, mintha kereszttűzbe kerültem volna.
- Szerintem kezdjük elölről. A vendégünk Sam "Sólyom" Wilson, a barátom és bűntársam. Ő pedig James Buchanan Barnes, a halottnak hitt legjobb barátom legellenszenvesebb személyisége a háromból, James. Mielőtt megkérdeznéd Sam, Jamesszel azután találkoztam hogy veled beszéltem, mióta felébredt ez a személyisége van ébren. Eddig azt hittem csak Winter és Bucky van. Kissé úgy tűnik tovább bonyolódott a helyzet. Mi lenne, ha leülnénk és megbeszélnénk a tervet? - Érdeklődöm, de nem merek egyikre sem nézni nehogy a másik féltékeny legyen. Így marad az, hogy a kezemben lévő energiaszeletet bámulom. Igazából nem tudom, hogy mit kezdjek vele, a fiúkkal meg még úgyse.

• • 2146 • Zene •  Love  • © • •


#FF9933 - Sam

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
James B. Barnes
Admin
avatar

Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 120
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Kedd Okt. 17 2017, 18:38





The Asset & The Mission





*A fájdalmas grimaszt viszonzom, igaz, én egészen más okból. A szavai emlékeket ébresztenek, vagy legalábbis azok visszhangjait: kopácsolva igyekeznek keresztülfúrni magukat a koponyámon, hogy megtalálják a helyüket, mint makacs harkályok. Steve teszi. A jelenléte, a szavai. Korábban nem... nem így. De most addig-addig dumál ez a nagyra nőtt mamlasz, hogy végre helyükre kattannak olyan információmorzsák, amik mindeddig (önvédelemből?) nem tették meg, és sóhajtok egy nagyot. - Sosem találtad furcsának... Barnes azonosítószámát? 3-2-5... Érdekes. Akárhol olvasok utána a második világháborúnak, a források sehol sem mondanak ellent a ténynek, hogy a new yorkból az ő évében elfogadott önkénteseknek 1-essel kezdődött a száma. Csak a behívóval érkezetteknek lehetett más az első száma. - Megdörgölöm az orrnyergem, olyan erősen, hogy a bőr kivörösödik tőle. - Miattad maradt volna otthon, és miattad maradt a fronton. Téged követett, nem az eszméidet. - Bizonyosság kúszik a csontjaimban, bizonyosság a gondolataim között. Veszélyesen játszol, James - szólal meg Winter a fejemben figyelmeztetően, és rájövök, az ő keze is benne lehet, hogy le tudtam vonni ezt a következtetést, hogy most ilyen biztos vagyok az igazamban. A kis mocsok. Lebámulok a kezemre. Akárcsak én, Winter is hosszú távra tervez, és megvan rá a lehetősége, hogy... befolyásoljon dolgokat. Vajon mennyire bízhatok benne és magamban? Hogy lehet benne biztos az ember, hogy a báb nem szolgálja tovább mesterét a madzagok elvágása utána is? Én tudom a legjobban, mennyire vágytunk vissza. Voltak napok, amikor semmi más nem zakatolt a fejünkben, mint hogy hogyan nyerhetnénk el a Hydra bocsánatát és térhetnénk vissza a korábbi állapothoz. Vajon Winter elégedett a jelenlegi helyzettel? Elégedett Rogersszel?
Oda kell majd figyelnem rá. Sok sikert... - visszhangzik a fejemben, miközben elfakul a jelenléte. Ha nem tudnám, hogy egy érzelemmentes seggfej gépezet, azt hinném, gunyorosan.
Valószínűleg az emiatti ingerültség is belejátszik, hogy felcsattalnok a döbbenetével szembesülve. - Már hogy a fenébe ne lettünk volna! Egész életünkben utánad loholtunk és próbáltunk felérni...! - elharapom a mondatot, szégyenkezve. Érzelmek által vezérelve túl sokat felfedni - amatőr hiba. Mély levegő. - Bocsánat. - A kitörésért, főleg, de leginkább azért, mert nem lenne szabad, hogy holmi indulatok diktáljanak nekem. Gyengeség, és ha el nem is ismerném hangosan, de elnézést kérni miatta hajlandó vagyok. Hogy aztán néhány pillanat múlva döbbenten, az ő zavarodottságának tükörképével bámuljak rá. - Mi? Miért kellene engem megmentened? - bámulok, totálisan lemaradva. Hiszen én megvagyok, és tudok vigyázni magamra... - Nem vagyok béna civil - mormolom, félrebiccentett fejjel, és próbálok értelmet találni ebben. Persze, fenyegetnek bizonyos veszélyek, de tudom őket kezelni, még jobban is, mint ő. Akkor meg...?

Nem érti, hát persze, hogy nem érti. Lemondóan megrázom a fejem, és szavak helyett a demonstráció mellett döntök. Fém kézzel a matrac alá kotrok, és egy sima mozdulattal pisztolyt húzok elő, ami olyan otthonosan simul a kezembe, mint csecsemő az anyjáéba. Egy pillanatra veszélyesen úgy fordulok, mintha Steve-et tervezném célba venni vele... aztán rávigyorgok, lustán, barátságosan, mintha csak a háború előtti énem tenné, és ehelyett a föld felé fordítom a csövet, miközben felállok és az ablakhoz baktatok. A három közül ahhoz, amelyik a forgalmasabbik utcára néz. Steve-et is magam mellé intem, letépem az üvegre ragasztott újságpapírt, elhúzom a függönyt, kinyitom az ablakot és kifelé mutatok a sokemeletnyi mélységben mászkáló emberekre. Közben, ha Rogers hagyja, egészen az oldalához simulok. - Hányan vannak odalent most, Rogers? És mit gondolsz, hányan lehetnek fényes nappal? - lehelem a bőrére a szavakat, így cirógatom, ha már a kezemmel nem tehetem. (A kezeim csak az erőszakot ismerik, arra jók. Én sem vagyok semmi másra jó. Az eszköz, a fegyver, a kísértet. Egykori ember törött maradéka.) A nap még nem kelt fel ugyan, de már van, aki munkába indul: négy célpont. Megvárom a válaszát, aztán hirtelen, de végtelenül precíz és pontos mozdulattal célba veszem az egyik járókelőt. A fém kéz nem remeg, ahogy nyomon követi a mozgását. - Mit gondolsz, mennyi időbe telne leszednem őket? Hat másodperc? Tíz? Fel sem ocsúdnának. Gyors és fájdalommentes lenne, a legtöbb, amit bárki remélhet az elkerülhetetlentől. És mennyi idő lenne utána elmenekülnöm? Tizenkét perc? Harminc? Még futva is hamarabb kiérnék a városból, mint ahogy a hatóságok lezárnák az utakat. - Ha nem állított meg korábban, akkor ez az a pont, amikor visszahúzom és magam mellé eresztem a fegyvert. Ki sem volt biztosítva. Akkor sem sült volna el, ha netán meghúztam volna a ravaszt. Egy gyors csuklómozdulattal fogást váltok, és markolattal nyújtom Steve felé a pisztolyt - remélem, nem kell egyenként ráhajtogatnom az ujjait -, de ha elveszi, akkor sem engedem el rögtön, hanem az ő kezében tartva, az ő kezét szorítva emelem fel, feljebb - és homlokommal nekidőlök a csőnek. Úgy állok vele szemben, onnan bámulok a szemébe. - Valamiért mégsem hallasz ilyesmiről a híradókban... - suttogom, a tekintetemmel szeretném fogva tartani az övét, titkokkal és pillantásokkal és rejtjelekkel kommunikálva, mert máshogyan nem tudok. A szememben kivételesen nincs űzöttség és félelem - ott, a kezében tartott pisztoly csövének feszülve nyugodtabb vagyok, mint érkezése óta valaha. Enyhén nekidőlök, érezze csak a súlyt - a testét és a bizalomét, azt, hogy itt van és megengedem, csak neki -, lásson meg végre. Egykor, ha igaz, nem esett nehezünkre meglátni egymást maszkok alatt, s talán, talán ebben az új világban és az új verzióinkkal is sikerülhet.
Ha nem mozdul, egy darabig én sem teszem, adok bő egy percet magunknak, mielőtt elfordítanám a tekintetem és arrébb lépnék - bár ha megteszi, akkor is összeszedem magam és visszanyerem a támaszát vesztett egyensúlyom. Így vagy úgy, visszamasírozok az ágyhoz és leülök rá, nála hagyva a pisztolyt.
Vállat vonok és a szemem forgatom. - Csak úgy teszek, mintha mindent tudnék, Rogers. - Volt és van jobb dolgom, mint archívumok és adattárak után kajtatni. Ez a világ rendje, nem fogok lázadni ellene, vesztes csatába minek belemenni, amíg nem muszáj. Amiben reménykedhetek: hogy a saját helyzetemet jobbra fordíthatom, akár csak egy egészen kicsit is - hát inkább arra koncentráok. (Meg Steve-re, az átkozott, makacs, szeretett Steve-re, aki a vesztünket fogja okozni inkább előbb, mint utóbb.)
- Ostoba vagy, Rogers - suttogom neki a gorombaságot, akár szeretetteljes becézetet. - Te nem halhatsz meg, soha nem hagynám - hajtom le a fejem, még mindig a majdnem-túl-szoros ölelésben, mert ilyen szentimentális barommá tesz, hát mondom, hogy meg fogunk dögleni miatta. Mégis hozzá kell tennem... - Mindig melletted leszek - lehelem álom-halkan, egyszerre törődőn és fenyegetőn. Mert ez fenyegetés is: nem szabadul, nincs joga többé már a halálához sem, elveszem és megrontom még azt is, életben tartom akkor, amikor nem akar már élni, mert önző lénnyé tettek, és nekem szükségem van rá, hogy ő éljen.

Fájdalom. Fájdalom. Fájdalom. - És az olyan szörnyű lenne? - kérdezek vissza, és ezúttal nincs támadó él a hangomban, csak üresség, az arcom is érzelemmentes maszk, ne lássa senki, ha valami fáj. (Főleg, ha ennyire.) Panaszkodj az apróságok miatt, nyafogj és túlozd el és jajveszékelj, ha kell, de az igazi, mély kínokat rejteni kell. A kérdés mögött kimondatlan marad a valódi: olyan szörnyű lennék? Ennyire céltalan és mindennél rosszabb a létezés velem? Nem hallom, nem értem a többit, csak az elutasítása lüktet bennem, és az öngyűlölet: én az ő kezébe teszem az életem, magam, mindenem, és ő nem kér belőle. Nem kér belőlem, nem vagyok elég jó. (Persze, mindig is tudtam, hogy nem vagyok .) Persze erre... lehetett számítani.
Hallgatunk egy darabig mindketten, de mindegy, olyanok vagyunk, mint a mágnesek: úgyis egymáshoz vonz minket a mi privát gravitációnk, és megint testközelben kötünk ki, lázas suttogással és makacs, dühös akarással, hogy a másik értsen már meg minket.
- Az én fejemben ez pont fordítva van... - húzom össze a szemöldököm, az értetlenségem, mint általában, azonnal átcsap gyanakvásba. Hol a trükk, hol a csapda, hol a kibúvó belőle. Továbbra sem állítom, hogy sok mindent tudok - hogy sok mindenre emlékszem Buckyval kapcsolatban, de van néhány fontos, megkerülhetetlen sarokkő, ami nélkül ő sem létezhet, és ezek egyike ez: múlhatatlan csodálattal nézett fel Steve-re, már jóval azelőtt, hogy mások megtették volna, azelőtt, hogy lett volna szérum és háború. Utóbbi talán inkább... letaszította a piedesztálról, semhogy felemelte volna rá. Viszont a következő szavaira muszáj nevetnem. - Te még egy szobanövényre is tudnál haragudni, Rogers, az a te valódi szuperképességed, hogy folyton mérges vagy az egész világra - csóválom a fejem, de aztán kijózanodom pillanatok alatt. - Azért gyűlölöd annyira, amit tettek, mert működött. Rühelled, hogy nem az vagyok, mint aki az emlékeidben szerepel. De tudod mit? Nem is akarok olyan lenni, mint a régi barátod... - motyogom a tagadást, mindegy, hogy igaz vagy sem, nem számít. Nem tudunk múltba utazni és meg nem történtté tenni a dolgokat, együtt kell éljünk velük. És neki... velem.
- Emlékszem, hogy képes voltál egymagadban lerohanni egy ellenséges bázist, amikor Buckyról volt szó - felelek lassan. - Emlékszem, hogy amikor először öltél, azt Buckyért tetted. Emlékszem, hogy semmi sem állíthatott meg, hogy elmenj érte és megmentsd - húzódik keserű mosolyra a szám. Nem tudom, hogy ebből mennyi a valódi emlék, és mennyi a kutatásból származó ismeret, de ez most lényegtelen. - Úgyhogy tudom, hogy bármit megtennél Buckyért. Ugyan mit számítana két hasadt személyiségdarab ahhoz képest, hogy egy műanyag sisakban és fegyvertelenül bemasírozz az ellenséges terület közepére? - Nem tudom, hogy mit várt, milyen következtetést fogok leszűrni a szavaiból, de tessék, kapott egyet. Nyilván nem azt, amit akart volna.

Aúcs. Steve valóban tanul, egyre jobban céloz a szavaival, időnként tényleg bennem akad a lélegzet. Egyfelől nyilván fáj, és zavar, és elkerülném, de másfelől olyan ez, mint amikor kézitusa-edzésen teper földre az ellenfeled: szükséges. Így erősödsz, így tanulsz, így leszel jobb. Steve-nek szüksége van a gyakorlásra. (És a jelek szerint nekem is.) - Amíg élsz, addig van rá lehetőséged, hogy javíts a helyzeten. Ha meghalsz, akkor már ennyid sincs... remélhetőleg. - Az utolsó szót azért az igazság kedvéért hozzáteszem. Ha a misztikusoknak meg a beszívottaknak van igazuk, és jön a karma meg a szellemek meg a többi baromság, akkor én a magam részéről eléggé megszívtam. De mivel egyelőre kettőnkön kívül nem találkoztam másik szellemmel, fűbe harapni meg nem tervezek, így emiatt nem mostanában fogok komolyabban aggódni.
- Ha valóban harmatgyenge, az eggyel több ok, hogy ne tedd ki több veszélynek! - vágom rá, hasonlóan felemelt hanggal. - Mert a te világodban annyi normális dolog van, nem igaz? Villámot szóró istenekkel, meg dühös zöld óriásokkal... - Muszáj szarkasztikusan vigyorogni a helyzet iróniáján. Na és ha hasadt a személyiségem. Szerintem még mindig kevésbé elmebaj, mint hogy léteznek emberek, akik hobbiból bélyeget gyűjtenek, vagy télen befagyott folyókban úsznak teljesen önként. Ha már normalitás... ugyan ki mondja meg, mi a normális? A Hydrának Winter volt az, például.
Aztán megint helyére kattan az üres maszk az arcomon, sőt, a tekintetemben is, amikor megfigyelésről és hasonlókról esik szó. Némán szemlélem néhány pillanatig, aztán felemelem a fém karomat, és eltartom magamtól, amennyire lehetséges eltávolodni valamitől, ami a testembe van rögzítve. - Te tényleg elhiszed, hogy a Hydra nem tudja, hol vagyok, ezzel. - biccentek a végtag felé, és a kérdésem inkább kijelentő hangsúlyt kap, némi ámulattal színezve. - És azt hiszed, hogy amit a Hydra tud, azt most már nem fedezi fel a SHIELD előbb vagy utóbb? - biccentem félre a fejem, és végül udvarias, semmitmondó mosoly kúszik az ajkaimra. - Megható - összegzem végül. - Szerencsére a Hydra pontosan tudja, mire vagyok képes, és azt is tudja, hogy előbb kell megerősödnie, csak azután kísérletezhet a visszaszerzésemmel. - Azok, akik tudnák, hogyan kell engem kezelni és engedelmességre kényszeríteni, halottak. Már ha lehet hinni az újságoknak. Ha engem kérdezne valaki, teljesen nyilvánvaló, hogy a Hydra egyszerűen kivárásra játszik velem kapcsolatban. Még ha egyszerűbb kódok és kisebb parancsok keringhetnek is közöttük - amolyan biztonsági intézkedésként - szájhagyomány és babona útján, a teljes kontroll mikéntjét a Hydra soha nem hagyná kiszivárogni, még a saját tagjainak sem.

Hát igen, a fém végtag és a használatához szükséges implantátumok és csontmegerősítések nem pehelysúlyúak. Bocs, Rogers. De ha már lerántottál, viseld a következményeit. Mindenesetre hamar összeszedem magam... főleg, hogy érezhetően nincs ellenére a közelségem. Hm, érdekes. Egyelőre kizárom a fejemből a felfedezést és elpakolom az agyamnak abba a részlegébe, ahol a később megfejtendő rejtélyeket tárolom. (Lesz min agyalnom, annyi szent.) Elrendezgetem magunkat, és kiélvezem azokat a pillanatokat, amikor csendben vagyunk. (Ha kinyitjuk a szánkat, utána úgyis rosszabb lesz minden.)
- Meg tudnánk csinálni, Stevie - erősködöm, szinte már elkeseredetten. Félnek tőle, és félnek tőlem is, és ha mi ketten egységesen lépnénk fel, ugyan ki merne nemet mondani? Ugyan ki tagadná meg ezt az egyetlen, aprócska kérésünket, ha cserébe egyszerre irányíthatná Amerika Kapitányt és a Tél Katonáját? Egyetlen ügynökség és egyetlen hatalom sem olyan ostoba, hogy visszautasítson egy ilyen lehetőséget. Csak jól kellene kijátszanunk a lapjainkat, jól manipulálni őket... és utána engedelmesen és hűségesen szolgálni őket, hogy ne is legyen okuk szétválasztani bennünket, a legütősebb és legjobb ügynökeiket. Pofonegyszerű. Ugyan miért ne működhetne? Ugyan miért ne lehetne megint olyan, mint régen? Nem mint Buckyval, nem mint Brooklynban, de olyan, mint a háborúban. Amerika Kapitány elől, és a hátát az árnyak közül fedezné a világ legjobb mesterlövésze, a másik szuperkatona.
- Na ugye - biccentek elégedetten, sőt... odáig merészkedek, hogy még rá is kacsintok vigyorogva Steve-re. Így kell ezt. Talán... tényleg nem haszontalan, amit csinálok.

Aztán megint egészen más hangulat és újfajta őszinteség lopódzik közénk, ahogy írásbeli kommunikációra váltunk. Elolvasom, amit átnyújt nekem, ajkam beharapásával reagálok. A jobb kezem reszket: a tollat átveszem a balba, de nem állok neki rögtön írni, elgondolkodva görgetem az ujjaim között az eszközt. Klang-klang-klang, a hatszögletű forma műanyag élei alig hallhatóan kopognak a fémlapokon, én pedig bámulom a kezet, ami az enyém, és mégsem az enyém. Végül nyelek egyet, és fegyelmezett nyomtatott betűkkel az írásra is rászánom magam - pusztán attól, hogy a művi végtagba került a toll, az írásom azonnal jobban hasonlít Winterére, mint Buckyéra. Ha utóbbi tényleg létezik, talán én lennék kettejük között a kapocs? Mindig úgy gondoltam, hogy önálló vagyok, hogy a pillanat szült és nem a múlt, de talán tévedtem? "Az is egyfajta halál. Ebben a formában, amilyen most vagyok, meg kell szűnnöm létezni, ahogyan Winternek is, hogy a te kívánságod teljesüljön. És még ha ez meg is valósul... az eredmény neked fog a legjobban fájni." Lehet, hogy azt akarja, Bucky ép legyen és egész, de számára ez nyilván annak is a szinonimája, hogy olyan legyen, mint régen. "Amíg külön vagyunk, addig időről időre visszakaphatod azt a Buckyt, akire emlékszel. De ha ez az egyesülés létrejön, akkor ő örökre elveszik és soha nem tér vissza. Összeragaszthatsz darabokat, de a törésvonalakat nem lehet eltüntetni." Írom lassan, és közben azon kapom magam, hogy ez az egész már megint róla szól elsősorban, hiába az én halálomat, az én jövőmet vagy annak hiányát tárgyaljuk, már nem is a saját magam miatti aggodalom tölti ki a gondolataimat, hanem hogy őt megvédjem a csalódástól és a fájdalomtól. Pedig ezek elkerülhetetlen dolgok, nálam jobban csak Winter tudja ezt.
"Ha eddig nem halt meg, ezután sem fog. Winter tudja, mit csinál. Ha eddig életben tudta tartani... belegondoltál valaha is, hogy azért ilyen gyönge, mert szó szerint a halálból jött vissza? Azután, amin keresztülment... nos, a barátod tehetséges szökevény. Wintert senki nem játszotta még ki, csak ő." Hang nélkül merengek, az ujjaim már megszokták, hogy úgy róják a sorokat a papírra, hogy arra én csak részben figyelek. Egyébként személy szerint nehezemre esik elképzelni, hogy Winter lett volna az, aki 'bezárta' Barnest, már csak azért is, mert a Katonát nem arra tervezték, hogy foglyokat ejtsen.
A bizonykodására a szememet forgatom csak, és nem válaszolok semmit. Talán így van. Talán csak nem szándékosan teszi. Amióta itt van, folyamatosan hibát hibára halmoz, és miatta én is azt teszem, és mi ez, ha nem veszélybe sodrás? Pedig akkor még nem is beszéltünk arról, mi van, ha hibázok azzal, hogy megbízom benne, mert valójában valaki más irányítja őt.
A tekintetem végigsiklik a kihúzott sorokon is, de aztán szinte magához vonzza az utolsó sor... a beleegyezés. A szívverésem felgyorsul, a légzésem felületessé válik, és muszáj mosolyognom, győztesen, eufórikusan.
Olyannyira, hogy szinte megfeledkezem magamról. Olyannyira, hogy Steve után kapok, magamhoz rántom, és szájon csókolom.

Egy pillanatig emésztem a válaszát. - Bocs, de kétlem, hogy engem szívesen fogadnának a Stark-féle világmegmentő bandában. Winter mégiscsak megölte a szüleit. - Ha fáj is nekem a kijelentés, nem látszik, inkább csak úgy mellékesen ejtem el az információt. - Inkább állami szervezetekben kellene gondolkodnod - javaslom könnyedén.
És aztán... Wilson. A szárnyas.
Hogyénhogymegtudnámfojtani. Nem is kellene hozzá a bal kezem. Ellenszenves fráter. Ugyanakkor viszont vigyázott Steve-re, amikor én nem tettem, szóval... ez közel-semlegessé billenti a mérleget.
- Nem is tudod, mennyire - grimaszolok rá, amitől persze csak még inkább vigyorog. Nyilván tudja, hogy egy ujjal sem érhetek hozzá - pláne nem Steve jelenlétében.
Steve magyarázkodására tovább mélyülnek az árkok az arcomon, és cseppet sem lesz barátságosabb az ábrázatom. - Így hívják ezt manapság? - ironizálok, és... Steve-től várnék rá választ, de mielőtt bármelyikünk megszólalhatna, Wilson szól közbe.
- Hagyd, Steve! - Két lépést közelít. Még mindig bőven kerüli a testközelséget, és a jelenléte nem fenyegető. - Épp most feltételezte, hogy a felettesed vagyok, hadd fürödjek kicsit az elismerésben.
- Én ugyan nem... - nyikkannék, de nincs vele baja, hogy a szavamba vágjon.
- Dehogynem! És vicces, hogy elvileg te vagy a legjobb haverja, mégis feltételezed, hogy bárki dirigálhat neki. Ember, ismered te egyáltalán?
Mondtam, hogy ellenszenves, és tökéletesen ignorálja a gyilkos pillantásaimat. Steve tereli vissza a figyelmemet magára ismét, legyintek. - Nem parancsoltam, hanem kértem - javítom ki. Igen, halálos fegyvert kértem tőle, méghozzá szemrebbenés és habozás nélkül.
- Emlékeztess majd rá, hogy csak motozás után jöhet a közelünkbe - dünnyögi Wilson, miközben a hűtőben kotorászik. - Pszichopata kriptaszökevények. Mikor vált ezzé az életem? - lamentál hangosan, bár a hangsúlyából azt szűröm le, inkább a hangulat - főleg Steve-é - oldása a célja, semmint valódi panasz. Bár tévedhetek.
- Tudom, hogy ki ő, elmondtad. Most harmadszorra, ha nem tévedek - morgok türelmetlenül, a hangulatom meredek mélyrepülésben a társaság miatt. Oké, technikailag ebből egy Winternek ment, de az részletkérdés. A felvetésre ettől függetlenül feszesebbé egyenesedik a tartásom. - Miféle tervet? Gyógyszer és transzfúziós felszerelés: ezt nemhogy mi ketten, de bármelyikünk egymagában is meg tudja oldani. Szimplán odamehetnék én vagy Winter, és le van tudva a probléma. - Felesleges lenne tagadnom a másik személyiséget, ha már úgyis le lett jelentve Wilsonnak. Mert ez - igenis - jelentés. Mission report. Jobb kezem megremeg, ahogy meghallom a fejemben a szavakat Pierce jellegzetes hangján, és végigszalad rajtam a fantomfájdalom emléke. Nem kétlem, hogy észreveszik, de vegyék akkor észre azt is, hogy úrrá leszek rajta néhány másodperc alatt. - Különben is, a szárnyai nélkül tök használhatatlan. - Várom a tiltakozását, remélem, hogy érzékeny pontra tapintottam a goromba kijelentéssel.*

Sorry not sorry ||| ~3K szó ||| I hate everything about you |||
*@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Steve Rogers
Admin
avatar

Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 99
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Hétf. Nov. 06 2017, 00:06

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
L ogikus, amit mond. Én pedig úgy érzem magam, mint akit gyomorszájon vágtak.
- Miért? Miért mondod ezt most el nekem? - Kérdezem, mint a kisgyerek akinek elárulták hogy nem is létezik a Mikulás. Bűntudat kezdi fojtogatni a torkomat a gondolattól, hogy miattam tartott velünk és nem önszántából. ~Mindent alárendelt az életemnek, mintha sosem lett volna szabad akarata...~ Megrázom a fejemet, nem akarom elfogadni ezt az amúgy nagyon is reális opciót. Tönkre vágja a múltbéli emlékeimet, James kegyetlenül töri össze mindazt a szépet melyet titkon a közös múltunkról őrizgetek. Feleljen bármit is, a korábbi mondandóm második fele ettől még érvényben van. Mondhatott volna nemet, de nem tette. De hiába minden, újfent letromfol; nekem pedig szégyen pírjától ég az arcom. Sosem éreztem magam elégnek. Sosem voltam elég egészséges, elég okos, elég jóképű, elég hogy katona lehessek és bebizonyíthassam érek annyit én is mint a többiek.

Ha nincs Erskine, ha ő nem lát bennem fantáziát talán néhány év múlva meghalok valami nyavalyában úgy, hogy Buckyt sosem látom többé mert a fronton van. Miattam ment vissza a frontra és nem sokon múlt, hogy ott ne hagyja a fogát.
- Nem, te bocsáss meg! Igazad van, az én hibám az egész. Ha nem akarsz követni, ha nem mész a frontra... sosem vezényeltek volna Azzanoba, Zola sosem kap el. Ha nem tartasz velem, nem zuhansz le és ma nem lennél így megnyomorítva. Sajnálom! - Nem merek ránézni, helyette a cipőm orrát bámulom. Csak akkor emelem rá a tekintetemet ismét, amikor zavarodottságát meghallom. Nem tudom megfogalmazni rendesen - úgy, hogy jelenlegi állapotában ő is megértse - frusztrálttá is tesz a dolog, hogy bármit mondok neki semmit sem ért meg belőle. - Mert nem vagy önmagad! - Csattanok fel újfent. Hát persze, hogy nem "béna civil". Egy két lábon járó halálos fegyverré tették a legjobb barátomat és vérzik érte a szívem. Főleg azért, mert ezt nem képes észrevenni vagy csak nem érdekli, hogy mi lett belőle. ~De engem érdekel! Én törődöm vele!~

Úgy tűnik kölcsönösen nem tudjuk megértetni magunkat a másikkal. Fényévnyi távolságra vagyunk mindattól, amilyen valaha volt a barátságunk. Hogy egymás mondatait fejeztük be és sokszor már azelőtt kitaláltuk mit szeretne a másik, hogy kinyitotta volna a száját. Lemondó fejcsóválása után semmi perc alatt egy pisztolyt ránt elő a párnája alól. Bár nem mutatom felé, de a torkomban dobog a szívem arra a pár másodpercre míg célba vesz a fegyverével. Zavartan viszonozom a lusta vigyorát, leplezendő saját zavaromat melyet afelett érzek, amiért átfutott rajtam a gondolat, hogy le akar lőni. Tekintetemmel követem a mozgását, ahogy feláll és az ablakhoz sétál. Csak akkor mozdulok meg, amikor magához int. Nem értem először, hogy mit mutat odakint míg meg nem szólal. A nyakszirtemet borzongatja a meleg lehelete beszéd közben.

Nem akarom felfogni a kimondott szavait, nem akarok belegondolni hogy merre tereli a beszélgetést. Nem számolom meg hányan vannak odalent. Nincs értelme.
- Fogalmam sincsen. - Felelem őszintén, de belül remegek a még kimondatlan szavaitól. Baljóslatú csendbe burkolózom és várok. Várom az elkerülhetetlent, hogy James kinyilatkoztassa magát újfent. Oly kedélyesen cseveg emberek eljövendő meggyilkolásáról, hogy bukfencet vet a gyomrom tőle. - James... - Nem tudom, hogy miként folytassam, így kezemet a fegyvert tartó kezére helyezem és érezheti mennyire remeg miközben lassan magam felé fordítom a pisztolyának csövét. Bizonytalan vagyok, nem tudom meddig kell elmennem hogy megállítsam ebben az őrületben. De azt tudom, hogy nem hagyhatom hogy ártatlanokkal végezzen. Azok az emberek odakint semmit sem ártottak neki, talán a létezéséről sem tudnak. Fogalmam sincsen, hogy miért akar végezni velük mégis. ~Hová lett az én Buckym?!~

Ennél jobban nem is demonstrálhatná, hogy ő mennyire nem az a Barnes akire emlékszem és akire szükségem van. Csak nézek rá, a tekintetét keresve és várok a lövésre. De nem történik meg. Hirtelen már az ujjaimat érzem a fémen melyet felém nyújt és elveszem tőle a pisztolyt, de ráfog a kezemre. Döbbenettől nyílik tágra a szemem, ahogy a homlokához emeli a csövét és neki is dől. ~Mi a franc?!~ Ijesztő, hogy magától ilyen szélsőséges dolgokra is képes. Mert erre senki sem utasítja, hiszen megszökött tőlük - meglógott mindenki elől - és most a maga ura. ~De tényleg a maga ura?!~ Ha így van, ijesztő a végeredmény. Igaza van, nem szeretem... inkább rettegek attól, hogy milyen. Hogy ilyen. Hirtelen menekülhetnékem támad, el akarok futni ettől az egésztől gyáván ahogy sosem tettem. Inkább ezerszer is a HYDRÁnak mennék neki puszta kézzel, mintsem hogy ebbe a szituációba csöppenjek vele. De nincs választásom, sosincs választásom ez ügyben, ha Barnesról van szó ott csődöt mondanak az észérvek.

- Mert Bucky sosem hagyná, hogy ártatlanoknak baja essen... - Ez az igazság, játszhatja itt a keményet, akkor is csupán egy gondosan felépített álcát viselhet, melyen én könnyedén átlátok ha akarja, ha nem. Mert ismerem, tudom hogy milyen valójában és ez nem az igazi arca, sosem lesz. A tekintetünk ismét elveszik a másikéban, ellopja a pillantásom és fogva tartja a sajátjával. Ijesztően nyugodtnak tűnik, holott a pisztoly csövének feszül. Szívem szerint eldobnám, de csak azért nem teszem nehogy elsüljön a földet éréskor véletlenül. Mozdulatlanul állok és magamban imádkozom, hogy legyen már vége anélkül hogy bárki is komolyabban megsérülne. Csak akkor merem lehunyni a szemem, amikor leveszi rólam a tekintetét és mire kinyitom már az ágyán ülve látom ismét. Ekkor eresztem le a pisztolyt, a kezem még mindig remeg. Nem értem miért hagyta nálam, tudja hogy gyűlölöm a fegyvereket.

"Csak úgy teszek, mintha mindent tudnék, Rogers." Kísértetiesen ismerős szavak csendülnek fel a szájából. Emlékszem, amikor Fury tetszhalála után a kórházba visszamentem a pendrive-ért és a falhoz vágtam Natashát felindultságomban, amiért ő vette el. Ugyanezeket a szavakat mondta nekem akkor, szóról szóra.
- Kezet foghatsz akkor Natashával. - Felelem szárazon. Akkor éppen annyira fájt a nő viselkedése, mint most az övé. Megint csak elárulva érzem magam tőle, mintha becsaptak volna újfent. ~Valaki mondja már meg, hogy mi a fészkes fene folyik itt?!~ Nem bírok rajta kiigazodni, nyomokban még olyan mint a férfi akit ismertem... de már valami egészen mássá változott a távollétemben. Leülök mellé az ágyra, a fegyvert pedig kettőnk közé teszem le. Ha akarja vegye csak el, nem fogom megakadályozni benne. - A szérum nem tett halhatatlanná, egyszer értem is eljön majd a Kaszás. - Hiábavaló dolog küzdeni az elkerülhetetlen ellen, én már csak tudom hisz nem egyszer, nem kétszer megtettem. És látható mire mentem vele: semmire vagy csak tovább rontottam a helyzeten.

Az ölelésébe belesimulok, azt se bánom hogy túl szoros. ~Csak lenne még közelebb!~ Kimondatlan kívánságok, vágyak ezrei fogalmazódnak meg bennem és a torkom mégis porzik, megszólalnom nem megy.
- ...az idők végezetéig. - Fejezem be a megkezdett mondatát mielőtt ő maga megtehetné, a hangom a visszafojtott sírástól el is csuklik közben. Egy vallomás, ami többet mond ezer szónál, régen máshogy kellett kifejeznie magát az embernek mint manapság. Megdöbbentő, hogy mennyit fejlődött e téren a világ. Régen az életedbe került, ha olyat szerettél akit tilos volt. Én pedig sosem vágytam másra, csak rá... hogy mi ketten együtt legyünk, de anno ez lehetetlen volt. Megtanultuk hát kifejezni az érzéseinket ezen a virágnyelven, melyet csak mi ketten értünk. A szívemet pedig most valami kellemes melegség járja át, amiért még mindig ugyanígy érez. Hogy ezt legalább nem tudták kiölni belőle.

- Nem tudom, hogy képes volnék-e valaha is a feltétlen engedelmességre. - Vallom be szemlesütve. Talán valóban szégyent érzek a rugalmatlanságom miatt, de van amihez ragaszkodom az utolsó leheletemig. Ilyen a morál, mely a belső iránytűmként szolgált mindig is. Ami nem helyes az ellen felemeltem a szavam, mindegy kinek az oldalán álltam. Ha kellett Furyvel is nem egyszer összeszólalkoztam, de így volt helyes és egy másodpercig sem bántam. Sosem voltam agyatlan, a parancsokat feltétel és gondolkodás nélkül végrehajtó katona. Mindig azt tettem ami a helyes volt, akkor is ha ez másoknak nem volt az ínyére. - Hogyan szolgálhatnám az igazságot, ha közben lemondok a szabad akaratról? - Szegezem neki a kérdést végül. Mert az, amire kér ezt jelentené. Neki talán szüksége van rá, hogy más hozza meg helyette a döntéseket és csak végrehajtania kelljen a parancsokat; de én mindig is magam hoztam meg a döntéseimet és fizettem meg az árukat.

- Azt kéred, hogy adjak fel mindent amiben hiszek mióta csak élek. Te képes volnál ugyanerre értem? Feladnál mindent? - Felelek a kérdésére és a legfontosabbat nem mondom ki, mert tudnia kell kimondatlanul is: érte bármit megtennék, még saját magamat is megerőszakolnám ha az lenne az ára, hogy Buckyt visszakapjam. De Buckyt nem akarja visszaadni, ragaszkodik ehhez a félélethez, amiben benne létezik a másik kettő mellett. Alamizsnával szúrja ki a szemem, hiszen az én Buckym mindig is ott lesz a felszín alatt mint holmi hívogató délibáb miközben be kell érjem vele. Igazságtalanság. Nem ezt érdemlem, nem ezt érdemli egyikünk sem. Tudom, hogy bántom ezzel akaratlanul is; de meg kell értenie. Én azt az énjét szeretném visszakapni, akit annak idején elvesztettem. Azt a bolondos, folyton vidám fiút, aki mindig mosolyt csalt az arcomra és megvédett az egész világtól, amikor én saját magamat sem tudtam.

- Akkor lehet valamit tényleg nagyon összekuszáltak a fejedben... - Mondom vigyorogva, épp csak nyelvet nem öltök rá mint régen. Szemtelenkedem, igen. Olyan magától értetődően jön a dolog, a régi késztetés az egymás ugratására. Hiányzik ez vele, pedig már régen nem vagyok gyerekek. A háború szörnyűsége tett férfivé minket, nem a szüzességünk elvesztése. De ettől még vágyom vissza abba a gondtalan korba, amikor az volt a legnagyobb bajom, hogy a máj leszűrt levét kell igyam a nyavalyáimra és valamelyik sikátorban elpáholnak, amiért nem tudom befogni azt a nagy pofámat ahelyett, hogy odaadnám szó nélkül az aznapi ebédpénzemet, amit anyámtól kaptam. Arra, hogy az egész világra mérges volnék csak a szemeimet forgatom. Valóban, a harag tud motiválni nem kis mértékben, de költői túlzás mindaz amit állít rólam.

- Igen működött, a képükre formáltak és tönkretettek! És gyűlölöm, igenis gyűlölöm hogy ennyire kifordítottak önmagadból! Hogy nem voltál elég erős, hogy nem tartottál ki a végsőkig! Hogy neked elégséges ez a megnyomorított félélet! Ha emlékeznél rá, ha tudnád milyen is voltál előtte... - Torkomra forrnak a szavak, amikor a képembe vágja hogy nem is akar olyan lenni és a sírás fojtogatja a torkomat, de mindhiába a könnyeim sem hatják meg, úgy fest kiölték belőle az empátiát teljesen. - Én csak meg akartalak menteni! - Akkor ott, 1943-ban nem volt más választásom. Nem értem, hogy miért forgatja ki a múltat a sarkaiból. Nem kell túlmisztifikálni mindazt amit tettem, mert még én sem vagyok megállíthatatlan vagy golyóálló mint hiszi. Elég csak arra gondolni, hogy mit művelt velem a Helicarrieren a Potomac folyó felett. Kis híján bele is haltam az ütlegelésébe. - De neki számít! Te nem láttad, nem hallottad milyen kétségbe esett volt amikor hiába szólongatta Wintert és nem érkezett tőle válasz. Azért könyörgött, hogy hozzam vissza Wintert, még akkor is ha ennek az az ára hogy ő megint a tudata mélyére kerül és nem beszélhetek vele! Feláldozta magát, a velem töltendő időt Winterért! Fel tudod te ezt fogni?! Bucky nem önző, törődik veletek és nem akarna ártani egyikőtöknek sem! Szóval nem, tévedsz! És nem csak velem, hanem vele kapcsolatban is! - Csattanok fel, ezúttal valóban dühösen.

- De pont te nem akarod, hogy javítsak rajta! Így akarsz maradni, ebben a félállapotban! - Téved, ha azt hiszi veszélyeztetni akarom őt vagy Buckyt. De így biztosan nem hagyom, így nem maradhatnak. - Ez a jövő nem az én világom. Én is csak belecsöppentem, amikor kiolvasztottak rémlik? Nekem is éppen olyan nehéz mint neked. - Na igen, engem senki sem kérdezett meg róla hogy fel akarok-e ébredni. Sőt, míg ő 70 évet ébren töltött és viszonylag lassabban kellett a változásokat megtapasztalnia, rám egyben zuhant minden. Az ébredésem után, ott a Time Square-en a forgatagban azt sem tudtam hol vagyok és mi történt. Egy hatalmas sokk volt az egész, de most már mindegy, így alakult ez is a múltam része lett. És nem keseregni akarok, hanem a jövőre koncentrálni. Egy olyan jövőre, amiben ő is jelentős szerepet tölt be az életemben. A kérdés már csak az, hogy dűlőre tudunk-e jutni egymással ez ügyben.

Ahogy a paranoiája kerül ismét szóba bezárkózik, látom amint az arcára ugyanaz az üresség fagy rá, mint amit sokszor Winteren is látok. A tekintete se mond semmit, gondosan ügyel rá, hogy semmit se mutasson kifelé. ~Miért kell folyton ezt csinálnia?!~ Ahogy felemeli a karját és beszélni kezd, kissé idiótának érzem magam. Mert hát, igaza van. Nyilván mindenféle nyomkövetővel felszerelték a kezét - én is azt tenném a helyükben - de a fene se gondolt erre, nekem egyszerűen ez már túl abszurd dolog. Mindig is gyűlöltem a kütyüket, a modern technológia csodái számomra átoknak hatnak. A számítógépekkel nehezen boldogulok, a mobiltelefonomat is sokára tartott mire megtanultam használni vagy egyáltalán csak megszoktam. Még mindig inkább noteszbe jegyzetelek, mintsem oda. Azt hiszem ez nagyon is jól példázza azt, hogy egy sokkal régebbi kor szülötte vagyok.

- És miért hiszed azt, hogy a SHIELD ugyanolyan mint a HYDRA? - Nem, szöges ellentéte a két szervezet egymásnak. Az egyik életeket hivatott védelmezni míg a másik összezúzna mindent és mindenkit ami az útjában áll. Két ellentétes pólus, még akkor is ha sokszor nagyon is hasonló módszerekkel operálnak. Amikor arról beszél, hogy a HYDRA vissza fogja később szerezni megkeményedik az én arcom is. - Nem fogom hagyni, érted? Senkinek sem hagyom többé, hogy közénk álljon! - Nézek rá, a kezemet az ép kezére helyezve. Komolyságom nem ismer mértéket ölt, s ha egy picit is emlékszik arra milyen is vagyok, tudnia kell tényleg bármit megtennék azért, hogy megakadályozzam hogy szétszakítsanak minket. Nem tehetek róla, de a közelsége igenis hatással van rám. Olyan, mintha éveken át koplalnál és aztán a legfinomabb étkeket hordanák eléd az asztalra. Neked is összefutna a nyál a szádban már csak a puszta látványuktól is hiába nem kóstoltad meg még őket. Nos, valahogy én is így érzek a férfi közelsége kapcsán. Ingerel, kínoz ám igyekszem úrrá lenni magamon; viszont az efelett érzett szégyent már nem vagyok képes elrejteni arcomról.

- Mégis hogyan? Rám sosem hallgatnak, téged pedig előbb lőnének le minthogy befejezz egy mondatot. - Kérdezek vissza egy lemondó sóhaj keretében. Bármit is mondtam, mindig csak letromfoltak - leginkább Stark -; holott nem egyszer, nem kétszer nyert bizonyosságot, hogy az én "régi" módszereimnek több haszna van mint az ő terveiknek. Nem hiába megyek inkább a saját fejem után, mintsem hallgassak hibás döntéseken alapuló parancsokra. Mit nem adnék, ha olyan lehetne minden mint régen - amikor a háborúban egymás mellett küzdöttünk a Howling Commandóval -, de azok az idők elmúltak és a világ megváltozott, akárcsak mi. Talán pont ezért találom megnyugtatónak, hogy átváltunk az írásban való kommunikációra. Még mindig zavar, hogy bal kézzel ír ám nem vagyok vak, látom a jobbjának reszketését. Csak azért nem nyúlok oda, mert látom James mennyivel büszkébb mint Bucky. Valószínűleg nem venné jó néven a dolgot.

Csak bámulom a papírra vetett sorokat. Nem tudom mit felelhetnék rájuk. Aztán írni kezdek, szinte serceg a papíron a tollam.
"És az biztos, hogy egy olyan rossz dolog volna?
Ha átalakulnátok hárman egy egésszé válva, abban mi a rossz szerinted?
Már miért veszne el Bucky?
Akkor mégis mit tegyek? Hogy segítsek?"

Mert segíteni akarok, csak fogalmam sincs miként tehetném hogy hasson is. De hiába erősködöm, hiába bizonygatom az igazamat úgy tűnik lehetetlenség meggyőzni; csak némi szemforgatást és grimaszt kapok tőle válaszul semmi mást. Hazudnék, ha azt mondanám nem fáj a bizalmatlansága, de jelenleg nem sokat tudok tenni ellene. Ezt neki kell lerendeznie magában, nem erőszakolhatom ki belőle a dolgot; muszáj türelmesnek lennem míg tényleg belátja nem hazudok.

Nem számítok a csókra így teljesen váratlanul ér, amikor magához ránt válaszul. Olyannyira, hogy megfeledkezve magamról a döbbenet után egyből vissza is csókolok. ~Ő nem Bucky! Nem Bucky! Nem Bucky!~ Emlékeztetem magam, de nagyon is annak érzem. Valaminek, amire titkon vágyom már nagyon régen. Teljesen összezavarodok ettől. Úgy érzem, mintha megcsalnám James-szel Buckyt és fordítva sem fair, a másik személyiségével szemben sem, hiszen nem akarom kihasználni sem megbántani őt sem. Azonban még így is csak nagy nehézségek árán vagyok képes elszakadni ajkaitól.
- Ne... James... ezt nem szabadna... - Lehelem ajkaira lehunyt szemmel, még mindig a történek hatása alatt pihegve; miközben a homlokomat az övének döntöm és kezem a pulóverébe markol támaszt keresve. A lábaim kocsonyává váltak és elgyengültem teljesen a közelségétől. Mindent megkavart ezzel csak még jobban. ~Nem lehetek vele is. Vagy igen?~ Ez egyre kuszább lesz és nem tudom mitévő legyek.

- Hidd el, a látszat ellenére rendesek. - Kelek a védelmükre, de aztán nem folytatom tovább a kampányolást mellettük. Fogalmam sincsen, hogy miként mondjam ugyanis el Tonynak a felfedezésemet, hogy a legjobb barátommal ölették meg a szüleit miután kimosták az agyát. Zola ha élne puszta kézzel fojtanám meg, csak hogy jobban érezzem magam a történtekért. De ő halott, nincs kin kitölteni az efelett érzett haragom. És félek Tony nem lenne olyan megértő, talán végig se hallgatna csak Buckynak esne puszta kézzel. Ezért sem mondtam el neki, hiába tudtam meg hónapokkal ezelőtt az igazságot a dologról. - Pedig valahogy el kell neki mondanunk, mielőtt magától deríti ki. Tőlünk kellene hallania mi történt. Egyáltalán mire emlékszel belőle? - Talán nem a legjobb ötlet, de momentán nincs jobb a tarsolyomban mint ez. - Ezt úgy mondod, mintha már pontosan tudnád hogy ki az ideális jelölt... - Szakít félbe a csöngő, ahogy Sam megérkezik. Valahol nem is bánom, nem volt épp kellemes a téma.

Már épp felelnék újfent James vádaskodására, amikor Sam vág közbe mellém lépve. A helyzet pedig csak tovább romlik. Úgy veszekednek, mintha gyerekek volnának.
- Sam... - Nem tudom, hogyan folytassam. Csitítanám őket, de mindkettő dudást akar játszani a csárdában és jottányit sem enged az álláspontjából. Sőt, állítom Wilson direkt provokálja Jamest, aki persze nem rest visszaszúrni. Nem tudom, hogy a veteránoknál is így szokott-e változást elérni, de kétlem hogy pozitív irányba billentené el Jamest ezzel az egésszel. - Az most mindegy. Azt a fegyvert az egész világon betiltották olyan veszélyes. Sajnálom James, de nem teljesíthetem a kérésedet. - Kissé tartok tőle, hogy erre mit fog reagálni ugyanakkor nem fogok hazudni neki. A hazugság sosem lesz a kenyerem. Persze ezek után Sam reakciója is teljesen érthető, óvatos vele. Most mondanám, hogy "de Buck nem olyan" és vele nem kell vigyázni legfeljebb kissé elborult a humora; de James annyira más, én magam sem tudom mennyire bízhatok meg benne vagy fogja tartani magát az alkunkhoz.

Bár vannak benne Buckyra emlékeztető jellemvonások, mégsem ő az. És ez szívfájdító.
- Nem tudom, hogy az ilyesmi hogyan működik. Sosem volt még ilyennel dolgom, gondoltam inkább mindegyikőtöknek elmondom úgy a biztos. - Szinte már majdnem elnézést kérek érte, holott egy cseppet sem bánom. Csak úgy védhetem meg, ha a barátaimat elfogadja és mindazt a segítséget amit nyújtani tudnak. És Sam igenis hasznos - mondjon róla bármi mást - segítség. - Nem akarom elhozni a kórházból a felszerelést, a kezelést ott kell megejtenünk. - Magyarázom miért a csapatos akció. - Sam majd a háttérből támogat rádión, csak mi ketten megyünk be. Vagy te úgy tervezted, hogy ellopjuk a felszerelést és majd itt ejtjük meg a beavatkozást? - Kérdezem tőle elgondolkozva. Nem tartom elég higiénikusnak hozzá a lakást, de egyelőre ezt nem hozom szóba. Még a végén képes és félreérti.

Tekintetem továbbra sem ereszti Jamest, így persze feltűnik valami nem okés. Nem tudom mi rosszat mondtunk, de pár pillanatig a jobbja remegni kezd.
- Bu... James, minden rendben? - Kérdezem bizonytalanul, de addigra már el is múlik a dolog vagy csak úrrá lesz rajta nem tudom. Sam pár pillanatig szótlanul nézi a férfit, majd a táskáját veszi elő és pakolni kezdi kifelé a tartalmát az asztalra.
- Nos, én hoztam ezt-azt. - Mondja, majd apránként előszedi mindazt, amit kértem tőle. Előkerül a fejhallgató, a hangrögzítő, a kamera és a hozzájuk tartozó elemek is. Sam igyekszik nem tudomást venni James zsémbességéről, de igencsak betalál azzal amit mond neki. Nem is csodálom, hogy nem hagyja szó nélkül. - Ó, persze! Azért kerültem egy elit egységbe, vagyok túl két afganisztáni kiküldetésen, és mentettem meg legalább kétszer a haverodat ugye? Hidd el, legalább olyan hatékonyan tudom kibelezni az embereket mint te magad, Terminátor. Szeretnéd, hogy rajtad tartsak egy kis bemutatót? Amúgy meg, ha még egyszer felhozod a szárnyaimat, szívesen lerúglak a tetőről; aztán ha földet értél megvitatjuk milyen érzés volt szárny nélkül repülni, rendben? És ne hidd, hogy ne tenném meg! -

• • 3315 • Zene •  Love  • © • •


#FF9933 - Sam

//Remélem így jó lesz. Ha nem, visíts PMben!

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   

Vissza az elejére Go down
 
Recovery AU, Stucky
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Marvel Universe :: Egyéb játékok :: A Váz-
Ugrás: