the future will be wonderful
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 Recovery AU, Stucky

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Hétf. Júl. 31 2017, 01:59

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
F igyelem, ahogy írja az oldalakat egymás után tele. A lapok egyre csak telnek, még azokat is teleírja, amikre már korábban került információ. ~Buck, mit művelsz?!~ Kedvem volna rákiabálni, hogy hagyja abba ám mégsem teszem. Kissé katatón állapotba került látszólag... vagy nem is ez a jó szó rá, inkább talán a révület?! Mindegy, nem tudom mivel járna, ha megpróbálnám kirántani belőle. Ingoványos terepen járok, kétszer is meg kell gondoljam hogy mit lépek, számba véve a lehetséges következményeket.
- Szeretném megnézni! - Jelentem ki, ahogy végzett és megvárom amíg odaadja a füzetet, majd átlapozom az egészet. Kíváncsi vagyok rá, hogy mit értek meg belőle és mit írt felül benne. ~Remélem nem az egészet!~ Kár lenne érte.

A felém nyújtott karját bámulom egy darabig, hallgatva a tőmondatos, darabos és esetlen magyarázatát. ~Édes Istenem és mindenre, ami szent! Mit nem műveltek vele?!~ Érzem, hogy a tekintetem ismét fátyolossá válik így gyorsan pislogok párat megelőzendő, hogy elsírjam magam.
- Sajnálom, de erre most nincs lehetőségünk. Maximum tőlem tudsz vérátömlesztést kapni... már, ha találunk valakit, aki hajlandó segíteni benne. - Azt hiszem, hogy ideje lassan Samnek szólni. ~Esetleg Natashának és Sharonnak.~ Nem tudom, hogy mennyi embert avassak be, minél kevesebben tudnak erről, annál biztonságosabb Barnes számára és annál könnyebben tudom rejtve tartani mindenki szeme elől. ~Két nehéz hét áll előttünk és elkél minden mozgósítható segítség...~

- Soha. - Vigyorgok, mint valami tejbe tök. A bőre alá akarok mászni, szívem szerint a fejébe is belemásznék, ha képes voltnék rá és rendet vágnék benne. Érzem, hogy a tartása enyhül, már nem olyan feszült mint korábban volt. - Nem izgat, voltam már rosszabb helyzetben is... - Utalok Lokira, Ultronra, na azok tényleg rázós helyzetek voltak és nem is egyedül oldottam meg a dolgot amikor vesztésre álltunk, hanem a csapattal. - Különben is, én vagyok Amerika Kapitány. Szóval egyet se félj, míg engem látsz! - Oldom a helyzetet újfent egy poénnal. Érzem, hogy megrezzen a karomban, így automatikusan kezdem simítani a hátát a megszokott metódus szerint és remélem ez enyhülést hoz neki. Talán ő maga nem emlékszik rá, de a teste igen. Az ilyesmit nem felejti el... pláne, ha kellemes.

- Nem értelek Buck... - Nem, tényleg nem értem mire céloz. Hogy miért nem hisz nekem. Köti az ebet a karóhoz, ez a makacs barom... aki mindig is volt. - Rendben... idővel. - Hagyom rá, de most akkor sem ez élvez prioritást. Fáj látni Őt így, tudni hogy nem bízik még mindig és nem hisz nekem. A kérdése megdöbbent, a vér is kifut egy pillanatra az arcomból. Olyat kérdez, amit csak az igazi Steve Rogers tudhat. Valami személyeset, valamit a múltamból, ami nagyon is kedves nekem. Apámat már rég elvesztettem, eleve iszákos volt az öreg, bár jó ember. Így viszont anyámmal ketten maradtunk, ő nevelt gyakorlatilag fel. 18 voltam, amikor ő is meghalt TBC-ben. ~Ápolónő volt, aki ilyen betegeket mentett. Hát nem vicces?!~ Nem, kicsit sem az.

Szóval igen hamar megtanultam, hogy milyen egyedül és kiszolgáltatva lenni. Sosem voltam olyan, mint a többi gyerek. A történtek miatt komoly voltam, talán túlságosan is a koromhoz képest és emiatt leginkább a felnőttekkel találtam meg a közös hangot sem mint a korombéliekkel... Buckyt leszámítva nem is volt egyetlen barátom sem. Helyette rengeteg felnőttel voltam jóban, akik értékelték hogy illedelmes, jól nevelt fiúként néha ebben-abban besegítek nekik és csillogó szemmel figyelem őket, miközben az életükről mesélnek nekem. Az egyik ilyen öreg hölgy volt Maloney asszony. Özvegy volt ő is, mindkét fiát elvesztette a háborúban... nem maradt senkije. Ahogy nekem sem. Talán ezért is volt olyan fontos nekem a néni és azok a meghitt beszélgetések, ezért vittem helyette le a szemetet mindig, mentem boltba vagy a gyógyszereiért el. Azok a beszélgetéssel töltött órák jelentették a magányomra a gyógyírt. Ő visszakapta a fiát én pedig az anyámat arra a rövid időre. Nagyon hasonlított rá, régen ő is ápolónő volt mint az édesanyám.

- Orvosi pemetefű cukorkát. Azt mondta, hogy jót tesz az asztmámnak és kevésbé fogok tőle köhögni... - Akkoriban az édesség, pláne a cukorka luxus számba ment hiszen háború volt. De ezt az orvosságot a mai napig lehet kapni, ahogy elnéztem alkalmazzák szerte a világban most is. - De miért kérded? - Nem értem, hogy miért hozta fel éppen őt.
Ismét hibát hibára halmozok. Látom, érzem ahogy a vonat említésekor megint megremeg a karjaimban. ~Hülye Steve! Minek gyötröd?! Nem szenvedett már eleget?!~ Korholom magamat. És még így is, minden fájdalmán keresztül képes poénkodni. - Túl jól ismersz, nem fogadok veled. - Mosolyodom el, miközben vérzik érte a szívem. Ahogy azt mondja mindene fáj csak még idegesebb leszek. Az sem nyugtat meg, hogy azt mondja elmúlik idővel. Nem akarom, hogy szenvedjen. Ettől ő jobbat érdemel.

Nem értem, hogy miként lehet jó az, ha a Katona nekem engedelmeskedik.
- Ne mond ezt, ez nem helyes. Nem bírlak így látni titeket! - Suttogom rekedten, visszanyelve a kibukni készülő könnyeket. Senkinek sem lenne szabad elvenni a szabad akaratát és rabszolgává tenni, akarata ellenére. Mert kétlem, hogy James Buchanan Barnes őrmester önként és dalolva ment volna bele a HYDRA kísérletezgetéseibe. Nem értem, hogy mire céloz azzal hogy Winter csak van. ~Valahonnan jönnie kellett nem?!~ Nem merem hangosan sem kimondani, sem megkérdezni tőle. Nem akarom tudni, hogy honnan jött. Sokkal inkább, hogy Buckyt hogyan tudom alóla kikaparni.

Mosolyogtató a látvány, ahogy törleszkedik a kezembe simulva, mint valami kutya. Tényleg olyan mint valami kutya! A csókja perzseli az ajkam, forró és szívem szerint folytatnám, elmélyíteném. Még többet és többet akarok ebből a lehetetlen boldogságfolyamból, a pillangókból és tűzijátékból a gyomromban, a melegségből a szívemben. Úgy érzem, hogy felrobbanok mindjárt mint valami bomba. A forróság szétveti a testemet, de kell nekem. Kell a melegsége, az érzés amit okoz vele... ám nem lehetek önző. Érzem, ahogy belefagy a csókba. Nem viszonozza. ~Nem viszonozza!~ Úgy érzem magam, mint akit gyomorszájon vágtak. ~Mit tettem?!~ Elborzadok önnön tettemtől, a tudattól, hogy most tettem mindent tönkre köztünk és így kell elengedjem. De mentségemre legyen mondva, azt hittem ő is ugyanúgy érez. ~Azt hittem!~ Úgy érzem, hogy szét akarok szakadni millió egy darabra. Sajog a szívem.

Mert azt az alkoholmámoros estét vele, Azzano után még régen egyszerűen nem vagyok képes elfelejteni. Tudom, hogy nem emlékszik rá - hisz csatak részegre itta magát míg én a szérumnak hála színjózan voltam mindvégig csak nem árultam el -, de akkor éjjel... akkor éjjel minden vágyálmom beteljesedett végre, amikor vele lehettem. És aztán jött a másnap reggel. A hajnal mellette ért az ágyban és azt hittem ez egy új kezdet lehet kettőnknek, de ő nem emlékezett semmire. Én pedig nem erőltettem. Arra fogtam, hogy túl részeg volt és régen volt nővel. Én kéznél voltam, amikor gyöngédségre vágyott és készséges. ~De úgy volt tökéletes az az éjjel.~ Akkor sem csinálnám vissza, ha meglenne a lehetőségem rá. Ahogy ezt a csókot sem. Valahol a lelkem mélyén érzem, hogy helyesen tettem azt, hogy megtettem. De láthatóan tévedtem... végzeteset. ~Ő másként érez!~ A tudat, hogy nem viszonozza az érzéseimet szét akar tépni. Nem merek megszólalni, csak nézek rá némán, szótlanul, könnyes szemmel mielőtt magamhoz ölelném és visszaparancsolnám a Katonát a helyére. Gyávaság volt tőlem, ezzel tisztában vagyok. De jobb lesz így... mindkettőnknek. ~Valaki lőjön főbe!~

Ahogy visszatér a katona és megnyugtat lábra tud állni, én is fesztelenebb leszek.
- Jó. - Nyugtázom, örülök hogy képes lábra állni. Lehunyom a szemem egy pillanatra, mert túl sok volt ez mára, nem akarom, nem bírom látni a fájdalmát. Buck azt mondta, hogy a parancsnoka vagyok és ahhoz, hogy ezt a hálátlan szerepet tovább játszhassam meg kell őriznem valami higgadtságot. Figyelem, ahogy talpra áll és meg kell hagyni rém ügyesen, praktikusan csinálja ahhoz képest, hogy milyen ramaty egy állapotban van. Értetlenül nézek rá, ahogy megáll az ágya mellett ahelyett, hogy ráfeküdne. - Feküdj le és aludj! A szervezeted gyorsabban regenerálódik alvás közben. - Magyarázom, amikor rájövök instrukcióval kell minden egyes cselekedetét ellátnom. ~Francba, ez így nem lesz jó!~ De nincs mit tenni, Winternek úgy tűnik nincsenek önálló cselekedetei. - Pihenj és gyógyulj! Majd én vigyázom rátok! - Mondom, szinte már utasításba adva. ~Egek, hogy fogom én ezt bírni vele?! Darabokra fogok szakadni a végére.~
• • 1323 • Új Zene •  Love  • © • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Kedd Aug. 01 2017, 13:35





The Asset & The Mission





*Túl sok mindent nem írok fölül, bár ez csupán a színtiszta véletlen műve, na meg annak a ténynek köszönhető, hogy a menekülő James Barnes olyan hektikusan és rendszertelenül használta a noteszeit, gyakorlatilag ott vésve bele egy-egy sort vagy mondatot, ahol éppen eszébe jutott és sikerült kinyitnia a füzetet.
Ráadásul nem különösebben nehéz a két írást elválasztani egymástól a maguk nagyon is markáns különbségeivel, így ha valaki rászánja a figyelmet, el tudja olvasni a töredékeket a Katona precíz sorai alatt is. ("Central Park. Családi piknik. Havonta???"
'a szemüvegen és az injekciós tűn ugyanúgy törik meg a fény'
"Szolgálati bejárat kopogás morze M-I-A folyosón második kanyar jobbra harmadik ajtó balra térdre és ott maradsz amíg nem szólnak"

És hasonló értelmetlenségek.)
A füzet átadásra kerül, mondani sem kell, hiszen eleve is azért írtam le mindezt, hogy vele tudassam, de persze ezt sem fogalmazom meg hangosan. (Talán magamban sem. Nem én.)
A karomat tartom, amíg kell, csak a szavaira húzom vissza. Nem arra, hogy nincs lehetőségünk, arra gyakorlatilag nem reagálok, bár regisztrálom és elraktározom az információt, hanem a felajánlásra. - Ismeretlen szubsztancia szervezetbe juttatása kizárólag a kísérleti protokollok betartásával megengedett. - Az, hogy mindenre külön protokollok léteznek, sokat elárul. Csak ne kérdezze meg, mik ezek, ugyanis fogalmam sincs. Nem tartozik szigorúan a karbantartás szempontjából fontos információk közé.

***

- Idióta - jegyzem meg, a hangomban több érzelemmel, mint illenék. - Melyik részét olyan nehéz felfogni annak, hogy ne csinálj hülyeséget??? - forgatom a szemem, bár a hangomba vegyülő elkeseredettség nem valós. Sem a ciccegés és a rosszalló szemöldökráncolás, amit a következő szavai váltanak ki. - Amerika Kapitány, aki remek ötletnek tartotta lerohanni Ausztiát egy műanyag sisakban és egy színpadi kellék pajzzsal? Az az Amerika Kapitány?! Mert akkor jobban járok, ha inkább magam veszem kézbe a dolgokat... - Nem. Nincs az az időintervallum, ami után ezt a kapitálisan barom megmozdulását nem fogom neki felhánytorgatni. Az isten szerelmére, hazafelé puszta kézzel behorpasztottam azt az átokverte sisakot, annyira semmit nem ért! (A másik opció az lett volna, hogy összeroppanok ott, mindenki előtt, és köszönöm, abból nem kértem. Ahogyan most sem kérek. Steve, és ez a beszélgetés, lehorgonyoz az épelméjűségben egy kicsit.) Igen, ebben magamra, magunkra ismerek: szívjuk egymás vérét, neveket aggatunk egymásra, ironizálunk és igyekszünk a magunk beteg humorával tompítani minden élt az összes szar helyzetben.
Ezt nem lehetne megjátszani, ugye?
Ez az otthonosság-érzés, amibe süppedek, nem lehet csalóka, ugye?
Főleg nem a jól ismert, ezerszer érzett mozdulatok, a kézmeleg a hátamon. Bal kezemmel (amelyik nem fáj) oda sem figyelve nyúlok az alkarjához, hogy ismerős dallamot paskoljak két ujjal a bőrén. Automatikus reakció.

A döbbenetét habozásnak érzékelem, élesen pillantok fel, az arcomon a 'hah, most megfogtalak!' diadala keveredik a 'kérlek, ne, nem bírom ki' horrorjával. Pont azért nem akarom, nem merem elhinni, hogy az, akinek hiszem, hogy minden rendben, hogy eljött értem, mert olyan sokszor játszott már velem az agyam (vagy Ők?), és ha még egyszer át kellene élnem a csalódást, abba úgy érzem, belepusztulnék. Nem tudnám összeszámolni, hányszor veszítettem már el, ne többet, ne többször!
Ám némi habozás után határozottan válaszol, belőlem pedig kiszakad egy megkönnyebbült sóhaj. - Egy kicsit tényleg használt - ismerem el, emlékszem, hogyan gyűjtögettük a jobb napokon, tettük félre, hogy olyankor szopogassa, amikor rosszabbul volt. Minden emlékbe kapaszkodom, mint gyerek a szülei kezébe a hullámvasúton. A miért firtatására egyszerűen a fejemet ingatom és közelebb húzódom, még közelebb, nem érdekel, hogy lehetetlenség, hogy már egy papírlapot sem lehetne becsúsztatni közénk. Ittvanittvanittvanittvan, a szívem hektikus ritmusa is csak ezt dobogja, a fejemben is végtelenedik. Nem tudom, meddig tart, nem tudom, mi történik, de... most itt van. Ez számít. Nem fogok magyarázkodni, nem fogom tönkretenni az egészet valami zavaros hülyeséggel és a saját gyengeségemmel és a hozzánk-nem-illő szavaimmal.
Legalábbis nem akarnám, de van egy pont, ahol muszáj. Winter vigyázott rám... úgy fair, hogy én is megtegyem ugyanezt érte. (Nem azért, mert nem élném túl nélküle, hanem mert Winter megérdemli, teljesen függetlenül tőlem.) - Steve. Stevie. Te mindent kibírsz - jelentem ki sürgetően, és még a szemébe is nézek, fenébe a saját űzött tekintetemmel, és a szégyennel, hogy ilyen... törött vagyok. (És régen is mindig ezt mondtam neki. Nem mintha szüksége lett volna olyan sok bátorításra, negyvenöt kilós harci csivavaként.) - Nem fogja hagyni, hogy elválasszanak minket. Ez jó, ugye? Ez jó? - Elbizonytalanodom. Megérteném, ha nem... ha nem akarna a nyakába venni, mint koloncot, ilyen állapotban, ezek után, most hogy semmire sem vagyok jó. De Winter... - Legalább valaki vigyázni fog rád, az is jó. Ugye? A legjobb lövész fedezi majd a hátad.- Bár elszorul a torkom, miközben ezeket mondom, ezek jó dolgok, nem? Bucky Barnesra már rég nincsen szüksége, azóta nem, hogy telepumpálták szuperszérummal és nincs egyedül, már nem kell emlékeztetnem a saját erejére mert nélkülem is tisztában van vele, de Télkatona éppenségegl nagyon is hasznára válik majd. És bízom Steve-ben, amennyire bárki emebrfiában lehetséges bízni. Jó lesz nekik.

Persze, hogy túl szép az egész, hogy igaz legyen. Úgy tűnik, még az agyam is rájön erre, mert Steve is beledermed a csókba és ahelyett, hogy igazán kiélvezhetném (vagy lenne időm összeszedni a bátorságom a viszonzáshoz), véget vet neki. Halk, tiltakozó nyöszörgés szakad fel a gyomromból és szökik ki a torkomon, de nem nyúlok utána és nem húzom vissza. (Minek rontsam el azt a kevés melegséget... örüljek annak, amit kaptam.) Nem értem őt. Nem értem magamat sem, hiszen ez... de persze miért is vagyok meglepve. Amióta csak a háborúba érkeztem, ott növekedett bennem a szörnyeteg, lassan és biztosan tört magának utat a felszínre, hát eggyel több betegség, eggyel több bűn és perverzió... és a legrosszabb, hogy nem érzem annak. Hogy is lehetne rossz, hogy lehetne helytelen, amit érzek, amit átélek? Az egész világ a helyére kattan abban a pillanatban, hogy Steve megcsókol, és visszazökken a maga abszurditásába, amikor eltávolodik. Abban a néhány rövid másodpercben szinte már egésznek érezhettem magam, és még az emléke is felmelegít, amikor ki tudja, mióta nem éreztem melegséget.
Hát csak megköszönöm, mert nem tudom, mi mást tehetnék.
Aztán visszalépek és hagyom, hogy történjen, aminek kell, hiszen... úgyis elkerülhetetlen, nem? Csak egy halvány, bátor mosoly Steve-re, amikből olyan sok volt nekem egykor, hogy elkendőzze a valóságot. Szerelmet, félelmet, féltést, mindent. Azokról senki nem tudhat, még ő sem.
Kilenc éves korom óta tudom, hogy titokban kell tartani az ilyesmit, pláne, ha Steve-ről van szó. Nem most fogom meggondolni magam. Soha nem fogom meggondolni magam. Őt nem sodorhatom veszélybe.

***

A Parancsnok, némelyik elődjével ellentétben, tényként fogadja el, amikor kijelentem, mire vagyok képes, és ez valamiféle elégedettséget okoz. Az elhatározásomat nem kell növelni, mivel az alapvetően is mindig maximumon van. A Parancsnokot elégedetté kell tenni. Egyrészt, mert ezért létezem (másodlagos küldetés), másrészt, mert ez a túlélés feltétele (harmadlagos küldetés).
Lefeküdni. Aludni. Az első utasítás könnyű, bár óvatosan kivitelezem, de akkor is pillanatokon belül vízszintesben vagyok, a hátamon, lábak kinyújtva, két kar szorosan az oldalam mellett, és felbámulok a plafonra, megint csak várakozással. Ami... hiábavaló. Lassan ketyegő harminc másodperc múlva a férfira nézek. - Felvétel - emlékeztetem, mert láthatóan... még ezt sem tudja.
Nincs nálam a felvétel. Az utolsó küldetést nem többnaposra tervezték, úgyhogy a felszerelésem nem tartalmazta. (És ha lett is volna, mostanra talán akkor sem lenne meg.) De anélkül hogyan várhatja bárki, hogy aludjak vagy pihenjek? Nem is beszélve róla, hogy nincsen semmi az arcomon. Nyughatatlanul fészkelődöm a helyemen, függetlenül a fájdalomtól, amit ez okoz. (Amúgy is fájdalmas minden lélegzetvétel a bordák miatt.) Maszk. Szemkötő. Hangokat kizáró fülhallgató. Az ismerős hangon ismétlődő szöveg. A pihenés ideje csak újabb remek alkalom az agymosásra.
De fogalmam sincs, ezek nélkül hogyan tudnám teljesíteni ezt az utasítást. A szívverésem és a légzésem kezd egészségtelenül felgyorsulni a lehetőségtől, hogy elbukhatok, éppen most. Nem engedhetem meg magamnak.
Ugyanakkor ha elveszíteném a higgadtságomat, azzal is szinte megszegném a parancsot (pihenj és gyógyulj, visszhangzik a fejemben, és egy részem máris azt elemzi, hogyan lehetne utóbbira kényszeríteni a testet), amit szintén nem engedhetek meg magamnak. Patthelyzet?*

Oh my god, mit művelünk mi egymással... ||| Zene: Lost and Lonely |||
*@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Hétf. Aug. 07 2017, 17:13

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
F Amikor a Katona a kezembe adja a füzetet, vetek rá pár pillantást ellenőrizve először is, hogy miket írt felül. Szerencsére annyira másmilyen az írásképe a személyiségeiknek, hogy a töredékek is láthatóak maradtak a katonás sorok alatt.
"Central Park. Családi piknik. Havonta???"
Na igen, a családi piknikek a Central Parkban. Ezekre jól emlékszem. A családjaink nem voltak jóban - ír-skót ellentétek, inkább ne firtassuk -, mi mégis közösen mentünk mindig Buckkal. Ez afféle közösségi esemény is volt, amikor a város apraja nagyja összegyűlt a jó időben a friss levegőn. Egymás melletti pokrócokon ettük a kosarakba pakolt otthon elkészített szendvicseket. Aztán apám halála után minden megváltozott, anyám folyton dolgozott, így csak én mentem a Barnes családhoz csapódva. El kell morzsoljak egy kibuggyanni készülő könnycseppet, amit az emlékkép vált ki belőlem.

Azonban az újabb sorral nem tudok mit kezdeni, nekem semmit sem mond.
'a szemüvegen és az injekciós tűn ugyanúgy törik meg a fény'
Nyilván valamelyik tudósról beszél. ~Talán Zoláról saját magáról?!~ Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá mi lett volna ha akkor nem hagyom futni a tudóst és a Vörös Koponya helyett a kis, töpörödött vénséget állítom meg. Talán most nem tartanánk itt, a S.H.I.E.L.D. nem heverne romokban. ~Azt hiszem, ezt is elcsesztem.~
"Szolgálati bejárat kopogás morze M-I-A folyosón második kanyar jobbra harmadik ajtó balra térdre és ott maradsz amíg nem szólnak"
Olvasom, de egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ezek a saját gondolatai volnának. Hogy ennyire meg lehetett Őt törni, hogy ennyire gépies, programozott gondolkodásra voltak képesek kényszeríteni a barátomat.

A füzetben szereplő hosszú szövegek, melyeket a Katona írt bele nem sok mindennel szolgálnak számomra, de tudom hogy van olyan tudós a S.H.I.E.L.D. kötelékében, aki tudna és talán hajlandó is segíteni az értelmezésében.
- Ne viccelj Buck, hisz tudod jól hogy 0-s vércsoportom van! - Csattanok fel, elfelejtve hogy az előttem lévő most valaki egészen más. - Bárkinek adhatok vért probléma nélkül, pontosan ugyanaz a szérum van bennem is mint a te szervezetedben. Ebben a kivételes esetben nincs szükség semmilyen extra protokollra, csak egy szakképzett ápolóra, aki segít a vérátömlesztésben. Érted? - Korrigálom magam, remélve megérti mire akarok kilyukadni. Nem vagyok orvos, hogy elmondjam neki a pontos miérteket, egyszerűen csak tudom, hogy bárkinek adhatnék vért. Egyszerűen azért nem teszem, mert akkor a szérum is átvándorolna másokba és annak nem tudom milyen következményei lennének. De a Katona esetében ennek nincs jelentősége.

- De hát hogyan is lehetnék? Amikor minden hülyeséget magaddal vittél?! - Kérdezek vissza félig fuldokolva a könnyeimtől és a röhögéstől. Mert vissza-visszaköszönnek a régi mondatai, át-átviláglik a régi Bucky és ez oly mértékű örömmel tölt el, hogy keblemre tudnám ölelni az egész világot. Csak, mert visszakaptam Őt. Nem a Katonát, hanem a legjobb barátomat; a hősömet, akit még a HYDRA sem tudott elpusztítani végleg, legfeljebb jó mélyre eltemetni önnön testébe zárva. A kérdésére csak megvonom a vállam. - De, hát rólad volt szó! Csak nem képzelted, hogy hagyni fogom hogy meghalj?! Különben is, meddig fogod még ezt felhánytorgatni? - Kérdezem sértődötten. Igen, ez annyira én vagyok, ész nélkül belevetem magam a csatába. Igazából megérdemlem, hogy ezen élcelődjön folyton. De tény, hogy azóta sokat változtam. Ez a világ, ez az új világ megváltoztatott engem is, akárcsak őt.

- Na, mert a te módszered jobb lenne? Te... te HYDRA szökevény! Jössz, látsz és szarrá ölsz mindenkit gondolkozás nélkül míg fut a W.S. teleshop programod. Olyan vagy, mint valami Isten csapása, már önmagadban is egy természeti katasztrófa vagy. Egy de-amerikanizált amerikai, aki orosznak képzeli magát! Ki hallott már ilyet?! - Oké, egy kicsit lehet hogy elszaladt velem a ló. De ennek már itt volt az ideje - na nem annak hogy mindezt Buck fejéhez vágjam, hiszen nem tehet a történtekről -, hanem hogy kijöjjön belőlem a vele történtek miatt érzett feszültség és minden elfojtott harag vagy keserűség. Mert miatta lettem az első Bosszúálló, jóval azelőtt hogy valaha is felmerült volna a csapat létrehozása. ~Ha nem hal meg, talán minden másként alakul.~ Bánt, hogy ez történt vele... hogy célpont lett... az én hibámból. Miattam. Mert ennyire ragaszkodtam hozzá, mert ennyire szerettem. ~Mert még most is szeretem!~

- Nézd Bucky, ezzel nem azt mondom, hogy ez a te hibád volna... nem! Erről csakis én tehetek. Miattam történt ez az egész veled! Te voltál a HYDRA válasza Amerika Kapitányra, miattam lettél ilyen... ilyen... bocsáss meg! Bocsáss meg, ha tudsz; mert én képtelen vagyok magamnak! - Ismét az ölelésébe menekülök ahogyan úrrá lesz rajtam a sírás. Ismerős és megnyugtató mozdulatok, illatok. Arcomat a nyakához fúrom, szinte varázsütésre nyugtat le az illata és a korábbi zaklatottságomnak se híre, se hamva. - Most már nincs ilyesmire szükségem, ahogy neked sem... meg fogsz gyógyulni, csak idő kérdése! De egy cseppet se félj, majd én vigyázok rád addig is! Pont úgy, ahogyan régen te rám! - Ígérem neki. Mert itt a lehetőség, hogy minden jót viszonozzak amit valaha tőle kaptam. És sok mindennel lehet vádolni, de nem vagyok hálátlan.

- Nem akarlak újra elveszíteni! - A rég nem hallott becenév újfent szíven csap. Rajta kívül senki más nem hív már így... mind meghaltak. Mindenkinek csak Steve vagy Rogers kapitány vagyok és nem több. - Igen, ez jó. Én sem hagynám, hogy elválasszanak tőletek! De ő nem te vagy! Nem ugyanaz mintha te lennél itt velem... szabad akaratodból! - Nem vagyok benne biztos, hogy érti mire is gondolok. Hogy valahányszor Wintert látom, azt látom amivé tették. Én nem egy rabszolgát vagy egy testőrt akarok magam mellé, hanem a barátomat akarom visszakapni. A férfit, akit 16 éves korom óta rendületlenül szeretek. Éppen ezért kés a szívembe a mozdulatlansága, a közönye. Szívem szerint válaszra próbálnám bírni az ajkait egyre hevesebben, míg életre nem kell ebből a szoborrá meredt állapotából; de mégsem tehetem. Nem úgy neveltek, hogy másokra kényszerítsem rá az akaratomat vagy erőszakkal vegyem el azt, amit akarok. Mindig is szelíd voltam, talán túlságosan is és ez a szérummal sem változott meg.

Pontosan emiatt borzadok el tőle, hogy valószínűleg ezzel az egyetlen merész és önző tettemmel kettőnk között tönkre tettem mindent amit az évek alatt felépítettünk közösen. Bár hallom a halk, szinte tiltakozó nyöszörgését, amint elhúzódom de nem hajolok vissza ajkaira. Pedig akarom. Vesszek meg, de még most is ugyanazt érzem iránta mint korábban. Nem merek megszólalni, mert nem vagyok benne biztos hogy sírás nélkül megállnám a dolgot. Nem értem, hogy mit köszönt meg. ~A helyes választ? A csókot?~ Nem igazán tudom eldönteni, hogy ez mit is jelent. Reménykedni nem merek, bár volna egy olyan olvasata is a dolognak, ami azt feltételezi téves következtetést vontam le a korábbi fagyosságát illetően... de nem merem hiú reményekkel áltatni magamat. Sosem értettem, hogy mit látott bennem régen... most még kevésbé értem a motivációit. A tény, hogy a HYDRA markába került újabb tényezővel bonyolította meg az amúgy is kacifántos életünket. A rég nem látott mosolyába pedig beleremeg a szívem.

Amint a Katona kerül ismét előtérbe és utasítom a pihenésre szótlanul figyelem. Látom a mozdulatain, hogy még kissé bizonytalanul vagy talán csak az állapota miatt óvatosabban viszi véghez, de megteszi amire kértem. Nem telik el fél perc sem, amikor rám néz és megszólal. Ismét akadályba ütközöm. Nem tudom értelmezni, hogy milyen felvételről beszél. ~Anélkül nem tud elaludni?!~ Elborzaszt a feltételezés is, de nekem sincs szükségem sok alvásra. Sőt kifejezetten álmatlanságban szenvedek, az már nagy csodának számít nálam ha 5 órát alszom egyfolytában.
- Nincs nálam a felvétel Winter. - Mondom és mivel látom a nyugtalanságát, a fészkelődését igyekszem megnyugtatni. - De tudunk újat készíteni. - Nem tudom mennyire jártam ezzel sikerrel. Idegesen kezdek fel-alá járkálni a lakásban miközben gondolkozom. És eszembe jut, hogy órák óta vagyok itt és még csak nem is ivott. Pedig rémesen dehidratált, mint arra fel is hívta a figyelmemet korábban. ~Egy idióta vagy Rogers!~ Korholom magam, majd a csaphoz megyek és elővéve a szekrényből egy poharat vizet töltök bele, hogy aztán visszasétáljak az ágyban fekvőhöz. - Ezt idd meg! - Utasítom átadva neki a poharat.
• • 1287 • Új Zene •  Love  • © • •


//Az elejét átírtam/javítottam, mert nem valós társadalmi képet festett a múltjukról. Sorry ♥️

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Kedd Aug. 08 2017, 12:55





The Asset & The Mission





*Nem lenne szabad nemhogy kritizálnom, de még véleményt formálnom sem a parancsnokaimról, és igyekszem is eleget tenni ennek a követelménynek, de valljuk be, a férfi egyáltalán nem könnyíti meg a dolgom. Evidenciákkal nincs tisztában, a legegyszerűbb szituációkban is kiszámíthatatlanul reagál... és akkor még itt van ez is, mintha szándékosan akarna összezavarni. Minden Parancsnok pontosan tudja, hogy a fegyvernek nincs neve, főleg nem...
Buck.
Borzongás végig a gerinc mentén, ökölbe záruló ujjak, míg vér nem fakad a körmök alatt. (Csak az egyik kézen. A bal oldali, paradox módon, valójában a jobbik: ritkábban sérül.) Megszökött sóhaj-nyögés-könyörgés-megadás, át az összeszorított fogak barikádján. De egy név nem elég - nem lehet elégséges -, hogy mindent leromboljon, úgyhogy akárcsak legutóbb és azelőtt és azelőtt, visszanyelek mindent, amit csak kivált, elnyomom, le a mélybe, ahol a törött illúziók helye van. Akkor is, ha igaz - vagy Rogers és Barnes igaznak hiszi -, akkor is csak ennyit jelent és nem többet. Gyermekded képzelgés, ami meghosszabbította egy ember agóniáját. Ha Barnes nem kapaszkodik annyira Rogersbe, akkor sokkal hamarabb szabadult volna. (Általam. Akit meg kell védenem, azt is megöltem előbb.) A remény nagyobb gyilkos, mint én.
Kell néhány pillanat, de legyűröm a szó okozta zavarodottságot. - A kísérleti protokollok betartásával - ismétlem el nyomatékosan, morgássá mélyülő hangsúllyal. Gyakorlatilag nem kaptam ellenkező utasítást, amihez tartanom kellene magam... persze ezek a kiskapuk, amikkel olykor indoklom saját ostoba viselkedésemet, ugyanúgy nem valósak, mint ennek a kettőnek a buta téveszméi. Akármit csinálok, mindenképpen büntetés a vége. Különösen kegyetlen fajta, amikor bármiben is ellenállást tanúsítok. Még akkor is, ha csak a korábbi elvárásoknak megfelelő az ellenszegülésem, nem pedig önálló lázadás.
Attól még ellenszegülés.
Az olyasmit nem tűrik, nem tűrhetik el. Általában ez az a pont, ahol közbelépnek, ahol helyreállítják a dominancia-viszonyokat, ahol jön az újabb adag direkt büntetés és direkt fájdalom... és ezzel tisztában vagyok. Még azzal is, hogy miért teszik.
És mégis megteszem, mégis ellentmondok, mert a korábbi parancs ezt írja elő, és nekem nincs más választásom, mint az engedelmesség. Akkor is, ha a saját káromra történik. Hiába akarnám elkerülni a fájdalmat, annak az egyetlen útja az engedelmesség. - A Katona biztosítja a fegyver épségét, amennyiben szükséges. - Száraz, érzelemmentes figyelmeztetés ez egyben ígéret is, hogy a jelen körülmények között (amiknek a megváltoztatása persze csupán néhány jól megfogalmazott mondatot kíván) mi lenne egy ilyen próbálkozás kimenetele. Az "önvédelem" szépen becsomagolt, kissé kacifántos megfogalmazása, hiszen már maga a szó is blaszfémia lenne. Egy fegyvernek, mint amilyen a Tél Katonája, nincs énje, amit védenie kellene. Csupán a gazdái tulajdona az, aminek sértetlenségét óvja, nem pedig önmagát.

***

Röhög, és egy kicsit én is vele rázkódom, mondjuk nálam a fájdalom is benne van. Mindenkinél van az a pont, amikor már tök mindegy, hogy sír vagy nevet.- Amíg élünk - vágom rá, magától értetődően, és bár semmi kis válasz ez, mégis reményteljes, hiszen ez feltételezi, hogy mindketten élünk. És mert egyszerűbb ezt mondani és ezzel lezárni a témát, mint bevallani, hogy igen, pontosan azt képzeltem, nem is csak képzeltem, meg voltam róla győződve, hogy azon a rohadt asztalon fogok meghalni egy kibaszott munkatáborban, és később a cellában, ahol már annyi kapaszkodóm sem volt, mint az az asztal és a szíjai annak idején... igen, mert Steve-nek otthon kellett volna lennie biztonságban, az volt az utolsó mentsváram a gondolataim között, hogy legalább Stevie biztonságban van otthon, erre felbukkant, csupa izom és egészség és erő a beteges fiú helyén. A fogságban sokáig ebben bíztam. Újabb csodában. A megmentőben, aki ki más is lehetne, mint Steve. Aztán ahogy egyre késett, úgy fogyott egyre vékonyabbá az én reményem is, míg össze nem törték a maradékukat. (Steve-nek kijár a díszzertartás de vajon engem hogyan temettek el szólt-e lövés vagy végre csend volt és a családom ki állt mellettük hogy fogja a kezüket???) Még ez sem tud annyira összetörni, hogy visszahúzódjak és engedjem Wintert érvényesülni, nem, inkább szívom magamba Steve jelenlétét, amíg csak lehet, amíg...
Amíg ő tönkre nem teszi. Nem ez az első alkalom és (talán) nem is az utolsó. De nem számít, mert engem attól még ugyanúgy összetör vele. Az a kevés szín, ami még volt benne, azonnal kiszalad az arcomból, hogy valami átvegye a helyét, ami nagyjából félúton van horror és csalódás és döbbenet és félelem között. Közbe akarnék szólni, megvédeni magam és ellentmondani és ki tudja még mi mindent tenni.
De nem tudom megtenni, mert igaza van. Minden rohadt szó, amit kimond... mintha szikével vágna belém, precízen, pontosan, csak a karom helyett bele a mellkasom közepébe. Istencsapása. Természeti katasztrófa. Milyen találó szavak rám. Hiába a fájdalom, hiába a csontok ropogása (a fegyverek ropogása) és az izmok nyöszörgő tiltakozása, összébb húzom magam, még még még kisebbre, eltűnni, eltűnni szeretnék teljesen, beleolvadni a padlóba, nyíljon meg és nyeljen és hulljak a pokolba, ahová úgyis tartozom... Igaz, igaz, igaz. És ha STEVE így gondolkodik rólam, aki mindig a legjobbat látja mindenkiben, akkor milyen lehet a valóság? Léteznek egyáltalán szavak, amikkel le lehetne írni azt a förtelmet, amivé váltam?
Igaza van. Az én hibám. Hagytam. Nem küzdöttem, nem eléggé, túlságosan gyenge voltam, túlságosan hitetlen, és mások szenvedtek miatta és az én kezemhez tapad a vérük és soha többet nem moshatom le magamról... nem tudom, hogy pontosan mit. Még ennyit sem tudok, nem emlékszem, nem igazán, nem eléggé, hát milyen szörnyeteg az, aki fel sem tudja idézni az áldozatai arcát? A tetteket, amiket elkövetett? De tudom, hogy megtörténtek, tudom, hogy Winter megtett értem mindent, és én hagytam, és miattam történt az egész. Ha Winter nem akart volna vigyázni rám, akkor bármikor kitörhetett, megszökhetett volna. Akkor élhettek volna az áldozataink.
Már egyáltalán nem érek hozzá Steve-hez (ha rajtam múlik), teljesen elhúzódom (megpróbálom), ne szennyezzem be őt is, embriópóz, a törött bordák miatt fájdalmas sípolással kapkodom a levegőt, olyan kicsire húzom össze magam, amennyire az csak lehetséges fizikailag (mintha elbújhatnék), és befogom a fülem és összeszorítom a szemem és hülye, hülye módon remélem, hogy ha én nem látok és hallok, akkor engem sem látnak és hallanak és eltűnhetek. És ha kezet érzek magamon, akkor sem mozdulok, csak felcsattanok, valahol félúton a sebzett állat szűkölése és a régi, lobogó düh maradéka között... - Ne érj hozzám! - ... és már a kimondása közben is tudom, hogy ostoba vagyok, hogy ez nem fogja megállítani őket, csak még sebezhetőbbé teszem magam, ha elárulom, hogy mennyire nem akarom, csak még többet fogják csinálni, és jó lenne sírni, de képtelen vagyok már rá egy ideje. (Egyáltalán létezik olyan, hogy idő?) Nem vagyok biztos semmiben, csak abban, hogy el akarok tűnni.
A megnyugtató szavakat, ha egyáltalán vannak, meg sem hallom a hisztéria ködén keresztül, de ha hallanám, valószínűleg akkor sem tudnám értelmezni őket, amíg ennyire el vagyok veszve a saját gondolataim, félelmeim és önutálatom között.

Néhány pillanatig szótlanná dermeszt a kijelentése. Az agyam egyrészt rögtön ugrik a kézenfekvő önutálatra (még őt is bántom még neki is fájdalmat okozok akaratom ellenére), másrészt viszont egy szívdobbanás sem kell, hogy rájöjjek, téved, és ez talán még kínzóbb felismerés, mert egészen idáig nem gondoltam bele.
Törött csont van a karomban, lüktet és vizenyős és minden mozdulatra rossz, de mégis felemelem (nem tudom, miért nem a másik kezemet, idióta vagyok, nem gondolok bele, ez a mozdulat túlságosan ösztönös), hogy az arcára tegyem a tenyerem, hogy fegyverek markolatától kérges bőrömet az övére simítsam. - Steve... - kezdem, és elakadok, mert megint kínozni készülök, de muszáj. Jobb gyorsan lerántani a ragtapaszt a sebről, mint lassan húzkodni és elodázni az elkerülhetetlent. Hosszú távon jobb lesz ez így. - Steve, már megtörtént - jelentem ki csendesen. - Nem tudsz újra. Már elveszítettél. - Ha tehetném, megkímélném ettől, de nem tehetem, nem hazudhatok neki. Meghaltam. Lehet, hogy ez nem a történet vége volt, hiszen itt vagyok és lélegzem, de attól még megtörtént és nem tudjuk visszacsinálni. De ha meg is tudnám játszani egy darabig, hogy olyan vagyok, mint régen (mint a háború előtt, mint gyerekként, mint...), csak színdarab lenne. Előbb-utóbb fel kellene adnunk. Nem tehetem meg vele.
És végre rájövök, az utolsó két szóból, hogy mi a problémája Winterrel, és muszáj mosolyognom egy kicsit (csak amúgy fájdalmasan), mert annyira tipikusan ő, hogy emiatt aggódjon. - Steve, Winter hagyta, hogy megtalálj minket. Szabad akaratából van veled. - Hogy mik a motivációi, vagy mennyire taktikai szempontból hozta meg ezt a döntést, egy teljesen másik kérdéskör, de nem számít ebből a szempontból. Senki nem kényszerítette, hogy megtegye. Szeretném felemelni a fejem és a homlokomat Steve-éhez érinteni, ahogy régen tettük, de ez most túl nagy erőfeszítés lenne, úgyhogy visszatérek ahhoz, hogy dallamot doboljak a karján, mintha ezzel megnyugtathatnám magunkat. - Nem fogsz visszaélni vele és a helyzettel, tudom, hogy nem. - Bízom benned, ezt kellene mondanom, de nem sikerül rávennem magam, hogy ezek a szavak elhagyják a számat, megakadnának a torkomon és belefulladnék. Túl erős kifejezés, azt hiszem. Nem akarok hazudni neki. Akár igazi, akár nem, megérdemli az őszinteségem. (Még akkor is, ha teljesen félreértelmezem a helyzetet.)

***

Engedelmeskednem kell. Felvétel nélkül nem tudok (nem szabad?) aludni. De most erre kaptam utasítást.
A parancsok ütik egymást és nem tudom, melyik az előbbrevaló, egyáltalán, hogy képes vagyok-e teljesíteni, ha az utóbbi kerül ki győztesen. Lassan parázsló düh izzik fel bennem. Miért nem tud a Parancsnok egyszerűen adni egy célpontot és egy fegyvert?! (Fegyver nem is szükséges. Szerzek vagy készítek.) Muszáj bonyolítania a helyzetet ezekkel az ostoba, lehetetlen kéréseivel?!
Ám ahogy észreveszem magam, már csillapítom is le a szívverésem és lazítom el az izmaim megint, és igyekszem visszahozni a statikus ürességet az elmémbe. Nem megengedett. Nem kérdőjelezem meg a feletteseimet, nem formálok véleményt, a fegyver nem gondolkodik a fegyver engedelmeskedik, ez a dolgom. Új felvétel, jó gondolat tőle--- nem, ez már megint vélemény, félresöpröm. Csak meg kell tennem, amire utasít, sem több, sem kevesebb.
Néma maradok, készenlétben, még a ficergéssel is felhagyok, a légzésem is felületessé válik, mintha egész létezésem átadnám a várakozásnak, hogy a leghalkabb kimondott szóra azonnal és habozás nélkül tudjak akcióba lendülni. A kezem tehát azonnal mozdul, amikor nyújtja a poharat, és amúgy fektemben ledöntöm a torkomon, néhány vízcsepp végigcsorog az arcomon a kényelmetlen szög miatt, de összességében lenyelem a vizet, és az a lényeg. Aztán a kezem (benne a pohárral) visszatér az oldalam mellé. Jó lenne megkérdezni, hogy akkor mi lesz, mire számítsak, mit kell tennem, de kérdezni nem megengedett.
A programozásom töredezettségét és az elmaradt törlések szükségességét mutatja, hogy mindennek ellenére nem maradok teljesen mozdulatlan. A poharat kiengedem az ujjaim közül (hangtalanul érkezik a matracra), és a fém tenyeremet az arcomra simítom, eltakarva a számat, és akkora bőrfelületet, amennyit csak tudok. Pihenésre utasítottak, ami az izmok ellazítását követeli meg, de a mechanikus végtagban nincsenek izmok, és az, hogy valami van az arcomon, segít mozdulatlannak maradni. Az, hogy a felsőtestem ruhátlan és így a levegő hüvöse is akadálytalanul nyaldossa a bőrömet, szintén segít.
Megkockáztatok egy várakozó pillantást a parancsnokra, mi a következő kívánsága vajon. Felvételkészítés? Az alvás és a gyógyulás újabb követelése? Vagy előáll valami mással?*

Oh my god, mit művelünk mi egymással... ||| Zene: Lost and Lonely |||
*@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Csüt. Aug. 10 2017, 16:11

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
A hogy kiejtem Bucky nevét ismét reagál rá, ezúttal ökölbe szorítja a kezeit mintha magával küzdene éppen... mélyen, belül. Hallom a sóhajjal vegyes nyögést, ami felszakad belőle végül, de még mindig a Katona van itt velem. Buckyhoz egyszerűen nem férek hozzá egyelőre, a felszín alatt rekedt.
- Rendben, a kísérleti protokollok betartásával. - Egyezem bele, amikor már morogni kezd szinte mint valami kutya. Esküszöm még a beceneve is illik kutyanévnek. Ezzel csak az az egyetlen baj, hogy fogalmam sincsen mik is azok az általa említett kísérleti protokollok. - Viszont jelenleg minden erőforrástól el vagyunk vágva. Csak ketten vagyunk, én pedig nem vagyok tudós... ezt vedd figyelembe. Segítened kell a folyamattal, mert a vérátömlesztésre szükséged van minél előbb. Menni fog? - Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet. Sőt, valószínűleg ez egy borzalmas ötlet, de annyira ragaszkodik a protokolljaihoz, muszáj engednem valamennyit neki.

Nem igazán értem, hogy mit ért azon, hogy biztosítja a saját épségét. Ám egyelőre nem firtatom jobban. Már így is több sebből vérzik ez a "parancsnokod vagyok" színjáték és nem tudom, hogy mikor fogja azt mondani többé már nem hajlandó szót fogadni engedelmeskedni nekem. Azért teszek még egy próbát, hátha...
- Nincs időnk kivárni míg a tested magától regenerálódik, az túl hosszú idő. Nincsenek heteink rá, legfeljebb napjaink hogy összeszedd magad! A mielőbbi felépülésedhez viszont muszáj vérátömlesztést kapnod és jelen körülmények között rajtam kívül nincs más használható, kockázat nélküli donor! Azt akarom, hogy felépülj minél hamarabb! Akkor is, ha ehhez a protokollokat felül kell írnunk újabbakkal. Érted? - Kérdezem tőle. Hangom végig parancsoló hangsúlyú, mégis adtam neki indoklást és lehetőséget rá, hogy megérthesse miért kell változtatni a dolgokon.

Amikor azt mondja addig fogja felhánytorgatni, míg élünk ismét felröhögök. Ez annyira Buckyra jellemző mentalitás. Aztán elrontom, ahogy mindig. Megint mondok valamit, amitől kifut a vér az arcából és már nem tudom visszaszívni a kibukott mondatokat, a felcsattanást, a haragot amit Winter vagy inkább a HYDRA iránt táplálok. Az arcára kár nézni, mert csalódást látok benne.
- Buck... ne... nem úgy értettem... - Érzem, hogy megint elpárásodik a tekintetem. Egyik kezembe fogom az arcát, kényszerítem hogy a szemembe nézzen. Mert így nem hagyhatom. ~Nem hiheti azt, hogy a haragom ellene irányult!~ Ezt helyre kell hoznom. - Nézd, aki az elmúlt években gyilkolt... az nem te voltál. Kényszerítettek. - Hallgatok el. Tudnia kell, hogy én sosem hibáztatnám semmiért. - Nem volt választásod... de most már van, most már itt vagyok és segítek! - Ígérem meg.

Nem engedem, hogy még kisebbre húzza magát - főleg ebben a rémes állapotában - inkább magamhoz ölelem. Hiába akar ellökni magától vagy szabadulni, az ölelésem annál erősebbé válik, nem engedem eltávolodni. Hagyom, had fogja be a fülét, had szorítsa össze a szemét és közben kezem ösztönösen azt a nyugtató ritmust dobolja a hátán miközben simogatom, amivel régen ő szokott nyugtatgatni engem. Én okoztam ezt, nekem is kell rendbe hoznom valahogy. ~De hogy?!~ Nem tudom, hogy mit tehetnék még érte, hogy jobban legyen vagy elhiggye amit mondok az tényleg úgy is van. Fáj látni, hogy milyen állapotba került pár szerencsétlen mondattól. A felcsattanását figyelmen kívül hagyom.
- Nyugalom pajtás, nincs semmi gond! Nem a te hibád volt! - Tudom, hogy mást nem tudok tenni, mint mantraként ismételgetni - remélve elhiszi ha elég sokszor hallja tőlem - a dolgot.

A szótlansága még zavaróbb, mint a korábbi zaklatottsága. Nem látok a fejébe, nem tudom mit gondol jelenleg. A régi Bucky, az én Buckym menthetetlenül megváltozott és ezt a férfit akit magamhoz ölelek már nem ismerem az utolsó porcikájáig. És ez fáj. Pofán csap a felismerés, hogy bármennyire is küzdök a régi legjobb barátomat nem kaphatom vissza... minden megváltozott végérvényesen, még ő is. Talán lesznek visszaköszönő dolgok, de már más ember lett és ezzel mindkettőnknek együtt kell élnie. Érzem a kezének melegét az arcomon, hallom a nevemet amint kiejti ajkain ahogy csak ő tudja. Várom a folytatást, tekintetemben a remény csillan fel és a várakozás szinte megöl. A pillanat tökéletes, ismét fellobban valami szikra és naivan valamiféle meghitt folytatásban reménykedem önző, beteges módon. De elmarad. Elmarad a várt csók, a vallomás... helyette olyat mond, amitől úgy érzem mintha most öklözött volna a fémkarjával egyet a gyomromba izomból..

- Ne... - ezt nem gondolhatja komolyan. - Ne mond ezt, kérlek! - Hiszen itt van velem, érzem. Visszakaptam és magamhoz ölelhetem. ~Hogy mondhatja mégis, hogy elveszítettem?!~ Úgy érzem, hogy hiába van olyan közel hozzám hogy egy papírlapot sem lehetne közénk tenni; mégis fényévnyi távolságra van tőlem és nem tudom el tudok-e érni hozzá. Mert nem adom fel, nem adhatom fel. Ha már eddig eljutottam, ki kell tartsak érte... értünk a végsőkig! - Nem érdekel, ha megváltoztál! De szükségem van rád Buck! - Suttogom megrendülve, miközben úgy kapaszkodom belé mintha ezen múlna az életem. És talán ezen is múlik, hogy mennyire tudom visszarántani abból az állapotából, amibe került a HYDRA miatt. Összetörték, tönkre tették Őt és ezt sosem fogom megbocsátani nekik. ~Az Úr irgalmazzon bűnös lelküknek, mert én nem fogok!~

Hitetlenül nézek rá, arra amit mond. Egyszerűen nehezemre esik elhinni, hogy nem ő volt a háttérből, hogy a Katona tette meg felém a lépést.
- Nem te... te voltál? - Kérdezem, hangom elcsuklik egy ponton és nagyot kell nyelnem. - Hát persze, hogy nem. Azért vagyok itt, hogy segítsek nektek! - Felelem azonnal. ~Hogy is gondolhatja, hogy egy másodpercig is kihasználnám a helyzetet?!~ Hisz ismer, tudnia kéne; hogy sosem tennék szándékosan ilyet. Én miatta és nem Winter miatt csinálom ezt az egészet, bár mint potyautas kénytelen vagyok vele is foglalkozni és őt is valamennyire ráncba szedni. Már, ha ezt egyáltalán hagyni fogja vagy lehetséges. Van egy olyan érzésem, hogy nem lesz ez az egész Winterrel zökkenőmentes.

Nem tudom, hogy miért nem tud aludni. ~Talán túl zaklatott?!~ Látom, ahogy a pohár vizet fel sem ülve dönti le a torkán, igazából erre sem tudok mit mondani. Tényleg olyan gépies benyomást kelt, mintha nem is érző, gondolkodó emberi lény volna csupán egy robot vagy efféle. Sam mutatott néhány futurisztikus filmet, a Chitauri invázió után ugyanis elkezdett érdekelni a sci-fi is komolyabban és felvéstem a bepótolni való dolgok listájára. Figyelem, ahogy a fém tenyerét az arcára helyezi eltakarva a száját sőt arcának nagy részét. Félmeztelen fekszik az ágyon mozdulatlanul, de más nem történik.
- Nem tudsz elaludni a felvétel nélkül ugye? - Kérdezem meg és máris tudom ostobaság volt tőlem, hiszen nyilvánvaló dologról van szó. - Mivel tudnék ebben neked segíteni? Mire van szükséged, hogy tudjál pihenni? - Megkockáztatom, hogy segítek neki elaludni, hátha lesz pár óra nyugtom. Aztán felhívom Sam-et, hogy mi a helyzet. Nem akarom magára hagyni egy másodpercre sem ilyen állapotban, viszont muszáj lesz bevásárolnia valakinek. Van pár dolog, amire szükségünk lesz.

• • 1086 • Zene •  Love  • © • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Pént. Aug. 11 2017, 05:10





The Asset & The Mission





*Nem enyhülök meg, amikor egyetért velem. Miért ért egyet? Miért csinálja ezt? Miért nem büntet meg? Mintha két különböző forgatókönyvből játszanánk. Nem tartja be a szerepét, én hiába ragaszkodom a magaméhoz, betűről betűre. A diszkomfortérzetem nem csökken, csak akkor, amikor ismerteti a körülményeket. Feladat-paraméterek. Végre olyasmi, amit tudok kezelni. Néhány pillanat elég, hogy összeillesszem a különböző információdarabokat a fejemben. - A legközelebbi kórház egy egész tizenhat mérföld távolságban, észak-északkeleti irányban. Kilenc potenciális behatolási pont. Három biztonsági őr, műszakváltás minden 12 órakor, észrevétlen bejutás ideális időpontja 21-22 és 3-4 óra között, célhelyiségek minden emeleten a keleti folyosó közepén. Személyzet harci potenciálja minimális. A művelet során további sérülés lehetősége egy százalék alatt. Kamera és hangfelvevő egység az odaút alatt műszaki boltból beszerezhető, az üzlet biztonsági rendszere kettes szintű, kiiktatható. Kivonási pont... - pillanatnyi szünet, információrendszerezés. - Nincs. A feladat teljesítésének becsült ideje a jelenlegi felszereléssel száz perc. Járulékos veszteség kockázatának hetven százalékos emelkedésével rövidíthető maximum negyven percre. Teljes felszereléssel rövidíthető további tizenkét perccel. - Az egyetlen alkalom, amikor nem jár büntetés azért, ha hosszabban beszélek, ez. Persze ilyenkor is meg kell válogatnom a szavakat, szigorúan neutrális és teljességgel szakszerű kifejezésmód az egyedül megengedett - ha érzelmeket mutatnék, vagy szubjektív módon fejezném ki magam, az a hibás működés nyilvánvaló jele lenne. Persze most is hibásan működöm - rég újra kellett volna indítani - de a Parancsnok azt mondta, hogy ez nem fog megtörténni, úgyhogy titkolom a rendellenességet.
Nem mintha ez megengedett lenne.
Ha nem érzékelnék bizonytalanságot felőle, akkor nem engednék meg magamnak ilyesmit, de így... megkockáztatom, és nagyjából meg vagyok róla győződve, hogy meg fogom úszni.
Mindeddig nem kaptam büntetést semmiért, és ez, úgy tűnik, felbátorít ennyire...
Mondtam, hogy ő nem olyan, jegyzi meg Barnes szinte vidáman.
Úgy mondod, mintha ez feltétlenül jó dolog lenne, vágok vissza késedelem nélkül.
Talán nem az?
Kiszámíthatatlan. És az egyenlő a veszélyessel.
Persze a kis beszélgetés a fejemben Barnesszal nem akadályoz meg abban, hogy kellő mértékben figyeljek a Parancsnokra, de ez is egy a számos jel közül, hogy nem ural eléggé. A legtöbb Parancsnokommal nem lennék ilyen felületes. (És akikkel igen, azok nem is húzták sokáig. Még csak nem is nekem kellett megölnöm őket.) Egy kicsit félrebiccentem a fejem, amikor befejezi a beszédet. - Értettem - felelek engedelmesen, és ez még igaz is. A megértéssel nincs baj. Akik azt hiszik, hogy a Tél katonája egy agyatlan harci kutya, azok tévednek, és általában nagyon hamar megkeserülik ezt a tévedést. A programozás nem az intellektust törte meg, csak az ellenállást. Ami hasznos volt Barnesból, azt megtartották, csak a felesleges tulajdonságokat kellett kikaparni és szemétre dobni belőle.
A gond csak az, hogy nem egészen tudom, hogyan teljesíthetném ezt az óhajt, mit kellene tennem ahhoz, hogy hetek regenerációját felgyorsítsam napok tempójára. A testem így is működőképesebb egy emberéhez képest. Mi tudná még inkább kitolni a karbantartási határait? Fogalmam sincs. Ezt a technikusok dolga lenne megmondani. Akik most, nyilvánvalóan és a korábban ismertetett okokból, most nem elérhetőek. Ezen nem tudok változtatni, úgyhogy hagyom, eleresztem a kérdést, és inkább a másik aspektusra fókuszálok. Felülírás. A Szék. Egy részem küzdeni akar és menekülni, én pedig tudatosan semmibe veszem ezt a részt. Ellazítom az izmaim addig a pontig, amíg még éppen meg bírok maradni a pozíciómban, kicsit bele is imbolygok egy pillanatig, tovább mélyítem a légzésem, és gondoskodom róla, hogy Barnes (és, újabban, James, akiről az esetek többségében nem veszek tudomást de most muszáj) véletlenül se ólálkodjon semmiféle felszín közelében. Mintha teljesen egyedül lennék a fejemben. Ami jön, az nekem szól, csak nekem, őt (őket) megkímélem tőle. - Готовы перезаписать* - jelentem, ebben az állapotban önkéntelenül is visszasüppedve a számomra természetes orosz nyelvhasználatba. Értem én az angolt is, továbbra is, ahogy az összes általam beszélt nyelvet, de ebben a fogadóképes mentális állapotban az orosz jön a nyelvemre.

***

Eleinte próbálok ellentartani, próbálom nem megadni magam a kéznek, ami felfelé kényszeríti a tekintetem, és az is időbe telik, mire kinyitom a szemem egy kicsit - kilesni, mint kisgyerek a takaró alól, elmentek-e már a szörnyek -, de akkor nem tudom már lehunyni megint, bámulok az ismerős kékségbe, mint katasztrófaturista a roncsokra. Megrebben a szemem a szavaira, és megint megpróbálok elfordulni, mert nem bírom állni a tekintetét... ez az idióta tényleg elhiszi, amit mond, és érzem a könnyek szúrós melegét a szemem sarkában, nem tudom, a szégyen vagy a harag vagy az önutálat plántálja oda őket, mert ilyen pillantás kereszttüzében igazán nincs az embernek kapacitása még saját magát is elemezni. - Tévedsz. - Nyelek egy nagyot, hogy képes legyek kimondani, és felkészülök rá, hogy kihuny majd a szemében a fény és elfordul és meggyűlöl és látni sem bír majd, és őszintén, meg fogom érteni. És még örülnék is neki egy kicsit, mert legalább gyorsan túl lennénk rajta. Ha nem most, akkor meg fog történni később, amikor rájön, mennyire igaz a vallomásom minden szava és az még inkább fog fájni, mint ha most... - Az én hibám. Miattam volt. - Nem tudom, hogy magyarázhatnám el. Talán nem is akarom. Engem nem kényszerítettek semmire - Wintert igen. Velem, általam. Én tartottam sakkban őt a puszta létemmel, mert még meghalni sem tudtam rendesen.
Azt ne kérdezze senki, hogy ezt honnan tudom, mert fogalmam sincs - nem is igazán tudom, miről van szó igazán, csak nagy vonalakban - benyomásokkal - foszlányokkal - zavarosan - de biztos vagyok benne.
Nem tudom, miben tudna segíteni. Nincs mit. Már megtörtént és nem tudjuk visszacsinálni, feltámasztani az embereket, akiket megölettek velünk, vagy elpusztítani azokat, akik kínoztak minket... El akarok húzódni, de nem hagyja, és amilyen állapotban vagyok, nem is tudok nagyon harcolni a szabadulásért. Ez emlékeztet - túlságosan is - ugyan a karok, amik körülzárnak, nem fémpántok, de mégis - nehéz elvonatkoztatni. Mintha megint ott lennék, mozdulatlanságra kárhoztatva azért, mert túl makacs voltam a feladáshoz, és a sötétben, saját elmém zugai között bolyognva szinte elfelejtem, hogy hol és kivel vagyok.
Szinte. A keze a hátamon segít.
Visszahoz a jelenbe, mielőtt elkezdenék sikoltozni.
Nem vagyok teljesen meggyőzve. Lehet, hogy ez csak trükk. Lehet, hogy csak vágyálom. Lehet, hogy még mindig ott vagyok. Lehet, hogy még régebben, és valójában ez még Azzano. (Nem, Azzano nem lehet, a legutóbbi kínzások egyszerűen túlságosan valóságosak, az a fájdalom túlságosan valódi, nem lehet csak a képzeletem műve. Steve kimentett onnan. Csak hogy még rosszabb legyen később.)
Meg akarom cáfolni a szavait, elmondani, hogy miért nincs igaza, de a félelem, hogy még mindig a Hydra kezében vagyok és nekik adnám ki magam és a titkokat, csomót köt a nyelvemre hirtelen, úgyhogy csak ingatom a fejem, minden magyarázat nélkül, tévedsz, üzeni a gesztusom némán. És mégis kapaszkodom belé. Ha erősebb lennék - nem annyira fizikailag, mint lélekben -, akkor elengedném, de képtelen vagyok rá. (Még mindig az talán soha nem is leszek képes édes istenem.) Csak a szavaim maradnak, amivel megpróbálhatok óvatosan navigálni (Szkülla és Kharübdisz között, emlékszem a középiskolai irodalomórákra, amikor arról az ókori görög fickóról meg az eposzairól tanultunk, vicces, hogy mik maradnak meg az ember fejében, pláne ennyi kisütögetés után), bármennyire lehetetlen is. Van, amit Steve-nek meg kell értenie, akár valódi, akár nem, akár hallgatózik a Hydra, akár nem. (De ha őket is meggyőzöm, hogy halott vagyok, az csak jó, nem?)
Próbálom nem mozdítani a kezem, hátha úgy csökken majd a fájdalom. (Ezt mondom magamnak, miközben az arcához érek, kifogás.) - Ez az igazság, Rogers - mordulok rá, visszaváltva a családnevére, mint régen is mindig, amikor valami hülyeség miatt nem akarta elfogadni a valóságot, amikor indulatos voltam és meg kellett értetnem vele a dolgokat. - Nem a régi vagyok... nem... Őt sikerült... - Nem bírom befejezni a mondatokat, bármennyire is szeretném, bármennyire is fontos lenne, egyszerűen túlságos morbid, túlságosan groteszk lenne kimondva. De attól még nem lesz kevésbé valós. Ahogyan én is elveszítettem őt azzal, hogy keresztülment azon az átkozott kísérleten... persze ő még kevésbé változott meg, mint én, és mégis teljesen a feje tetejére állította a világunkat. Pedig az inkább csak... fizikai volt. Nekem pedig... a fejemben ment félre minden. Az rosszabb.
És valószínűleg ugyanolyan visszafordíthatatlan, mint ahogy ő sem lesz többé beteges, nyápic kölyök. (Nem mintha kellene. Ne legyen. Az egyetlen, amiért hálás vagyok a szérumnak, az az, hogy végre egészséges.) Én sem leszek többé a könnyedén csevegő, hölgyekkel táncoló, katonákban lelket tartó őrmester soha, még kevésbé a brooklyni fiatalok ügyeletes kedvence.
Mégis, a szavai betalálnak, és a tekintetem hideg, szürke élt kap. - Tényleg rám? Vagy arra, akire emlékszel ezzel az arccal? - szegezem neki a kérdést, mert egészen mostanáig... azt a régi Buckyt akarta visszakapni. És vele nem szolgálhatok. Még én sem. Winter pedig még kevésbé. Márpedig... velünk kell beérnie.
És pontosan tudom, hogy nem vagyok elég.
Ahogyan a Hydra kezében sem voltam elég.
Ahogyan valószínűleg soha többé nem leszek elég.
De ettől függetlenül nem bírom nézni, és hallani, ahogy szenved, úgyhogy bal kézzel önkéntelenül is rászorítok a felkarjára, amit fogok éppen (fájdalmasan erősen - nem veszem észre). - Oké. Volt némi szerepem a meggyőzésében - ismerem el, bár ez valahol, valahogyan sántít - nem emlékszem - de nem tudok rájönni, hol a hiba. Ezen a ponton pedig már úgyis az lenne a meglepő, ha nem lenne lyukacsos ementáli sajt az agyam helyén. Az elmúlt kábé ötven év (ha hihetek Winter számolásának) nagyjából egyetlen elmosódott folt számomra. - De ha nem akarta volna... - befejezetlenül hagyom a mondatot, Steve is tudja, mi lenne a vége. Ha Winter nem döntött volna így, akkor az istennek se lett volna hajlandó erre. Winter úgy döntött, hogy megbízik az ítéletemben, vagy csak az ő elemzései is arra jutottak, hogy ez a kisebbik rossz, valahol igazából lényegtelen.
Itt vagyunk, nyakig benne a végeredményben.
- Emlékszel, mit mondott anya mindig? Egy vak embernek hiába adsz szemüveget - jegyzem meg, látszólag a semmiből a semmibe, de bízom benne, hogy érteni fogja, mit akarok mondani. Mindenkinek csak a saját feltételei és képességei szerint lehet segíteni, ezt jelentette a mondás, és nem véletlenül kaptam - kaptuk meg mindketten - odahaza. Hogy ne rohanjunk fejjel a falnak még lovagiasságból és az igazság iránti ifjonti hevületből se. Most valami hasonló a helyzet. Ha Steve segíteni akar - és akar, most mondta -, akkor azt csak úgy tudja megtenni, ha elfogadja a körülményeket és a feltételeket, amik adottak. Azt, hogy elveszítette... azt a legjobb barátot, akit egykor ismert. Azt, hogy Winter is a képben van. Azt, hogy soha többé nem lesz minden úgy, mint régen, mert egyszerűen képtelenség lenne oda visszatérni.
Csak remélem, hogy Steve érti mindezt anélkül, hogy elmondanám, mert őszintén szólva, még én magam sem értem, levezetni meg pláne nem tudnám.

***

Némán megrázom a fejem a kérdésre válaszul, de a kezemet nem veszem el az arcomról, az is mozdul velem, és ahogy egy kissé félrecsúszik néhány ujjam, igazítom is vissza rögtön. A következő kérdésekre viszont kihagy néhányat a lélegzetem, annyira... szokatlan... és nem megengedet... az egész mód, ahogyan megfogalmazza. De sikerül neutrálisabb szavakra fordítanom a dolgot, úgyhogy a légzésem is visszaáll normálisba, és elveszem a kezem a szám elől, hogy tisztábban beszéljek. - Maszk. Sötét. Csend. A felvétel - sorolom a minimumot, a végén a kezem visszatér a kiindulási helyére. Úgy döntöttem, a "pihenés" alatt az "alvást" értette ebben a kérdésben is, hiszen előbbi kritériumait már eleve teljesítettem. Az izomlazító injekciót nem említem, bár az is segít, de mostanra már enyhültek annyira az izomgörcsök, hogy az ne legyen szigorúan véve szükséges.
Eszemben sincs a minimumnál többet kérni.
Egy ilyen kiszámíthatatlan Parancsnoktól semmiképpen sem.*

Oh my god, mit művelünk mi egymással... ||| Zene: Lost and Lonely |||
*@*


*Gotovy perezapisat' - Felülírásra kész.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Pént. Aug. 18 2017, 07:13

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
N em értem, hogy mi a baj. Egyetértettem vele, ráhagytam mégsem érzek nála javulást a hangulatában. Hosszasan gondolkozom, hogy mi lehet a gond; míg nem rájövök azt várja, hogy fenyítsem meg a korábbi engedetlenségéért. ~Ki van csukva! Nincs az az Isten, hogy bántsam!~ Hördülök fel magamban, tekintetemben azonban csupa szánalom és gyöngédség látható. Annyira bánt, hogy ilyenné tették... el sem tudom mondani. Egyszerűen nem fejezhető ki szavakba mindaz, amit érzek. Mintha engem bántottak volna mindazzal, amit ő szenvedett el... egyszerűen még mindig nem vagyok képes felfogni mindazt a sok szörnyűséget és leginkább a következményét Buckyra vetítve. Keresem a fogódzkodókat, de nem igen lelek legfeljebb csak elvétve egyet-egyet.

A kérdésemre felel, de egyáltalán nem ilyesféle válaszra vártam. Hallgatom, hallgatom; de sehol sem lelem Buckyt benne csakis a Katonát és a hideg logikát. Viszont olyan információkkal lát el, amiknek nem voltam eddig a birtokában. Az ilyesmit Samre hagytam, a csapatban a tűzvonalban volt inkább a helyem nem a háttérből támogatóként.
- Mennyi idő kell a pihenéshez? - Kérdezem tőle, mert tudnom kell mikorra tudja összeszedni magát annyira, hogy megpróbálkozzunk a bejutással. - Hajnalra útra kész állapotban tudsz lenni vagy inkább várjuk meg az este 9-10 órát, mielőtt lábra bírsz állni? - Érdeklődöm, próbálva kipuhatolni mire számíthatok tőle. - De szükségünk lesz háttér támogatásra is. Mielőtt elindulunk előbb értesítenem kell Sam-et, a barátomat. Ő segít majd beszerezni a kamerát és mindent amire szükséged lesz a behatoláshoz. - Kezdek már egészen az ő fejével gondolkodva beszélni. Fontos, hogy megértse, mit miért fogok tenni és ne potenciális veszélyforrásként kezelje Sam-et vagy elfogadja a segítségét.

Döbbenetes, ahogy érzelemmentesen beszél mintha tényleg teljesen neutralizálták volna és nem is lenne Bucky már odabent. Muszáj visszafognom magam, nem reagálhatok túl hevesen még a végén félreértené. Pedig most éppen törni-zúzni volna kedvem az állapota miatt. Vérlázító, amit vele tettek.
- Bu... Winter, ne aggódj hárman majd megoldjuk. Emlékszel a röpködő fickóra a hídon ugye? Na, ő Sam Sólyom Wilson és a barátom. Azért nem hoztam magammal, mert... mert nem tudtam hogyan fogsz reagálni rá ha nem egyedül jövök érted. Érted? - Kérdezem meg, kissé félek a válaszától. - Fontos és értékes vagy, szükségem van rád. Éppen ezért azt akarom, hogy jobban legyél... hogy jobban legyetek Buckyval mindketten. Ha ehhez 100 percet kell a kórházban eltöltenünk, amíg a vérátömlesztést megkapod; akkor azt is megoldjuk valahogy! Kitalálunk valamit ígérem! - Agyam máris ezerrel tervezni kezd, logikus tervet keresve arra, hogy mit tehetnénk.

Majdnem 2 órát kell eltöltenünk a kórházban harcra képtelen állapotban, hiszen a vérátömlesztés során nem nagyon mozoghatunk ha jól tudom. ~Teljes felszerelés alatt mit érhet vajon?!~ Morfondírozok, ugyanis fogalmam sincsen miről beszél ismételten.
- Mi az, ami nálad van és mi hiányzik a teljes felszerelésből? Be tudjuk szerezni? Valamivel csökkenthető az idő vagy a 100 perccel kell számoljunk? - Szegezem végül neki a kérdést óvatosan megválogatva a szavakat. Tudom, hogy Bucky okos, ha Winter fele annyira intelligens mint ő volt - már pedig az előbbi válasza alapján eléggé jó stratéga maradt a szernek hála -, akkor van rá némi esélyünk élve megúszni vérfürdő nélkül ezt a kis kirándulást a kórházba. - Helyes Katona, örülök. - Nyugtázom a visszajelzését és meg is dicsérem - csak hogy kapjon némi pozitív visszajelzést -, tisztára a katonaságnál érzem magam mintha még mindig az 1940-es években volnánk és nem a jövőben.

- Winter, elismételnéd angolul? Még mindig hiányos az orosz tudásom. - Kérem. Nem, nem utasítom inkább egy egyszerű kérést intézek felé. Ezzel is nevelem, szoktatom lassan hozzá ahhoz, hogy milyennek is kellene lennie a normális, emberi viselkedésének. Nem ilyen... nem tudok rá jobb szót mint hogy gépies és katonás. Hiányzik belőle minden érzelem, száraz tényekként sorakoznak a kiejtett szavai. ~Borzasztó!~ Nem igazán értem, hogy miért váltott vissza az oroszra. ~Vajon mit mondhattam, ami ezt kiváltotta?!~ Nem tudom, hogy közelebb hoztam-e vagy messzebb löktem magamtól mint szerettem volna a protokollok említésével vagy Sam-et mint változót behozva a képletbe. Eddig csak ketten voltunk, de most már vele is számolnia kell. Igaz, hogy úgy hivatkoztam rá mint segítő ~Sam ki is nyírna, ha tudná sima supporternek, holmi mezei háttér segítőként írtam le őt.~ de valójában Wilson jóval több annál. Winter így viszont remélhetőleg nem a fenyegetést hanem hasznos segítőt látja majd benne.

Némi jelképes harc árán sikerül a tekintetét felfelé kényszerítenem és belenéznem a szemeibe. Már, amikor végre méltóztatik James kinyitni a csipáit. ~Édes Istenem, de hiányzott már ez a szürkéskék szempár?!~ Még akkor is, ha alig van benne élet... ha meggyötört és bizalmatlan... akkor is ott van benne Buck, az én Buckym. Nem olyan üres és élettelen mint a Katona tekintete. Winterben talán ez az egyik legijesztőbb dolog... a nihill, amit a lélektükreiben látni. A tekintetünk összekapcsolódik és ha szavak nélkül képes volnék kommunikálni pusztán az érzelmeim átadásával, most egy egész katartikus élet peregne le James szemei előtt. Van a tekintetemben ugyanis minden, mint valami mezei zsibvásárban... kedvére válogathat közülük. Már, ha a szavaimmal nem érné be. Nem engedem, hogy elfordítsa a fejét. Egyszerűen csak nem, muszáj hogy megértse, hogy elhiggye igazat beszélek. Hogy végre tényleg elhiggye én vagyok itt vele és nem a képzelete játszik ismételten tréfát űzve belőle.

Látom a könnyeit végigcsorogni az arcán és hüvelykujjammal törlöm le, végigsimítva az arcának oldalán. Kettősség, ami megcsap hirtelen... egyszerre érzem jéghidegnek és tűzforrónak a bőrét, miközben enyhe statikus elektromosság ráz meg érintése nyomán.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz. Nem nekem mosták át az agyamat 70 éven át drága barátom. - Teszem a vállára a kezemet éppen úgy, ahogy ő tette anno az enyémre azt a hozzám képest nagy lapát kezét, hogy a törékeny testem szinte beleroskadt egy-egy ilyen baráti paskolásába. - Egyszerűen elhitették veled, hogy ez is a te hibád. Buck... Bucky kérlek... ne okold önmagad! Te áldozat vagy, semmiről sem tehetsz! Ha valakit okolni akarsz az én vagy a HYDRA legyen! - Csattanok fel a végére tehetetlenségemben. - Én vagyok a felelős, miattam kezdett bele a W.S. programba a HYDRA! Miattam zuhantál le a vonatról is, szóval ha valakit minden áron okolni akarsz akkor az én legyek és ne más! - Komolyan nézek rá, szemeimben szégyen ég, arcom kipirult. Zaklatott vagyok, felzaklat ezzel az ostoba beszéddel teljesen, oda a híres nem létező hidegvérem.

Abbahagyja a hadakozást ellenem, inkább már csak kapaszkodik belém és én hagyom neki. Mert tudom jól, hogy most erre van szüksége... egy mentőövre és az övé én vagyok, ahogy Ő volt mindig is az enyém egész életemben.
- Még mindig nem érted ugye? - Kérdezek vissza, megütközve a mondatán. Azt mondja, hogy már nem a régi, hogy őt sikerült elpusztítaniuk. - Pontosan most cáfoltad meg saját magadat! James Buchanan Barnes élőbb, mint valaha és erről most tettél tanúbizonyságot ebben a pillanatban! Talán az emlékeimben élő barátom, New York fiataljainak és öregjeinek nagy kedvence a múlté valóban... De az én Buckym továbbra is itt van - helyezem tenyeremet a mellkasára pontosan a szíve fölé - igaz kicsit meggyötörve, kicsit összetörve, s talán már sosem lesz olyan mint régen... de itt van, velem. És csakis ez számít, nem?! - Kérdezem tőle lefelé konyuló szájjal. Megint közel állok a síráshoz.

- Gyerünk már James! Ne csináld ezt velem! Megígérted, ahogy én is neked! Örökké veled leszek az idők végezetéig! Az nem lehet, hogy elfelejtetted?! - Fogom könyörgőre már szinte a végén. De aztán megkeményíti magát és szavai ezerszer jobban fájnak bármilyen sebnél, amit valaha a harcok során el kellett szenvedjek. Ismét úgy érzem, mintha gyomorszájon vágott volna a fém kezével. - James Buchanan Barnes I choose you. And I'll choose you, over, and over, and over. Without a pause. Without a doubt, in a heartbeat I'll keep choosing you. Till death do us part. - Ha az oltár előtt állnánk - kicsit talán fura ez még nekem, de manapság már ilyet is lehet üldöztetés nélkül - biztosan ez volna a fogadalmi szövegem. Ezzel vallanám meg mindazon érzéseimet melyeket közel 80 éve cipelek magammal hol áldásként, hol teherként. Mert nekem Ő pont elég. Nem vagyok telhetetlen, nem kérek sokat; csak a lelki társamat akarom visszakapni. ~Az sem érdekel, ha törötten, sérülten... csak had kapjam vissza!~

- Mertem remélni, hogy nem csak Winternek hiányoztam. - Eresztek meg egy bátortalan félmosolyt mint régen, amikor ezzel próbáltam mindent elkezdőzni. Először nem értem, hogy mire céloz. Aztán leesik, hogy korábban pont én papoltam a szabad akaratról. - Ez azért messze nem ugyanaz Buck, te még nem vagy menthetetlen. Csak időre van szükséged, sok sok időre. Meg egy jó pszichológusra, az sokat segít. És én kivárom, ha újabb 70 évnek is kell hozzá eltelnie míg helyre jöttök annyira, amennyire csak lehetséges! - Szándékosan használom a többes számot, utalva a Katonára is. Külön kezelem őket és mégsem. Bár két önálló személyiségről van szó, ha jól értem... mégis mindkettő Barnes. Talán már soha többé nem lesz minden úgy, mint régen; de amíg ő itt lesz nekem Winterrel vagy nélküle, ez nem is érdekel egy másodpercig sem. Csak ne kelljen újra elveszítenem. ~Pokoli volt ez a néhány év nélküle!~ Pedig én a javát átaludtam.

Na most kezdem csak igazán, húsba maróan sajnálni Wintert... Jamest... mindkettőt igazából. ~Képes más fájdalma fizikai tüneteket produkálni?!~ Mert nekem még a szavam is elakad. Nekem is úgy fáj mindenem leginkább a lelkem, mintha engem is évtizedekig kínoztak volna egy székhez kötve. Hallgatom, hogy mire van szüksége az alváshoz.
- Rendben, intézkedem hogy mielőbb minden feltétel adott legyen. Addig pihenj ahogy tudsz Winter. - Mondom, majd előveszem a telefonomat miközben ismét a csaphoz sétálok és újra töltöm Bucky poharát vízzel. A gyorshívót benyomom, miközben a készülék tárcsázni kezdi a kívánt számot. Sam került a bűvös 2. helyre - az elsőt Buckynak tartottam fent, még amikor úgy tudtam halott volt akkor sem akartam az emlékében kárt tenni ezzel. Az az ő bérelt helye örökre - az életemben a híváslistámon. ~Csak vegye is aztán fel Wilson, ne úgy mint legutóbb; mint mikor azzal jött, hogy azért nem vette fel egyből mert csak a retyón trónolt!~



• • 1620 • Zene •  Love  • © • •


//A többi hétvégén/jövö héten jön!

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Szomb. Aug. 19 2017, 19:15





The Asset & The Mission





*Közel hetven év. Ebből majdnem ötven alatt létezett és működött Winter. Sok időbe telt Barnest megtörni... olyan sokba, hogy kis híján feladták, de a Hydra túl mohó volt és a reprodukálhatatlan, működőképes szérum a vérében túl értékes, semhogy egyszerűen megölhették volna. De az örökkévalóságig senki és semmi nem tud ellenállni, és ahogy a víz is kimossa a sziklafalat, úgy mosták el ők is Barnes tudatának tartópilléreit, hogy az összeomlásból a Tél Katonája emelkedhessen fel. A tökéletes, megtört, engedelmes fegyver - mindaddig, amíg megfelelően kezelik.
A Parancsnok nem kezel megfelelően. Figyelem - a szemem sarkából, sosem direkten -, és nehezemre esik, hogy ne mutassak ki semmit, hogy megmaradjak az üres és érzelemmentes ügynöknek, miközben legszívesebben... nos, valami mást tennék. (Lényegtelen, hogy mit, nem megengedett, nem kell gondolkodnom rajta, csak elfojtani az impulzust.) A tekintete, a testbeszéde hatalom helyett gyengeséget sugall, szinte ingerel, hogy kihívjam és próbára tegyem. Valószínűleg éppen ez a cél, döntöm el. Csapda. Ravasz, de inadekvát. Talán ennek a parancsnoknak ez az elképzelése a megfelelő büntetésről, a hamis biztonsáérzettel óhajt újabb és újabb hibákat kicsikarni, amiért aztán benyújthatja a számlát. Mintha nem lenne amúgy is minden joga és lehetősége anélkül is büntetni!
Idióta. Ki a fene tette Parancsnokká?!, dünnyögök magamban, dühít az inkompetenciája.
Te. Vagyis mi, emlékeztet Barnes, már megint azzal az idegesítő, szinte-vidám tónussal.
Заткнуть. мудак.* Mégis, a Barnesszal folytatott kommunikáció azon kevés dolgok közé tartozik, amik egészen... kellemesek. Még szép, hogy titkolom, hogy ilyesmi egyáltalán létezik számomra.
- Negatív. A fegyver funkcionális és bevetésre kész - ismétlem el, és felhagyom, hogy számoljam, hányadszorra. Előbb-utóbb még ez a nehézfejű Parancsok is meg kell értse, nem?! Az elkészülésre végigcikázik a tekintetem a szűk téren, amiben vagyok, felmérve a mozgást és a tennivalókat. - Felszerelkezés minimális ideje százharminchét másodperc. - Ami egyrészt azt jelenti, hogy nincs sok cucc, amit össze tudnék szedni a feladathoz, másrészt azt, hogy még mindig elég gyors vagyok, köszönöm szépen, nem kell aggódni miattam. A háttértámogatásra bólintok. A magam részéről nem tartanám szükségesnek, de ő dönt. Ugyanakkor az addig dédelgetett feszültség egy része elillan a vállamból, amikor úgy fogalmaz: "szükséged lesz". Ez azt jelenti, hogy hagyja, hogy egyedül dolgozzak.
A magányos küldetéseket preferálom a csoportosakhoz képest, még akkor is, ha a jelentések kimerítőbbek és a büntetés nagyobb eséllyel érkezik utánuk.
Aztán ez a feszültség visszatér, amikor tovább részletezi a küldetést, és már megint nagyon úgy fest, hogy félreértettem valamit (még inkább, hogy ő fogalmazott pontatlanul, de ezt a kritikát elnémítom).
Bólintás. - Kódnév: Sólyom. Státusz: támogatás. Hatóság: harmadlagos. - Iktatom az új tényezőt és helyezem el az információk hálójában annak mentén, amit a Parancsnok mond róla. Nem úgy tűnik, mintha műveleti parancsnoknak tenné meg, ami másodlagos hozzáférést adna neki a Katona irányításához, úgyhogy marad az egyszerű asszisztencia fiókjában.
A visszaigazolásra már nyitnám a szám, hogy a sztenderd válaszok egyikét elmantrázzam - van bőven, amiből válogassak, a fegyver szolgál a fegyver engedelmeskedik a fegyver hatékony a fegyver a fegyver, de valami visszatart. A nonverbális jelek, amiket a Parancsnok ad, konfliktusba kerülnek a szabványos késztetéssel, és némi hezitálás után befogom a szám. Ha ezzel hibázok, majd kiigazítja - kismértékű meghibásodás, nem igényel nagy fájdalmat a korrekciója -, de a nem teljesen tudatos megfigyelések azt súgják, hogy a szokványos válasz kimondása rosszabb lenne ebben a helyzetben. Bevetésen kívül ritkán hagyom, hogy efféle nem-teljesen-logikus ingerek befolyásolják a viselkedésem, de most kivételt teszek. A Parancsnok kiszámíthatatlan. Új stratégiák kiépítése szükséges lehet a túléléshez. (Barnes. Védelem. Elsődleges küldetés. Titkos. Mindenáron.) Inkább a mondandója második felére koncentrálok. - Negatív. A fegyver harctéri orvosi ellátása nem megengedett. Protokollok betartása szükséges. Beavatkozás elvégzése kizárólag a bázison - tiltakozom nyomatékosan, és (szinte már kihívás) felemelem a fejem, hogy a tekintetem egy vonalban legyen a Parancsnokéval, bár a direkt szembenézés helyett a halántékát fixírozom. (A szemem sarkából pedig a testbeszédét. Meg kell értenem, mire hogyan reagál. Rá kell jönnöm, hogyan tudom elégedetté tenni. A kiszámíthatatlansága miatti feszültség hosszú távon tarthatatlan.) - Száz perc: bevetési területre eljutás jármű nélkül, behatolás, a szükséges eszközök beszerzése, terület elhagyása, visszatérés a bázisra. - Nyilván nem javasolnék egy fájdalmas és immobilizáló beavatkozást nem-biztonságos körülmények között még protokollok nélkül sem. Nem vagyok sem hülye, sem szuicid.
- Teljes felszerelés: taktikai ruházat illetve annak elrejtése, három napi ellátmány, a küldetés speciális igényeinek megfelelő kiegészítő eszközök, továbbá teljes fegyverzet. - Ebből az egyedüli, ami az én felelősségem, a fegyverzet, úgyhogy arról tudok nyilatkozni részletesebben. - Amennyiben a feladat jellege meg nem követeli az eltérést, a fegyverzet három kategóriát foglal magába. Elsődleges fegyver: gépkarabély, géppisztoly vagy könnyű géppuska. Darabszám: egy és három között. Preferált típusok: M-4, Mk 18 Mod 0, AK-47 gépkarabély; MP-5, CZ Vz. 61 E Skorpion, Sa. Vz.61 Skorpion, Heckler & Koch MP5A3 félautomata géppiszoly; Colt M4AR-15, FN F2000 Tactical, Heckler & Koch G36C géppuska. Másodlagos fegyver: pisztoly és kés. Darabszám: öt és tizennyolc között. Preferált típusok: Glock 19, Glock P226R, Sig Sauer P220ST, COP 357 Derringer, Intratec TEC-38, Beretta 92FS Inox, HK45C, Makarov PM kézi lőfegyver; CRKT Crawford Thunder paracord, Magnum SWAT Transformer, Gerber Paraframe II, FOX Attack, BlackFOX Panthera BF-707B, Aqua Lung Master Dive, háromélű Jagdkommando 105-7 kés. Harmadlagos fegyver: a küldetés speciális kritériumaihoz igazodva. Mesterlövészpuska vagy nagy kaliberű fegyverek. Darabszám: jellemzően egy. Preferált típusok: M-240 közepes géppuska, M2 nehézgéppuska, Mk 12 Mod 1 mesterlövész puska 500 méterig, Mk 11 Mod 0 mesterlövész puska ezer méterig, TAC-338 mesterlövészpuska ezerötszáz méterig, speciális Mk 14 Mod 0 kétezer méter és afölött. FN Mk 13, Milkor MGL Mk 1L gránátvető. Remington 870 sörétes puska. M67 kézigránát. - Még egy halvány, mosonak gúnyolható szájszél-görbület is feltűnik rajtam, ahogy sorolom. Ezt ismerem, ebben nem hibázok, a fegyverzet olyasmi, amivel kapcsolatban teljes magabiztosságom és az egyetlen dolog, amiben - olykor - döntési helyzetben vagyok. És ami még fontosabb, az az, amit a fegyver jelent. A fegyver a kézben azt jelenti, távolság a Parancsnokoktól és a bázisoktól és a korrekcióktól. A fegyver a kézben azt jelenti, hamarosan sikeres jelentés következik, és egy Parancsnok elégedett lesz. A fegyver a kézben azt jelenti, hogy hasznos vagyok és ezért életben hagynak és így teljesítem az elsődleges küldetésemet. - A felsoroltak közül az ellátmány biztosítható, jelen küldetéshez nem esszenciális, a fegyverzet hiányos, jelen küldetéshez nem esszenciális. Javasolt alternatíva: másodlagos fegyverzet kizárólagos felszerelése. - A többi meg... hát, effektíve nemlétező. Na jó, azt tudom, hol van a taktikai felszerelés - mellény, maszk, egyebek -, hiszen mi rejtettük el, de pillanatnyilag bőven kívül esik az elérhetőségen. Pár ezer kilométerrel és jó néhány országhatárral kívül. Plusz mivel egy fedett küldetésről van szó, úgyis láthatatlanná kell válnom, arra pedig a jelenlegi körülmények bőven megadnak minden eszközt. - Járműhasználat a bevetés idejét nem számottevően csökkentheti - jut azért eszembe, bár a táv nem olyan nagy. A futás célravezetőbbnek tűnik ebben az esetben.
És a Parancsnok... elégedett. Döbbenten kapom rá a fejem, majd nézek újra félre szinte rögtön - nem megengedett -, és kell néhány pillanat, hogy leküzdjem a testemen végigszaladó reszketést. Mivel váltottam ki? Mit tettem jól, jobban, másként, megfelelően? Újra meg újra végigpörgetem a fejemben az imént lezajlott eseményeket, próbálom értelmezni őt, de semmi kirívót nem találok, legalábbis saját magammal kapcsolatban nem. Végül felhagyok vele, több adat kell az elemzéshez, ezt pedig betudom annak, hogy hatékonyan összeállítottam egy cselekvési tervet és levezettem a leghatékonyabb kivitelezését. Mivel a Parancsnok nem áll éppen a helyzet magaslatán, valószínűleg igencsak rászorul az asszisztenciámra.
Ettől függetlenül elégedetté tesz, hogy megdicsér. Egy kicsit félrebiccentem a fejem, lehetőséget adva, hogy hozzámérjen - bár ez már szinte blaszfémia, ilyen nyíltan kérni -, de hátha ebben is szüksége van az iránymutatásra.
A szavaira kipattan a szemem, amit csak az imént hunytam le megadóan, és megint megborzongok, ezúttal negatívan. Már megint hibáztam. Előreejtett vállal várom érte a büntetést, miközben felelek. - Bocsánat - suttogom, még ezzel sem tudom, megfelelő-e. Azt hamar megtanultam, hogy a "sajnálom" nem megfelelő forma a hibáim után, mert érzést feltételez, és számomra az érzelmek tiltottak. De hogy az "Elnézést" vagy a "Bocsánat" a megfelelő, és hogy hozzá kell-e tennem a kéremet, vagy utóbbi is tiszteletlenség, az egyénfüggő. - A fegyver készen áll a felülírásra - jelentem tehát angolul is, a nyelvnek megfelelően teljes mondattá fogalmazva a dolgot.

***

"Stevie, megölsz", mondanám, ha lennének szavaim, a régi eltúlzott panaszosság helyett valódian. "Ismertelek", tehetném hozzá, mert mi mással lehetne magyarázni, hogy egyetlen hosszú pillantásából regényeket vagyok képes kiolvasni (vagy odaképzelni - istenem add hogy ne csak a képzeletem legyen...), hogy mindenem rezonál azzal, ami ő. "Nem tudok megfelelni annak, amit szeretnél", hozhatnám a tudtára, ha elég könyörületes lennék hozzá. De képtelen vagyok ezekben a pillanatokban megszólalni, csak a könnyek maradnak - gyűlölök sírni, mindig is utáltam gyenge lenni, mostanra pedig pláne -, amiket nem tudok teljesen elfojtani, nehezen lélegző, forrón csordogáló kétségbeesés. Hülyeség, persze. Most aztán pláne pont nincsen semmi okom ilyesmit érezni, távol a Hydrától és Steve mellett, az ujjaival az arcomon és az ostoba, lehetetlen elvárásaival a vállamon.
Veszek néhány reszketős, közepesen mély lélegzetet. - Pontosan. Te nem voltál ott, nem érted... én igen. És tudom, hogy én... hogy miattam volt - keresgélem a szavakat nehézkesen, mert egyrészt meg akarom győzni - meg KELL győznöm -, másrészt viszont képtelen lennék ennél direktebben beszélni róla. Még csak felidézni is... már az is szinte elviselhetetlen, de ha kimondanám, ha szavakba foglalnám... nem, az túl sok, elviselhetetlen. Úgy védekezem, ahogy tudok: fellángoló dühvel. Mi másom lenne ezen kívül? - Ne próbáld megmondani nekem, hogy mit tettek velem, ne merészeld! - förmedek rá, de ahogy fellobbant, úgy el is hamvad az érzés, és csak a bénító szégyen marad mögötte, különösen az ő indulatainak tükrében. - Ne haragudj... - motyogom, és kedvem lenne a kezembe temetni az arcom, ám a legkisebb mozdulatra is karomba nyilalló fájdalom figyelmeztet, hogy nem lenne jó ötlet. Aztán egy kicsit kuncognom kell, humortalanul és örömtelenül. - Ne légy már ennyire egoista, Steve, Zola már rég kísérletezett a szérummal, amikor te még nem is hallottál róla - teszem helyre. (Mindig is ez volt a dolgom, bármennyire reménytelen a dolog.) Ha valakit lehetne hibáztatni, hát az Erskine. Az ő kutatása keltette fel Zola kíváncsiságát, még mielőtt lett volna bármilyen eredmény - akár Steve, akár a Koponya -, az, hogy a jó tudósnak sikerült is tökéletesítenie a formulát, legfeljebb csak olajat öntött a tűzre. De én addigra már menthetetlen voltam, ereimben a folyékony tűzzel. És erőt kell vennem magamon, hogy képes legyek a halálomról beszélni, de ha ez kell ahhoz, hogy az ő hülye bűntudatát eltöröljem... akkor remegve és hányingerrel ugyan, de megteszem. - A hülye vonatról meg azért zuhantam le, mert egy rohadék lelőtt onnan, ha még rémlik. - Mert nekem elég élénken. Évekig egyáltalán nem, még egy fél órával ezelőtt is csak valami távoli, megfoghatatlanul rémes dologként, de ebben a pillanatban bevillan és ha akarnám, az összes rémes részletet újraélhetném, és nagyon nagyon erősen igyekszem, hogy még véletlenül se tegyem meg. És akkor olyan tényezőket még nem is vettem figyelembe, mint hogy nem vettem észre a közeledő fenyegetést, vagy nem megfelelően használtam a pajzsot, vagy...
Ha egy kicsit jobb vagyok - ha lettem volna olyan hatékony, mint Winter - akkor nem zuhantam volna le.
Még egy igazság, ami felfalhat belülről. Remek. Egyre jobb ez a nap.
És Steve persze csak nem hagyja annyiban, rágja a témát, mint kutya az örökzöld csontot, amíg le nem csócsál engem is csontig, pedig már most is olyan fáradt vagyok, hogy egy hétig tudnék aludni. (A széttöredezett személyiség áldása: lehet, hogy tényleg ezt fogom tenni. Ha-ha.)
- Azt pontosan értem, hogy még mindig hülye vagy... - hagyom rá, mert basszus, annyira szeretnék hinni neki... annyira egyszerű lenne azt mondani, hogy jól van, nyertél. De ez csak számomra lenne a jó és könnyű út, nem pedig neki. - A te Buckyd, az, akire emlékszel, nem jön vissza. Erre... nincsen szuperszérum, Steve. Aki meg itt van, az... csak egy roncs. Árnyék. Visszhang. Ismételgetheti, amit kiabálnak neki, de sosem fog magától felelni - próbálom neki elmagyarázni, érzékeltetni, de a végére egy kicsit még én magam is belezavarodom az egész hasonlatba, és egyébként is kezdem megkérdőjelezni, hogy van-e egyáltalán értelme. Ezt a makacs öszvért sosem lehetett meggyőzni semmiről, akkor miért pont most sikerülne? - Nem, nem csak ez! Néha gondolnod kellene magadra is, te idióta! - csattanok fel megint, és természetesen ismét jön azonnal a szégyen is, hogy éppen Steve-en kell levezetnem az indulataimat, holott egyáltalán nem érdemli meg. Lejjebb viszem a hangom és megint lágyabban kérdezek, szinte suttogva, mint titkokkal szokás. - Mi a francot akarsz kezdeni ezzel az összetört valakivel? Ha így maradunk? - Winter legalább hasznos. Én meg csak teher. Bár a létezésem legalább biztosítja, hogy Winter Steve parancsnoksága alatt maradjon, ahol egyrészt jól bánnak majd vele, másrészt nem használják majd rosszra, úgyhogy talán mégsem leszek teljesen haszontalan. Csak éppen ezúttal nem Winter ellenében, hanem az ő érdekében leszek túsz a saját testemben. (Már ha az enyém egyáltalán.)
Aztán csak ingatom a fejem. Nem felejtettem el. De mi az idők végezete? Például az, hogy jégre tesznek, és akkor ébresztenek fel, amikor csak kedvük tartja? Két hét intenzív kiképzés az új fegyverekkel - vagy én képzem ki az újoncokat - vagy a lányokat - aztán megint több éves filmszakadás? Például az, hogy megszűntem önmagam lenni? Eléggé annak tűnik - vagy legalábbis olyasminek, ami bőven elég minden fogadalom feloldásának.
De felismerem a vesztes csatát, ha már benne vagyok.
És semmi esélyem és semmi reményem nincs, hogy Steve-et szavakkal meggyőzhetném az igazamról. Nem tudom megóvni, nem tudom legrövidíteni számára az utat, aminek a végén ő is be fogja látni, hogy felesleges az elszántsága és a bizakodása. Úgyhogy sóhajtok egyszer, kétszer, háromszor. Tudom, mit kellene felelnem, hogy semmissé tegyem a vallomását, hogy összetörjem belülről, és azt is tudom, hogy nem lennék képes kimondani. (Az eddigieket is szörnyű volt.) - Sosem tudtad, mi a jó neked. Én nem vagyok jó, Steve, utolsó figyelmeztetés, könyörgök neked, ha az kell... - motyogom elveszetten. - Tönkre fogod magad tenni miattam és nem tudlak megvédeni magamtól. Én is téged akarlak választani, és ez azt jelenti, hogy el kellene tűnnöm az életedből és megkímélni téged ettől az egésztől. - A szavak szinte lázasan buknak ki belőlem, és valószínűleg az is vagyok, ahogy a szervezetem próbálja helyrehozni a testemet ért károsodásokat, de nem ezt a hőt érzem magamban. - De most hogy itt vagy, nem leszek rá képes - ismerem be a vereséget suttogva. - Nem tudnék elmenni nem tudnálak itt hagyni, bocsáss meg hogy tönkreteszlek, Stevie kérlek bocsáss meg... - És most először nem csendesen könnyezem, hanem rázkodó, valódi zokogással, ahogy a sietve kiejtett szavak összemosódnak a számban és oda sem figyelve, csendes őrjöngéssel pörgetem magamból a bocsánatkéréseket és a nevét, ahogy szervezetesek a rózsafüzér szemeit az ujjaik között. Ez az én imám, ha nem is megtisztulás, de legalább horgony a világban.
Percekbe telik, míg a könnyek elapadnak és egy kicsit megnyugodok, épp annyira, hogy továbbléphessünk mindketten.
- Ó, dehogynem. Ugyan ki másnak hiányzott volna a rusnya képed - viszonzom én is a régi gesztust a magaméval. Sértegetéssel kimutatni a törődést és a szeretet - nagyon ránk jellemző. Persze a könnyedség nem tarthat sokáig. - Nem tudhatod - vágok közbe mérgesen. - Hadd mondjam el, innen belülről eléggé menthetetlennek tűnik a helyzet. - És még ha nem is az, Steve pont nem az, aki meg tudja ezt ítélni. Sem hozzáértése nincsen hozzá, sem objektivitása. Annyira vissza akarja kapni a régi Buckyt... bármire hajlandó lenne érte. Még a lehetetlenben is hisz, csak hogy a reményét ne veszítse el. - Állj le egy percre. Mi lesz, ha az "amennyire csak lehetséges" egyenlő a nullával? Ha sosem változik semmi, ha mindig ez lesz a legtöbb, ami leszek? - Nem kellene bevállalnia.
Persze tudom, hogy rá fogja vágni, hogy azzal is megbirkózik.
Nem is ő lenne, ha nem lenne hajlandó a világ súlyát a vállain cipelni. Francba.
Jól kifogtuk mi egymást. És mégis, ha lenne lehetőségem újraélni a gyerekkoromat, ugyanúgy összebarátkoznék vele, és ugyanúgy mellette lennék jóban-rosszban, halálig. (De azért igyekeznék ezúttal rendesen meghalni.)

***

Bólintok a szavaira, megnyugodva. Noha nem azt a választ kaptam, amire számítottam, de olyat, ami aránylag megnyugtat. Nincs további tennivalóm a helyzettel kapcsolatban, ráadásul a korábbi parancs is felülíródik teljesíthetőre.
Lehunyom a szemem és a lehetőségeimet mérlegelem. A jelek szerint az alvás lenne az ideális és elvárt pihenési forma, bár immár nem kizárólagosan. Én képtelen vagyok rá, legalábbis a jelen körülmények között. Ki igen? Barnest rögtön elvetem. Még nálam is alkalmatlanabb - dobálná magát a rémálmoktól és ezzel szabotálná a törött csontok gyógyulását, ráadásul nem bírja jól a fájdalmat, márpedig a törött bordák azzal járnak, minden egyes lélegzetvételnél. Az emlékeket sem tudná kellően kordában tartani, amiket a fizikai ingerek felszínre hoznának benne. Plusz a mai napon átéltek már legyengítették a tirónk legsérülékenyebb tagját, és ezen felül, de a legerősebb ellenérvként, eszemben sincs a kiszámíthatatlan Parancsnok közelébe engedni.
Vagyis marad a harmadik fél. Szintén kiszámíthatatlan, és messze esik az ideálistól, de pillanatnyilag talán a legkisebb rossz. Újabb ismeretlent hoz az egyenletbe, de ő nem része a feladatomnak (szigorúan véve), így a mentális állapota irreleváns, a Parancsnok pedig talán nem fogja megölni a testünket. Barnes hiába biztos ebben az állításban, én cseppet sem vagyok meggyőzve, de valamennyi kockázatot mindenképpen vállalnom kell.
Úgyhogy elernyedek, amíg a test teljes nyugalmi állapotba nem kerül. Egyenletes, az állapotunkhoz mérten mély lélegzetvételek. Egyenként ellazított izmok. És végül lassan, nagyon lassan és óvatosan hagyom, hogy elveszítsem a kontrollt, eleresztem az elme mozgatórugóit, és néhány gyenge taszítással James kezébe teszem a gyeplőt.

Szerencsém van: a fickó első dolga, hogy ténylegesen elaludjon, ami számára nagyjéból öt másodpercet vesz igénybe, így én is visszavonulhatok, magamban morogva, amiért az ébresztés bezzeg az én dolgom lesz.

Úgyhogy pontosan 176 perc múlva James az, aki hirtelen mozdulattal felül a matracon, azonnal az oldalához - a törött bordákhoz - kapja a fém kezét, és nyolc másodpercen keresztül pergő olasz-vietnámi-angol keveréknyelven káromkodik, mielőtt egyáltalán realizálná, hol van és mikor és kivel.*

Fegyvermán + precíz karakter = pain in the ass research ||| ez majdnem 3K szó O.o ||| Lost and Lonely |||
*@*


*Zatknut'. Mudak. - Fogd be. Seggfej.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Csüt. Aug. 31 2017, 17:53

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦

- Tisztában vagyok vele, hogy jelenleg is bevethető állapotban vagy Winter. De én tényleg azt akarom, hogy rendbe gyere. Hogy fizikailag meggyógyulj, amennyire csak lehetséges. De erre kevés az időnk. Emiatt muszáj a vérátömlesztést mielőbb megcsinálnunk. Viszont féltelek, félek így elindulni veled. Tudom, hogy fájdalmaid vannak; ne is tagadd! Arra is kell valami gyógyszert szerezzünk a kórházból... - Gondolkozok fennhangon. Hihetetlen, hogy képes volna akár most azonnal elindulni. 137 másodperc. ~Nem semmi.~ Viszont az mindenképpen megnyugtató, hogy Sam említésére bólint. Az már kevésbé, amint fennhangon közli a memorizálás folyamatát. - Winter, értsd meg nincs többé bázis. Nem mehetsz vissza! Nincs S.H.I.E.L.D., nincs HYDRA. Csak én... Csak mi magunk vagyunk! Mindent egyedül kell megoldanunk legfeljebb a barátaim segítségével. Már, amelyik hajlandó segíteni ebben nekem... - Mélázok el hangosan.

Főleg úgy, hogy a protokollokat sem ismerem ez kissé necces lesz.
- Nézd, tudom hogy szokatlan parancsnok vagyok. De én más vagyok, mint az elődeim. Nem ismerem a protokollokat csak részben és te vagy az első akire ilyen formán vigyáznom kell... - Ismerem el, a nyakamat dörzsölgetve a jobb kezemmel. Zavar és szégyen az arcomon, hogy be kell ismernem inkompetens vagyok az általam önként vállalt szerepkörben. Amikor azt mondja, hogy 100 perc alatt gyalogosan odajutunk hitetlenül pislogok rá. Nincs jó bőrben ahhoz, hogy útnak induljunk ezt bármiféle különösebb orvosi szaktudás nélkül is azonnal levágom. Megüti a fülemet a bázis ismétlése, de mielőtt reagálhatnék rá elkezdi sorolni a felszerelését, így visszanyelem amit mondani akartam és türelmesen kivárom, míg végig mondja. Már így is túl sokszor akasztottam meg a mondandóját ahelyett, hogy végighallgattam volna.

A felszerelése elismerésre méltó, főleg amikor sorolni kezdi a fegyvereket részletezve és egy egész arzenált képes felvonultatni nekem pedig a döbbenettől elnyílik még a szám is. Fura, mintha egy halvány gúnyolódó mosolyt is láttam volna az arcán. Azt a büszke, ha nem egyenesen öntelt fajtát, amit régről ismertem már tőle. Amikor arról beszél, hogy fegyverrel felszerelkezve akar a kórházba menni egyik részem nem támogatja, viszont belátom hasznos lehet ha van nála kés ne adj Isten fegyver. Viszont van egy fontos dolog, amit tisztáznom kell vele. Muszáj legalább nyomatékosítanom benne a dolgot, mielőtt vérfürdőt rendezne, csak mert megpróbálták a nővérek megállítani esetleg a folyosón és a kiléte felől tudakozódtak.
- Rendben, a másodlagos fegyverzet elég lesz. De fontos, hogy a küldetés célja az orvosi ellátás megszerzése - vérátömlesztés, fájdalomcsillapító gyógyszerek -, a fegyverzet kizárólag önvédelemre használható, szándékos vérontásra nem! - Komolyan nézek a férfire és belül imádkozom magamban, hogy értse meg, amiket mondok neki.

Furcsa, ahogy döbbenet fut át a tekintetén, arcomon pedig az elégedettség mosolya szélesebbre nyílik mint valaha. De félre pillant újfent, helyette félrebiccenti a fejét - nekem pedig bizseregni kezdenek az ujjbegyeim, szívem szerint hozzá is érnék -, ahogy szinte kéri az érintést. Nem én volnék, ha megtagadnám tőle a dolgot meg amúgy is túl önző vagyok ha Jamesről van szó így reszkető kézzel simítok lassan végig az arca azon oldalán amelyik közelebb esik hozzám. Aztán mindent elrontok, mert az egész testtartása megváltozik és azonnal elnézést kér. De nem értem miért. Nem az ő hibája, hogy nem tudok oroszul vagy hogy valamiért néha ösztönösen ez a nyelv jön a szájára önkéntelenül is.
- Semmi gond, csak szóltam hogy tudd nem minden szót értek meg oroszul. - Próbálom oldani a feszültséget, ami vészterhessé teszi a levegőt a teremben. Ahogy elismétli a válaszát angolul is, a szívem facsargatja minden egyes kimondott szava. - Remek, de mondtam már... a széket felejtsd el! Másféle módon fogjuk felülírni a régi protokollokat. Meg fogod tanulni az új szabályokat, a régieket pedig figyelmen kívül hagyni... fájdalom nélkül! - Mondom neki, próbálva úgy tenni mintha valami könnyű, egyszerű dologról beszélnék. Holott tudom jól, hogy a berögzült szokásokon a legnehezebb változtatni. Pedig muszáj lesz, mert így nem maradhat.

Nézem Buckyt, ahogy némán csorognak a könnyei és nem bírok mást tenni, mint megpróbálni felszárítani őket. Fáj így látni, elesetten és összetörten az idolomat, a hősömet, a szerelmemet az embert, akiért bármire képes vagyok. Segíteni akarok neki, de nem tudom miként tegyem. Szívem szerint megcsókolnám megint. Már hajolok is ajkaira, de aztán megszólal ismét és belefagyok a mozdulatba félúton. Megrendülve hallgatom a zavaros beszédét, hőkölök hátra ahogy felhördül rám förmedve. Nem értem, hogy mi rosszat mondtam amiért ennyire mérges lett rám hirtelen.
- Semmi baj Buck, semmi baj. - Paskolom meg a vállát ismételten, ezúttal nyugtatóan ahogy ő szokta nekem. Saját, titkos morze kódunkat nem felejtettem el, remélem ő sem és érteni fogja. Úgy tűnik hatott a dolog, mert hamarosan már kuncogni hallom és mázsás kövek gördülnek le a mellemről hiába örömtelen a csendülése. ~De akkor is nevet!~ Idejét sem tudom, hogy mikor hallottam utoljára nevetni egyáltalán.

Tudom, hogy igaza van... hiszen Erskine és Zola már korábban is kísérleteztek a szerrel, még mielőtt Erskine Amerikába menekült volna a Vörös Koponya elől. Sértett felcsattanására elfátyolosodik a tekintetem. ~Hogyne emlékeznék rá, hogy lezuhant?!~ Ha csak lehunyom a szemem a rémült halálsikolyát hallom a fülemben, a halálfélelmet látom az arcán és a zuhanó, távolodó testét, ami két kézzel próbál utánam kapni, de hiába.
- Én írtam a jelentést, pontosan tudom mi történt és miért... - Szipogok, küzdve a kibuggyanni készülő könnyekkel. Már akkor is csak a kötelességtudat tartotta bennem a lelket, hogy azon nyomban megírjam a történteket amint végeztünk és papír meg írószer közelébe kerültem. Amíg még frissek voltak az emlékeim és pontos képet tudtam adni a történtekről. Aztán összetörhettem, visszamehettem abba a lebombázott bárba gyászolni, ahol a Howling Commandos össze lett verbuválva, ahol Buckyt utoljára még nevetni láttam mielőtt minden elromlott volna.

- Az én Buckym? Ő itt ül előttem és próbál meggyőzni róla, hogy nem az aki valójában... csak, hogy megvédjen valamitől, ami szerinte a vesztemet okozza... ahogy tette egész életében. De nem érdekel! Hallod? Nem. Érdekel. Most, hogy megvagy végre, nem engedlek többé el! - Makacskodom továbbra is. Pontosan tudja ő is és én is, hogy hazugság amit állít. Minden szava logikus, önálló gondolatok füzére, nem pedig gépies felelgetés mint Winteré. ~Oh, ha Bucky tudná, hogy mennyire pont hogy magamra gondolok. Hogy mennyire önző is vagyok valójában, ha róla van szó?!~ Kedvem lenne a képébe kiabálni, de az nem vezetne sehová és különben is, tudom úgysem gondolja komolyan, csak megint azt hiszi tudja, hogy nekem mivel tesz jót. - Magamra? - Horkanok fel. - Belegondoltál valaha is, hogy min kellett keresztül mennem az elvesztésed miatt? Nem csak te jártad meg a poklot Barnes! - Hangom veszélyesen elmélyülve és elhalkulva, arcom kipirulva ám ezúttal a haragtól és nem a szégyentől. ~Oké, ez talán túl övön aluli volt, de megérdemelte.~ Gondolom elsőre, aztán meg is bánom persze menten. - Sajnálom! Ne haragudj Buck, ezt nem kellett volna! - Kérek egyből elnézést, de érzem ezt újfent elszúrtam.

- Majd kitalálok valamit... valami mást! Nem érdekel! Akkor is kitartok melletted... mellettetek! Megígértem, hogy örökké melletted leszek! Ne, ne ingasd a fejedet Barnes! Tudod, hogy igazam van! - Kiabálok már szinte vele, annyira meg akarom győzni. Mert ez a makacs öszvér éppen olyan csökönyös mint én magam vagyok, nehéz meggyőzni... de megéri, ha sikerül. És áttöröm a közénk emelt falait, már tudom meggyőztem és a visszakozása utolsó hullámait kell csak meglovagolnom. - Te mindig is túl szerény voltál Buck. - Mosolyodom el a férfi szavai hallatán. Ez már a végjáték. Nyertem. És ez örömmel tölt el, mert sikerült meggyőzzem. - Akkor válassz engem! Maradj velem! A többivel meg együtt megbirkózunk majd. Már nem vagyok olyan védtelen és esetlen, mint régen! Menni fog, meglásd! Csak maradj velem, kérlek! Nem tudnálak újra elengedni, most hogy újra itt vagy velem! - Suttogok már én is, amikor megérzem a teste rázkódását és meghallom a zokogását, sietve ölelem magamhoz csitítva, mint egy gyereket.

- Shh... nyugodj meg Buck! Nem lesz semmi gond. Most már mindig itt leszek veled. - Ígérem neki, arcát két kezem közé véve. Hüvelykujjam arcát cirógatja nyugtatóan, miközben óvatosan vonom magamhoz az ölelésembe és lehelek halovány csókot ismét ajkaira. Nem heveskedem ezúttal sem a csókkal, csak befogom vele a száját hogy ne a hülyeségeit motyogja tovább; ám addig nem eresztem el, amíg a könnyei el nem apadnak és kissé meg nem nyugszik végre. Csak akkor távolodok tőle el, ha úgy érzem tovább léphetünk mindketten végre. - Ahogy te sem, legalább adj egy esélyt rá hogy segítsek! Aztán a fejemre olvashatod, hogy bezzeg te megmondtad előre! - Alkudozom. - Akkor majd azzal is megbirkózom! Lesz időm összebarátkozni Winterrel és ha megint rajtad lesz a sor, kiélvezem a veled töltött perceket. Nekem megéri, ha közben veled lehetek! - Kontrázok rá. ~Na erre varrjon gombot, ha tud!~

Winter láthatóan elégedett a válaszommal, mert bólint és mintha sokkalta nyugodtabbnak is érezném mint korábban. Ahogy visszafordulva ránézek már azt látom csukott szemmel próbál pihenni, kérésemnek eleget téve. Így most van időm és nyugodtan beszélhetek Sam-mel azt hiszem. Már, ha felveszi végre a telefonját. Amikor ide értünk óvintézkedésből vettünk eldobható mobilokat, merem remélni az övé még nála van.
- Megtaláltad Kap? - Szól bele csupán egyetlenegy, ám releváns kérdést téve fel. Óvatosan Winter felé sandítok, aki csodák csodája elaludt - legalábbis a mély lélegzetvételeiből azt gyanítom -, majd suttogva válaszolok Sam kérdésére.
- Igen, de a helyzet bonyolultabb mint gondoltam. Sam, ne akadj ki de azt hiszem én lettem Winter parancsnoka. - Nem kéne bele mennem a részletekbe, de egyszerűen valakinek el kellett mondjam mi történt. Mert még mindig hihetetlen számomra is. - Winter és Bucky... ugyanaz az ember, de két külön személyiség. Nem vagyok orvos, nem értek a személyiségzavarokhoz; de önálló személyisége van a Tél Katonájának és Bucky is ott van a felszín alatt. Ketten vannak! - Hadarom ügyelve arra, hogy ne emeljem fel a hangom túlságosan. Nem akarom felébreszteni.

- Nyugi Kap, lassabban! Semmit sem értek. Ki az a Winter? És kik vannak ketten? - Kérdi Wilson. Itt jön ez az a pillanat, hogy masszírozni kezdem az orrnyergemet és lassan, halkan mesélni kezdem az elmúlt pár óra történését a barátomnak. James pedig majdnem 3 óra alvás után tér magához, amikor is Sam már beszerző körúton van, hogy mielőbb kórházba juttathassuk a Tél Katonáját.
- Jobban érzed magad Winter? - Érdeklődöm, bár kissé megzavar a tény, hogy kevert nyelven káromkodik. - Buck? Megint te vagy az? - Érdeklődöm bizonytalanul. - Nyugalom cimbora, Sam már úton van. Hamarosan jobban leszel, ígérem! - Kelek fel a fotelből, lassú, kimért mozdulatokkal indulok meg az ágyon fekvő felé a vizes pohárral. Csak semmi hirtelen reakció, nehogy félre értse. - Addig is, meginnád ezt? Látom, hogy mennyire dehidratált vagy... jól fog esni meglásd! - Biztatóan mosolygok a férfire, várva hogy elvegye tőlem a poharat és felhajtsa az italt.

• • 1728 • Zene •  Love  • © • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Pént. Szept. 01 2017, 13:13





The Asset & The Mission





*Az erősködésre tovább bámulok magam elé üres tekintettel. Fizikai gyógyulás. Inadekvát terminus. De lassan képes vagyok lefordítani az én megértésemhez szükséges kifejezésekre. A test száz százalékos funkcionalitását, teljes fizikai és biológiai terhelhetőségét várja el tőlem. A gyomrom enyhén megzuhan a gondolattól. Kétlem, hogy a technikusok nélkül ez a szint prezentálható lenne. Az injekcók, a kezelések... önmagam alapvető karbantartását talán rám lehet bízni, talán a Parancsnok is alkalmas rá, de nem mindenre. - A fájdalom irreleváns - vágom rá. (Programozott válasz.) Még akkor is, ha tudom, hogy nem igaz.
Ha valóban az lenne, akkor nem büntetnének vele. Ha valóban az lenne, akkor nem lenne értelme az elkerülését szorgalmazni. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a kijelentésben nincs valamennyi igazság mégis. A fájdalom valóban nem számít olyan szempontból, hogy a jelenléte ellenére is sikeresen végigviszek egy küldetést, vagy hogy a prioritási listámon nem szerepel magas helyezéssel.
A féltésre már inkább nem is mondok semmit. A Parancsnoknak idő kell, mire megbízik majd a képességeimben. Időm pedig van. Számtalan parancsnokom volt már - ők eltűntek, meghaltak, jelentéktelenné váltak, én pedig még mindig itt vagyok.
- Bázis egyenlő: Parancsnok, Rogers. Kódnév: Amerika Kapitány. Azonosító: 987654320. - Ha nem a Tél katonájáról lenne szó, akár leereszkedőnek is lehetne nevezni a hangsúlyt, amivel biztosítom, hogy övé a teljes kontroll felettem, nincs oka aggodalmaskodni a hűségem miatt. (Barnes a szokásos ellenkezés helyett elégedetten dorombol a gondolatra.) A bázis persze egyenlő hellyel is - jelenleg ezzel a portlandi lakással, később pedig azzal, amit majd kijelöl számomra -, de ezt pillanatnyilag nem említem meg. Nem olyan fontos.
Szokatlan parancsnok. Így is nevezhetjük. Megengedek magamnak egy nehezen értelmezhető, mélyröl jövő mordulást - ami talán a szavaknak szól, talán a zavara nyílt kimutatásának -, aztán megint lesütöm a szemem. Nem annyira persze, hogy kikerüljön teljesen a látóteremből, úgyhogy elcsípem a döbbenetét, amit a felsorolásom okoz... nehéz is lenne kihagyni, mondjuk. Általában ahhoz vagyok szokva, hogy legalább egy kicsit meg kell erőltetnem magam, hogy kiigazodjak a parancsnokok testbeszédén. Ő ellenben nyitott könyvnél is könnyebben olvasható, már ami az érzelmei kimutatását illeti. (A szándékai és a gondolkodásmódja, sajnálatos módon, továbbra is mély homályba vesznek előttem.) Meg az inkompetenciáját, megint. Egyáltalán: mi a franc a szándékos vérontás? Mutat egy célpontot, és az a célpont megadott időn belül halott lesz. Pont. Elég veszélyes vagyok ahhoz, hogy ne engedhessék meg maguknak, hogy ezen kívül másra használjam a képességeimet, természetes, hogy nem kezdek... vérontásba... parancs nélkül. Ráadásul egy fedett küldetésről beszélünk, aminek az "ott sem jártam" a fő kritériuma! Természetesen lehetséges balesetnek beállítani a halálokat, de nem lennék valami hatékony kísértet, ha mindenfelé véres hullák szegélyeznék az utamat. Ahogy viszonzom a pillantását, a tekintetemben a szokásos megadó alázat mellett némi gunyoros csillogás is meglapul. - Küldetés részcélja: észrevétlenség - emlékeztetem. Ennyi erővel azt is mondhattam volna, hogy nem vagyok hülye, kösz szépen.
És mégis, ez az egész... szinte kellemes. Szinte olyan, mintha működhetne akár hosszú távon is. Amikor épp hogy ki nem fejezem, mit kellene szerintem tennie, amely cselekedetem önmagában is abszurd, ő büntetés helyett... megjutalmaz? Ahogy az ujjai könnyedén végigsimítanak az arcomon, végigszalad az ideges rángás a bőrömön - mint ló, ha legyet érez, s próbálja elhessegetni anélkül, hogy különösebben tenne ellene bármit -, ugyanakkor alig észrevehetően arrafelé csúsztatom a súlypontom, hogy az ösztönös tiltakozás ellenére is még többet kapjak. Az érintés bonyolult dolog. Tízből hatszor kínt és korrekciót jelent, háromszor harcot. Jó esetben egy olyan alkalom van, amikor... kellemes és nincs benne fájdalom. Nem csoda, hogy aktívan kerülném, hogy tartok tőle, hogy idegessé tesz a lehetősége is. (És akkor az egyszerű fenyegetettséget, amit a fizikai közelség jelez, még nem is vettük számításba.) Ugyanakkor viszont... és ezért teljes mértékben Barnest hibáztatom... azon nagyon nagyon kevés dolgok közé tartozik, amit hiányolok és amire valami lagymatag módon vágyom. Megmagyarázhatatlan szükséglet.
Ennek a Parancsnoknak az érintése nem csak egyszerűen kellemes, hanem forró és emésztő. Addiktív. Kiélvezem, amíg tehetem.
A megnyugtatása céltalan, hiszen csak szavakat jelent - azokból sem éppen gondosan megválogatottakat -, de a következő... megint természetellenesen merevvé és mozdulatlanná válok, homlokomon elmélyült ráncokkal. - A... Szék nélkül... hogyan töröljem? - bukik ki belőlem végül a kérdés, mert egyszerűen reményem sincs rá, hogy ezt a gordiuszi csomót magamtól átvágjam. Felejtsem el az eszközt, ami segít felejteni, de anélkül, hogy használnám az eszközt?! Hogyan? Engedelmeskednem kell (másodlagos küldetés), de erre nem terjed ki semmiféle kiképzésem. A többi része... a többi része nem hangzik teljesíthetetlennek. Tanítható vagyok, bár a módszere a megszokott szöges ellentétének hangzik, de a módszer mellékes. (Főleg, hogy még mindig nem bízom efféle ígéretben. Csel. Csapda. Nem igaz, nem lehet igaz.) - Értettem - felelek csak ennyit, csendes belenyugvással. - Készen állok - teszem hozzá, elismételve a korábbi kijelentést, mert metódus ide vagy oda, még mindig én vagyok a Tél Katonája, a parancsnokom engedelmes eszköze. Ha történetesen tanítani akar ahelyett, hogy egy célpontra uszítana, azt is megteheti. Történetesen bármit megtehet.

***

A szavak cserben hagynak, amikor szükségem lenne rájuk, ahogyan a testem is cserben hagyott, amikor a legfontosabb lett volna - a vonaton, a kínzások alatt, a... a Székben?... -, és próbálom ugyan megértetni magam, de ugyanakkor nem akarom, hogy megértse. Nem akarom, hogy tudja, hogy lássa az egész képet, hiszen akkor neki is ugyanúgy meg kellene gyűlölnie, mint ahogyan én gyűlölöm magamat a gyengeségemért. De ahol a szavak nem elégségesek, ott mégis a test emlékezik, és ahogy a szokásos jelet paskolja a vállamon, megint belelazulok a kontaktusunkba. Mesterei voltunk és vagyunk annak, hogy egész beszélgetéseket folytassunk le ártatlannak tűnő gesztusok, ujjmozdulatok, baráti érintések leple alatt, ugyanúgy, ahogy értettük egymást szemvillanásokból is annak idején.
És mégis, a történtek mintha falat emeltek volna közénk, de talán csak az én indulataim azok, mert legszívesebben megint ráförmednék... jelentést írt, oda ne rohanjak, én meg átéltem... de nyelek inkább egy nagyot, majd még egyet, és nem nyitom ki a szám azelőtt, hogy gondolkoznék. Hogy rájönnék, milyen lehetett ez a másik oldalról. Nekem könnyű beszélni - azt hiszem, talán már a zuhanás közben elveszítettem az eszméletem, és ébredéskor azt sem tudtam, ki vagyok és hol vagyok és miért... valószínűleg még a fizikai fájdalommal és a hiányzó karommal és a mindent felfaló hideggel együtt sem ért fel azzal, amin Steve keresztülment egy üres irodában, maga előtt a hangosan kattogó írógéppel, ahogy üres szavakká kellett lebontania a friss tragédiát, a legjobb barátja halálát. - Sajnálom - jelentem ki némi késéssel, de őszintén.
- Látod, erről van szó... látnod kellene a különbséget... hogy a kettő nem ugyanaz a személy, bármennyire hasonlítanak is... - magyarázom, egyre gyengébben, egyre esetlenebbül. Igen, amit mond, az technikailag igaz, de legjobb esetben is csak az egyik fele az igazságnak és a másik bizony sokkal csúnyább ennél. Szeretném, ha ezt megértené végre, ha rájönne, hogy bár sok minden megmaradt bennem, akár nagyon lényeges részeim is, de legalább ennyi el is veszett, nem kevésbé fontosak. Nem mondom, hogy oda az ártatlanságom, mert valljuk be, az ennél sokkal-sokkal régebben eltűnt, legelőször talán tizenhét évesen, amikor bebizonyosodott, hogy nekem még a szeretetem is beteg és hibás. De mégis, valami elemien fontos dolog, valami, ami az embert emberré teszi, igenis meghasonlott bennem és noha szavakba nem tudnám foglalni, csak érzem, és Steve-nek is éreznie kellene. - Nem akarlak megölni, Stevie - csuklik el megint a hangom. Közben eszembe sem jut szó szerint, fizikailag értelmezni a szavaimat, az túl egyszerű lenne. Nem akarok a lelki és érzelmi pusztulásáért felelős lenni, megrontani azt, ami számomra tisztaság és iránymutatás volt. De ez tipikusan a róka fogta csuka esete: nem önmaga lenne és saját lényege tűnne el, ha lemondana rólam, de ha nem teszi meg, akkor szintén a saját vesztét okozza.
Valószínűleg jobb lett volna, ha egyszerűen belehalok a zuhanásba. Meg sem tudnám számolni, hányszor kívántam, bár így történt volna - ha nem is annyiszor, mint amennyiszer makacsul ragaszkodtam az élethez és nem voltam hajlandó feladni azt. Ugyanazzal a forró indulattal, amivel most is visszavágok neki, mert komolyan, hogy mondhatott ilyet?! - Jah, biztos vagyok benne, hogy szörnyű volt évtizedekig aludni, míg én keresztülmentem mindezen - szúrok, célzottan, hogy basznám meg magam inkább. Amíg ő vett egy jól megérdemelt hosszú pihenőt, addig engem a Hydra kínzott és rá vártam. Óh, hogyne, pokoli lehetett... Ám az indulatok megint úgy apadnak el, ahogy jöttek, partot ostromló hullámként vissza is húzódnak rögvest, hogy a szégyent és a még égetőbb megbánást hagyják maguk után hordalékként. - Bo... saj-ná... én nem... - nyikkanok, a szemébe tekintéshez nem vagyok elég bátor, csak oda sem nézve összekulcsolom az ujjainkat (valami furcsa a bal kezemmel de nem figyelek fel rá igazán), mint régen, mint az összes vitánk után valaha (bocsáss meg hogy seggfej vagyok néha de azért szeretlek, üzenik a kezeink), és valahogy jóvá kell tennem, de ötletem sincsen, hogyan. - Tudom, hogy neked sem volt könnyű... fenébe, látom, hogy még most sem könnyű... - motyogom halkan. Ennyi telik tőlem. Szánalmas.
És nincs erőm többet vitatkozni vele.
Én mindig harcoltam, amióta az eszemet tudom. Valakivel, valamivel állandóan. Néha, amikor fullasztó meleg csavarodott a mellkasomra fülledt nyári éjszakán és nem hagyott aludni, vagy amikor körülölelt a fekete semmi, úgy tűnt hogy csak és kizárólag azért éltem még mindig, mert túl makacs voltam feladni a küzdelmet. Emiatt lettem boxbajnok, nőcsábász, legjobb barát, nagy testvér, lázadó fiú, a környék kedvence, őrmester... minden, amit elértem, abból származott, hogy nem voltam hajlandó feladni.
De most fel akarom adni. Mert fáradt vagyok és gyenge és rémült és nem akarom elképzelni a világot Steve nélkül - nem akarom még gondolatban sem eljátszani, milyen sivár és iszonyatos hely lenne és milyen üressé válnék én magam is nélküle -, és...
A görcsök maradéka kienged az izmaimből, és hagyom, hogy teljes súlyomat ő tartsa meg (most már képes rá), és - Mintha lenne más választásom. - ...feladom. - Mikor nem választottalak téged? - Nem arról van szó, hogy ne lett volna életem Steve-en kívül, mert volt. Barátaim, randevúim, családtagjaim, munkáim... ahogy neki is megvolt a maga elszeparált világa a művészetekkel, az orvosságokkal, mindennel. A kettő között pedig, mint óceán a kontinensek között a maga elképzelhetetlen mélységeivel és méretével, ott volt a közös világunk, az, ami igazán számított. És hiába volt a személyiségeinknek a másiktól független aspektusa is, amikor döntésre került a sor, mindig egymást választottuk. Kivétel nélkül mindig. - A fenébe, úgyis együtt akartunk meghaln... - motyognám (kilenc évesek voltunk és Steve megígérte, hogy nem kell aggódnom miatta mert mi meghalni is együtt fogunk), de belém fojtja a szót. Nem a közelségével, nem az érintésével az arcomon, bár már az is sikeresen elhalkította a panaszaimat, hanem az ajkamra illesztett ajkával. Kipattan a szemem, amit kit tudja mikor hunytam le pontosan, és döbbenten bámulok fel rá, de ezúttal nem fagyok le annyira, mint legutóbb, úgyhogy... azon kapom magam, hogy egy pillanatnyi tétovázás után bátortalanul megnyalom az ajkát, végre ismét megízlelve a tiltott gyümölcsöt, hogy aztán némileg határozottabban, bár még mindig reszketően bizonytalanul elmélyíteni próbáljam a csókot, nyelvemmel szétválasztva ajkait és beljebb merészkedve, minden érzékszervemmel a pillanatban, szinte sokkolóan intenzíven. Nem tart olyan sokáig, mint szeretném. Bár fogalmam sincs, mennyi az annyi, mert az időérzékem abban a pillanatban kiugrott az ablakon, hogy Steve megcsókolt, szóval... mindegy is. (Úgyis csak egy vágyálom ez túl szép hogy igaz legyen de akkor hadd élvezzem ki legalább.) - A tiéd - lehelem, bár az arcom megint elfacsarodik a puszta gondolatára annak, hogy hová fog eljutni mindez, hová tartunk és mibe egyezem bele és... - Csak... ne várj ennél többet - teszem hozzá, mert nem tudok mit ígérni (csak egy törött, haszontalan roncs, egy ember árnyéka, amit nyújthatok), mert amit mond, az nagyjából úgyis felfoghatatlan. Még hogy összebarátkoznak Winterrel. Kétlem, hogy utóbbi szótárában egyáltalán szerepel ez a szó. De arra sem tennék nagy összegeket, hogy Steve képes lesz túllátni azon, hogy Winter miért jött létre, én biztosan nem lennék rá képes... persze az is igaz, hogy Steve mindig is jobb volt nálam.

***

Az alvás a telefonbeszélgetéstől függetlenül megtörténik, noha nem úgy és nem akkor, amikor a Parancsnok feltételezi, de ez sem Wintert, sem Jamest nem izgatja semmilyen szinten.
Az ébredés váratlan és heves, az elmébe nyilalló éles fájdalom sokkja felszínre löki a tudatot a foszladozó álomképek marasztaló öleléséből.  A Katona soha nem a gyengéd módszereiről volt és lesz híres, de ez nem állít meg abban, hogy nem túl diszkréten elküldjem a kurva anyjába (akije úgysem volt). Zavartan próbálok rendesen magamhoz térni, rendet teremteni a káoszban, ami a gondolataim között uralkodik.
Az, hogy megszólítanak eközben, egyáltalán nem segít. Bal kezem a lecsapó csörgőkígyó sebességével tűnik el a párna alatt, majd emelkedik fel egy kés pengéjére simuló ujjakkal, és vágom a hang irányányába a fegyvert gondolkodás és realizáció nélkül, csak annyi időre kapva oda a tekintetem, hogy felmérjem a dobás ívét és távolságát. (Aki vakon hajigál késeket, az soha nem fog eltalálni semmit. Kell a megfelelő pördület, hogy tényleg a penge hegye találkozzon a célponttal és beleállhasson a puha húsba.) Aztán már nyúlok is a következő késért, azzal a céllal, hogy az a kezemben is maradjon, és megvédjem magam attól, aki mégis megközelít, hiszen egy kis dobótőr messze nem letális fegyver.
Közben még azt is realizálom, hogy mi hangzott el. Haladunk. A borzongás pedig, ami a megszólítás(ok) miatt jön, betudható a hűvösödő levegőnek. Az emlegetett Winter szereti a hideget... én nem. Ebben a másikra - Buckyra - hasonlítok. - Nem - mordulok fel, bár ez szólhat annak is, hogy ki teszi fel a kérdést - Steve Rogers Amerika Kapitány Parancsnok 987654320 -, esetleg annak, hogy a hirtelen mozdulatoktól agonizáló fájdalom nyillal a mellkasomba és a karomba, netán magának a kijelentésnek, hiszen valóban nem vagyok sem Winter - honnan tudja ezt a nevet mi a franc? -, sem Bucky - ő is menjen a francba -, persze ez nem jelenti azt, hogy meg tudnám mondani, akkor mégis ki vagyok. (Ezt próbálom kideríteni hónapok óta kösz szépen.) A korábbi lenyűgözöttségem, amit a jelenléte okozott, az alvással láthatóan minimumra csökkent, és visszatért a morcosság.
Visszaülök, félig felhúzott térdekkel, és görnyedve a fájdalom köré gömbölyítem magam, miközben fém kézzel (benne még mindig a késsel) a hajamba markolok, és újfent felnyögök. - Bal szekrény második polc, fájdalomcsillapító - instruálom a kis konyharészben, mert baromira szeretnék bevenni néhány tablettát. Minél többet, annál jobb. Úgyse hatnak sokáig azok a vackok és francba is, baromira fájnak a bordáim... francba. Mi a fene. - Meg a füzetet. Valamelyiket - egészítem ki a rendelésemet, mert a fejemben még mindig össze-vissza keringenek az alvás közben látott képek és próbálok ugyan rendet tenni, de sokkal könnyebb, ha toll van a kezemben és kiönthetem feltört koponyám tartalmát a papírra.
Ó, francba. Leesik a nyugtatás második mondata is. Francba. - Mi? Idejön valaki? - kapom fel a fejem, és ugrom talpra, megtántorodom a hirtelen szintkülönbségtől, és egy mordulással megkapaszkodom a falban. Űzött tekintettel nézek körül, felmérve a kijáratokat. Úton van. Még nincs itt. - Miért? - szegezem rá a tekitnetem vádlóan. Tessék, kellett ez nekem. Idevezetem, és egyik első dolga, hogy eláruljon, hogy valaki mást idehozzon, amíg alszom. A mellkasomban szúr a felismerés, miközben próbálom eldönteni, mit tegyek, megadás és menekülés közötti vékony pengeélen egyensúlyozva. A futás könnyebb megoldásnak tűnik, de ugyanakkor tudom, hogy a végtelenségig még én sem rohanhatok és tényleg azt hittem, hogy Őt idevezetni lesz a legjobb megoldás és most kellene egy kis idő, legalább annyi, hogy az ébredés utáni elmeködöt eloszlathassam, hogy rendesen fel tudjam mérni a lehetőségeket és a veszélyeket, hogy eldöntsem, a Steve jelenléte iránti igényem elég erős-e ahhoz, hogy mást elviseljek a kedvéért. Amikor pedig felém közeledik - észreveszem a hangsúlyozott lassúságát, de ugyanakkor nem tudom nem azt elemezni, hogy milyen stabilan áll, hogy a puszta jelenléte és fizikai paraméterei és szuperkatona mivolta mekkora fenyegetést hordoznak -, akkor megfeszülök, de nem térek ki vagy lépek arrébb. Néhány másodpercig tanulmányozom az arcát - a vonásaimon érzelmek rapid váltakozásával, a pillanatnyi nyílt, szinte vérző vágyakozástól önmagam fegyelmezésén át a növekvő frusztrációig -, aztán elveszem a poharat. - Fájdalomcsillapítót - ismétlem el a követelésem, már csak azért is, mert akkor el kell fordulnia tőlem és nem bámulni és mosolyogni rám. (Krisztusom az a mosoly, öljetek meg.) Nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Megint megkísért a gondolat, hogy amíg hátat fordít, addig egyszerűen elillanhatnék az ablakon keresztül... meg tudnám tenni, a képességeimből kitelik. És mégis maradok a helyemen. De a kést nem engedem el.*

Fegyvermán + precíz karakter = pain in the ass research ||| 2614 szó ||| Lost and Lonely |||
*@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Hétf. Szept. 04 2017, 04:07

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
N ihill. Ezt látom a tekintetében, ezt a gépies ürességet. Ijesztő, hogy őszinte legyek. ~Bucky mi a fenét műveltek veled?!~ A felét se tudom szerintem a történteknek, de már az is sok számomra. Viszont nem dughatom homokba a fejemet, ha valóban azt akarom, hogy jobban legyen. Muszáj megtudnom minden információt a procedúráról, hogy minél gyorsabban hozhassam vissza ebből az állapotból. De itt és most nem ez az elsődleges, hanem hogy jobban legyen és mehessünk tovább, apránként lépve előre a cél felé. A cél felé, ami a gyógyulása lenne.
- Számodra talán az. De én akkor sem akarom, hogy szenvedj! Nekem tényleg fontos, hogy te hogyan érzed magad... - Vetem ellen, hiszen nekem számít hogyan érzi magát, én törődöm vele. Tisztában vagyok vele, hogy az előző parancsnokai nem törődtek azzal, hogy ő hogy érzi magát. Csakhogy én nem olyan vagyok, mint ők. ~Sosem tudnék olyan lenni mint ők.~

A szemöldököm felszalad, amikor engem nevez meg a bázisaként.
- Ha így gondolod, rendben. De a kórházba együtt megyünk, én is kellek a vérátömlesztéshez ne feledd! - Vitát nem nyitok a témáról, remélem ő sem tervez ellenkezni. Gondoljon bármit az állapotáról, nem hagyom magára míg ennyire vacakul van. Hallom a felmordulását, mintha nem tetszene neki a nyíltságom. De szoknia kell, mert egyenes ember voltam mindig is; nem kenyerem a hazugság, amúgy is rémesen hazudok Natasha szerint és simán átlátni rajta. Amikor megint megszólal kissé úgy érzem kioktat és nem tudomásul veszi a küldetés paramétereit. - Valóban, nem volna szerencsés ha rájönnének ott jártunk. - Helyeselek. De attól még láttam akció közben, tudom mire képes és félek tőle elég egy kis lökés hozzá, hogy átgázoljon emberéleken ha úgy ítéli meg az útjában vannak és akadályt jelentenek. Persze ebbéli aggályaimat nem kívánom hangosan kimondva megosztani vele. Még a végén úgy értelmezné, hogy nem bízom benne meg, holott erről szó sincsen inkább csak aggódom.

Érintésem nyomán megrándul az arca - lélegzet visszafojtva figyelem a reakcióját - mégsem húzódik el a kezem elől, inkább mintha még közelebb próbálna húzódni hozzá jelezve még többet akar. Óvatosan érek hozzá, holott szinte éget a bőrének perzselő hidege - mert esküszöm jéghideg -; nem tudom miért ilyen hűvös a bőre, talán a folytonos kriosztázis miatt. Szinte belesimul az érintésembe, így én is úgy fordítom a tenyeremet; hogy könnyedén simulhasson a kezemhez, ha arra billenti a fejét még inkább. Édes pillanatok ezek, nyugodtak és békések. Émelyítően édes, már-már addiktív jellegű, amiből az ember még többet és többet akar. Mohóvá tesz. Emiatt tudom, hogy veszélyes. El kéne eresszem, mégsem teszem. Nem, amíg igényli, amíg látom mennyire szüksége van rá. Mert nem csak neki, hanem nekem is jól esik. Mert önző vagyok és órákig képes lennék ebben a mozdulatlan boldogság buborékban létezni vele.

- Úgy, ahogy minden más ember is... idővel. Lassanként elfelejted majd és megtanulod figyelmen kívül hagyni a régi, idejét múlt, rossz parancsokat. - Már-már olyan ez, mintha a szabad akarattal ruháznám fel, egyszerre megmosolyogtató hogy el kell magyarázni neki, miként is működik az emberi elme... ugyanakkor van benne valami végtelenül szívfacsaró is, hogy ezeket mind elfelejtette, hogy kiölték belőle az emberséget és a szabad akaratát elvették tőle, a döntést más kézébe téve. Meg akarom tanítani neki, hogy mi a helyes, a . Tudom, hogy ez nem lesz egyszerű dolog, de néha a gyerekeket is megszégyenítő az értetlensége. A nyugtázásának örülök, mert az jó ha érti is a dolgot. Legalább nem kell mindent újra és újra a szájába rágnom ezzel kapcsolatban. Buck mindig is eszes volt, éltanuló-élsportoló ahogy manapság is gyakran hallani. Az csak jót jelent, ha nem vették ezt a tulajdonságát el tőle.

Érzem, ahogy a teste ellazul a karjaim közt. Örömmel veszem, hogy a külön bejáratú morze kódjaink még működnek és sikerül megnyugtatnom vele valamelyest. ~Nagyszerű, kölcsönösen megbántjuk egymást, hogy aztán azon nyomban elnézést is kérjünk egymástól. Milyen elcseszett egy páros vagyunk mi ketten?!~ Azonban azzal nem vagyok képes egyetérteni, amit mond. Muszáj hinnem benne, hogy visszakaphatom és nem hiábavaló szélmalom harcot vívok csupán mint Don Quijote.
- Nem érdekel mi történt, csak hogy itt vagy újra! Nem érdekel, ha megváltoztál! Fogd fel, hogy így is kellesz nekem! - Csattanok fel végül türelmemet vesztve. - Nem fogsz, ahogy én se tudnálak téged! - Lehelem gyöngéden. Bízok benne, hiszem hogy ő sem lenne képes meghúzni a ravaszt ha a homlokomhoz nyomná is a fegyvert.

- Nem, nem terveztem túlélni a zuhanást a repülővel. - Mondom szárazon. - Én egyáltalán nem terveztem egy olyan világban élni, ahol te már nem vagy jelen... - Hallgatok végül el, egyedül arcélem rándulása jelzi mennyire mélyre is sikerült betalálnia a szavaival. Még amikor bocsánatot kér, sem bírok megszólalni pedig szeretnék. De úgy érzem, mintha elszorulna a torkom, nyikkanni se bírok. Csak ösztönösen ölelem magamhoz és pakolom a hátát jelezve a kis privát kódunkkal, hogy "megbocsátok és minden rendben", miközben a másik kezem ujjait összefűzi az övével. - Mindez most nem számít, fátylat rá. Most csak te és a jobbléted számít. - Kínosan kerülöm a témát, még vele is... főleg vele azt hiszem. Nem vitatkozni akarok, hanem segíteni, ez az egész csak időpazarlás... a múltat nem tudjuk megváltoztatni, de a jelent és a jövőt felépíthetjük együtt.

Érzem, ahogy a teljes súlyával tehénkedik immáron rám. Mosolygok - bár nem láthatja - a dolgon, a szuperkatona szérumnak hála gond nélkül elbírom; bár jóval nehezebbnek érződik ahhoz képest, mint amire emlékeztem régebbről.
- Van választásod, persze hogy van. Éppen ezért máig sem értem, hogy mit láttál meg bennem anno. - Suttogom, kezem a hosszúra nőtt, még mindig selymes haját simogatja. És rohadjak meg még ez is jól áll neki, esküszöm hogy tökéletes ez a fickó. Lazán elmehetne valami L'Oréal vagy Taft reklámba, a média imádná... "London, szitáló eső, de James haja tökéletes. Párizs, szikrázó napsütés, de Bucky haja még mindig tökéletes!" Olyan szürreális lenne, ahogy elképzelem a körülötte legyeskedő, csakis a hajával foglalkozó alkalmazottakat. Talán még élvezné is.

Az utolsó mondatot már nem hagyom, hogy végigmondja; helyette a szájára tapasztom az enyémeket és amint megérzem ezúttal nem húzódik el, éhesen falom azokat a csókolni való ajkait, ahogy mindig is akartam volna, minden óvatos finomkodás nélkül. Már így is túl sokat beszélt felesleges dolgokról, hát belé fojtom a szót egy csókkal míg elég bátornak érzem magam ahhoz, hogy meg merjem tenni a dolgot. Mert megint csak önző vagyok és nem bírom megállni, hogy ne érjek hozzá... ki tudja meddig tehetem még meg mielőtt újra elveszítem. Ki akarok használni minden alkalmat, mielőtt faképnél hagyna. A mi karmánkkal - baljós csillagzat alatt született ez a bűnös szerelem - többre nem számíthatok. Így volt a múltban, így lesz a jövőben... Hát sodródom az árral, amíg megtehetem, amíg nem kell ismét az árral szemben úszva a sarkamat megvetnem az újabb, minket szétválasztó ellenség ellen.

Lehunyt szemmel veszek bele a csókba, és megborzongok jólesően ahogy megérzem a nyelvét az ajkamon végigsimítani. A csókunkat se én mélyítem el, csak engedelmesen nyitom széjjelebb a számat egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében míg nyelve utat talál az enyémhez; amitől mintha bomba robbanna a mellkasomban és kezem a tarkójára csúszik, a sűrű, barna hajzuhatagba markolva vonom még közelebb magamhoz, onnantól pedig nincs megállás. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez tényleg megtörténik, képtelen vagyok betelni vele. Olyan csókolni őt, mintha sós vizet innék... csak még többre szomjazom tőle, miközben a gyomromban tűzijátékok miriádjai robbannak szét és teljesen elveszek az érzésben amit a közelsége vált ki belőlem. Nagy sokára szakítom csak meg a csókot, amikor már semmi levegőm nem marad és a homlokomat az övének döntve pihegek még mindig lehunyt szemmel. Nem tudom, hogy mi volt ez vagy lesz-e folytatása, de Azzano-t idézi fel bennem és egyszerre tölt le örömmel és végtelen szomorúsággal az emlékezés a történtekre.

- Azzano-ban sem akartam semmit, csak egy esélyt... én azóta is... Csak ennyit kérek tőled. Láthatod, nincsenek nagy igényeim. Csak a lelki társamat akarom visszakapni vagy azt, ami maradt belőle... mindegy hogy nevezed Buck. A többit meg majd az együtt töltött idő úgyis eldönti, hogy miként alakul. - Nehezen megy még a fogalmazás, akadozva, nehezen forog a nyelvem mintha részeg volnék ~Te jó ég! Idejét sem tudom, hogy mióta nem voltam képes berúgni?!~ vagy nem is tudom. Minden esetre, most nehezen megy még az értelmes, átgondolt beszéd. Valószínűleg még mindig az imént történtek hatása alatt lehetek. Talán éppen emiatt olyan nehéz eleresztenem, de nem tagadhatom meg a kérését, hiszen látom hogy szenved. Szerencsére sikerül a Tél Katonáját előparancsolnom és rám hallgat. ~Talán mégis igaza van Bucknak, hogy nekem tényleg szót fogad.~ Morfondírozok közben elkalandozva.

Fogalmam sincsen, hogy Winter mikor aludt el vagy hogy hallotta-e a beszélgetés bármelyik részét. Így kissé tartózkodva várom a magához térését és utána, hogy azt tegye, amit kértem tőle. Aggódva figyelem, hogy magához térése után egyből kés villan a kezében; amit ráadásul gondolkozás nélkül hajít felém az élével. Hála a gyors reflexeimnek, nem pusztán kitérek előle időben, hanem még el is kapom mielőtt a vállamba beleállhatna a pengéje.
- Hohó! Nyugalom pajtás, én vagyok az Steve! - Emlékeztetem, amikor nyomban megjelenik a kezében a következő. A válaszának nem örülök, bár naiv sem vagyok. A csontok valószínűleg már elkezdtek visszarendeződni a helyükre és összeforrni, ami fájdalommal jár, nem is kevéssel. Számtalanszor repedt már meg a bordám, tört el vagy zúzódott meg valamim és sosem kellemes a gyógyulás folyamata; bár az is igaz, hogy jóval gyorsabban lezajlik ez nálunk a szérumnak hála, mint ahogy az egyszerű embereknél történne.

Szinte rám mordul, úgy látszik ma bal lábbal kelt hiába nem tette még le egyik lábát sem a matracról. Figyelem minden mozdulatát, tekintetem egy pillanatra sem ereszti.
- Mit tehetek érted? James! Látom, hogy nem vagy jól a fenébe is! Örülnék némi válasznak! - Csattanok fel válaszként a korábbi rám vakkantására. Nekem se jó őt így látni, nekem is fáj a dolog, hiába ő van vacakabbul. Aztán végre megszólal, én pedig az említett helyről előveszem a gyógyszeres dobozt. Nem veszek ki belőle pirulát, inkább odaviszem hozzá az egészet a pohár víz kíséretében, hogy ő dönthesse el hány szemre van szüksége. Nálam az ilyesmit mindig két pofára kellett zabálni, hogy egyáltalán érezzek bármiféle hatást mielőtt a szérum miatt eltűnt volna a szervezetemből minimális enyhet hozva csupán, igen rövid időre.

A füzet említésére felszalad a szemöldököm, de nem kérdezek semmit. Helyette inkább a korábban a fotelnél hagyott füzetet és a tollat veszem magamhoz, amit a barátom kezébe adok és az ágy szélére ülve várakozom. Nem tudom, hogy miért van rá szüksége ~Talán valami eszébe jutott megint álmában?!~ de úgyis elolvasom ha elkészült a jegyzetével. Amíg aludt átnéztem a füzeteit, próbáltam kisilabizálni mik azok a momentumok amikre emlékszik már és mik azok, amik visszahozásában segíteni tudok neki esetleg. Persze ahogy felugrik, azonnal termek ott mellette, hogy segítségére legyek mint támaszték. - Nyugi pajtás, csak Sólyom az. Hoz pár cuccot a küldetéshez, meg hogy el tudjál aludni. Korábban megbeszéltük, tudod a kórház miatt. Bucky, tényleg minden okés? Biztos jól vagy? Zaklatottnak tűnsz. Eszedbe jutott egy újabb emlék? - Kérdezem meg tőle a sejtésemet, bár az is lehet tévedek.

Nem tetszik ez a vádló tekintet, úgy néz rám mintha összeesküdtem volna ellene valakivel. Megint azt az űzött vadat látom magam előtt, akit hónapokon át kajtattam Sam-mel mielőtt ráleltünk volna itt Maine-ben.
- Rosszat álmodtál? - Kérdezem, tekintetét figyelve míg válaszol hátha észreveszek benne valamit, ami árulkodó lehet. Figyelem, ahogy beveszi a gyógyszert, amit a kezébe nyomok, iszik rá ám a fegyvert a kezéből egy másodpercre sem engedi ki. Olyan mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban megtámadhatnának minket a HYDRA emberei vagy a S.H.I.E.L.D.-é vagy bármilyen más szervezeté, akinek a listáján szerepel mint körözött személy. - Nyugodj meg, most már itt vagyok veled. Vigyázok rád, arra semmi szükség! Add szépen ide, eltesszük félre jó? Mondjuk a párnád alá? - Kérdezem, miközben óvatosan nyúlok a kést tartó kezéhez és próbálom a fém ujjai közül elvenni a fegyvert. Ha odaadja vagy hagyja nekem, az általam megígértekhez híven a párnája alá csúsztatom óvatosan, aztán visszaülök mellé a matracra. Tanácstalan vagyok, nem tudom hogyan tovább. ~Fenébe Buck, most mit kezdjek veled?!~

• • 1956 • Zene •  Love  • © • •


//némi infó kéne a füzetek régebbi tartalmát tekintve.

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Kedd Szept. 05 2017, 00:50





The Asset & The Mission





*Minden információval rendelkezik - és minden eszközzel, hogy még többet szerezzen -, csak a megfelelő kérdéseket kellene feltennie. Ahogyan minden jogosultságot is megkapott, mégsem él velük. Az üresség mögött, ami a tekintetemben tükröződik, a pengeéles elme folyamatosan elemez és monitoroz, és - bár tilos lenne -, ezúttal nem vagyok rest következtetéseket is levonni. Nem vagyok megelégedve az eredménnyel, de egyelőre ez a legmesszibb megállapítás, amerre elmerészkedek. Azonban amiket teszek, és mondok, arra is alkalmasak, hogy apránként próbálgassam a határokat, hogy én is megpróbáljak minél több információt megszerezni (mielőtt megállít). Taktikai döntés, mint minden, ami velem kapcsolatos. A szavaira megint nagyon enyhén oldalra biccentem a fejem, magamban forgatom a szavait, keresem bennük a rejtett mérget, a tőrt, ami belém vág majd, ha nem jól ragadom meg... nem mintha nehéz lenne megtalálni. Ott a kulcsszó: érzés. Hogy hogyan érzem magam? Sehogyan. Tiltott. A Parancsnok közel sem olyan ravasz, mint amilyennek hiszi magát, ha úgy véli, hogy pusztán ennyivel megfoghat. - A fegyver eszköz. A fegyver nem érez - felelem lassan a megfelelő szavakat, és figyelek. Várok. A reakciójára, az egyetértésére, aminek jönnie kellene, vagy... a megrándulására és ellenkezésére, amire minden szabály ellenére számítok tőle. Továbbra sem értem a viselkedését, de vannak aspektusai, amiket kiszámíthatónak találok, és ez valamennyire megnyugtat.
- Igen uram, értettem uram - Miután őt és magamat is emlékeztettem a hatalmi viszonyunkra, helyénvaló, hogy teljes formában nyugtázzam a parancsát. (És látni akarom, erre is megvonaglik-e az arca, a belső vívódás jeleként, vagy zokszó nélkül elfogadja.) Ha ellenőrizni akar, rendben. Megnehezíti a dolgokat a jelenléte (két embernek mégiscsak nehezebb láthatatlanná válnia, mint egynek), de megoldom. Mindig megoldom, akármilyen parancsot kapok...
Érintés. Több. Hagyj. Még. Eressz. Kell. Könyörgök. Az agyamban rövidzárlat, a lelkemben vihar, a bőre a bőrömön szikrázó elektromosság, de nem fáj. Az impulzus végigdübörög minden idegemen, mégsem pattannak szikrák és nem harap fehér ködöt az emlékekre a kín. Mesterségesség helyett természetesnek érződik - mint a megáradt folyó, amint végighömpölyög az elárasztott város utcáin, feltartóztathatatlanul, a maga látszólagos nyugalmával is folyamatosan rombolva. Nem akarom tudni, milyen károkat fogok találni magamban, amikor visszahúzódik a medrébe, amikor megszünteti a kontaktust. Lehunyom a szemem, nem bírom látni, nem tudom értelmezni az arckifejezését. Büntetés. Jutalom. Mi lesz. Mi volt? Képtelen vagyok összefüggő gondolatokra. A fejemben ketyegnek a másodpercek, egyik a másik után, és minél több pereg le, annál inkább megfeszülök térdeltemben. Ez... túl jó. Túl sok. Büntetés. Honnan? Nem érhet készületlenül. Ki kellene nyitnom a szemem és figyelnem. Mindjárt... jön valaki... de nincs itt senki. Magunk vagyunk, a Parancsnok meg én.
A gondolatra kipattan a szemem, ahogy a pánik végigszánkázik a gerincem mentén. Csak mi. És megérint, amikor nem érdemeltem ki, főleg nem ilyen hosszan. Hirtelen nyilvánvaló lesz, hogy hová is tart ez. A gyomrom felkavarodik, az izmaim feszült várakozásba merevednek, és kényszerítenem kell magam, hogy ne mozduljak meg, ne húzódjak el. Elviselem. El tudom viselni. Megteszem, amire utasítanak, ez a dolgom. Ez a... dolgom... nem érez nem érez nem érez
Ő nem olyan, Winter, nyugalom, nyugalom, semmi baj, ő nem olyan..., Barnes mormolása a fejemben, és kellően kizökkent ahhoz, hogy egy rémült nyöszörgés kicsússzon a torkomon. Visszanyomom, tűnjön el. Ha igazam van, akkor ez végképp nem olyan, amit neki át kell élnie.

Bár amitől tartok, végül nem következik be, de attól még maradnak komplikációk. A homlokom nem simul ki a magyarázatára. - Az időparaméter értelmezhetetlen. - Kezd nagyon elegem lenni magamból - és per se belőle is. Soha még ilyen komplikált parancsnokom nem volt, mindegyik tudta, hogyan kell feladatot kiadni, irányba állítani, rögzíteni a szükséges részleteket. Nem mondtak ellent gyökeresen a programozásnak, nem vártak el mást, mint amiben a legjobb vagyok. Ehhez képest most... mintha mást sem tennék, mint vitatkoznék a parancsnokommal. (Ami szintén tilos. Meghibásodás. Korrekció szükséges. Jelentsd! Nem.) Bármelyik másik már régen megölt volna. (Neki is azt kellene tennie.) Persze bármelyik másikkal nem kényszerültem volna az ellenkező szerepébe. Legalább adjon egy nyamvadt határidőt, bármit, amivel tudok mit kezdeni! Valami konkrétumot, ami minimális támpontot és biztonságérzetet adna! Persze ez túl nagy kérés. (Mióta van bármilyen kérésem?! Töröld!)

***

Ezt nem lehet kibírni fapofával, annyira tragikomikus, hogy muszáj kuncognom (ami gyorsan köhécselésbe fordul át a korábbi megterhelés miatt, görnyedve igyekszem úrrá lenni az ingeren), majd sóhajtva visszadőlök. Ez teljesen... abszurd. Teljesen mi vagyunk. - Mindig is defektes volt az életösztönöd... - sóhajtok, de mosoly van a szám sarkában. Amennyire irritáló tudott lenni egy humán harci csivavával járni Brooklyn utcáit, annyira megnyugtató most, mert ez Steve, nem is lehetne senki más. Pont, amilyenre emlékszem. - Jól van, nem foglak - hagyom rá, legyintenék, de ugyebár el van törve a karom, szóval azt inkább hanyagolom. Nem annyira meggyőződésből adom fel a vitát, hanem mert fáradt vagyok és tudom, milyen makacs, úgysem tudnám meggyőzni, úgyhogy... nincs más választásom. Fel kell nőnöm az elvárásaihoz. Nem vagyok hajlandó tönkretenni, és nem tudom meggyőzni, úgyhogy saját magamat kell úgy megváltoztatnom, hogy ez ne történhessen meg.
Ha bárki más állna elő ilyesmivel, kiröhögném.
De Steve-ről van szó.
Steve-ért bármit. Mindent.
Régebben legalábbis így volt, de régebben nem égetnék savként a szavak a torkomat és nem köpném ki őket a világra annak ellenére, hogy pontosan tudom, hogy fájdalmat okozok velük. Régebben képes lettem volna magamban tartani őket és a saját belsőmet égetni szét velük, de most már nincs hozzá erőm.- De ott voltam - suttogom, és csak a folytatást sikerül lenyelnem. Ott voltam és szenvedtem, és elhittem, hogy érted teszem. Aztán ott voltam és bíztam benne, hogy visszajössz értem és csak ki kell tartanom. Aztán ott voltam és szenvedtem, mert te már nem voltál... És aztán inkább én sem voltam ott és hagytam, hogy elvesszek, mert én sem akartam nélküled élni a világban.
De hála az égnek, legalább EZT nem mondtam ki, mert így is látom, milyen övön aluli ütés minden egyes rohadt szavam, és szeretnék hinni benne, hogy a hangtalan megbocsátás valódi és őszinte a hátamra morzézva (nem is igazi morze hallgass el), de nem tudom lerázni a gondolatot, hogy csak a kedvemért teszi, nem pedig az igazi gondolata és érzése. - Te is számítasz - vetem ellen, de tudom, mennyire esetlenek a szavaim és halk a hangom.
- Téged, te majom - melegszik fel végre a mosolyom, még ha nem is láthatja, mert a mellkasába temetem épp az arcom. - Én meg máig nem értem, mit nem láttak meg benned anno - egészítem ki mert egy menthetetlenül nyálas romantikus vagyok mert ez az igazság. Nem értem, a világnak miért kellett ultra-szteroid ahhoz, hogy észrevegyék végre, ami mindig is ott volt. Lehet, hogy én voltam a környék kedvence, de vesszek meg, ha nem Steve volt a lányok hőse vagy hatéves korunk óta. Persze, akkoriban ez még kicsit mást jelentett, mint ma. A gondolatok egyszerre vérforralóak (sok értelemben) és megnyugtatóak, de a keze a hajamban egészen biztosan az utóbbi felé billenti el a mérleget.

A csók szinte természetes folytatásnak érződik. Már amennyiben a bizarr és perverz és helytelen dolog, amit egy férfi iránti szerelem és annak kifejeződése jelent, lehet természetes. McGregor atya szerint semmiképpen, ő meg is mondta nekem, hogy a pokolra fogok kerülni miatta... vicces, hogy igaza lett.
A pillanatnyi megtorpanás után az agyam a legkülönfélébb gondolatokkal áraszt el. Egy kifejlett rétisas kétszáz newton erővel képes beléd vágni a karmait és ha ezer méternél nagyobb távolságra lősz akkor már figyelembe kell venned a coriolis-erőt a célzásnál és Steve mindig hörgött alvás közben a szérum előtt de a szérum után horkolni kezdett és az valahogy idegesítően megnyugtató volt és ha ezért visszakerülök a Pokolra akkor sem adnám ezt a pillanatot. Az érzékeim lángolnak. Az illata egyszerre régi és új - dohos Brooklyn és natúr szappan és modern dezodor és bőr és kötődés és Steve -, az íze is - nem tapad rá savanyú betegség, de még ott ólálkodik benne a halál, valami lőpor és fájdalom és érdektelenség keveréke, de csak a háttérben, mert ugyanakkor olyan édes, mint a legtisztább akácméz -, és... ahogy a hajamba markol, már ennyit sem vagyok képes felfogni, egyszerűen minden leredukálódik kettőnkre és az érintésekre. Eszemben sincs ellenkezni, sőt! Halk, sóvárgó nyögés szakad ki belőlem, és legszívesebben én is hevesebbé válnék, ehelyet maradok lassú és alapos, átadom neki az irányítást, de kiélvezem minden pillanatát, és... mozdulatlanná dermedek, ahogy elhúzódik, de homloka a homlokomon kellően a jelenhez köt ahhoz, hogy ne essek pánikba. Ajkamat megnyalva idézem fel az iménti pillanatokat, próbálom örökre az eszembe vésni - görcsa a gyomromban ne vegyék el ne vegyék el ne vegyél el hadd őrizzem meg kérlek -, rögzíteni. Ahogy kinyitom a szemem, a legtisztább kék árnyalatot látom az övében, és nem merek megszólalni.
Még arra sem, amit mond. Túl közeli az élmény, a kapcsolódás. Nem akarom lerombolni, nem akarom elrontani... hiszen ha kimondom, hogy tartok tőle, nekem talán már nincs is lelkem, és így többé valószínűleg "lelkitársam" sem, az eléggé hangulatgyilkos lenne. Ha rámutatnék, hogy még ha van is, akkor sem csak az enyém és osztoznunk kell Winterrel, az sem éppen... romantikus. Heh. Romantika. Sosem gondoltam volna, hogy felmerülhet a valóságban is ennek a lehetősége kettőnk között... Ez sem olyasmi, amit most kellene hangoztatnom. Úgyhogy csak bólintok, mintha mindennel egyetértenék. Végül is. Egy esély.
Ennyit megtehetünk mindketten.

***

Steve-et nem bántanám, tudatosan legalábbis nem, úgyhogy a neve kimondása használ. Ez nem jelenti azt, hogy a viselkedésemen változtatna. Tisztában vagyok vele, hogy ő a legnagyobb gyengeségem, és az események fényében valószínűleg mindenki más is tudja ezt, úgyhogy nem tervezem még inkább felhívni rá a figyelmet. Ennek ellenére egy elismerő biccentést kap a dobókés elkapásáért cserébe. Erre ugyebár nem mindenki lenne képes... De sem ez, sem a szavai nem gátolnak meg abban, hogy előbb jó alaposan felmérjem a kis lakást, a nemlétező zegzugoktól az eltakart ablakokig, mielőtt hajlandó lennék lejjebb engedni a tőrt. Amint bennem lesz a gyógyszer és kicsit jobban leszek, a szokásos ellenőrző körbejárást is megejtem majd. De először... visszaülés, görnyedés, és hogyajóbüdösfrancbamenneelaregenerálódás jellegű néma belső monológ. Mert fáj. Kurvára. És én utálom a fájdalmat. Vágok még egy grimaszt a szavaira. - Eddig is megvoltam nélküled - vágom rá elutasítóan - azt nem kell tudnia, hogy befelé szinte visszahőkölök saját magamtól és legszívesebben a saját fejem verném a falba -, de azért megengedem neki, hogy hozzon fájdalomcsillapítót. Tőlem ez is nagy lépés, sőt, még annál is nagyobb. Azok után, hogy mennyi ideig felügyelték mások, hogy mi kerül a szervezetembe és mi nem, egyáltalán nem magától értetődő, hogy engedjem másnak akár csak megérinteni a pirulákat, amiket beszedek.
A füzetek meg... hát az pláne. Bárki más hozzáérne, ölnék miatta. De Steve az... más. És ha megnézte a füzeteket, akkor ő is tudhatja már, hogy az. Ez a gondolat egészen addig fel sem merül bennem, amíg kézbe nem veszem a lepasszolt noteszt, és... nem ott nyílik, ahol kellene. Felszisszenek. - Te beleolvastál?! - meredek Steve-re, és úgy intézem, hogy úgy tűnjek, mint aki menten gutaütést kap a dühtől. Mert ez remekül elfedi a tényt, hogy a szívem ezerrel dübörögve vágódik neki meggyötört bordáimnak, és igen, van bennem egy kis szúró negatívum (meg se kérdezte, nem figyelhettem a reakcióit), de alapvetően az örömtől. Ez... sok mindent meg fog könnyíteni. Talán megértett belőle dolgokat, amiket másképpen nem tudnék átadni, megmagyarázni. Most mindenesetre írás helyett becsapom a noteszt és a fém ujjakkal idegesen dobolok rajta, miközben az alsó ajkamat harapdálom, a gondolataimba merülve.

A füzetekről leginkább az mondható el, hogy szédítő olvasni őket. A kezdeti rendezőelvek néhány oldal után kivétel nélkül mindig megbomlanak, és egy kaotikus, örvénylő világ marad a helyükön. Némelyik oldal szinte üres - némelyik azonban hangyányi betűkkel van teleírva. Legalább két (talán három? vagy négy?) íráskép váltakozik bennük, szakértő segítsége nélkül nehéz megállapítani, pontosan mennyi. Van, amikor a szöveg teljesen összefüggő, szabályosan központozott, és van, amikor teljesen széteső a szerkezete. Van, amikor a múltat idézik a szavak, van, amikor a jövőről elmélkedik a toll gazdája, és van, amikor a jelent örökíti meg.
A közös múlt szinte mindig csak töredékesen jelenik meg a szövegekben.
"három húg mennyi idősek lehetnének most már biztos nem is élnek talán lett családjuk? meggyászoltak? büszkék voltak rám?
amikor megnyertem a bajnokságot nem azért sikerült mert jobb voltam hanem mert Steve ott állt a ring szélén és rekedtre ordította magát úgy szurkolt nekem és tudtam hogy otthon kellene lennie és feküdnie de mégis eljött és nem lehettem olyan hálátlan hogy veszítsek. az érzés. amikor lejöttem és nyakamba ugrott és mosolygott. már nem érzem úgy magam sohasem
fel nem foghatom hogy képes valaki MINDEN pókerjátszmát megnyerni miközben akkor sem képes rendesen hazudni ha az élete múlik rajta"

A Hydra-időszak még töredékesebben, és még kevésbé objektíven. A lapokat szinte átáztatja az önutálat azokon a részeken - csoda, hogy nem pöndörödött fel a szélkük tőle.
"értsd meg én nem akarom ezt tenni veled de nem hagysz más választást
a te hibád a te hibád A TE HIBÁD
valahol végig tudtam
csak nem akartam
hideg jég hideg
hagyjatok
NE BÁNTSÁTOK
megteszem csak legyen vége
KI VAGY KI VAGY KI VAGY
gyűlölöm a Katonát a Katona gyűlöl
...tehervagon? - Készen állok
megöltem JFK-t?
EGYES POZÍCIÓ
több elnököt lőttem le mint amennyire szavaztam ez elég gáz
A fegyver a Hydra tulajdona
mostantól ÉN DÖNTÖM EL kinek a fegyvere vagyok"

Ha nem Steve lenne az olvasó, akkor bizonyára érdektelenek lennének a mindennapokra vonatkozó részletek, de tekintve, hogy a sorok írója Steve megfigyelésével töltötte az ideje nagy részét, mégiscsak érdekessé válik a helyzet.
"a mozgása ismerős és éjjelente látom
Kapcsolatfelvétel? Negatív. A védelem távolról könnyebben megvalósítható.
még mindig feketén iszod a kávédat édes istenem Rogers
Túlságosan megszokta a pajzsot. A bal oldalát szinte mindig védtelenül hagyja. Megfigyelés: ahhoz van szokva, hogy valaki fedezi. A szárnyas nem elég hatékony. Fejlesztendő vagy leváltandó.
minden héten meglátogatod Peggyt miért kínzod magad bárcsak segíthetnék
987654320 visszatért a lakására. A szemközti tetőn Hydra mesterlövész, két fő, négyes és ötös szint. Halál oka: szúrt mellkasi seb és betört koponya. Hasznos felszerelésük volt. A testeket három tömbbel arrébb ey sikátorba vittem, fedőjelenet: utcai rablás áldozatai. Állapotjelentés: ??? az egyiknek sikerült combon szúrnia de csak később vettem észre alig vérzett viszont a fejem szét akar szakadni a feladat sikít a koponyámban
Kapcsolatfelvétel? Negatív.
a szárnyas megpróbált lebeszélni a keresésről az isten szerelmére hallgatnod kellene rá te idióta - könnyebb lenne megfigyelnem és vigyáznom rád ha végre egy helyben maradnál"

De alegzavaróbbak talán mégis azok a bejegyzések, amik a lehetséges jövőről szólnak, mivel azok teljesen összefüggőek, nem torzítja el őket zavarodottság, még ha széttöredeznek is a sok egyéb bejegyzés között.
"Előbb vagy utóbb meg fognak találni. Nem tudom, hogy a Hydra vagy a Shield (hivatalosan nem létezik többé - ne röhögtessetek, az ilyenek nem tűnnek el csak úgy) vagy a CIA, MI6, KGB, Moszad, akármelyikük lehet. Nekem kell választanom közülük, mert egy valamiben mindegyik egyforma: imádnák a Tél Katonáját a soraik között tudni. Ha úgy gondolják, hogy tudnak irányítani, akkor meg fogják tenni. A képességeim túl értékesek ahhoz, hogy egyszerűen megöljenek.
Valószínűleg a legcélszerűbb lenne a Shieldet vagy a Hydrát választani. Mindkettő illegális lett és sok veszteségük van. Egy darabig egyik sem engedhetné meg magának, hogy újra kriosztázisba tegyenek, ahhoz túl sok piszkos munkát kellene elvégeztetniük valakivel. És mire elég erőssé válnának, addigra belátnák, hogy nincs rá szükség, hogy megtegyék. Viszont a Hydra használni akarná a Széket. (Valószínűleg alkuképes helyzetben lennék, ha feladnám magam.)
A régi Barnes Nem vehetem fel a kapcsolatot Vele. Azt akarná, hogy... törődjek dolgokkal. Vagy legalább játsszam el. A régi barátját. (El tudnám játszani.) De mi van, ha sikerül? Minek a világ legjobb bérgyilkosának helyére egy ostoba, sérült emberi lényt tenni? Hülyeség lenne. A képességeim mozgásteret és legalább részleget szabadság lehetőségét adják.
Lefolytattam már ezt az egész beszélgetést veled vagy százszor, Steve, szóval fogd be. Te meg én, a mi fajtánk mindig harcolni fog. Túl jók vagyunk benne ahhoz, hogy ne tegyük. Ott van rajtunk a Halál jele és azt nem mossa le a víz és a szappan, drágám. Szóval. Tényleg el kellene döntenem, hogy kinek fogok ölni. Nem is tudom, miért halogatom még mindig.
Talán tényleg csak azt szeretném, hogy Steve is jöjjön velem. Ő sosem fogadná el a Hydrát, szóval ha így van, akkor legfeljebb a Shield jöhet szóba. Ha egyáltalán arra hajlandó a történtek fényében... lehet, hogy meg kell majd győznöm. Vagy, ha másik szervezetet választ... de akkor egészen biztosan belé kell vernem szabálytiszteletet és hogy ne ellenkezzen a feletteseivel, mielőtt megtesszük. Nehéz menet lesz. Steve még nálam is jobban bírja a fájdalmat.
De ő sem akarná, hogy hátrahagyjam, nem? Végtére nem véletlenül keres azóta is.
Persze nem tudom, milyen feladatokat kapnánk és főleg hol. Steve hajlandó elhagyni az Államokat? Mindig van valahol háború, de valahogy sohasem itt helyben, pedig az leegyszerűsítené a helyzetünket. Civileket ölni egyikünknek sem való. Túl könnyű célpontok. A mi képességeinket csak a legidiótább szervezetek vesztegetnék el ilyesmire. Fogadok, hogy én simán be tudnék szivárogni Észak-Koreába, ha úgy adódna a helyzet. Vagy Steve-vel közösen két hét alatt rendet tennénk egy kisebb közel-keleti országban. Nem mintha ne csináltam volna már ilyesmit.
De Steve-nek először is meg kell tanulnia VISELKEDNI. Múlt éjjel is csak úgy beszélgetett a szárnyassal bizalmas információkról. Ugh, STEVE! Ilyesmit nem engedhetsz meg magadnak! Nem csak én hallottalak ám. Nem is ellenőrizted a szobádat, haver. Különben is, még mindig így a lelkedre veszed, ha meg kell ölnöd valakit? Ez a DOLGUNK, Steve. Szedd össze magad."

És így tovább... minden oldalon újabb és újabb meglepetésekkel, ritkán kellemesekkel, minden füzetben visszatérő témákkal és elemekkel.

Az érkező harmadik hírére nem tudok nyugton maradni, pedig a gyógyulási folyamatnak valószínűleg arra lenne szüksége. Az alvás jót tett, de közel sem volt elég... nem csoda, hogy a Hydra is jobban szeretett kriosztázisban, amilyen nyughatatlan tudok lenni...
- Sólyom? - ismétlem el nagyot pislogva. Milyen kü... mielőtt feltehetném a kérdést, szinte fejbe vág az tudnivaló és a szememet összeszorítva marnak fém ujjaim a téglafalba. Baszd meg magad, Winter, dünnyögöm csupán a fejemben, de legalább az információs csomagot megkapom, ha mégoly kegyetlen módon továbbítva is. A gondolataim között lepereg Wilson kiléte és a kórházi látogatás tervezete. Kellene egy fél perc, hogy végiggondoljam, és hogy időt nyerjek, kimondom az első dolgot, amivel megtehetem. - Ne szólíts így - szólítom fel Rogerst. Hiba, azonnal rájövök, túlságosan nyilvánvaló, hogy elterelés, és annak sem éppen elegáns. Most már mindegy, nem fogok agonizálni rajta. - Jól vagyok. Ne anyáskodj! - vág körül megint a tekintetem nyugtalanul. Akárki hallhat minket. Még nem ellenőriztem a körletet. Akárki lehet a szomszédban. A szemközti tetőn. A lehallgatóeszközök túloldalán. Nem tudhatjuk. Összeszorítom az ajkaim. Talán Rogers mégsem tanult eleget a jegyzetfüzeteimből. És Wilson is jön. Az ezzel kapcsolatos elárultság-érzés nem színlelt, csak egy kicsit rájátszott.
Az is idő, amíg gyógyszerezem magam. Kiborítom a tenyerembe a doboz egy részét - talán hét vagy nyolc pirulát, meg sem számolom -, és szárazon a szába öntöm őket. Két nagy nyeléssel lent is vannak, és egy pillanatig lehunyt szemmel tolom vissza a késztetést, hogy pánikoljak, a szám belsejét rágva és a homlokomat a Steve számára olyan ismerős ráncokkal szabdalva, de mire felnézek, megint tiszta a tekintetem.
Felhorkantok a szavaira. - Nyugodt va... - szakítanám félbe, de a következő mondatot ennél hatékonyabban kell beléfojtanom, úgyhogy villámgyorsan odakapom a kezem, hogy a szájára szorítsam. (Még mindig benne a késsel. Szívás, ha az ember csak az egyik karját tudja rendesen használni, nem igaz?) Némán rázom a fejem, hogy ne, ne folytassa, ki ne mondjon olyan butaságokat, mint hogy vigyáz rám, az nagy hiba lenne. A pupillám néhány pillanatra teljesen kitágul és az arcomon látszik a rémület, amit a majdnem-szavaival okoz, amiket remélhetőleg sikerül megakadályoznom... de aztán ez is eltűnik, elmúlik, és visszatér a lassan megszokottá váló morcosság a vonásaimra. - Tökéletesen tudok vigyázni magamra, Steve. - Kettőnk közül te vagy az, aki nem tud. Nem mondom ki, mert úgy hangozna, mintha aggódnék érte. Ami igaz. Aggódom érte. De ez nem olyasmi, amiről bárki valaha tudomást szerezhet. Ennek ellenére, ha valóban befejezi a mozdulatot és megpróbálja kivenni a kezemből a fegyvert, hagyom neki.
Még csak nem is figyelem a mozdulatot, amivel a párna alá csúsztatja a pengét. Azt mondta, hogy azt fogja tenni, és elhiszem neki. Nekem pedig várnom kellene, biztonságos körülményekre, ellenőrzött környezetre, talán egy sétára a parkban vagy bármi, de olyan szokatlan a közénk feszülő csend, hogy meg kell törnöm. Végtére akár el is kezdhetem a tanítását, ha már úgyis itt vagyunk - az még... aránylag biztonságosabb terep, mint személyes dolgokban vájkálni, hát nem? - Szóval. Akarod, hogy elmeséljem, milyen volt amikor elküldtek abba a gulagba rendet tenni? - vetem fel, magam elé meredve.*

Uhh, a füzeteket írni nehéz ||| 3362 szó ||| Never too late |||
*@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Csüt. Szept. 21 2017, 02:19

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
N em tudom, hogy miként kérdezzek tőle. Sokszor nem úgy és nem azt adja válaszként, mint amire kíváncsi vagyok; de az is lehet, hogy én nem a megfelelő kérdést teszem fel számára. Jobb ötletem nincsen, mint direktbe rákérdezni nála a dolgokra.
- Mondj el mindent, amit tudsz a protokollról ami az orvosi ellátásodhoz szükséges lesz... kérlek! - Nem tudom meghazudtolni magam; hiába utasítom, a végén mégis ellágyítom az egészet az utolsó szóval. A szavai viszont elborzasztanak. Fogalmam sincsen, hogy mit műveltek vele a HYDRÁnál, de meg fogják még ezt keservesen bánni mielőtt végzek velük. Mert ezért nincs, nem lehet kegyelem! Még akkor sem, ha sikerül ebből az állapotából valamelyest kiszakítani Jamest és a megtörtsége ellenére képes lesz emberként funkcionálni újra. Mert azt biztosra veszem, hogy ép, normális emberi lényt már lehetetlenség kovácsolni belőle. Ahhoz túlságosan megnyomorították. De attól még javítani a mostani állapotán lehetséges, nekem pedig már az is bőven elégséges lesz ha képessé válik magára újra emberi lényként és nem gépként tekinteni.

Arcomon előbb az ellenkezéstől - szívem szerint utolsó leheletemig tagadnám a tényt, miszerint csak holmi gép lenne - majd a fellobbanó indulatoktól rándul meg az arcélem.
- Csakhogy te egy érző, emberi lény vagy nem egy gép csessze meg a HYDRA! - Én, aki sosem káromkodom most mégis annyira elragadtatom magam ahogy az indulatok eluralnak, hogy kibukik olyasmi is a számon amit nyugodt állapotomba sosem ejtenék ki. - És Istenemre mondom James Buchanan Barnes, hogy akármit is műveltek veled a székben... én helyre fogom hozni! Meg foglak gyógyítani Bucky, amennyire csak lehetséges; nem érdekel, hogy mi az ára! - Fogadkozom, bár nem sok reményt fűzök hozzá hogy a Katona érti és képes felfogni mindazt amiről beszélek nekik. Viszont nem is igazán neki szól ez az üzenet, hanem a felszín alatt rekedt embernek, a barátomnak hogy tartson még ki egy kis ideig, aztán kimentem a romok alól.

Örömmel veszem, hogy nem ellenkezik, amikor közlöm én is vele fogok tartani; bár még mindig kiráz a hideg ettől a hivatalos, hierarchikus nyugtázástól, amivel válaszol. ~Már nem a katonaságnál vagyunk csessze meg!~ De aztán lenyugtatom magam, emlékezve hogy a Katona számára ez mindig is ilyen volt és gyaníthatóan más módot nem ismer a közlésre mint a szigorú és meghatározott katonai formulákat. Nem várhatom el tőle, hogy egyből másként kezdjen el viselkedni. Lassan kell megismertetnem más viselkedési mintázatokkal. Hogy tudja, hogy másként is lehet csinálni nem csak úgy ahogy megszokta. Hogy tudja, hogy nem egy parancsokat teljesítő gép hanem érző, emberi lény... akinek lehetnek saját gondolatai, vágyai, érzelmei és cselekedetei. Hiszen látom rajta, hogy mennyire vágyik rá, hogy több lehessen ennél a mostani állapotánál.

Én pedig megadom neki, amire láthatóan vágyik és amiben hiányt szenved. Kétlem, hogy sűrűn érnének hozzá ilyen finoman és lágyan vagy kapna ennyi törődést a HYDRÁtól. Amit láttam belőlük az minden volt csak gyöngéd nem. Elégedetten mosolyodom el, amikor lehunyja a szemét és egyszerűen csak élvezi az érzést, amit okozok neki. Elrévedve nézem, mintha alvó angyalt látnék földöntúli szépségében. Kérdőn tekintek rá, ahogy hirtelen pattannak fel a szemei és a pánikot látom bennük. Megszólalni még nem merek, de fogalmam sincsen mitől ijedhetett meg. Hiszen csak magunk vagyunk, nincsen semmilyen veszedelem. Amikor egy rémült nyüffenést hallat, nem bírom megállni szó nélkül.
- Nyugalom Buck, itt vagyok veled. Ne félj, vigyázok rád! - Teszem a vállára a kezemet nyugtatásul, pont úgy ahogy anno ő nyugtatott engem srác korunkban. Talán ő nem emlékszik rá, de a teste fog. Muszáj, hogy emlékezzen az érzésre legalább. Fogalmam sincsen, hogy mi zaklatta fel; de nem bírom ilyen állapotban látni.

Valamit tennem kell. Viszont nem tudom, hogy ha ismét hozzáérnék javítanék vagy rontanék-e a jelenlegi helyzeten; így vissza húzom lassan a kezemet és beszélni kezdek. Talán, ha elterelődik a figyelme jobban lesz.
- Nézd, ez mindenkinél más. Van akinek évekbe telik elfelejteni a rossz dolgokat, amik vele történtek, míg másoknak hónapokba. Minden ember más és más, nem egyformán dolgozzuk fel a traumákat. Van, aki hónapok alatt helyre rakja magában a történteket és alkalmazkodik az új dolgokhoz, hagyja hogy megváltozzanak benne a dolgok; míg másoknak ez sokkal több időbe telik és nehezebben hagyják el a régi, rossz berögződéseiket. - Igazából fogalmam sincsen, hogy miként magyarázzam el neki a dolgot úgy, hogy meg is értse mire gondolok. Jelenleg nem úgy gondolkozik mint én vagy bármelyik más ember... ezt pedig sajnos a logika puritán nyelvére nem lehet lefordítani vagy csak én vagyok rá alkalmatlan nem tudom.

Nehéz eldöntenem, hogy röhög vagy épp köhög. Viszont a mosolyától felderül az én képem is, mindig is felvidultam a közelében. Pláne, hogy enged ezúttal és a vitát én nyerem. Azonban arcomra fagy a győzelem diadalittas mosolya, amikor meghallom a szavait. Igen, én 70 évig aludtam jégbe zárva, de az ő számára 70 pokoli év volt kínban és szenvedésben. ~Gratulálok Steven Grant Rogers, hát most aztán megint jól megcsináltad! Egy önző szemétláda vagy, aki csak a saját sebeit nyaldossa miközben más ezerszer többet szenvedett nálad!~ Ismét úrrá lesz rajtam az önostorozás, ahogy korholni kezd a lelkiismeretem. Amióta 1944-ben - Bucky feltételezett halála után - megöltem az első nácit nem voltam papnál gyónni, sőt templomba se mertem betenni a lábamat. Azóta nem sokat kellett fohászkodnom Istenhez, s bár a hitemet nem feledtem el, mégis világiként éltem és ténykedtem. Úgy gondoltam, hogy nem érdemelnék bűnbocsánatot a tettemért és biztosan a pokolban fogok elégni. De akkor is helyesen tettem, hogy megöltem őket és újra megtenném. ~Isten téved, van akiket másként nem lehet megállítani csak így!~  

- Tudom, most már tudom. Bocsáss meg! - Hajtom le a fejemet szégyenemben. Ezerszer könnyebb volt azzal a tudattal és fájdalommal élni együtt, hogy Bucky meghalt mint amit a felfedezés jelentett, hogy életben van és a HYDRA agymosott katonájává lett. - Jóvá fogom tenni, ígérem! - Suttogom inkább magamnak, mint neki ahogy belé kapaszkodom és ujjaim ritmusosan járva üzenik a megbocsátást holott nekem volna szükségem rá úgy érzem és nem neki. - Ugyan már, én bármit kibírok ahogy mindig is! - És valóban, még régen beteges, vézna koromban is szótlanul elviseltem amit kimért rám az élet, ez a szérum hatására sem változott meg bennem csak még szívósabb lettem tőle, hogy még többet viseljek el mint korábban mind testileg, mind lelkileg azt hiszem. Ahogy jó öreg Erskine előre megjósolta, a szer mindent felerősített bennem... a tűrőképességemet vagy állóképességemet ahogy tetszik is a végletekig fokozta fel, hogy szinte bármit képes legyek kibírni általa.

Magamhoz ölelve csóválom csak a fejemet a beszédére. ~Még hogy engem?! Hiszen semmi különleges nincsen bennem. Tonynak talán mégis igaza volt és minden, ami különleges bennem egy kémcsőből jött csupán.~ Nem hagyom, hogy befejezze akármit is akar mondani; nemes egyszerűséggel egy csókkal hallgattatom el. Lazán elmehetnénk valami nyálas, romantikus filmbe is mint főszereplők ezzel a giccses jelenettel, de nem érdekel. Olyan ösztönösen jön az ötlet, hogy gondolkozás nélkül valósítom meg. Holott korábban már érezhettem, hogy nem viszonozza az ilyetén irányú próbálkozásomat. ~Mekkora egy idióta vagy Rogers?!~ Korholom magamat, majd elakad a lélegzetem is, amikor visszacsókol. Erre egyáltalán nem számítottam, legfeljebb titkos vágyálmaimban szerepelt ez a forgatókönyv. Az érzékeim lángolnak. Az illata egyszerre régi és új - Brooklynt idézi és a katonaságot -, az íze is - Azzanora emlékeztet és valahogy mégis más az egész -, ami egyszerűen megrészegít és én képtelen vagyok betelni vele.

Zihálva döntöm a homlokomat az övének levegő után kapkodva, mielőtt a tekintetét keresném. Az enyém még vágytól homályos, s csak pár percen múlt hogy nem veszítettem el az önuralmamat és kezdtem el a ruháitól is megszabadítani, hogy aztán betetőzhessen az iránta érzett vágyam, épp mint Olaszországban. Muszáj ismét lehunynom a szemem, mert attól ahogy megnyalja a száját csak még szűkebb lesz rajtam ez a fránya uniformis és még jobban kívánni kezdem a folytatást. De nem lehet, nem ronthatok el mindent csak, hogy kielégítsem a vágyaimat vele. ~Nem Stark vagy, moderáld magad Rogers az Istenért!~ Pofozom fel saját magamat újfent mentálisan. De megteszi a hatását vagy csak a helyeslő egyetértése, az áldása az esélyre, hogy segítsek rajta végre. Ahogy sikerül Wintert előhívni és kifaggatni, máris tárcsázom Sam-et és felvilágosítom a részletekről, bár így is csak röviden. Nincs sok időm rá, pár óra múlva már fel is ébred megint a barátom. Ráadásul elég morcosan, mint aki valami rosszat álmodott.

A viselkedése megosztó, nem tudom eldönteni Winterrel vagy Buckyval van-e dolgom. Olyan, mintha valamiféle köztes állapotban ragadt volna és mindkettő személyiség egyidőben volna jelen, aztán hol az egyik hol a másik irányítaná a testét. Bizarr. A biccentését nem tudom mire vélni, hát válasz nélkül hagyom. Figyelem minden cselekedetét, tekintetem egy másodpercre sem ereszti el. Látom, hogy felméri hol van és merre; a kezében szorongatott fegyvert is csak aztán meri lejjebb ereszteni. Kissé paranoiásnak hat, de ismerve a múltját még örülhetek ha ezzel a kis reggeli rituáléval megúszom a dolgot nála. Ahogy felül vagy inkább görnyed azt nézem hogy segítsek, teszek is felé egy lépést ám pár mozdulat után megtorpanok.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan! - Fájnak a szavai, nem kicsit. Úgy érzem, mintha pofán vágott volna. Szinte megörülök a lehetőségnek, hogy a gyógyszereit megkereshetem és nem kell a szemébe nézzek... félek tőle, hogy mit látnék benne.

Látva, hogy mennyire dühösen kérdezi beleolvastam-e a füzeteibe felmerül bennem, talán meg kéne próbálkozni a hazudozással; de Natasha a megmondhatója mennyire rosszul hazudok és Bucky már azelőtt felismerné a dolgot, hogy egyáltalán belekezdenék.
- Igen, mindent elolvastam. - Nyomom meg a leglényegesebb szót. - Próbáltam rájönni, hogy mire emlékszel és mi az, amiben majd még segítenem kell. - Fűzöm hozzá, kezeimet és védekezően emelem tenyérrel felfelé a mellkasom elé hátha nem akar a torkomnak ugrani, ha megérti mi motivált. Nem kutakodni akartam, legalábbis nem úgy ahogy elsőre gondolná az ember. Nem a puszta kíváncsiság vezetett, meglesni más titkait; csak segíteni akartam ezzel is és leginkább megérteni a gondolatait. Annyira más Winter mint Bucky, hogy tényleg jól jönne hozzá egy kezelési útmutató úgy érzem. Látom, hogy ez a tény gondolkodóba ejtette és írás helyett csak dobol a noteszen az ujjaival idegesen.

Miközben az alsó ajkát harapdálja, nekem pedig vágy költözik a lélektükreimbe ettől a látványtól lassan, amint a félmeztelen szerelmem lelki társam barátom látványát falom a tekintetemmel. Nagyot nyelek, igyekezvén magamban mélyre visszatuszkolni a bűnös és buja gondolatokat. ~Buck, meg akarsz ölni?!~ A kezeslábasomat fájdalmasan szűknek kezdem ismét érezni ágyék tájon. ~Fene a szabásába!~ Muszáj valami másra gondolnom, de nem tudok semmi másra gondolni csak a korábbi csókunkra és a lehetséges folytatásra hogy eltereljem a figyelmemet. ~Rosszabb vagy mint egy hormontúltengésese kiskamasz! Szedd már össze magad Rogers!~ Emlékeztetem magamat arra, ami a legjobban fájt a noteszek olvasása során... a mérhetetlen fájdalom és kín, amit zavaros elmével papírlapra vetett. Az segít átlendülni, visszatalálni a szobába hozzá. Mert szüksége van rám, hiába tiltakozik mindketten tudjuk, hogy most mindennél nagyobb szüksége van rám. Szükségünk van egymásra. A füzeteknél világosabb bizonyíték nem is kell erre.

Kissé furcsállom, hogy meglepődik a név hallatán és visszakérdez, hiszen tegnap tisztáztuk. Sebaj, nekifutok újra.
- Igen, Sam Wilson a barátom, akiről mielőtt lepihentél volna beszéltem. Nem emlékszel? - Kérdezem, majd megütközve figyelem a téglafal bontási kísérletét. ~Mi a fene?~ Egészen olyan, mintha demenciás lenne és erről óhatatlanul is Peggy jut az eszembe a szívem pedig vérezni kezd a gondolattól, hogy talán a sok törlésnek hála Bucky is hasonló sorra jutott. ~Édes Istenem ugye nem?!~ Megrándul az arcélem, amikor rám förmed. - Wi-Winter? - Teszek egy újabb próbát, bár kétlem hogy a katonához van szerencsém, ahhoz túlságosan is szabad szájú és inkább emlékeztet James-re amikor rossz napja volt mint a Katonára. - Melyikőtök az? - Próbálkozom egy újabb stratégiával. A sértődöttségét és vagdalkozását igyekszem nem magamra venni, de belül minden másodpercben meghalok kicsit mióta csak felébredt magához térve.

Az ágyon ülve mellette figyelem, hogy mennyi gyógyszert vesz magához; ám nem avatkozok közbe, csupán tanulmányozom a szokásait hátha később szükségem lesz ezekre az információkra. Amikor nyugtatni próbálom előbb felhorkan a szavaimra, aztán már a kést tartó fém kezét tapasztja a számra és úgy hallgattat el. Tekintetemben értetlenség ver tanyát, nem értem a férfit miért így reagál rám. A rémületét sem értem, sem a morcosságát.
- Tudod jól, hogy nem úgy értettem. - Zárom rövidre a dolgot. Csak nyugtatni próbáltam volna, de még ezt sem hagyta nekem. Az eltervezett mozdulatot véghez viszem, lassan és óvatosan veszem ki a kezéből a kést, majd csúsztatom vissza a párnája alá a társával együtt, amit felém hajított korábban mielőtt visszatelepednék mellé az ágynak nem igen nevezhető matracra. Nem tudom, hogy mit is mondhatnék neki. Annyi mindent szeretnék megosztani vele és mégsem jön ki egyetlen hang sem a torkomon, annyira félek tőle, hogy ha megszólalok csak még több kárt okozok. Hogy túl sok lesz neki és pont ellenkező hatást váltok ki, mint szeretnék.

Súlyos csend telepszik ránk, amivel látszólag egyikünk sem tud mit kezdeni. Én zavartan babrálok a hajammal és a nyakamat dörzsölöm, ahogy régen is tettem ha kínosan éreztem magam valami miatt. Hiába, vannak szokások amik a szerrel sem változtak. Meglep vele, hogy Ő töri meg a közénk feszülő csendet először. Nem értem a kérdését. ~Hát persze, hogy hallani akarom. Miért ne akarnám? Miért kérdés ez egyáltalán?!~ Minden történetét hallani akarom, bármit is osszon meg velem. De mégsem ezt felelem.
- Gulagba? Úgy érted Oroszországba? - Kérdezek vissza megdöbbenve, aztán rájövök nem ezt kellett volna felelnem és jóváhagyóan bólintok. - Bocsánat, folytasd kérlek! Mesélj el mindent, amit csak szeretnél megosztani velem! - Remélem, hogy ezzel nem vettem el a kedvét attól, hogy megossza az emlékeit velem.

• • 2187 • Zene •  Love  • © • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Yesterday at 00:55





The Asset & The Mission





*Megrándul az arcom, mielőtt megregulázhatnám, ahogy a félelem átcikázik rajtam. Ismét egy olyan kérdés, amire nem tudom, létezik-e jó válasz, de ha van is, bizonyára nem nálam. Közel sem tudok eleget az eljárásokról ahhoz, hogy azzal bárki elégedett legyen. Ez nem az én dolgom volt, hanem a technikusoké... akik, persze, már nem elérhetőek, szóval nyilván velem kell beérnie a Parancsnoknak, de az nem lesz elég. Mégis, ahogy keresem a feleletet, valami átkattan és megint eljegesedik bennem. Lassan beszélni kezdek, és közben mentálisan már az utána következőkre készítem fel magam.
- "A sztenderd eljárás... csak a legszükségesebb esetben módosítható, mivel a változtatás a fegyver meghibásodásához vezethet. A kiolvasztás folyamata nem tarthat tovább két óránál, lehetőleg még ennél is gyorsabb legyen, hogy az Alanynak ne legyen lehetősége magához térni. A környezet minden esetben maradjon semleges, ne tartalmazzon utalást helyre vagy időre." - Nem tudom, mikor hunytam le a szemem közben, de megjelennek előttem a lapok, amikre pontosan ezeket a szavakat írták. Írta. Szemhéjam mögött Steve láthatja, ahogy a tekintetem engedelmesen követi a sorokat, amikről nem is tudtam eddig, hogy láttam őket valaha. - "Ezután tizenkét óra áll rendelkezésre az Alany teljes felkészítésére. Ekkor, és csak ekkor bátorított a Tárgy megérintése. Sebezhető állapotában nyilvánvalóan igényli a fizikai kontaktust, amit a Parancsnoka szabadon felhasználhat. A felkészítés első lépése a Katona újrakalibrálása. A vezető technikus dolga megállapítani az Alany reszponzivitásának tükrében, hogy milyen fokozatra állítja a Széket az egyes esetekben (részletes leírásért lásd az eszköz kézikönyve, tizenöt-huszonhatodik oldal), ám mi a minél alaposabb eljárást preferáljuk, amely nagyban megakadályozza később az emlékezés felmerülését." - Nem fogom fel, amit mondok. Valami az agyamban megakadályozza, hogy helyrekattanjanak a szavak, hogy meg is értsem mindezt - csak elszavalom a száraz szöveget, monoton felolvasással, mint iskolás gyerek az idegen nyelvű memoritert. Nem áll össze. Nem nyitom ki a szemem. - "Amint az Alany helyesen felel a tesztkérdésekre (példák lásd huszonharmadik oldal), a következő lépés a kondicionálás. Ebben a szakaszban a legfontosabb a pozitív megerősítések szerepe, ezért az erre kijelölt személy (ideális esetben: a Parancsnok vagy terepparancsnok) mindvégig mellette kell maradjon, hogy taktilis ingerekkel erősítse a felvételek vizális és audiális üzenetének meggyökerezését." - Elakad a hangom, fogalmam sincs, hogy miért, de vennem kell néhány lélegzetet, hogy képes legyek folytatni. Lapozok a fejemben. A könyv bőrkötésének vöröse és csillaga felvillan a szemem előtt egy pillanatra, de aztán el is tűnik, és csak a szavak maradnak rendezett, férfias kézírással. - "A kondicionálás végeztével az egészségügyi ellátás jelenti a következő lépést. A Katona képes regenerációra váró sérülésekkel is funkcionálni, így nem szükséges minden alkalommal megvárni a gyógyulást. Kisebb múltbéli sérülések jelenléte egyenesen támogatott, az eljárások miatt a Tárgy nem kérdőjelezi meg ezeket. Megelőző kondicionálásoknak köszönhetően az Alany jól reagál a fájdalomra és további engedelmességre serkenthető vele. Ettől függetlenül a technikusoknak tisztában kell lenniük minden fennálló nehézséggel az állapotának tekintetében. Az Alany elsődleges célja a küldetés teljesítése és ehhez megengedett saját állapotromlását előidéznie, ám ezért, minthogy a Hydra tulajdonának megrongálásáról van szó, minden esetben felelősségre vonandó. Kiemelten büntetendő a mechanikus kar bármilyen sérülése. Az Alany sosem érheti el egészséges testsúlyát, azonban a gyors metabolizmus miatt a küldetéseire alapos táplálás után szabad csak elengedni, ahogyan kriosztázisba is csak fertőtlenítés után megengedett tenni.
Az egészségügyi ellátás az állapotfelmérés tükrében a következőkből állhat: az Alany fiziológiájára tervezett nyugtatók, illetőleg a kriosztázis-vegyszerek maradékának kitisztítása a szervezetből, sebészeti eljárások utókezelése, a mechanikus végtag karbantartása, esetlegesen egyéb szükséges technológia testbe ültetése, az előírt stimulánsok és addiktív szerek befecskendezése, stb. (Részletekért lásd a vezető technikus kézikönyve, negyvenhat-hatvankettedik oldal.) A stimulánsok időnként agresszív reakciókat okoznak, ezért beadásuk után az Alany megérintése csak a Parancsnok számára nem jár extra kockázattal. A technikusok távozásával a feladat kiadásának szakaszába lépünk."
- Ha nem állítanak meg, akkor tovább folytatom a recitálást, még mindig csukott szemmel, a szavaim értelmére süketen. Tulajdonképpen még azzal sem vagyok tisztában, hogy saját magamról beszélek. Minden távoli és absztrakt. A náci szuperszérum regenerációs képességeinek több idő kell ahhoz, hogy mindent helyrehozzanak... de könnyen lehet, hogy ennek a reakciónak az előidézése az első lépés ahhoz, hogy egyáltalán felismerje a rendszer, hogy van még min dolgoznia. Az elme meglehetősen törékeny játékszer.
- "Az Alany kizárólag a Parancsnokától fogadhat el küldetésre vonatkozó utasításokat, bár a kondicionálásával nem ellenkező felszólításoknak mindenki más esetében is eleget kell tennie. A Parancsnok legfontosabb feladatai közé tartozik egy világos hierarchialánc és parancsnokolási rendszer felállítása minden küldetéshez. A Parancsnok által meg nem nevezett személyeknek az Alany feladatteljesítés közben nem engedelmeskedhet. A reszponzivitás még a bázison, a Parancsnok jelenlétében lehetőleg tesztelendő. A Parancsnok sem adhat olyan utasítást, amely aláaknázza az Alany programozását, kivételt képez a tesztelés és a büntetés, ám a Parancsnok legyen vele tisztában, hogy parancsmegtagadásra kényszeríteni az Alanyt a legsúlyosabb büntetési forma, ezért csak kivételes esetekben alkalmazandó. Amennyiben a kezelhetőséggel kapcsolatban kételyek merülnek fel, az Alany kondicionálását mihamarabb újra el kell végezni, akár küldetésmegszakítás árán is, hogy elkerüljük az incidenseket (lásd 1958-732612, 1962-642112, 1971-253403, 1972-836242 akták). A bázis elhagyása előtt az Alany képességei tesztelendők, ennek metódusát a mindenkori Parancsnok tiszte eldönteni. Az Alany leggyakoribb parancsmegtagadása a látszólag ártatlanok megölésének visszautasítása, így ezt a hibát érdemes még a bázison ellenőrizni, illetőleg szükség esetén a kódszavas eljárással korrigálni." - A heves reszketés, ami rázni kezd a szavaktól, szintén kívül esik az érzékelésemen, és nem töri meg előadásom monoton menetét. Szerencsére nem tart tovább néhány másodpercnél, hogy visszaálljak a korábbi mozdulatlan vigyázzba.
- "A szenderd eljárásnak nem része az orosz kódszavak alkalmazása, azok használata az időben elhúzódó, sok áldozattal járó és/vagy külön kiemelt precizitást igénylő küldetések lebonyolítása esetén támogatott. A kódszavas eljárás visszaszorítja az Alany érzelmi reakcióit és fokozott automaton állapotban tartja őt definiálatlan, de legalább egy hetes időtartamig. Ennél hamarabb az Alanyt az állapotból kirántani veszélyes és tilos. Noha a kódszavak száz százalékos uralmat és hibátlan reszponzivitást eredményeznek, alkalmazásuk nem támogatott, mivel mellékhatásként blokkolják az Alany kreativitását, kezdeményezőkészségét és egyéni döntésképességét, melyek bizonyos küldetéseknél kulcsszerepet töltenek be. Amennyiben mégis a kódszavas eljárásra kerülne sor, azt a tesztkérdések kihagyásával, a kondicionálási szakasz helyett kell alkalmazni. Menetét lásd a kézikönyv hetvenkilencedik oldalán."
Talán én térek észhez, talán fejezet végéhez ért a könyv, ki tudja... de ez az a pont, ahol kipattan a szemem, és önkéntelenül hátrabotladozom egy lépést, mielőtt rajtakapottan sikerülne megállnom. A korábbi magamra kényszerített nyugalomtól eltérően most hevesen emelkedik és süllyed a mellkasom, és talán még némi veríték is csillog a homlokomon, jelezve a megterhelést, amit ez a kis műsorszám jelentett. Nem fizikailag, de mentálisan biztosan. Ugyanakkor viszont szinte várakozón tekintek rá, mert most mintha... talán... megelégedésére csinálhattam valamit? Nem vagyok benne biztos.
Az elvárt feleletem nyilván nem volt az, és nem is csalódom, bár a kitörése jóval hevesebb, mint amire számítottam - biztosra veszem, hogy ez is rajtam fog csattanni, de fel vagyok rá készülve - viszont a büntetés nem érkezik. Fejem félrebiccentve tanulmányozom őt, akár pillangót a nagyító alatt, és addig-addig maradok csendben, amíg valahogy össze nem toldozom-foldozom a szavait egy számomra is értelmezhető kontextusba. Valamiért a Parancsnok jó ötletnek tartja, hogy a régi kilétem - James Buchanan Barnes - legyen az új személyazonosságom, feltehetően egy fedett küldetéshez. Talán be kell épülnöm valahová? Sosem volt erősségem a kémmunka, erre voltak az együttműködések, de ha valóban olyan kevés személyzettel ellátot a Parancsnok, akkor valószínűleg egy rendes kémet sem tud nélkülözni. Barnes kuncog a fejemben. Szinte érzem, ahogy szeretettel végigsimít a gondolataim között, miközben elnézően csóválja a fejét, pedig hát meg sem mozdulunk, viszont nem szól egy szót sem, csak érzem az egyet nem értését, ám nem foglalja ezt szavakba is. Helyes. Kivételesen nem vagyok rá kíváncsi. (Vagy nem olyan kivételesen.)
Bólintok.
Majd elmondja a részleteket, amikor jónak látja. Ha James Barnes álcája kell egy feladathoz, akkor megoldom majd azt is.

Az érintése egyszerre a legjobb dolog, amit éreztem ki tudja, milyen régóta, ám éppen ezért a legrémisztőbb is. Mert a jó dolgoknak mindig ára van, és nagyjából tudom, vagyis tudni vélem, hogy ennek mi lesz, és nem... soha nem vagyok rá igazán készen, bármennyire igyekszem is. Nem sok tervezési hibám van, de ez egy közülük. És ha még a Széket is megtagadja tőlem a Parancsnok, akkor még csak attól a megkönnyebbüléstől is megfoszt, hogy utána elfelejthessem...
Szeretnék mondani valamit, de az imént nyilvánvaló lett, hogy a szavaim csak még rosszabb helyzetbe hoznának. (a Hydrát szolgálom a Hydra tulajdona vagyok engedelmes vagyok megteszem megteszem engedelmes megteszem amit kell nem érez a fegyver nem érez nem érez) Úgyhogy hallgatok, miközben próbálok nem hányni. (A pazarlás nem megengedett.) Beugrik egy név: Lukin parancsnok. Ő is mindig ezt mondta, hogy vigyáz rám. Persze, hogy vigyáznak rám, hiszen értékes vagyok, hasznosnak kell maradnom, nem tehetnek tartósan tönkre. Ez csak természetes, ezt tudom. Mégis a belső szerveim mintha ki akarnák kaparni magukat belőlem, miközben hagyom, hogy azt tegyen velem, amit akar, nem feszülök ellen a vállamra tett kéznek, csak várom, hogy lökjön rajtam egyet, vagy utasítson, vagy az övéhez irányítson, vagy bármi. Minél többet beszél, minél inkább meg akar nyugtatni, annál inkább visszasüllyedek a korábbi védekezési mechanizmusaimba. Azok segítettek túlélni és minél kiszámíthatatlanabb a Parancsnok, annál inkább azokra támaszkodom, hiszen a módszereim bizonyították, hogy hatékonyak.

Az határozottan segít, hogy megszakítja a kontaktust, és ezzel lehetőséget biztosít, hogy egy kicsit összeszedjem magam és lehiggadjak. Hogy eszembe jusson, hogy ez már nem a Hydra, hanem az új Parancsnok, hogy Barnes mennyire odavan érte, hogy önként adtuk fel magunkat neki. Hogy mit ígért - bár az ígéretét még mindig nem tudjuk elhinni, hiába tartotta be eddig, egyetlen nap nem számít elfogadható adatmintának. Felnézek rá a kis monológja végén, és - mutatván, máris fejlődök - nem kerülöm a pillantását. Oké, neem is nézek bele egyenesen, az orrnyergét fixírozom, de az már majdnem ott van, és hatalmas lépés ahhoz képest, hogy eredetileg még a padlóról sem voltam hajlandó felemelni a tekintetem. - Adaptív vagyok, Uram - biztosítom. Még egy tulajdonságom, ami értékes ügynökké tesz, főleg annak fényében, hogy mekkora időperiódusokat töltök jégben alvással. Szükséges is, hogy alkalmazkodni tudjak az újabb és újabb helyzetekhez és a világhoz. - Igyekszem nem csalódást okozni - teszem hozzá, de nagyjából eddig bírtam, mert ehhez már le kell hajtanom a fejem. Az igyekvés mindig is megvolt bennem, és mégis folyton arra kényszerítettem a korábbi parancsnokaimat is, hogy megbüntessenek...

***

Látom, ahogy az arcára fagy a mosoly, ami nagy nehezen odakerült, és vonásai felett átveszi az uralmat az a számomra olyan fájdalmasan jól ismert önmarcangoló arckifejezés. Az a tipikus, amikor Steve nyel egy nagyot, és hopp, a vállára veszi a világ terheit, amikről minden épeszű ember tudja, hogy nem kellene hordania őket, de ő a maga mártír-módján ragaszkodik hozzá. Tudtam, hogy ez lesz, már a kimondás előtt tudtam, és mégis összetörik belé a szívem, s főleg attól a tudattól, hogy ezt most én idéztem elő benne. Mindig is inkább megszabadítani igyekeztem ettől a tehertől, erre tessék. Gratulálhatok magamnak.
Másrészről viszont... kövezzenek meg érte... de valahol jólesik. Gyűlölöm és utálom magam, de kell. Ez is mutatja, hogy törődik velem, velünk, és ebben olyan kevés részem volt az elmúlt időszakban, hogy még a nemszeretem formáit is mohón szívom magamba, mintha elraktározhatnám, mintha elővehetném később ínséges időkben és emlékezhetnék rá. (Az emlékezetem nem stimmel, de most nem akarok törődni vele.) De azért nem akarom, hogy sokáig ebben az állapotban maradjon. Hevesen bólogatok a szavaira. - Nincs mit megbocsátanom, Steve, nem tudtad, semmi baj - csitítom, titkolva a tényt, hogy néhány pillanatig örömömet leltem a tényben, hogy összetört miattam a szíve. Édes istenem, néha hányingerem van magamtól. Amiket teszek és érzek és gondolok... nagyon régóta tudom magamról, hogy nem vagyok jó ember, de ez nem teszi sokkal könnyebbé a pillanatokat, amikor újra meg újra kénytelen vagyok igazán rácsodálkozni, hogy mennyire nem.
Kényszerítem, hogy a szemembe nézzen. - Itt vagy. Ennyi elég jóvátétel nekem - jelentem ki határozottan. Ami eddig is tart. - Csak... ne tűnj el megint... jó? - vékonyodik el a hangom, ahogy kezdődő pánikba sodor az elképzelés. Nem bírnék ki még egyszer ennyi várakozást a következő találkozásunkra, kizárt!
- Akkor azt is bírd ki, amikor majd fejbeváglak ezért a kijelentésért! - vágok vissza. - Nem bírsz ki mindent, Stevie, és ha rád kell ülnöm, hogy vigyázzak rád, akkor azt fogom tenni! - öltök rá nyelvet gyerekmód. Édes istenem, mintha csak visszamentünk volna a harmincas évekbe. Szánalmas. De olyan jólesik! A csók meg... az a megkoronázása az egésznek. Méltó befejezése ennek a rövid kis időnek, amit ismét együtt tölthettünk, csak ő meg én, a járulékos koloncaim nélkül. Persze tudtam, hogy nem tarthat sokáig, hogy ez amolyan illúzió csak a rideg valósághoz képest, de szíves örömest vesztem el benne, és szinte már gondtalanul adtam át a helyem és az irányítást annak, akihez - többnyire - jogosan tartozik.

***

Még hogy nem gondolom komolyan. Felhorkanok, és dacos-büszkén felvetem a fejem, kihívóan meredve rá. - Nagyon is komolyan. Képes vagyok gondoskodni magamról! - vágom rá, támadás mögé rejtve a nyilvánvaló védekezést. Nem mutatom magam gyöngének, soha többé. Azt meghagyom annak az idióta Winternek, aki amúgy teljességgel használhatatlan. Az ő hibája az egész Hydra-ügy, pontosabban az, ahogyan bántak velünk. Ha hagyja, hogy kutyába se vegyék, akkor mit csodálkozik, hogy megteszik?! Én nem követem el ugyanazt a hibát, foggal-körömmel ki fogom harcolom magamnak azt, amit akarok. Velem többet nem játszadozik senki - még Rogers sem. Én vagyok a magam prioritása és mindenki más csak azután jön. - Ez a fixa ideád, hogy segítened kell? - bámulok rá homlokráncolva. Ugyanakkor viszont épp az imént volt csak, hogy bátorítóan bólintottam a "mindent elolvastam" kijelentésére. Mondhatni, vegyes jelzéseket küldök. - Nincs szükségem segítségre, Stevie. - A mondat legfeljebb egy árnyalattal kevésbé agresszív és elutasító, mint az eddigiek. Pedig kedvem lenne az ellenkezőjét mondani. Kedvem lenne az ölébe mászni és belé kapaszkodni és a szívverését hallgatni és... de ha megtenném bármelyiket, akkor egyrészt szarul érezném magam, mert milyen idióta csinál ilyeneket, másrészt még kifelé is gyengének tűnnék, az pedig teljességgel elfogadhatatlan. Nem. Tartsuk csak meg a távolságot, legalább addig, amíg elalszik a gyanakvásuk...

- Persze, hogy emlékszem! - szisszenek fel. És tényleg, hála Winternek, bár a módszerei nem lesznek a kedvenceim, de ilyesmi miatt akkor sem panaszkodnék, ha csak kettesben lennénk Steve-vel. - Nem vagyok hülye - teszem hozzá, és morcosan megdörgölöm a halántékomat a fém kézzel (az nem fáj). És persze amikor tisztázom, hogy nem a halott barátja vagyok - hogy is lehetnék, a szovjetek már rég megölték -, akkor meg ráadásul annak a dróton rángatott bérgyilkos-babának néz. Felvont szemöldökkel pillantok rá. - Most komolyan? Az az idióta az első percben térden csúszott volna a kegyeidért, nem gondolod? - eresztek meg egy örömtelen kis nevetést. Nem vagyok olyan, mint Winter. Én tudok vigyázni magamra. - Tekintve, hogy az egyik halott, a másik meg egy agymosott zombi, tippelhetsz. - Nem igazán hagyok neki lehetőséget, hogy ténylegesen megtegye. - Én inkább Jamesnek hívom magam. Az egyszerűbb. - Mert nem akartam teljesen megtagadni azt, aki Barnes egykor volt, de mégiscsak fura lett volna egy halott ember nevét hordani továbbra is. Szóval lemondtam a becézetről, és maradtam a keresztnévnél, amit az illető anno amúgy is utált, mert túlságosan gyakori volt. Csak az általános iskolai osztályukban volt három másik James, nyilvánvaló, hogy valahogy meg kellett különböztetni őket, aztán ez a tendencia folytatódott az élet minden területén. Egészen a Howling Commandóig, ahol szintén volt két másik... és egyik se szólíttatta magát Jamesnek. Szóval ezt a nevet nyugodtan bitorolhatom, kellően sokaké ahhoz, hogy ne legyen blaszfémia, de egyszerűbb, mint egy teljesen újat választani.
- Dehogynem, pont így értetted, mindig is ilyen voltál, de nincs jelentősége, mert nincs rá szükségem, neked pedig több eszed van ennél, nem állsz neki anyáskodni mindenkivel, ez csak egy régi rossz szokás volt, amitől már megszabadultál, ugye? - dumálok és racionalizálok és próbálom ártatlanná tenni az imént lezajlott jelenetet, az utolsó kérdő szót jelentőségteljesen megnyomva és a tekintetemmel is villámszórósan üzenve, hogy értsen egyet, gyerünk. Aztán, amikor a kések eltűntek a színről, némi homlokráncolós töprengés után levonom a következtetésemet. - Nem figyeltél túlzottan, igaz? - bökök a még mindig kezemben tartott füzetre, miközben ezt - hát, nem is kérdezem, mert a hangsúlyom eléggé nyilvánvalóvá teszi, hogy a válasz egy meggyőződéses igen.
A füzetekben vezettem az emlékeimet és bogoztam ki mindazt, ami még zavaros volt számomra, de ennél többet is jelentettek: üzenetet és figyelmeztetést. Burkolt-kódolt cselekvési tervet. Magamnak, neki. És Steve nem figyelt, nem értette meg. De hogyan is tudnék neki nyíltan magyarázni, miközben a falnak is füle van? Sehogy, nyilván. Nincs más választásom, mint maradni a burkolt mondanivalónál, és reménykedni, hogy egyszer majd csak leesik neki, aminek le kell. Figyelem, amíg nyúlik közöttünk a csend, és nem tehetek róla... halványan mosolygok a zavar nyilvánvaló és rá jellemző jeleire. Remélem, hogy nem vagyunk bekamerázva. A gondolat kijózanít - simán lehetünk, volt olyan ügynök, akinek a szemébe ültettek kamerát, lehet, hogy Steve-ben is van?... -, és eltünteti a mosolyomat.
Miközben felteszem a kérdésem, az arcához nyúlok, hogy előbb az egyik, majd a másik szeme körül tapogassam meg a bőrt, aztán húzzam le a szemhéját. Az egész inkább egy orvosi vizsgálatra hasonlít, mint baráti gesztusra, de a fémkar ellenére, meglepően gyengéd és óvatos minden érintésem, és csak a tekintetemmel könyörgök, hogy maradjon néma és ne tegye szóvá, miközben a kimondott szavaim teljességgel semlegesek. Remélem, hogy hagyja. Remélem, hogy nem kell a jelenlegi romos állapotomban még vele is küzdenem. Az viszont biztos, hogy kimondani nem fogom az aggodalmam, franc akar ötleteket adni a hallgatózóknak.
- Nem - vágom rá, és tisztán hallani a hangomon, hogy irritált vagyok, frusztrált. - A Szovjetúnióban. Az anyaország akkoriban még nem volt Oroszország - javítom ki. De mindegy, mert ha nemet mondott volna, valószínűleg akkor is elmondtam volna a történetet, szóval... tényleg, miért is kérdeztem meg? Mindegy. - Ez még a korai időszakban volt. Sztálin elégedetlen volt azzal a gulaggal - nem kérdeztük, hogy miért -, de lehet, hogy csak tesztelni akartak engem. Minket. Akkoriban volt egy csapatom. Mindegy. - Nem lényeges a történet szempontjából, ezt akarom üzenni a szóval, szemben a valósággal: fájdalmas lenne beszélni róluk. - Szóval elküldtek minket oda. Időérzékeny művelet, már az odajutás is trükkös, majdnem Novoszibirszkig kellett mennünk, és persze kiderült, hogy nem volt teljesen pontos az infó sem. Jóval több volt a célpont, mint amire készültünk. Nem mintha ezt a Narodnij Komisszariat valaha elismerte volna, az ő infójukban nem lehetett hiba, biztos mi számoltuk el magunkat. De tudod, nincs befejezetlen feladat, ha a Télkatonáról van szó. Mármint, akkor még nem voltam igazán a Tél Katonája, inkább csak tréningben, de attól még igaz. Szóval bementünk. Nem volt egyszerű, azok a nyavajások rendes ellenállást levágtak, de tudod, legalább volt benne egy kis izgalom?! Gyűlölöm az unalmas feladatokat. Később ez volt a legrosszabb a reputációban, amikor valaki már arra se vette a fáradtságot, hogy meneküljön, mi abban az élvezet? Szóval szépen elintéztük őket, amíg kifogytunk az ammóból. Gondolhatod, hogy ettől még nem állhattunk le, szóval kreatívnak kellett lennünk. És képzeld - baromi vicces volt - a gulagparancsnokot hagytuk utoljára és képzeld - jobb híján egy jégcsapot vágtam a szemébe, de olyan erővel, hogy hátul kijött a koponyájából! - mesélem, szinte kedélyesen, végre enyhülve a korábbi haragból és frusztrációból, és a történet végén már egyenesen röhögök, nem is bírom befejezni... ám ha Steve nem csatlakozik be - nem nevet velem, ahogy a szerepe megkívánná -, akkor felnyögök. - Ugyan már, Stevie, ez egy szórakoztató történet! - emlékeztetem frusztráltan.*

Zola tudományos szövegeit meglepően szórakoztató volt írni XD ||| 3168 szó ||| Never too late |||
*@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   

Vissza az elejére Go down
 
Recovery AU, Stucky
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Marvel Universe :: Egyéb játékok :: A Váz-
Ugrás: