the future will be wonderful
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 Recovery AU, Stucky

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Recovery AU, Stucky   Hétf. Júl. 03 2017, 20:29

Időpont: 2014 szeptember - három hónappal a SHIELD bukása után
Helyszín: Bucky átmenti búvóhelye, Portland, Maine, USA
Résztvevők: James B. Barnes ('The Asset'), Steve Rogers ('The Target')


_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Hétf. Júl. 03 2017, 21:41

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
Ó vatosan közelítettem meg a bejáratot. Minden idegszálam feszülten arra figyelt, hogy miféle neszeket hallok a közelből... a szomszédok veszekedése, a gyerekek zsivajának hangja beszűrődött kintről és bentről egyaránt. Kifejezetten olyan érzésem volt, hogy valaki mintha figyelne - bár senkit sem láttam - és a tarkóm viszketni kezdett, mégsem vettem észre semmi gyanúsat. Holott tilosban jártam, talán ezért is éreztem így magam. Nem lenne szabad keresnem, de tudtam ha nem találok rá időben - még mások előtt -, esély sem lesz tisztázni a nevét. Sam ezúttal nem tartott velem, a kérésemre maradt a hotel szobában és készül rá hogy amint visszatérek - remélhetőleg Buck társaságában - menjünk is a védett házba. ~Vagy hozzám.~ Egy biztos, ha rátalálok nem fogom hagyni, hogy ismét megfutamodva elmenekülhessen előlem.

Az ajtó halk kattanással nyílt el, ahogy lenyomtam a kilincset miután feltörtem a zárat. Még Buck tanította régen, hogy miként kell elgörbített hullámcsattal a zárakat megbabrálni. Manapság már spéci zártörőket használok, de az elv ugyanaz mint régen. A lakás ajtaját nem védte semmi, mezei zárat használtak hozzá... őszintén nevetségesen könnyű dolgom volt, már-már sértőnek érezhettem volna. Óvatosan nyitottam be a lakásba, számítva arra, hogy lesznek bent a helyiségben. Azonban senkit sem találtam. Tekintetem a szobában sietve rebben körbe, gyorsan mérve fel mindet ami látóterembe kerül. A helyiség apró volt, egy egyszerű kis szobakonyhás garzon lakásnak tűnt, aminek az egész apró fürdő szolgáltatta csak további részeit.

A padlón egy agyonhasznált matrac, rajta némi pokróc, az omladozó fal mellett egy leharcolt hűtő, szekrénysor a mosogató fölött és egy tűzhely virított. Az asztalon újságok kiterítve, félig megnyirbálva. ~Vajon mit kereshetett bennük?~ Merül fel bennem a kérdés. Ahogy körbe néztem, valami ismerős dolgot véltem a hűtőn felfedezni. Tulajdon képmásomat, talán a múzeumi prospektusok valamelyike volt kitűzve mágnessel és jegyzetek, rajta Buck jellegzetesen kacskaringós, bár már nem gyöngy betűivel. Régen gyönyörűen írt, minden szerelmes levelét igazi műgondossággal alkotta meg, ha udvarolt egy lánynak. Mára csak a kacskaringósság maradt meg ebből, az S betűi még mindig csodaszépek ám már érződik az oroszok belé plántált katonás keménysége.

Elnéztem az írásait és a szívem facsarodott belé. Éreztem a benne lévő vívódást, mintha két teljesen különböző ember viaskodott volna benne, miközben papírra vetette a sorait. Ezerszer áthúzott, átjavított mondatok, némelyik nem is felel meg a valóságnak. Többnyire emlékeztetők magának, hogy a napi rutin során mit tegyen vagy hogy minek nézzen utána, ami az elfeledett múltjához vezethetne. Portlandben is okkal járt úgy sejtettem, de nem emlékeztem rá hogy mi valaha is jártunk volna erre. Se gyerekként, se a sereggel. A hűtő tetején szemet szúrt nekem valami... egy kis füzet bőrkötéssel, mégis szinte már mappa vastagságúra dudorodott a benne lévő, bele ragasztott papíroktól és jegyzetektől. A pajzsomat a hátamra helyeztem - egész eddig a kezemben volt várva az ellent - és elvettem, felcsapva a közepe táján.

Bár ne tettem volna. Nem voltam felkészülve rá, hogy mi várt benne rám. Úgy éreztem, hogy muszáj leüljek a szobában egyedül árválkodó fotelbe mielőtt a lábaim megadnák magukat. Egy fotó van beragasztva az egyik oldalra - polaroid talán, nem tudom - rajta Bucky, az én Buckym olyan bánatos világfájdalommal a tekintetében, mintha fel akarná a következő pillanatban vágni az ereit és véget akarna vetni az életének. A szemei piros tollal áthúzva, átsatírozva ám így is átüt alatta az a világfájdalom, amibe belesajdul a szívem. Mellette, a másik lapon nevek sorakoznak: Soldat... Bucky... The Asset... James... зимний солдат*... Zvezda Moja**... Buck... Sarge... The Winter Soldier... The New Fist of HYDRA... Sergeant... Barnes... 32557038. ??? Mindegyik név áthúzva, kisatírozva, egyedül a számsort hagyta épen, mellette hatalmas vöröslő kérdőjelek. Az egész füzet vöröslik a kérdőjelektől hangot adva önnön kételyeinek.

~Mit tettek veled drága barátom?!~ Szemeimbe könnyek gyűlnek, vállaim beesnek és vissza kell tartanom a kitörni készülő zokogást. Eleinte észre sem veszem, hogy már nem vagyok egyedül a szobában. Végül ki tudja hány perc eltelte után az ablakból áradó léghullám térít magamhoz, de még mindig nem mozdulok. Oda sem kell nézzek, hogy tudjam ki érkezett.
- Mióta állsz ott? - Kérdezem végül még mindig a füzetre meredve. Nem merek rá nézni, félek hogy ugyanazt a világfájdalmat fogom látni a szemeiben mint a fényképen. Fogalmam sincsen, hogy szándékosan és gyakran készít-e magáról ilyen pillanat képet vagy minek volt köszönhető ennek a fotónak a megszületése. Csak azt tudom, hogy szívbe markoló és nem akarom élő, hús-vér valójában is ezt a fájdalmat viszontlátni a lélektükreiben. Kezem lassan és óvatosan nyúl az állam alá és oldom meg a sisakomat, levéve magamról. - Tudod ki vagyok? - Kérdezem meg végül, mégis felemelve a fejemet és szemébe nézve. ~Talán így felismer.~
• • 744 • Zene • Csak nem bírtad kivárni?! • © • •


* 'Zimniy Soldat' ~Tél Katonája
** моя звезда 'Moja Zvezda' ~Csillagom

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Kedd Júl. 04 2017, 00:03





The Asset & The Mission





*Tudtam, hogy meg fognak találni. Valahogy... elkerülhetetlen volt. Azt nem, hogy honnan, de az elejétől tudtam, hogy reménytelen. Mert mindig megtalálnak, bármit is teszek. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem próbálom meg.
Nem akartam visszamenni. Ha volt bármi, amit biztosan tudtam, akkor ez volt az. Persze, mi volt biztos nálam?! Semmi. Rosszabb napokon mást se kívántam, mint a megnyugvást, amit csak ott kaphatnék meg. Ha visszamennék, felejthetnék. Ha visszamennék, újra betemetne mindent a hó, és nem kellene többé a kétségekkel foglalkoznom, hagyhatnám, hogy minden menjen a maga útján, ahogyan annak lennie kell. Ugyanakkor viszont ez az, amit soha, semmiért nem lennék hajlandó megtenni, nem akarom többé a Széket, és inkább tépjen szét életem végéig a fájdalom, mint hogy elfelejtsem megint...
De nehéz volt.
És nem tudtam, meddig futhatok.
Inkább előbb, mint utóbb meg fognak találni, hiába vagyok én a kísértethistória, az ember, aki nem is létezik, és mégis történelmet ír, akár a hiányával, akár a jelenlétével.
Ám talán... csak talán... azt megválaszthatom, hogy ki kapjon el.
Úgyhogy elszórtam a nyomokat, akár kenyérmorzsákat a mesében, olyan óvatosan, amennyire csak telt tőlem, hogy tényleg csak a célszemély kapja meg őket, ne más madarak csipegessék fel útmutatásomat. Nem akarom, hogy rám találjon, de azt még kevésbé akarom, hogy más megelőzze... nem volt nehéz dolgom. Mit sem tudott róla, hogy nem vettem le róla a szemem, amióta csak a keresésemre indult. Azt hitte, engem üldöz, miközben mindvégig a háta mögött voltam - igazi kísértet, valóban, az, aminek szántak talán... vagy kevesebb? több? Nem tudom... semmit sem tudok.
Miért éppen Portlandet választottam? Mert semmi, de tényleg semmi nem köt ide. Nulla emlékfoszlány. Zéró említés a memoárokban és visszaemlékezésekben. Semmi jele a Télkatona bármilyen tevékenységének valaha. Egy kicsit... tiszta lap lehet, steril és az ismeretlensége miatt megnyugtató, valahányszor visszatértem ide a Kapitány a célpont Steve megfigyeléséből. Van olyan jó, mint bármelyik másik hely. Kár, hogy hideg - szinte képtelenségnek tűnik elviselni -, de így legalább nem keltek feltűnést a magamra húzott több réteg ruhával, ami elfedi alakom masszív mivoltát és a fémkar minden árulkodó csillanását szövetek és textilek biztonságos menedékébe zárja. Ráadásul nincs a közelben Hydra támaszpont.
Felderítettem.
Azt hiszem.
Az emlékeim nem tűnnek el a semmibe, amióta magamban vagyok, de amilyen káosz van a fejemben, szinte képtelenség bármit biztosan állítani. Próbálok apró lépésekben haladni.
Az írás segít.
Az egyik füzetben vezetem mindazt, ami az önellátáshoz kell. Kiadva a parancs, megtervezve, melyik nap mit kell enni. Ahhoz mit kell vásárolni. Ahhoz hogyan kell a pénzt megszerezni. (Eleinte loptam, de a Kapitány a célpont Steve nem örülne neki nem szabad felhívnom magamra a figyelmet.) A céltól visszafelé, lépésről lépésre, apránként, amíg ki nem bogoztam. Onnantól már csak olvasni kell, elővenni minden reggel és este és megtenni, ami a parancs az optimális műküdési paraméterek biztosításához amire szükségem van. (Szükségem van?)
A többi még kevésbé rendezett. Próbáltam pedig. Akartam egyet a tényeknek, de valahogy... minden került bele. Abba is. Amit találok. Amit leírok. Ami eszembe jut. Ami biztos. (Ha lefényképezem magam a tükörben, az én vagyok, vagy valaki más az én bőrömben? Egy halott ember arcát viselem.) Semmi sem biztos. Néhány dolog valószínű.
Steve valószínű. (Amerika Kapitány. Szuperkatona. Star Spangled Man with a Plan. A férfi a hídról. 987654320. Punk. Mindegyik. Egyik sem. Felírtam az összeset.)
Valamiért bízom benne. Nagyjából. Amennyire tudok bízni. De ha valakiben, hát ő az. És bizonyítja is, hogy nem érdemtelenül - napokkal korábban felbukkan, mint ahogyan számoltam az érkezésével.
Némán szemlélem, a látvánnyal betelni képtelenül.
Hiányzott. Nemlétező istenek az égben, hiányzott, és erre csak most jövök rá, hogy itt áll előttem. Az arcélét bámulom, az elveszettségét, a könnyeit, annak ellenére, hogy olyan fagyottnak érzem magam belül, mint annak idején a fagyasztókamrát magam körül. (Ez meg honnan jött le kellene írnom.) Egy részem örül, hogy itt van, a másik részem görcsbe rándulva zavarná el, mert nem akarom, hogy gy lásson, hogy lásson, annak aki vagyok (nem annak aki voltam akire ő emlékszik ő emlékszik ugye kérlek add hogy ő emlékezzen neki muszáj istenem), akivé tettek.
(Ők tették? Én voltam? "Ön azért jelentkezett hozzánk, Őrmester, hogy jobbá tegye a világot", a szemüveges a fejem fölött, a mosolya önelégült.)
Mindketten el vagyunk veszve a magunk gondolatai között, néhány pillanatig védtelenül, és a Katona üvölt bennem, ahogy a hangja magamhoz térít. Nem szereti, ha ilyenek vagyunk. (Vagyok?)
Felelet helyett átszelem a szobát két lépéssel, kirántom a kezéből a füzetet, és visszatérek oda, ahonnan indultam, már ha meg nem állít. (Kérlek állíts meg - nem szabad ne tedd nem akarlak bántani.) Nem lenne szabad így látnia. Ha nem jön idő előtt, akkor felkészülten fogadhattam volna. Akkor mutatkozhattam volna... nem is tudom. Épebbnek.
Közben meg nem is igazán hiszem el, hogy itt van, tényleg itt van. Milyen sokat jelenthetett neki Barnes, hogy még mindig nem tett le róla? A fickó hetven éve halott, és ez a férfi még mindig nem adta fel. Jó neki.
Nem tudom, mit kellene mondanom. Még nem... nem állok készen. Egyáltalán. Semmire. Pláne nem őrá. A puszta koncentráció is nehezemre esik, a fejemben szaggat a fájdalom, és olyan könnyű lenne belesüppedni és hagyni, hogy elvesszek. De nem engedhetem meg magamnak.
- Ne - szólalok meg, amikor kioldja a sisak csatját. Megcsóválom a fejem, és nem veszem le róla a tekintetem. Nem akarom, hogy levegye. (Te idióta azért van hogy megvédjen ne dobáld el folyton maradj biztonságban miért csinálod ezt velem.) Veszélyes vagyok. Még nem tudnék vele úgy szembenézni. Nem tudom pontosan. Azt sem tudom, hallgat-e majd rám, vagy ennek ellenére befejezi a mozulatot. De azok az égkék szemek így is úgy is mintha a csontomig felszaggatnának, és az egész testem nyílt sebként lüktet a tekintetétől, sikoltani lenne kedvem, mit látsz, mit látsz, mit látsz, mondd. Ne mondd. Nem bírnám elviselni.
- 987654320 - felelek neki, mert felelj ha kérdeznek különben büntetést kapsz valamit mondanom kell és mert a számok egyszerűbbek. Tudom, ki vagy, mondhatnám, te vagy Amerika Kapitány és te vagy Steve és te vagy aki nem mondtál le rólam és te vagy a célpontom és te vagy akit megmentettem és te vagy akit Barnes követett és te vagy aki nem félsz tőlem az egyetlen aki lát és aki nem akarom hogy lásson te vagy Steve te vagy te vagy mindig te vagy, mondanám, de ezt még gondolni is fáj, úgyhogy hallgatok.*

Csak nem hagyhattam parlagon, ha te így beformáztad. ||| Zene: My demons |||
Kredit: *@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Szer. Júl. 05 2017, 01:10

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
T udtam, hogy nem akarja hogy megtalálják. És valóban. Portland lett volna az utolsó helyek egyike, ahol keresném. Eszembe sem jutott, hogy itt bujkálhat, hogy őszinte legyek. Egyszerűen nem értettem miért ide menekült el. Nyilván a hideg szerepet játszhatott a dologban, hisz így csillogó fémkart elrejtheti feltűnés nélkül. De úgy sejtettem, hogy nem pusztán emiatt van itt. Abban bíztam, hogy a füzetéből kapok némi választ; ehelyett még nagyobb kérdőjelekkel szembesültem. Pedig azt hittem segít neki rendezni a gondolatait, ha kiírja magából mindazt ami eszébe jut. De úgy tűnik vagy túl nagy a fejében a káosz vagy nem ez lesz a megoldás a problémájára. Fogalmam sincsen róla, hogy miként képes egyedül ellátni magát, hogy nélkülöz-e vagy a lehetőségekhez képest megvan mindene.

Belegondolni is borzalmas abba, hogy mi történt vele. Én egész végig azt hittem, hogy az elvesztésébe pusztulok bele lassan elsorvadva - ami miatt végül a tengerbe vetettem magam a bombával együtt mert nem bírtam egy olyan világban élni ahol ő már nem lehet velem -, közel 70 éve lüktetett soha be nem gyógyuló sebként a hiánya. Fájt az elvesztése, pokolian, mintha a másik felemet veszítettem volna el. ~Amikor senkim sem volt, Ő ott volt nekem! Senki másom sem volt rajta kívül a világon.~ Aztán jött a HYDRA merénylete Fury ellen, a Tél Katonája és minden a feje tetejére állt. Ez... ez a halálnál is rosszabb! Még most is csak kapkodom a fejemet, sodródva az események lendületével és hiába vetem meg a sarkam nem bírok ellenállni az árnak. Alig van befolyásom a történésekre, ismét apró porszemnek érzem magam a világban, mint régen amikor még vézna és beteges voltam és a körülöttem élők jóindulatára voltam utalva. Gyűlölöm ezt az érzést... gyengének lenni.

Most pedig nem csak gyöngének, de sebezhetőnek is érzem magam. Bucky tehet erről is. A puszta pillantásával döf kést a szívembe, meg sem kell mozdulnia pedig tudom könnyedén legyőzhetne... ha akarna. De nem akar. Hagyhatott volna meghalni, de kihúzott a folyóból is. Tudnom kell miért. Tudnom kell, hogy visszatért-e. Hogy él-e még benne mélyen eltemetve James Buchanan Barnes őrmester, az én drága barátom akit érdemes megmenteni. Nem adom fel a reményt, nem adhatom fel hogy még megmenthető a férfi. Hiszen áldozat ő, a legnagyobb, az egyetlen vesztesége a HYDRA ellen folytatott véget nem érőnek tűnő háborúnak. Az, aki ezeket a rémtetteket elkövette nem ő volt. Nem volt választása, rákényszerítették az akaratukat. És most itt van, összetörve és nekem kell összetákolnom, meggyógyítva Őt, hogy ismét kerek egésszé álljon össze minden és úgy legyen ahogy lennie kell régen volt, mikor még együtt gyűrtük az ellent.

Némán szemlélem, nem merek megszólalni. Attól tartok, hogy káprázat csupán amit látok és ha kinyitom a számat ismételten tovalibben ez az ábránd, megszűnik ez a délibáb mert megtörtem a varázst. Hiányzott. Pokolian hiányzott, holott alig telt el pár hónap azóta hogy utoljára láttam... hogy megvívtuk a Helicarrier-en a vérre menő gyilkos csatánkat, mely majdnem milliók életébe került. De győztem és veszítettem egyszerre. Sosem vágytam a halálra, de beletörődtem. Tudtam, hogy akkor... aznap helyesen cselekedtem és minden szívfájdalmam ellenére amit Buck látványa és a tudat hogy mit műveltek vele okozott számomra, a dolgomat végeztem, emberek életét mentve meg és célt értem, ami után már lényegtelen mi lesz velem. De nem haltam meg, az én drága, megnyomorított barátom kihúzott a vízből, kimentett még ha ott is hagyott utána a parton eszméletlenül.

Ezért nem adhatom fel, ezek miatt a tudattalan cselekedetek miatt. Ő talán fel sem fogja, hogy ilyenkor mit és legfőképpen miért tesz. De én tudom. James Buchanan Barnes életjeleit fogom. A mélyből, tudatának sötét bugyraiból néha felbukkan és láncait lerázva magáról megmutatja, tudatja velem hogy még mindig életben van. Talán megbéklyózva, talán törötten, de még létezik és nekem ennyi elég ahhoz, hogy kitartsak. Érte. Értünk. ~Bár elfeledtethetném veled a történteket és varázsütésre minden olyan lehetne, mint régen!~ Vágyom erre, de naiv sem vagyok már... nem annyira, mint régen. A világ megváltozott az elmúlt 70 évben és nem tehetek mást, mint megvetni a sarkamat ahogy régen, kitartva az árral szemben és tenni ami helyes. ~Mert ez a helyes, ugye?! Jól teszem, amit teszek?!~ Magamat sosem féltettem, mindig vállaltam a tetteim következményét. Mert áldozat nélkül nincs győzelem és én hajlandó vagyok megfizetni az árát, akár Buck megmentésének is. ~Ezért bármire hajlandó volnék, akár ő magával is szembe menve; ha ez jelenti a megoldást a sikerhez vezető út felé!~

Ezért nem adhatom fel, ezért állok itt megint előtte akár régen mint egy rakás szerencsétlenség és azon töprengek megszólaljak-e vagy sem. Végül megteszem, de bár ne tettem volna meg. Amit tesz? Hirtelen iramodik meg felém, hogy aztán két hosszú lépéssel az apró helyiséget átszelje és kirántsa a kezemből a füzetét. Felocsúdni sincs időm, máris ismét a szoba másik végében van, ahonnan jött... a semmiből.
- Neee... várj! - Szólok utána, de már késő. Attól tartok megijesztettem. Hogy meg sem ismer. ~Talán a sisak az oka?!~ Töprengek, miközben némán és lassan veszem le; csak semmi hirtelen mozdulat, nem akarom elijeszteni végleg. Most ő az, aki tiltakozik bár nem tudom miért nem akarja, hogy levegyem a sisakom. ~Hát mégis felismert benne?!~ A szívem kétszeres sebességre kapcsol ettől a gondolattól. ~Talán a katona mondatja ezt vele, aki fél szembenézni velem?~ Gondolatok cikáznak a fejemben, mert nem tudom miért néz rám ilyen rosszallóan miközben a fejét csóválja. Bucky, az én Buckym csinálta gyakran ezt még gyerekkorunkban.

Tekintetemet egy másodpercre se veszem le az övéről, pillantásunk összekapcsolódik és megszűnik az idő vagy bármi más fontosabbnak lenni, minthogy mi ketten itt és most vagyunk végre egyazon helyiségben. Fáj a látványa, a tekintete, a szívem szakad belé, de legjobban az fáj, amikor megszólal ismét. És amit felel?! Egek! Egyetlen számot mond és megremeg addigi egész világom. Úgy érzem, mintha fém karjával gyomorszájon vágott volna. Még jó, hogy ülök a fotelben, különben a lábam már összecsuklott volna alattam. Egyszerre szól ez a felismerésről és az ismeretlenségről. Tudja, hogy ki vagyok... Amerika Kapitány. Szuperkatona. A célpont. A küldetés. Ez mind-mind én vagyok legalábbis számára, ugyanakkor mégsem és emiatt a szívem facsargatja valami láthatatlan erő.
- Buck... - köszörülöm meg a torkomat. - Bucky. Emlékszel rám? - ~Kérlek, mond hogy emlékszel! Bármire, akármire!~ - Felismersz? - Tudakolom tőle. Tudnom kell, hogy melyik Buckyval beszélek...
• • 1013 • Zene • Megverem a Tcomot! Baseball viking  • © • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Szer. Júl. 05 2017, 22:38





The Asset & The Mission





*Ha rendet bírnék tenni a fejemben, arról a Kapitány a célpont Steve tudna. Hogyne tudna, mindig minden hozzá tér vissza, mintha az életem körülötte forogna (de a Katona élete nem ő nem ismeri őt az utolsó célpont miért nem teljesítettük a feladatot?), az emlékek, a tetteim, a gondolataim. Mit tenne a helyemben, kérdezem magamtól napjában ezerszer, hiába ásít üresen a fejemben a válasz helye. Ismerem őt. De mégsem. Hiányolom. De nem engedhetem meg magamnak. Meg kellene ölnöm. Ehelyett megmentem.
Az elmúlt három hónapban kétszer is volt rá példa. Először kihúztam a folyóból - nem hagyhatod, nem hagyhatod, nem hagyhatod, kántálta a fejemben a hang és ugrottam, vakon, bele a folyóba, a becsapódás ereje tűzként égette a helyéről kiugrasztott vállamat, mégis úsztam, amíg meg nem találtam és meg nem ragadtam. Meglepett, milyen nehéz volt - majdnem annyira, mint én magam -, pedig láttam, pontosan felmértem a harchoz a fizikai paramétereit, valamiért mégis azt vártam, hogy negyvenöt kiló csont, bőr és élni akarás kapaszkodik majd a karomba. (Pedig a pajzsát is eldobta meg akart halni hová lett az én Steve-em valaki segítsen könyörgöm.) A fémkarral kellett fognom, mert a másikkal nem tudtam volna rendesen megragadni, és a teljes kimerültség határán egyensúlyozva vonszoltam ki a partra. Látnom kellett, hogy lélegzik, értékes perceket vesztegettem el vele, de látnom kellett. Tudtam, hogy nem hal meg. Én okoztam minden sebét, és valahogy biztosan éreztem, hogy fel tud gyógyulni belőlük. Arról viszont fogalmam sem volt, miért suttogok a fülébe, de a szavak úgy égtek az agyamba, ahogyan világítótorony jelzi az utat hajósoknak az éjszakában. "Most el kell mennem. Ne csinálj hülyeséget, amíg vissza nem jövök!" Semmi értelme nem volt, igazából még most sem nagyon van, hónapokkal később. Ő meg eszméletlenül úgysem hallotta...
Aztán még egyszer megmentettem, őt és a szárnyast. Valószínűleg nem is tudják. De két orvlövész nem jelenthetett kihívást a Hydra Öklének nekem. A testeket elvittem és úgy állítottam be, mintha egyszerű utcai késelés lett volna. Azután néhány napig nem követtem a párost, túlságosan megzavart, hogy megöltem kettőt azok közül, akiknek addig engedelmeskedtem. Eleve nem akartam ölni, főleg nem úgy, hogy fogalmam sincs, ki a jó és ki a rossz ebben a világban... de azt nem nézhettem tétlenül, hogy a Kapitányt a célpontot Steve-et hogy Őt lelőjék. (Őket. Bár a szárnyas nekem nem fontos, de neki igen.)
Ha bárkit meg akartam volna ölni, akár Hydrát, akár mást, millió lehetőségem lett volna. Legalább nyolc bázist tudnék mondani, kapásból, ahová elmehetnék vérfürdőt rendezni. A képességeimből kitelne - ez az egy, amiben biztos vagyok, hogy mi mindenre vagyok képes -, és mégsem tettem meg. Az egyikhez elmentem, és felszerelkeztem, mert a források fontosak a fedett küldetésekhez, de senki nem halt meg. Általam legalábbis nem. (Különben is híre ment volna dolgozz csendben légy észrevétlen repülj a radar alatt ott sem vagy ott sem vagy feladat teljesítve.)

A Kapitány a célpont Steve néz. Ha megint kiugrasztaná a vállamat a helyéről, azt könnyebben el tudnám viselni, mint ezt. (Mi van a szemedben mit gondolsz miért vagy itt miért nem hagysz eltűnni miért jössz vissza Barnes halott halott halott nem adhatom vissza neked!)
Nem bírok nyugton maradni. Régen is mindig tele voltam kitörni vágyó energiával, mozoghatnékkal, és bár megtanultam az áldozatra váró ragadozó mozdulatlanságát, ez időbe telt. A háborúban pont azért kerültem a speciális képzésbe, mert ki nem állhattam a tétlen várakozást... Kihagy a lélegzetem, ahogy rájövök, ezt sem tudtam eddig, és muszáj leírnom, mielőtt eltűnik (nem szokott eltűnni ha már egyszer visszatért de a félelem belém rágta magát istenem és különben is leírva könnyebb úgy talán meg tudom majd mondani egyszer mi igaz és mi nem), úgyhogy eltépem a tekintetem Steve arcáról. A kezemben tartott füzetre nézek, de az már szinte tele van, és különben is, a Kapitány a célpont Steve megfogta, olvasta, vajon így is használhatom még? - hónom alá dugom és inkább előveszem a mellényzsebemből azt a megviselt kis noteszt, amit ma belegyűrtem. Meglehetősen gyerekes darab, és talán szégyellnem kellene magam miatta: nem lehet több harminc lapnál, elfér a tenyeremben, mégsem ezért választottam, hanem mert első és hátsó borítóján rajzfilm-grafikájú Amerika Kapitány díszeleg, tettre készen magasba emelt pajzzsal, elszánt arckifejezéssel. (Sehová sem megyek notesz nélkül majdnem olyan fontossá vált mint a fegyver.) A farmeromból előbányászom a fekete golyóstollat is.
Bal kézzel írok, most éppen így jött ki a lépés. Eredetileg jobb kezes voltam, és a háború előtt nem tudtam bal kézzel írni, de úgy tűnik, ezt is elsajátítottam időközben. A jobbos írásom volt az, amit a füzetben Steve felismert - az, amivel még képes vagyok aránylag szépen és teljesen olvashatóan körmölni, a fémmel inkább macsakakaparás bukkan a világra, de ezt most a sietség is torzítja.

"unalmas volt a háború azért kerestem extra feladatot a századosunk terjesztett fel  (mi volt a neve??? nézz utána!)
mozogni akartam és nem várni nem bírtam várni sose de célozni tudtam
mikor megkaptam az értesítést hogy mesterlövész leszek úgy röhögtem hogy felébredt a fél barrakk és DumDum (???) hozzám vágta a csizmáját
persze nem adtuk vissza az nem volt szokás   (milyen szokás??)"


Előbb csak lekörmölöm a gondolatfolyamot, aztán zárójelben a két megjegyzést hozzáfűzöm és még folytatnám, de a fejem lüktetve akar szétrobbanni. Mindig ez van. Néhány óráig vagy napig semmi, aztán ha felbukkan egy emlékfoszlány, vonz magával egy egész kupac másikat, mintha gondosan láncra fűzött gyöngysor lenne, és meg is becsülöm annyira, hiába a töredezettség és az érthetetlenség és a hiányok, ez voltam én, tudnom kell, tudnom kell... Teszek egy felkiáltójelet a részlet elejére. Ezt még ellenőrizni kell. Lehet, hogy semmi sem igaz belőle. (DumDum a bajuszos és a kalapja szinte látom ha lehunyom a szemem.) Szeretném, ha igaz lenne, tíz körömmel kapaszkodom belé, mert hiába háború és hiába harc, ebben a kis szeletben nincs vér és áldozat és öldöklés. Az ilyen emlékek drágák és ritkák.
A Télkatona-napokból több maradt meg, mint a megelőzőekből (ha volt előtte bármi egyáltalán egy halott ember arcát viselem Barnes halott halott halott - én is az vagyok?) - észre sem veszem szinte, hogy ezeket a kételyeket is felvéstem a papírra, szinte oda sem nézve, automatikusan. Nincsenek igazából régi szokásaim, úgyhogy az újak elég erősen rögzülnek rövid idő alatt is.
Lehet, hogy a jelenléte miatt ugrottak be ezek az emlékek, akkor még együtt voltunk, ha tudnék rajzolni, te tudsz rajzolni, igaz?, akkor megrajzolnám őt, áll a havas Európában, a nevetséges kék-fehér-piros egyenruhában, értem én hogy szimbólum de muszáj élő céltáblának öltöznöd?!, és valahol, egy lépéssel mögötte, kicsit balra tőle ott lenne az a légüres tér, ahol Barnes volt egykor, ahova én már nem illenék bele, nem ő vagyok értsd meg, vigyáztunk egymásra, mindig vigyázok rá megígérem Ms. Rogers, döfjenek inkább tőrt a szemembe az kevésbé fájna, mint a tekintete.

Nem bírok elmenni. De a távolság mégis kell, hát azt tartom. Két lépés nekünk, ennyit enged az apró tér. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el - talán ha legközelebb leveszem róla a szemem, megint eltelik egy évtized, talán vele is úgy megrekedünk egy pillanatban, ahogy a fagyasztókamra ejtett foglyul annyiszor (hideg hideg hideg engedjetek ki tűrd el ne mutasd ki egy fegyver nem fél ne érezz ne érezz ne érezz), de itt most... önként vagyok. (Önként mint ott?) Én hívtam ide. Én engedtem meg, hogy rám találjon. Azt akartam, hogy itt legyen, és nézzen, és magyarázza meg... (AKARTAM?!)
A válaszom a kérdésére nyilván helytelen. Bár a fejemben rémülten koccannak össze a szavak, kitörni képtelenül, egy részem azért figyel kifelé, és látom, azt a fájdalmas valamit az arcán... azonnal ugrok a számomra logikus következtetésre. Rosszallást látok. Elégedetlen velem. Hibáztam.
Fél lépés hátra, súlypont levisz, defenzív mód. Izmokat megfeszíteni, fogakat összeszorítani, felkészülök.
A hibát büntetés követi, minden esetben.
Fel kellene emelnem a kezem talán, vajon mi történne ha visszaütnék, de arra nem érzek magamban elég energiát: sem testi-, sem lelkierőt. Csak.. elviselem, ami jön, ahogy mindig. Tudom a helyem, tudom, tényleg... mégsem sikerül rávennem magam, hogy bocsánatot kérjek. Tudom, hogy a hibákat, ha már megtörténtek, nem lehet jóvá és semmissé tenni, de most mégis ezt szeretném, eltüntetni az arcáról azt az arckifejezést, mosolyogj senkinek nincs olyan mosolya mint neked hogyan is felejthettem el, nyelek egyet, még mindig megfeszülve és készen rá, hogy meg fog támadni, fel fog pofozni, bordáim közé nyomja a sokkolót. Sosem tenne ilyet, a gondolat erős, de nem nyom el minden mást, legalább most nincs nyílt sebem, ez is egy emlék. Írás helyett óvatosan megnyalom az ajkam.
- Tudom, ki vagy - felelem ezúttal ezt, direkt kérdésre direkten válasz. És ahelyett, hogy bizonykodnék, olyasmit választok, amit Télkatona nem tud, miért is tudna, talán senki sem. A nyelv, amin megszólaltam, gaelish - az ő anyanyelve. Ha igaz. Ha az emlékeim nem hazudnak nekem. Igen, nyílt színen angolul beszélt mindenki, de a helyi ír közösség a régi brooklynban őrizte a hagyományait, és sok-sok estét töltöttem Mrs. Rogers és Steve pergő, dallamos, érthetetlen diskurzusát hallgatva.
Mert az egy teljesen más kérdés, hogy emlékeim szerint én nem beszélem ezt a nyelet. Ezen az apróságon, úgy döntök, nem akadok fenn. Csináltam már ennél meglepőbb dolgokat is az elmúlt hónapokban.
Ahogy most is azt teszem.
- Ne törölj ki- bukik ki belőlem a könyörgés (angolul), mielőtt megakadályozhatnám, és ha lenne még tér, hátralépnék még egyet azonnal a saját merészségemtől megrettenve. A fegyver nem érez a fegyver nem kérdez a fegyver engedelmeskedik. Elrontottam. Ez biztosan nagyobb hiba, mint a helytelen válasz, és minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne harapjak az ajkamra, ne mozduljak meg, ne próbáljak védekezni. Mozdulatlanság, ez a legtöbb, amire képes vagyok. Kérlek ne tedd kérlek nem ő vagyok de létezni akarok.*

Csak nem hagyhattam parlagon, ha te így beformáztad. ||| Zene: My demons |||
Kredit: *@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Vas. Júl. 09 2017, 03:22

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
A mikor kimentett a folyóból, az forduló pont volt... a sokadik a kettőnk történetében. ~Esküszöm annyi a váratlan fordulat benne, hogyha megírnám bestseller lenne belőle!~ De nem csak azért volt érdekes, mert kimentett - minden bele programozott parancskód ellenére -, hanem mert miközben félájultan és magatehetetlenül hevertem a parton a fülembe suttogott. "Most el kell mennem. Ne csinálj hülyeséget, amíg vissza nem jövök!" ~Édes Istenem és mindenre, amit szent!~ Ez volt az, ami végig a fejemben jár azóta. Amíg a kórházban feküdtem és gyógyultam, amíg ismét felvettem a munkát a S.H.I.E.L.D.-nél és tilosban, magán célú küldetéseken jártam. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből ezt a mondatot. Ugyanezt mondta akkor is, anno mielőtt bevonult a 107-esekkel és tengerre szállt volna. ~Az utolsó éjszakán, amit együtt töltöttünk...~

 Fáj ránézni is. ~Hol van az én drága Bucky barátom?!~ Fáj, amit látok. Mélységesen. Ha engedném, biztosan összetörne teljesen. Egy zavarodott férfi áll előttem. Már nem a Tél Katonája, de még nem is James Buchanan Barnes őrmester. ~Ki vagy akkor hát?!~ Kedvem lenne megkérdezni tőle, de nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy még inkább összezavarjam a fejét. Segíteni akarok rajta, nem még inkább rontani a már így sem túl fényes helyzetén. ~Visszakaplak valaha Buck?~ Fogalmam sincsen, de mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy segítsem a felépülésében, hogy ismét emlékezzen... rám, a múltjára, amire csak szeretne és módomban áll elmesélni neki. Persze mikor megmozdul és mint a villám már tova is cikázott, én nem kapok utána. Még félre értené és támadásnak venné. Fogalmam sincsen, hogy mennyire sebezhető vagy labilis jelenleg.

Elhűlve és döbbenten szemlélem, ahogy a kezében tartott füzete helyett egy másikat - egy még kisebb noteszt, megmosolyogtató - vesz elő és valahol egyszerre szárnyal a lelkem és vérzik a szívem amint meglátom, hogy a borító Amerika Kapitányt, engem ábrázol. Keserédes mosolyra húzódik a szám ettől. Igaz rajzfilmes, nem fotós verzióban vagyok rajta, de ez már lényegtelen... ezt is újabb bizonyítéknak veszem, az újabb tudattalan választásának eredménye. ~Tarts ki Buck, tarts ki drága barátom! Már itt a segítség!~ Szótlanul nézem, ahogy előhalássza a tollát és írni kezd... bal kézzel. A fém kezével ír és számomra ez oly idegenül hat... Bucky mindig is jobb kezes volt, a füzetébe is láttam a jobbkezes írásának nyomait; fogalmam sem volt róla hogy képes mindkét kezével írni. Ez kissé összezavar most, nem értem mi történt. Hogy miért nem az ép, jobb kezét használja. ~Miért a másikkal írsz?~ Nem mondom ki hangosan a kérdésemet, pedig a torkomat kaparja, szorítja el már a visszanyelt mondat.

Szívem szerint odaállnék mellé leskelődni, majd megesz a kíváncsiság hogy megtudjam miféle sorokat vetett papírra az imént. ~Eszébe juttattam valamit?~ Alig két lépésnyire ülök tőle, mégis türelmesen várom ki a soromat, míg ismét hajlandó rám fókuszálni. Válasz helyett mozdul... hátrálásba kezd, egész testtartása megváltozik és egyfajta alárendelt és védekező testtartást vesz fel; arcéle megfeszül, ahogy összeszorítja a száját és vár. Egészen olyan, mintha... mintha azt várná, hogy bántsam. Fogalmam sincsen, hogy a HYDRÁnál mi a fészkes fenét műveltek vele amitől ilyen lett. Inkább hasonlít most egy bűnbánó, meghunyászkodó kutyára, aki várja a büntetést a gazdájától mintsem emberre vagy a Tél Katonájára. Kedvem támad üvölteni vele, ordítani, hogy fejezze be. Nem tett semmi rosszat, erre semmi szükség, nem fogom bántani. ~Sosem lennék rá képes!~

~Megállítani is csak azért állítottam meg, mert muszáj volt.~ Milliók élete múlt azon, hogy birokra kelek-e vele. Megölhettem volna a Helicarrier-en, de csak addig szorítottam míg el nem ájult az oxigén hiánytól. Ám én megállítani akartam, nem megölni. ~Sosem tudnám megtenni! Nem, nem, NEEEM!~ Ezért volt ő a tökéletes fegyver ellenem... a HYDRA ökle. ~Az egész az én hibám!~ Döbbenek rá, ha Buck nem lett volna a legjobb barátom talán még mindig élne és lenne vagy 100 éves, de jól volna. A HYDRA nem vonta volna bele semmiféle őrült kísérletbe miattam, nem mosták volna ki az agyát és fordították volna a szerettei ellen... ellenem. Ez az egész az én hibám. Hogy egy szubmisszív, mazochista, parancsra engedelmeskedő agyatlan katonává változtatták Őt. Muszáj a fotel karfájába marnom a kezemmel, mielőtt nekiesek a falnak puszta kézzel. Most mit nem adnék a boxzsákomért, ha a közelben lenne! A feszültség szinte tapintható. Bucksy Bucky még mindig abban a lehetetlen, hozzá egyáltalán semmilyen formában nem illő pózban áll és rám vár. Mennem kell.

Lassan kelek fel, tartózkodom a hirtelen mozdulatoktól - a foteljéből amúgy is művészet kikászálódni, öreg és besüppedős fajta -, látom amint nyel egyet. ~Drága barátom, ha volna róla fogalmad, hogy mire is készülök?!~ Egész közel megyek hozzá, talán túlontúl közel, de ezt meg kell tennem érte... értünk. Izmai ugrásra késszé merevednek, számít a támadásra és hárítaná is őket, de mégsem mozdul. ~Nem mer?~ Már nyúlok felé, hogy átöleljem és karjaim közé zárjam, amikor megszólal. Belefagyok a mozdulatba félúton, agyam leblokkol, tekintetemben hitetlenség és remény csillan meg, még a szívem is kihagy egy ütemet. A nyelv, amin megszólalt, gaelish - az anyanyelvemen, ugyanis ír-amerikai volnék születésemet tekintve. Otthon, a zárt ajtók mögött mindig írül beszéltünk családon belül. Örömöm határtalan, mert ez sokkal, mérföldekkel több mint amit vártam.

- Buck! - Kiáltok fel örömittasan, ezer wattos mosollyal örvendeztetve meg a másikat. Teljesen elfeledkezve magamról megölelem, hogy aztán meghallva a könyörgését - immáron angolul - még szorosabbra fonjam köré karjaimat és végre utat engedjek a könnyeimnek, amik azóta készülnek kitörni belőlem, hogy a naplóját a füzetét a kezembe vettem és a közepénél fellapozva beleolvastam. ~Édes Jézus, mit műveltek veled?!~ Hagyom, hogy átjárjon a fájdalom, már nyoma sincs bennem a korábbi, hirtelen jött örömnek. Darabokra akarok szakadni, ordítani, toporzékolni... de tudom jól, hogy az egy jottányit sem segítene rajta... rajtam... a helyzetünkön.  Nem tudom, hogy mitévő legyek. Erre sosem képeztek ki a katonaságnál, nem vagyok orvos, pláne nem pszichológus. Segíteni szeretnék, minden idegszálammal azon vagyok, de nem tudom mit kéne tennem. De úgy érzem, ha még egyszer megszólal ilyen formán, abba biztosan belepusztulok.

• • 954 • Zene • Bocsi, hogy csak most! Upsz© • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Vas. Júl. 09 2017, 23:57





The Asset & The Mission





*Nem tudok róla. Nem tudom, minek van jelentősége és minek nem - azért is írok le mindent, bármilyen apróság is, talán segíthet, talán fontos, talán csak még nem értem, ki tudja, ezek nekem csak szavak voltak. Eszembe jutottak és kimondtam őket, aztán megrettentem tőlük, mert nem volt semmi értelmük és... és azóta sem tudom, miért mondtam őket és miért pont azokat... Többre emlékszem, minden nappal többre, de olykor mintha falba ütköznének a gondolataim, valami láthatatlan akadályba, amit még kitapintani sem igazán tudok, hiszen fizikailag nem létezik. Tudni akarom, hogy ki voltam, ki vagyok és ki lehetek; de még fogalmam sincs a válaszokról, és ez a kettősség olykor szinte széttép.
Azt tudom, hogy Steve Rogers és Bucky Barnes van a középpontban. Rogers, akihez minden gondolatom eljut végül, nincs olyan asszociáció, amely lánca végén ne őbelé csavarodnék, és Barnes, a halott ember, aki talán voltam egykor, talán nem. De most már nem ő vagyok. Nem is lehetek soha. ("Elválaszthatatlanok az iskolapadban és a csatatéren" láttam és irigyeltem az az ember még nem volt összetörve hozzám képest mindenki ártatlan.) Nyugodtan írhatok. Steve nem mozdul, nem tesz semmit, kivár.
Taktikus. Ez a szó is bekerül a füzetbe, bár ezt eddig is tudtam. (Hiszen harcoltunk tapasztaltam előre gondolkodsz kiszámítod az ellenségedet olyan voltál mint én - mint én?) De örökké nem írhatok, és amikor megszólal, amikor megszólalok, akkor máris hibák jönnek.
A bensőmben pedig tovább dermed a tél, ami nem hagyott el az utolsó küldetésem óta.
Nem vagyok alárendelt - az egy egészen másféle póz, azt leginkább csak parancsra veszem fel, az első, amit megtanítottak, azután jöhetett a valódi kiképzés, hogy már tudták, nem fogok ellenük fordulni, most csak védekezni szeretnék, akármi is lesz a büntetésem. De igazából a védekezés is olyan luxus, amit sohasem engedhettem meg magamnak, (soha? régen talán... ne gondolj rá nem szabad rájönnek) csak ezek az apróságok maradtak meg - ha megfeszül az izom, kevésbé érzed az ütést, ha jó szögben állsz, nem törik el a csont jelentem bordák hajszálrepedéseinek kalkulált gyógyulási ideje harminchat óra ha meg mernék mozdulni és nem figyelném minden mozdulatát, akkor megráznám a fejem, hogy ne most emlékezzek. Amit látok, cseppet sem nyugtat meg.
Az elmélyülő szarkalábak a szeme körül. Az árnyalatnyi változás a szeme színében - az íriszei a makulátlan nyári ég kékjéről az azt visszatükröző tó felszínére váltanak, majdnem ugyanaz, de a felületi világosság mögött ott látni a mélységet, a sötétség és hideg ígéretét, ami fogadna, ha belemerészkednél. A lehetlenyi vékonyodás, ahogy összepréseli az ajkait. A karfára markoló ujjak. A nemtetszés jelei egytől egyig, tudom jól (csak azt nem, hogy honnan), és nem akarom, légy velem elégedett, most mit csinálhattam rosszul. Csak azt tettem, amit kell. Felkészültem, az nem hiba, az elvárás.
Steve pedig jön. Egyszerre érződik egy örökkévalóságnak és egy elszálló pillanatnak, mint a macska a videón, elég pislognod, és már egy lépéssel közelebb van, látszólag mozdulatlanul. Kimaradó képkocka, akár egy régi, rossz mozivetítésen (ahová annyit jártunk emlékszel még a pattogatott kukoricára az igazira mit is néztünk), talán ezért is szólalok meg.
Állunk mindketten dermedten, én nem tudom, mit tehetnék még, feleltem a kérdésre, immár kétszer is, ez sem jó? Megint elrontottam? Most mi jön? Nem úgy fest, mint aki dühös rám. Nem úgy fest, mint aki mindjárt pofonra lendíti a kezét (elemezd a testtartását reagálj te vagy a gyorsabb harcolj letális erő nem megengedett ez csak hat ellenfél volt csalódtam benned fél perc elfogadhatatlan) Kiáltás. Nem kellene összerezzennem, mégis teszem, és a szemem szorosan lehunyom. Nem nem nem! Nem érted nem érted az az ember halott nem én vagyok kérlek ne reménykedj ne törj össze, sikoltani szeretnék, nem lehet. Még inkább megfeszülök, amikor körém fonja a karjait.
Mi a...? Ez meg mi a fene...?
Leblokkolok, a karomban a szervók hangosan surrogva rendezik át a fémlapokat, ahogy az agyam próbálja feldolgozni a helyzetet, én meg... csak... állok, mint egy idióta. (Annak is érzem magam.) És még hülyeséget is beszélek. A könyörgés semmit sem használ úgyis megteszik csak még hamarabb ne szólalj meg soha a hallgatás biztonságos csak akkor felelj ha kérdeznek csitt csitt szellem vagy nem létezel
987654320 válla rázkódik. (Ha így gondolok rá az kevésbé fáj a neve mint kés a gondolatok közé elektromosan izzik örökké.) Mi a teendő? Mit. Tegyek?! Valaki segítsen ez őrjítő! Mielőtt eldönthetném, a kezem mozdul. A jobb óvatosan felkúszik a hátán, srr-srr, a szövet halkan surrog az ujjaim alatt (észreveszem a keménységét golyóálló nem úgy mint múltkor helyes vigyáznod kell magadra), az agyam regisztrálja a taktikai tényt, de nem állít meg, óvatosan, szinte csak két ujjal paskolom meg a lapockáját, de arra még így sem vagyok képes, hogy valami hangot kiadjak magamból. (Úgyis abból volt a baj eleve.)
Ugyanakkor a másik kezem sem tétlen, igaz, az egészen más és sokkal érthetőbb okból nem az. Végre beüt egy másik drill, olyasmi, amivel kezdenem kellett volna, hátam mögé nyúlok a derekamhoz, kis kaliberű pisztoly van az övemen, azt húzom elő. Nem biztosítom ki, csak megpörgetem a tenyeremben, hogy a csövénél fogjam meg (egyszerű mozdulat csak gyakorlás kérdése a test emlékszik amikor az elme nem minden gyakorlat újra), és megpróbálom eltolni magamtól a férfit, hogy odaadhassam neki. Ahogy a protokoll előírja. Nem csoda, hogy elégedetlen volt velem, hibát hibára halmozok, amióta csak megjött...
Vagy talán... ezzel tettem jól?*

Csak nem hagyhattam parlagon, ha te így beformáztad. ||| Zene: My demons |||
Kredit: *@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Szer. Júl. 12 2017, 10:16

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
A kivárásra játszom. Fogalmam sincsen - legfeljebb csak sejtéseim -, hogy miért jegyzetelhet. ~Emlékek? Foszlányok? Vázlatok? Emlékeztetők?~ Igazából fogalmam sincsen, csak lövöldözöm vaktában a találgatásokkal. Amíg nincsen a birtokomban több információ, a meglévőkből próbálom rekonstruálni miről is lehet szó. A testtartása talán félreérthető volt, koránt sem biztos hogy jó következtetést vontam le... ez egy ingoványos terep nekem. De nem most fogok megállni. Buck szokta mondogatni, hogy túl hülye vagyok hozzá hogy tudjam mikor kell leállni. És igaza van valahol... ~Bírnám én ezt egész nap...~ Buckyt sosem fogom feladni, addig nem amíg van egy hajszálnyi reményem rá, hogy visszahozhatom és megmenthetem.

Észre veszem, ahogy összerezzen a nevének említésekor. Úgy érzem ebbe kell belekapaszkodnom, mert ez lehet hozzá a kulcs. A kulcs, ami utat talál még a programozásán keresztül is, meg sem állva egészen az emlékezetéig. Ismét megfeszül a karjaim között, érzem... de túl önző vagyok, túlságosan sokáig kellett nélkülöznöm a társaságát kellett halottnak higgyem - miközben nagyon is életben volt -, szóval nem eresztem el, csak még szorosabbra fonom köré a karjaimat miközben csitítani próbálom.
- Shh... nyugodj meg Bucky! Minden rendben, már itt vagyok pajtás! - Suttogom neki, ám végül nálam törik el a mécses. Csak akkor kezdek kissé megnyugodni, amikor megérzem a jobbját - az ép jobb kezét - a hátamon, amint visszaölel. Érzem az esetlenségét, ahogyan paskolgatni próbál.

Megengedem magamnak azt a luxust, hogy arcomat Buck nyakszirtjébe fúrjam és mélyet lélegezzek az illatából, miközben kezeim ha nem is görcsösen mégis szorosan kapaszkodnak a férfibe. Szükségem van rá, hogy megnyugtasson. És hat is a dolog, lassanként tényleg megnyugszom.
- Sa-saj-náh-lom Buck! Az eg-egéhsz az éhn hi-hibám! - Hüppögök, hangom még mindig egy megtört emberé, de már képes vagyok megszólalni sírás nélkül. Utána kellett volna ugranom a vonaton, de a zuhanásának képe mozdulatlanságba fagyasztott. A jeges rémület, a tudat, hogy elvesztettem végleg gúzsba kötött. Mindenki marha bátornak tart, holott sosem voltam az. Egész életemben féltem mások elvesztésétől, és mindig is a félelem motivált cselekvésre nem a kurázsi. Azóta is magamat hibáztatom, ezerszer megbántam már azt a pillanatot. Főleg, mióta tudom mit művelt vele a HYDRA. Mindezt megállíthattam volna még mielőtt megtörténik, még mielőtt ilyen agymosott katonává változtatják. Úgy érzem én tehetek arról, hogy így alakult.

Megrettenek, amikor meghallom a fegyvere suhogó hangját. De nem szegezi rám a pisztolyát, ki sem biztosítja. Helyette a csövénél fogva próbál eltolni magától vele. Hagyom. Döbbenten nézek hol rá, hol a mellkasomnak nyomódó markolatra. Ha nem látnám a tulajdon szememmel nem hinném el, hogy átadja a fegyverét... protokollárisan. Beleborzongok a dologba, hogy hányszor de hányszor kellett ezt végigjátszania a HYDRA katonáival. ~Tasha azt mondta, hogy a Tél Katonája az elmúlt 50 év több tucat gyilkosságáért felelős...~ Jobban bele se akarok gondolni a dologba, mert vagy még jobban elszomorít vagy csak felmérgesít. Viszont a férfi minden cselekedete kettősséget hordoz. Egyszerre kelti továbbra is a Tél Katonájának benyomását, miközben e mellett ambivalens módon jelen van az én drága barátom is.

Nem tudom eldönteni, hogy mitévő legyek. Azzal, hogy odaadta a fegyverét az idomárjának tekint-e vagy sem.
- Buck? - Nyikkanok meg kétségbeesetten a nevét motyogva. ~Gyerünk pajtás, ne csináld ezt velem!~ Hangom leginkább vézna, néhai énemhez illene; amint ijedten, alig hallhatóan hagyják el a szavak a számat. Tudja, tudnia kéne mennyire utálom a fegyvereket. Hogy csak kényszerűségből használom őket, ha már semmilyen más módon nem megy. Félek, hogy megint túl mélyre került benne James és a Katona áll ismét előttem, akinek semmit sem jelentek. Már a nyelvem hegyén van a szó, de még sem vagyok képes kimondani. Az oroszt nem beszélem, talán Natashát kéne segítségül hívni; de ha telefonálok bemérhetnek. Egyedül kell ezt megoldanom. - Soldat? - Kérdezem végül, igyekezve megütni valamiféle katonás, parancsnoki hangnemet. ~A pokolban fogok ezért elégni! Bocsáss meg drága barátom, de ezt csakis érted teszem!~

• • 617 • Zene • Bocsi, hogy csak most! Upsz© • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Szer. Júl. 12 2017, 13:43





The Asset & The Mission





*Ezt már most is megmondhatnám neki. Csak egy idióta keresi olyan megszállottsággal a Tél Katonáját, mint ő. Elteszem a noteszt és a tollat. Ezt nem kell leírnom. Bárki más örült volna a csillagok váratlan állásának, a szél kedvező fújásának és a jó szerencséjének, hogy túlélt egyetlen találkozást. Pláne kettőt.
Pláne a másodikat.
De 987654320 nem normális, hanem egy hülye, csak most már kevésbé kompakt kiszerelésben, mint valamikor. (Ms. Rogers szerint oda is bátorságot töltöttek ahová a józan észnek kellett volna szorulnia.)
Ki a fene húz magához egy fegyvert?! Ne mozdulj csak ne mozdulj akkor talán igaz. Nem tudom, mit érzek. Szinte viszketek a késztetéstől, hogy átdobjam a vállamon, beleverjem a fejét a falba és megvédjem magam (túl közel van látta az arcomat fenyegetés a Hydra ellensége iktasd ki küldetés küldetés küldetés veszélyes hetes szint). Ugyanakkor viszont bele akarok olvadni, eltűnni, feloldódni, itt lenni, teljesen, jó jó jó ez helyes így kell lennie itt a helyem itt a helyed tarts meg megtartalak vigyázunk egymásra Steve
Sok. Túl sok.
Fáj.
A szavainak nincsen semmi értelme. Nem az vagyok, akinek gondol.
Nehezen kapok levegőt.
(Pedig nem szorítja a bordákat tüdő funkcionál légcső szabad nem támadás vagy mégis nem értem)
A testem reagál, amikor az agyam nem tud. Kéz a vállra. Ütés, ami nem okoz fájdalmat és nem ártani akar. Egy, kettő lassan, három, négy gyorsabban. Szünet. Egy, kettő lassan, három, négy gyorsabban.
Jelzés. Kód? Nem ismerem. Mégis ismerem.
Itt vagyok, mondja a kezem, megvagy. A fülemben légszomjas, asztmatikus hörgés cseng vissza, de a szememet összeszorítom, hátha a sötétség segít. Nem segít. Steve (megvonaglik az arcom a fájdalomtól, ahogy magamban kimondom a nevét, elektrosokk emléke) szavai égetnek. - Mindig hülye voltál - dörmögöm, mert ez hülyeség. Mit sajnálsz mi az hogy a te hibád nem vagy normális mi az egész fejbe foglak verni ha nem hagyod abba, ezt kellene mondanom, Barnes ezt mondaná, és valószínűleg ezért nem teszem. Így is összekever az ő Buckyjával. Szeretnék ő lenni tudod mekkora a kísértés mi lenne ha megtenném elhinnéd vajon? Nem tehetem.
Közben érzem a lélegzetét a nyakamon (várom a támadást ami késik nem jön mi történik mit művel ostoba), de én nem temetem az arcomat sehová, maradok kiegyenesedve, feszesen. Ez a legtöbb, amit tehetek, mert ha mást mozdulnék, az rosszabb lenne (valahogy tudom pedig nem tudom), félek magamtól, féltek másokat. Tudom, mire vagyok képes (a Katona mire képes) és az... sok. Meg tudnám ölni, gondolatban máris többféle variációt lejátszom, hogyan kellene mozdulni, lépni, ütni, kiiktatni, figyelembe venni az ő képességeit, ismerem a gyengeségét (én vagyok az), nem védekezne teljes erővel.
Meg kell védenem.
Nem tiltakozom, amikor beüt a programozás, az legalább egyértelmű. (És a Katona nem veszélyes a parancsnokára megvédi mindenáron kiemelt prioritás.)
A Katona köteles fegyvert biztosítani a mindenkori parancsnoknak, ha a jelenlétében tartózkodik. Lehetőleg távolságit. A Parancsnok dönti el, hogy a Katona szükséges vagy nem. És ha nem... Arra vannak a parancsok és arra van a pisztoly.
987654320 először nem reagál rá, amitől kedvem lenne türelmetlenül morogni - lehet, hogy ki is csúszik a számon némi fenyegető hang -, és nekinyomom megint a fegyvert, sürgetően. Vedd el, fogadd el, mozdulj már az istenedet! A névre egy pillanatra a szemére fordítom a tekintetem. Kék, kék, ég, elég. Nem bírom állni. Nem csak azért mert épp parancsnokommá válik, hanem... hanem. Egyszerűen csak sok. Rengeteg. Elviselhetetlen. - Az a túlméretezett frizbi nem rendes fegyver - motyogom (ismerős így nevezni a pajzsot nem tudom honnan jött felháborító meg fog ütni nem fog), panasz és emlékeztető és magyarázat és engedélykérés és... minden, azt hiszem.
A halott ember szerepét játszom mert túl sokat vágytam rá hogy ő legyek de ez hazugság és mégsem tudok leállni teljesen.
Nem tudok hátrálni. Vedd el a fegyvert! A másik kezemet visszahúzom a hátam mögé, enyhén görnyedt, földet bámuló fél-pihenj póz, amint felszabadul a balom, összekulcsolom őket és teljes lesz.
Legalábbis azt hiszem. De ahogy elhangzik a "Soldat", mintha áramütésként cikázna végig bennem a hang, görcsös rándulással egyenesedek ki, feszes vigyázzba, automatikus reakció, mit sem tehetek ellene, csak a szemem szorítom megint össze ne ne ne ne ne ne, tudom mi jön ismerem a szavakat és nem tehetek semmit. Lélegzetvisszafojtott csend az első feleletem, s amikor nem érkezik folytatás, szinte lehelem a szót. - Да - erősítem meg (tedd meg az könnyebb akkor kevésbé fáj), és lassan kinyitom a szemem, hogy magam elé bámuljak, a velem szemben álló mellkasának magasságában. - инструкции?* - A fejem máris kevésbé fáj és tisztább, mint az érkezése óta bármikor. Van egy részem, ami küzdeni akar és ellenkezni és foggal-körömmel ragaszkodna Barneshoz és az álomhoz, hogy úgy viselkedjek, mint ő. Az összecsapásunk óta egyre nagyobbá, egyre erősebbé vált rész, de még mindig aprócska ahhoz képest, amit belém programoztak aki voltam és vagyok és akire emlékszem (a fegyver a Vagyontárgy a Katona Én). És arra a kisebb részre hallgatni néha... sokszor... túl sok és túl nehéz és most megkaptam a lehetőséget, hogy egy kicsit könnyebb legyen, egy kicsit egyszerűbb, hogy végre, hónapok óta először, elengedjem magam.
És 987654320... a Parancsnok... majd gondoskodik a többiről. Én csak... elfáradtam.*

Csak nem hagyhattam parlagon, ha te így beformáztad. ||| Zene: My demons |||
Kredit: *@*


*Da. Instruktsii? - Igen. Utasítás?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Szomb. Júl. 15 2017, 06:40

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
B ucky olyan, akár a sosem volt testvérem és jóval, ezerszer több annál... a lelki társam, a bajtársam, a legjobb barátom, a mindenem. Valószínűleg akkor sem adnám fel a megmentésére tett erőfeszítéseimet, ha muszáj lenne. De most, ebben a percben ahogy öleljük egymást lehetek gyönge és kiélvezhetem végre azt a pillanatot, amire oly régóta várok. Hiányzott az ölelése, az érintése. Mocskosul. Pokolian. És erre csak most jövök rá, ahogy karjaim közt tartom. Ha valaki most látna, azt mondaná nem vagyok normális amiért hozzá bújok és nála keresek megnyugtató menedéket. Az ellenségnél, de Buck nekem sosem lesz az ellenség... ha önmaga, ha elfelejtette kicsoda. Akkor sem. Képes volnék az örökkévalóságig ölelni magamhoz őt, míg elér a halál. Végre érzem, hogy jó helyen vagyok... vele. Ahol mindig is lennem kellett volna, történjék bármi: mellette.

A sírásom akkor marad abba, amikor megérzem az ölelését, majd a finom paskolgatását a vállamon. Az illata és a jól ismert, saját kódjelzésünk együttes hatása lecsitítja háborgó érzelmeimet... akár csak régen, amikor Buck volt az egyetlen aki előtt sosem szégyelltem a könnyeimet vagy a gyöngeséget. Ő mindig megvigasztalt, ahogy most is. "Itt vagyok, megvagy." Mondja a kódunkkal, szavak nélkül és egyszerre akarok szétszakadni ettől. Öröm jár át a tudattól, hogy James életben van a Katona jégburka alatt. Ugyanakkor iszonyattal tölt el a tudat, hogy mit művelhettek vele, hogy ilyenné tették. Buck sérült, elég csak a szemébe nézni hogy a nihilt lásd viszont és a kétségbeesettséget, ha mégis valamiféle érzelem utat tör magának benne. Elvették tőle az emlékeit, megfosztották mindattól ami James Buchanan Barnest valaha jelentette.

Elvették a nevetését, a szemének vidám csillogását - a lelkét tépték ki és vele együtt az enyémet is, valahányszor ránézek mindig meghalok egy kicsit én is, mióta újra találkoztunk -, a pajkosságát, még azt az átkozott mocskos száját is. ~Egek! Hányszor kellett rászólnom emiatt?!~ A seregben is, amikor már őrmester volt és az egységet vezette - mert én hiába voltam kapitány, ő volt az igazi, háttérből a szálakat mozgató és irányító ember, akit a többiek bárhová követtek - rá kellett szóljak, akkor vettem fel azt a máig tartó jó szokásomat, hogy akinek mocskos a szája rászólok. Többnyire Tony az, akire leginkább szoktam ő emlékeztet legjobban a régi Buckyra, de a Bosszúállók csapatának többi tagját sem kell félteni azért ezt szögezzük le.

Szipogva nevetek fel, hisztérikusan azon, amit mond és még szorosabban ölelem magamhoz. ~Ez az én Buckym, hát élsz?!~ Mondanám, azt sem bánom, hogy hülyének nevez. Ezért a mondatért bármit megadtam volna és még csak kérnem sem kellett, önként adta.
- Hiányoztál. Nagyon. Azt hittem meghaltál a zuhanáskor. - Vallok végre színt, hosszú idő után. Ezt sosem volt lehetőségem elmondani neki. Megborzongok az elmémbe törő emlékképtől, ahogy James zuhan a mélybe, hiába kapok utána nem menthetem meg. A kétségbeesett kiáltása és tekintete hónapokig kísértett rémálmaimban. Peggy a megmondhatója, hogy mennyire rossz alvó lettem a történtek után. Valahányszor lehunytam a szemeimet őt láttam, a zuhanását és ez motivált minden cselekedetemben.

Miatta lett a HYDRA az önként választott nemezisem. Bosszút akartam állni, nem akartam hogy a halála hiábavaló legyen. Mindenkit, aki csak egy szalmaszálat is keresztbe tett azért, hogy Barnes ilyen szörnyű véget érjen meg akartam büntetni. Eltörölni a föld színéről őket az utolsó szálig. A harag, a gyűlölet azonban nem emésztett fel. Nem volt rá ideje. Nem terveztem túlélni Őt. Ha nem úgy hozza a sors, biztosan találtam volna valami más kamikáze küldetést, ahonnan többé nem tértem volna vissza. De ha már így alakult, a Vörös Koponya bombájával a tengerbe csapódást választottam és azzal a boldog tudattal tettem mindezt, hogy nem csak New York lakosságát mentem meg, hanem őt is újra láthatom odaát... már, ha létezik túlvilág egyáltalán. ~Egek, anyám mit szólna ha tudná, hogy ilyen istenkáromló gondolataim vannak? Biztos forogna a sírjában!~

Álmomban sem gondoltam volna, hogy még életben fogunk lenni mindketten és a jövőben fogom viszont látni több mint 70 év múlva. Nem felejtettem el, hogy anno... az utolsó esténken azt mondta a kérdésemre miszerint hová megyünk, hogy "a jövőbe". Akkor még nem gondoltam volna, hogy ez később mennyire igaz lesz. De nem csak ez lep meg, hanem az protokolláris magatartása is, ahogy átadja a fegyverét. Kedvem lenne kiabálni vele, hogy nem normális és ne csináljon ilyet, azonnal hagyja abba. Ám mégsem teszek semmi ilyet. Először nem is értem, hogy mit akar vagy miért tol el magától. Aztán, ahogy másodszor nyomja a bordáimnak a fegyver markolatát sürgetően, átveszem tőle. A válaszára halovány, félszeg mosoly terül szét arcomon.
- A pajzsommal nincs semmi gond, Vibrániumból van, elnyel minden becsapódási energiát, pont mint a karod... - Védekezek egyből, az a pajzs sokszor óvta már meg az életemet; nem szeretem ha lebecsülik, még ha Bucky teszi akkor sem. Mégis örülök, hogy ilyen választ kaptam tőle indokként, hogy miért nyomta a kezembe a pisztolyát. Így legalább tudom, hogy Ő az még mindig.

Kimondom a nevét, remélve azt feleli igen ő az tényleg; de semmi reakció. Nem felel, helyette a szemembe néz; de bár ne tette volna! Nem is bír ő se sokáig rám nézni, ahogy én sem rá. Fáj, amit látok. Megint kezdi a sírás fojtogatni a torkomat összeszorítva, nagyot nyelek. Muszáj máshogy próbálkoznom. ~Bárhogy, csak hasson!~ Félek, hogy máris elveszítettem megint. Túl későn fogom fel, hogy mekkora hibát is vétettem. A szavakat már kimondtam, valami olyasmit elindítva a férfiben amit valójában nem is akartam. Fogalmam sincsen, hogy mit csinálok; bár ez általában megszokott nálam. Ösztönösen cselekszem, ahogy most is. Figyelem a Katona reakcióit és imádkozom magamban, hogy ha mással nem legalább ezzel járjak sikerrel. Egyszerre ugrik görcsbe a gyomrom, amikor megérkezik a viszontválasz és örülök amiért jött felelet. A kérdését ugyan nem értem, de a hangsúlyból következtetve válaszolok. Emlékeimben kutakodom, felidézve a jelentésben olvasottakat és a Natashától tanult orosz szavakat.
- Отчет миссии! На английском!* - Igyekszem határozottan megszólalni, mintha én valóban egy volnék a HYDRA parancsnokai közül. ~Még belegondolni is sértő, hogy én valaha is a HYDRÁt szolgáljam!~

Nem néz rám, a mellkasomat bámulja és szinte egy élettelen gépet látok magam előtt. ~Ne! Ne! NEEEE! Nem ezt akartam! Gyere vissza! James?! Buck! Bocsáss meg!~ Belül szinte ízekre tépem saját magamat, kifelé mégsem látni semmit ebből a belső tobzódásból - legfeljebb a tekintetem árulkodik arról, hogy legszívesebben most köpném arcom saját magamat és vágnám fel az ereimet -, nem esem darabjaimra mint szeretnék. Mert igenis szeretnék, szeretném ha összecsuklanának a lábaim alattam... ha elerednének a könnyeim megint... ha kiabálhatnék és könyöröghetnék neki... ha elmondhatnám, hogy én nem így, nem ezt akartam. De nem tehetem. Miatta kell erőt vennem magamon és erősnek lennem. Belekezdtem valamibe és be kell fejezzem.
- Miért vagy itt? - Kérdezem tőle, ezúttal már éppen olyan nyájasan ahogy Buckyval mindig is beszélek. - Miért éppen Alaszka Portland? -

- Őszintén kell felelned minden kérdésemre! - Figyelmeztetem, de nem teszek egyelőre más hozzá; hogy mi történik ellenkező esetben amennyiben engedetlenségre vetemedne. Biztos vagyok benne a látottak alapján, hogy fenyítést várna és ha tényleg... ha tényleg elfogadott mint az idomárja a parancsnoka, akkor nem fog hazudni és teszi amire kértem. Belegondolni is szörnyű, hogy mire készülök... de muszáj valahogy megtörnöm a jeget. - Ha felelsz minden kérdésemre utána pihenhetsz! Érted Buc... Katona? - Kérdezem tőle, kis híján el is rontom az egészet azzal, hogy majdnem a keresztnevén szólítom ám gyorsan korrigálom magam és úgy teszek mintha semmi sem történt volna. Ha rám néz, állom a tekintetét, állhatatosan nézek rá ám ugyanakkor a katonás keménység mellett - amit sokszor Peggytől is láttam - a gyöngédség is ott van a kékjeimben, amit iránta érzek. ~Buck, segíts! Fogalmam sincsen, hogy mit csinálok! Csak vissza akarlak kapni!~
• • 1240 • Zene • Hétvégén MondoConon leszek! Upsz© • •



* 'Otchet missii! Na angliyskom!' ~Jelentést a küldetésről! Angolul!

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Kedd Júl. 18 2017, 23:44





The Asset & The Mission





*Nem tudom, miért olyan helyénvaló ez a közelség. (Nem lehet az tarts távolságot szellem vagy nem látnak nem hallanak nem létezel.) Nem is az, és mégis az. Olyan, mint megérkezni haza hosszú távollét után, mint a téli nap végén a meleg víz, mint felforrósodott háztetőn heverve bámulni a tüzijátékot, mint... mint... csupa olyasmi, ami talán meg sem történt, csak az álmaimban, de valahol az emlékezet peremén és a tudat határán ólálkodik illatokban és tapintásban és hangokban elrejtőzve.
Hallom a szívverését, dobb-dobb-dobb, szilaj és erős ritmus. Nem mindig volt ilyen. Sokáig volt ilyen. Hasonlít a magaméra, és azt viszont ismerem, kétségek nélkül. A saját ritmusom, amiket hosszú órák, napok várakozása alatt szoktam meg, amikor nem volt mivel szórakoztatnom magam (a puska felállítva, a célpont még nem érkezett meg, ki kell várni a megfelelő alkalmat), dobb-dobb-dobb, feladat teljesítése közben sosem gyorsult fel ennél jobban. (A bázison igen.)
Veszek néhány mély levegőt. Sóhaj. Sóhaj. Nem hihetem el. Túlságosan fájna a végén. Túlságosan kellemes, hogy igaz legyen. (Emlékszem emlékszem nem emlékszem. A túl szép hogy igaz legyen megtörtént biztosan. De hogyan?) Az ő lélegzése is lelassul normális tartományba, ez jó, csak lélegezz, Stevie, de továbbra is csak a kezem beszél, nekem nem lehet. (Nem szabad.) Érti így is. Tudom, hogy érti, tudom a válla ívéből, tudom a légzése ritmusából, tudom abból, hogy ismerem, nem tudom tagadni, hogy ismerlek, még ha fáj is. (Talán mégis van bennem valamennyi Barnesből? Nem szabad reményedni az csalódás.)

Összerezzenek a szavakra. Zuhanás. Az egyik első emlék, ami visszajött. Hát igaz. Minden forrás megemlíti valamilyen formában, de mégis... valahogy csak most, 987654320 Steve szájából hallva nyer igazán értelmet, hogy tényleg megtörtént, tényleg lezuhantam, tényleg volt a vonat és a süvöltő szél és a rettegés és a keze, ahogy nyújtózkodik felém... Ne gondolj rá! Enyhén megrázom a fejem. - Most legalább nem nőttél meg - dünnyögöm oda sem figyelve. Ez már másik emlék. Annyi van, rengeteg, egymásra rétegződve, összefonódva, összegubancolódva, szinte kibogozhatatlanul... nem csoda, hogy annyira fáj. (Bírom én ezt egész nap nem nem nem a fájdalom irreleváns nem zavarhatja meg a feladat teljesítését.) Nem mondhatom, hogy ő is hiányzott. Pedig hiányoztál, csak nem tudtam róla, bocsáss meg, tudnom kellett volna, éreztem az ürességet de mit kezdtem volna vele, semmi mást nem éreztem, csak azt, nem értettem, bocsáss meg... Ezt is elhallgatom. (Megszoktam, hogy ne mondjak ki semmit, főleg nem a fontos dolgokat.)

Kell a pihenés, kell a szünet, hogy ne őrüljek meg végleg és teljesen és visszavonhatatlanul. (A jelenléte túl sok túl sok mindenre emlékszem széttép a fejem segíts.) És segít. Elveszi a fegyvert. Megkönnyebbülten kifújom a levegőt, amit nem vettem észre, hogy visszatartottam. Egyszerűen nincs erőm válaszolni neki. Tudom, hogy miből van a pajzs. (Honnan tudom?) Tudom, hogy mi az a fém és mire képes. (Információ a küldetéshez. Mi még?) Tudom, hogy erősebb, mint a karom. (Pedig a fém kar a legellenállóbb és legmegbízhatóbb fegyverem én vagyok a fegyver hallgass el végre.) De a nihilt akarom, legalább egy kicsit, karbantartás, erőgyűjtés, bárminek is nevezzem, de még én sem tudok örökké működni, még én sem... A tökéletes fegyver úgyis egy roncs csupán. Majd a Parancsnok eldönti, mi legyen és mit akar.
És megkapom. Barnes sikolt és tombol bennem. Az ajtó rácsapódik. Jobb neki ott. Biztonságosabb.

A Katona engedelmes. Az engedelmesség megvéd minket. Higgadtan kifújom a levegőt, érzem a saját szívverésem - a korábbi fájdalmas dübörgés helyett megint egyenletes, nyugodt ütemet ver szinte azonnal. Tökéletes kontroll, mert a test csak egy eszköz, ami szolgálja a célt. Akárcsak én.
Mégis hezitálok, mert a parancs nehezen értelmezhető. Mi a küldetés? Mit kell jelentenem? Zavartan pillantok fel rá egy pillanatra, aztán sütöm le megint a tekintetem, és az elejétől kezdem, mint egy törött lejátszó.
- A küldetés... kudarc. Célpontok... életben maradtak. A fegyver kompromittálódott. Célpont... Hetes szint... meghibásodás. Direktíva-változás. Kiiktatás törölve. Védelem aktiválva. Parancsnok halott. Fedett küldetés aktiválva. Információgyűjtés. A működési időszak alatt szám szerint négy fenyegetés (szintek: négy, négy, öt, három) kiiktatása, nyomok eltüntetve. Meghibásodás. Új Parancsnok aktív. A fegyver 86%-ban operatív, karbantartás... nem... szükséges? - Elsorolok mindent, monotonul és élettelenül, csak a végén erősen érezhető bizonytalansággal, és nem könnyebbülök meg, maradok vigyázzban, várva a parancsot, a büntetést, bármit, amit kiszabnak. A jelentésben kétszer is szerepelt meghibásodás, pedig csak a fontosabb eseményeket említettem. Ez nem olyasmi, amit valaha elnéztek vagy el fognak nézni.
- Ideális rejtekhely. Nincs kötődése, optimális a mérete, és közel van a műveleti területhez. - Ezt legalább kétségek nélkül meg tudom válaszolni, könnyedén. Portland egy logikus döntés végeredménye volt, és a logika a Katona erőssége. Persze mindent lehetne tovább cincálni és részletezni (a közelség például elég relatív fogalom), de csak akkor, ha igény van rá. Nem beszélek feleslegesen. Az őszinteségre előbb csak bólintok - ez magától értetődő, már amennyire a kifejezés egyáltalán értelmezhető esetemben -, aztán mégis megerőltetem magam egy sztenderd válasz erejéig. A Katona saját maga használati útmutatója is egyben... többé-kevésbé. - A Vagyontárgy felel, ha kérdezik. - Az összes kondicionálás kimondatlanul összesűrűsödik ebben az egy mondatban. Hallgat, ha nem szólítják. Engedelmes. Nincs saját akarata. Teszi, amit mondanak neki. Semmi más, csak egy fegyver... semmi más. Hetven évig hallgattam mindezt. Nem tudom, mennyi ideig tartott, mire elhittem. De évekbe telt, mire Barnest sikerült elzárni. Azóta vigyázok rá. Hogy ottmaradjon a helyén, ahol nem eshet több baja, nem cincálhatják több darabra, nem törhetik össze még jobban. Én pedig engedelmeskedem, ahogy elvárják. (Mindez olyan tiszta most, olyan világos, mint nem-Katona állapotban egyszer sem volt.)
Mégis, egy veszélyes pillanatra megrezzenek az elharapott névtől, kis híján összezavarodom, Barnes kitörne, visszakövetelné a testet, amin osztozunk, mély lélegzetek, visszanyelem a torkomba toluló keserű epét. Nem lehet. Nem lehet. Engedelmeskedj, és megjutalmaznak. Engedelmeskedj, akkor kevésbé fáj. Engedelmeskedj, és egyszer teljesen eltűnik majd a fájdalom. Mély lélegzet. - Értettem. Pihenés nem szükségszerű az operatív működéshez. A fegyver állapota bevetésre kész - jelentem, hátha ezzel ellensúlyozhatom az előző megingást.
Önvédelem.
Barnes időnként arról suttogott, hogy ki tudnánk törni, de még a feltételezés is abszurd. Lehetetlen.
Az egyetlen út a túléléshez az engedelmesség.
Senki nem mondhatja, hogy nem tanultam meg a leckét.*

Oh my god, mit művelünk mi egymással... ||| Zene: The Monster you made me ||| Kredit: *@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Szer. Júl. 19 2017, 18:53

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
H allom, ahogy mélyeket lélegzik majd felsóhajt. Szomorúan, sőt szinte már lemondóan. Aztán megrezzen. ~Emlékszik?!~ Nem vagyok biztos benne, hogy mi játszódik le éppen a lelkében; ám abban biztos vagyok, hogy valamit megmozgattam benne. Valamit, amibe kapaszkodnom kell, mert a mélyben, a felszín alatt ott van James mint egy törmelékek alá szorult, kimentésre váró bajbajutott... aki csakis rám vár. Én vagyok a mentőosztag, aki érte jött, aki saját épségét sem fél kockáztatni, csak hogy ismét kiszabadíts a romok alól. Mert ott, ahol van nem maradhat, ez világos. Nem értem, hogy miért rázza a fejét, viszont azon amit mond elmosolyodom bár az ölelkezésünk miatt úgysem láthatja legfeljebb érezheti.

Megmosolyogtató a tudat, hogy egyre több és több dolog jön neki vissza. Úgy érzem, hogy van értelme kitartani, van értelme szenvedni érte. Mert nem vagyok vak, látom hogy szenved akárcsak én magam.
- Utánad kellett volna ugranom. Meg kellett volna előzzem ezt az egészet, hogy ideáig fajuljon! - Bűntudatom van? Igen, közel 70 éve cipelem eme terhet magammal. A túlélők bűntudatával kell létezzem, és megbántam mocskosul, ezerszer. Talán minden másképp alakul, ha megteszem akkor és utána vetem magam a mélybe. Talán mindketten a HYDRA foglyai leszünk legalább együtt lehettünk volna akkor is és nem szétválasztva; talán mindketten megmenekülünk, ki tudja. Annyi, de annyi mindent akarok elmondani neki, bocsánatot kérni, vezekelni... de nincs rá időnk. Már így is túl sok mindent zúdítottam rá túl rövid idő alatt úgy érzem. ~Az érzéseimmel már minek terheljem?!~

Most már tudom, hogy életben van. Most már van időm kivárni amíg készen áll rá, hogy hallja. Amit mindig is el akartam neki mondani, de akkoriban szóba sem lehetett hozni az ilyesmit. A legnagyobb titkomat. Tönkre tett volna mindkettőnket, a családunkat, a jó hírünket... Nem. Ezt nem engedhettük meg magunknak. Tudta ő is, tudtam én is. Hát csöndben szenvedtem, tipródva és hálát adtam Istennek, a Sorsnak vagy nevezd ahogy akarod, amiért az utamba sodorta Buckyt és beértem annyival, amennyi barátként jut nekem belőle. Mindig is túl önző voltam, ha Róla volt szó. Képtelen beletörődni a nyilvánvalóba, hogy el kéne engednem... hiszen csak teher vagyok számára. Egy kis, beteges, vézna valaki aki igazán meg sem érdemli a tökéletes James Buchanan Barnes barátságát. Mert számomra az volt, felnéztem rá és a példaképem volt, mindig is olyan akartam lenni mint Ő.

Hallom a megkönnyebbült sóhajt, amint átveszem tőle a fegyvert. Eddig fel sem tűnt, hogy visszatartotta a lélegzetét. ~Édes drága barátom!~ A szívem szakad meg érte, hogy így kell lássam; mégsem tudom miként segítsek rajta. Majd széttép ez az érzés, a tehetetlenség érzése melyet oly régóta gyűlölök már... mióta régen másokra voltam utalva. Bizonyítani akartam, hogy én is érek ugyanannyit mint bárki más... mint Ő. Tobzódom, és néha visszasírom azt az időt, amikor a II. világháború idején csak a nácik ellen kellett vonulnunk. Akkoriban még minden sokkal egyszerűbb dolgunk volt és legfőképpen ott voltunk egymásnak mindketten. ~Mert senkit sem hagyunk hátra!~ Őt sem fogom, legyen bármennyire is összezavarodva. Én kettőnk helyett is tudom, hogy kicsoda.

Fogalmam sincsen mit művelek, és amikor ráébredek mit tettem már késő. Már ráléptem egy olyan útra, amire sosem akartam. A kérdés hallatán az egész férfi megváltozik, egyfajta higgadt nyugodtság lesz úrrá rajta. Ugyanakkor a tekintete zavaros, ahogy egy másodperc elejéig rám néz - mintha félne - aztán máris lesüti a tekintetét, mint egy bűnbánó kisfiú. Furcsa hallgatni, ahogy lassan, darabosan beszél; mintha minden egyes szót megrágna magában és átfontolna mielőtt megszólalva kimondaná őket. Nem szólok közbe, hagyom had mondja végig, ebben a monoton és élettelen ütemben, hogy aztán vigyázzba vágva maradjon várva az újabb parancsra. Percek telnek el szótlanul, mire ezt felfogom és csak annyit mondok:
- Pihenj, katona! - Át kell ezt gondoljam. Vissza kell kérdezzek egyesével mindenre, ami nem volt világos. És azok aztán vannak szép számmal.

- Kik voltak a célpontok? - Türelmesen várok rá, hogy feleljen számítva arra, hogy ismét ilyen szaggatottan fog jelenteni. - Kompromittálódott? Ki által? - Van egy olyan sanda gyanúm, hogy az én nevemet fogja mondani. - Ki változtatta meg a direktívát? - Tudnom kell, hogy Ő hozta-e meg ezt a döntést vagy valaki utasította erre. ~Bucky, mond hogy te voltál kérlek!~ A meghibásodásra egyelőre nem kérdezek rá, holott kétszer is említette. Ráér később. - Ki az új parancsnokod? - Kérdezek rá talán az egyik legfontosabb kérdésre. Ha még mindig a HYDRA befolyása alatt áll, muszáj lesz elkapnom mielőtt még több kárt okozna Buckyt használva fel a piszkos munkára és a bűnbak szerepére.

Nem engedhetek meg még egy olyan fiaskót, mint amibe megpróbálták belerángatni a múltkor. Hogy mindent rákenjenek, holott nem is ő követte el a bűncselekményeket. Még mindig a fülembe cseng, ahogy a folyó parton azt mondja: "Most el kell mennem. Ne csinálj hülyeséget, amíg vissza nem jövök!" ~Édes Istenem és mindenre, amit szent!~ Még mindig nem ment ki a fejemből a dolog. Azzal nem törődöm, hogy azt mondja 4 fenyegetést kiiktatott. Bele sem akarok gondolni, hogy az nála mit is jelenthet és kik lehettek ezen személyek. Jobb esetben a HYDRA katonái, akiket érte küldtek, rosszabb esetben... nem, ezt nem most akarom végigzongorázni magamban. Másra kell figyeljek.
- Csak 86%-ban? Mi történt? - Ebbe kell belekapaszkodjak érzem. Az a hiányzó 14% ugyanis kulcsfontosságú lehet.

Tovább hallgatom, ahogy folytatja a magyarázatot miért Portland-et választotta rejtekhelyéül; azonban megüti a fülemet egy szó. ~Mi a fene?!~
- Miféle műveleti terület? Hol van? - Furcsa számomra, hogy az emlékeimben élő, folyton szószátyár Bucky helyett egy szótlan, feleslegesen nem beszélő Katonát kell lássak magam előtt. Szinte harapófogóval kell kihúznom egyesével belőle a mondatokat, melyek érdekelnek. A szívemet kezdi facsarni valami láthatatlan erő, ahogy önmagát Vagyontárgyként definiálja. The Asset. Jól emlékszem a jelentésekben erre a megnevezésre. Gondosan válogatom hát meg a szavaimat, mielőtt megszólalnék újra. - Azért jöttem, hogy segítek. Meg foglak javítani, ígérem! - Többet nem mondok, tudom hogy érti. Muszáj, hogy értse mire gondolok. ~Gyerünk pajtás, ne hagyj cserben!~

Látom, hogy megrezzen a majdnem kimondott névtől. Labilis és ez veszélyessé teszi. ~De vajon rám nézve is veszélyt jelent?~ Hinni akarom, hogy nem; de ostobaság volna részemről nem számításba venni ezt a tényezőt is.
- Nem foglak bántani, nem  vagyok az ellenséged! - Próbálom sulykolni belé, hogy a katona is elhiggye. Ilyenkor utálom, hogy nem hívhatom fel Natashát ő biztosan tudná, hogy mit csináljon vele. A lebukást viszont nem kockáztathatom meg, így marad a vaksötétben való tapogatózás és a saját ösztönből való cselekvések. Nem sokat tudok a személyiségzavarokról, pszichológiát sem tanultam legfeljebb annyira konyítok hozzá, amennyire az élet és az internet segítségével megtanulhattam az emberi természetről. Viszont egy próbát mindenféleképpen megér a dolog.

- De szükségem van ! Tudom, hogy érted! Hogy értitek mindketten! - Nem, körmöm szakadtáig fogok próbálkozni a felszín alatt rekedt barátom kimentésével. - Add nekem vissza Buckyt, te addig pihenhetsz. A fegyverre egyelőre nincs még szükségem. Vele szeretnék inkább beszélni. Van, amire csak ő adhat magyarázatot, mert Ő emlékszik... mindenre. - Tudom, hogy ez kegyetlen tőlem. Gyötröm mindhármunkat, de muszáj. Igen, hárman vagyunk. Ostobaság volna nem külön személyiségként kezelnem a Tél Katonáját, hiába egy program. Kialakítottak egy személyiséget, erőszakkal létrehozták ez a... ezt a fegyvert... kiölve mindent belőle. Még rágondolni is rossz, nem hogy kimondani hangosan. Inkább nem is teszem. ~Ne félj Buck, együtt mindent megoldunk! Erre is találunk valami megoldást, ígérem!~
• • 1179 • Új Zene • Tudom, ez kegyetlen volt. Upsz© • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Szer. Júl. 19 2017, 21:34





The Asset & The Mission





*Még jó, hogy nem tudom, mire gondol. Így is éppen eléggé kínzó ez a találkozás, megszaggat és újjépít és megint széttép, ha még a büszkeséget is belekevernénk ebbe az egyenletbe, az végleg átlendítene a szakadék peremén és talán elérne az őrület. Így is túl sokszor érzem, hogy körülnyalnak hullámai és csak egy rossz mozdulat kellene, hogy belefulladjak az elmém káoszába.
Azt hiszem, a Hydra nem törölt semmit. Nem engedhették meg maguknak, mert akkor elfelejtettem volna azt is, amit ők tanítottak, ők töltöttek belém. De valahogy gondoskodtak róla, hogy ne legyen... kapcsolatom az emlékekkel, hogy összefüggéstelenül és értelem nélkül ütődjenek a koponyám falának. (Ezért kellett olyan sokszor használni a Széket ha elkezdtem valamit kibogozni rögtön visszacsinálták míg már nem is akartam tudni csak ne fájjon...) Persze lehet, hogy tévedek. Ez csak... spekuláció. Értelem keresése ott, ahol valójában talán nincs is.

A szavai nem segítenek. Egyáltalán. Épp ellenkezőleg. Grimaszba görbül a szám és a paskolás erősebbé válik, ezúttal valóban ütés a vállán, s bár csak a hús-és-csont kézzel kapja, talán így is lezsibbadnak tőle az idegek. (Még amikor nem akarok ártani akkor is hatékony vagyok.) Nem tudom, mi idegesít jobban. A tény, hogy nem fogja be, pedig így is épp eléggé összezavart már? Az, hogy hülyeségeket beszél? Hogy már megint magát hibáztatja? Olyasmiért, ami nem az ő hibája?! Meg is fojtottam volna, ahogy földet ér mellettem, ha olyan hülye, hogy leugrik egy szakadékba. (Ez meg honnan jött édes istenem nem akarom bántani ne kérlek könyörgök...) - Hallgass már! - inkább morgás, ahogyan kijön a számon a két szó, vadállatias, fogak között átszűrt. Talán még bele is harapok majd, ha nem fogad szót.

Hiányzik a fegyver súlya a kezemből. Nem is csak a markolat, bár az is, de egyszerűen az ismerős körvonalak, a megszokott teher, valami, ami biztos és változatlan, akármilyen korra és arcokra nyitottam ki a kezem, akármilyen "kezelést" is kaptam, végül minden ide vezetett, mindig. Fegyver. Célzás. Lövés. Talán... már korábban is ez volt. Nem tudom. Nem is számít. Itt és most főleg nem, végre, egy kis pihenés, egy kis...
Felemás. Egyszerre akarom elfogadni és küzeni ellene.
Nem mintha lenne bármilyen választásom. Elég egy megszólítás, egy ismeretlenül ismerős anyanyelv és mégsem anyanyelv hozzá, hogy ne legyen esélyünk, csak elfogadjuk a leosztott lapokat és kijátsszuk őket legjobb tudásunk szerint, nem is azért, hogy nyerjünk, hanem csak egyszerűen ne veszítsünk. Mindent.

A jelentés... simán megy. Meg is lepődök egy kicsit, de nem mutatom ki. Felkészültem rá, hogy azonnal belém fognak vágni valamilyen kínt, elektromosság, penge, csonttörés, bármi. Nem jön. Kis csend és feszültség, majd...
A pihenj.
Körülvág a tekintetem. Egyedül vagyunk. Ha lenne itt bárki más, akkor mást jelentene ez a szó, így viszont... Egy lépést teszek jobbra, hogy legyen helyem, és egy nehéz mozdulattal a térdemre esem, a két bokám összekulcsolom egymáson - a lehető leginstabilabb póz -, és bár  hátam egyenes marad, de a fejem lesunyom, szinte már fájdalmas szögben. Ez is egyfajta várakozás... és ennek köszönhetően némi piros elővillan a nyakam sápadt bőrén.
Ha bárki félresöpri a hajat, ami takarja, a Hydra ismerős, kerek-csápos emblémája villan elő, haragosvörös, vadhúsos heg, örök billogként égetve a húsba. A szövetek roncsolódása alapján igencsak sokszor nyomhatták oda a forró vasat a gyógyulófélben lévő sebbe, hogy megmaradjon, hogy a mementó soha ne fakulhasson ki, hiába minden szuperszérum és öngyógyulás.

- Hatos szint. Jasper Sitwell ex-Hydra ügynök, áruló. Fekete Özvegy, SHIELD-ügynök, a Hydra ellensége. Célpontok kiiktatandók tíz órán belül. A második célpont életben maradt, a STRIKE osztag közbelépése megszakította az akciót. - Kis szünet, hallhatóan nyelek egyet. Nem az osztag szakította meg. Ez így nem igaz, és én nem hazudhatok. - A... férfi... a hídról... - Az egész testem megfeszül, ahogy kimondom a szavakat, mert tudom, mi fog következni, de ismertem őt, töröljék ki, gyűlölöm a Széket de szükségszerű és elkerülhetetlen, megint ez lesz a vége. - Látta... hiányos felszerelés. A fegyver kompromittálódott és megszakította a küldetést. - Már nehezen zihálok, mire kipréselem magamból a szavakat. Nem jó, nem jó, ez az egész gyengeség, bevallani a kudarcot, félek, egy fegyver nem fél nem érez, és Barnes is üvölt a fejemben, el kell hallgatnod, csend, rájönnek, koncentrálj a jelentésre. Akármi jön, el tudom viselni, a Katona el tudja viselni. - Az új célpont... 987654320, Amerika Kapitány, a Hydra ellensége. A küldetés... kudarc. Meghibásodás. - Össze kell szorítanom a szemem, hogy ezt a jelentést elmondhassam. Soha, soha nem vallottam kudarcot. Voltak veszteségek, voltak meghibásodások, de soha olyan súlyosak, mint akkor. És a célpontot végül mindig kiiktattam. Csak ők maradtak életben. A szerencsés kettő. Amit nem mondok el, nem teszek hozzá, hogy képes lettem volna megölni őket. Mindkettőt. Bármelyiket. És mégsem tettem meg.
És erre még senki nem jött rá. Mostanáig.
De ez a Parancsnok rá fog jönni.
Megdermedek, amikor rákérdez a legkritikusabb pontra, mert az... az teljességgel ellentétes a programozásommal. A Katona nem lehetne saját maga parancsnoka. Nem adhatna saját magának új parancsot. Mégis megtettem... megtettük. Barnes. Nem fogom elárulni Barnest, meg kell védenem őt. Ahogy mindig is tettem, én vagyok a fal közte és a fájdalom között. - Éééén - csikorog elő belőlem a válasz, és minden igyekezetem ellenére összegörnyedek a fejembe robbanó kíntól. Rá fog jönni. Tudni fogja, hogy hazudok, hogy életbe lépett a biztonsági mechanizmus, ne ne ne, ki kell húznom magam, és nem törődni a nedvességgel az arcomon. Nehezen lélegzek, miközben megint kiegyenesítem a hátam.
Csak azért, hogy a következő kérdésre megint meghajtsam magam. - Uram. - Ez az egy szó remélhetőleg elég, és áthidalja azt a nagyon is valós problémát, hogy még nem mondta meg, hogyan szólítsam. Mindenkinek megvolt a maga igénye. Neki is meglesz, ebben nem kételkedem.
Állapotjelentés. Kivételesen ez sem teljesen egyértelmű. - A programozási hibák nem hátráltatják a feladatteljesítést. Májelégtelenség folyamatban, teljes összeomlás nem várható harminchat órán belül. Veseelégtelenség folyamatban, kimenetele nem megjósolható. Tüdőkapacitás megközelítőleg tizenhat százalékkal csökkent az alapállapothoz képest. Dehidratáltság ötven százalék körül. Mechanikus végtag megközelítőleg kilencvenöt százalékosan üzemel - sorolom el, amit csak meg tudok állapítani. Nem vagyok orvos, nincsenek vizsgálati eszközeim, csak a tény, hogy ismerem a testet, amit használok, és valamikor a végletekig feszítették minden tűrőképességét és tanulmányozták megtörhetőségét. Percre pontosan tudom, mennyi időbe telik egyik vagy másik csont összeforrása, megjósolható, hogy az átszúrt tüdő hogyan és mikor fog regenerálódni, hogy az égésre hogyan reagálok, és így tovább.
És inkább a fizikai komponensekre fókuszálok, semmint a mentálisra.

Egyenletes lélegzetek, erre kell koncentrálnom. Megteszem. - Direktíva: védelem. Amerika Kapitány és társai. Műveleti terület a célszemélyek megfigyelése és követése. - Ezt tudnia kellene. Nem hagyom, hogy a szemrehányás a hangomba szivárogjon, ugyanazon az élettelen hangon darálom el az összes jelentéseket, az egyetlenen, amit használni tudok. (Ellentétben Barnesszal. Rossz gondolat, töröld ki.)
Az ígéretre tehát... nem regálok. Nem mozdulok. Javítás. Karbantartás. Jó. Nem jó. Akarom. Nem akarom. Szükséges. Ez az egy, ami biztos, hogy szükséges, mert nem működök megfelelően, és úgy nem tudom megfelelően végezni a feladatom, és az kínt jelent és büntetést és azt el kell kerülni. Mindenáron. De észreveszem (mindent észreveszek, a fegyver tisztában van a környezetével) a várakozást, úgyhogy lassan megengedek egy bólintást. - A Parancsnok azt tesz a fegyverrel, amit jónak lát. - Még egy sztenderd válasz, olyasmi, amit ha milliószor nem hallottam, akkor egyszer sem. Ha a bázison vagyok, akkor mindig a biztonságosabb utat keresem és a kisebb ellenállás felé megyek. (Ellentétben a küldetéssel, ahol nem csak megengedett, de elvárt, hogy a siker érdekében vállaljak akár kockázatokat is.) Amit mond, annak... nincs értelme. Persze, hogy nem az ellenségem. - Parancsnok...? - értetlenségem szinte kérdéssé formálja a hangsúlyt, a fegyver nem kérdez csak engedelmeskedik, más lenne a helyes válasz, de nem találom, és nem hazudhatok, egyszerűen nem, már az előző is olyan volt, mintha belehalnánk, és ártottam vele Barnesnak is, tudom, ismerem az üvöltését. (Sajnos.) - Igenis - döntök végül e mellett, mert az "értettem" hazugság lenne, de ez nem, ezt mondhatom. Legyen meg az akarata.

Legalábbis ezt hittem. Ez lenne a normális. Ennek... kellene lennie a normálisnak. Mégis, az összes izmom megrándul, ahogyan a következő szavak elhangazanak.
MINDKETTEN.
Nem.
Nem nem nem.
Nem lehet.
Csillagok robbannak a homlokom mögött és a szememben szikrázik a kínjuk, egy pillanatra megbénítja a testem, de egy részem higgadt marad és elemez és tervez. Stratégia. Lehetőségek. Kiút. Kiútra van szükség.
Mert nem adom. Nem adom Barnest. Évtizedeken keresztül védtem. Évtizedeken keresztül hitte mindenki, hogy halott, pedig csak pihent. Ezt az egyet jól látja. Az egyik aktív, a másik pihen... de figyel. Mindig figyel.
Barnes túl törékeny. Nem élné túl... nem élne túl idekint. Nekem pedig meg kell védenem, bármi áron.
Nem hagyom, hogy a Parancsnok elpusztítsa. Megvédtem az összestől eddig is, ezután is.
Kérlek ne, suttogja a fejemben, de a fájdalom mellett, amit a parancsnoknak való ellenszegülés okoz, alig hallom. Hörgés, morgás, vagy talán sziszegés, ami kiszakad a számon, nem is igazán hallom, ahogy látni is alig sikerül bármit, annyira elkendőzi az összes érzékszervemet a kín. De ennek nem szabad számítania. Sem annak, hogy minden szempontból vesztes helyzetből indulok. Ő ép, én nem. Ő áll, én egy kisebb mozdulattól is egyensúlyom veszthetem. Neki fegyver van a kezében a saját erején felül.
Én csak magam vagyok a fegyver.
Mégis előrevetődöm.
A lendületem félútig se visz el, mielőtt megtörne, és a földre zuhanok. Azt hittem, a lázadó gondolatok kínt okoztak? Semmi ahhoz képest, amit a tett vált ki.
Én némán szenvedek, összeszorított szemmel és olyan erős görcsbe ránduló izmokkal, hogy érzem, amint csontom törik belé.
Barnes kiüvölt belőlem. És nem tudom elhallgattatni. - NEEE!
A hangja végigvisszhangzik minden porcikámban, de amibe igazán belerezonálunk, az a rettegése. Olyan erős, amilyen érzésre én sosem lennék képes.
Ő érzi helyettem is.
Miközben nem tudunk mozdulni, nem tudjuk megvédeni magunkat, így nem tudlak megvédeni, a Katona nem vall kudarcot, soha. Véghez kell vinnem a küldetést. Bármi áron.
Csak annyira vagyok képes, miközben összegömbölyödött kupacban szenvedek, minden egyes idegvégződésem külön kíntól sikolt, hogy a mellkasom elé emeljem a fém kart (az nem érez azt nem bénítja meg a fájdalom), védje a létfunkcióhoz nélkülözhetetlen szerveket.*

Oh my god, mit művelünk mi egymással... ||| Zene: The Monster you made me ||| Kredit: *@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Pént. Júl. 21 2017, 07:57

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
É rzem, ahogy szavaim hatására erősebben ütögeti a vállamat, fel is nyögök tőle; miközben mint valami kutya morogva szűri ki a fogai közt a szavakat utasítva, hogy fogjam végre be. Engedek az odavakkantott szavak unszolásának, és inkább csak némán ölelem magamhoz kiélvezve a pillanatot amíg el nem tol magától a fegyverrel, melyet a második, sürgető unszolása után átveszek tőle. Szívem szerint messzire hajítanám el, de talán ki is biztosította lövésre készen tartva, így nem kockáztatom meg, hogy elsüljön. Esetlenül áll a kezemben, világ életemben ódzkodtam tőle és inkább az ökölharcot választottam és a pajzsot mintsem a lőfegyvereket noha tudom őket használni gond nélkül.

Valahogy hiába próbálok Bucky közelébe férkőzni, falakba ütközöm minduntalan... mintha a Katona állná el a hozzá vezető utat. Teszek hát egy elkeseredett próbát, mely nem várt eredményt hoz. Hiába jövök rá, hogy elrontottam mindent, vissza már nem tudom csinálni... a szavakat kimondtam és immáron a Katona áll előttem, nem a barátom. Igyekszem hát hasznosan tölteni az időt vele és kifaggatva megtudni mindent, amit csak lehetséges; miközben igyekszem fent tartani a látszatot, hogy a parancsnoka vagyok. Látom, hogy körbe néz ám egyedül vagyunk. Igazából azt várnám, hogy mindjárt rám támad ~Vajon az előző parancsnokával is Ő végzett?!~ azonban egyszerűen csak térdeire rogyva vesz fel egy rendkívül kényelmetlennek tűnő pózt.

A hátát egyenesen, kihúzva tartja mégis lehajtja a fejét és ekkor veszek észre valamit, valamit ami egyszerre borzaszt el és dühít fel teljesen. ~Hogy merték?! HOGY MERTÉK MEGBÉLYEGEZNI ŐT?!~ Tajtékzom, arcom elködösül, tekintetemben gyilokvágyat látni, ahogyan megvizsgálom a tarkóján lévő billogot, miközben óvatosan söpröm félre a haját. A jól ismert, gyűlölt csápos szimbólum díszeleg rajta, jelezve a Tél Katonája a HYDRA tulajdona. Magamhoz akarom ölelni, de remegek a visszafojtott dühtől; így inkább izomból a falba vágok egy kitörő kiáltás kíséretében, hogy levezessem a bennem lévő belső feszültséget. Ökölbe szorított kezem lecsap újra és újra és újra a falra, míg csontok ropogását nem hallom és a fájdalom minden más érzelmet felül nem ír bennem. Azt hiszem sikeresen eltörtem a kezem, de jelenleg nem érdekel. A fájdalom jó, segít tisztán gondolkozni, hogy ne akarjam őket ismét egyesével felkeresni és ezúttal halálig kínozni valamennyit.

Hallgatom a jelentését, de hibádzik a története. Pontosan emlékszem rá, hogy mi történt a tetőn, ugyanis én magam is ott voltam Sammel és Natashával egyetemben.
- S.T.R.I.K.E.? - Kérdezek vissza meglepetten, amikor elferdíti a valóságot... mire azonnal korrigál. Szinte a szemem láttára vív csatát magával, látom ahogy megfeszül az egész teste eme küzdelemben és végül szinte kipréseli magából a szavakat, hörögve... ahogy a belé táplált parancssornak engedelmeskedve felel nekem. Rá akarok kiáltani, hogy hagyja abba mert én vagyok a férfi a hídról, az 987654320-es számú; hogy tőlem nem kell tartania, ám mégsem teszem. Nem tehetem. Ezt az egészet végig kell csinálnom vele. Félek tőle, hogy túl labilis jelenleg ahhoz, hogy egy ilyen éles váltást könnyedén vegyen tőlem.

A szívem szakad belé, ahogy végig kell nézzem a haláltusához hasonlatos vívódását... nos, saját magával. ~Vagy a programozásával?!~ Fogalmam sincsen.
- Te változtattad meg a direktívát? - Kérdezek közbe döbbenten, majd hagyom had fejezze be a mondandóját és nem vágok többé közbe. Így sincs egyszerű dolga, nem akarom megakasztani még jobban mint szükséges. Igazán... lassan már meg sem lep, hogy az agy mosott, halottnak hitt legjobb barátomat küldte a HYDRA utánam... megint. De ez már történelem, ahogy a bukásuk is. Látom amint valami láthatatlan erő lesz úrrá rajta, mintha megint hazudott volna és most saját magát bünteti a belé programozott metódus. ~De miért csinálja? Kit védelmez ennyire?!~ Mert nyilvánvaló, a Katona valakit nem akar elárulni és az utolsó leheletéig küzd... míg el nem bukik. ~Engem?!~

Ismét, protokoll szerint egyenesedik ki ám könnyeit nem tudja elrejteni. ~Buck? Bucky? Te vagy az?~ Nem merek rákérdezni. Az tönkretenne mindent megint. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy kihagyja az új parancsnokára irányuló kérdésemet és inkább az állapotáról tesz jelentést. ~Vajon őt védi?!~ Rettegve hallgatom, ahogy teljesen érzelemmentesen sorolja el miféle sérüléseket szerzett. Még a szuperkatona szérummal sem gyorsan fog ezekből pikk-pakk felépülni.
- A teljes regenerálódás várható ideje? - Kérdezek vissza, remélve elárulja mennyi időre van szüksége felépüléshez. Nem fogom hagyni, hogy ilyen állapotban maradjon... sürgősen folyadékra van szüksége. ~Talán egy izotóniás italt, ha tudnék neki szerezni...~  Morfondírozok el.

Még mindig hárít, helyette egy másik kérdésemre felelve meg és újfent meglep. Egész eddig abban a jelek szerint tévhitben voltam, hogy Bucky nyomait követem ám nagyon úgy tűnik, hogy csapdába csalva ő követett és figyelt meg minket. Viszont akkor nem értem, hogy miért beszél védelemről, hogy miért nem támad. Összezavar teljesen, nem találok logikát a katona cselekedetében. Bár az ígéretemet figyelmen kívül hagyja, most mégis elé állok és a szemébe nézek. Tekintetem határozott és elszánt, ugyanakkor őszinte.
- Helyre foglak hozni! - Nyomatékosítom benne ellentmondást nem tűrően. Kedvem volna megfogni az arcát kék ujjammal az álla alá nyúlva és kényszeríteni rá, hogy rám nézzen. Csakis rám. Ám mégsem teszem, ennyire nem lehetek önző vele. Nyilván így is épp a határait feszegetem.

A kijelentésére kiszalad a vér az arcomból. Fogalma sincsen, hogy mit is mondott az imént. Fogalma sincsen róla, hogy mit is akarok tenni vele. Legszívesebben most ajkainak esve fojtanám belé a szót, hogy az igaz szerelem csókjával törjem meg az átkot és keltsem Buckyt életre, akárcsak Csipkerózsikát a herceg a tündérmesékben. S bár szőke vagyok, herceg nem; ahogy Bucky sem Csipkejózsika. Naiv, dajkamesékben hinni képes kisgyermek sem vagyok már, a valóságban nem így működnek a dolgok. Hiába magyarázom el már-már gyermeki szintre lebutítva, mégsem érti. Próbálok óvatosan közelíteni a katona felé, mintha egy csapdába szorult vadállatot szeretnék lenyugtatni. De úgy nehéz a dolgom, ha nem is érti azt, amiről beszélek. Rávágja a sztenderd katonai választ - miszerint tudomásul vette amit mondtam -, ám nem vagyok meggyőzve.

Aztán történik valami... amitől minden megváltozik. Ismét az ismerős, sokadszorra látott remegés lesz úrrá rajta. Ám ezúttal ez más, érzem. Ezt most értették mindketten. Nem számítottam rá, hogy ilyen heves reakciót fogok kiváltani belőle... belőlük egyetlen szóval. És ekkor megértem. Nem engem védett, mint korábban tévesen feltételeztem. Már látom, már értem. A katona Barnest védi. ~Édes Istenem és mindenre, ami szent!~  Két lélek egyetlen testbe zárva. ~Az egyik alszik, míg ébren van a másik...~  Döbbent elmélkedésemből a hörgése ránt vissza a valóságba, a kis szobába a Portland-i lakásban. Állatias hangot ad ki: morog, sziszeg... szinte már nem is ember, ahogy a kíntól vonaglik egész teste. És mégis, mégis megpróbál kitörni. Minden mozdulatában látom Jamest is, a küzdeni akarását, a kitartását... egyszerre van jelen a Katona és Barnes, de fogalmam sincsen épp mivel viaskodnak. ~Talán egymással az irányításért?!~  Meglehet.

Egyáltalán nem számítok rá, így váratlanul ér amikor hirtelen nekem ront előre vetődve. Ám félúton mintha valami láthatatlan dologban megbotlana és a földre zuhan, majd összegömbölyödik és üvöltésbe kezd.
- Ne! Nee! NEEE! ÉN NEM EZT AKARTAM! KÉRLEK HAGYD ABBA! - Kiáltok rá, odarohanva hozzá. Már nem érdekel, hogy korábban mit is akartam, nem állhatom... nem bírom nézni tovább ahogy szenved... ahogy szenvednek mindketten. Véget karok neki vetni. Véget vetni, bármi áron! - James... Buck... édes Bucky...  figyelj rám! - Könyörgöm, rimánkodom immáron én is zokogva; miközben magamhoz ölelem testét, nem törődve az esetleges következményekkel. - Shh... semmi baj... Itt vagyok, megvagy pajtás! Én vagyok az... Steve! Nyugodj meg, kérlek! Melletted leszek az idők végezetéig, nem megyek sehová... -
• • 1185 • Új Zene • *zokog, mert a másik annyival jobb volt* Cry© • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Pént. Júl. 21 2017, 13:02





The Asset & The Mission





*Ha elhajítaná, adnom kellene másikat. Végül is ez is egy módszer rá, hogy lefegyverezzen. És felfedje azt a körülbelül két tucat zugot és egyebet, ahol valószínűleg elrejtettünk mindenféle gyilokeszközt. Feleslegesen komplikált és meglehetősen időigényes, de működőképes módszer. Szerencsére nem áll neki ilyesmit tenni, sőt még hallgat is rám (ki vagy te, Steve sosem hallgatott rám), mindenki meglepetésére. Főleg az enyémre. De hát mi ez ahhoz képest, hogy hetven év után először megölel valaki? És éppen Ő? Ennél sokkosabbá már aligha válhatna a szituáció.
De nem számít.
Ő lett a Parancsnok, én pedig az eszköz a kezében. Tulajdonképpen már... így van egy ideje, s most csak hivatalossá vált, hiszen mi másért védtük volna eddig is?! (Hallgass el!) Megadom magam az akaratának. Programozott, tanult tehetetlenség.
Nem nézek fel, de valahogy érzem, ahogy hirtelen vibrálni kezd belőle valami negatív érzés (nem tudom megkülönböztetni őket, nem tudom éppen melyik, csak az elégedetlenséget ismerem, hát arra asszociálok), de megacélozom magam, hogy ne mozduljak, ne rezzenjek. Nem tudom, mit tettem rosszul, mivel váltottam ki ezt, nem tudom, mit kellene kijavítanom, úgyhogy maradok moccanatlan, még a kiáltására is.
Barnes önuralma nem olyan jó, mint az enyém. A falba vágódó ökölre kényelmetlenül mozdul meg bennem, mint hideg vízzel lelocsolt kutya, hiába próbálom visszafogni. Meg kell állítanod!, sürget, és alig láthatóan jobbra-balra mozdítom a fejem, hogy nemet intsek neki, még mindig a földet fixírozva. Negatív. Parancsmegtagadás lenne. Nem mozdulunk. A könyörgés ezen nem segít. Hallgass el! Hát nem okozott már éppen elég bajt? Nem látja, milyen kritikus helyzetet teremtett a kis magánakcióival, a felbukkanásával, azzal, hogy megmutatta magát 987654320-nak?! Ostoba, makacs fiú. Hiába veszi körül a tél, mégsem tanulja meg túlélni. Szüksége van rám.
Mélyebbre lököm és újabb zárat vágok az ajtóra. Maradunk a helyünkön... a reccsenésig. Tökéletes kifogás!, emlékeztet Barnes, a fenébe ezzel a kölyökkel hogy nem tudom újabban elég mélyre elzárni, de már mozgásba is lendültem, mielőtt a gondolat végére érnék, talpra ugrom, félfordulat, a fém kar az áradó víz sima folyékonyságával húzza elő a katonai kést a bakancsom szárából, miközben a fal és a Parancsnok közé siklom, ha még egyszer a betonra próbál vágni, az én mellkasommal fog találkozni az ökle, miközben a tekintetem a szobát pásztázza potenciális fenyegetések után, a kés védekezőn a kezemben.
A Parancsnok megvédése kiemelt pritoritás.
Azt sosem mondták, hogy önmagától is meg kell védeni. Nekem valószínűleg eszembe sem jutna így értelmezni a direktívát. De Barnes mindig is kreatívabb volt nálam.
És ha büntetést érdemlünk ezért, akkor el fogom viselni. Hiszen megfelelően cselekedtem. Engedelmeskedtem a belém programozott parancsnak, ugyanakkor egy kicsit megbékéltettem Barnest is, hogy nyugton maradjon, ne fedje fel magát. Dupla siker.
És amint nyilvánvalóvá válik, hogy nincs több veszély, nincs több tombolás és a Parancsnokot nem fogja több ártalom érni (és az én büntetésem is lezajlik), ugyanolyan villámgyors, ugyanakkor valahogy lemondó mozdulattal térek vissza a kiinduló, térdelő pihenj-pózba, ahogyan felpattantam onnan.

Úgyis csak most jön a neheze. A kérdések túl célzatosak, a szavak túlságosan árulkodóak, túlságosan... Látod, mit műveltél? Látott, tud rólad, rá fog jönni! Nem akarom, hogy megint eljussanak Barneshoz. Nem engedhetem, egyszerűen nem. Ő sosem bántana, halk a felelet és bizonytalan, vagy csak én hallom annak, mert nem hiszek neki. Mindenki azt teszi, ez a Parancsnok sem más, majd meglátja idővel. Az, hogy még nem tett semmit a megbüntetésünkre, csak még gyanakvóbbá tesz irányában, nem tudom, miféle kivárásra játszik, milyen szörnyűséget forgat a fejében, de minél többet kell rá várni, annál rosszabb lehet. (Tapasztalat.)
Főleg, hogy ilyen látványosan nehezünkre esik elégedetté tenni. Mintha minden szó, minden jelentés, minden tett valami hiba lenne, de a régiek legalább mondták, hogy mit akarnak, mit várnak el, ez a Parancsnok hallgat és nem tudom, hogyan tegyek a kedvére. Az engedelmesség megvéd, de hiába vagyok engedelmes, ennek nem elég. Mert tudja, vagy rá fog jönni, hogy rejtegetem Barnest.
Jobbnak kell lennem.
De a programozással szembemenni olyan, mintha saját kezűleg tépném ki az összes belső szervemet, a rám jellemző szisztematikus alapossággal. Hagyd, majd én, suttogja Barnes, és nincs erőm időben visszalökni.
Felveti a fejét, és a Parancsnok szemébe néz. - Én - ismétli el, valamivel tisztább, de még mindig rekedt hangon, mire sikerül elkapnom. Befelé tajtékzom, miközben ismét a padlót kezdem bámulni, hirtelen, szinte már erőszakos mozdulattal sunyva le megint a fejem. Bolond fiú! Felesleges kockázatvállalás. Hetven év nem tanított semmit?! Megint hevesen ver a szívünk. Le kell csillapítanom. Visszatérni a korábbi, gépies állapotba, azt várják el tőlünk, az optimális működést, maximális teljesítményt, és Barnes halálát, mi a fene ütött belé hogy csak így... Frusztrált vagyok. Nem mutathatom ki.
Dobb-dobb-dobb, egyenletes szívverések, engedelmes alázat, csak egy gép és semmi több, a fegyver nem érez nem gondolkodik nem könyörög a fegyver engedelmeskedik, legyen igaz.
Még mindig nem tudom, hogyan akarja, hogy megszólítsam, hiába fejeztem ki, hogy ő a Parancsnokom. Nem számít, ez a körülmény lényegtelen. Bármikor megmondhatja, legfeljebb előtte büntetést ad, amiért addig nem tudtam. A fájdalom irreleváns.
Az állapotom is az lenne, de megértem, hogy az érdekli. Megszokott kérdések. Megszokott állapotjelentés. Egy kicsit félrebiccentem a fejem, ahogyan még inkább befelé figyelek, kizárás helyett előtérbe hozva a test jelzéseit. - Külső körülmények információja hiányában nem megjósolható - felelem végül, hat szívdobbanásnyi idő után. Túlságosan sok mindentől függ. Bekötnek újabb infúziót, amire nem volt példa az elmúlt három hónapban, vagy sem? A szokásos, elmaradt injekciókúra újrakezdődik a Parancsnok alatt, vagy sem? A programozási hibákat megpróbálják kijavítani, vagy sem? A büntetés, amit kapunk, mennyire fogja igénybe venni a testet? Túl sok az ismeretlen tényező még a becsléshez is. - A fegyver funkcionális - teszem azért hozzá ismét, a félreértések elkerülése végett. Ennél sokkal rosszabb állapotban is küldtek már terepre, és ezek az állapotok nem akadályoznak meg abban, hogy sikeresen végrehajtsak egy küldetést. Ezt tudnia kell, ez fontos.
Számíthat rám.
Értékes vagyok.
Amíg értékes vagyok, amíg teljesítem a feladatokat hibátlanul, addig hagynak műküdni. Addig nem pusztítanak el.

Helyre fog hozni.
Nem értem. Karbantartás?
De nem kell értenem.
A pulóver aljához nyúlok, rámarkolok az összes rétegre egyszerre, és lerángatom magamról, hogy lemeztelenítsem a felsőtestem (egy kicsit megingok az instabil póz miatt közben, de korrigálok, mielőtt elzuhannék), közben próbálom eldönteni, melyik protokoll az alkalmazandó, van egypár és az utasítás nem világos. Végül arra jutok, hogy most ennyi elég lesz, nem kell több mindent levennem, ezúttal. (Majd mondja, ha mégis.)
Engedelmesen előrenyújtom a karom (a hús-és-csont kart, a kevésbé hatékonyat), könyökhajlattal felfelé, csukló hátrafeszítve és kéz ökölbe szorítva, hogy a vénák jól kirajzolódjanak és így könnyű legyen beléjük siklatni a tűt. Az erek feletti bőr hegesedése mutatja, hogy megszámlálhatatlanul sokszor volt már rá példa. A szavaiból úgy veszem ki, itt az ideje az újabb alkalomnak, bár nincsenek még itt a technikusok, de majd jönnek. Majd jön a Szék is. Helyrehozatal. Akkor legalább Barnes nem tud majd előjönni. Könnyebb megvédeni, ha nem vitatkozik, ha összegömbölyödik a vackán az elektromos szikrák utóhatásától remegve, legyőzött vadállathoz illően. (Én viselem a test fájdalmát de a Széket mindketten érezzük hiába próbáltam elzárni attól is.)

Az engedelmesség eddig megvédett minket. Minden Parancsnoknak elég volt, csak ez a mostani akar még többet, mást, telhetetlenül. Nem tudom elégedetté tenni, pedig az az önvédelem legfőbb eszköze. Amíg szükséges vagyok, addig nem pusztítanak el.
Ez a Parancsnok többet akar.
Barnest. A küldetést, amiért létrejöttem.
Valamit, amit nem adhatok meg, hiába minden programozás és kondicionálás és erőfeszítés és uralom felettem. Bármi másra utasítana, megtenném. Ha azt akarná, hogy átvágjam a saját torkom, lenyessem a saját karom, hezitálás nélkül megtenném. Ha megöletne öreget, gyereket, elnököt, közembert, az semmiféle gondot nem okozna.
De Barnes...

A kín szétszaggatja a gondolatokat, leszűkíti a világot, csőlátásra egyszerűsít mindent. Hármunkra.
Nem tudom letagadni, hogy hárman vagyunk, nem csak ketten.
- A te hibád. - Az üvöltést mintha elvágnák, hogy ezt elmorogjam, a hangom szemrehányó és a meglepően tiszta ahhoz képest, hogy az izmaim még mindig görcsösen próbálják leküzdeni az ellenem fordult programozást. Észre sem veszem, hogy hangosan kimondom - csak a fejemben akartam, ahogyan mindig is szoktuk.
A Parancsnok kiáltásai valahogy távolról és fáziskéséssel érnek csak el, csak azután, hogy Barnes a fülembe suttog. Bízz benne, kér rá, kifelé egy hang nélkül, bár tudhatná, hogy lehetetlent akar. A Katona nem bízik senkiben. Benne sem, önmagában sem... ez olyasmi, ami kívül esik a képességein, a paramétereken, a programozáson. Egy Parancsnoknál pláne szóba sem jöhet ilyesmi. Abszurd. Irracionális. Illogikus.
Figyelj, suttog, bezárt ajtó kulcslyukán keresztül, és egy határozottan megfogalmazott utasításra hallgatok. Túl a kínon, túl a görcsös izmokon és az eltört csontokon és az izzó idegeken a Parancsnok érintése van, ami - mi ez? mit művel? - nem okoz fájdalmat. Inkább mintha... enyhülést hozna, a bőre forrósága mintha ellentartana a kínnak, azon a két, tenyérnyi helyen nem hagyja továbbterjedni, felfalni mindent. "Semmi baj... itt vagyok... melletted leszek..." értelmetlen, irracionális szavak, de érzem, ahogy Barnes szinte csonttalanul lazul el bennem, bele az ölelésbe (?!?!) a Parancsnok köré gömbölyödve.
Nem tudom, mikor kapaszkodtam belé én is, de azon kapom magam, hogy megtörtént, hogy az emberi ujjak az egyenruha anyagát morzsolják, miközben a fém kar még mindig védekezően van mellkasom köré fonva. Otthon, érzi Barnes, függetlenül a kíntól, amit elszenvedünk. Csapda, figyelmeztet a Katona, nagyon is tudatában.
- Segíts rajta... - motyogja Barnes kifelé, kontrollvesztetten.
- Barnes halott - morogja rá a Katona, a hamvába holt kísérlethez és újabb fájdalomrobbanásokhoz és az elmébe tépő karmokhoz képest határozottan.*

Oh my god, mit művelünk mi egymással... ||| Zene: The Monster you made me ||| Kredit: *@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Szomb. Júl. 22 2017, 17:38

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
E lőször fel sem tűnik, hogy elmozdult a a helyéről annyira el vagyok foglalva önnön dühömmel és az érzelem cunamival, amit kiváltott belőlem a billogának látványa és a felismerés, hogy a HYDRA mennyire messzire ment. Új értelmet nyer minden cselekedete, hiszen állatnál is kevesebbnek tekintették és úgy is bántak vele... ezt szokta meg. Borzalmas és vérlázító még csak a feltételezése is a dolognak, hogy emberek így bánhatnak másokkal... nem ám azzal a személlyel, aki a legfontosabb volt nekem valaha és a világomat jelentette míg halottnak nem hittem. ~Arról is ők tehetnek!~ Olyan, mintha a 70 év alatt eddig összegyűlt, összes elfojtott haragom most akarna utat törni magának ütéseim által és távozni belőlem.

A következő ütésnél már a fal helyett egy mellkast látok magam előtt; valahol a látóterem, a perifériám szélén kés pengéje villan fényesen. Azonnal korrigálom a mozdulatot, épp az utolsó pillanatban állítom meg a mozdulatomat - hála az emberfelettien gyors reflexeimnek - alig pár centire a mellkasától. Át tudnám vinni vele a falat akár, ha ezt az ütést teljes erőmből véghez vittem volna akár még meg is sérülhetett volna. ~Buck, miért csinálod ezt velem?!~
- Bu... Katona? - Kérdezem korrigálva magamat, de hiába nézek körbe - ahogy ő - még mindig csak mi ketten tartózkodunk a helyiségben, semmi fenyegetés... csak az érzelmeim, bár azokkal is néha épp elég megbirkóznom ha Róla van szó. Úgy tűnik, hogy ez valami tudattalan, beprogramozott reagálás lehet nála a veszélyre.

 Kettőt sem pislogok és megint abban a lehetetlen térdepelős pihenj-pózban látom. Megcsóválom a fejemet. ~Egek, de nehéz lesz veled?!~
- Te? Melyik vagy te? - Kérdezek vissza mohón, mert érzem ez most nem ugyanattól jött feleletként mint korábban; ám még nem merem kimondani a barátom nevét. Az előbb sem úgy sült el, mint reméltem. - James? Te vagy az? - Teszek egy félénk próbálkozást másként... bár tudom, hogy mennyire utálja ezt a nevet. Le kell szögeznünk, akkoriban rendkívül népszerű név volt, 5 James járt csak a mi osztályunkba, azért is lett Buck a neve a Buchanan becézéseként hogy meg tudják különböztetni a többiektől a tanárok és mi is. A tekintetét viszont nem állhatom sokáig, hiába falom az utolsó másodpercekig míg farkasszemet nézünk egymással. ~Édes Jézus ne hagyj el!~ Szét tép vele, úgy érzem mintha tőrt döfködne a szívembe; főleg amikor lehajtja a fejét bűnbánóan.

Én nem értek az orvostudományhoz, csak nagyjából ismerem a saját felépülésem paramétereit. Ami másoknak évekbe telne, az nekem hónapok alatt; ami hónapokba, az napok alatt meggyógyul hála a szérumnak. Gyakorlatilag az öregedésem is le lassult ha nem állt meg teljesen, bár ezzel nem igazán foglalkoztam sosem. Mindig volt valami más, fontosabb dolog mintsem hogy saját magammal törődjek vagy hogy velem mi is a helyzet. Mindenki elfogadta, hogy újjászülettem és egy igazi hús-vér hős, egy legenda mászkál köztük újfent. Olyasmikre voltam és vagyok képes, amikre ők nem és megelégedtek annyival, hogy továbbra is katonaként kívánom szolgálni a hazámat. ~Valahol ez is olyan, mint amit VELE tettek nem? Csak kevésbé kegyetlen...~ Morfondírozok el a hasonlaton kettőnkről Barnes-szal. Vitathatatlanul nem kevés hasonlóság van köztük.

Hiába bízok abban, hogy a Katona jobban van informálva - feltételezem amikor egyedül ment küldetésekre valahogy csak megoldotta. ~A háborúban utánpótlás nélkül mi is mindig mindent megoldottunk rögtönözve.~ Sokat tanultam a Howling Commandos tagjaival eltöltött idő alatt erről. Azonban úgy tűnik, még ő sincsen képben. ~Túl sok a változó.~ Merül fel bennem is, helyeslően bólintok. Kéne szerezni neki infúziót, némi vitamint, szerintem enni se evett rendesen mióta bujkál. Nem, mintha fogalmam volna róla, hogy mivel tömték a HYDRÁnál; de feltételezem mint fegyvert gondosan felügyelték, hogy mindig a megfelelő fizikai állapotban legyen és legalább az ételt nem vonták meg tőle. ~Ugye?!~ Naiv tévképzetek.

Amit mond, az dühítő.
- Majd én eldöntöm, hogy mikor vagy jól! - Szalad ki a számon, higgadtságomat egy pillanat alatt elvesztettem újfent. ~Hogy mondhatja, hogy funkcionális? Mintha nem számítanának a sérülései vagy hogy épp él-e vagy hal-e. NEKEM számít! A fenébe!~ Nem érdekel, hogy a HYDRÁnál mennyire rosszul bántak vele. Hazugság, persze hogy érdekel hisz törődöm vele. ~Én NEM a HYDRA vagyok!~ Fogalmam sincsen, hogy miként értessem meg vele. - Épen és egészségesen van rád szükségem! - Felelem egy lemondó sóhajjal, jobban bele sem megyek hisz látom nem érti. ~Még mindig nem ért semmit. Nem lesz ez így jó.~

- Mit csinálsz? - Értetlenül pislogok rá, ahogy nekiáll vetkőzni és a felsőtestét megszabadítja ruháitól. Tekintetem végigpásztázza szörnyülködve a hegekkel tarkított bőrén, a sebein... minden csak nem szép látvány jelenleg. Elkeserítő a látvány, ahogy alárendelve magát várja a sorsát. Tényleg egy gépnek hat, mintsem embernek és ettől összefacsarodik a szívem újfent. Pláne, amikor már a földön vonaglik a kíntól és én nem tudom, hogy miként segítsek.
Igaza van, az én hibám. Minden az én hibám.
- Amióta az eszemet tudom, csak helyesen akartam cselekedni. De már nem tudom, hogy mi a helyes... bocsáss meg! - Kapaszkodom belé, a fülébe suttogva ahogy magamhoz ölelem. - Tudom, tudom hogy az én hibám! De már itt vagyok... engedd, hogy helyre hozzam Buck! Engedd, hogy segítsek rajtatok! - Könyörgöm, még mindig nedvesen csillogó kék szemmel az övéit keresve.

Igen, mindkettőn. ~Mert nincs egyik a másik nélkül...~ Gyanítom a Katona a kulcsa a történetnek, bár a felét sem értettem a Tél Katona jelentésnek - főleg az orosz részek fordításával, értelmezésével gyűlt meg a bajom - így nem vagyok tisztában a pontos metódusokkal vagy azzal, hogy mit okoztak nála pontosan. De itt egy kínból és fájdalomból létrehozott entitás, egy új személyiség és nem hagyhatom figyelmen kívül a létét. ~Talán épp azt félti?~ Nem ismerem a Katonát, nem tudom mik a prioritásai, de feltételezem az életösztön nála is működik mint mindenkinél. Az egy elég erőteljes dolog, amit kétlem, hogy ki tudott volna ölni belőle a HYDRA. ~Ugye?!~ Néma imát mormolok, hogy igazam legyen.

Felzokogok, amikor visszaölel vagy inkább belém kapaszkodik. ~Hát él, mégis igazam volt! Nem halt meg, csak elveszett!~ Valahol, nagyon mélyen... önnön elméjének sötétjében. Bele se merek gondolni, hogy milyen volt neki ez az elmúlt 70 év... én békésen aludtam egy jégsírban, míg Ő önnön testének foglyaként mások parancsait kellett teljesítse agyatlan zombiként. Megfagyok az ölelésben, ahogy ismét meghallom a hangját.
- Melyikőtökön? - Kérdezek vissza reflexből, mivel nem értem melyikük mikor beszél; ám érkezik a morgó válasz rá, amit viszont nem hiszek el. Kezdek rájönni, hogy mikor melyikük beszél. - Nekem nem kell hazudnod róla Katona, én veletek vagyok! - Suttogom halkan és ha a szemembe tekint, láthatja halálosan komolyan gondolom amit mondtam. - Most mond meg, hogy mit kezdjek veletek? Buck? Gyerünk pajtás, segíts nekem! - Kérem, mert tanácstalan vagyok.

• • 1066 • Új Zene • formázni még kell! • © • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Vas. Júl. 23 2017, 03:55





The Asset & The Mission





*Tudok egyáltalán róla, mi van a tarkómra égetve? Valószínűleg. Zavar engem? Aligha. Így aztán cseppet sem meglepő, hogy értetlenül állok a kiborulás előtt, ötletem sincsen, mi váltotta ki és miért éppen most és egyáltalán... Normális esetben semmi dolgom nem is lenne vele (amíg nem engem ér a büntetés addig kit érdekel?), de ez nem normális eset.
Ez a Parancsnok mindenben más és Barnes erősködik és... hallgatok rá, mert az érvelése logikus és stratégiai szempontból jogos. Úgyhogy mozdulok.
Tudom, hogy a velem szemben álló mire képes, hogy az ütése olyasmi, ami komolyan képes lehet kárt tenni bennem, de ez is csak olyasmi, mintha egy büntetés lenne. Fel vagyok rá készülve. Így hát némileg meglepődöm (bár ki nem mutatom), amikor az ökle milliméterekre a mellkasomtól megáll. Nem bámulok le rá, pedig kedvem lenne hozzá, a szemem tovább pásztázza a helyiséget, mintha ugyan lenne külső fenyegetés, amitől megvédhetném. Mindketten tudjuk, hogy nincs ilyesmi, hogy a fal nem üt vissza, hogy nincs rajtunk kívül senki jelen, és ha lenne is, mi ketten lennénk a veszélyesek, nem pedig az érkező.
De adok a látszatra. Fontos. - Uram - ismétlem el ezt, tudomásul véve megszólításomat, jelezve, hogy itt vagyok, aktív vagyok, és tudom a helyem. Várok, egy szívdobbanás, kettő, négy, és ha nem tesz semmit, akkor visszatérés az alapállapotba. Többet nem hezitálhatok, végtére kimondott engedély nélkül álltam fel onnan eleve, még ha parancsprogramnak engedelmeskedve is.

Tessék, csak ez kellett: olaj a tűzre. (Vagy inkább nitroglicerin.) Barnes egyetlen szava, egyetlen pimasz tekintete, kitartott szemkontaktusa elég, hogy Rogers minimum gyanakodjon.
Lesütött szemmel, befelé káromkodva lököm vissza a fiút a helyére. Nem, nem engedem, hogy megint előbukkanjon, megint veszélyeztesse magát (és engem és mindent, amiért vagyok), úgyhogy maradok passzív. - A Vagyontárgy felel, ha kérdezik - ismétlem el az unalomig ismert mondatot. Tekinthető válasznak. Arra, hogy "melyik", nem adható korrekt válasz, amíg nincsenek definiálva az opciók... és ezzel az aprósággal galádul vissza is élek, miközben rejtegetem magamban a halottnak hittet. James. Az vajon ki lehet? Fogalmam sincs. Nem is számít. - Kérdés nem értelmezhető - vágom rá élettelenül, s ha nem lennék olyan jól programozott, engedelmes Asset, most valószínűleg nehezemre esne elfojtani egy komisz vigyort. (De az vagyok. Logikus és érzelmektől mentes.) Nem is értem, honnan jött ez a gondolat.

A szemem sarkából látom csak a bólintást, és olyannyira meglep vele, hogy fejem felemelve közvetlenül rábámulok furcsállón. Ez meg mégis mit jelent, mit akarhatott vele? A dicséret puszta koncepciója is idegen számomra, hiszen ha valamit jól teszek, az magától értetődő, ha pedig nem, az büntetendő.
Persze ez a csoda sem tart három napig sokáig, a következő megszólalással megint elégedetlenséget váltok ki, és az indulatos mondat már nagyon is ismerős. (Nem emlékszem a parancsnok nevére, aki mindig indulatos volt, de nem is számít, már nem az ő tulajdona vagyok.) A sérülések, a fizikai állapot leromlott paraméterei valóban nem számítanak nekem, legalábbis nem úgy, mint egy embernek (vagy mint neki), úgyhogy megint csak a sötétben tapogatózom az iránt, mi is a harag tárgya. S természetesen, mint általában az érzelmekkel kapcsolatban, nem olyan következtetésre jutok, mint bárki más tenné. - Megerősítés. Az állapotra és annak minősíatésére vonatkozó döntés a Parancsnoké - hunyászkodom meg, dehogy akartam jogkörét bitorolni, csupán tényt közöltem, amint azt elvárta. Nem tudom, mi lehet a tényen döntés, de elfogadom, mint mindent, ami felső utasításként érkezik az arra jogosult személytől.
Jelenleg ő ez a személy, és a szava megkérdőjelezhetetlen.
Ép és egészséges. Megint félredöntöm a fejem, ahogy értelmezni igyekszem a kijelentést, rég elfelejtett szokással beharapom alsó ajkam közben. (Barnes gesztusa, ami rajtam ragadt.) Hogyan is tehetnék ennek a telhetetlen parancsnoknak a kedvére... nem tudom, hogy a következő megszólalásom ellentmond-e a korábbi kinyilatkoztatásának, miszerint ő dönt az állapotomról, és mégis megszólalok, hátha értékeli. - A mielőbbi állapotjavulás érdekében javasolt a kémiai karbantartás pótlása, a fizikai fenyítés nem maradandó alkalmazása és a programozási hibák javítása - jelentem. Az utolsó szavaknál alig hallhatóan megbicsaklik a hangom, de hamar korrigálom. A Szék rettenetes, de szükséges. Barnes hibát hibára halmozott, amióta nincs a helyére kényszerítve, a törlés után jobban tudok majd rá vigyázni.
Ezek után pláne érthetetlen, mi olyan meglepő abban, hogy felkészülök a karbantartásra. Ennyi beszéd után... valami következni is fog, nem? Elsietett következtetés, hiányos információkon alapulva. - Felkészítés - vágom rá egyszerűen. Az úgynevezett 'helyrehozatal' (ha már ő ezt a kifejezést preferálja) fizikai komponenseinek bizonyára útjában lenne a textil.

Persze így sem kerüljük el a legrosszabbat, és ez a kínlódás rosszabb, mint bármelyik büntetés, amelyikre vissza tudunk emlékezni. (Többnyire csak a test emlékszik de rég volt a Szék és már az elme is rakosgatja a darabokat.) A Parancsnok szavai értelmetlenek, értelmezhetetlenek, és csak részleteiben szivárognak el hozzánk. "Csak helyesen... már nem tudom... bocsáss meg..." Kisebb gondunk is nagyobb most, semhogy ilyen zagyvaságokra figyelni tudjunk. Erőszakkal igyekszem az izmokat egy kicsit ellazítani, de csak még rosszabbá válik a helyzet, és újabb borda adja meg magát az izmok húzásának fájdalmas reccsenéssel, én pedig nem tudom, mi mást tehetnék... hogyan ne küzdjek a Parancsnok akarata ellen anélkül, hogy egyben feladnám azt, ami a feladatom... nem tudom viszonzoni a tekintetét, nem tudok neki érdemben reagálni, nem tudok tenni semmit, és lehetek akármilyen értékes és akármilyen gondosan formált fegyver, a tehetetlenségtől még én is érzem a félelmet. Szabadulnék, ha tudnám, hogyan tegyem, de ez pontosan az a helyzet, ahol a Katonát gúzsba köti a saját létezése és a saját szabályai. Nem adhatja fel a harcot, de nem is engedelmeskedhet, és a kettő között nincs más, csak a kín. Nincs mit megengedni, mert nincs olyan helyzetben (sem a Katona, sem Barnes nincs olyan helyzetben), hogy bármiben döntsön. Hiszen erre van a Parancsnok.
Steve, Steve, Steve, kántálja Barnes a fejében, mintha a parancsnok-megnevezést próbálná ellensúlyozni, ami pedig a Katona elméjében visszhangzik minduntalan. Ezekben a pillanatokban nehéz megmondani, hol húzódik a határ a kettő között és kinél is van az irányítás. Így is, úgy is csak rossz lehet a végeredmény. Az ökölbe szorított kezű ölelés, amit Rogers körénk fon, olybá tűnik, mint védőháló a zuhanó artista alatt, egyszerre rettenetesen közeli és végtelenül távoli, áldott és átkozott konstrukció. Bár ne lenne rá szükség. Milyen jó, hogy mégis ott van.
A szorításunk a ruháján erősödik, majd elernyed, ahogy egy görcs egyenesbe rántja az ujjakat, majd újra összezárul a makacs igyekezettel, amivel mégiscsak szükségünk van rá.
A singcsont újabb reccsenéssel adja meg magát az izomgörcsnek, és ennek ellenére nem enyhül a fogásunk. Kell. Jobban, mint amennyire a fájdalmat akarjuk elkerülni. (Barnes, te őrült, ne csináld, dehogynem. Miért is hallgatna rám.) Túlságosan leköt, hogy elkendőzzem számára az érzést, hogy magamra vállaljam belőle, amennyit csak lehetséges. Nem elég, így sem elég.
- Steve... küzd ellene, segíts, kérlek... - Halovány, alig kivehető brooklyni akcentus kúszik a szavakba, régi, szinte elfelejtett.
- A könyörgéssel nem... Parancsnok... engedelmesség... - Nincsenek oldalak, ő a Parancsnok, és én megtagadtam az engedelmességet, erre nincs bocsánat, ezért nem járhat semmi más, csak megsemmisítés. Hogy is hihetnék bármi mást, azok után, amin keresztülmentünk, amire programoztak, ami az életünk volt?*

Oh my god, mit művelünk mi egymással... ||| Zene: The Monster you made me ||| Kredit: *@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Hétf. Júl. 24 2017, 15:06

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
A falon egyre nagyobb lyuk keletkezik ütéseim nyomán és amikor beáll a fal és közém csak a Szentléleknek hála, hogy képes vagyok megállni mielőtt megsebezve kárt tennék benne is mérgemben. A kérdésemre protokolláris válasz érkezik a katonától, ám amikor nem reagálok mást visszatér a korábbi pihenő pozíciójába a helyére. "A Vagyontárgy felel, ha kérdezik." Még hallani is rossz, ahogy saját magáról beszél. Nem, nem hallgat a James-re - mondjuk sejthettem volna, hogy kár próbálkozni vele -; sőt magát a korábbi kérdéssort sem tudja értelmezni. ~Nagyszerű!~ Más sem hiányzott, mint egy újabb akadály. Ha nem tudnám, hogy feltétlenül engedelmeskedik a Katona azt feltételezném róla, hogy a bolondját járatja velem.

A furcsálló tekintetét elkapom, de nem tudom értelmezni.
- Mindegy, majd később visszatérünk rá. - Hagyom rá, hiszen be kell lássam nem várható el tőle pontos kalkuláció, bár én egy megközelítőleges órában vagy napban megadott előrejelzésnek is örültem volna. Viszont egyikünk sem orvos, tehát francba az elvárásaimmal. Persze helyesel arra, amit mondok ám gépiesen teszi és nem érzem benne a barátomat csak a katonát, a gépet. Csalódottság cikázik át rajtam, más reakciót reméltem. Egyszerre akarom, hogy engedelmeskedjen és feszüljön az akaratomnak ellent. De olyan, mint valami kutya aki épp meghunyászkodik a gazdája előtt, amikor az ráripakodik a helyére téve az ebet.

Félredönti a fejét, beharapja az alsó ajkát és ahogy kiviláglik a Katonán keresztül James... az én Buckym, megilletődve nézek a férfire mintha megint az a 16 éves, vézna fiúcska volnék, a szérum előtt aki rajongással csüngött Barnes-szon. Aztán a pillanat varázsa tova száll, megszólal ismét a katona és elemezni kezdi a gyógyulásához szükséges összetevőket. Figyelmesen hallgatom, de azért egy helyen közbeszúrom:
- Fenyítés szükségtelen. - A szemöldököm megemelkedik enyhén, amikor a hangja elcsuklik egy ponton. ~Vajon mit értett az alatt, hogy javítás? A törlést?~ Gyanítom, hogy igen ám nem kívánok rákérdezni. Túl árulkodó lenne.

Amint nekiáll vetkőzni és rájövök félreértett korrigálom:
- Nincs szükség a székre. Soha többé nem lesz rá szükségetek... - Az utolsó mondatot inkább magamnak suttogom halkan, mintsem hangosan mondom ki mint az előtte lévőt. Talán szerencsém van és nem is hallja meg a katona... Minden esetre körbe járom, tekintetem vizslatva nézi a sérüléseit, a hegeit, a fém kar illesztését. Szívem szerint a sarokba kucorodnék zokogni, de nem tehetem, nem törhetek össze. Buckynak szüksége van rám, erősnek kell maradnom... érte. Így csak arcélem rándul meg néha, más jele nincsen a nemtetszésemnek vagy belső fájdalmamnak.

Hallom a reccsenést, de nem értem mi történik. Nem ártottam neki, mégis mintha épp a csontjai törnének... Érzem, ahogy meg-megremeg a törött karom miatti esetlen ölelésemben.
- Shh... nyugodj meg... - Simít végig a tarkóján a kezem, ahogy csitítani próbálom. Nem tudom, hogy miként nyugtassam meg, a zaklatott állapotából szeretném kirántani. Újabb reccsenés, ezúttal a keze irányából, ám ölelése, a belém kapaszkodása nem lazul. Lassan úgy kapaszkodik belém, mint a fuldokló a megmentésére érkezőbe. Aztán megszólal, azzal az ismerős semmi mással össze nem keverhető Brooklyn-i akcentussal és a szívem kihagy újfent egy ütemet. ~De mit tegyek?~ Nem tudom mivel segítsek.

A tobzódó, tehetetlen érzés szinte megfojt teljesen, míg végül nem bírom már tovább a belső, érzelmi feszültséget. Úgy érzem, hogy mindjárt felrobbanok ettől az egésztől.
- Akkor engedelmeskedj nekem és ne küzdj ellene! - Csattanok fel mérgesen, ráripakodva a katonára, teljesen elveszítve a türelmemet. - Buckyt akarom! - Ahogy jött a harag, úgy tova is tűnt belőlem, helyette megadom magam az érzelemáradatnak, mely maga alá gyűr. - Add vissza nekem Őt... ő a legjobb barátom, a mindenem... szükségem van rá, ne tagadd meg tőlem... - Igen, sírok. Mit sírok? Egyenesen zokogok, a hátába, a ruhájába kapaszkodva. Megint az a vézna, esetlen kisfiú vagyok, ~Aki lélekben maradtam örökké, Erskine-nek igaza volt ezen mit sem változtatott a szérum.~ aki mindig hozzá bújt vigaszt keresve a legjobb barátjához.
• • 615 • Új ZeneLove© • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Kedd Júl. 25 2017, 00:44





The Asset & The Mission





*Kell néhány pillanat - vagy egy kicsit több -, hogy rájöjjek az összefüggésre. Barnes anno Buckyként gondolt magára, én meg őrá Barnesként, hát hiába hallottuk a teljes nevet (ott a helihordozón), nem igazán kapcsoltam össze a Jamest és a személyt a fejemben.
Most, hogy egy kicsit rágódunk, legalább összeáll a dolog, de úgy döntök, ezzel most inkább nem foglalkozom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy belebonyolódjak, éppen most, amikor tökéletesen kellene működnöm, hogy bizonyítsak az új Parancsnoknak. Nem büszkeségből vagy bármi egyéb, nemes indokból - puszta praktikusság a mozgatórugó az elhatározás mögött, az igény, hogy életben maradjunk, és ennek teljesüljenek feltételei.

Akkor tudnék neki pontos(abb) kalkulációt adni, ha ő pedig biztosítaná a külső körülményekre vonatkozó információkat. Végtére azokról gondoskodni - amíg jelen van - az ő feladata. Más lenne a helyzet, ha kiküldene, magamra hagyva én is eléggé másképpen viselkedem, más program és más prioritások szerint. Megmarad elsődlegesnek a feladat, és a teljesítése, de a szubmisszív attitűd a Parancsnok jelenlétének sajátja. Próbálok elemezni és megfelelni és azt adni, amit elvár tőlem, de... Megint csak nincs protokoll arra, amit kimond.
Rábámulok. Értetlenség villan a tekintetemben, aztán eltűnik, hogy átadja a helyét valami... legyőzöttül nyomorultnak, miközben az addig egyenletes légzésem gyorsbbá szökik. - Uram...? - Csak azzal az adattal tudok dolgozni, ami rendelkezésemre áll, és minden tapasztalatom, minden meghibásodásból eredő emlékfoszlányom és a testem összes sejtje azt üzeni, hogy ha nem fenyítés, akkor valami rosszabb jön. Valami... amire talán nem tudok eléggé felkészülni.
És ha ez nem lenne elég, még a következő szavak is... Megfeszülnek az izmaim, arcomon vicsornak hat a grimasz. Kinek, minek nincs "soha többé" szüksége karbantartásra? Annak, akit nem használnak többé. Akire már nincs szükség, és meg lehet semmisíteni. Nem ezt mondta! Steve nem akar ártani neked!, tiltakozik Barnes a gondolatra, de Barnes naiv és nem véletlenül kell rá vigyázni. Nem ért semmit, nem érti a Hydrát, nem... a fiúval ellentétben a Katona semmi mást nem ismer, csak az erőszakot, amit vele és általa alkalmaztak, hát egyértelmű, hogy mindent ehhez köt, erre vezet vissza és ennek mentén értelmez. - Parancsnok, jelentem, a fegyver funkcionális - ismétlem el, hangsúlyosabban, morogva, akármit is gondol, nem vagyok javíthatatlan. Tekintetemmel követem a mozdulatait, ameddig tehetem, de amikor mögém kerül, hogy onnan is megszemléljen, nem fordulhatok teljesen utána, úgyhogy megint a szobát pásztázom, mintha azt remélném, hirtelen felbukkan valaki, aki meggyőzi, hogy ne öljön meg. Pedig nyilván nincs itt rajtunk kívül senki, és még ha lenne is, ugyan miért tenne ilyesmit? Nevetséges. Az izmaim merevek, a légzésem ezen a ponton már kezd hyperventillációba átmenni. Hallanám, ha kibiztosítaná a pisztolyt, hogy a tarkómhoz illessze, de ugyan mire mennék vele? Nem támadhatom meg, nem szegülhetek szembe vele...

De azért megpróbáltam. A büntetés azonnali és kegyetlen - még az én mércém szerint is. Persze, illik ahhoz, amit tettem, de... és még mindig azt várom, hogy ütni fog, ehhez képest nem teszi, épp az ellenkezője, az érintése gyengéd (ez értelmezhetetlen), Barnes sem hallgat el hiába akarom, az egész fejem egy zubogó káosz, mintha forrna benne minden, mintha megőrülnék. Nem fogsz, itt van velünk, figyelj csak, Barnes nyugtatása egy fokkal értelmesebb, mint ugyanez a Parancsnoktól, mert tőle valóban nem csak erőszakhoz vagyok szokva, de ő a kivétel, nem véletlenül őrzöm olyan vehemensen...
És nem véletlenül nem bízok senkiben, még benne vagy önmagamban sem, ha róla van szó.
Nem tudom végiggondolni, zavaros és fájdalmas minden, és a Parancsnok felcsattanása az utolsó csepp a pohárban. Hideg fehérség falja fel a szemem előtt a világot, egy pillanatig csupán, de fél életnek érződik.
Minden rendben lesz, bíztat Barnes. Nem akar ártani nekem. Nekünk.
Meg kellene védjelek, nézek vissza rá valahol a semmiben.
Mindig megtetted, de most nincs mitől.
Megbüntettek, amíg azt hitték, létezel ebben a testben. Ez sem más.
Steve más.
Parancsnok ő is.
Sokkal több annál. Kérlek... csak bízz bennem... rendben leszünk, ígérem.
Bolond fiú...
Engedelmeskedem.
Nem küzdök.
Tudom, hogy rossz ötlet, de a Parancsnok utasított, és a programozás így is ízekre szedett és egyszerűen... nem megy tovább ellenállni. (Talán Barnes hangja is benne van a dologban. Tagadom.)

A testünk egy pillanatra teljesen elernyed, a váltás ezúttal nem olyan sima és átmenet nélküli, mint legutóbb. Veszettül vágtázó szívünk tizenhárom kínlódó dobbanásába kerül, míg valaki (én? Bucky? Barnes?) felszínre evickél a tudatunkban. Sok köszönet nincs benne... ahogy ez megtörténik, egyszerre rohan le a millió kín, amin épp az imént keresztülmentünk, a gerincem ívbe feszül és a sarkam a padlóba vágódik a rám zuhanó fájdalomtól, a szemem kipattan, a légvételem hörgés, ami aztán köhögésbe csap át, amitől még jobban szenvedek a törött borda (bordák?) miatt.
- BASSZÁTOKMEGAJÓKU...- Bár a hangom nincs épp csúcsformában, de bizonyítom, hogy zokogva is lehet ordítani. Azt hiszem, van benne gyakorlatom. Magamhoz szorítom törött karom. Próbálnék az oldalamra fordulni, és a mozdulattól végre nem csak a plafon/fal kerül a látóterembe, hanem az is, aki - érzésem szerint - még egy darabban tartja a testem.
És megdermedek. A lélegzetem ugyan nem akad el, mellkasom továbbra is fájdalmas zihálással emelkedik és süllyed, a könnyeim tovább folynak, de a szemem kerekre tágul - sokk, felismerés, öröm, félelem, sok minden keveredik benne, olyan rapid egymásutánban, hogy én magam sem tudnám kibogozni. - Ha meghaltam, nem kéne elmúlnia a fájdalomnak? - bukik ki belőlem a világ leghülyébb kérdése. Azt mondták, meghalt. Megmutatták az újságokat. A híradófelvételt a temetéséről. A reménytelenséget. Aztán az agyamban végre megindul valami gondolkodásnak nevezhető folyamat, és rájövök, hogy nem a... negyvenes? ötvenes? valamikori évek vannak (egy örökkévalóság és sosem lesz vége hagyjatok), és nem vesznek körül a... valakik (oroszok? németek? tudósok? katonák? a szemüveges?! a nő?!) és---
És nem haltam meg.
Oké, az érzés közeli, és nincs egyetlen olyan porcikám sem, ami ne fájna pokolian, de... élek. Azt hiszem.
- Milyen év van? - Kétezres... kétezer... kétezer-tizenöt. Ugye annyi? Annak kell lennie? De valahogy meg sem várom, hogy feleljen, ahogy bukkannak fel a kérdések a fejemben. - Mit keresel te itt? - hajtanám hátra a fejem, de a mozdulat újabb kínhullámot indít el a testemben, automatikusan kapnék a homlokomhoz, a jobb kezem még inkább lüktetni kezd, ó, a fenébe is, minden de minden... ebben a pillanatban egyedül a bal karom nem fáj, és nem is remeg. Ellentétben velem. Minden előjel nélkül, az én érzékelésem szerint egyik pillanatról a másikra rázni kezd a hideg.
És végre az is visszatér, hogy hogy is kerültem ide, Portlandbe, a földre, Steve-vel együtt, aki szintén zokogva kapaszkodik belém, és...
Ó, Steve, te idióta.
A fémkézzel kapok az egyenruhája után, nem tudom, őt akarom közelebb húzni, vagy magamat hozzá, nem számít. Így is, úgy is összegömbölyödök a kíntól, pedig ez már csak... az utórengése. Mit élhetett át a Katona? - Itt vagyok. Én... én vagyok - nézek fel rá, fájdalomtól és könnyektől ködös tekintettel, de... visszanézek rá. És a Katonának hála, valahogy sokkal tisztábban tudom, hogy tényleg én vagyok, mint a beszélgetésünk alatt bármikor. Ami persze megint őt juttatja eszembe. - Ne bántsd Wintert, Steve, kérlek, nem tehet róla... - motyogom, és újabb köhögés ráz meg, vöröset harákolok. Mi a fene van a tüdőmmel? Meg amúgy mindenemmel...*

Oh my god, mit művelünk mi egymással... ||| Zene: The Monster you made me ||| Kredit: *@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Szer. Júl. 26 2017, 04:04

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
R ám néz és azt kívánom bár ne tette volna! Az értetlensége alól ugyanis átszűrődik valami mérhetetlenül szívfájdító látvány. Egyszerűen nem bírom állni a tekintetét tovább, muszáj másfelé néznem. Akárhová, csak ne rá. A kérdésére máshogy próbálok választ adni, ám olybá tűnik hogy ez sem vezet sikerre. A katona nem érti meg, amit üzenni próbálok neki. Hogy vége van a kínzásnak és fájdalomnak... örökre.
- Új protokollok fognak életbe lépni. - Teszek egy új kísérletet. - Nincs több szék, nincs több fenyítés. - Hangom határozott, mégis remeg lassan a visszafojtott érzésektől. Össze akarok törni, sírni és zokogni, magamhoz ölelni Őt; mert a látványa, a cselekedete, az elveszettsége ezt váltaná alapjáraton ki belőlem. De most én vagyok a parancsnoka, nekem kell irányítani, számít rám mindenben, hogy megmondjam mit tegyen.

Látom, hogy megfeszül ismét és szinte már vicsorogva mered rám. ~Félreértette, a francba!~ A hangsúlyos nyomatékosítása is erre enged következtetni.
- Tudom, hogy hasznodat tudnám venni... de most nem erről van szó. Félre érted a dolgot, nem akarlak megsemmisíteni! - Lassan ejtem ki a szavakat, hogy legyen ideje megemészteni őket. Nem tudom, miként magyarázzam el neki hogy én csak segíteni szeretnék. Láthatóan nem érti, hogy mit szeretnék vele közölni. Aztán, ahogy rárivallok szinte felindultságomban, végre megtörik a jég. ~El sem hiszem!~ És tényleg nem, pedig érzem ahogy elernyed a karjaim között teljesen. Némán és türelmesen várok rá, míg megkapom amit akarok. A velőt rázó üvöltést, az újabb adag kínt. ~Valóban ezt akartam?!~ Koránt sem.

Szerencsére megtartom mindkettőnket, igaz a seggemre ülök le a földre ehhez; de nem érdekel. Egyszerűen csak a karomban tartom - továbbra sem törődve az összeszorított, törött kézfejemben lüktető fájdalomról - míg ez az újabb görcs, roham vagy a jó ég tudja mi el nem múlik nála.
- Hé, hé, hé... ne mozogj! Nem tudom, hogy mi a baj; de inkább ne mozdulj! Majd én vigyázok rád! Vigyázok rátok, ígérem! - A hóna alatt átnyúlva ölelem magamhoz, segítve neki a mozgásban. Most nem szólok rá a mocskos szájáért, sőt egyenesen örömmel töltenek el a szavai. - Buck? Tényleg te vagy az? - Kérdezek vissza hitetlenkedve. Olyan nehéz elhinni, hogy a katona tényleg megadta amire vágytam.

- Dehogy vagy halott! - Csattanok fel, még mindig könnyes szemmel és feddem meg. - Isten ments! Épp elég sokáig voltál az, most már ideje újra élned megint! - Hülyeségeket beszélek - hiszen dehogy volt halott, legfeljebb el volt zárva önnön elméjében -, de nem érdekel. Most semmi sem érdekel, mert tényleg Ő az. A kérdésén megütközöm, hisz miféle kérdés ez. - 2014. Miért kérded? - Érdeklődöm, majd jön az újabb kérdése. - Na vajon? Mégis mi a rákot keresnék itt, ha nem téged? - Jön tőlem a szemrehányó felelet. Kifejezetten sértő, hogy nem arra gondol miatta jöttem ide az Isten háta mögé. Érzem a testének remegését, valami nincs rendben vele. ~Valami nagyon nincsen rendben...~ Nem vagyok orvos, de azért felismerem a hidegrázást. - Buck, minden rendben?! - Félénk kérdés, hisz tudom hogy semmi sincsen rendben. De udvariasnak neveltek, hát jó modoromat jelezendő kérdezem. Másnak talán ez a régi kori attitűd szokatlan lenne, de neki nem.

Ahogy érzem utánam kap - ezúttal a fém kezével - belesimulok az ölelésébe, szinte megszűnik köztük minden fizikai távolság és ha képes volnék rá, eggyé válnék vele. De nem vagyok. Így marad az ölelése, mely lassan megnyugtat és a könnyeimet is felszárítja a tudat, hogy a karjaim közt tarthatom épen és egészségesen. Ez máris több, mint amit kértem. Hitetlenkedve nézek rá, kékjeimben megannyi érzelem cikázik szüntelenül. Egymásnak adják át a helyet, míg végül semmi más nem marad bennük csak az iránta érzett szeretetem és az örömöm. Némán, szótlanul nézek rá... mintha most látnám életemben először. S talán úgy is van, mióta kiderült a Tél Katonája és James egy és ugyanaz a személy most először érzem úgy, hogy valóban a legjobb barátomat látom magam előtt.

A kérésére értetlenség költözik lélektükreimbe.
- Nem értelek. Miért bántanám Buck? Semmi okom rá, hogy ártsak nektek! - Abszurd, ahogy a Katonáért könyörög. Kezdem magam valami groteszk burleszkben érezni. ~Oké, hol a kandi kamera?!~ Merül fel bennem és lopva körbe lesek, hátha a HYDRA most fedné épp fel magát előttem. Ennél is jobban tényleg csak azzal törhetnének össze, ha elhitetik velem hogy visszakaptam Jamest és közben csak színjáték... csapda volt az egész. De nem, túlságosan is naiv vagyok és különben is, hinni akarom hogy tényleg Buckyt ölelem és ez nem valami újabb cselszövés az ellenség részéről. ~Édes Istenem! Kérlek, add hogy ez a valóság és ne ábránd legyen!~
• • 735 • Új Zene •  Love  • © • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Szer. Júl. 26 2017, 12:47





The Asset & The Mission





*Végre... valami, aminek van értelme ebben a káoszban. A Parancsnok félrenézése nem újdonság, valahonnan tudom, bár a forrása ismeretlen, hogy a tekintetemet állni nem mindenkinek megy. De nem ez a lényeg, hanem a válasz, amiben végre van valami rendszer... lassan fújom ki a levegőt, és a feszültség egy része elillan tagjaimból.
Új Parancsnok, új protokollok. Ennek van értelme. (Ez már megtörtént korábban.) Ugyan a fejemben a kézikönyv azonnal ahhoz a részhez ugrik, ami a törlés szükségességét hangsúlyozza, de nem kezdem el idézni. Nem kérdőjelezem meg még egyszer a döntését, így is... pattanásig feszítettem minden lehetséges húrt, és pillanatnyilag nem akarom kipróbálni, a "nincs több fenyítés" részét mennyire gondolja komolyan.
Teljesen, vágja rá Barnes, és mintha ő is fellélegezne, hogy abbahagytam az ágálást. (Nem csoda. Akármit teszek, azért rajta is csattan az ostor.)
Semennyire, javítom ki. Ahogy az lenni szokott, nem tudom, honnan származik a tudásom, a gondolataim, de tudom, hogy legutóbb is ez volt.
- Értettem. A fegyver készen áll az új direktívák programozására - adom meg magam (ki tudja, hányadszorra), és szemlélem az üres hiányt a gondolataim között ott, ahol a programozás menetének kellene lennie. Fogalmam sincs, hogy zajlik. Nyilván túl bizalmas információ, semhogy rám bízzák, hiába a karbantartási útmutató a fejemben. Utóbbira szüksége lehet egy parancsnoknak, előbbire... nos, nyilván tudja, mit csinál. Ezt sosem kérdőjelezném meg.

***

Lehet, hogy mégsem annyira én vagyok még, mert első reflexem az, hogy harcoljak. Küzdjek ellenük, nem kapnak meg, ne adjam fel... pedig a harci kedv és az ellenállás, azt hittem, rég kiveszett belőlem, amikor megtörtek és megalkották a Katonát. Talán azért, mert ő engedett most felszínre, és így jobban előtérben van az a viselkedésmintázatom, amire ő emlékszik, mindenesetre próbálkozom. Szabadulni. Megölni őket, azért amit tettek. A sarokba szorított vadállatok végső erőfeszítésével keresni kiutat a saját életem árán is.
"Ne mozogj." Ütök. Majd a jó francokat nem mozgok, mit képzelnek ezek az idióták, majd lefekszem és hagyom, hogy csináljanak, amit akarnak?! A könyököm lendül fölfelé, oda, ahonnan szólnak, és tiszta szívből remélem, hogy sikerül eltörnöm az illető orrát, annak ellenére, hogy már közben is érzem, mennyire szar ötlet is ez így törött alkarral. (Különben is olyan ismerős a hangja, HOGY MERÉSZELIK ezek a mocskok?!) Itt kellene annak jönnie, hogy talpra pattanok és elhúzok. Vagy legalább elkúszok, francba a büszkeséggel, négykézláb ha kell, csak el, el, menekülj. Kár, hogy a totálkáros testem baromira nem támogatja az ilyen gondolatokat, és még az oldalamra fordulást is túl nagy kihívásként értelmezi.
De legalább van időm észhez térni, meglátni Steve-et, miafasztkereselteitt???, pulzus az egekben, vérzik a tüdőm és a szívem is talán, megállok és bámulom és nem hiszem el. Tényleg én vagyok az? Tudja a franc. Egy kicsit biztosan. Magamnak érzem magam, többé-kevésbé. Na de ő?! Ő nem lehetne itt. Túl sokkos vagyok, hogy bámuláson kívül mással feleljek, itt lenne a poén helye, francba vele. Mit lehetne erre, itt és most, mondani? Helló, bocs, hogy késtem?! Még jó, hogy ennyire fájok, és eleve is könnyezem, így ráfoghatom, hogy teljes mértékben azért bőgök még mindig, mint valami idióta kislány.

- Te vagy halott! - vitatkozom azonnal (ez is ismerős, meleg, melegség kúszik a mellkasomba, idejét sem tudom, mikor éreztem ilyesmit utoljára), és még mindig úgy meredek rá, mint aki kísértetet lát, de nem igazán zavarja, így is örül neki. A hiánynál még a kísértet is jobb. - Nemzeti gyász meg minden. - Emlékszem a híradó felvételére, a katonásan hajtott lobogó közelképére, a díszsortűzre, ami akár engem is találhatott volna el, úgy rándultam össze az összes dörrenésre, a nő kezére a hajamban, miközben mutatta a képernyőt. Még most is elkap tőle a hányinger, száraz, nehéz öklendezés, amikor már gyomorsavad sincs annyi, hogy ki tudd adni magadból.
Aztán arra is emlékszem, amit olvastam róla, hogy megtalálták és kiolvasztották és itt vagyunk most mindketten a jövőben.
De hogy ideje lenne élni... ezzel is tudnék vitatkozni, csak éppen nincsen rá erőm, így is rohamosan érzem, ahogy merül minden tartalékom. Feltételezem, a fájdalom hatása - a puszta átélése is kimerít, hát még amit okoz... a rezignált lemondás és a dühödt, veszett küzdeni akarás kakofóniája keveredik a fejemben, egyszerre némaság és üvöltés. Csak lehunyom a szemem, és próbálok mély levegőt venni, de nem megy még a lélegzés sem rendesen, valami a tüdőmben... nagyon elcsesződött.
Kétezer-tizennégy. Egy pillanatra kinyílik a szemem a sokktól, mintha fel is akarnék pattanni, de aztán elernyedek megint. Ez még... ugyanaz az év. Egyetlen egy sem telt el két szemhunyás között. Szinte... sci-fibe illően hihetetlen.
Engem. Miattam. Hát persze. - Deja vu - motyogom. Na ja, Dernier mellett ragadt ránk a francia, mint kutyára a bogáncs. Jó, mondjuk főleg káromkodás, nácigyalázás és/vagy csajozós duma, de úgysem terveztünk szépirodalmat olvasgatni a nyelven. - Kérlek mondd, hogy most nem kell végigvonszolnunk magunkat egy égő épületen... - Ha ez lenne a szabadulás ára, bizisten megtenném, francba a törött csontokkal és összeomló légzéssel és minden szarral, de azért... értékelném, ha most nem kellene uccu neki alapon felpattanni.
Ja, mondjuk most nincs is honnan szabadulni.
Ezt nem ártana ébren tartanom.
Még akkor is, ha érzésem szerint éppen csak a kínlódás miatt nem kómálok be azonmód, ami úgy rázza a testem, akár egy rongybabáét. Nagy és erős Télkatona... francokat. Szétcincált roncs, az igazabb rám. Ránk. - Nemtom... - Jótól kérdezi. Annyi még megvan, hogy éppenséggel a minden rendben ellentéte, az van, de hogy mi is a gáz? Azt nem... én nem... de hát tudjuk, hogy ki igen. - Зима? Вы здесь?* - A skizofréniát még gyakorolnom kell, gyakorlatilag fel sem tűnik, hogy fennhangon mondom ki a kérdést. Hiszen olyan sokáig voltam abban a pozícióban, hogy akkor sem szólalhattam volna meg, ha akarok, nem uraltam saját magam, csak figyeltem, csak vele és neki beszéltem... természetesen jön, hogy megszólítsam, és aki hallgat, arra is felfigyelhet, hogy a hangom szinte már gyengéd és féltő, ahogyan az orosz is ösztönösen és habozás nélkül jön a számra, annak ellenére, hogy Bucky Barnes, legalábbis annak idején, nem beszél(t) ezen a nyelven (sem).
Jó lenne, ha megmondaná, mit csináljak, hogy kapjak levegőt, mert így oxigén nélkül azért nem túl kóser a világ. Fene nagy igényeim vannak. És csak emelkednek, mert a hideg még inkább körém fonódik és még inkább magához ragad, amikor nem kapok választ. Vacogásom fokozódik, és mivel testközelben vagyunk, érződik is, hogy fizikailag is csökken a testhőmérsékletem. - вы в порядке??** - ível magasabbra a hangom a kezdődő pániktól, és még közelebb húzódom Steve-hez, még inkább belé kapaszkodom, megint fájdalom mindenhol, érzem az összes izmomban, inamban, ízületemben, megbénít és letaglóz és eluralkodik a gondolataim felett, nincs menekvés, soha nincs menekvés soha nem lesz vége, nem kapok levegőt, csak add át magad és elmúlik, nem tehetem, nem adhatom fel, lélegezz Katona, parancsra még ezt sem, fulladjatok meg velem együtt, Steve...
Ha nem lenne itt, ha nem tartana meg, valószínűleg rövid úton egyszerűen elájulnék a légszomjtól, amit a levegő utáni kapkodásom okoz, de neki a közelségével, az érintésével, a tekintetével sikerül lenyugtatnia annyira, hogy ennyire azért ne fajuljon el a helyzet. Egy kis... pihenő, vagy afféle. Fizikailag még mindig kurvára szarul vagyok, de az a melegség, amit érzek... valahol kárpótol érte.
- Élsz - motyogom, és bármennyire fáj, muszáj az élő, hús-vér ujjaimmal is megérintenem, hogy érezzem a bőrömön a szívverését, a lüktetést, az élet melegén. - Életben vagy - ismétlem, szinte sokkosan, és a gyomromban kioldódik egy csomó, ami hetven éve odakövült. Egy kicsit megint könnyebb lélegezni. Akkor... akár még én is élhetek.
Ami kevés erőm van, azt összeszedem, hogy a vállába bokszoljak. Mivel a fémkarral csinálom, ez nem is olyan kevés, mint ramaty állapotomból következne. - Soha többet ne merészelj meghalni nekem! - szólítom fel a lehető legszigorúbban, ami csak telik tőlem, aztán megint megragadom, mert félek, ha egy pillanatra is elengedem, akkor eltűnik, akkor kiderül, hogy nem is igaz az egész.
Él, nem halott.
Itt van és megtalált és törődött vele, hogy itt legyen és...

És kurvára elszart valamit Winterrel. Jellemző.
- Valahogy mégis sikerült - válik némileg élesebbé a hangom. Régen sem fogtam vissza magam, ha úgy éreztem, hogy a kritikám jogos vele szemben. - Ritkán kínozták meg ennyire - bámulok el a semmibe, megint azzal a szinte-gyengédséggel, ahogy próbálok a fejemben az emlegetett felé nyúlni, de még mindig nem sikerül. Gombóc a torkomban. Winter mindig védeni akart engem. Az érzés kölcsönös. - Nem is válaszol, nem tud vagy nem akar, Steve, kérlek... - kapaszkodom megint belé, ahogy kezd eluralkodni rajtam a pánik, szükségem van Winterre és neki is rám, csinálj valamit, hozd helyre, kérlek... Nem tudom, mit várok tőle, ötletem sincs, főleg hogy közben én magam is olyan szarul vagyok, mint ritkán, gyakorlatilag nem tudok megmozdulni, ha lábra kéne állnom, nem menne, a fejem meg ennyi erővel már cafatokban is lehetne a falakon, annyira fáj... de ha Winter meglenne, ez is mind könnyebbé válna.
Steve nem mentett meg hetven éven keresztül.
Winter, a maga módján, igen.*

Oh my god, mit művelünk mi egymással... ||| Zene: Lost and Lonely |||
*@*


*Zima? Vy zdes'? - Winter? Itt vagy?
*Vy v poryadke? - Jól vagy?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Pént. Júl. 28 2017, 04:27

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
Ú gy tűnik, végre kicsit enged a feszes tartásából és mintha a tekintete is azt üzenné, ezúttal sikerült megértetni vele valamelyest, hogy másként lesznek a dolgok ezentúl mint eddig. A helyeslésére bólintok csupán, de egyelőre részletesebben nem kezdek el semmit sem sorolni neki. Már így is túlterheltem azt hiszem.
- Előbb az egészségi állapotodat hozzuk helyre, amennyire csak lehetséges. - Még mindig kötöm az ebet a karóhoz, egyszerűen ramatyul néz ki kár volna tagadni. - Nem számíthatunk senkire, magunk vagyunk. Nem vagyok orvos, de ha megmondod mire van szükséged megszerzem, amit lehet. - Ideje lesz a kapcsolataimat bevetni picit. Most jönne igazán jól, ha Sharon tényleg ápolónő volna a szomszédból és nem Carter ügynök. Na mindegy.

Érzem, ahogy próbál szabadulni az ölelésemből, hát még erősebben tartom. Nem engedem. Túl gyönge még, hiába egy két lábon járó gyilkológép, még neki is - akár csak nekem - időbe telik, míg a benne lévő szérum hatni kezd és a gyógyulási folyamatok felgyorsulva elérik azt a szintet, hogy ismét helyre jöjjön teljesen.
- James, ne mozofj! Mon'tam, 'ogy mafra'j máfr veftef Buck! - Szólok rá picit erélyesebben, amikor vérző orromat törölgetem ugyanis képes és bemos nekem egyet. Döbbenet. Szerintem még az orromat is  eltörte. - 'É, 'é, 'é! Én vafok az Sztíf! Buck, á'fj el! Eltöfrtef az ofrom! - Óvatosan nyúlok oda jobbommal és teszem rendbe az orromat egy halk roppanás kíséretében igazítva a helyére, hogy úgy tudjon meggyógyulni, ahogy kell. Hála égnek az ilyesmi hamar meggyógyul, néhány óra múlva már nyoma sem lesz.

Percekig csak bámuljuk egymást hitetlenkedve, mint akik halottat láttak.
- Dehogy vagyok! Csak jégbe fagyva aludtam... úgy cirka 70 évet! Hosszú sztori, ha jobban leszel elmesélem! - Mondom, amikor látom mennyire tiltakozik még mindig a kézzel fogható, nyilvánvaló tény ellen miszerint nagyon is életben vagyok a karjai közt. A kérdése megmosolyogtat. - Nem, nincs semmi ilyesmi. Most csak magunk vagyunk... a világ ellen. De, kit érdekel ha visszakaptalak?! Ha kell, az egész világgal szembe megyek érted! Szóval ne aggódj Buck, minden rendbe fog jönni. Csak előbb neked kéne szerezni némi orvosi segítséget... Feltudsz állni, ha segítek vagy maradjunk még egy kicsit így mielőtt az ágyra fektetnélek? - Nézek a kiszuperált matracra és a rajta heverő kék hálózsákra. Alig másfél, talán két méternyire van tőlünk ám nem vagyok benne biztos, hogy egyedül képes odáig elevickélni jelen állapotában.

Nem hangzik túl jól, hogy azt mondja nem tudja jól van-e. Az is nyugtalanító, hogy oroszul kezd el ismét beszélni.
- Buck, én még mindig csak a jó öreg angolt beszélem. Nem értem mit kérdeztél... - Hangomba nem kevés szomorúság kúszik. Rossz látni, hogy ilyen természetesen jön a szájára az anyanyelve helyett egy teljesen másik, idegen nyelv. - James?! - Kérdezem egyre kétségbeesettebben, ahogy hangjában megérzem a pánikot átragad nyomban rám is. Kissé olyannak érzem, mint Peggyt. ~Fránya demencia!~ Egyik pillanatban még kellemesen beszélgetünk egymással, a következőben már meg sem ismer. Most mondhatnám, hogy a mi korunkban... de se Bucky, se én nem vagyunk fizikailag 100 évesek mint lennünk kéne. Nem, itt valami másféle gond lesz.

- Igen, élek. Én vagyok az, Steve! Jaj, Bucky... - Megint elerednek a könnyeim, nehéz ilyen állapotban látnom Őt. Akkor nézek csak rá, amikor a vállamba boxol esetlenül a fémkarjával. Megmosolyogtató az egész, ahogy szigorúan rám pirít mint régen, amikor túlzásokba estem. - Megígérem. - Szólok szelíden és a könnyeim is csillapodnak valamelyest. Nem értem, hogy mire gondol. - Nem értem. Hisz hozzá sem értem! - Háborodok fel a vélelmén, miszerint ártottam volna a Katonának, s ezáltal közvetve de neki is. A könyörgésén megütközöm. ~Nem kérheti tőlem, hogy hozzam vissza!~ Még erősebben kapaszkodom belé, mint eddig. - Ne... ezt ne kérd tőlem! Még csak most kaptalak vissza! Még alig tudtunk beszélni! Még annyi mindent szeretnék mondani neked! Ne csináld ezt velem Buck! Nem hozhatom vissza a katonádat! - De tudom, hogy valószínűleg igaza van. Hiszen ő mindenkinél jobban ismeri a Tél Katonáját.

- Nekem rád van szükségem... - Suttogom halkan neki búcsúzóul, még mindig magamhoz ölelve Őt. Nem merek ránézni, de muszáj elengednem. Úgy érzem magam, mint abban a Disney mesében... a Szépség és a Szörnyetegben, amikor a szörny elereszti a lányt a beteg apjához, mert annyira megszereti és tudja, hogy most mellette a helye. Nos, ahogy Bucky is fogalmazott valami hasonló, deja vu-s érzés fog engem is el. - So-soldat? - Próbálok hangomba határozottságot erőltetni. - Szükségem van Rád, szükségem van a fegyverre! Mutasd magad! - Adom parancsba, majd imádkozom magamban, hogy ne törjek össze attól ha meg fog történni a váltás és a szemébe bámulva már nem a barátomat fogom magam előtt látni.
• • 747 • Új Zene •  Love  • © • •


//Még formázni kell, de azt majd csak reggel/felkelés után fogom. Jó éjt Buck! Sweet hug

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Pént. Júl. 28 2017, 12:02





The Asset & The Mission





*Újabb bólintás, és egy különös, különös instrukció. Homlokomat ráncolva töprengek, mit és hogyan kell válaszolnom, mert ennyire direkten sosem kellett felelnem a karbantartásra, ez inkább a technikusok dolga volt, nem az enyém és nem is a Parancsnoké, de ha magunk vagyunk... Párszor kinyitom, majd becsukom a szám, miközben még inkább elréved a tekintetem, ahogy keresem a válaszokat, de kimondani valahogy... nem tűnik... helyénvalónak. Aztán valahogy meglesz az áthidaló megoldás, és hirtelen tűélesen a Parancsnokra fókuszálnak az érzékeim, miközben lassan, nagyon lassan a zsebem felé nyúlok. Ha negatív a reakciója, akkor megállok, nem mozdulok tovább, mintegy várva, hogy jó, ha nekem nem szabad, akkor vegye elő ő, de ha hagyja, akkor előkotrom a füzetet és tollat. (Nem igazán tudom, hogy kerültek hozzám és honnan tudtam, hogy nálam vannak, de nem számít.)
Bal kézzel írok megint, a füzetet egy tökéletesen üres oldalon kinyitva majd a földre ledobva. Az íráskép egy harmadik azokhoz képest, amit Steve már látott: apró, nyomtatott betűk sorakoznak olyan precízen, mintha valóban gép köpné ki őket, s nem emberi kéz vetné papírra (technikailag az fegyver, nem is emberi végtag), bár központozással vagy rendesen megfogalmazott mondatokkal nem bajlódok.

napi minimális működési paraméterek:
- alvás: 90 perc, 2x
- táplálék: 800 cal
- folyadék: 8 oz


Megáll. A Katona hezitál, vagy csak gondolkodik. A minimumokat gondosan tesztelték és optimalizálták. Ennél kevesebbel már a puszta működés kerül veszélybe. Persze ezek az adagok nem a maximális hatásfok elérése vannak.
Ennek a megemlítésétől a Katona eltekint. Vannak fontosabb dolgok.

TABULA RASA

Néha így nevezték. Tiszta lap. A Parancsnok azt mondta, nincs több Szék, de anélkül hogy lehetne újra ép és funkcionális? Ez a karbantartás alapja. A törlés után minden könnyebb és egyszerűbb lenne.

test regenerálódik.
idő. becsült 95%-ig: 7-9 nap (optimális paraméterek)
kar: minimális javítás


Újabb szünet, gondolkodni és...
Aztán a Katona úgy lendül vissza az írásba, mintha hirtelen elektrosokkal sürgették volna meg.
A lap telik, majd a következő.
Kémiai képletek, molekularajzok, vér- és idegsejtek hálózata.
Nincs fotografikus memóriája (nem úgy, mint a Kapitánynak), és egy betűt sem ért abból, amit olyan vehemensen örökít meg, de valamiért, valamikor gondoskodtak róla, hogy megjegyezze, hogy az agyába égjen a tábla, rajta az aktuális technikus (tudós? orvos?) szolid betűivel és grandiózus levezetésével. (Ha a fájlok elvesznének.) Az ábrákhoz többnyire nem jár semmiféle magyarázat. Végtére a következő technikus anélkül is érteni fogja. A az atomok és molekulák letisztult egyszerűsége meglehetősen univerzális nyelv.
A Katona csendben és precízen dolgozik. (Ha hagyják. A Parancsnok bármikor megszakíthatja a műveletet.) Öt és fél oldal után áll meg megint, félrebiccentett fejjel szemléli, ami elkészült, és végül hozzáad még egy utolsó megjegyzést, ami valamiért kimaradt korábban.

transzfúzió: 5 oz/nap. saját donor

Végezetül a notesz gerincébe helyezi a tollat és a Parancsnok elé tolja a füzetet.

***

A menekülési ösztön erősebb, mint a racionalitás. Tudom, hogy úgysem tudok meglépni, de legalább megkeserítem a nyomorultak életét és megnehezítem a dolgukat, ha ez a legtöbb, amit tenni tudok, mielőtt végleg rámunnának és megölnének, már megérte... Ennek ellenére én vagyok az, aki felordít a sikeres találattól, a becsapódás erejétől megint elmozdul a csont. Tulajdonképpen az egész karom egyeten fájdalomgóccá válik, szóval fogalmam sincs, pontosan milyen állapotba kerül, és annyi lelkierőm nincsen, hogy ránézzek. Kösz, megvagyok a tudás nélkül.
Steve szavainak nem hiszek, nem egészen, de a szememnek igen. Nagyjából.
Eléggé biztos vagyok benne elsőre, hogy egy vágyteljesítő halucinációról van szó, semmi többről, bár ellene szól, hogy láthatóan tényleg képes voltam eltörni az orrát, és az ember ilyesmit anyagtalan tévképzetekkel nem tud megtenni, vagy igen? Azok nem véreznek.
Az illúziókat nem lehet megérinteni. Nem lehet hosszan bámulni, mielőtt szertefoszlanának.
Én mindezt megteszem. Pulzus lüktet az ujjbegyem alatt és szívverés és testmeleg és ismerős, ismerős bőr. A hülye könnyek nem akarnak elállni, de a jég említésére önkéntelenül megint összehúzom magam, amire elkínzott izmaim sajgással reagálnak, a lélegzetem pedig elakad. - Téged is...?! - csuklik el a hangom a horrortól, nem, lehetetlen, nem torzulhat el így minden kívánságom, nem kaphatták meg őt is, pedig logikus.... hogy kerülne mellém, ha nem úgy, hogy ők tehetnek róla... de nem, egyszerűen nem lehet, Steve nem tenné, nem állna melléjük, soha, semmilyen körülmények között, képtelenség, teljesen lehetetlen, nem akarom elhinni, nem vagyok hajlandó elhinni, rázom a fejem, nem lehet. - Ne beszélj így. Idióta vagy. Nem lehet - könyörgök, francba a könnyekkel, ha igaz, amitől rettegek, akkor igen, az összetör, de nem szomorúsággal, nem. Ha azt hitték, eddig dühös voltam, hát nem tudják, mire vállalkoztak, egy dolog, hogy engem elkaptak, egy dolog, hogy engem kínoztak, de ha őt is... ha csak egy ujjal is hozzáértek... hát akkor Hydra megkapja a vadállatot, amit akart. Akkor isten és ördög és minden hatalom úgy segítsen, lemészárolom az összeset kíméletlenül, nem érdekel a testem állapota, nem érdekel, hogy járni sem tudok. Akkor megölöm őket, egyenként és kegyetlenül. - Mondd, hogy önmagad vagy, mondd, hogy nem... hogy nem... nem kaptak meg... - Elég csak ránézni, hogy emlékeztessen, mekkora barom tud lenni. Jön egy exnémet tudós, azt mondja, kísérleteznék rajtad, de bizti-becsszó kóser módon, ő meg naná, hogy belemegy. Hát ennyire hülye.
Maradjon ennyire hülye. A barátomat akarom, a régi, beteges, furcsa fiút, azt, akit én láttam csak igazán, a maga teljes, szárnyaló, diadalmas valójában, túl az elferdült háton és szörcsögő tüdőn és csetlő-botló betegségeken. Aki mindig elkezdte a harcokat, de nekem kellett befejeznem őket. Aki mellett éltem és meghaltam.

- Maradjunk - kérem, remeg a hangom a felállás puszta gondolatára is, meg az átélt többszörös sokk sem segít, s a fájdalom is gyengígt. Érzem a hideg verítéket a bőrömre ülni, a vacogást a tagjaimba, és nem tudom, hogyan szüntethetném meg, de egyszerűen itt maradni, Steve ölelésében, mintha nem számítana semmi más és nem is létezne semmi más, mindenképpen jó ötletnek tűnik. Amíg biztonságban vagyunk, addig nem akarom elengedni, egyáltalán.
Ugyanakkor Winterre is szükségem van. Legalább annyira, mint Steve-re. Már ha ő tényleg ő és nem... nem tehetek róla, nem tudom teljesen elűzni a kételyeket, annyira hihetetlen, annyira lehetetlen, túl szép is, hogy igaz legyen. De el akarom hinni.
Ha Winter figyelne, akkor nagyobb biztonságban érezném magam (és Steve-et!), akkor tudnám, hogy van valaki, aki tudja, mi a teendő, akire a maga módján mindig számíthatok. Steve-re is, persze, csak... csak... ő nem érti úgy. Ezt az egészet. És nem tud belülről segíteni, nem tudja elvenni a fájdalmat - nem bírom már a fájdalmat, annyira belefáradtam, volt egyáltalán bármi előtte? Néha nem tudom elhinni azt sem... Annyira szabadulnék belőle. Steve nem tudja, min mentem, mentünk keresztül... Mindkettejük kell. - Nem... nem neked mondtam - ismerem be kissé bűntudatos motyogással, de befelé figyelek inkább, jó lenne legalább valami halovány, távoli választ kapni, de semmi. Üresség ott, ahol Winternek kellene lennie. Keserű epe és heves szívdobogás a torkomban. Meg kell nyugodnom.
Steve mellett nem is olyan nehéz. Szöget üt a fejemben a kijelentése, mert... ez így nem igaz. Steve nem csak angolul beszél, sőt, az még csak nem is számít az anyanyelvének, és akkor még nem beszéltünk arról a német, francia, japán tudásról, amit a háború alatt magunkra szedtünk. Nem sok, de számít. - Biztos, hogy te vagy az? - motyogom megint, hülye paranoia, de nálam asszem megbocsátható. Azért igyekszem megnyugtatni magam. Stevie mindig is elbagatellizálta a saját érdemeit. Talán ez is csak ennyi, nem szól többről.
Winter lenyűgöző önuralmához és önkontrolljához kéepst az én légzésem gyakorlatilag egy pillanatig sem nyugodt. Annyira belém ivódott mindaz, amit velem tettek, hogy számomra már a kissé kapkodó levegővétel, a dübörgő szívverés a normális.
Megígéri. Na persze. - Még mindig pocsékul hazudsz - forgatom a szemem, ami szar ötlet, mert - meglepetés! - még ez is fáj.

- Nem csak azzal... nem csak úgy lehet... ártani - felelem végül, szinte habozva. Én sem értem teljesen, hogyan működik mindez - honnan jött Winter és miként irányítják pontosan -, de a hatásait látom, illetve most érzem is. Komolyan, le a kalappal a fickó előtt. Én tuti egy adag moszat lennék a helyében, agyilag legalábbis, ha ilyesmit sokszor kellene átélnem. A nem-fájós kezemmel a homlokomra simítok és élvezem a hűvösét, a pillanatnyi enyhülést, amit hoz magával. Segít ez is, és Steve kapaszkodása is, az a fránya melegség a mellkasomban, a tudat, hogy kellek neki, hogy én kellek neki... szinte elviselhetetlen, de a spektrum másik oldalán. Azért, mert annyira édes, annyira jó, és én annyira elszoktam tőle, hogy ilyesmit éreztessenek velem. Hogy nem csak teher vagyok és ellenállás és megtörnivaló akarat és eltüntetnivaló hulladék. - Akkor mondjad - adom meg magam, neki szabad vele nem kell küzdenem végre, és lehunyom a szemem fáradtan. - Szeretem a hangodat, tudod? Borzalmas volt nélküle - ismerem be, pedig nem is akartam volna, de csak kibukott. - Annyira fáj... - követi egy újabb önkéntelen vallomás, szinte vinnyogva szakad ki belőlem. A gyengeséget megbüntetik. De azok Ők, nem Steve, most lehet, most szabad, csak egy kicsit, egy kis szünet, egy kis pihenés...
De a kifakadás végére felpattan a szemem. - KatonÁMat? Steve, nem az enyém... te... a Parancsnok... a tiéd, neked engedelmeskedik... nem? - jön megint a pánik, ha nem Steve, akkor kinek a kezében van Winter, jézusom.

- Nekem is rád. - Jézusom, miket beszélek, mekkora nyálas idiótaság. Mekkora igazság, amit sosem mondtam ki, sosem lehetett, most is megrándulok tőle. Azóta még több félelem rakódott le bennem, még több okom van mindent megtartani magamnak, és ha ez tényleg valami ruszki-náci csapda, hát akkor teljességgel működik. Mert Steve-nek inkább előbb, mint utóbb megadok mindent, önként és dalolva. - Nem tűnök el... nem teljesen... - motyogom, bizonytalanul, mert nem vagyok benne biztos. Valahogy... nem tűnik igaznak a kijelentés, de nem tudok rámutatni, pontosan hol a hiba. - De nem bírom... - vékonyodik el megint a hangom, szégyellve magam ezért a szánalmas gyengeségért, hogy ilyennek kell látnia, ilyen roncsnak, nem csoda, hogy nem keresett korábban... mégsem tudom sajnálni, hogy megtalált. Kellett. Hiányzott. Még most is hiányzik egy kicsit, pedig itt van és magához szorít (ami, oké, valljuk be, aúcs), és megkapaszkodhatom benne, és mégis.
Felsóhajtok, amikor meghallom a megszólítást, és befelé figyelek, és mintha... talán csak képzelem, ahogy megmozdul valami az elmémben, egy surranás az árnyékok között, mintha valóban csak egy könnyed szellem suhanna ott. Hiányzik Winter jelenlétének megszokott súlya. Зима?*, csatlakozom be én is, drukkolok, hogy Steve-nek sikerüljön előszedni a parancsnoki hanghordozást, hogy azt ellensúlyozhassam a magam lágy kérésével. Valószínűleg nem oszt és nem szoroz, hogy mit csinálok, de... azért megteszem.

***

A parancs megteszi a hatását. Nem azonnal. Előbb csak hullámokat vet, mint tóba hullott kavics, amitől lecsukódik a szemünk és a fájdalom bizsergéssé halványul a tudatunkban, mert épp mással vagyunk elfoglalva... magunkkal, a helyünkkel, a váltással, valamivel... ezúttal nincs teljes ájulás, nincs az a csonttalan elernyedés, és a magához térő Katona azonnal feszesebbé vonja a test tartását, a szokásos fegyelemmel. - Теперь я здесь* - jelenti ki, megint visszaesve az oroszba, hiába a korábbi parancs, ez az elsődleges, és kell néhány pillanat, míg felülírja magát.
Nagyjából azzal egyidőben, ahogy felfedezem, milyen pózban is vagyok éppen összegabalyodva a Parancsnokommal. Néhány hosszú másodpercig képtelen vagyok megszólalni, aztán nyelek egyet. - Készen állok - módosítom a választ angolra, és ha nem fognak le, akkor a fém kézzel a másik alkaromhoz nyúlok, hogy végigtapogassam, és ha lehetséges, helyretegyem a törött csontot. Nem lenne jó, ha hibásan forrna össze, és újra el kellene törni csak ezért. A bordákkal legalább ilyen baj nincsen.
Más mozgással, mint ami saját szolgálatképes állapotba hozásommal kapcsolatos, nem is kísérletezem, amíg nem szólítanak fel rá. Ilyen közelségben bármilyen hirtelen mozdulatot értékelhetnek fenyegetőnek és az büntetendő.*

Oh my god, mit művelünk mi egymással... ||| Zene: Lost and Lonely |||
*@*


*Zima? - Winter?
*Teper' ya zdes'. - Itt vagyok.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Szomb. Júl. 29 2017, 09:03

Steve & Bucky
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
P icit aggódva figyelem, ahogy kinyitja majd becsukja a száját egyetlen hangot sem ejtve. Mintha mondani akarna valamit, aztán mégse merné vagy csak meggondolná magát; és ezt ismételgetné folyton mint valami régi, tönkre ment lemezlejátszó. Fura látni a megjelenő ráncokat a homlokán. Látom, hogy erőlködik, hogy próbál válaszolni a felé intézett szavaimra. Annyira a gondolataiba merül, hogy szinte már nem is itt van lélekben... legalábbis a tekintete ezt jelzi, valahol nagyon távolra került tőlem. Aztán, mintha elvágták volna; nyúl a zsebe felé. Bár nem állítom meg, tekintetem követi a mozdulatait míg elő nem veszi a füzetét a tollal és írni nem kezd bele... bal kézzel. ~Megint az az átkozott bal keze?!~ Úgy érzem, mintha pofán vágtak volna vagy minimum gyomorszájon. Fáj ezt látnom, kár tagadni.

Érdeklődve olvasom, amit lefirkál; de bár ne tettem volna.
"napi minimális működési paraméterek:
- alvás: 90 perc, 2x
- táplálék: 800 cal
- folyadék: 8 oz"

A szívem szakad belé, hogy ilyen tárgyilagosan ír saját magáról. Mintha... mintha nem is ember volna csak egy gépezet. ~Édes drága barátom, mit műveltek veled?!~ Nem, ezt nem kérdezhetem meg tőle hangosan. Nem érté meg, semmit sem értene belőle. Ettől kevesebbet sem értett, amikor korábban próbálkoztam. Felesleges egyelőre.

Érzékelem a megtorpanását. ~Vajon miért állt meg?~ Aztán meglátom a lapon heverő latin szavakat és minden értelmet nyer. "TABULA RASA" Igen, azt mondtam neki hogy új protokoll fog életbe lépni, de nem hiheti azt hogy ki akarom törölni. ~Ugye?!~ Az általa írt tiszta lap kifejezés mégis ezt engedi sejtetni. Hála égnek ír tovább szorgosan és úgy tűnik a megállások leginkább gondolkozás nála, hiszen újra és újra nekilendül. Megkönnyebbülök, amikor végre olyasmit is papírra vet, amivel tudok mit kezdeni. Láthatólag kalkulációt végzett a saját állapotáról illetve a felépüléséről.
"test regenerálódik.
idő. becsült 95%-ig: 7-9 nap (optimális paraméterek)
kar: minimális javítás"


Nem igazán vagyok benne biztos, hogy a karja is javításra szorul - látszólag semmi baja egyiknek sem - de nem vitatkozom a leírtakkal, ő érzi tudja, hogy mi a helyzet vele. Különben is, csak ezt a 7-9 napot kell túlélnünk... Igazából 2 hét se. ~Olyan lesz mintha a mézesheteinket töltenénk együtt... ~ De ez persze csak ábránd vagy még annyi sem részemről, hiszen hangosan hogyan is mondhatnám ki eme gondolatokat?! A Katona ebből semminél is kevesebbet fogna talán fel. Vágyálmoknak maradnak meg csupán, a boldog tudatnak hogy Buckyval együtt tölthetem ezt az időt összezárva, távol a világ zajától. Már azt se bánom, hogy Portland-et nézte ki magának búvóhelyül; ez most nem csak neki, nekem is nagy-nagy segítséget jelent a rejtőzködéshez. Biztosra veszem, hogy a S.H.I.E.L.D. minimum megfigyeltet ha nem egyenesen kerestet és csak azért nem találtak még meg, mert nem akarnak azelőtt rám akadni, hogy a Katonára rálelek. Persze engem sem kell félteni, minden létező lehallgatási vagy nyomkövetési technológiától megfosztva érkeztem ide. Pusztán óvintézkedésből, elvégre tilosban járok.

Látom, ahogy hirtelen megtáltosodik az írásban és a lapok egyre csak telnek, mindenféle kémiai képletek, molekularajzok jelennek meg a papíron. Sajnos nem vagyok penge vegytanból, a kémiai ismereteim eléggé berozsdásodtak. ~Talán Bruce vagy Tony fogja érteni ezeket!~ Merül fel bennem, ugyanakkor nem vagyok biztos benne, hogy bele vonjam-e őket is a dologba. Okkal csak Sam és én jöttünk, semmi ügynöki díszkíséret. Civilben vagyunk. Bár én sosem vagyok civilben. Ha akarom, ha nem... mindenkinek Amerika Kapitány leszek örökre, ezt nem tudom és nem is akarom lemosni soha magamról! Nem akasztom meg a Katonát, had dolgozzon... ám, amikor már a 6. oldalnál jár kezdem úgy érezni, hogy a jóból is megárt a sok. Értem én, hogy részletesen össze akar mindent szedni, de túlzásokba azért nem kéne esnie még neki sem. Már épp rá akarnék szólni, amikor leteszi a tollat.

Az utolsó megjegyzését bámulom: "transzfúzió: 5 oz/nap. saját donor" és nem bírom szó nélkül hagyni.
- Saját donor? - Kérdezek meglepetten. Remélem külön nem kell rá megkérni, hogy részletesen fejtse ki a dolgot, hanem magától is elkezd csicseregni. ~Egek, de hiányzik az a nagy dumája, hogy folyton be nem állt a szája?!~ A Katona szófukarsága élesen kontrasztban áll mindazzal, amit Bucky valaha is mutatott a környezetének. Szó szerint úgy kellett a száját lelőni utána néha, mert be nem állt folyton. Emlékszem egyszer a lövészárokban, már mikor a fronton együtt harcoltunk a többiekkel, a Howling Kommandó tagjaival Bucky tartotta a lelket mindenkiben. Lehetetlen küldetés volt a miénk mindig is, de ő káromkodással, náci gyalázással és/vagy csajozós dumával ütötte el az időt. ~Istenem, de mocskosul hiányzik?!~ Most, hogy magam előtt látom ebben az állapotában - mégis fényév távolságra tőlem - még jobban, mint valaha.

Feljajdulok, ahogy eltöri az orromat ám meglepetésemre ő is felordít ezzel egy időben. Percekig csak bámul, azzal a lehetetlen "miaszartkereselittsteve" arckifejezésével. Látom, hogy még mindig nem hiszi el... hiába beszélek hozzá. Hát erősebben ölelem, hátha annak jobban hisz, amit érez.
- Nem vagyok káprázat, itt vagyok pajtás! - Motyogom, miközben mindketten sírunk mint a kisgyerekek és újra azok a kölykök vagyunk Brooklynból, akik összekapaszkodva védik egymást vagy inkább csak Buck engem a világ ellen. A jég említésére érzem ha képes volna rá még kisebbre húzná magát és a kérdése?! Egek! - Nem, dehogyis! - Felelek azonnal, sietve a válasszal még mielőtt újabb téves következtetést vonna le. - Tizennyolc éves korom óta magam vagyok... most sem lesz semmi bajom, míg mellettem vagy! - Mondom, mintha nem ismerné az életem történetét és nem lett volna egész életemben a hősöm, aki megvéd az egész világtól. ~Had viszonozzam hát a kölcsönt!~

- Nem, egek! Dehogyis kaptak el! Sosem állnék a HYDRA oldalára, inkább péppé veretném magam... az inkább az én stílusom! - Próbálom poénnal elütni a kérdés élét. - Másról van szó! Mondtam, hogy ez egy hosszú történet. Ráérünk vele, ha már jobban leszel! - Mondom, most nincs kedvem végigelemezni a múltam, a tetteimet vele. Vannak fontosabb és sürgetőbb dolgaink is a nosztalgiánál vagy a múlt felhánytorgatásánál. A kérésének, miszerint maradjunk úgy ahogy vagyunk engedek. Hallom megremegni a hangját és nekem ennyi elég hozzá, hogy ráhagyjam. Ha kell az örökkévalóságig fogom magamhoz ölelni, hogy így érjen minket a halál... együtt, egymás karjában. - Rendben, maradunk így. Nem megyek sehová... - Nem, ha már eddig eljöttem egy tapodtat sem megyek tovább nélküle.

Csak hümmögök arra, hogy azt mondja nem nekem szólt oroszul. Mondjuk én hülye, sejthettem volna hogy nem hozzám beszél, hanem a katonához. Érzem a nyugtalanságát, valami nincs rendben.
- Mi a baj Buck? - Kérdezem, remélve ha elmondja, tudok segíteni neki vele. - Ki más lennék?! - Értetlenül nézek rá. Annyira... annyira megváltozott, más lett teljesen. Szokatlan ez a fura paranoia tőle. Mintha attól tartana, hogy át akarom verni vagy nem is tudom. Aggódva hallgatom a zihálását, a zakatoló szívverését. Olyan mintha valamiféle pánikszerű állapotban lenne, amiből képtelenség kirángatni és már alapjáraton ilyen lenne. ~Csak tudnám mit műveltek veled!~ Nyomban bosszút állnék, ahogy a múltban is megtettem!

Persze rajta kap, megint. Ráhagyom, azt mondom amit tudom, hogy hallani akar, ám csak fél szívvel teszem, nem gondolom komolyan. Nem is várhatja el tőlem, hogy ne tegyem ki magam halálos veszélynek. A munkám ezzel jár, egész életemben harcoltam és nem hiszem hogy másra képes volnék... otthon ücsörögni a tévé előtt vagy barkácsolni. Ezek sosem voltak az én világom. Ismét csak hümmögök, ahogy arról beszél máshogyan de ártottam a Katonának, neki.
- Nincs rá idő! Most pihenned kell, össze kell szedned magad! Később mindent elmesélek arról, hogy mi történt velem mióta csak lezuhantál a vonatról! - Ígérem, de ez túl komoly téma most ahhoz, hogy jobban belemenjek a részletekbe. Elsomolyodom azon, hogy azt mondja szereti a hangomat.

- Nekem is mocskosul hiányzott a tied. Hiányoztál Buck, nagyon is... - Vallom meg elpirulva. Messzebb egyelőre nem merek menni, attól félek így is túl sok volt ez neki egyszerre. Megremegek, mintha ostorral vágtak volna rajtam végig amikor ismét megszólal. A hangja elkínzott, szinte szűkölve szólal meg. - Mi fáj? Hogy segítsek? - Kérdezem és hangomba a pánik kezd kúszni. Hát még akkor, amikor a katona kerül ismét szóba. Nem akarom elereszteni Buckyt. - Látszólag elfogadott mint a parancsnoka és nekem engedelmeskedik, de ő a tiéd. Nem tudom, hogy mit csináltak veled, de már a részeddé vált... valahogy, valahogy létrehozták őt belőled... nem?! - Nem tudom megfogalmazni pontosan, hogy mire is gondolok; de remélem érti így is a dolgot. A Katona nélkül nem lenne életben és nem volna képes most itt beszélgetni velem. Vigyázott rá egészen mostanáig, amikor én nem voltam Bucky mellett; ezt nem hagyhatom figyelmen kívül.

Valahol hálát érezek a Katona iránt az elmúlt 70 évért, hogy életben tartotta nekem Jamest. De attól még nem akarom elengedni Barnest, még nem mehet. A pánik gombóccá formálódik a torkomban és a gyomromban egyaránt. Fogalmam sincsen, hogy lesz-e legközelebb. ~Most kell megtenned! Most kell megmondanod neki! Lehet, hogy nem lesz legközelebb!~ Nem tudom, hogy honnan jön a gondolat; mintha nem is a sajátom lenne. De sosem hátráltam meg, csak mentem előre ösztönből cselekedve, mint valami faltörő kos. És most sem teszek másként. Az, hogy azt mondja szüksége van rám, elég erőt, bátorságot ad mindehhez.
- Akkor ezt... ezt még előtte hallanod kell! - Motyogom, gyűjtve magamban az elhatározást a tetthez. Oly régóta várok már több mint 70 éve ezzel az elkésett vallomással, hogy kis híján most is torkomra forr a szó. Muszáj megköszörülnöm a torkomat előbb.

Balom lassan kúszik fel a nyakán, félre söpörve a haját az útból. Hüvelykujjam körkörös mozdulatokkal cirógatja a bőrét, ahol csak hozzá érek; hogy aztán kezem megállapodjon az arcán.
- Buck... - Nézek mélyen a szemébe, tekintetem hosszú idő óta először perzselve lángol; ha belenéz láthatja minden iránta érzett szerelmemet és vágyamat, amit csak képes vagyok kifejezni iránta. - Én... - Nem megy, nem bírom kimondani az "sz" betűs szót. A frusztráltság szinte szétrobbant belülről. Helyette inkább ajkaimat tapasztom az övére, meglepve egy bátortalan és nagyon édes csókkal, hogy aztán mikor eleresztem rebegjem el neki, ajkaira lehelve hogy: - Szeretlek... - Nem merek ránézni, nem akarom az esetleges elutasítást látni a tekintetében. Talán mindent most romboltam le ezzel, de meg kellett tennem, tudnia kellett mit érzek mielőtt a könyörgésének megadva magam a katonát visszakövetelem.

A parancs megteszi a hatását. Persze nem azonnal, lassan szedi össze magát a katona; nekem pedig vérzik a szívem ahogy magamhoz ölelem, mert az arcába képtelen vagyok nézni közben. És potyognak a könnyeim, sírok akár egy kisgyerek. Megint. Érzem, ahogy megfeszül a karjaim között és rájövök kihúzta magát. Érthetetlen orosz szavak, nyikorgó akcentus mintha az orosz tél a táblán húzná végig a krétát vagy a körmét az embernek... belülről kaparja a koponyámat és rém kellemetlen.
- Helyes. - Nagyot sóhajtok, szemeimből kitörölve a könnyeimet. - Fel tudsz állni Winter? - Kérdezem eleresztve, készen arra hogy ha kell segítsek neki az ágyig eljutni. Látom, ahogy az alkarját tapogatja és igazítja helyre. ~Tehát tényleg eltört a keze.~ Nem gátolom meg benne, hogy a helyére igazítsa a csontokat. Ahhoz, hogy jól gyógyuljon meg a keze, erre mindenképpen szükség van, mielőtt összeforrna a regenerálódásnak hála. - Valahogy el kéne jutnunk veled az ágyadig... pihenned kell! - Hangosan gondolkozom, egyelőre mozgatni még nem merem. Ahhoz túlságosan is féltem... mindkettejüket.

• • 1787 • Új Zene •  Love  • © • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   Szomb. Júl. 29 2017, 11:41





The Asset & The Mission





*Az írás, a maga gépies részfolyamataival, higgasztó hatású lenne, ha nem lennék eleve is egészen nyugodt. A Parancsnok sokszor érthetetlen és okoz olyan szituációkat, amikre igazán nincs felkészülve a programozásom, de összességében működünk, és ez a lényeg.
Leírok mindent, ami jelen pillanatban számára érdeklődésre tarthat számot, a rám jellemző alapos tömörséggel, és igyekszem nem figyelni a reakcióit. (Regisztrálom őket. Elemzés később. Fókusz a feladaton.) A lapok telnek. A hangulatstabilizátorok, pszichedelikumok, adrenalinfokozók, nyugtatók képletei úgy lepik el az üres lapokat, mint rákos fekély. Az itt-ott lefirkált töredékekkel, amelyek már szerepeltek egyik-másik oldalon előzetesen, a Katona nem törődik, úgy ír keresztül rajtuk, mintha nem is kerültek volna oda korábban. Lényegtelenek.
Mégis a szöveg vége az, ami felkelti a Parancsnok érdeklődését. Megint előrenyújtom a hús-és-vér kart, felajánlva a vénákat a kezeléshez, miközben a megfelelő szavakat keresem. - Én. Vér szennyeződésének csökkentése korábbi mintával - magyarázom végül, megint a lehető legrövidebben próbálva megfogalmazni. A mindenféle drogok és egyebek, amiket belém fecskendeztek, nem mindig működtek jól a szérummal, amit kaptam, és a megváltozott DNS-szerkezettel. Tiszta vérképek idején leszívták a lehető legnagyobb mennyiséget belőlem, hogy később azzal higítsák az elrontott dózisokat, a rossz reakciókat, beindítsák az öngyógyulást, amikor a kemikáliák már blokkolták a szervezetem saját képességét... effektív módszer. Néha egyszerűen állagjavításra, kúraszerűen is kaptam, annak a dózisát írtam le. Bár nem vagyok biztos benne, hogy momentán szükséges-e, de mivel nem értem, nem látom át a működési mechanizmust, inkább felsorolom azt, ami csak eszembe jut, mint lehetséges módszert a regeneráció felgyorsítására.

***

Muszáj egy kicsit kuncognom a szavain, bár inkább csuklásnak vagy zokogásnak hangzik, de édes istenem, annyira Steve, annyira valós. - Tűnés a fejemből - motyogom erőtlenül, már megint egy régi, közös poén, mindig ezzel szivattam, amikor pontosan tudta, mit kell nekem mondania, hogy biztos telepata és etikátlanul használja rajtam a képességeit. Pedig csak jó megfigyelőkészségről volt szó, naná, meg arról, hogy együtt töltöttük nemhogy a fél, de közel egész életünket. Hát persze, hogy itt van.
Törvényszerű.
Ahol ő van, ott vagyok én is. Ahol én vagyok, oda jön ő is. Néha beletelik egy kis időbe, míg beérjük egymást. Kellett neki egy év, mire újra találkoztunk a fronton. Néha kellett nekem egy-egy hét, amit külön kényszerültünk tölteni a háborúban, hogy visszatérhessek hozzá. De végül mindig ott kötök ki az oldalán.
És ez így van jól.
Oldódnak a görcsök az izmaimban, amiket Winter korábbi engedetlenségi rohama okozott.
- Hát most eléggé megszívtad, haver - jegyzem meg. - Momentán nem túl egészséges dolog mellettem lenni ebben a szarban - hümmögök mindkettőnk számára ismerős dallamot, igykszem olyan tárgyilagos lenni, amennyire csak lehet, hogy elvegyem a szavak élét és azt a visszavonhatatlan tényt tompítsam, amit olyan finoman igyekeztem most szavakba foglalni. Nem hinném, hogy jogom lenne arra kérni, hogy másszon bele ebbe az egész katyvaszba. Még akkor sem, ha sokkal könnyebb (és emiatt egyben sokkal nehezebb) lenne úgy minden.
A verés említésére megint összerezzenek és összehúzom magam. Ó, igen, az valóban Steve-re vallana... és rájuk is. Ezek aztán egymásra találnának. - A kettő nem zárja ki egymást - motyogom mégis szorongva, hiszen...
Nem. Ebbe most tényleg nem szabad belemennem, még gondolatban sem, nem gondolhatom végig, nem gondolhatok a furcsán elmosódott időre, az emléktelen napokra, a cellába lépő arctalan alakokra, pláne nem ismeretlen fenyegetésekre, amik Steve-et érhették, nem, állj le, hülye agy, itt van Steve, őrá koncentrálj, amíg tart. Amíg tart.
Hiszen tudom, hogy nem fog sokáig, az univerzum nem olyan kedves egy magamfajta nyomorulthoz. Kihasználom a melegséget, amíg tart, hiszen utána úgyis csak az üres, hideg kőfalak és rácsok zárnak majd körül, nem a karjai. - Idővel muszáj lesz - ráncolom a homlokom, rég nem vagyok már idealista, ha ez a valóság, akkor inkább előbb, mint utóbb véget vetnek ennek a helyzetnek. A világ így működik. (Talán régen is így működött, nem tudom biztosan. Rég volt bármi más.)
A paranoia sem ereszt. Bár aligha korrekt üldözési mániának nevezni, tekintve, hogy már régen elkaptak. - Nemtom - motyogom, miközben próbálom kitalálni, hogyan is lehetnék biztos, hogyan tudhatnám meg kétségek nélkül, hogy tényleg... hogy nem csak... abban sem vagyok biztos, mit mondtam el a fogvatartóimnak korábban és mit nem, és különben is... a háborús időket azonnal kizárom, valamit a gyerekkorunkban keresek, hátha. Nehezebb, mint bárki hinné. Néha olyan, mintha sűrű ködön kellene keresztülvágnom magam a saját fejemben. - Az öreg Maloney asszony a földszinten. Mit adott neked mindig, miután órákig beszélgettél vele? - döntök végül emellett. Steve rajongott a néniért. Mindig is én voltam az, aki ismertem az összes korunkbéli kölyköt, aki bárkivel fél perc alatt összebarátkozott és begyűjtött egy felhasználható jövőbeli szívességet, de ezek nem is tartottak tovább ennél, nem érdekeltek különösebben. Steve ellenben alig ismert pár embert (főleg felnőtteket, akik értékelték a komoly, csillogó szemmel figyelő fiút), de őket kívül-belül. Maloney asszony aligha számított holmi náciknak meg oroszoknak, úgyhogy nem tudnak róla. Csak Steve, de neki egy fél világot jelentették azok a beszélgetések, főleg az anyja halála után...
De lehet, csak hallani akarok valamit abból a mitikus, elérhetetlen időből, amikor még nem volt háború és halál és fájdalom a csontjaimban.
Nincs idő. Hát persze. Összeszorítom a szemem és bólintok, elfogadom (sok mindent megtanultam elfogadni), jobban tudja. Csak a vonatra húzom össze magam még jobban, ahogy elmémbe kúszik a zakatolás hangja, olyan a kerekek dübörgése a síneken, mintha üreges madárcsontokon törtetne keresztül, mintha az én csontjaim lennének. (Fantomfájdalom vagy valódi.) De ez itt a poén helye. Steve ezt várja tőlem, és a kedvéért tudok erős lenni. - Hadd találjam ki! Nagy összegben fogadok, hogy csináltál egy csomó hülyeséget, aztán próbáltál nem pánikolni - jegyzem meg, szárazabban, mint terveztem, hiszen tudván tudom, hogy valószínűleg tényleg ez történt. És nem voltam ott, hogy kihúzzam a csávából ezt az idiótát és védjem a hátát. Francba. Nem elég, hogy egy gyönge roncs vagyok, még őt is cserbenhagytam...
Igazuk van azoknak a mocskoknak, meg is érdemlek mindent, ami történik velem.
Nem kellene, hogy hiányozzak neki. Nem érdemlem meg, de hallgatok, mert ha megszólalnék, abból veszekedés lenne (egek, mekkorákat veszekedtünk egy csomó hülyeségen, amikor együtt laktunk!), és ahhoz most semmi erőm nincs, most az kell, hogy mellettem legyen és megtartson és beszéljen és...
- Minden - motyogom. Hát remek, most már szánalmas is vagyok. - Nem, ne törődj vele, majd elmúlik - egészítem ki gyorsan, még ha hazugság is. (Sosem hagyják, hogy elmúljon.) Nem akarom, hogy ezzel foglalkozzon, ez nem... nem az ő baja. Ő sem panaszkodott sosem, és mindig csodáltam érte, hogy milyen némán képes elviselni az állapotát, a különféle fájdalmakat és betegségeket, hogy sosem panaszkodott a nyers máj és a láz és az összes többi miatt.
Jó kis példaképet választottam. Olyat, akihez sosem érhetek fel.
- Jó. Akkor jó - lélegzem ki a benntartott levegőt megkönnyebbülten. - Akkor nem fogja hagyni, hogy elvegyenek minket tőled. - És Steve-ben megbízom. Ezt ki sem mondom, mert felesleges, de tudom, hogy ha az ő kezében van (vagyunk), akkor nem lesz baj, nem fog visszaélni vele, nem fogja rosszra használni Wintert. (Persze ha meg akarná tenni, úgysem tudnám megakadályozni.) - Nem az enyém, Winter... ő Winter. Ő csak... van? - próbálkozom, de hogy is lehetne ezt elmagyarázni, ha egyszer én sem értem. (Valami nem stimmel.) Egyszer csak... ott volt, velem. (Mikor? Az idő sem stimmel.) De hogy belőlem?! Erre nem tudok mit mondani.
Különben is eltereli a figyelmem, hogy Steve látványosan vívódik valamin a maga citromba harapott kételkedős ábrázatával, és már-már rákérdeznék, ugyanakkor félek megtenni, de végül bíztatás nélkül is belekezd. A gyomrom automatikusan ugrik görcsbe, ilyen felvezetés után csak valami katasztrófa jöhet. A valamit tudni kell, az egyenlő azzal, hogy azt a valamit magától az ember nagyon nem akarná tudni. Légszomj. Ég a bőröm, tüzes, fénylő melegségvonalat hagy maga után, ahol hozzám ér, mintha ő lenne az én privát napom, és én a holdja, aki lopja és visszatükrözi a ragyogását, valahányszor az rávetül. Belesimulok az érintésébe, államat felszegve dörgölöm arcom a tenyerébe, nem tudok ellenállni a késztetésnek.
Régen is ilyen volt?
Régen is ennyire féltem?
Rebben a tekintetem, alig bírom állni az övét, le akarom hunyni a szemem, de ugyanakkor egy pillanatot sem elszalasztani, nem tudom mit látok, de forróságot von az arcomra, és kiszárítja a számat és nagyot kell nyelnem tőle. Bizonyítékot akartam, hogy Steve van itt velem? Tessék, itt a bizonyíték, hogy nem lehetséges. Csupán vágyteljesítő, szép álom az egész, de akkor is hálát adok érte, mert hiába van csak a fejemben, kellően valós, hogy életre keljek tőle, hogy vágtázzon a szívem és leálljanak a gondolataim és elakadjon a lélegzetem, de jó értelemben. Bénultan hagyom, hogy közel hajoljon, magamra akarnék üvölteni, hogy mozduljak már meg, viszonozzam a csókot, csináljak valamit, akármit, de nem megy, maradok mozdulatlan, mint akibe villám sújtott, és lehunyt szemmel élvezem az ízt, amit - édes istenem, Steve nem tud róla - kóstoltam már korábban. (Tizenöt voltál és olyan lázas, hogy megkaptad az utolsó kenetet és nem voltál magadnál és nekem muszáj volt megtennem.) És amit - az égiek könyörüljenek - megloptam tőle még egyszer, aztán úgy tettem, mintha nem emlékeznék rá, mert gyáva voltam szembenézni vele. (Azt hitted, részeg vagyok, mert rájátszottam, és annyira kellett a melegséged hogy nem bántam a saját szégyentelenségemet sem és megadtál nekem mindent és nem tudtam volna a szemedbe nézni hát azt hazudtam hogy nem emlékszem semmire...) Azóta minden megváltozott, de erre, erre emlékszem, valahol mélyen legbelül (a szégyen túl mélyen fészkelődött belém, semhogy valaha elfelejtkezhessek róla), és bár változott Steve és változtam én is de valahogy a legmélyén ugyanolyan maradt, mindhárom alkalom ugyanaz az édes, puha, bátortalan érintés.
Egy örökkévalóságig tart, és egy pillanat töredékéig. Nem merek megmozdulni. Nem merem kinyitni a szemem. Az arcához akarnék nyúlni és magamhoz húzni egy újabb csókra, vagy fölé hengeredni és levigyorogni rá és magam csókolni, amíg el nem tűnik az egész világ, de nem lehet egyiket sem. Még egy halucinációval sem merem megtenni, amilyen kegyetlen játékokra képes az agyam, még ebben a formában sem fogadna el olyan torzszülöttként. Megnyalom az ajkam, hogy utolsó cseppjeit lopjam az íznek, hogy eltegyem, elzárjam magamban, a lehető legmélyebben, elpusztíthatatlan fekete dobozba, ahol senki más nem férhet hozzá, csak én, ott dédelgessem és ezzel őrizzem meg az eszemet és őt...
Tudom, hogy nem valóság, hiszen halott, tényleg halott, a valódi Steve nem tett volna ilyet. De akkor is szükségem van erre, úgy fogok tenni, mintha tényleg megtörtént volna. - Köszönöm - súgom vissza, olyan halkan, hogy ne hallják a mikrofonok, csak ő. A mi közös titkunk, és nem emelkedem fel, hogy megcsókoljam én is, csak halványan mosolygok, és kinyitom a szemem, és egy pillanatra még azt is elfelejtem, hogy mennyire félek.

***

Eső. Beltéren nem lehet. Akkor biztosan tűzriasztás volt. Más magyarázat nincs az arcomra hulló vízre, de nem zavartatom magam miatta, ennél komolyabb kényelmetlenségeim is voltak, lesznek, na meg vannak is. Aztán korrigálom magam, amikor regisztrálom, hogy a nedvesség valójában a Parancsnok szeméből hullik, de ez már végképp nem érdekel. Emberek. A fizikai állapotom irritálóan rossz, és programozás szempontjából sem vagyok igazán jó állapotban, de ha a Parancsnoknak bizonyítanom kell a hasznosságomat, akkor megteszem, történet vége. Ezért vagyok, ezért hoztak létre. (És el kell kerülni a büntetést, jelen állapotban pláne.)
- Igen. - Természetesen. A megszólításba ugyan beleremegek egy kicsit, mert csak egyvalaki van, aki Winterként utal rám, és... nem tudok mit kezdeni ezzel az információval, ezzel a váltással, hát csak elfojtom a fizikai reakciót és inkább az engedelmességre koncentrálok. Ostoba kérdés. A fájdalom irreleváns. A test nem jelez helyrehozhatatlan károkat, sem letális sérüléseket, a többi pedig nem számít. Ám mielőtt megtenném (végtére ez még nem volt parancs), előbb szorosan a padlóra szorítom az alkarom, eligazítom, hogy a sima felület ellentartson a mozdulatomnak, majd egy határozott csapással helyrerakom a singcsontot. Az arcom eltorzul, a szememből folyik valami, és szisszenve szakad ki belőlem a levegő, de utána képes vagyok kinyitni és összezárni az ujjaimat, ha gyengén is. Oda kell figyelnem, hogy kíméljem a következő egy-két napban, és inkább a fém kart (a jobbik kart, ami nem romlik el olyan könnyen és sohasem remeg) használjam mindenhez.
Ágy. A tekintetem a célobjektumra esik, és elfojtom az értetlenségemet. Nincs két méteres távolságban sem. Ép kezemmel letámaszkodom a földre, és előbb csak ülő helyzetbe tolom fel magam, majd magam alá húzom a lábam és talpra állok.
A remegés irreleváns. Az arcom közömbös. A testem rettenetes állapotban van, és tiltakozik a mozgás ellen, de rá tudom kényszeríteni az akaromat, vagyis még működőképes, és ez a legfontosabb. Megteszem a három lépés távolságot, és megállok a földre terített matrac mellett, várva a további instrukciókat. A "pihenned kell" talán egy le nem fektetett új kód, feladat-paraméter, amiről még nem tudok. Ez tűnik a legvalószínűbbnek.*

Oh my god, mit művelünk mi egymással... ||| Zene: Lost and Lonely |||
*@*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Recovery AU, Stucky   

Vissza az elejére Go down
 
Recovery AU, Stucky
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Marvel Universe :: Egyéb játékok :: A Váz-
Ugrás: